Figyelmesen hallgattam, az időintervallumokat méregettem, meg az eddigieket. Hetek úgy, hogy van név, én magam helyben vagyok, és az alapinformációk is rendelkezésre állnak. Igaz, Eden azt mondta, hogy annyira nem szoros az együttműködés, legalábbis nem kényelmetlenül, de szükség esetén gondolom megosztanak egymással dolgokat kóborokról. Még mindig inkább éreztem magam annak. Infamiának pedig valószínűleg életem végéig. Mindenesetre ezeket hallva a másik "problémámra" talán érdemesebb lenne más utat választanom. Vagy jobb hagyni. Eddig is megvoltam a tudás nélkül, eztán se lenne másképp, ha pedig felbukkanna és megölne... szívességet tenne. - Ez tényleg szomorú. "...te is örülsz majd, és a jelek szerint mi is." Jobban örültem volna, ha egyáltalán tudok, és ha az a többesszám nem sejlik fel olyan orvul abban a "mi"-ben. Aztán a lehető legrosszabbat teszi, amit lehet: hirtelen felém nyúl, hogy megérintse hajam, fejem, arcom, lényegtelen. A mozdulat meglep, az ösztön lobban, és már-már magamat is meglepve térek ki mozdulata elől. A szívverésem a fülemben dübörgött, számat szorosan összezártam, ahogy felpattantam. A légzésem felületesebbé vált, futni és támadni akartam egyszerre, holott gyanítottam, hogy a mozdulatban semminemű ártó szándék nem volt, mégis... megremegett a felső ajkam. Bolond voltam, hogy egy pillanatig is azt hittem, Nadine és Vivienne után létezhetett másmilyen út. Nem Dimitris tehetett róla, semmi köze sem volt hozzá, mégis ő kapta a meredt pillantást, ami más jussa volt. Nem fogom így megtalálni a kölyköm. Sem a gyerekem. A hajamba túrtam, talán úgy, ahogy ő tette volna az imént. - Bocsánat - csúszott ki a számon, majd körbetapogattam magam és a farzsebemből kihúztam egy tízest - azt hiszem, több volt, mint a fogyasztásom - és az asztalra tettem. Nem figyeltem, a bankó egy pillanatra elmosódott, a levegő ritka lett. Nagyot nyeltem. A felszínen tartott emlékek, meg a kezeletlenségük... Janek letagadná, hogy valaha tanított. - Sajnálom, hogy az időd raboltam - tettem hozzá halkan és a felém nyújtott kézre ügyet se vetve otthagytam. Pontosabban kibotorkáltam a kocsmából a friss levegőre, a szemem előtt táncoló foltokkal és a fülemben dübörgő szívverésemmel. - Sajnálom... Megpróbáltam. Azt hiszem.
//Ha csak olyat nem írsz, akkor köszöntem szépen a játékot! Ö_Ö <3 //
Az egy dolog, hogy kitért a mozdulatom elől, valahogy túl fogom élni, de az már inkább egy másik, amilyen reakciót ez az egész kivált belőle. Nem kell ahhoz farkasnak lenni, hogy lesírjon, hogy valami nem okés vele, hogy valamiféleképp egy közelgő összeomlás küszöbén toporog. Emiatt még a kezemet is visszahúzom, és őszinte aggodalommal szemlélem a palit. Egyrészt azért, mert ha elájul, Tatkreket kell hívnom, ha pedig elborul nála a bili, akkor viszont erősítést, mert hiába tudnám őt magát megfékezni, egy komplett csehó emléktörléséhez még én is kevés vagyok egymagam. Az, hogy mit csinál, meg hogy fizet, teljesen hidegen hagy, és még csak a heves sajnálkozására sem reagálok. Nem ismerem, a falka sem nagyon, viszont nálam is bekapcsol a vészjelző, hogy így talán nem lenne bölcs dolog útjára engednem. Ahogy elindul kifelé, én is magamra kanyarítom a kabátom, és gyors léptekkel indulok utána, követve őt a jéghideg, ámde friss levegőre. - Héj! Állj meg! Csapot-papot magam mögött hagytam, ismernek, tudják, hogy majd fizetek plusz a cuccaimra is figyelni fognak. És egyébként a világért sem akarnék Donovan további terhére lenni, de pont a nem-ismeretség okán egyszerűen kötelességtudatból nem hagyhatom így elmenni. Még ha esetleg át is változik, mi a biztosíték arra, hogy ilyen állapotban nem fog valakit levezetés gyanánt elfogyasztani vacsorára? Nagyon remélem, hogy eleget tesz a kérésemnek anélkül, hogy Bénítással kellene a földre küldjem, mert az lenne az utolsó, amit jelen helyzetben konstruktívnak vélnék. Szóval igencsak tisztes távolságból tőle folytatom. - Ne haragudj, Donovan, de így nem engedhetlek el. Meg kellene nyugodnod. Tudod mit? Te ott megállsz, én itt megállok, hozzám sem kell szólnod, én is befogom, a közeledbe sem megyek, rád sem nézek, csak higgadj le, mielőtt elindulsz. Ezt meg tudjuk oldani? Könyörgöm, mondja azt, hogy igen, meg! Mégis csak az Őrzők egyik első embere vagyok, nehogy már az én lelkemen száradjon egy pánikrohamos farkas kiszámíthatatlansága! Én jófej vagyok, nem haragszom az időpocsékolásért sem, de szeretném, ha kicsit partner lenne, mielőtt esetleg elfajulnának a dolgok.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
A megváltással ért fel, hogy sikerült kikeverednem a kocsmából, és még mindig kapkodva szedtem a levegőt, de az már legalább friss volt és hűvös, nem pedig piától és testektől szagló. Hülye ötlet volt ezzel kísérleteznem, vagy legalábbis rettenetesen korai. Bizonytalanul álltam a lábamon, a szívem még mindig túl hevesen vert, a szemem előtt táncoló foltok viszont kissé ritkultak. Már épp kezdtem reménykedni, amikor mögöttem harsant a Tetoválómester hangja. A felém nyúló keze, a visszakozása, a sajnálat a tekintetében. Mind egy-egy villanás volt. Megálltam. Nem pont azért, mert erre kért vagy szólított fel, hanem mert képtelen voltam talpon maradni. Lerogytam egy padra, annyira se futotta tőlem, hogy előtte legalább felületesen leseperjem róla a havat. Hallottam a lépteit, a hangjában megbújó aggodalmat, ami inkább a helyzetnek, semmint nekem szólhatott. Jó lett volna tudni, hogy miért, de ahogy felmerült bennem, hogy lejjebb eresztem a pajzsom és emlékek után nézek, felfordult a gyomrom. A térdemre támaszkodtam, jobb kezemmel eltakartam a szemem, arcom felső felét és lehunytam a szemem. - Mondtam, hogy nem akarok felfordulást - mormoltam, bár hirtelen nem voltam benne biztos, hogy neki mondtam, vagy másnak. Kurva jó... - Nem vagyok kölyök - tettem hozzá, bár tény és való, semmi sem garantálta az ő szemszögéből, hogy nem veszítem el a fejem egy pánikroham kellős közepén. Vicces, de ilyen téren rendkívül ritkán akadt problémám. - Mesélj valamit - kértem halkan. - Bármit. Csak egy új meder kellett a gondolataimnak, hogy valamelyest arrább tudjam őket kormányozni a fejemben körtáncot járó démonoktól. Hitvány. Kudarc. Semmi. Egy horgony, hogy ne sodródjak tovább. Vagy egy kötél, hogy vége legyen. Lehet, hogy mese helyett inkább egy pszichológus számát kellett volna elkérnem, bár az iménti produkcióm után talán külön felhívás nélkül is javasol egyet. Kétlem, hogy mentem volna.
Na, most akkor tényleg Tatkretet hívjak, vagy mi bánat? Azért kicsit megáll bennem az ütő, amikor lerogy a padra. A végén még elájul itt nekem vagy a franc se tudja, esetleg szívrohamot kap. Kaphatnak a farkasok egyáltalán szívrohamot??? De hamar kiderül, hogy csak szolidan "megpihenni" látszik, szóval én is megnyugszom egy kicsit. Aztán beszél is, szóval tényleg megnyugodtam. Mákom van, mert teljesen tolerálható mértékben hisztisen reagál csupán. Normális körülmények között simán kioktattam volna, hogy láttam én már nem-kölyköt zabot hegyezni, szóval az évei száma a habitusára és a megőrülésre nem igazán lenne ütőkártya, már ha hajlamos ilyesmire. És a gond pont ez, hogy fogalmam sincs mire és mire nem hajlamos. De inkább nem reagálok, mivel a világért sem szeretném még jobban felzaklatni. Aztán, mintha egy teljesen más ember szólna hozzám, halkan arra kér, hogy meséljek valamit. Ez egyszerre aranyos és nagyon szomi, de az agyam már inkább azon kattog, mit meséljek. Mi az anyámat meséljek? - Ööö... öööö... - remek kezdés - Egyszer felgyújtottam egy karám bikát! - aztabasszus, hát, lehet, hogy ez mégsem a legjobb mesélnivaló - Nem, várj! Izé... Görög vagyok. Voltál már Görögországban? - igen, ez már jobb irány, mediterrán melegség, hullámzó napsütötte tenger - Ha nem, mindenképpen javaslom. Hivatalosan is Európa legtöbb napsütéses órájával rendelkező országa és gyönyörű, egy csomó olyan apró falu van, ahol minden érintetlen, az emberek nyugodtak, zenélnek, énekelnek, táncolnak és nagyon jókat esznek, nagyon szépek a tengernél a naplementék. Santorini, Mykonos meg a hasonlók kihagyhatóak, csak az Instán néznek ki jól... De tudok adni tippeket olyan helyekről, amiknek szinte terápiás jellege van... Május végét, szeptember elejét javaslom, mert akkor már tolerálható a hősmérséklet is. Ha a tenger nem tetszik, óriási hegyek is vannak, erdők vízesésekkel, télire termálvíz, de tudod, olyan erdő közepén sziklamedencében ülős, nem ám a nagy barokk épületek klórral meg mindennel. Síelni is tudsz, már ha szeretsz. Nagyon remélem, hogy legalább az egyik képbe bele tud kapaszkodni, hogy lesz valami, ami megfogja, amitől egy hangyapöcölőnyit visszatalál ahhoz a depressziós (de legalább nyugis) énjéhez, akibe beleültköztem a pultnál.
//150. hsz csak neked, te mufurc //
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
A karámnyi égő bika valóban nem volt a legjobb kezdés, de tény, hogy még ilyen állapotban is felötlött benne, hogy egyszer azért meghallgatnám ezt a sztorit (is). Ő is rájött, hogy van ennél hatékonyabb módja is a helyzet szülte kérésem teljesítésének, én pedig hallgattam, hogy Görögországról mesélt tempósan. Igazából a kecskék párzási szokásairól is tarthatott volna előadást, a lényeg a hang és a szavak voltak. Hogy másra figyelhessek, kizökkentsem magam a jelenlegi állapotomból. Örültem, hogy olyan kellemesen mély tónusa volt a hangjának, akárcsak a szavai által felidézett képeknek. Tengerpart, nyugodt, éneklő és táncoló emberek, kellemes naplemente... Igen, mindezt a röpke ismeretség alapján könnyedén hozzá tudtam kötni. A számomra zavarbaejtően közvetlen viselkedése is értelmet nyelt. Ha nem mesélte volna mindezt, magányos óráimban visszagondolva rá valószínűleg én is hasonló közeget társítottam volna hozzá. - A tengerpart jól hangzik - mondtam halkan. Én eddig csak kavicsos, szilaj partokat láttam, a fehér homok és a képeslapra illő naplemente elkerült. Könnyű volt engedni a sötétbe taszító gondolatoknak, ám annál nehezebb visszaparancsolni, vagy legalább némileg megzabolázni őket. Ez utóbbihoz jelentett segítséget Dimitris most. Tudtam, mi működött nálam, ostoba lettem volna nem megragadni a mentőkötelet, amit a kérésemre dobott. Csak fel ne akasszam vele magam... - Rámondhatjuk, hogy tudok síelni - mormoltam inkább magam elé, mint neki, mert így legalább felidézhettem azt az emléksort, aminek hála azt mondhattam, hogy tudok síelni. Más emlékeinek hála. Hegedűlni és csellózni is így tanultam meg. Talán vehetnék egy hangszert. - Köszönöm - engedtem le a kezem, és a mágusra néztem. Még sápadt lehettem, az árnyékok se tűntek el a tekintetemből esélyesen, de már túl láttam rajtuk. - Akkor is, ha kötelességből volt - tettem hozzá mindennemű él nélkül, mert másképp is kezelhette volna a helyzetet, amit... nos, amit végső soron az ő hirtelensége gyújtott be. De az meg a magam sara, hogy voltak ilyen és ennyire sebezhető pontjaim. - Fél év Killian Lynch-ért - kanyarodtam vissza a félbenyesett témánkhoz, és ezúttal talán inkább érdeklődve, semmint gyanakodva fürkésztem Dimitris vonásait. Talán... talán meg fogja érteni.
Hát persze, hogy a tengerpart jól hangzik! Szerintem semmilyen normális ember számára nem hangozhatna rosszul soha, de ez megint személyes vélemény. A lelkem mélyén örültem és kissé meg is nyugodtam, hogy jó irányba tereltem a mesélést és nem rugóztam tovább a karámnyi megperzselt hamburgerbucin. Aztán még a síelés is bejött, úgy-ahogy, de most legalább örömmel és elégedettséggel veszem tudomásul, hogy szülőföldem nem csak teljes valóságában lehet terápiás jellegű, hanem mesélt, elképzelt formában is. Ha nem lenne a nyakunkon ez az egész Alignakos balhé, még azt is megkockáztatnám, hogy egy hónapra hazalátogatok feltöltődni. Látom, hogy kicsit kezdi magát összeszedni, és ennek őszintén örülök. A lelkiismeretem is tiszta minden szempontból, hogy így legalább nem egy pánikoló időzített bombát engedek az útjára, így mire leereszti a kezét az arca elől, már elkönyvelem magamban, hogy jó döntést hoztam és jó munkát végeztem. - Ugyan már. - válaszolok magamhoz képest halkabb és nyugodtabb tempóban, mintha csak egy mély, bizalmas, baráti beszélgetés szavai hagynák el a számat - Ha sztorizgatni szeretnél, tudod, hol találsz meg. Tudja? Hát, abban nem voltam biztos, hogy tudja, szóval amikor megismétli "alkunk" részleteit, csak lassan bólintok. Részemről rendben van. - Az egyetemen megtalálsz, ha bármire szükséged van. Ha bárki megállít - mert meg fogják - csak mondd, hogy Dimihez jöttél és a többit megoldjuk. Jó pihit, Donovan. Majd jelentkezem! Megtettem, amit lehetett, mérlegeltem a helyzetet és úgy ítéltem meg, hogy már biztonsággal el merem engedni. Barátságos "tisztelgő" mozdulattal mosolyogtam rá és elindultam a pub bejárata felé. Persze, miután lenyomtam a kilincset, még egyszer hátra néztem az utcalámpák árnyékba boruló alakja után kutatva. Szemmel tartottam egy darabig, aztán visszatértem a Sangriához és a félbehagyott merengésemhez a Deviantarton.
//Nagyon szépen köszönöm, most már tényleg nincs más, jobbulást, fogyassz sok magnéziumot, az jó a pánikrohamokra!! //
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
A szavaira, a tengerpartra és a légzésemre figyeltem. A nehezén túlesve lejjebb csúsztam a padon, hátra dőltem és pár percig a szürke eget nézegettem. Elhúztam kissé a számat a sztorizgatásra. Talán még oda is eljutunk. Szóvá tettem volna, hogy egyébként számomra nem magától értetődő a természetes közege, de helyette az alkunkat említettem, cserébe megkaptam a tartózkodási helyét. A megállításomból és az ő lakhatásából meg mertem kockáztatni, hogy a központjuk az egyetem volt. Az derenghetett fel Vivianne emlékezetében is, de biztos csak akkor lehettem, ha a saját szememmel mentem háztűznézőbe. - Remélem, hamarosan hallok felőled - mondtam és valójában nem is hazudtam. A lelkesedésem sehol sem volt, de ez nem meglepő. Azt viszont reméltem, hogy ez lassan változni fog. - Neked is jó pihenést - tetem hozzá, mert ugye a jólneveltség... Vagy legalább az udvariassági formulák. Majdnem utána szóltam még, hogy ne legyen túl zaklatott az eredményeket illetően, de inkább csak szusszantam egyet. Végtelenül kimerültem. Hívtam egy taxit és felvitettem magam a síparadicsomhoz. Onnan még vár rám egy kellemetlenül hosszú túra a lakig, így mielőtt elindultam volna, bevackoltam magam a bisztróba egy lassan fogyó lattéra.
//Én is köszönöm! A tippet is! Veszek, de meglephetsz majd némi citromfűvel grátiszban. o.o //
A kellemetlen helyzetekbe keveredés lassan a védjegyemmé fog válni. Ahogy az is, hogy nem tudok mindig kivergődni okosan a bajból. Persze nagy lány vagyok, el tudnám intézni egyszerűbb módszerekkel, de nem biztos, hogy azt díjazná a Falka, vagy a Protekturátus. Pedig örülhetnének, hogy egy ilyen alávaló gyökérrel kevesebb rohangálna Fairbanks utcáin! De túl sok lenne a kérdés melyekre nem feltétlen lehet hihető válaszokat adni. Volt itt már annyi mismásolás, hogy a város minden politikusa, bírája és ügyvédje, minimum öt generációra előre, az anyagi küszködést még hírből sem fogják ismerni. Ehhez sajnos az én balhéim is hozzájárultak az évek során. Ezért is jön az a rész, ahol kénytelen vagyok segítséget kérni. Történt ugyanis, hogy egy régi „barát” aki néhányszor összeismertetett olyan emberekkel, akiktől be tudtam szerezni amire épp szükségem van, én kis naiv azt hittem merő szívjóságból teszi, felkeresett, hogy ő is szívességet kérjen tőlem. Egy rendőr cimbire fájt a foga, és valahogy, sejtelmem sincs hogyan, a fülébe jutott, hogy én egész jóba vagyok néhányukkal. Nem nehéz, ha a fél falka plecsnit hord a nadrágszíján! Mindegy, a lényeg, hogy a nemet nem értette, én meg nem akartam, hogy tovább fajuljon a helyzet, ezért belementem egy találkába. Pedig már nem volt szükségem a segítségére, mert már ismertem mindenkit, akit kellett, mert próbáltam a legalitás keretein belül maradni. Az elmúlt évek rengeteg változást hoztak, miért ne változhatnék én is velük? Talán itt az ideje előre fordulni és nem a múltat siratni. Meg gyúrni egy kicsit, mert egy kis túlzással, de lassan a fél éves kölyköknek se jelentek kihívást. Egy fél napig töprengtem, hogy kit is kérjek fel eme kényes feladatra, míg végül Henryre esett a választásom. Biztosan tapsikolt örömében, mikor felhívtam és vázoltam a szitut. Egy kis akció az elmúlt napok unalmas… na hagyjuk, még én sem hiszem el. Mindenesetre ő tűnt a legalkalmasabbnak, hiszen tőle nem kellett egy alapos fejmosásra számítanom, jobb esetben. Röviden ismertettem vele a kérésemet, ami még véletlenül se az volt, hogy játssza el a korrupt rendőrt a kedvemért. Meg akartam szabadulni a csávótól nem még inkább belekeveredni. Mégis, olyan látszatot kellett kelteni, hogy a későbbiekben se akarjon bármit is kérni tőlem, ezért az pattant ki briliáns elmémből, hogy jöjjön oda a találkára és tartóztasson le. Hisz ki akarna olyan emberrel bizniszelni, aki a zsaruk szeme előtt van? Az ép elméjűek biztos nem. És Karlt nem ejtették a fejére, ezek után biztosan kisatírozza a számom a telefonkönyvéből. Így este kilenckor besasszéztam az O’Connors ajtaján, kissé izgulva, hiszen nem kaptam konkrét választ Henrytől, de a hallgatás beleegyezés, nem? De. Kérlek legyen de. Még a hálapiálást is beígértem neki. Sajna telefonon keresztül nem látta a kérlelő bociszemeimet. Mondjuk elküldhettem volna egy fotón, de azt még én is túlzásnak éreztem. Pajzsomat félig leengedve végigkutakodtam a helyiségben, mivel itt bármikor belefuthatok ismerős szőrösökbe, és akkor annyi az egésznek, haza is mehetek. Szerencsémre nem volt gáz, már amennyire meg tudtam ítélni a csekélyke korommal. Karl már várt rám a kocsma leghátsó bokszában, így kikértem egy korsó sört és bevágódtam vele szembe egy tündéri mosoly kíséretében. Fél óra… csak ennyit kell elvileg kibírnom. Fél tízre hívtam a felmentőseregemet, addig meg szóval tudok tartani egy pasit, így hát kibújtam a kabátomból, és keresztbe tettem bakancsos lábaim az asztal alatt, hogy kényelmesen csacsoghassak a sráccal mindenféléről. Persze belül, ahogy vánszorogtak a percek, egyre türelmetlenebbé váltam. Vissza is rendeztem a pajzsot, épp csak egy kis rést hagyva, hogy ha bárki be akar beszélni a fejembe, megtehesse. Nem akartam a nyugiban heveredő nőstényre is átragasztani a feszültségemet, így inkább teljes beleéléssel kezdtem mesélni valami régi sztorit, hogy addig is eltereljem a figyelmemet. Karlon nem látszott semmiféle gyanakvás, ő is tudta, hogy várjuk a rendőr bácsit, bár nem úgy, ahogy ő azt elképzelte. És az ikrek is remek elterelésnek bizonyultak, végül jól jött, hogy nem a garbót, hanem a mélyen dekoltált pulcsimat választottam. Nem vagyok oda a khm.. provokatív öltözetekért emberek között, de ennyit be lehet vállalni a siker érdekében, nem? Egy ultra gyenge poénján hangosan felkacagva azért egy kis pánikkal átitatott gondolatot útjára engedtem ~ Henry, gyere be kérlek, ha már itt vagy, légysziii~ Ez van, ha az ember lánya nehezen bírja, hogy kimondja a véleményét mindenről.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Sosem vallottam volna be vagy fejeztem volna ki, de kurva hálás voltam Dottynak a telefonért. A mindennapi rutin mellett égetően szükségem van olyan dolgokra, amik lefoglalnak és kirántják a fejem a seggemből. Egy szavát sem értettem a magyarázatának, de nem haragudtam érte, végtére is, ő is csak nő, szóval ahelyett, hogy valamit szimplán elmagyarázna, muszáj nagy gondolati köröket írjon a mondandójához. Lényeg a lényeg: azt akarja, hogy ma menjek érte az O'Connorsba és tartóztassam le. Mégis ki a faszom kér ilyet? De most komolyan... Ráhagytam annyival, hogy meglátom, mit tehetek, aztán azon tűnődtem, hogy mégis csak falkatárs. Egy nőstény, aki a segítségemre szorul és a hátterét felszínesen ismerve nem igazán van más opciója rajtam kívül. Szegény csaj... Na, meg persze a berúgás gondolata is motivált, azt hiszem, hogy rohadtul rám fért. Persze majdnem teljesen elfelejtettem a dolgot, szóval kapkodva dobáltam magamra a téli egyenruhát és a megbeszélt fél tíz helyett negyvenkor parkolom le a motort. Teljesen hivatalos vagyok, akár közvetlenül munkából is jöhettem volna, szóval a fellépésemmel fixre nem lesz gond. Mivel jó szokásomhoz híven késtem, így az első felém küldött gondolatáról totálisan lemaradok, cserébe még a bejárat előtt én kezdek el kutatni a nőstény után, kissé leengedve a pajzsomat. Hamar megérzem, így ő is tudhatja, hogy megérkezett a felmentősereg. ~ Dotty? Minden fasza, mehetek? ~ Ha tudtam volna, hogy annyira pánikol, mint amennyire gyorsan rávágta, hogy menjek már, meg sem kérdeztem volna. Megköszörülöm a torkom, lenyomom a kilincset és belépek a kocsmába. Menet közben egy-két embert arrébb teszek, már akik nem lépnek hátra maguktól, amikor meglátják az egyenruhámat. Tudom, hogy szívdöglesztő jelenség vagyok alapjáraton is, de munkaruhában még a normálisnál is több figyelmet kapok. Mindenki szerencséjére ma este nem miattuk vagyok itt, felőlem mindenki azt csinál, amit akar. Ahogy kiszúrom Dottyt és a faszit a hátsó boxoknál, még jobban kihúzom magam, aztán jöhet a szokásos, bevett eljárás. Határozott, már-már fellengzős léptekkel indulok az asztal felé, és a páros közt megállok. - Szép jó estét. - mosolyodom rá a pasasra, aztán tekintetem Dottyra szegezem - Miss Caine? Dorothy Caine? - úr isten az égben, mennyire nem áll rá a szám erre a Dorothyzásra... A szemem viszont a dekolázsára annál inkább. Ez most komoly? Hűbaszki... Amint megerősítette a kilétét, megragadom a felém eső felkarját és talpra állítom. - Ezennel letartóztatom illegális szerek birtoklásának megalapozott vádjával. Jogában áll ügyvédet fogadni, amennyiben ezt nem engedheti meg magának, úgy az állam rendel ki maga mellé egyet. Minden, amit mondd, felhasználható ön ellen a bíróságon. Megértette? Egy bunkó faszkalap stílusában darálom le neki a kötelezőt. Most mi van? Én vagyok a filmes rossz zsaru, neki hiteles alakítás kellett, akkor ne hisztizzen akkor sem, amikor erős mozdulatokkal megfordítom és megbilincselem, aztán a vállát átkarolva indulnék, hogy kivezessem a kocsmából. De megtorpanok, magamhoz veszem Dotty cuccait és közben a cimbora felé fordulok. Csak egy sokat mondó pillantással adom tudtára, hogy a szemünk rajta és ha jót akar magának, akkor takarodjon a vérbe, mert nekem ma még berúgást ígértek. Egy szót sem szólok Dottyhoz, amíg be nem csukódik mögöttünk a csehó ajtaja és megállás nélkül az épület oldala felé vezetem, ahol "elbújhatunk", mint két tini, akik a diri elől bujkálnak cigizés közben. - Na, és most? Most mi lesz? Itt fogunk fagyoskodni, amíg úgy nem dönt a lovagod, hogy olajra lép? Fordulj meg... Biccentettem egyet, és ha eleget tesz a kérésemnek, leveszem róla a bilincset, hogy mindenféle kötöttség nélkül mozoghasson úgy, ahogy akar. A kezébe nyomtam mindent, amit a kocsmából kihoztam és az övé volt, aztán karba tett kézzel döntöm a vállam a falnak. - Milyen voltam? Meggyőztelek legalább téged? Elvigyorodom. Tudom, hogy zseniális voltam, de a visszaigazolás mindig jól esett.
Igyekeztem nem félpercenként a karórámra pillantani, mondjuk fölösleges is lett volna, a másodpercmutatók farkas fülnek jól hallható kattanásaitól már berezonált az agyam. Milyen fura, hogy néha teljesen ki tudsz zárni dolgokat, aztán máskor az őrületbe kergetnek. Viszont ahogy elmúlt fél tíz, Carl is kezdett kissé morcosabb lenni. Rá is kérdezett, hogy most mi van, mire én csak egy vállvonogatással kísért nemtudom-ot tudtam benyögni neki. Teljesen őszintének hatott, mert az is volt. Rohadtul nem tudtam, hogy most mi van és mi lesz. Lehet, hogy tényleg nem volt elég a kérlelésem… Vagy berendelték dolgozni. Basszus! Azt nem kalkuláltam bele. De felhívhatott volna akkor vagy valami. Akkor elfelejtette? Kinézem belőle. Ahh… Utálom ezt a bizonytalanságot. Így a fejembe bekúszó gondolatára szinte rögvest küldtem is vissza az enyémet. Véégre megváltás. ~ Már semmi sem fasza, szóval gyere gyorsan.~ Én az ajtónak háttal ülve, nem láttam a belépését, de azt igen ahogy Carl megpróbált eggyé válni az üléssel, így tudtam, hogy nem aprózta el, egyenruhába jött meg minden. Nem lesz itt gond, be fogja venni. Retteg a zsaruktól. Mármint a normálisaktól. A közeledő lépteket hallva én is hátra fordultam, hogy ne legyen feltűnő a nulla reakcióm a viselkedésére. - Jó estét? - köszönök vissza kicsit bizonytalanul, mikor megszólít minket. - Igen, én vagyok. - bólintok, és végre szabadjára engedhetem a bennem felgyűlt pánikot, ami azonnal kiül az arcomra. Hah. Megy ez nekem. Persze a pillantása se kerüli el a figyelmemet, ami egy kis haragot is vegyít a képemre. Nem neked tettem ki őket, hahó… - Milyen szerek? Nincs nálam semmi, miről beszél? - egész halkan, de határozottan mondom, és egy kicsit sziszegek a bilincselés közben. Mondjuk ezt nem játszom meg, tényleg fájt, ahogy hátracsavarta a karomat. Igaz én kértem totális műsort, de abba nem gondoltam bele, hogy ebbe a kartörés is beletartozik, na.. Mielőtt Henry kivezetne, még segélykérő pillantással visszanézek Carl-ra, aki egyelőre a néma döbbenet fázisában figyel, míg meg nem kapja a gondolom extra szúrós tekinteteket a rendőr bácsitól. Amíg ki nem érünk, én sem mondok semmit, csak vergődök kicsit, hogy egy pillanatra se látszódjon a beletörődésem a helyzetbe, mert még a végén lebukunk. A kis sötét utcába érve viszont nem bírok magammal, egy megkönnyebbült nevetés szakad fel belőlem, remélem nem pont ezt a pillanatot választja az a palimadár a kerékoldásra. - Dehogy, mindjárt elszelel, csak fel kell ocsúdnia. - fordulok meg, hogy levehesse rólam ezt a rohadt kényelmetlen izét. Amint ezzel megvagyunk, és megkaparintom a szövetkabátomat, rögtön bele is bújok és állig gombolom határozott mozdulatokkal. Elég volt a műsorból. Mikor ezzel megvoltam, már egy megkönnyebbült mosollyal fordultam vissza hozzá - Totálisan, nagyon szépen köszönöm, ezer hála! – ölelem meg futólag – Biztos bevette ő is… - kukkantok ki óvatosan, hogy megnézzem itt van-e még az autója. Épp elég fancsali képpel száll be, szóval akár mehetünk is vissza. Azért a kapucnimat felcsapom eltakarva a vörös hajzuhatagot. A bárban nem volt bent senki, aki beköphetne, de az utcán lehetnek, szóval jobb félni, mint megijedni. - Na tiszta a terep, jöhet az ünneplés, hogy egy hülyével kevesebb a listámon. – a kocsi épp bekanyarodik az első kis utcába, amikor kilépek a kocsma felé, de hirtelen vissza is fordulok Henry felé – Nincs véletlen egy csoki nálad? Éhen halok… - próbálkozom be, bár nem tűnik túl édesszájúnak, kitudja mit rejteget abban a sok zsebben. Bent újra a leghátsó boxba vágódok be, kerülve mindenkivel a szemkontaktust. Juppi, még a söröm is itt van. Bár most már válthatunk valami ütősebbre. - Mit innál? - teszem fel a nagy kérdést a nap hősének.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Ja! Ha már semmi sem fasza, akkor ideje akcióba lendülni, mielőtt még valakinek baja esik. Nem mondom, hogy nem tudnék jelenleg értékelni egy kiadós vérfürdőt, de akkor az már olyan legyen, amiben Dotty nincs benne. Ennek megfelelő hévvel és tempóval érkezem meg az asztalhoz, tetszik, ahogyan hozza nekem az ártatlant. Nyilván a színház egyikünk részéről sem a másiknak szólt, hanem az embernek, ettől függetlenül teljesen jól működik. A tiltakozására és az ellenkezésére nem reagálok, csak lenyomom a hivatalos maszlagot. Élesben sem egy kocsma közepén tárgyalnám ezt meg a szerencsétlen áldozattal, így vele sem teszem. ~ Bocs. ~ Küldöm felé gondolatban, amikor bilincselés közben felszisszen, de szerintem inkább azt kellene megköszönje, hogy nem nyomtam rá az asztalra a művelet közben, pedig megfordult a fejemben, hogy a realitás helyett a filmekből ismert figurát hozzam. Szerencsétlen faszi meg teljesen el van hűlve, és ahogy még a szúrós tekintetem is megkapja, kurvára remélem, hogy ez az egész kis jelenet meghozta a gyümölcsét. Ahogy Dotty rángatózik kissé miközben kivezetem, újra erősen fogok rá, de hát ez is csak a színpadi előadás része, nem? Nem? Még véletlenül sem valamilyen elfojtott agresszió kiélése. Ezt a gondolatot azonnal lerázom magamról, ahogy kiérünk és Dotty felnevet. - Héj már, shh... Nehogy most buktass le... Szólok rá, talán még jobban aggódva a siker érdekében, mint Ő. Pedig nekem aztán egyáltalán nem volt fontos a dolog, csak ha már ennyit belefeccöltünk, szar lenne az utolsó pillanatban bebukni. - Akkor jó. Már majdnem mondtam volna, hogy menjünk át a Nanooksba, mielőtt lefagynak a tökeim is. Megnyugvással feleltem a válaszára, miközben kihámozom a bilincsből. Ő ismeri a tagot, ő tudja, hogy mire számíthatunk tőle. Én itt nem rendező voltam, hanem csak egy nagyon fontos kellék Dotty darabjában, amit egyáltalán nem bántam, az utóbbi időben egyébként is szükségem volt piros pontok gyűjtésére. Én ezt is annak ítéltem meg, függetlenül attól, hogy Mike értékelni fogja-e valaha is. A köszönete és ölelése váratlanul ér, de még így is találok arra alkalmat, hogy amíg tart a futó fizikai kapcsolat, meglapogassam a hátát, ahogy viszont karolom, és nagyon örvendek a ténynek, hogy már rajta van az állig gombolt szövetkabát és nem egyenesen az "ikrekkel" passzírozta nekem magát. Apró örömök az életben, ugyebár. - Mi köszönjük, hogy a McCarty Zrt-vel utazott, jöjjön máskor is. - röhögök fel könnyedén és röviden - Ha mégsem vette volna be, csak szólj, ennél kevésbé teátrálisan is elintézhetem. Hogy megtenném-e? Talán. Jelenleg azt mondanám, hogy egészen biztos, de nem kellett volna még csak farkasként sem intézni a dolgot, az ujjaim mindig szívesen fogtak pisztolyt. És bár már egy jó ideje nem öltünk, az elmúlt napokban élt bennem a régi vágy, hogy talán a világnak sem fájna, ha a saját szórakozásomra megszabadulnánk a világ egyik szennyétől. Úgy fest, hogy végre megindulunk befelé, amikor megtorpan, én meg lendületből majdnem rá is kenődöm, mint valami elcseszett matrica. Ahogy a kérdését felteszi, az égig szaladnak a szemöldökeim és széttárom a kezeimet. - Mi van? Csoki? Már mégis mi a kurva istenért lenne nálam csoki, he? Mi van veletek? - ezt nem hiszem el, először Bessie akar pont csokival lehúzni, most meg Dotty, de lehet, hogy ez valami vörös nőstény extra - Na, vonuljál csak szépen befelé, kaphatsz egy hambit, ha akarsz, amíg előttem pia van... Ha magától nem mozdulna, úgy finoman ráfogok a vállaira és megfordítom, hogy aztán hátulról megtolva haladhassunk. Már nagyon rám fért az alkohol és Dotty visszajelzései alapján meg is érdemeltem. Pajzs teljesen felhúz, nincs kedvem másokhoz mára. Követem a nőstényt a hátsó boxhoz és kibújok a rendőrkabátból, amit hanyagul dobok le az ülésre, mielőtt magamat is levetném. Így már csak egy fehér ing utal a szakmámra, de az alapján lehetnék bárki is a világon. - Mindent. Ami van. Whiskyt. Ne szarozz a pohárral, üveggel. - biccentek végül, és még véletlenül sem azért, hogy őt lehúzzam. Ha azon múlik, kifizetem én az egészet, de ismerve magamat, teljesen felesleges lett volna poharanként rohangálni újratöltésért - És, amúgy mi van? Ugye nem vagy szarban? Mert ha valami ennél komolyabb gebasz van, tudod, hogy megoldjuk... Csak azóta ismertük egymást, mióta a két falkából egy lett, de ez nekem nem számított. Az teljesen világossá vált számomra a mindenféle változások mellett is, hogy akik maradtak, azokért kell vásárra vinnem a bőrömet, és ebbe Ő is beletartozott. És persze jó lett volna minden stiklit megoldani úgy, hogy nem jut a vezetőség fülébe, de afelől sem volt kétségem, hogyha így is lenne, akkor sem történne tragédia. Elég friss a tapasztalatom a témában, szóval őszinték a szavaim, és amint megérkezik az italom, úgy vetem rá magam, mintha egy hete nem ittam volna. Vizet.
A bocsánatkérésére csak egy szúrós pillantást kapott, mindegy, ezen is túl kellett esni. Még úgyse bilincseltek meg soha. Elég hihetetlen, a húzásaimat tekintve. De na, menekülni tudni kell. Élesben biztos elküldtem volna a búsba. Bár nem hinném ,hogy a falka rendőrei közül bárki is bevinne? Vagy túlontúl naiv vagyok? Letesztelni azért nem szeretném. Hiba biztos nem volt az előadásunkban, minimum egy Oscar jelölést azért érdemelnénk. Csitítására legyintek egyet, nem tarthattam magamban a felszabadulás örömét, minden feszkót kiengedtem végre magamból. - Majd visszanőnek, vagy keresünk neked valakit, aki kiolvasztja. – kuncogok halkan, majd hagyom, hogy megfosszon ettől a kényelmetlen ketyerétől. Bár a szagok keveredése alapján, nagyon nem is biztos, hogy kell keresni.. Mondjuk ezt nem firtatom, mert nem az én dolgom, maximum két üveg tömény után szoktam a szerelmi életeknél kikötni. - Úgy talán nekem is ment volna… De utána szerintem mehettem volna világgá. - húztam el a számat kissé. - Nem merem már nagyon feszíteni azt a bizonyos húrt. - Tényleg sok volt a rovásomon, és mióta a két falka egyesült tényleg igyekeztem ezeket minimalizálni. De nem kell nekem keresnem a bajt, megtalál az magától is sajnos.. Fiatal vagyok még, és egyelőre elég hasztalan. Oké, segítek ahol tudok mindenkinek, intézem a túrákat, de olyan elveszettnek érzem magam olykor. Meg fog ez szűnni egyáltalán valaha? Talán még ötven- hatvan év.. Bah. - Biztos van egy kis cukrosbácsi beütésed. De ha már ennyien kérünk, igazán hordhatnál magadnál. Jóóó, talán beérem azzal is.- vigyorgok, aztán beoldalgok vissza a bárba. Fánkot kellett volna kérnem. Az ugyanolyan rendőrkellék, mint a gumibot, nem? Miután még ülve felhörpintem az utolsó két kortyom, fel is pattanok a válaszát hallva - Igenis, hozom máris. - nem apróztam el, magamnak is hoztam egy üveg vodkát, hogy ne kelljen tényleg fel-le ugrálnunk. Azért egy bácsika nagyot nézett ahogy magamhoz öleltem a zsákmányt, ezért egy ártalmatlan mosollyal kísérve próbáltam megnyugtatni - Nőgondjai vannak – böktem Henry felé a fejemmel. - Kell a vigasz. - azzal gyorsan vissza is somfordáltam és kényelembe helyeztem magam még mindig fülig érő szájjal, ami kissé lehervadt a kérdése hallatán. Na nem azért, mert megbántott volna, inkább mert elgondolkodtam. Azonnal nem is válaszoltam, inkább töltöttem a pohárba magamnak. Ő már úgyis kiszolgálta magát, ahogy asztalt ért az üveg. - Végül is nem, ha végig rágom. Nem akar senki az életemre törni, legalábbis nem mondták. - vonok vállat. - Csak ez a seggfej volt nagyon rámenős, és nem akartam a kérésének eleget tenni, mert akkor sosem áll le. - egy kis kortyot körbeforgattam a számban. Hát ittam már jobbat is, de egynek elmegy. - Esetleg ha kérhetek ilyet… Szóval nem azt, hogy hazudj, de ha nem muszáj ne említsd kérlek senkinek. - nézek rá kissé félve a reakciójától. Lehet mégsem kerülöm el azt a fejmosást? - És veled minden oké? - fürkésztem az arcát kérdésem közben. Kissé mintha máshol járna néha. Igaz csak néhány éve ismerjük egymást, és valószínűleg nem a „de szívesen kiöntöm neki a lelkem” kategóriájába esek, de kicsit megkönnyebbülne a lelkem, ha én is tudnék neki segíteni valamiben.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Ba-ha-ha... Ennyi telt tőlem az egyébként nagyon "kedves" válaszára a lefagyott tökeimet illetően. Nagyon gyorsan múlandó sértettséggel forgatom meg még a szemeiet is, miközben kibűvészkedem a nőstényt a bilincsek fogságából. Bár mindkét általa vázolt lehetőség jó volt, jobb szerettem volna, ha a tökeim maradnak úgy, ahogy éppen voltak. Végül is igaza van a módszereket illetően. Hümmögve simítom meg a szakállam és közben gratulálok magamnak, hogy nálam fele olyan idős nősténynek több esze van, int nekem. - Ja, végül is, igazad van. Hol vannak már azok a régi, szép idők, amikor nem kellett ilyenekkel foglalkozni? Megcsóválom a fejem, és természetesen arra gondolok, amikor még bármilyen félsz vagy következmények nélkül bárkiből csipketerítőt csinálhattunk csak azért, mert úgy tartotta a kedvünk. Ahogy hallottam, ez ment itt is, mielőtt mi megérkeztünk Chicagóból, szóval gyanítom, hogy neki is vannak hasonló emlékei. A csokikérés teljesen kiakaszt, az meg, hogy cukrosbácsi beütésem lenne, felér egy olyan inzultussal, mintha azt mondta volna, hogy egy szarcsimbók vagyok. Eltátottam a számat, fazság lett volna szerencsétlen Dottyn levezetni a feszkómat, szóval megállom, hogy a lehető legdiszkrétebb hisztivel csak biztosítsam arról itt helyben őt és mindenki mást is, hogy - Nem fogok... - csokit hordani magamnál. Senki kedvéért sem. Jó, hiába épp most húztam ki a szarból őt is, de nem vagyok szeretetszolgálat és nem is kívánok azzá válni. Inkább vele együtt tértem vissza a kocsmába és leadtam a diszkrét rendelésemet. Egy üveg talán elég lesz ma estére, legalább is nagyon mertem remélni. Dicsérő pillantással nyugtázom, hogy saját magának is egy üveg vodkával kedveskedett, hát ez jó buli lesz, már látom előre. - Nekem nincsenek nőgondjaim! - vágtam rá hirtelen felháborodással, amikor Dotty a vénemberhez szól, és olyan gyorsan kapom ki a kezéből az üveget, mintha az életem múlna rajta. Ki tudja, talán így is volt. És hogy ezen a témán minél előbb átlendüljünk, inkább minden figyelmemet próbáltam Dottynak szentelni és megtudakolni, hogy pontosan mennyire ég az élete háza, és hogy tudunk-e tenni valamit azért, hogy kirángassuk belőle. - Hah, az ilyesmit nem mindig szokták csak úgy bejelenteni... - felnevetek, mert hát, ki a faszom ír szerelmes levelet, mielőtt szándékában állna kinyírni valakit - Úgyhogy ha mégis meglepne valaki, szólj. Megnyugtatott valahol, hogy jelenleg nincs tudomása arról, hogy veszélyben lenne, de mivel ezt mégsem lehet nála előre tudni, legalább annyit akartam, hogy ne az utolsó utáni pillanatban tudjak/tudjunk róla, hiába érzi azt, hogy elég vékony jégen táncol a falkánál a viselt dolgai miatt. A kérésére szusszanva felnevetek és újabbat kortyolok a whiskyből. Előre dőlök és az alkarjaimra támaszkodva nézek Dotty szemeibe, ajkam szegletében azzal a lókötő mosollyal, amit csak olyankor viseltem, amikor kitérőt tettem a normálisnak nevethető élet útjáról. - Sosem tennék ilyet. A mosolyom vigyorrá szélesedik ahogy visszadőlök és a nőstény helyett az italt kezdem nézegetni. Basszus. Rohadtul észnél kell lennem, hogy mennyire engedem magam "visszaesni" az ilyen stiklik tekintetében, mert az elmúlt hetekbe belegondolva elég szarul álltam ebben a témában, és ez nem sok jóval kecsegtetett. Na, mindegy. Csak a kérdésére pillantok ismét Dottyra, és sűrű pislantásokkal válaszolok a lehető leglazábban, szinte félvállról. - Persze, nálam mindig minden oké... - hazudok, mert bár ez az utolsó néhány évre teljesen igaz volt, mostanra erős túlzásnak minősült - Leszámítva azt, hogy a múltkor véletlen majdnem kinyírtam egy kollégámat, de szerencsére senki nem verte nagy dobra a dolgot, nem is értem... Dehát... ilyen ez a pop-szakma. Felröhögök ezzel a sztorival is megerősítve benne azt a képet, amit talán már tudhat velem kapcsolatban: a legtöbb szarba teljesen véletlenül keverem magam és általában olyankor szokott az egész életem összeomlani. - És különben is, Fairbansben nem még egyetlen ilyen balhém sem volt, szóval már itt volt az ideje. Ja, hát Dottyval ellentétben az én stiklilistám meglepően csutkányi, a száz évvel ezelőtti önmagam biztos körberöhögne miatta, de leszarom. Ha én ki tudtam mászni az ördögi körökből, akkor Dottynak is sikerülni fog egyszer. Az ő korában még nekem is hihetetlennek tűnt.
- Mért volt olyan, hogy nem kellett ilyenekkel foglalkozni? - kérdezek vissza. Mármint nekem mindig is kellett volna, csak csesztem rá, de ez már más dolog. Jó, mondjuk kétszáz évvel ezelőtt még talán nem volt olyan feltűnő, ha néhány ember széttépett holtteste hevert az erdő mélyén, de manapság azért már elég komoly kütyük meg ketyerék vannak, amikkel mindent is ki tudnak deríteni. Na nem mintha én annyi fazont téptem volna szét életem során. Konkrétan egyet sem. Hiába a sok öhm… hülyeségem, azért a gyilkosság még nincs a listán. Reméljük ez így is marad. - Szomorú – biggyesztettem le a számat, de mivel láttam, hogy azért annyira nem esett jól neki a beszólás, nem fokoztam tovább a dolgot. Mégis csak most segített ki nem is kicsit, megérdemli a kedvesebbik felemet. De persze ha mindenen megsértődik, akkor igen nehéz így hozzá állnom. A bácsikát is csak megnyugtatni akartam, erre egyből felkapja a vizet, na szép. Azért remélem, hogy a pia segít kicsit a frusztráltságát feloldani. Hisz erre találták ki! - Jó, és mit mondtam volna, hogy épp a letartóztatásom ünnepeljük? - csóválom a fejemet meg kissé. - Különben is, a pasik megfigyeléseim szerint tényleg liter számra képesek vedelni a piát ha csaj van a dologban. Vagy nem? - Persze van sok más oka is, mondjuk egy nyomorult világháború okozta stressz. Na mindegy. - Pedig mennyivel egyszerűbb lenne mindenkinek – sóhajtok fel. - Főleg nektek, rendőröknek. - Ez lenne a legideálisabb. Mindenki küldjön szépen levelet az ellenségének ha az életére akar törni. Talán közben meg is gondolná magát, és eljönne végre a világbéke is. Oké, ezt lehet, hogy kicsit tovább gondoltam, mint kellett volna, így inkább szépen lehúztam a poharamba töltött vodka maradékát. Már jó néhány éve hű barátom eme nedű, de még mindig nem tudom fintor nélkül inni tisztán, így most is elhúztam a számat kissé mielőtt válaszoltam volna. - Persze, köszönöm. De remélem hasonló merényletekkel nem kell a közeljövőben traktáljalak. Ahogy előre hajol és félmosolyra húzza száját csibészesen, kicsit lefagyok, a pohár újratöltése közben. Lehet túl messzire mentem a kéréssel? Vagy már említette valakinek? Esetleg mégis számíthatok retorzióra tőle is? Szeretem a falkámat, sosem fogom tudni meghálálni azt, amit anno tettek értünk, mégis mindig belekeveredek a szutyok kellős közepébe, ahonnan csak egy segítő kézzel tudok kikászálódni, így nyújtva tovább a törlesztendők listáját. Egy hülye hurok, amit saját magamnak húzok egyre szorosabbra, ahelyett hogy elvágnám. - Köszönöm. Ezért lassan festek is neked valami szépet, nem csak itatlak – mondom nem kicsit megkönnyebbülten szavai hallatán. - És mielőtt rávágnád, hogy kösz nem, lehet sokat fognak érni később. - emelem fel nevetve a mutatóujjamat. Közben el is képzeltem Henryt, barokk stílusú ruhában, ahogy pózol mint Rigaud híres festményén a Napkirály, de a mosolyomat a pohárba rejtettem gyorsan. Ha tényleg igényt tartana rá, inkább kihagyom a portré lehetőségét. Lazasága közel sem volt olyan hihető a mondandója után, meglepetten pillogtam rá nagyokat. - Azta, de hogy sikerült összehozni? Mármint a kinyírást. De a nem nagy dobra verés része is érdekes. - hajolok közelebb érdeklődve. - Szívesen átadom a balhékirálylány címet, csak szólj. Természetesen át is nevezhetjük a félreértések elkerülése végett. - vigyorodok el egy pillanatra. - De viccet félre téve, te sem vagy bajban ugye? - komolyodik el a tekintetem a kérdésnél. Nem mintha akkora ász lennék a gondok megoldásában… Viszont egy próbát megér. Újabb korty, újabb pofavágás, megint üres pohár. De most nem a vodkás, hanem a whiskys üvegért nyúlok, hogy azt is letesztelhessem. - Igaz, hogy itt nem volt még balhéd, na de máshol milyenek voltak? Vagy szigorúan titkos? - pislogtam kíváncsian. Szerettem az „öregektől” sztorikat hallgatni, jókat röhögni rajtuk, vagy épp végig izgulni az egészet.
Kezdőlap
//
//
