Az éjszakát még a városban töltöttem, s miután eljöttem Tarától, úgy döntöttem, egy kiadósabb étkezés sem ártana. Vagy legalábbis a rántottánál némileg veretesebb kaja. Motoron sporttáskázni nem túl nagy élvezet, de megoldható - én pedig ügyes kisfiú vagyok, így megoldottam. Az O'Connorsnál parkoltam le, és bevittem magammal a táskát is. Ha csak alsógatyák lettek volna benne, nyilván nem hurcolászom magammal minden zugba, de azért annál több mindent rejtettek. A pultnál kértem két szelet rántott húst, meg sült krumplit - az kitart úgy... holnap estig -, aztán megvártam, hogy kitegyék elém, fizettem, és letáboroztam az egyik boxban, az ablak mellett. Paranoiás, én? Ugyan! Igaz, hogy örültem, hogy összefutottam Tarával, de talán jobb lenne több falkataggal nem összefutni. Például mi a francot csinálnék, ha Amy beállítana? Túl fogós kérdés, inkább, nem agyaltam rajta.
Öreg farkas nem ér farkas. Engem átverni? Ugyan már. Tara visszatért a hotelbe, én pedig ismerős szagokat éreztem a bőrén. Rég éreztem, de ezer közül is felismerném. Nem, nem faggatóztam, tudtam, hogy itt van. És nekem csak meg kell keresnem. Nem is késlekedtem sokat. A házánál nem találtam, körbe autóztam a fél várost, és hol találom meg? Persze, hogy egy kocsmában. Leparkoltam, és arcomon napszemüveggel odasétáltam az ablaküveghez, ahol ült, és műmosollyal bekopogtam. Nem örömömben jópofiztam vele. Bementem, rendeltem egy dupla whisky-t és leültem Dunnal szembe. ~Csak azt ne mondd, hogy egész eddig az O'Connors pincéjében feküdtél a hordók alatt.~ Üzentem neki gondolatban, mert a beszéd még mindig fájdalmas volt. A hegeket láthatta az arcomon, de az nem hiszem, hogy feltűnt neki egyelőre, hogy az egyik szemem egy tátongó, de legalább már beforrt seb.
Vígan eszegettem, amikor egy pillanatra ismerős energia szivárgott be, én pedig abban a minutumban mozdulatlanná dermedtem. Ami eddig folyt, csörgedezett, ketyegett lüktetett vagy bármi mozgást végzett, az mind megállt. Úgy fordultam az ablak felé, mint aki a Kaszással készült farkasszemet nézni, de nem... ez annál rosszabb volt. Castor. Úgy ültem, mint aki karót nyelt, de én barom, hogyan hihettem azt, hogy nem futok vele össze, mégha csak rövid időre is jöttem vissza!? És képes volt nyilvános helyre menni. Hülye. Seggfej. Vagyok. Mikorra beért, már sikerült leküzdenem a hirtelen giganagynak tűnő falatot a torkomon, ám amikor leült velem szembe, az evés volt az utolsó, amire gondolni tudtam. Eskü, még a szex is megelőzte. Persze nem vele... Láttam, hogy megsérült a sebhelyei hét országra szólóan hirdették. Hát... ez se feszültségoldó. ~ Nem. ~ Hm, igazán bő válasz, pont olyan,a milyet egy alfa megérdemel, miutána az egyik testőre se szó, se beszéd lelépett több, mint két hónapra... lassan három lesz, ha jól számolom... És mit mondhattam volna? Hogy sajnálom? Naná, hogy sajnáltam, de az itt per pillanat nem segít. Kérjem meg, hogy ne legyen dühös. Há-há, jó vicc lenne. Félretoltam a tányérom. Már a szagát se bírtam annak, amit eddig jóízűen faltam. ~ K*rva dühös vagy most, ugye? ~ Nem tartottam ettől, ez lett volna a normális.
Éreztem, hogy zabszem szorult a seggébe, amit kivételesen nem én integráltam a hátsójába. Sőt, ha én vetemedtem volna ilyen középkori barbárságra, biztos nem a zabszemet választom. Annl valami sokkal nagyobbat, szúrósabbat, fájdalmasabbat... ~Ó, nem. Azon már rég túl vagyok, barátom. ~ Olyan hideg és sötét tónusban kapja ezt a gondolatot, hogy én is megijedek egy pillanatra. A félelme, az ijedtsége úgy tapad rám, mint az a zöld takony, amiben az amerikai popsztárok előszeretettel pancsolnak a klippjeikben. A whisky megérkezett, én pedig úgy nyúltam érte, hogy végig Dunra szegeztem a tekintetem. Kortyoltam, letettem az italt, majd egy lopott pillanatban kissé felemeltem a szemüveget. A bal szememnek hűlt helye, a rózsaszín hús még nem adott helyet a fehér golyónak. ~Mostanában kevés időm van a távolléteden filozofálni, de azért remélem, nem veszed magadra.~ Szemüveg gyorsan a helyére, újabb korty az italból. ~Hol a f@szomba voltál?~ Kérdeztem úgy, mintha arról érdeklődnék, esőre áll-e odakint, és hogy vegyek-e esőkabát, ha le akarok menni a kis közértbe zsemlét és tejfölt venni.
Szinte éreztem, hogy minden egyes szóval egy-egy tonnát tesz... mit tesz, dob rám! És megérdemeltem? Naná! Olyan rideg volt, hogy végigfutott rajtam a hideg. Lehet, hogyha máshol lettünk volna, nulla ember előtt, már kaptam volna egyet-kettőt. Habár lehet, hogy nem fecsérelné rám az erejét, inkább másra bízna. Amikor megmutatta a szemét, pontosabban annak helyét, élesen beszívtam a levegőt. Láttam már csúnya sebet, ennél rondábbat is, nekem is volt már pár szépségem, nem a látvány sokkolt elsősorban. Az se volt kutya, de ezzel mintegy az arcomba vágta, hogyan végeztem a dolgom. Így: egy szeme bánta, és nem tud beszélni, mert még nem jött helyre rendesen a torka. Lehet, hogyha itt lettem volna, akkor is beszerzi ezeket a sebeket, de így sokkal rosszabb volt. Pocsékul éreztem magam, ám ezt nem mutattam. Nem volt hozzá jogom, ennyire egyszerű. Aztán jöhetett a töredelmes vallás. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba állított gyerek. ~ Először az Őrzőknél. Pár napig... kivizsgáláson ~ nem tudtam másnak hívni, és rájöttem, hogy nem bírom neki elmondani, hogy kinek a vérvonalához tartozom. Lehet, hogy nem is érdekelné. Talán csak én fújom fel. ~ Aztán Chicagóba mentem Anne-el. Megszabadulok tőle, a nagynénje örökbe fogadja. Még vissza van pár bírósági körmenet, aztán lezárják az ügyet. A nő most készül költözni, de nem tudom, hová fognak menni. Nem kérdeztem, nem is fogom. ~ Végig Castor szemébe néztem, legalábbis az egyikbe, a napszemüvegén át. Hangom gépies volt, fásult. Anne mostantól nincs... ~ Vincent tette vérfarkassá a beharapóm. ~ Tudnia kellett. Ha Tarának elárultam, neki még inkább tudnia kellett róla, bár a víz is kivert tőle.
Nem vágtam a szavába, pedig éreztem a hangsúlyán, hogy nehezen jönnek a szavak. De nem értem meg, nem érzem át a terheit. Nem vágok közbe. Faarccal hallgatom az Őrzőktől egészen Vincentig. De még a szemöldökömet sem vonom fel. Pedig azért ez nem kis dolog. ~Remek döntés, főleg azok után, hogy a szőrös szívem egész meglágyult, amikor Anne sorsáról kellett döntenem. Na meg persze behízelegni az Őrzőkhöz, de legközelebb intézd nyugodtan te, biztos összebarátkoztál velük.~ Egy könnyed, alig észrevehető mosoly suhant t az arcomról, de ez is inkább gúnyos volt, mint örömteli. Remélem, ezt a velem szemben ülő is érzékelte. ~Duncan... Nekem aztán hót mindegy, kinek a vére vagy, egész addig, amíg képes vagy helyesen cselekedni, ha netán úgy adódna, hogy lehetőséged van kitépni a gégéjét.~ Vontam meg a vállamat, és ittam az italból. Sokkal dühösebb voltam azért, mert felszívódott, mint hogy ilyen idióta Vincentekkel foglalkozzak. Rövid úton halott lesz, akkor meg már mit számít? Kvára semmit. Ha fontos neki az ügy, megengedem, hogy virágot tegyen a felmenője sírjára. ~Vagy ez a továbbiakban befolyásolja az irántam és a falka iránti elkötelezettségedet?~ Faggattam szemét módon szurkálódva. ~Várj... még ne válaszolj. Remélem, azzal tisztában vagy, hogy a vezető testőri rangodat már nem viseled. Nem tudom, ki lesz az utódod, de ekkorát még egyszer nem kockáztathatok. Maradsz testőr, de ennyi. Persze csak ha elbírja a büszkeséged.~ Szerintem ez volt a minimum, és még így is piszkosul jól járt. Éreztem, hogy nem inogott meg irányomban a hűsége, de valami akkor sem volt rendben, és ilyen ingoványos talajon nem bízhatok rá ekkora feladatot.
Üzenet az anyahajónak: süllyedünk! Fú, de még mennyire és milyen veszett tempóban! Az elkötelezettség-és-hűség résznél a farkasom felmordult, de csak nekem. Taknyos kölyökkorom óta ismerem, és ezt nem törölheti ki belőlem semmilyen vérségi kötelék. Tarának igaza van: tök mindegy, kinek a vérvonala, attól még te, te maradsz. ~ Jól döntöttél ~ bólintottam, de igazából nem érdekelt, hogy már nem én vagyok a cuccführer a testőröknél. Az csak egy poszt, egy rang, de csessze meg, visszakaparom oda magam! ~ A büszkeségem miatt pedig ne aggódj ~ mosolyodtam el, már-már negédesen. ~ Egyre jobban érzi magát. Bekaptam egy sült krumplit. Fűrészpor íze volt. ~ Ha még egyszer ennyi időt kimaradok, testőr se leszek mire visszajövök? ~ érdeklődtem udvariasan.
Jól döntöttem? Hát az ő szájából egyéb választ jelen helyzetben nem is fogadnék el. Ha most nekiállna kötözködni, lehet, hogy ráborítanám az asztalt. Az annyira még nem is lenne gyanús. Az emberek is szokta asztalt borítani egymásra, nem? Rám határozottan borítottak, amikor 16 voltam. Vagy 18? Jó ég tudja. ~Ugyan Duncan, ez nem a kimaradásról szól. Egyes farkasaimtól évekre megválok,mert annyira bízok bennük. De tőled egy napra se, ha nem szólsz egy kva szót sem.~ És ez valóban így volt. Katharina rossz példa, de ő is évekig elvolt, majd visszatért. ~A rangodat nem veszted tovább. Legfeljebb a bizalmamat. De hogy lehetnél jó testőr, ha nem tudok megbízni benned?~ A kérdés könnyed volt, játékos, és abszolút elméleti. De talán éppen ez a könnyelműség fájhatott neki a legjobban. Hogy úgy teszek, mintha itt minden csupa feltételes mód lenne egy baráti beszélgetésben. Pedig fájt, valahol belül roppantul dühített, hogy ennyire hülyének nézett. ~És most mi lesz, Wagabond? Vár a cowboy kalap és a pej lovad, vagy hazamászol?~
~ Na igen, a bizalom. Ha elértem a legalsó Jackpotot, majd kérlek szólj! ~ Ha neki könnyen megy a könnyelműség, nem leszek az adósa. Amit itt temetni lehetett, azt temettem. Elsősorban a belém vetett bizalmát. Nem lesznek tőle édes álmaim, annyi szent! ~ Egyébként pont emiatt nem szóltam ~ dőltem hátra, és éreztem, hogy lassan tényleg eltűnik belőlem a feszültség valami kába érdektelenség vette át a helyét, ami semmi másra nem kellett, minthogy ne szorítson annyira a mellkasom. ~ Ha elárulom előre, hogy hová és minek megyek, még a végén az Őrzők, vagy a másik falka fülébe jut. És tudod, hogy nem szeretem, ha akadékoskodik valaki. ~ Jelenleg Mortimerre gondoltam. Nem voltam meggyőződve, hogy az öreg hagyta volna, hogy egy értékes gyerek kicsússzon az ujjai közül. Én pedig nem hagyom, hogy még jobban belepiszkítsanak az életébe! Fenébe, de fog hiányozni... ~ Vár a bíróság, és pár papír ~ aztán szisztematikusan elégetek mindent, ami a legkisebb mértékben is a kislányra emlékeztet ~ csak aztán az otthon. Ezt... ~ hopp, itt csúszott ki a könnyedség az ujjaim közül ~ muszáj megtennem. Meg kell szabadulnom attól a gyerektől. ~ Kissé gúnyosan elhúztam a szám. ~ Utána a falkáé és a tiéd vagyok.
~Ó, szóval szerinted már pletykás is vagyok? Mégis hogy a viharba derült volna ki, ha kettőnkön kívül nem tudja senki?~ Kérdeztem kissé indulatosabban, és előre dőltem az asztalon. Na nehogy már... Persze, mert amit most tárgyalunk mentális síkon, azt is minden jelenlévő hallja. Mert ez már csak ilyen. Nem a locsi-fecsi nője vagyok, akinek egy kis kényeztetésért eljár a szája. ~Ahogy észrevettem, nem kell az engedélyem, de megnyugtatlak, engedélyezem az eltávot.~ Kiittam a whiskyt, de már nem rendeltem következőt. Annyit azért nem szándékoztam itt időzni, hogy lehúzzak még egyet. ~Majd ugorj be, ha lesz időd. Van egy-két dolog, amiről nem árt, ha tudsz.~ Mondtam, majd felnyomtam magam az asztalra támaszkodva, és ha csak nincs semmi egyéb, amit hozzám fűzne, kissé bicegve a hátamon húzódó sebektől, elindulok kifelé. Két lépés után visszafordulok. ~Ja, és ne fáradj, ma a vendéged voltam!~ Azzal ha csak meg nem állított, kibicegtem a kocsmából. Nála van a labda, majd jön, amikor akar. Én pedig füstölgök, és megpróbálok rendet rakni odahaza.
Szép nap, szép reggel és egy új kezdet. Mosolyogva figyeltem a napfelkeltét az ablakon át, volt valami költői abban, ahogy a sugaraival bearanyozta a tájat. Az arcomon halovány mosoly játszott, ahogy a kávém kevergetve bámultam kifelé. A lábamnál egy kicsiny kézipoggyász hevert, az összes cuccom belefért. Minden mást hátra hagytam, mert minél előbb ide akartam érni. És sikerült. A gépem nemrég szállt le, onnan taxival jöttem be a városba. Persze most jön majd az, hogy felkeresem a helyi protektort, de erre képtelen voltam a reggeli kávém nélkül. Szükségem volt a koffeinre, hogy forogjon az agyam és ne csak nyálazzak a beszélgetés helyett. Belekortyoltam tehát az italba, majd ettem pár falat teasüteményt hozzá. Szerettem az édességet, de csak akkor ettem, ha eszembe jutott, ami nem fordult elő túl gyakran, mindig valami más járt a fejemben. Most viszont békésen falatoztam, olyan idilli volt ez a pillanat. Alig néhányan lézengtek a kávéházban, és alig egy pasi szólt be nekem, amit pozitív fejleménynek vettem. Ha az ember lánya kicsi, törékeny, lángvörös haja és smaragdzöld szeme van, nos annak hajlamosak az emberek beszólni. ~ Mondjuk kíváncsi lennék, hogy mit szólnának, ha kiderülne, hogy idén nyáron fogom betölteni a 94-et... ~ Erre a gondolatra elmosolyodtam, de csak iszogattam tovább. Hosszú nap várt rám. Kellett szereznem valami szállást, ahol meghúzom magam, aztán még a helyi őrzőkkel is felvenni a kapcsolatot. ~ Nos nagy para lesz ez a házkeresés... ~ Az őrzők miatt nem aggódtam, a legtöbbjükkel jól kijöttem, főleg otthon New Yorkban. Most sem féltem ettől túlságosan, habár úgy hallottam, a helyi falkákkal igen sok a baj, és az őrzők sincsenek túlságosan sokan... Ez persze szintén nem zavart, szerettem a kalandot, kíváncsi voltam mi lesz a helyzet errefelé. - Kedves, lenne olyan szíves hozni nekem még egy ilyen istenifinom kávét? - mosolyogtam bűbájosan a pincérsrácra, aki így reggel erre majd elejtette a tálcát, de végül bólintott nagy vöröslő képpel és ment is főzni a kávém. ~ Talán össze kéne bútoroznom egy ilyen sráccal... aki ilyen kávét tud csinálni minden reggel... hmm ezt még megfontolom. ~
Ash szavai csak nem hagytak nyugodni, ezért úgy döntöttem, hogy szemrevételezem a konkurenciámnak számító másik kocsmát. Szép reggel volt, olyan, amelyen vétek lenne a majdhogynem romhalmaznak kinéző házban maradni. Még mindig nem sikerült olyan melósokat találnom, akik nem csillagászati árat szabtak volna meg azután, hogy meglátták a helyet, márpedig én kezdtem kifutni a pénzből. Aztán még bejött az egész Lily-ügy is, szóval semmi szabadidőm nem volt mostanában. Azonban Lil visszament New Yorkba, én pedig itt maradtam, így aztán van egy kis szabadidőm. Éppen az egyik asztalnál üldögéltem, szememet meglehetősen diszkréten az egyik boxnál üldögélő, szép, vörös hajú, meglepően fiatalnak tűnő hölgyön legeltettem, miközben próbáltam fölmérni a helyet is. Személy szerint úgy gondoltam, hogy a saját kis Poklom sokkal jobb hely lesz, ha végre elkészül, de ezt valahogy tudatosítanom kellene majd az emberekben is. Egy óvatos oldalpillantást vetek vöröskére, de szomorúan konstatálom, hogy egy Helyi Menő Csávó – továbbiakban csak HMCS – teljes vállszélességgel elállja az utat. Előrehajolok, mivel érdekel, hogy mit is mond, mivel nem hiszem, hogy ő és a hölgy ismernék egymást. Bár fene sem tudja, megőrült a világ mostanában. Azonban a srác hangja egyértelműen rettentően barátságos, többször felmerül benne pár nyomdafestéket nem tűrő szó, továbbá a „cicamica” megjelölés szerencsétlen lányra alkalmazva. Mikor már én sem bírom tovább ülve fölállok és odamegyek hozzájuk. A srác éppen próbál nagyon feszíteni, én azonban megfogom a vállát, és mire realizálhatná, hogy valaki van mögötte már hátra is tekerem a karját, de úgy, hogy egy röpke pillanatra felüvölt a fájdalomtól. Nem érdekel, hogy milyen pillantásokat vetnek rám mások, én közelebb hajolok a sráchoz és olyan hangon, hogy csak a hölgy és a srác hallja megszólalok. - Édesanyád nem tanította meg neked, hogy hogyan kell viselkedni a hölgyekkel, kölyök? – kérdem, majd még rántok egyet a kezén. – Leszel szíves bocsánatot kérni, azután pedig szépen távozni a helyszínről, rendben van? Miután mindez megtörtént barátságosan mosolyogva megveregetem a vállát, majd jobb kezemet a hölgy felé nyújtom. - Elnézést kérek a kellemetlenségekért, de nem nézhettem tétlenül. Paul MacMurth vagyok egyébként, és ha nem probléma, szeretném meghívni egy kávéra magácskát - mondom, és próbálok annyira bizalomgerjesztően mosolyogni, amennyire csak tőlem telik.
Rettentő illusztris, az biztos. A pasi már kezdett untatni, aki folyamatosan nyomta a sódert. Kicsit, nah jó, nem is kicsit rondított bele a napomba és a reggeli kávém békés meghitt nyugalmába. Csak egy okom volt, amiért nem gyújtottam fel, vagy ezüstöztem be a száját mondjuk... Nah jó, volt kettő is. Az egyik, hogy nem ért annyit ez a szerencsétlen, hogy két percnél többet szánjak rá.... a másik pedig az volt, hogy nem lett volna nyerő húzás egy ilyennek indítani, amikor még szinte meg sem érkeztem. Jah, és ráadásul alapvetően nem voltam egy agresszív lény, legalábbis amíg nem volt nagyon muszáj... Jó, jó, tudom ez még három ok volt igazából, de kérem ennyit nézzenek el nekem. Szerencsére a felmentő sereg megérkezett a szőke herceg, aki majdhogynem a lovát is behozta, olyan szinten lovagiaskodott, ami ennivalóan édes volt, még hercegnőnek is éreztem volna magam, ha életem majd egy évszázada alatt nem szoktam volna bele a boszorkányi munkakörbe. Csak egyet biccentettem a nyomorék fickó elmakogott bocsánatkérésére, többet nem érdemelt ennél,aztán amikor a lovagom megszólalt már melegebben mosolyodtam el. ~ Végülis miért ne? Ráér még a jópofizás az őrzőknél... Időm mint a tenger. ~ Vetettem egy pillantást a pincérsrácra, aki úgy tűnt menedékbe vonult az elsőszámú udvarlóm elől, amiért kapott egy hatalmas fekete pontot. ~ Asszem mégsem fogok beköltözni egy ilyen beszari alakhoz, még akkor sem, ha jó kávét csinál... ~ Intettem még egyszer a srácnak, hogy szedje már a virgácsait és hozza vége a kávém, vagy ingerült leszek, utána fordultam csak "megmentőm" felé. Pár pillanatnyi várakoztatás csak fokozza a kedélyeket. - Örvendek, én Cassandra Crowley vagyok. Mellesleg nagyon örülnék, ha csatlakozna hozzám, a magányos kávézásban úgysincs semmi érdekes. - mosolyogtam. Majd intettem neki, hogy foglaljon helyet bátran. - Habár azt hiszem a testőri szolgálatok után én tartozom, és nekem kéne állnom a meghívást. - mosolyogtam viccelődve. - Amúgy ebben a városban csak lovagok, meg gonosztevők vannak, vagy a magamfajta egyszerű embereknek is jut hely? - kérdeztem, miközben még mindig a beszari pincérsrácra vártam. - Nézze el nekem, de még nem ismerem a helyet, ma reggel érkeztem csak, még nem igazán ismerem itt ki magam. - tettem még hozzá bocsánatkérő mosollyal.
Miután a pincér srác meglehetősen berezelt, ezért én is intettem neki, hogy szedje a meglehetősen nyüzüge lábait és hozza ki a hölgy kávéját, mielőtt még föl találok állni. Persze nem bántottam volna ok nélkül, de ezt neki nem kellett tudnia. Az alatt a rövid idő alatt, ameddig nem figyel rám, gyorsan tanulmányozom az arcát. Meglehetősen szép lány, igencsak fiatalnak tűnik. Nem hiszem igazából, hogy sokkal fiatalabb lenne nálam,d e valamiért teljesen úgy tűnik. A szemei azok,a melyek igazából egyetlen pillanat alatt elvarázsolnak. Gyönyörű, smaragdzöld szempár… Alig tudok elszakadni tőlük mielőtt a bámulásra jutott idő lejárna, és helyet foglalnék az asztalnál, pontosan szemben Cassie-vel. - Ugyan már, nem hagyhatom, hogy maga hívjon meg kávéra engem. Próbálom fölépíteni a lovagias imázsomat, hova veszne akkora az? – kérdem, és elmosolyodok a második kérdésén. – Ugyan, az, hogy maga itt van, azt bizonyítja, hogy gyönyörű nőknek sem lehetünk híján – felelem, miközben várom, hogy milyen reakciót vált ki belőle őszinteségi rohamom. Fenébe, tényleg nehezen tudom fegyelmezni a számat, ha szép nők vannak előttem. Várok egy kicsit, és közben a pincér korábbi helye felé tekintek, aki időközben eltűnt a fenébe. Örülnöm kellene, hogy végre megemberelte magát és elszaladt a kávéért, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy a rendőrséget is hívja vele együtt a kis mini balhé miatt. Esetleg selyemrambónk is visszatérhet haverokkal együtt, akkor meg már csak a jóságos Atyaúristen meg Johnson őrmester által rám ruházott tudás mentheti meg az irhámat. Mivel azonban nem látok bandákat gyülekezni odakint, akik rövid és véres ostromra készülnének, továbbá nem hallok szirénákat sem, egy kicsit ellazulok. Nem kell annyira stresszelni – mondom magamnak -, élvezd a szép hölgy társaságát. - Én sem élek itt régóta - vonom meg a vállam. - Egyébként mi hozta ide? Nehéz elképzelni olyan okot, amiért egy ilyen szép lány elkeveredik ide. Magát inkább New Yorkban vagy valahol a napfényes Kaliforniában tudnám elképzelni.
Egy darabig farkasszemet nézek vele, illetve nem annyira nyilvánvalóan azért én is végigmérem. Helyes srác, azzal nincs gond, csak éppenséggel engem soha nem érdekeltek az ilyen dolgok. Oké, most valljam be, hogy még soha nem volt barátom? Nem, ezt még így egy kínzóteremnyi vérfarkas előtt sem nyögném ki, főleg nem itt. Attól meg végképp begőzölnék, ha erre valaki lecukizna, vagy leszánalmasozna... Egyszerűen nem érdekelt a téma. Amíg tanulhatok, amíg új dolgokat ismerhetek meg, addig minek törődjek a férfiakkal, hiszen az csak időpazarlás! Sok gondolkodás hülyeségeken, meg sok szívfájdítás... Kell a fenének. ~ De most az egyszer egy kávézásnyi időm még nekem is van. Úgyis túl fáradt vagyok az értelmes dolgokhoz. ~ - Nos rendben tisztelt lovag úr, ebben az esetben úgy érzem kénytelen vagyok hagyni, hogy fényes páncélzatát terhelje még egy csekkel. - mosolyogtam megigazítva az előző kávéscsészét. A bókra, csak tovább mosolyogtam, igazából nem nagyon tudtam kezelni az ilyesmit soha. Vagy elvicceltem, amitől idiótának tűntem, vagy csak pirultam, ami elég szánalmas, ha már a száz felé közelít az ember, pluszban még a bőrszíne is túl sápadt hozzá... Ekkorra, mintha a jótündérkeresztanyám küldte volna, végre megjelent a rezelő pincérsrác is, és kihozta a kávém, meg Paulnak is hozott egyet. Boldogan vettem a kezembe a csészét, amíg kortyoltam egyet a gőzölgő italból, volt időm megrágni a szavait és kitalálni a választ. - Nos kellett egy kis levegőváltozás... - sóhajtottam fel. Azt hiszem nem lenne a legjobb azzal indítani, hogy egy médiumi álmomban láttam ezt. - Igazából még be kell illeszkednem, kissé spontán volt az érkezésem. Ennyi az összes csomagom, és még azt sem tudom, hol fogok lakni. - vontam vállat, meg az elején a kis táskámra böktem, amiben néhány váltás ruha bújt csak meg. - Amúgy ráhibáztál, New Yorkból jöttem. Te merrefelé éltél ezelőtt? Amúgy mi a véleményed a városról? Érdekelne, még ha csak rövid ideje is vagy helyi... Többet láttál nálam, az tuti. Majd a válaszát várva végre folytattam szegény szervezetem koffeinnel telítését.
- Ó, fényes páncélzatom nem hiszem, hogy egy csekk alatt fog összerogyni – mondom, és érzem, hogy ő is végigmér, bár valamivel diszkrétebben. A bókra is csak mosolyog, engem meg kezd elönteni a tudat, hogy nem lesz egyszerű menet. Figyelem, ahogy issza a kávéját, míg én csak kevergetem a sajátomat. Ez már a harmadik ma reggel, és igazából csak azért kértem ki, hogy én is igyak valamit. Töménnyel indítani nem hiszem, hogy jó ötlet lenne egy ilyen kaliberű nő előtt, így aztán maradok a kávénál. Időközben pedig határozottan megfogadom, hogy őt nem fogom úgy leitatni, mint Dottyt régebben. - Nos, a csomagok problémáján nem tudok segíteni, de úgy tudom, hogy a nők meglehetősen találékonyak ebben a tekintetben. Ellenben, persze csak ha nem tartja tolakodásnak szeretném fölajánlani a saját házamat. Van tető – nem teszem hozzá, hogy már van tető -, van fűtés és van két hálószoba, meg egy kocsma az alsó szinten, ami szintén a sajátom és szívesen főzök kávét minden reggel magácskának. Amikor megkérdezi, hogy merrefelé éltem, egy pillanatra, alig láthatóan megborzongok. A fenébe, nem hiszem el, hogy még mindig…! Hónapok teltek el azóta, hónapok, és még mindig ugyanúgy érzem magam, ha megemlítik. Vajon mikor fog elmúlni? Elmúlik-e valaha? Reménykedtem benne, hogy igen, mert különben szomorúan rövid élet elé nézek. Mert így nem lehet élni. - Mindenfelé – mondom. – Éltem New Yorkban, éltem Floridában. A szüleim mindig úton voltak. Hihetetlenül utáltam, hogy nem tudtam egy osztályt kijárni anélkül, hogy ötször lettem volna új gyerek a suliban. És aztán tovább, és tovább, és tovább… Azt hittem, hogy soha nem állapodunk meg, tudja? Aztán katona lettem, utaztam tovább, és eljutottam arra a pontra, hogy csak nyugodtan szeretnék ülni öt percig, míg a világ szépen, lassan összeomlik körülöttem. – Megrázom a fejem, hogy kiürítsem belőle ezeket a gondolatokat. – Egyébként a városról… Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék róla. Valami nagyon nincs rendben szerintem, mert egyes emberektől minden ok nélkül borsódzik a hátam, és nem selyemrambóékra gondolok. Mindenesetre, ezen a helyen elkellenek az embernek a barátok, és nem tanácsolnám, hogy a szabad ég alatt éjszakázzon. Ezzel pedig azt hiszem, hogy vissza is jutottunk az egyik korábbi kérdésemhez: Elfogadna lakótársának? Tudok kétszer ilyen jó kávét csinálni – mondom még egy vigyor kíséretében.
~ Nos igen, a fényes páncélzatokat többnyire a valóság rombolja le, nem pedig egy csekk... lovagok ugyanis sajnos nincsenek. ~ Nos igen, egészen pici koromban még reménykedtem benne, hogy jön majd egy hős, aki kiszabadít arról a nyomortanyáról, aki megment a többi gyerek csúfolódásától. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak mese. Doyle eljött értem, de csak a mágia miatt, nem azért, mert meg akart menteni egy szegénysorsú lánykát. Ha nem lett volna az ajándék bennem, örökre ott ragadok és talán már fél évszázada halott lennék. Ellenben nem mondtam semmit, elég, ha én tudom, hogy ez így van, nem akarok ezen vitatkozni. A lakáskérdésen őszintén megdöbbenek. Igen, még egy magamfajta könyvkukac vénségnek is lehet újat mondani. - Oh, ez borzasztó kedves tőled, de igazán nem fogadhatom el... - ráztam a fejem határozottan. Tényleg nem az, örültem volna, ha van már lakásom, meg minden, egy lakótárs meg különösen jó lett volna, valaki legalább néha eszembe juttatja, hogy ne folyamatosan csak olvassak, meg tanuljak, hanem egyek, vagy aludjak is egy kicsit. - Komolyan, borzasztó kedves tőled, de hidd el, nem akarlak ezzel terhelni. Borzalmas lakótárs vagyok. Mindenhol szanaszét könyveket hagyok, és általában elfelejtkezek róla, hogy a világon van más is, mint amit olvasok... - bocsánatkérően vállat vontam. - Borzalmasan unalmas vagyok és kiállhatatlan a reggeli kávémig. - néztem rá sajnálkozóan. Azt hiszem ezzel túl is tárgyaltam a dolgot. Egy pasinak szerintem ennyi tuti kivágja a biztosítékot, ami kár, mert tényleg szívesen laktam volna vele, csak tényleg nem akartam egy szinte ismeretlent terhelni magammal. Utána csak csöndesen hallgatom a történetét. Tapasztalatból tudom, hogy az embereknek néha jobban esik a hallgatás, mintha folyton pofázna a másik, így csak akkor szólalok meg, ha ő már befejezte. - Nos az szörnyű lehetett. Elképzelni sem tudom, mert én gyermekkorom leszámítva New Yorkban éltem egészen eddig, de sejtem, hogy milyen nehéz lehet mindig új embereket megismerni. - néztem rá szomorkás mosollyal. Ennél többet nem akartam fejtegetni a témát, mert nem tudtam mennyire érzékeny ez nála. Akkor pedig majdnem kiköpöm a kávém, amikor azt fejtegeti, hogy valami nincs rendben a várossal... Szerencsére nem tettem, mert addigra már megittam. Kinyúltam felé, csak finoman és óvatosan körbeszimatoltam a mágiámmal, de nem volt farkas, se őrző... Mintha lett volna benne valami mágikus szikra, talán azért érezte, hogy valami nincs rendben. Minden esetre ez már felkeltette a kíváncsiságom. - Hogy érted ezt? Történt valami konkrét, vagy csak rossz megérzés? A lakótársas dolgot meg nem feszegetem tovább, mert szerintem egy életre elvettem a kedvét magamtól.
- Ó, dehogynem fogadhatod el – mondom, és megpróbálok annyira bizalom gerjesztően mosolyogni, amennyire csak tudok. A viszonylag gyenge kifogásokon majdnem föl is nevetek. Úgy döntöttem, hogy még egy utolsó rohammal próbálkozok, aztán ha nem akarja, akkor nem akarja. – Tudod nem csak neked teszek ezzel szívességet. Egy nagyon-nagyon régi barátom, gyakorlatilag az egyetlen, aki egész életemben mellettem volt haldoklik, én pedig nem akarok egyedül lenni, amikor bekövetkezik a legrosszabb. Ha pedig szerteszét hagysz dolgokat, hát hagyd, nem valami rendmániás embert keresek, és magam sem vagyok az. Ha széthagysz dolgokat majd összeszeded, amikor akarod, vagy amikor összeesünk benne. Amíg nem gázolunk térdig az őskáoszban, addig minden rendben van. – Az utolsó megjegyzésen, amit a lakótárs-témához fűz azonban nem bírom megállni, hogy halkan el ne nevessem magam, de csak nagyon-nagyon rövid ideig. – Akkor minden reggel kávéval ébresztelek. Hogy hangzik? És nincs lakbér – mondom még utolsó próbálkozásként, mielőtt fölhagynék a téma feszegetésével. Mikor kifejezi, hogy mennyire sajnálja, hogy ilyen életem volt én a smaragdzöld szemek pillantását keresem. Milyen gyönyörű szempár… talán életemben nem láttam még szebbet. Maga nő is meglehetősen gyönyörű, de azok a szemek azok, amikkel nem tudok betelni. Nem bánnám, ha életem összes hátralévő napján beléjük nézhetnék és egyetlen pillanatra hagyhatnám, hogy elvesszek bennük. - Nem egyszerű – mondom, és – rádöbbenve, hogy az előző monológom alatt végig tegeztem – próbálom elszakítani a tekintetem azokról a gyönyörű szemekről. Inkább a kávémat néztem, amely szépen lassan gyönyörűen el lett keverve, és forróról langymelegre váltott. Ezért, hogy leplezzem lányos zavaromat a számhoz emeltem és majdnem a felét megittam húzóra. Melegebb volt, mint gondoltam. – Szerettem azt a várost. Ha nem akartam volna totálisan újrakezdeni talán oda megyek vissza. Az azért feltűnik, hogy milyen hatással van rá a várossal kapcsolatos megjegyzésem. Nocsak… Nem hittem volna, hogy a csajjal valami nincs rendben. De ezeket a következtetéseket még eléggé durva lenne levonni. - Nem is tudom, hogyan mondjam úgy, hogy nem tűnök őrültnek. Nincs semmi konkrét bizonyítékom, és lehet, hogy csak azért érzem így, mert az őrmesterség megtanított arra, hogy gyanakvó legyek, de sokszor van olyan érzésem, mintha ragadozók lennének a közelemben. Fene sem tudja, a kiképzőm magyarázott valamiféle őskorból megmaradt érzékről, amit magunkban hordozunk, így megérezhetjük a veszélyt vagy azt, ha figyelnek bennünket. Énnekem legalábbis ilyen érzésem van egy csomó emberrel kapcsolatban errefelé – mondom, és figyelem a reakcióját.
- Oooo.... Nos jó, kezdtem teljesen hülyének érezni magam. Hogy miért is? Nos mert egyrészt teljes őrültség összebútorozni valakivel, akit nem is ismersz, sőt, akit ma láttál először, egy új városban vagy, ráadásul se fiát, se borját nem ismersz itt senkinek... Egy tinédzser még csak csinál ilyet, de kérem, én lassan egy évszázada élek!!!! Nah jó, állítólag ahogy öregszik az ember, szép lassan újra megéli a gyermekkorát.... - Oké. - csak úgy kibukott belőlem, mielőtt végiggondolhattam volna a dolgot, mielőtt meggyőzhettem volna magam észérvekkel, hogy ez baromira nem jó ötlet ez az egész. Aztán persze már hülyének nézett volna, ha visszavonom a dolgot, szóval nem volt mit tenni, csak próbáltam legalább a feltételeken finomítani. - De ahhoz ragaszkodok, hogy valami lakbért fizessek... Vagy legalább nem is tudom... Azt mondtad van egy kocsmád, igaz? Nos igazából régebben énekeltem egy kocsmában. ~ Habár ennek már jó ötven éve.. ~ Elvileg ugyanis énekesnő lennék. Szóval legalább szívesen fellépek néha, ha gondolod, vagy valami. De az ingyen lakást azt tényleg nem fogadom el, elvégre úgy illik, hogy azért lakótárs, hogy felezzék a költségeket, nem? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Ezzel utaltam arra is, hogy még véletlenül sem egyébnek megyek, hanem ha tényleg ezt ajánlotta fel, akkor bizony lakótársnak, csak és csupán. A kávéra pedig csak elmosolyodok. - Oh, nos ha már nem is, a reggeli kávé biztos meggyőzne. - mosolyogtam továbbra is. Annak pedig örültem, hogy szerette New Yorkot, nekem is az egyik kedvenc városom, a város, ami felnevelt és értelmet adott az életemnek, a város, ahol kitanultam a mágiát. A végére pedig már komolyan figyeltem, érdekelt mennyire fogékony a mágiára, hogy így érzi a dolgokat, mert nem voltak rosszak a megérzési, maradjunk annyiban. Én küzdöttem már vérfarkasokkal és az tuti, hogy valóban ragadozók voltak, még akkor is, ha ezt egyesek tagadták minden erejükkel. Viszont nem most van itt az ideje, hogy ezt kiderítsem. ha valóban nála fogok lakni, akkor erre lesz egy csomó időm, nem kell azonnal halálra rémisztenem szegényt. Így csak bájosan kislányosan elmosolyodtam és hátradőlve azt kérdeztem. - Remélem tőlem nem kapcsol be a ragadozó szenzorod. - nevettem fel. - Amúgy ezek után már végképp kíváncsi leszek erre a helyre. És majd szólj, ha találkozol ilyen fura alakokkal, hogy tudjam kit kerüljek. - mosolyogtam továbbra is, olyan félig komoly, félig viccelődő stílusban, amiről igazából nem lehetett eldönteni, hogy viccelek, vagy komolyan beszélek.
Amikor végre beleegyezik elönt a boldogság. Nem is tudom igazán, hogy miért. Elbűvölő nő, és imádom a stílusát, de ekkora endorfinrohamot már régen váltott ki belőlem bármi is. Oly messzinek tűnik most Irak és Afganisztán, oly messzinek tűnik most a gyermekkorom. Nem is értem igazából, hogy miért. Kedvem lenne felugrani és megcsókolni, de még időben fékezem magam és csak egy röpke pillanatra bizonytalanodik el a tartásom, amit gyorsan leplezek a maradék kávé betermelésével. - Azért a „van kocsmám” egy meglehetősen erős kifejezés – mondom. – Igazából felújítottam az épület belső terét és most a külsőt kell. Utána már meg is nyithatom akár. Persze addig lesz meló vele bőven, főleg abban az esetben, ha nem sikerül normális áron építészeket találnom. – Egy rövidke időre ismét elhallgatok, majd elmosolyodok. – Énekelnél? Persze, nagyon szívesen látnálak… Csak amikor világhírű leszel, akkor légyszi ne feledkezz el rólam, rendben? Biztos vagyok benne, hogy minden vendéget el fogsz bűvölni a hangoddal. – A fenébe is, engem már sikerült. Persze ezt nem mondhatom ki, nem egyenesen a képébe, pedig szeretném megmondani neki. Új még a városban, nem ismer engem és én sem ismerem. Mindegy, lakva majd megismerjük egymást és lesz, ahogy lesz. Uram atyám, az a mosoly… kész, próbálok nem teljes egészében elolvadni. Persze ehhez több köze van jelen pillanatban az ősi, nemi vágyaknak, mint annak, hogy teljes mellszélességgel belezúgtam volna, de szerintem ahhoz is elég közel járok. Az a mosoly azonban bárkit meggyőzött volna arról, hogy ez a nő itt előttem egy igazi, földre szállt angyal. - Tőled? – kérdem. – Ha megtenné sem hallgatnék rád. Többnyire tévesen riaszt. Jó, az első alak, akivel itt találkoztam egy drogdíler volt. A második egy csaj, aki festményeket csinált nekem, és mindkettejüknél jelzett az én kis „pókösztönöm”. A legutóbbi, úgy példának okáért a legjobb itteni barátom lett. – Megvonom a vállam és elkezdem magam előtt tologatni a kis csészét az alátéten, mintegy pótcselekvésként, mert már annyi koffein van bennem. – De ha akarod legközelebb bemutatnak Ashnek, ő az, akiről beszéltem. Jó srác, szerintem kedvelni fogod. Körbenézek és feltűnik, hogy valaki éppen árgus szemekkel figyel rám. Fenébe is, azt hiszem az ipari kémkedésnek most jött el a vége. Örülhetek, hogy a selyemrambós balhé után ennyi ideig rejtve maradhattam. - Mindenesetre, ha lenne kedved levegőzni egyet, az üdvös volna, ugyanis nem hiszem, hogy sokáig leszek itt szívesen látott vendég. A jövőbeni konkurencia tulajával kapcsolatban nem érdekli őket, hogy fizető vendég-e vagy sem. – Viszonylag észrevétlenül intek a két, struccoló gorillának a betoji pincérsrác meleltt, akik rám szegezik a tekintetüket. – És egyébként is: meg kellene mutatnom neked, hogy hol lakunk, nem igaz? – kérdem még, és egy mosolyt is megeresztek, hogy oldjam kicsit a helyzetet.
Kíváncsian hallgatom végig amit a kocsmáról mond, és igazából máris kíváncsi leszek. Doyle szerint túlteng bennem a kreativitás, még néha úgy is, hogy folyamatosan tanulok. Most is beugrik körülbelül tizenkét kötetnyi művészettörténeti irodalom, hogyan lehet és milyen stílusokban felújítani egy épületet, de lakatot teszek a számra, illetve mérsékelem kissé a bentről kizúdulni próbáló sok hülyeséget. - Huh, szerintem nagyon bátor dolog, hogy belevágtál. Szerintem ma már a legtöbben szívesebben vesznek egy üres telke, minthogy felújítsanak régi épületeket. Pedig szerintem határozottan hangulatossá lehet tenni egy régi helyet is, ha valaki elég időt rááldoz. Tartottam egy kis szünetet, hogy lecsillapítsam örökké csapongó fantáziám, csak azután folytattam. - Ha bármiben tudok segíteni, szólj ám bátran lakótárs. Nem azt mondom, hogy egy építész vagyok, de festeni tudok szerintem, ha adnak egy olyan mázoló rolót, vagy mifene az... ~ Gratulálok Cassandra, ez nagyon meggyőzően hangzott... ~ - Persze, imádok énekelni, zongorával együtt az én kedvem is jó lesz tőle. És nem túl valószínű, hogy világhírű leszek... - nevettem fel. ~ Mert a hírességeknél kicsit feltűnő, hogy mondjuk nem öregszenek... ezt pedig nem vállalom be. Meg különben sincs annyira jó hangom. ~ A továbbiakra pedig csak elmosolyodok. ~ Minden esetre megnyugtató, hogy úgy látszik egyenlőre csak a farkasokat szúrja ki és az őrzők mágiája annyira nem piszkálja. Habár mi annyira nem zavarjuk az embereket, elvégre emberek vagyunk, csak éppen egy kis extrával. ~ Közben informálódtam a két farkasról. Ugyanis szinte biztos voltam benne, hogy az a kettő farkas. Megnézném azt is, mit reagálna Paul farkashaverkája, ha bemutatna neki. Szerintem kiszaladna a világból is, aztán magyarázkodhatnék újdonsült lakótársamnak. - Egyszer majd szívesen találkozom a barátoddal. - mondtam minden meggyőződésem ellenére, meg mert úgy gondoltam, ez úgysem fog bekövetkezni. Közben meghallgattam, meg megnéztem a fazonokat. Igazából megittam a kávém, szóval szabad voltam. Habár következő utam a protektorhoz terveztem, de úgy gondoltam egy lakásszemle még belefér, ennyi szabadidőt csak kapok! - Rendben, felőlem mehetünk. Mostmár őszintén kíváncsi vagyok a kocsmádra, meg a lakásra is. - mosolyogtam, majd fölálltam és fölkaptam a könnyű kézitáskám. Szerencsére nem öltöztem ki túlságosan az úthoz, aminek most örültem. Csak egy fekete felső és egy egyszerű ám elegáns farmer volt rajtam. Semmi nagyestélyi és a cipőm sarka sem volt annyira magas, éppenhogycsak picit, hogy ne nézzen mindenki kislánynak. Így a négycentis sarokkal is csak százhetven centi voltam, dehát ez van. Körbenéztem még egyszer a kávézóban, elnyomtam az ingert, hogy fizessen, ha már Paul lovagkodni akart és vártam, hogy jöjjön ő is és induljunk.
- Hidd el, én napokig csak fogtam a fejem, miközben a gerendák hullottak, hogy mégis hogyan lehettem ekkora méretes idióta. Azután szépen, lassan kezdtem helyrehozni a helyet és már nem néz ki annyira vészesen. Belülről. Azért a furcsálkodó pillantásokkal ne törődj, amikor belépsz, mert egyébként kívülről úgy néz ki, mint egy kártyavár, amit összedönthet a leggyengébb széllökés is. – Elhallgatok és közben próbálok azon gondolkodni, hogy vajon mivel érdemeltem ki, hogy ekkora szerencse érjen? Mert ez a nő, ez a szerencse maga. Amikor a mázoló rolós mondat végére ér, én nem tudom megállni, hogy föl ne nevessek. – Rendben, majd szerzünk pár olyat. Mi ketten seperc alatt rendbe fogjuk rakni azt a helyet, mit szólsz? A világhírnévről meg sose mondj le, addig jó, amíg vannak nagy céljaid. Talán sosem éred el őket, de nagy tettekre sarkallhatnak. Közben fölállok és a vállamra kanyarítom a kabátomat. Egész jó ide volt odakint, csak elővigyázatosságból hoztam magammal. A pincérsráccal azért egy igen furcsa jelnyelven közlöm, hogy a pénz az asztalon van – és közben oda is csúsztatom -, a visszajáró az övé és ha még egyszer beköp akárhol, akkor alacsonyabb lesz egy fejjel vagy kevesebb a legértékesebb szervével. Közben az ajtóhoz lépek, mindig Cassandra mellett maradva, majd szélesre tárom előtte az ajtót, hogy még egy lökést adjak lassan épülő lovagias legendámnak. Majd én is kilépek az utcára, és felteszem a legkézenfekvőbb kérdést, ami hirtelen az eszembe jut. - Kocsival menjünk, vagy gyalog? – kérdem, miközben elindulok a parkoló irányába. Igazából teljesen mindegy, mert abba az irányba kell mennünk, én pedig nem szívesen hagynám itt az autót, de szívesen sétálok vele, ha szeretné. A fenébe is, a világ legeslegvégére is elsétálnék vele, ha arra kérne, miközben körülöttünk eget rengető zajjal dől romba minden… Elpusztulhatna az egész világ, ha Cassie azt kérné, hogy fogjam a kezét, én fognám. Nem érdekelne semmi más. Pokolba az egésszel, rettenetesen belezúgtam ebbe a csajba…
Kezdőlap
