Ez a "nem, mert még nincs baj" elv rossz. Nagyon rossz. - Neked legyen igazad Sedna. - megrázom a fejem, nem is próbálom meg titkolni, hogy nem érzek izzadtságszagot a dolgon. - Reméljük, hogy nem egy fiatalabb kárán fogsz rájönni, hogy hibáztál. - Egyenesen sötét tekintetébe nézek. Nem, a felől semmi kétségem nincs, hogy Sedna hibázik, csak abban bízok hogy a 100éven aluliak, akiket eddig védett az egyezmény, nem egy konok nőstény miatt szívnak, akire az amúgy sem tartozott igazán, hisz Sedna 200 felett van már. Persze nem állíthatom, hogy ez így van. Vincentet sem ejtették nagyon a fejére, ha nem látta volna Sednát alkalmasnak e feladatra, nyilván nem is adta volna át a posztját. Nagy pszichopata a fickó, de a falkáját szerette. Már ha ismeri a szó jelentését egyáltalán... - Van még valami amit tudnom kell a falkáról? Jaj, ne. Majd ha visszatérek, válaszolsz. - Nos, még hivatalosan vissza sem tértem a falkába, így konkrétan semmi jogom nem volt ezt kérdezni tőle, gyorsan korrigáltam is az apró szépséghibát.
Nocsak! Vincent visszanyúl a gyökerekhez? Tényleg nagy szmötyiben van a haza, ha ő már ősök után kutat. Mert az nem gondolnám, hogy saját érdekéből pattan meg a falkától. Annál sokkal többet jelentett neki. -Úgy gondolja, hogy valamelyik felmenője még életben lehet? Nem hiszem, hogy sikerrel jár, ha élve akarja előkeríteni őket, ellenben aláírom, hogy hasonló helyzetben ugyanígy cselekednék én is. Már amennyiben valóban arról van szó, amire gondolok.
Azt hiszem még egy kölyök is kiérezné a neheztelést a hangjából és azt, hogy baromira nem gondolja, hogy nekem lesz igazam... Nos igen, az a baj, hogy én sem voltam meggyőződve a dologról. Bevallom, kissé talán lebecsültem a másik Alfát, ami hatalmas hiba volt, és a gyűlöletemből született, aminek sajnos nem tudtam teljes mértékben parancsolni. Olyannyira haragudtam a földbitorlőkra, hogy eszem ágában sem volt egyenlő félként tekinteni rájuk és tárgyalni velük... Így végiggondolva dacos gyermeki butaság volt, amit sajnos el kellett vetnem magamtól, hogyha rendesen akartam vezetni a falkát. Apró sóhajjal néztem föl, hideg szemeimben ott csillogott a megértés, átláttam a szavai igazságát, és soha nem voltam öntelt, szóval be tudtam ismerni a hibáim. - Látom, úgy gondolod, nincs iazam, és valószínűleg így is van... - tartottam egy kis szünetet, majd mintegy magamnak ígérve meg, kimondtam, hogy ő is tanúja legyen. - Igen, az apróságokat majd megbeszéljük, ha teljes mértékben újra köztünk jársz. Addig is megígérem, hogy mire ismét köztünk leszel, mint Tark, addigra már túl leszek egy beszélgetésen Castorral, hogy átbeszéljük ezeket a diplomáciai részleteket... - mondtam komolyan. Valóban gondolhattam volna rá előbb, de elvakított a gyűlölet. ~ Remélem, nem lesz késő, és nem lesz senkinek baja az én dacom miatt, ahogy Ian mondta... Az valóban megbocsájthatatlan lenne...~ - Nos, a legapróbb részletekbe nem avatott be, igen titokzatosan adta elő a dolgot, de úgy hiszem igen, különben nem hagyta volna el a várost... Azt hiszem úgy hiszi életben van. - osztottam meg, amit Vincettől tudtam.
Látom, Sedna kezdi már belátni, hogy mekkora hiba volt kihagyni a kötelező diplomácia köröket. Csak ismételni tudom magam, és megjegyzem magamban, hogy remélem nem túl késő még. Sedna vezetői készségei felől nem lehetnek kétségeim, hisz nem is ismerem őt úgy igazán. Megelőlegezem azt a bizalmat, de ha úgy látom helyesnek, nem fogom behúzni fülem-farkam, inkább kihívom őt, és átveszem a posztját a falka élén. Ez a legutolsó opció, tényleg csak akkor teszem meg, ha muszáj. Jelenleg még a falka tagja sem vagyok, így ez a gondolat is marad magamnak. Azt hiszem, a megbeszélés ezennel véget ért. Nem vagyok a szavak embere, az idő sürget, és amúgy sem tudom mibe üthetem még bele az orrom következmények nélkül. - Ha minden a terv szerint alakul, hamarosan jelentkezni fogok nálad. - ezzel felállok, megkerülöm az asztalt, és ha Sedna hagyja megcsókolom az orcáit két oldalt, ahogy az már a védjegyemmé vált a falka nőstényit illetően. - Addig is a legjobbakat, Sedna. Vigyázzatok egymásra.
//sajnálom, hogy ilyen gusztustalanul elhúzódott a reagom Köszönöm a játékot //
Hónapok teltek el azóta, hogy szinte szó nélkül elslisszantam a városból, de semmi sem tart örökké, úgyhogy visszatoltam a seggem Fairbanksbe, szintén szó nélkül. A bátyámnak szüksége volt rám, így hát mikor felhívott, én repültem, itt hagytam csapot-papot-falkát és persze Dunt is, pont azután, hogy megígértem neki, hogy mindig mellette leszek, és támogatom őt az Anne-l kapcsolatos gondjaiban. Hát ez nem igazán jött be. Oda se neki, ő erős a tesóm viszont egy gyenge szar, akármennyire is odáig vagyok érte is, ő nem tud magáról gondoskodni, csak bajt keverni. Talán ebben hasonlítunk egymásra, de én a javított verzió vagyok, ő meg gyárilag van meghibásodva. Eleinte tartottuk Dunnal a kapcsolatot, de aztán kezdtem hanyagolni a hívásokat, és egyre hézagosabbá vált a kommunikáció. Nem azért, mert nem hiányzott iszonyatosan nagyon, de sok gondom volt Marccal, és őszintén szólva jó volt távol lenni mindentől. De visszatértem és még ahhoz is volt képem, hogy felhívjam Dunt. Ki volt kapcsolva, vagy csak térerő nem volt, de a hangposta kapcsolt be. Ó, de imádok gépekkel beszélgetni. - Őőőő... szia... őőő.. Csak azért hívtalak, hogy visszajöttem Fairbanksbe, és hát tudom, hogy nem beszéltünk egy ideje, de... hát csak gondoltam találkozhatnánk. Például ma. Vagy holnap. De ha gondolod, akkor gyere el az O'Connorsba este. Ott leszek, nyolc körül. De ha nem érsz rá... akkor.. mindegy... szóval.. szia. Hogy én mennyire megbántam, hogy eljutott hozzá ez az üzenet. Hát ez mégis mi volt?! Ki is kapcsoltam a mobilomat, hogy inkább ne kapjak választ erre a förmedvényre. Vagy lehet, hogy azért offoltam a mobilt, mert nem akartam hallani a szemrehányását. Ettől függetlenül este azért puccba vágva megjelentem az említett helyen. Fekete farmer, magassarkú, bokáig érő csizma, ráadásként pedig egy, a vállamat szabadon hagyó vérvörös blúz. Ha már a helyzet elcseszett, legalább nézzek ki jól. Beszambáztam a kocsmába, és hogy stílusos legyek, még egy narancslevet is kértem Dunnak a saját almalevem mellé. Azzal párhuzamosan mikor leültem, vettem is elő a telefont, és bekapcsoltam.
Beszélnem kellett Castorral, még S.O.S.-ben, ebből a slamasztikából mással nagyon nem mászhattam ki. Persze, önerőből, mi, kifizetem a Geertzeknek, amivel a lógok, aztán könnyes búcsú, és mind megyünk a magunk útjára. Kár, hogy már nem hiszek a mesékben. Cast viszont sehol sem találtam, igaz, nem csak az ő keresésével voltam elfoglalva, a biztonsági rendszert futottam át, aztán beszereltem a kamerákat meg az egyéb riasztókat az Orfeumba is a többiek segítségével, és mire elkészültem, már javában este felé vánszorgott az idő. Próbáltam nem a hajnali találkozón görcsölni, de az alattomos méregként újra meg újra a gondolataimba kúszott. Nyugtalan voltam, és egész nap olyan érzés járt át, mintha figyelnének. Nem kizárt, hogy tényleg így volt, de akkor is zavart ez a viszketeg érzés a hátamban. Aztán végre eljutottam addig, hogy észrevettem: lemerült a telefonom. Széééép, valami gáz lett volna, hogyan érnek el? Pf! Sietve értem vissza a hotelbe, tettem fel a mobilom tölteni, aztán amíg az életet szedett magának, letusoltam. Elfáradtam, de alvásra gondolni sem tudtam. Veszettül ideges voltam, feszült, a görcs pedig nem múlt el. Mintha folyamatosan megfeszített íj lettem volna. Épp a hajamat törölgettem az ágy szélén ülve, amikor észrevettem, hogy hangposta érkezett. Megnyomtam pár gombot, kihangosítottam, hogy ne kelljen tartogatnom a készüléket, és hallgattam. Már körülmények között egy kisgyerek kitörő lelkesedésével fogadtam volna Amber hangját. Most viszont fájdalmasat rándult a gyomrom, és kelletlenül emlékeztem vissza William szavaira. A "chicagói szuka". Egész eddig nem volt a városban, miért pont most kellett visszajönnie? Szinte már el is felejtettem, milyen pocsékul tud időzíteni néha. Nagyot sóhajtottam, kitöröltem az üzenetet, aztán öltözni kezdtem. Közben azon vacilláltam, milyen következményei lesznek ennek a "randinak", de nem mertem a legrosszabbra gondolni. Igen, gyáva kukac vagyok, meg lehet kövezni! Egy egyszerű, szürke pólót, kék farmert meg a fekete bőrdzsekimet vettem fel, aztán leballagtam motorra ültem és az O'Connorshoz mentem. Mindezt gépiesen, némi fásultsággal fűszerezve. Nem voltak álom napjaim, sorry! A kocsma előtt leparkoltam, reflexszerűen körbenéztem, de nem éreztem fenyegető jelenlétet. Ettől még lehetett, jól álcázva sajnos... Utáltam amikor el kellett könyvelnem, hogy mennyire gyenge és fiatal vagyok még mindig, még akkor is, ha elbírok a nálam 50-60 évvel idősebbekkel is, úgy ahogy. Bementem, és keresgélnem sem kellett, az orrom és az Amytől érezhető energia egyből útba igazított, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek. Egyenesen az asztalához indultam. Basszus, de jól nézett ki! Akarva-akaratlan végigmértem, egyrészt, mert régen láttam, a szemem szívesen időzött rajta, másrészt meg... pasiból vagyok, na, eunuchnak kéne lennem, hogy ne értékeljem a megjelenését, vagy totál vaknak. - Szia! - köszöntem halvány mosollyal az arcomon és leültem vele szembe. Azt nem mondtam, hogy örülök, hogy újra itt vagy, mert jelenleg nem örültem, hogy Fairbanksben van. Ha tehetném, a város húsz kilométeres körzetébe se engedném, csakhogy biztonságban tudjam. De nem, ő úgy döntött, hogy most kell visszajönnie. Jaj, ez a nő! - Hogy vagy? - Elég suta és esetlen kérdés, de hónapok teltek el, az utóbbi időben hírt se kaptam róla, azt se tudtam, él-e vagy hal. Túl sok idő volt és túl nagy távolság, hülyeség lett volna egyből azt várni, hogy körbevigyorogjuk meg csókoljuk egymást. Ő lelépett, igaz, nem sokkal előttem, de mégiscsak előttem. Megértettem, hogy a testvére miatt, én ugyanezt játszottam, pepitában Anne-el. De ettől még egyikünk sincs felmentve. Idegennek éreztem az egész helyzetet.
Amint megláttam Dunt, rögtön fel akartam pattanni, és kocsiba vágni magam, de a lábam úgy döntött, hogy nem fog engedelmeskedni, sőt még meg is remegett egy pillanatra. A fene essen bele, hogy ilyen hatással van rám ez a fickó. Nem semmi, ahogy kinézett abban a bőrdzsekiben. A bőrdzsekis fickók mindig le tudtak venni a lábamról, ha még egy napszemüveg is társult hozzá, akkor totálisan le voltam fegyverezve. Na persze azért az ésszerűség határain belül. Bár, ha azt vesszük Dun akkor is bejött, ha nem volt rajta semmi. Sőt, akkor még jobban. A gondolatra féloldalas mosoly kúszott fel az arcomra, és a provokatív pillantást sem tudtam leplezni. Hogy vagy? Hogy lennék? Idegesen, mint egy tinilány az első randin. És ez még csak nem is randi basszus. Keresztbe dobtam az egyik lábamat a másikon, és az asztalra könyököltem. Nagyon vagányul festhettem, közben meg be voltam tojva. És ez nem is csak annak tudható be, hogy leléceltem, és azt sem tudom mi van meg mi lesz, hanem annak, hogy nem nagyon szándékozom visszatoloncolni magam a falkámba. Falkám? Ugyan már, ne beszéljük butaságokat, rég nem érzem magam ott jól, ez főleg Castornak tudható be és az ő sajátos nevelési módszereinek. Csakis Dun miatt jöttem el anno is Chicagoból, elvakult kis szerelmes csitriként, és most sincs különösebben másként. - Szia - viszonoztam a köszönését kissé nyámnyilán, de hogy kompenzáljam a félénk nyitómondatféleséget, kisimítottam egy kósza tincset a homlokomból, és kacéran végigmértem ismét. Nem tudtam betelni a látvánnyal. - Jól nézel ki. Válaszoljak a hogyvagyra? Erre most komolyan kéne? - Hát szerintem sokkal jobban, mint te. Elég nyúzottnak tűnsz, van valami gond? Itt mindig van valami gond, úgyhogy ez a lehető legtökéletlenebb kérdés volt tőlem. - Sajnálom, ha megzavartalak, és ha lett volna valami dolgot, csak gondoltam jó lenne találkozni. Ha nem vert volna a szívem úgy, mint ha most másztam volna fel a tizedikre, akkor még rá is fogtam volna, hogy ura vagyok a helyzetnek. De legalább kívülről full magabiztosnak tűnök, és az jó. Azt hiszem. - Hogy van Anne? - tettem fel óvatosan a kérdést, félve a választól. Mi van, ha a kislánnyal történt valami? Hiszen már akkor gond volt vele, mielőtt engem beszippantott a nagy sötét lyuk, ami konkrétan megegyezik a bátyámmal.
Jól nézek ki? Hát... legalább öltözködési tanácsadásra még nem kell járnom. A pillantása kihívó és ez - legyek bármennyire is nyúzott meg fáradt - tetszik. Fenébe, ha dühös lenne, az is tetszene. Tiszta hülye vagyok! - Te is - mondtam, habár ez így elég sóher megfogalmazás volt, s miközben leültem vetettem egy szúrós pillantást az egyik pasasra a pultnál, aki feltűnően őt bámulta. - Ami azt illeti, túlságosan is jól. - Bizony, az "Amy-az-enyém" mániámat továbbra sem tudtam igazán levetkőzni, ciki, nem ciki, ez van. A kérdésére fancsalin elhúztam a szám, és egy amolyan "szerinted?" grimaszt vágtam, majd belekortyoltam a narancslébe. - Kösz az italt - emeltem meg felé a poharam, aztán hátradőltem, épp csak le nem csúsztam a székről. Amy maga volt a megtestesült feszültséggóc, s habár kívülről nem látszott rajta, de az energiája nyugtalanul csapongott, és szerintem a pulzusa is kicsapta volna a legtöbb mérőműszert. - Baj, az éppenséggel akad, nem is kevés - sóhajtottam. - Trisha lemondott a béta posztról, én már nem vagyok vezető testőr, nincs új bétánk, Ash-t a saját teremtője tépte meg és van a falkában három piszok erős farkas, mindegyik háromszáz felett van korban, az egyikük pedig Castor öccse. - Az, hogy erősek is vannak nálunk nem kifejezetten rossz hír, de hogy ennyire erősek, az kicsit sem hoz az én szememre édes álmokat. Enyhe paranoiával és rohadt nagy bizalmatlansággal áldott/vert meg a sors. - A személyes problémáim pedig már csak cseresznye a tejszínhabra. - Elmosolyodtam, és ebben semmi fanyarság vagy fáradtság nem volt, csak öröm. - Itt vagyok, vagyis nem zavartál meg semmiben, és már én szerettelek volna látni. Nagyon hiányoztál. Merre jártál? Tudtál segíteni a bátyádnak? - Nem tudtam nem őt bámulni. A kezem a pohárral szórakozott, néha körbelötyköltem benne a narancslevet, de a figyelmem csak az övé volt. Az Anne-es kérdés nem ért váratlanul, számítottam rá, hogy érdeklődni fog a kislány felől, éppen ezért jóval felkészültebb voltam, mint Taránál. Utáltam, hogy hazudnom kell neki, de így lesz a legjobb mindenkinek. Senki sem tudhat róla. Senki! Kivétel Castor, ha sikerülne még ma "levadásznom". - Anne meghalt - sütöttem le a szemem, és még csak színlelnem se kellett a bánatot, a gyászt. Elég volt felidéznem a sokkoló képeket és azt a fél percet, amíg tényleg halottnak hittem őt. Az is segített benne, hogy elkülönítették tőlem, nem láthattam, nem lehettem vele, és hogy újabb traumát okoztam neki, igaz ezt abszolút közvetve s a legkevésbé sem szándékosan. - Elvittem őt a nagynénjéhez, hogy ne kerüljön kereszttűzbe, de nem sokkal azután, hogy visszajöttem a városba, ők kirándulni indultak ide. Balesetük volt, megtámadta őket egy vadállat - vérfarkast mégse akartam mondani nyilvánosan -, és széttépte őket. Kirázott a hideg. Miért nem tudok egy kislányt rendesen megvédeni? Ittam, mert a szám már lassan egy sivatagra hasonlított. - Örülök, hogy legalább neked nem esett semmi bajod és megint velünk vagy - néztem rá ismét, de csak egy féloldalas mosolyra futotta.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a féltékeny pillantásait, de csak megmosolyogtatott, nem tettem rá semmilyen megjegyzést, annál azért jobban hiányzott, minthogy most elkezdjek vele kötözködni rögtön a második percben. - Szívesen. - Megeresztettem valami mosolyfélét, de aztán szép lassan le is száradt az arcomról, ahogy a rövid tömör beszámolót hallgattam. Nem mondom, tényleg zajlott az élet, amíg távol voltam, de hogy itt egy percre sem lehet nyugta az embernek, az azért már erős túlzás. - Miért mondott le? Mi történt? - kotyogtam közbe, majd hogy befogjam a számat, inkább ittam egy kortyot az almaléből. Sajnálom, hogy Trisha már nincs a falkában, de igazság szerint valahol mélyen még örültem is neki. Kedveltem a bétát, az ég világon semmi bajom nem volt vele, és jobba érdemel egy ilyen Castor féle agresszív majomnál. - Húha, várj már egy percet - emeltem fel a kezemet, mielőtt még további információadag zúdul a nyakamba, holott még ezeket sem dolgoztam fel. - És téged miért váltottak le? Na meg Castornak van öccse? Pár hónap... ennyi időre tűntem el, és felborult minden? Hihetetlen - csóváltam meg a fejemet hitetlenkedve. Úgy bámultam bele a pohárba, mintha onnan tudnám kiolvasni a válaszokat. Volt valami nagyon furcsa Duncanben. Valami, amit először nem tudtam hová tenni. A nyakamba zúdít egy rakta problémát, ami látszik, hogy neki is teher, aztán közli velem, hogy a saját bajai ennél még rosszabbak, és csak mosolyog. Vagy nagyon jó színész lett pár hónap alatt, vagy valami nagyon nem stimmel vele. Sose tudta jól leplezni az érzelmeit, valamivel mindig lebuktatta magát, vagy előbb utóbb kitört belőle. Ezek után nem volt kedvem válaszolni a velem kapcsolatos kérdéseire, csak kifaggatni őt, hogy most mégis miért néz ki úgy, mint egy darab mosogatórongy, de muszáj volt odalökni valamit, ennyivel tartoztam. - Erre arra. - Terelésnek tűnt, de tényleg így volt. - Több városban is időztünk, az az idióta bátyám megint belekeveredett valami drogos balhéba, pénz kellett neki. Nekem meg munka, hogy tudjak neki adni, úgyhogy táncosként dolgoztam egy éjszakai bárban. Elég jól fizettek, és kultúrált hely volt. - Megálltam egy leheletnyi szünetre, és hatalmas kortyot ittam az almaléből. - Sajnálom, hogy nem kerestelek, de te sem erőltetted magad egy idő után, és hát... - Nem éri meg mentegetőzni, ez van. - A lényeg, hogy hiányoztál. És ennyit magamról. Most már érdekelt a kislány és hogy mire fel ez a szétcsúszott állapot. Épp felemeltem a poharat, mikor megkaptam a választ. Félúton megdermedtem a mozdulatban, és egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt. A pohár kicsúszott az ujjaim közül, és épp hogy utána tudtam kapni, mielőtt még legurul az asztalról, de a lötty egy része így is az asztalra borult. - Nem... az nem lehet. - Úgy ráztam a fejem, mintha ezzel el tudnám érni, hogy visszaszívja az előző mondatát, és azt mondja, hogy Anne jól van. - Mo.. mondd.. mondd, hogy ez nem igaz. És már mondta is, csak épp nem azt amit szerettem volna hallani. Ó, édes istenem. A vadállat szóra feltört belőlem egy elkeseredett, dühös sóhaj, de már éreztem, ahogy könny szökik a szemembe. - Dun, annyira sajnálom. Sajnálom... - Ki sem tudnám fejezni, mennyire iszonyatosan megrázott az az egy rohadt mondat. - Sajnálom, hogy nem voltam melletted, sajnálom, hogy nem lehettem itt, és ... Elcsuklott a hangom, nem tudtam megszólalni, úgyhogy a következő fél percben azzal foglalatoskodtam, hogy előtúrjak egy zsepit a táskámból. Az utolsó mondatát eleresztettem a fülem mellett. - Mikor történt? - kérdeztem szipogva, mikor úgy éreztem megtalálom a hangomat, de csak valami rekedt nyöszörgésfélére futotta. Hogy tud ezek után mosolyogni? Egyáltalán hogy élte túl, azok után, amit átéltek együtt, annyira szerette a kislányt, és mindent megtett volna érte, minden áron meg akarta védeni őt. Átnyúltam az asztal fölött, és ha hagyta akkor a tenyerébe csúsztattam a kezemet.
Sok mindent zúdítottam egyszerre a nyakába, mert tényleg rohadt sok dolog történt, és annyira megszoktam, hogy sietni kell, mert nem érek a dolgok végére, hogy itt is rohanni akartam. Mintha folyamatos menekülés lenne, és mindenáron valaminek a végére akarok érni. Pedig a féktelen rohanás mindenkinél csak egy kimenetelhez vezet, amit senki sem akar siettetni. Elkezdtem szép sorban válaszolgatni. - A lemondásnak az volt az oka, hogy Tara is és Castor öccse is megkérdőjelezték a hatalmát ő pedig a Casre való tekintettel egyikükkel sem akart komolyabb összetűzést. A kisebb de Luca egyébként csak tíz évvel fiatalabb Castornál. - Ebből már tudhatta, hogy jóval erősebb is, mint Trisha. - Emellett... - pletykás vénasszonynak éreztem magam - Cas összemelegedett Tarával. Trisha jól kezelte, higgadtan, hideg fejjel, ez viszont Cast dühítette, így egy csúnya szakítás lett a vége. - Nagyon nem feküdt nekem mások magánéletének taglalása, szóval ezt ennyiben is hagytam, de ha Amber még nagyon kérdezősködött, akkor feleltem, ha tudtam a választ. Nos, a soron következő kérdésre első kézből kaphatott feleletet. - Valamivel azután, hogy leléptél, én is eltűntem egy szó nélkül. Akkortól nem kerestelek - vallottam be. - El akartam rajtani Anne-t, ezért nem szóltam senkinek sem. Azt hittem sikerülhet. Amikor visszajöttem, elsőre csak rövid időre terveztem benézni, mert még akadt más teendőm is Fairbanksen kívül. Aztán mégis maradtam, de már egyből az első napon összefutottam Castorral ugyanitt. - Újabb kortyok. - Egy testőr sem léphet le csak úgy, minden előzetes nélkül, aki pedig a vezetőjük pláne nem lehet ilyen megbízhatatlan. Minden további további nélkül kitett a posztról, így már "csak" egyszerű testőr vagyok. Lucas került a helyemre. Castor öccséről nem tudtam mást mondani, csak a korát - nagyjából -, meg hogy a hotelben lakik, és hogy egyáltalán van. Ennél többet nem, mert még egy szót nem beszéltem vele. Ha még kíváncsi volt vele kapcsolatban másra is, akkor másnál kellett kérdezősködnie, mert mással nem szolgálhattam. Hallgattam, hogy vele mik történtek amíg nem találkoztunk. A táncosnős dolognál nem voltam elragadtatva, de csöndben maradtam, és inkább arra sem tettem megjegyzést, hogy miféle szadista nevelés kéne a testvérének. Én is nagy zűrbajnok voltam, de nem bújtam egy nő szoknyája mögé, hogy az húzzon ki a csávából. Igaz a mostani balhé alaposan fölém nőtt, szóval ha élve akartam kikerülni bizony kellett a segítség. Jobb is, hogy nem ismerem személyesen a bátyját... - Akkor ezúttal kivételesen kvittek vagyunk. - Mindkettőnknek külön-külön is megvolt a magunk élete, ezzel nem lehetett mit csinálni, azon kívül, hogy elfogadtuk. Láttam rajta a döbbenetet, aztán a bánatot. Az almalé végigöntözte az asztalt, de egyikünk sem foglalkozott vele igazán.Kicsit sem örültem, hogy hazudnom kellett, hogy megríkattam őt, és hogy el kellett ezt játszanom. Ha lett volna más lehetőség, valami jobb, amiben elmondhattam volna neki a teljes igazat, azt választottam volna. De nem akartam még nagyobb veszélynek kitenni. Ha az a falka tudott róla, így is épp elég nagyban volt. A kérésére, hogy mondjam, hogy nem igaz, csak lepillantottam a kiömlött italra. Gondolatban talán elmondhatnám. Semmi perc alatt megvigasztalódna, dühös lenne rám, de nem szomorú. Bár megtehettem volna! - Cssss... - csitítgattam szelíden és előre dőltem. - Semmi baj - simítottam a kezem az arcára. - Semmi baj... - ismételtem talán a saját győzködésemként is. Nem kellett megjátszanom a kusza, vidámnak távolról sem nevezhető érzéseket. Tényleg vacakul voltam. - Két-három hete - feleltem síri hangon. Azóta kicsit valóban olyan volt, mintha halott lenne. - Azzal öltem meg, hogy annyira meg akartam óvni. Rohadtul nem fair... Olyan jó meleg volt a keze. És milyen kicsi, törékeny. Gond nélkül összezúzhattam volna. Két kezembe fogtam, majd a számhoz emeltem és a tenyerébe csókoltam. - Nem akarlak téged is elveszíteni - mondtam halkan, suttogásnál alig hangosabban a kocsma zajában, de tudtam, hogy így is meghallotta.
Tisztára, mint egy szappanopera, komolyan. Ahogy hallgattam a szerelmei szálak taglalását, és az egyéb nyalánkságokat, csak a fejemet csóváltam meg néha. Igazság szerint nem nagyon érdekelt Castor szexuális élete, sőt, ha lehet akkor még a gondolatot is jó messzire elkerültem. - Szóval akkor most nincs béta, de van egy volt béta - foglaltam össze, és minden elismerésem magam iránt, hogy nem tettem hozzá semmi további alpári megjegyzést, mert lett volna. Szóval ő is lelépett... Micsoda meglepetés. - Ha ennyire összesűrűsödtek feletted a viharfelhők, legalább tájékoztathattál volna, vagy valami. Kicsit sértve éreztem magam, hogy tisztában van az egész falka szexuális életével, főként a Tara- Castor - Trisha hármassal, de mi egymásról nem tudunk körülbelül semmit hónapok óta, ráadásul úgy, hogy szüksége is lett volna támogatásra. Én meg elméletileg azért is funkcionálok, hogy támogassam, bár néha ez megkérdőjelezhető, azért mégiscsak na. - És Castor legalább nem gyűlöl totálisan, hogy csak úgy leléptél? - Ismerem az alfát már annyira, hogy tudjam; totál kiakadhatott. Egyszer minden előjel nélkül fel fog robbanni az agya. Adja az isten, hogy láthassam. Annyira sajnáltam, ami Annel történt, hogy kellett néhány perc, mire magamhoz tértem a sokkból. Sőt, még kelleni is fog néhány nap, mire feldolgozom. Hiába, megszerettem a kislányt, erre csak úgy hipp hopp bejelenti, hogy meghalt. - Tudom, hogy nem fair, de ilyen az élet - vontam vállat, és nekem volt a legszarabb, hogy ezt ilyen nemtörődöm módon kellett kimondanom, de ezzel a mondattal magamat is próbáltam nyugtatni. - Semmi értelme az egésznek, ha azokat akiket szeretsz, elveszíted. Az utolsó mondatára csak belebambultam a poharamba, mintha abból tudnám kiolvasni a választ. - Nem fogsz - mondtam egy félmosollyal az arcomon az almalének. A cukros löttyhöz könnyebb volt beszélni. - De egyelőre nem megyek vissza a falkába. - Vagyis soha. - Kell egy kis idő. - Nem, nem kell. Én oda vissza nem megyek, Duncan ide vagy oda. Persze nem lesz vicces két tűz között lenni, de csak nem tépnek szét csak mert nem fogok egyik falkához sem csatlakozni. - Addig meg keresek valamit, ahol ellakhatok. Ennyit a jókedvről. Szerintem minimum egy hétre lőttek neki, ezek után. - A két falkával mi a helyzet? Történt valami érdekes? - Hátrahanyatlottam a székben, a karjaimat összefontam magam előtt, és úgy fürkészte a tekintetem az előttem ülő férfit, mintha valami vadidegen lenne.
- Senkinek sem szóltam, mert nem akartam, hogy bárki bármit tudjon - vallottam be kelletlenül. - Különben is, neked is volt épp elég bajod, nem akartam, hogy miattam is fog a fejed - húztam halvány félmosolyra a szám, ami hamar le is hervadt. Ma nem voltam igazán vigyorgó kedvemben. A gyűlölet kérdés érdekes volt, igazság szerint valószínűleg csak az mentett meg tőle, hogy piszok jól időzítettem a visszatéréssel. Legalábbis nagyon klappolt minden: a felmondott béta és a többi katyvasz mellett az, hogy visszajöttem és segítek, úgy tűnik valamivel többet nyom - egyelőre - a latba, minthogy szó nélkül felszívódtam. - Nos, a lefokozásom megvolt, a bizalmát pedig szépen meggyengítettem magam felé - mondtam csekély lelkesedéssel. - Utána sikerült teliholdkor összeszólalkoznunk, szépen egymás szemére hánytuk, amit csak lehetett, és mivel én vagyok a pondró, ő meg az Alfa, akinek fegyelmezni kell, kitépte a nyelvem. - Úgy mondtam ezt fel, mint szorgos kisdiák a leckét. - Hülyén hangzik, de az az összezördülés helyrerázott akkor. - Az más kérdés, hogy nem sokkal után jött az Anne-incidens. - Trisha lemondása után pedig rám bízta a bétafeladatok egy részét. - Azóta futkosok, mint pók a falon, de szavam nincs, bírom a tempót. A flegma válasza egy pillanatra felnyomta bennem a pumpát. Akár segít ez neki feldolgozni a dolgot, akár nem, nálam ez nem segített. Fogalmam sincs, mi segített volna, de ettől kicsit ingerült lettem pár másodpercre. Nem szóltam semmit, csak ittam pár kortyot, tovább inkább nem foglalkoztam ezzel, mert a végén még hajba kapnánk, az pedig nem hiányzott. - Nem? - kaptam fel a fejem arra, hogy nem jön vissza még a falkába. Aztán felmerült a szállás kérdése. Szívesen felajánlottam volna a házam, de azt már Tara "kivette"... habár ő sem egy nagy falkában élő. - Ha bírod Tarát, becuccolhatsz hozzám. Most ő is ott lakik, ha meg tudtok lenni egy fedél alatt, nyugodtan használjátok a házam. Én most úgyis a hotelben lakok. Szóval attól sem kellett tartania, hogy túlzottan a nyakára mászok. Mostanában úgyis inkább kerülni fogom szerintem, mert ha az a flepnis társaság nem intéződik el hamarosan, nem akarok még nagyobb céltáblát akasztani Amber nyakába, mint amekkora valójában volt. És nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy a lehetőségekhez mérten biztonságban van. - Marogatjuk egymást, mint rozsda a vasat, de eddig komolyabb balhé nem volt. Lapítanak a hegyiek, mint az a bizonyos a fűben. Annyit tudok még, hogy vezetőváltás volt náluk, de az új fejes eddig arra se vette a bátorságot, hogy személyesen beszéljen Castorral. - Lenézően elhúztam a szám. Kicsit olyan volt, mint Chicagóban: vagyunk mi, meg egy kákabelű bandavezér a padlócirkálóival. Mert eddig semmi nagyot nem mutattak fel, és inkább tűntek megfélemlítettnek, mint hazai pályán trónoló császároknak.
- Tudod, hogy nekem fontosabb a saját hülyeségeimnél, hogy mi van veled - pillantottam rá megrovóan. Azért az fasza, hogy azért nem osztja meg velem a gondjait, mert azt hiszi, hogy az enyémek fontosabbak. Már hogy lennének? Kicsit hézagossá kezd válni köztünk a kommunikáció, és ez frusztráló. Amit Castorról mondott, az sokkolt. Kikerekedett szemekkel meredtem rá, és nem sok híja volt, hogy nem fejtsem ki választékosan, hogy mit gondolok az alfáról. - Miért nem lep meg... ? - csóváltam meg a fejemet rosszallóan, és inkább az almalébe fojtottam a maradék mondandómat. - Kitépte a nyelved, aztán bétapótlék lettél? Remélem azért a szappan a helyén maradt... - mormogtam halkan, és tényleg komolyan kezdtem nem érteni az alfát. Totál hülyét csinál Dunból, aztán meg rábízná az életét is, később meg majdnem agyon veri, és így tovább. És akkor mi van, ha rangban lejjebb van? Attól még nem kéne úgy kezelnie, mint egy tetűt. Na jó, én meg sem szólalok, hisz részben az én hibám is, hogy Dun lejjebb süllyedt a szemében, de akkor is jogom van foggal körömmel harcolni azért akit szeretek. - Tara ott lakik nálad? Hát nem azt mondtad az előbb, hogy összekavarodott Casorral? Akkor mi a francért nálad lakik, mért nem cuccol össze az alfával? - Ez van, nem díjazom, ha más nőkkel osztja meg a lakását, hiába nincs semmi okom rá. - Kedvelem Tarát. Ha ő megtűr, akkor nincs semmi akadálya. Tegnap este még egy külvárosi motelban csöveltem, nem valami színvonalas hely. A falkahírek stagnálnak, egy két dologtól eltekintve. Ez sem nagyon lep meg. - Vigyázz magadra. - Ennyit tudok hozzátenni, mert a többi nem érdekel, csakhogy neki ne legyen baja a nagy marakodásban, aminek mellesleg annyi értelme van, mint halottnak csókot adni. Nem akarok visszakanyarodni a témához, de nem kerülgethetjük örökké, és amúgy is el van már cseszve mindkettőnk kedve. - Szeretnék kimenni a temetőbe... Anniehez. Ha nem bánod- pillantottam rá szomorúan, és meglötyköltem a kevés cukros löttyöt a pohár aljában. Újra legördült egy könnycsepp, mire feszült mozdulattal letöröltem a csuklómmal.
Hálás pillantást vetettem a nőre. Azon már meg se lepődtem, hogyan reagált a nyelves-bétapótlékos dologra, nagyon jól tudtam, mit gondol Castorról. Amennyire én akár az életemet is adtam volna az alfáér, ő legalább annyira szívesen eltemette volna. Na jó, a halálát talán nem kívánta, de nem merült volna mélabúba, ha Cas eltűnik. - Csak nem féltékeny vagy? - kérdeztem, s próbáltam nem túl önelégült fejet vágni. Hízelgett volna annyi szent! - Tara sokáig emberekkel, majdhogynem teljesen emberként élt, és időbe telik neki visszarázódni, elviselni a sok farkasból vibráló energiát. Szóval egy darabig még nálam lesz - magyaráztam, amit még Tara mondott nekem, és amit még mindig nem tudtam igazán megérteni, de elfogadtam. - Akkor a házam igazi palotának fog tűnni - mosolyodtam el. - Ja, és az Orfeumot s megnyitottuk, szóval... ha valami kell, vagy csak hiányzom, a hotelen kívül ott találsz meg a legnagyobb eséllyel. Nem hoztam szóba neki megint a munkaajánlatot, mert tényleg nem akartam, hogy úgy érezze, rátelepszem. Úgyis tudja, hogy bármiben segítek, ha kell, egy szavába kerül csak. - Te is! - néztem komolyan a szemébe. - És ha bajban vagy, kérlek, szarj a büszkeségedre és hívj! Rendben? - Néha tényleg úgy érzem, hogy túl aggodalmas vagyok... de könyörgöm, csoda az elmúlt hónapok tükrében? Anne újbóli szóba kerülése nagy, nehéz sóhajt csalt ki belőlem. Sejthettem volna, hogy azzal nincs letudva a téma, hogy meghalt. Megfeszült az állkapcsom, és még csak színlelnem se kellett a dühöt. - Nem temethettem el. Azt, hogy mi történt, az őrzőktől tudom, ők vittek el a támadás helyszínére és mutatták meg a felvételeiket. - És még csak nem is hazudtam! Vállveregetés. - Ha már eltemették, akkor sem tudom, hogy hova. - A kezemben szorongatott üvegpohár megrepedt. Elengedtem, mielőtt narancslével is átitatódik a kis asztal, amit Amy már lealmalevezett egyszer. Amióta Fairbanksbe jöttünk, a dolgok kifolynak az ujjaim közül, hiába kapok utánuk. - Szeretnék kérni tőled valamit. - Kicsit előrébb hajoltam. - A következő pár hétben húzd meg magad, ha nem muszáj, sehová ne menj egyedül napnyugta után, vagy ha mész, akkor is forgalmas helyre, és tartsd nyitva a szemed! Utáltam, hogy nem lehetett őt kulcstartó méretűre zsugorítani, és zsebben hordani, akkor nem kellett volna attól félnem, hogy elkaphatják. - Akik megölték a lányom, nem riadnak vissza tőled sem, és tudják, hogy vagy. Hogy fontos vagy nekem. - Mi az hogy! - Nem akarom, hogy téged is bántsanak. - Ha csak erre gondoltam, félni kezdtem, és rettenetesen dühös lettem, a harag szinte tapinthatóvá vált körülöttem.
Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet Tarával összecuccolni azok után, hogy nem megyek vissza a falkába, ráadásul időnként ő melegíti fel az alfa ágyát. - Még átgondolom. Meg persze Tara véleményét sem árt kikérni - hagytam rá a dolgot egyelőre. - És igen, féltékeny vagyok, de csak egy csöppet, úgyhogy ne szálljon a fejedbe - kacsintottam rá. Kezd úgy viselkedni, mint egy óvónéni. Mindig mindenkiért aggódik, és ha az ő véleménye lenne a döntő, talán ki sem tehetnénk jó páran a lábunkat még az utcára sem, nehogy véletlenül ránk hulljon egy falevél. - Rendben. - Ismét a bólintás. Se kedvem, se energiám nem volt vitatkozni azok után amit elmondott. Összevontam a szemöldököm, mikor megrepedt a pohár. Hohóó, ésszel, mielőtt még a viszontlátás örömére módszeresen zúzzuk szét a kocsmát. - Ez azért így kicsit érdekes. - Felkönyököltem az asztalra és arrébb toltam a poharát. - Miért nem mondták el , hogy hová temették? Ez miért titok? Gondolom úgy is érdekelt... Pont téged ne...? - Azt a Dunt, aki azóta narancslén él, mióta történt az a baleset? Azt, aki minden követ megmozgatott, hogy biztonságban tudja a kislányt? - Bocs, mindegy. Csak... - Csak. És pont. Nem forszírozom tovább, látszik, hogy elég szarul érinti a dolog, ahogy engem is, de vannak alap dolgok amikről jó lenne tudni. - Mindegy - tettem még hozzá és megeresztettem egy bocsánatkérőnek szánt mosolyfélét. Először nem értettem mire fel megint ez a nagy kaliberű figyelmeztetés. - Mégis kitől kéne félnem? Kik ölték meg Annet? Ismered őket? Mi közöd van hozzájuk? - Egymás után dobáltam a kérdéseket, és elvártam, hogy mindegyikre meg is kapjam a választ, ne csak olyan Dun féle homályosított verzióban. Körbe sandítottam, de nem sokan voltak körülöttünk, egy asztallal arrébb két részeg fószer üldögélt, a távolibbaknál voltak páran, de az nem hallótávolság. - Megígérem. - Ezt is. Már lassan a csillagokat is felelőtlenül leígérgetem neki. - De ha bajban vagy, Castor nem segít? Ő ilyenkor hol van? A védelmezés oda vissza működik nem? Jajj, ne hozzuk fel ismételten inkább, mert csak felpiszkálja az idegeimet az alfa említése.
Ráhagytam a dolgot, elvégre tényleg nem árt, ha becuccolás előtt azért Tarával is beszél. Kíváncsi vagyok, az hogyan fog kinézni, de jobb, ha én nem vagyok ott, az már biztos. - Ugyan, dehogy száll! Olyannak ismersz? - húztam halvány, kissé pajkos mosolyra a szám. Aztán jött megint néhány kézenfekvő kérdés. Ezért is utáltam hazudni, mindig jöhetett olyan kérdés, amire nagyon gyorsan valami nagyon hihetőt kellett kitalálnod, különben borul a mutatvány. Márpedig mesék gyártásába külön energiát ölni néha pazarlás volt, mert később úgyis minden kiderült. De kénytelen voltam tovább kamuzni, és attól eltekinteni, milyen dühös lesz, ha majd megtudja az igazat. - Kérdeztem, de Mortimer már csak bosszúból se mondta el. Elég dühös volt, hogy így elbarmoltam az ő őrző-tanonc kiszemeltjét... - És még csak ez sem hazugság! Legalábbis nem olyan bődületes. - Semmi baj - ráztam meg a fejem. - Tudom, hogy kedvelted Anne-t, természetes, hogy érdeklődsz. Aztán egy újabb kérdéssorozat. Lassan nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb, ha Anne után kérdezősködik, vagy ha a falkáról faggat. Róluk viszont nem fogok hangosan beszélni, az biztos. ~ Még Chicagóban volt egy elcseszett fegyvereladási ügyem velük. Akörül, amikor volt az a véradós balhé, így aztán nem éppen az üzletre koncentráltam. Egy kisebb falkának kellett volna pár fegyvert eladnom, de csak egy kis részét kapták meg az árunak, és ettől bepöccentek. Most a nyakamon vannak, rendezni akarják az adósságot és édes mindegy nekik, hogy addig hány szerettemet kell megölniük. Azt is tudják, hogy együtt vagyunk. ~ Még ha néha ez nem is olyan egyértelmű. ~ Az egyikük tudja használni a mágiát, mintha őrző lenne. Veszélyesek, Amy, nagyon. Sajnos nem a pehelysúlyú kategóriába tartoznak, és ennek nem ártott nyomatékot adni. Az, hogy megígérte, hogy szól, ha baj van, nem jelentett semmit, olyan szempontból, hogy olyan bajba is kerülhet, amiben nem tud szólni, és nem is biztos, hogy szólna, ha tudna... áh, túl sok a "ha". Elmosolyodtam. ~ Tudni fog róla. Ebből nem tudok önerőből kimászni. ~ És hogy ez mennyire betett a büszkeségemnek! - Mostanában nem voltam egy minta-farkas. Igyekszem ezt helyre hozni, de nem tudom, mennyire érdemlek hátszelet. Megittam a maradék narancslevem - pár csepp a repedések miatt az asztalon kötött ki -, majd hátradőltem a széken és újból felmértem a kocsmát. Sehol egy vérfarkas rajtunk kívül, vagy bárki, akiből mágiát éreznék. Ez kicsit megnyugtatott. - Mihez fogsz kezdeni most, hogy visszajöttél, de nem akarsz a falkával lenni? - tereltem kicsit más vizekre a témát. - És miért döntöttél így? Zavart, hogy ilyenekről ilyen környezetben kellett diskurálnunk, úgy, hogy egy lakkozott faasztal állt közénk és mindent ellepett az alkohol, a verejték és a cigarettaszag. Jó lett volna közelebb tudni, megölelni, cirógatni valami csendes, nyugis helyen, de azt élből elvetettem, hogy innen mi együtt lépjünk ki. Már így is nagy volt a kockázat. Akkor viszont már nem mindegy? Szeretném hinni, hogy nem.
Nem feszegettem tovább az Anne témát, így is elég nehéz volt róla beszélni, és bele sem merek gondolni Dunnak milyen szörnyű lehetett. Feszültem hallgattam amit gondolatban mondott. Már az frusztrált, hogy így kell közölnie; sosem díjaztam, ha a fejembe turkálnak, bármilyen módon is. De felfogtam, hogy nem lehet hangosan, bárki hallhatja, itt még a falnak is füle van. Sőt, maga a fal egy nagy fül. Úgyhogy feszengve bár, de csöndben figyeltem az infókra. Mikor felhozta Chicagot, grimaszba torzult az arcom. - Szóval ha jobban belegondolunk ez is az én hibám - vágtam közbe szemforgatva, majd hátrahanyatlottam a széken. Marha jó. Mikor végig ért csak bólintottam. Ehhez kár lett volna bármit is hozzáfűzni, segíteni meg pláne nem tudtam. Ha valaki tudott, az csak Castor lehetett. Na ebben az egyben értékeltem őt, hogy ha Dun bajba volt, akkor azért kiállt mellette. És most a baj elég enyhe kifejezés, úgyhogy reméltem, hogy ki tudja ráncigálni belőle, mielőtt totálisan ellepi a trutyi. - Előbb utóbb minden rendbe jön. Na ennél nagyobb gennyes klisét nem is mondhattam volna. Ez vetekszik azzal, mikor valaki benyögi, hogy ha bármiben segíthetek csak szólj nyugodtan. Pedig ezt a mondatot is belőttem már párszor neki, és nézzenek oda, mégis leléptem, mikor legnagyobb szüksége lett volna a támogatásra. - Még nem tudom, de egyelőre nem is érdekel. Itt szeretnék lenni melletted, még akkor is ha segíteni nem tudok. Nem hagylak itt még egyszer. Falka nélkül biztos nehezebb lesz boldogulni, de eddig sem nagyon számíthattam az alfa támogatására, sőt, szerintem meg örülne is neki, ha elpatkolnék, úgyhogy ha azt vesszük, akkor nem túl nagy a különbség az eddigi állapottal szemben - vigyorodtam el, végül felálltam és átsétáltam szembe, majd ledobtam magam mellé. Ujjaim az arcára kúsztak és elmerültem abban a sokatmondó tekintetében. - Hiányoztál. Megígérem, hogy soha többet nem lépek le szó nélkül. - Ez volt a legkevesebb a jelen helyzetben. Ezután közelebb hajoltam és végre megcsókoltam. Már ha hagyta. Hú, de hiányzott már, istenem mennyire... és attól eltekintve, hogy az elmúlt pár percben iszonyú szomorú híreket kaptam, hihetetlenül jó érzés járt át, hogy végre a közelében tudhatom magam.
Összevontam a szemöldököm. - Én ilyet nem mondtam! Ha valamit rád akarok kenni, azt nyíltan rád kenem, a csokiszósztól a bénázásom ürügyéig. Ebben én voltam a barom. Ja, mivel senki nem kényszerített, hogy pont akkor folytassam a kétes ügyelmek bonyolítását fura fazonokkal, amikor amúgy is elég a lekvár. Sovány vigasz volt, amit mondott, mert ilyesmiben már nem nagyon hittem. A dolgok általában rosszabbodni szoktak, vagy épp kevésbé rosszak, helyre nem igazán jönnek. Ha úgy lenne, akkor indulnék a következő elnökválasztáson. A közeljövőjének vázolása nem nyugtatott meg, de szerintem ettől a ponttól kezdve tök mindegy, mit mond, nem nyugtat meg. Két lábon járó feszültséggóc lettem, idegbeteg anyuka beütéssel, és már ez is agyamra ment. Szerintem egyszerűen felrobbanok, vagy kisül az agyam. Egyik sem lenne szép látvány azt hiszem. Közelebb ült, nekem pedig fanyar mosolyogva szaladt a szám. - Soha ne mondd, hogy soha! - sóhajtottam a fejem ingatva. - Ne! - húztam kicsit el a fejem, hogy ne tudjon megcsókolni. - Ne itt, ne most - tettem hozzá, alig hallhatón, hogy azért tudja, nincs ellenemre, de nem akarom olyan helyen, ahol bárki megláthat minket. Így is elég nagy volt a valószínűsége, hogy már illetéktelenek is értesültek. Pedig a pokolba is de jó lett volna megint érezni az ajkai teltségét, puhaságát! A szemébe néztem, és megint éreztem az örvényt, ami felé rántott és vakmerő hülyeségekbe csábított. Valami baromságot mindig elkövettem a közelében, a hatására, és ehhez neki semmi egyebet nem kellett tennie, mint a szemembe nézni. Elvesztem abban a barna szempárban. - Kárpótolni foglak mindenért - ígértem, és finoman megcirógattam az állát egy pillanatig. ~ Szeretlek! ~ Felálltam, mint akit kényszerítettek, és megfogadtam, hogy innentől békés kisfarkasok életét fogom élni - mármint amint ezt a mocskot eltakarítottam. Gyűlöltem, hogy a baromságaim miatt őt kellett féltenem és úgy járnom-kelnem, mintha hímes-tojásokon lépkednék. A tekintetem elidőzött a száján, aztán magamba ittam a látványát, igyekeztem nem elképzelni, milyen lenne őt ezekből a ruhákból kiszabadítani - persze félig kudarcot vallottam. Hogy a fantáziám ne váljon valósággá, kényszerítettem magam, hogy eltépjem róla a pillantásom. - Vigyázz magadra! - kértem, és úgy mentem ki a kocsmából, mint aki a mennyországot hagyja el a pokolér.
//Köszönöm a játékot! aztán majd máskor.... :kiss2: //
A csokiszószra felcsillant a szemem. Hmm... Csak az a nagy harci helyzet, hogy sem a hely, sem az idő, sem pedig a hangulat nem lenne alkalmas ilyen nemű képzelgések megvalósítására. Bár azért felettébb felkeltette a fantáziámat, de ha azt vesszük már a fekete bőrdzseki is elég volt hozzá. - Te soha semmit nem fogsz rám - igen, igen direkt nem ismételtem el a szót, mert akkor elönti az elmémet a csokiszósz -, ahogy azt sem, mikor Castorral kötötted a hülye alkutokat. Elméletileg az sem az én hibám volt, pedig nagyon is de. Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy majd te megállapítod, hogy ki miben hibás. Még lett volna tovább is, de nem fogom az őrületbe kergetni a szóáradatommal. Most megkímélem, mert szarul van. De nekem tök jól esik teljesen más dolgokról fecsegni, mint belegondolni abba, amit az előbb mondott. Anne... A kicsi Anne... Ne itt , ne most? Mintha egy szűz pompomlányt hallottam volna, a gimis bál után. Ó, te jó ég... - Ahogy gondolod - húzódtam hátrébb kissé, de a sértődött arckifejezést csak azért sem lepleztem. Nehogy már még csók is tilos legyen.. Behunytam a szemem, mikor hozzám ért, és legszívesebben a keze után kaptam volna, hogy magamhoz vonjam, de egy kézfogás lehet, hogy már túlzás lenne. Biztos majd meglátják a nagy csúnya farkasok, aztán levadásznak miután lelépett a lovagom. Na és. Egy csókért lehet, hogy megérné, pláne hogy ez egy régóta várt csók. - Kárpótolhatsz is - vágtam egy grimaszt, de a szeretlek szóra már elérzékenyülve pillogtam rá. Felkászálódtam rögtön utána, de ahelyett, hogy követtem volna, a pulthoz sétáltam. - Te is - néztem utána aggódva, de már csak suttogtam a szavakat. Ő legalább érti. Ha már ennyire adunk a látszatra, akkor ne együtt hagyjuk el a helyet, úgyhogy kértem egy forró csokit. Aztán még egyet. Végül fogtam magam, és elindultam vissza abba az útszéli mocskos motelba. Milyen pazar lesz.
Vééégre ide is eljutottam. Amióta itt vagyok még egy szórakozóhelyre sem sikerült bejutnom. Na jó ez nem igaz volt egy, de ott nem szórakoztam túl nagyot. Bár lehet, hogy ma sem fogok főleg egyedül, no de egy próbát csak megér! Ki tudja még az is meglehet, hogy összebarátkozom egy két emberrel mint az otthon is történt. A végén milyen jó kis csapat lettünk. Bár az más kérdés, hogy most mi a helyzet. Nem öltöztem túl, sőt nagyon is egyszerű ruhákat vettem fel, egy ilyen helyre nem hiszem, hogy szükség lenne a báli, vagy koktél ruha. A férfiak biztosan jobban örülnek olyannak, de most nem pasizni megyek! Inkább táncolnék, de ahogy látom nem itt fogok elkezdeni. A pulthoz sétálva rendelek magamnak először egy tequilát, majd egy kisebb pohár sört. Kezdetnek ez tökéletes lesz. Végül poharammal együtt le is ülök az egyik szabad asztalra és csak elmerülök a gondolataimban.
Nagyon óvatosan mozgok. Már a felöltözés is kétszer annyi időt vett igénybe, mint rendesen. Mióta eljöttem Bostonból, röhejes, de annyira hozzászoktam a vérfarkasokhoz, őrzőkhöz, és egyéb természetfeletti dolgokhoz, hogy szinte el is felejtettem, milyen veszélyesek lehetnek az egyszerű emberek is. Hát kaptam belőlem emlékeztetőt. A bal oldalamon a csípőcsontom fölött kaptam a golyót, ami pechemre nem ment át rajtam, úgyhogy az orvosoknak kellett kiszedni, a bal kezemre meg rácsapták a vasajtót, úgyhogy még teljesen törött ujjal is szenvedhetek. Zsarunak lenni néha szívás, de legalább addig az Őrzőknél elcsúszott tanulmányaimat pótolhatom, míg kényszerszabadságon vagyok. Most viszont először fájdalomcsillapítási céllal egy whiskyre van szükségem, úgyhogy az O’Connors-ban kötök ki. Ma kivételesen fekete inget viselek, hogyha a kötés átvérezne, akkor se legyen feltűnő, csak a bal kezemen világít a mandzsettám alól a fehér gipsz. Ezen kívül sima kék farmer, és egy fekete félcipő van rajtam, a szolgálati fegyveremet a derekamon hátul a pulóverem takarja. A pultnál rendelek egy whiskyt, aztán becélzom az egyik asztalt, ahol egy fiatal lány egyedül üldögél. Bevallom, remélek tőle némi segítséget. - Jó estét, Kisasszony! Nem bánja, ha leülök? A mozgásom nem túl olajozott, ha megkapom az engedélyt, akkor is csak lassan, és óvatosan ülök le, közben vágok egy fájdalmas grimaszt. A bal szemem alatti színpompás monokli így most inkább látszik zöldnek, mint lilának. De ha ez megvan, akkor már elő is húzhatom a zsebemből a vadonatúj mobiltelefont, amit a főnököm hozott a kórházba a közelharc közben kiszenvedett elődje helyett. Leteszem a készüléket az asztalra, és a még fóliával védett képernyőjére igazítom a SIM-kártyát. - Esetleg megtenné, hogy segít nekem, Hölgyem? Azt hiszem a segítsége nélkül nem fogok boldogulni… Ha nem elutasító, akkor elé tolom a telefont, egy előre is hálás félmosoly kíséretében. Fél kézzel teljesen esélytelen, hogy komolyabb károkozás nélkül le tudjam bűvölni la a hátlapot. Mármint a telefonról…
A gondolataimból egy férfi hangja zökkent ki. Egy kis késéssel igaz, de felpillantok az idegen pasasra, majd a székre nézek. -Oh hát persze! Dehogy bánom. Nyugodtan üljön le!-Összeráncolom homlokom ahogy figyelem őt. Valami nincs rendben vele. És ha jól látom a kezét is eltörték. Csak nem olyan szerencsétlen ember, mint én? Kicsit fura számomra, hogy pont ide üld, de engem tényleg nem zavar. A társaságnak mindig örül, persze csak addig, míg békés szándékú és azt hiszem tőle nem kell most tartanom. -A telefont? Persze megcsinálom!-Elmosolyodom, majd még mielőtt kezembe venném a telefont ismét rá pillantok. -De nyugodtan tegeződjünk! Nem vagyok én olyan vén!-Sőt sokszor túl fiatalnak is hisznek, amit ki nem állhatok. Mindenesetre elveszem a telefont és a SIM kártyát is, majd hosszabb bénázás után sikerül is levenni a hátoldalt. -Nem értem miért csinálják ilyen nehézre. Aztán meg ha véletlenül eltöröd a te hibád és vissza se veszik....De nyugi nem fogom eltörni!....Csak nem tönkre ment az előző telefonod?-Ismerős egy szitu. Nekem is már új telefonom van. Pedig mennyire szerettem a régebbit. -Nah a SIM is bent van! Esetleg bekapcsoljam, vagy innentől menni fog?-
Látom, hogy megzavartam, de nekem most akkoris le kell ülnöm. Mindenesetre a javára kell írnom, hogy kifejezetten barátságosan viselkedik, így én nyugodtan letelepedhetek. Noha valóban elég szerencsétlenül festek jelen pillanatban, nem az a típus vagyok, aki a saját lábában is elesik. - Köszönöm… Tulajdonképpen nem volt egyéb oka a választásomnak, mint az, hogy ő egyedül üldögél, és így biztosan nem zavarom meg a szórakozásában, mivel nincsen társasága. A készséges beleegyezést, már ami a segítségnyújtást illeti, többek között egy mosollyal köszönöm meg. - Nagyon kedves tőled, köszönöm. Már kezdem megszokni, hogy szinte mindenki azonnal felajánlja a tegeződést, így aztán már egészen könnyen megy a váltás. - Egyáltalán nem néztelek vénnek. Ez csupán udvariasság részemről. Figyelem, ahogy a hátlappal küzd. Egyáltalán nem izgulok a telefon épségéért, egy repedés vagy egy karc engem egyáltalán nem zavar. A lényeg, hogy működjön. - Gondolom mert minél látványosabb a készülék, annál drágábban lehet eladni… A dizájnba pedig egyáltalán nem férnek bele az otromba nyitófülek, gombok és kapcsolók. Az egésznek úgy kell kinéznie, mintha egy darabból öntötték volna. - Nem számít az sem, ha elreped, csak működjön… A kérdésre pedig bólintok. - De igen. Ráestünk egy mázsa közeli fickóval, és ettől gyakorlatilag ripityára tört… Légy szíves, köszönöm… Ahogy a betöltőképernyő eltűnik, a készülék azonnal csipogni és sípolni kezd, ahogy az SMS-ek sorra megérkeznek rá. Átveszem a telefont, és egyelőre zsebre teszem. Tudom, milyen üzenetek jönnek.
-Nem kell ennyiszer megköszönnöd. Szívesen segítek! Bízom benne, hogy te is megtennéd!-Igaz nem ismerem, de ha már egyszer valakitől segítséget kér akkor biztosan ő is hajlandó másoknak segíteni. Ha meg nem akkor legközelebb jobban meggondolom, hogy segítek e. -Tudom, hogy csak udvariasság! Csak tudod már nem egy gyerektől kaptam meg a Csókolom féle köszönést. Ilyenkor mindig sokkot kapok! És valami ronda képet vághatok, mert ahogy rájuk nézek megrémülnek.-Jókedvűen felnevetek. De szerencsére régen volt ez és igaz így utólag inkább vicces, mint megbotránkoztató. -Igen egyre extrémebb telefonok jönnek ki. Én már nem merek nagyon modernt venni, sajnálnám...Nálam sem élnek túl sokáig a telefonok. Így már a külsőt nem is figyelem. Csak tudjak telefonálni, meg smst küldeni és akkor már tökéletes.-Már most örülök neki, hogy eljöttem ide. Máris jobb a hangulatom és a társaság sem rossz. -Áh akkor egy bunyó végezte ki szegény telefont?...Ő volt az ártatlan és mégis ő volt az áldozat. Bár látom azért te is kaptál egy kis emléket.-Gondolok itt a monoklira és az eltört karjára, meg még ki tudja mi van vele. A járása sem tűnt túl biztatónak. Úgy tűnik nem nagyon izgatja őt az smsek. Pedig biztosan sokan aggódnak érte. Bezzeg, ha én nem adnék életjelet két napig akkor már utánam jönnének, hogy megnézzék nem e történt valami gebasz.
Kezdőlap
Köszönöm a játékot 
//
//
