- Természetesen megtenném, és nem csak azért mert a munkám is ez. A mosolyom barátságos, a szavaim ropognak a vaskos bostoni akcentusom alatt, amit képtelen vagyok elhagyni, vagy akár gyengíteni, így a kollégáim kénytelenek hozzáedződni. Ami a csókolomokat illeti, legyintek egyet. - Pedig jobb, ha hozzászoksz. A gyerekek már csak ilyenek, az udvariasság pedig sosem bűn. Egyébként sem vagy öreg… Én már megszoktam, hogy hiába vagyok csak huszonöt, szinte senki nem tegeződik velem soha. kivéve, mióta ebbe a városba jöttem. Ami a telefonokat illeti, praktikus, hogy lehet velük fényképezni, meg e-maileket küldeni, de nem kedvelem különösebben ezeket az új darabokat, mert mind egyre kényesebb, nálam pedig komoly megterhelésnek vannak kitéve. - Nekem többnyire a főnököm vesz mindig újat, mert ha rám bízza, akkor biztos nem tud olyasmit, amire pedig néha szükségem van. A kérdésre fájdalmasan elhúzom a számat, és bólintok. - Igen. Munkabaleset, tulajdonképpen. Rendőr vagyok, és ma volt egy elfogásunk, ami nem ment egészen zökkenőmentesen. Két hét kényszerszabadságot kaptam a fickótól, négy törött ujjat, egy monoklit, és egy golyót a csípőm fölé. A telefonom elhunyt, de azt hiszem a letöltendő életfogytiglan megérte… Mivel a lány is roppant beszédesnek és érdeklődőnek tűnik, úgy vélem, megérdemel némileg beszédesebb társaságot az átlagos önmagamnál. Az SMS-ek meg azért nem izgatnak, mert még az előtt küldték őket, hogy felébredtem az altatásból. Azóta már tárgytalan a dolog, mert a többséggel személyesen beszélte, aki pedig nem itt él, azt felhívtam a főnök mobiljáról. Közben megérkezik a whiskym. nem kéne a fájdalomcsillapítókra innom, de rohadtul nem érdekel, mert ez nekem ma este jár, és pont.
-A munkád az, hogy segíts másokon? Ez fura. Mégis milyen munkában kell ezt csinálni?-Ez nagyon jól hangzik, bár a sok sérülés miatt nem tűnik túl biztonságosnak. De végül is ha úgy vesszük én is segítek másokon. Segítek nekik abban, hogy ne vegyenek fel olcsó, ocsmány öltözékeket. Így megmentem őket a kinevetéstől, lenézéstől....Huu azt hiszem még sok munkám lesz. -Ez nagyon kedves tőled!-Igen jól esik, még ha tudom is, hogy nem vagyok öreg, de már gyerek sem, még ha néha úgy is viselkedem. No de szerintem az a jó, ha mindenkiben megmarad egy kis gyermeki én. Igaz lehet, hogy bennem több maradt a kelleténél. A meséjétől az állam szinte leszakad. Huu de izgalmas egy sztori. Igazi akciófilmbe való jelenet. Ő sem unatkozhat! -Te jó ég! Ez tök izgi! Na jó tudom neked nem, hisz veszélyes és komoly. De tökre el tudom képzelni a jelenetet pár extra effekttel. Milyen jó kis film lehetne belőle.-Kiszélesedik mosolyom, majd hirtelen komor arcot vágok. -Oh ne haragudj. Nem kinevetni vagy ilyesmit akartam. Gondolom nem lehetett valami jó érzés, mikor beléd lőttek. És képes voltál ilyen állapotban kimozdulni otthonról? Én a helyedben leültem volna a tévé elé egy kiló csokival és úgy várnám, hogy meggyógyuljak.-És ezt nagyon is komolyan mondom. Képes lennék rá, ha nem kapnék cukormérgezést. -De akkor te egy igazi hős vagy! Börtönbe juttattál egy bűnözőt! Biztosan döglenek érted a nők!-Ismét felnevetek, majd inkább kortyolok egyet a sörömből. -És mesélj mi rosszat tett az a galád fickó, hogy életfogytiglant kapott? Kirabolt valamit, vagy megölt valakit?-Itt azért már nem mosolygok olyan intenzíven, hisz ez csöppet sem vicces, főleg ha az utóbbiról van szó.
A visszakérdezésre bólintok, és félmosoly rajzolódik a szám sarkába. - Igen. Szolgálunk, és védünk… Valószínűleg ebből is leesik a rendőrség, de ha nem, a következő mondatban úgyis elmesélem. Még jó, hogy tartok egy váltás tiszta ruhát a kapitányságon (farmer, ing), így volt miben eljönnöm a kórházból, különben ez a lány elsírta volna magát, mikor meglátja azt a divatbotrányt, aminek a leharcolt, véres és szakadt cuccom számított volna. Látom rajta, hogy mennyire felvillanyozza a történet. A reakciójából arra következtetek, hogy nagyon gyerek még, lélekben legalábbis biztosan. Ha először ilyesmi jut eszébe a sztoriról, akkor a szülei valószínűleg a széltől is óvták… - Hát, filmben biztosan nem fogok szerepelni soha… Ilyenből úgyis ezernyi van már… Nem mozgatja meg a fantáziámat a dolog, hogy egy ügyemből film készülhetne. Persze a lány lelkesedése bájos. - Semmi baj. Pokolian fáj, de nem ez az első eset, és kaptam egy akkora dózis fájdalomcsillapítót, amitől egy ló is megtanulna mosolyogni azt hiszem, úgyhogy egész jól vagyok… Ami azt a megjegyzését illeti, hogy otthon kellene kornyadoznom egyedül a TV előtt, nos, kiráz tőle a hideg. - Nem bírom a semmittevést, úgyhogy valószínűleg otthon is a munka fölött kötöttem volna ki. Itt legalább pár órára biztosan távol maradok tőle. Ő a csokit szereti, nekem a whisky a gyengém. Hogy hős lennék, azt nem hiszem. Meg is csóválom a fejem. - Hős azért nem vagyok. Ez a munkám, és bár nagyon szeretem, azért ettől hős nem leszek. De már négy és fél éve rendőr vagyok, azóta nem egy bűnöző került börtönbe miattam… A nők említésére sóhajtok egyet. - Hosszútávon nem vagyok túl jó parti, mert csak aludni járok haza, szabadidőm pedig egyáltalán nincs, a nők pedig ezt nehezen viselik. Őszintén meg is értem. A párkapcsolat nem a magányos otthon üldögélésről szól. A következő kérdésre megkeményedik, elsötétül a pillantásom. - Megölt három embert…
Hmm szóval rendőr. De ők nem csak segítenek, vagyis eddig nagyon nem láttam segítőkész rendőrt. Inkább csak száguldozni láttam őket. De gondolom köztük is vannak normálisabbak, mint például Ő...Te jó ég még be sem mutatkoztunk egymásnak. -De ez borzalmas, még ha most nem is fáj. Azért látszik rajtad, hogy megviselt. Bár kit ne viselne meg egy ilyen. Remélem azért hamar felépülsz!-Ez most teljesen úgy hangzott, mintha már ezer éve ismernénk egymást, de végül is eddig tök normális volt és most miért ne kívánhatnám ezt neki? -Nah a semmittevést én sem...De néha muszáj, főleg ha az egészségedről van szó. Én is csináltam már olyat, hogy nem törődtem magammal azt végül sokkal rosszabb lett és több ideig kellett otthon maradnom, mint eredetileg. Szóval csak óvatosan.-Mutatóujjamat fenyítően megrázom, majd elmosolyodom, de csak egy rövid pillanatra. Ezek szerint ő sem szerencsés a kapcsolatokban. Bár ilyen munka mellett. De legalább ő a munkája miatt nem tud sokat foglalkozni a párjával, és nem csak azért mert nem akar vagy lusta. -Hmm...Pedig nem jó egyedül lenni! Talán kevesebbet kéne dolgozni. Biztosan te vagy a rendőrök között a legbuzgóbb. Te dolgozol a legtöbbet, de oldod meg a legtöbb esetet....De ne vidd túlzásba, mert a végén rájössz, hogy egyedül maradtál és senkid sincs és ennél rosszabb szerintem nincs is.-Egy kicsit elmerülök a gondolataimban, majd hirtelen megszólalok. -Három embert? Ez borzalmas! Mégis mit tettek ellene azok az emberek? Ügyes vagy, hogy elkaptad és jó, hogy nem te lettél a negyedik!-Sosem értettem meg és nem is fogom megérteni, hogy miért jó megölni másokat, elvenni valakitől az életet. -És te öltél már meg valakit? Vagyis önvédelem céljából...Mert gondolom máskor nem tennéd. Ugye!?-Vagy túl naiv vagyok és a rendőrök is képesek lennének bármikor, bárkit megölni? Hisz végül is a katonák is ölnek sőt ha visszamegyünk az időben azt is láthatjuk, hogy katona nem csak katonákat ölt, hanem nőket, gyerekeket is. Hátborzongató egy dolog. -Amúgy még be sem mutatkoztam! Masako Saito vagyok.-Most nem tudok mosolyogni, túl komoly témába kezdünk bele, de remélem nem folytatjuk sokáig. Mindenesetre ahogy azt illik kezemet felé nyújtom és ha elfigadja meg is rázom.
Őszintén szólva jelen pillanatban nem vagyok túlságosan vevő a rendőrös sztereotípiákra. Nem hiszem el, hogy mindenkinek csak kellemetlen élményei vannak velünk kapcsolatban. Ehhez én ma már fáradt vagyok. - Akkor fájt, és később is fog, de addig kihasználom az időt… Féloldalas a mosolyom, és bár most nem karikás a szemem, a fáradtság halvány, sötét árnyéka ott húzódik alatta (már ahol épp nincs monoklim) Tényleg megható, hogy ha valami történik, akkor mindig rengetegen aggódnak értem, és intenek önmérsékletre, óvatosságra intenek, én pedig bólogatok. Úgysem értik meg, hogy ezt én választottam, hogy szeretem ezt csinálni, és nem akarok lassítani, vagy kevesebbet dolgozni. - Köszönöm az aggodalmat, de ismerem a saját határaimat… Azt már nem teszem hozzá, hogy bármikor kész vagyok feszegetni őket. Nem akarok felesleges aggodalmat ébreszteni. A következő megjegyzésre szintén bólintok. - Sokat dolgozom, de ez tulajdonképpen az én választásom. Talán egyszer majd lesz valaki, aki többet számít a hivatásomnál is, és akkor kevesebbet fogok dolgozni… Egyébként azt sem hiszem, hogy a jelenlegi munkatempóm mellett valaha elérem a rendőrségi nyugdíjkorhatárt, amikor már téphet a magány, és a túl sok szabadidő nyomasztó valósága. A visszakérdezésre bólintok. Igazából magam sem tudom teljesen pontosan, hogy az áldozatok mi ártottak a gyilkosnak, de nem is igazán ez számít… - Azt hiszem egyszerűen útban voltak, vagy láttak valamit. A következő kérdés olyan gyakran elhangzik, hogy már kész válaszom van rá. Valamiért az emberélet kioltása mindenkit kivétel nélkül letagadhatatlanul, és elfojthatatlanul érdekel. - Igen. Öltem már önvédelemből. Hat alkalommal. És egyszer megtettem volna dühből is, ha rajtam múlik. Legalábbis azt hiszem, megtettem volna… Igen, abból az alkalomból botrány is kerekedett, de a kollégáimra számíthattam, és nem lett belőle nagyobb bajom. Azóta sem felejtettem el azt a látványt, amitől teljesen elfeledkeztem magamról. Soha nem is fogom, bár a kötelező pszichológus segítségével kicsit normalizáltuk a helyzetet, azt hiszem. Szerencsére a bal kezem került gipszbe, így tudom fogadni a felém nyújtott kezet. A kézfogásom határozott, de nem ropogtatom meg az ujjait. - Jake Westmoreland….
Így belegondolva teljesen igaza van, hogy kihasználja azt a pár órát, míg nem érzi a fájdalmat. Bár én biztosan azon agyalnék folyton, hogy hogyan fogom tudni elviselni a fájdalmat. Bár szerencsére még sosem lőttek belém, így ezt még nem tapasztalhattam meg, bár mást igen. -Ne haragudj! Nem akartam beleszólni az életedbe főleg, hogy csak most ismertük meg egymást.-Talán csak megszokásból mondtam amit mondtam. Mindenesetre ebben is igaza van. Ismeri a korlátait, de igaz néha az ember akaratlanul is átlépi azokat és mikor észreveszi ezt már túl késő. Egyszerűen csak útban voltak? He ez nem semmi. Jaj bocsi útban vagy és különben is minek nézel így engem? Hát most akkor inkább megöllek....Ha mindenki így reagálna már senki sem élne. Szánalmas. Milyen borzalmas lehet a halottak szeretteinek. Egyszer csak megkapod azt a hírt, hogy megölték. És még azt sem tudod meg, hogy miért. De legalább a tettes a börtönbe került és megkapta a büntetését. Arra, hogy ő is ölt már embert már szinte nem is reagálok semmit. Biztos voltam benne, hogy igennel válaszol, bár a hat sok...nagyon sok, de ha tényleg önvédelemből tette akkor talán még el is fogadható. A kézrázás után pár percig csendben maradok, majd megosztom vele egyik gondolatom. -Vajon miért válik valakiből gyilkos? Mi készteti arra, hogy kiontsa más életét? Esetleg a gyerekkora miatt válik ilyenné, vagy csak rosszkor volt rossz helyen? Szerintem erre még a legjobb agyturkász sem tudna válaszolni. Ijesztő mit nem hoz ki az emberből az élet.-Egy fáradt sóhajt hagyok kiszaladni a számon, majd egy aprócska mosollyal arcomon Jakere pillantok. -Nah de ne is beszéljünk ilyen szomorú témákról. Nekem most ki kell mennem a mosdóba meg szerintem rendelek még egy italt, ha jól látom neked is kellene egy újabb adag és utána valami jobbról beszélgetünk oké?-Megvárom, míg válaszol, majd fel is pattanok és el is indulok a pult felé, ahol sikeresen neki is megyek az egyik pincérnek, aminek az lesz az eredménye, hogy egy tálcányi pia zuhan le a földre és kerül rá a ruhámra.
Mivel én már rutinos vagyok sérülés-ügyben, egyáltalán nem töprengek rajta, hogy fogom bírni a fájdalmat. Egyébként a titok a sok-sok fájdalomcsillapító. Mondjuk igáslovaknak beállított adag… - Semmi gond. Mindenkinek jól esik, ha aggódnak az egészségéért… Legyintek egyet az ép kezemmel, hogy gesztussal is jelezzem, nincs szükség a bocsánatkérésre. Úgy tűnik szánt szándékkal átsiklik az információ felett, hogy az önvédelem mellett másért is képes lettem volna ölni. Nem baj, tulajdonképpen kedves tőle, hogy hősnek állít be, és meg is akarja tartani magának ezt a képet. A kérdésre csak futólag gondolkodom el. - Pénz, hatalom, bosszú… Elmebaj, kegyetlenség, félelem, egy rossz mozdulat… millió oka lehet. Persze ez a gyilkosság tényén nem enyhít. Látom, hogyan vált a hangulata, hogy söpri ki a gondolatai közül a szörnyűségeket. A felvetésére bólintok. - Rendben, menj csak… Én maradok, mert a mozgás gondolata sem túl kellemes jelen pillanatban, és figyelem, ahogy a szelesség nagyjából a hatodik lépésnél megbosszulja magát. Az ütközés elkerülhetetlen, de figyelmeztetni se időm, se lehetőségem nincs, a baj pedig pillanatok alatt megvan, és Masako ruhájából már csöpög is a legalább hatféle ital. Azt hiszem ez az este zárszava. Óvatosan felkelek a székről, vigyázva, hogy a friss varrataimat minél kevésbé húzzam meg, és odabicegek a lányhoz meg a pincérhez. - Gyere, fogunk egy taxit, és hazaviszlek… Jobb lesz, ha átöltözöl… Az ép kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem, és ha talpon van, akkor egyrészt fizetek, másrészt, a kezébe adok egy tiszta törlőrongyot, amit a pultos bocsátott rendelkezésünkre, hogy legalább valamennyire fel tudja itatni a nedvességet a ruhájáról. - Mehetünk? Ha beleegyezik, akkor már kísérem is a kijárat felé.
-Hát én azt hiszem nem tudnék embert ölni akármennyire is meggyűlölöm őt. Bár azt nem mondom, hogy néhány bizonyos embert nem lenne érdemes lepuffantani, de gondolom mindenki így van ezzel.-Bár remélem egy ilyen kijelentés után nem visz be a börtönben. Azt hiszem tőlem igazán nincs miért aggódni. Általában csak pókokat ölök, bár van akinek már az is gyilkosság. A bénázásom után pár csúnyább szó hagyja el számat, majd az érkező Jakere pillantok. -Bocsi, hogy elrontottam az estéd. De egyszerűen nem tudok mit kezdeni a bénázásommal. Kár azért a sok piáért.-Halványan elmosolyodom, majd elfogadva a segítségét felállok és a rongyot is elfogadom. -Azt hiszem igazad van és tényleg jobb lenne hazamennem.-Legalább több gondot nem okozok senkinek sem. -Elnézést!-A pincértől is bocsánatot kérek, majd vissza is adom a szintén jó alkohol szagú rongyot. -Azt hiszem mehetünk. Rosszabb csak nem lesz a dolog.-Ha így vesszük a helyzetet akkor még akár örülhetek is neki, hogy ennyiből megúsztam. Miután a taxi hazavitt engem már mosolyogva köszönök el az új ismerősömtől. Bízom benne, hogy még összefutok vele, bár remélem akkor már jobb állapotban lesz.
- Azt hiszem mindenkinek eszébe jut olykor, hogy valakit szívesen látna holtan, de nem gondolják komolyan… Eszem ágában sincs letartóztatni csak azért, mert hirtelen felindulásból azt kívánta, bárcsak lelőné valaki a szomszédját, vagy a főnökét. Vagy akár ő maga érezte úgy, hogy szívesen megtenné. Ezektől a bosszús gondolatoktól nagyon hosszú út vezet odáig, hogy tényleg fegyvert fogjon a kezébe… A káromkodás sem számít igazán, azt hiszem egy ilyen baleset után bárkinek kicsúszna a száján. Felsegítem, és legyintek egyet. - Nem érdekes. Úgysem kellene többet innom a fájdalomcsillapítókra. Megvárom, míg nagyjából felitatja a bőrére és a ruhájára ömlött szeszt, addig fizetek. A pincér bár nem boldog, túlságosan dühösnek sem tűnik. - Hívok egy taxit… És nem csak hívok egy taxit, de haza is kísérem. A kocsiból kiszállva búcsúzom el tőle, és csak akkor ülök vissza a taxiba, mikor már bent van az épületben.
Sajnos a rendőrfőnök felfedezte, hogy gyakorlatilag heti hét napot dolgozom másfél műszakban, és a sarkára állt mindenféle kötelező pihenőidőt emlegetve, ezzel három napra halálos bizonyossággal kigolyózott a munkából. A kapitányságnak még a közelébe sem mehetek. És mi mást csinálhatnék, ha nem mehetek a munkahelyemre, ahol gyakorlatilag élek, az őrzőknél pedig csak délután tartottak rám igényt? Azt hiszem ez a legjobb alkalom arra, hogy engedjek a hobbimnak, és kombináljam a whiskyt azzal, hogy a sárga földig leiszom magam, ettől remélve némi nyugalmat. Nagyon nincs szükségem a bizonytalanságaimra, a fejfájásra, baljós előjelekre, sem pedig az elkeseredettségre, ami lassan azzal fenyeget, hogy maga alá fog gyűrni. Erre néha megfelelő válasznak bizonyult már egy brutális lerészegedés. Civilben vagyok, ami jelen esetben sötétkék farmert és mélyvörös inget jelent. Most is van nálam fegyver, és nem is nagyon van mi alá elrejtenem a tokot a derekamon, mert ilyen időben még pulóvert sem veszek fel. Eleve nem a saját kocsimmal jöttem, hanem taxival, mert tudom, hogy innen én már nem fogok hazavezetni. Kényelmesen elhelyezkedtem egy asztalnál, és viszonylag rövid idő alatt túl is vagyok három whiskyn, ha nem jön közben semmi, mint például valaki, aki ismer, és feltétlenül vállon akar veregetni, vagy számon kérni valamiért. Mindenesetre csak három ital tervezek lassítani a tempón, és egyáltalán körülnézni a kocsmában.
Jó néhány nehéz nap áll mögöttem. Nem elég, hogy a Kutyulim nem jelentkezik, de még az Újonc is nyakamba szakadt. Okos gyereknek tűnik és elég hamar felfogta, amit tanítani akartam neki, de akkor is... kitanítani egy ennyire kezdőt. Még az anyja csecséről kéne szopnia. Valami egyébként is nyugtalanít ezzel a sráccal kapcsolatban. Talán az, hogy annyira hasonlít Peterre. Hiányzik az az átkozott kölyök... háh, már 69 éves, de nekem mindig az a kis szöszi, bugyuta fiú marad akit Friscoban hagytam. Az emlékek hatására egy kissé mélabúsan és magamban mormogva lépek be a város legnépszerűbbnek kikiáltott kocsmájába. Csak annyit tudok a helyről, hogy a hegyi falka egyik vénasszonyának a tulajdonában áll. Lehet, hogy jobban utána kellett volna járnom az asszonyságnak, de ennyi hanyagságot én is megtehetek. Most egyébkét is, csak egy jó erős ital jöhet számításba. Nyugodt, komótos léptekkel odabattyogok a pulthoz és leadom a rendelésem. "Valami erőset..." Vakkantom oda a szépségével kiválóan lavírozó fiatal hölgynek. Még magamat is meglepem, hogy a legcsekélyebb mértékben sem kelti fel a figyelmemet. Mondjuk, ma nem is egy punciért jöttem. Elég lesz az alkohol. Amint megkapom az italt megszaglászom, majd egy gyors kézlendítéssel az egészet beküldöm a számba. Összeszorítom a szemeimet. Ügyes kislyány, ez valóban üt. Kérek még egyet, csak most duplán. Várakozás közben beledobok a számba néhány mogyorót és a helyiség felé fordulok. Szinte egy pillantást sem vetettem rá, amikor beléptem. Most viszont végigfuttatom tekintetemet a tömegnek nem éppen nevezhető vendégseregleten. Az egyik asztalnál fel is fedezek egy ismerős arcot. Úgy tűnik a kis Tanonckának sincs jó napja... Megiszom az italt. Rámutatok egy egész üveg, mellőzött minőségű whiskyre. Néhány nagyobb címletű bankót dobok a pultra és egy pohár kíséretében odalépdelek a fiatal rendőr asztalához. -Westmoreland! Hát te itt? Azt hittem, hogy az a fránya nagy kötelességtudat nem engedi nekem az ehhez hasonló helyeket. Meg sem várva válaszát levetem magam a szemben lévő székre és ügyesen az asztal közepére csúsztatom a whiskyt, a poharat pedig magam elé helyezem. Egy mosoly jelenik meg az arcomon. -A vendégem vagy! Még nem döntöttem el, hogy élvezetes társaságot nyújthat e. Ha nem, akkor még mindig ott van az ugratása.
Úgy tűnik a nehéz napokkal nem vagyok egyedül. Bár, ki tudja, a többiek miért néznek ki szarul. Meglepően sokaknak ül a képén világfájdalom ma este, most, hogy így jobban körülnézek. Mindegy, azt hiszem ez egy ilyen hét. Szerencsére viszonylag messze ülök a pulttól, így elsőre nem tűnik fel Andy betoppanása. Ő még nagyon hiányozna nekem ma estére azt hiszem. A bölcs tanácsaitól csak még zavarosabb lett a fejem a múltkor is. Na nem azoktól a részektől, amikben kurvák, drogok, meg az ő csókja szerepelt, hanem a komolyabb hangvételű megszólalásaitól. Nem rezzenek meg, mikor végül odalép mellém, mert vesztemre már néhány szívdobbanással előbb felnéztem, és felfedeztem a felém tartó fickót. A képemről nem lehet felhőtlen boldogságot leolvasni, ez az egy legalább holtbiztos. Azért egy udvarias, örömtelen félmosoly neki is jár, mikor ledobja magát az asztalhoz. - Jó estét, Andrew! Három napos kényszerszabadságon vagyok. Akkor sem hívnak be, ha a város fél lakosságát lemészárolja valami őrült gyilkos. Ma berúghatok… Megvonom a vállam, és az asztalra koppantom a harmadik üres poharat is. Az invitálásra enyhén gyanakvó pillantással mérem végig. - És maga? Minek köszönhetem a társaságát? Egyáltalán semmi kedvem nincs egy baráti – nem is vagyunk barátok, de még jó ismerősömnek sem mondanám – poharazás végén azon kapjam magam, hogy nekem kell kivakarni valami szarból, amibe belemászott megint. Szóval azt hiszem egyelőre inkább óvatos maradok vele szemben.
Milyen cuki... ma berúghat. Miért? Kitől kell engedélyt kérned drágaság? Felnőtt ember vagy, nem az anyád szoknyája mögött kéne kuporognod, mint valami öt éves is semmirekellő. Egyébként is, nem egy rendőr iszik munka közben. Sokuk csak így képes elviselni azt a fránya nagy stresszt. Picsák... Bár, ez a srác már a múltkor is bebizonyította, hogy nem egy szokványos fakabát. -Minek hívnának be? Okos kölyök vagy, minden bizonnyal magad is észrevennéd, hogy valami nincs rendben. Ha jól gondolom akkor amúgy is a saját kezedbe vennéd a dolgokat... fontosak neked ennyire az emberek, nemde? Csak a fejemben hangzik gunyorosan. Felé szándékosan színtelen hangon közlöm az egészet. Ennek ellenére jól láthatóan csak tettetem a hülyét. -És én? És én! Szóval, mi mást csinálhatna egy ilyen öreg róka ebben a szellemek seggében lévő kis porfészekben, mint hogy elmegy egyet kocsmázni? És hogy minek... inkább kinek köszönheted? Nos, a mi drága Protektorunknak. Azt hiszem egy kicsit eltúlozza a jelenlétem fontosságát. Ilyen sok munkával még sehol nem halmoztak el, ennyire rövid idő után. A legtöbb vezető egy cseppet bizalmatlan velem kapcsolatban. Nem is értem... - Kacsintás és félmosoly. - De nyugodj meg, ha kérsz, akkor sem hagylak magadra. Úgy vélem a legutóbbi találkozásunk alatt nem tettem túl jó benyomást. Nem tudtad értékelni a személyiségem egyedi varázsát. Itt az alkalom, hogy ezt kiküszöböljük. Igyál! Mondom és a már felbontott üvegből teletöltöm a poharát, majd a sajátomat is. Az ajkamhoz emelem és megnedvesítem vele. Kidugom a nyelvemet egy pillanatra. Néhány másodpercig ízlelgetem az italt. Nem túl jó, de megteszi. Koccintásra emelem poharam. Ha nem viszonozza, akkor szimplán biccentek felé. -Nos, mesélj nekem. Mi ez a nagy világfájdalom ami csak úgy üvölt belőled? Nem kerülgetem a forró kását. Aranyos cicuskához méltón inkább rögvest bele is vetem magamat. Iszok egy kortyot a whiskyből.
Még jó, hogy nem hallom a gondolatait. Főleg, mert engedély csak magamtól kell kérnem, elég szigorú szabályaim vannak hozzá, hogy az ilyen alkalmak ritkaságszámba menjenek, másrészt meg én nem vagyok az a zsaru, aki iszik munka közben, vagy munka előtt... A stresszt pedig nem úgy viselem, hogy lenyomom az érzékeimet a béka segge alá, mert az pont szart sem ér úgy. Azért az egész várost én sem látom át. Ha gebasz van, általában hívnak. De most nem fognak. Ami pedig az embereket illeti: igen, fontosak nekem. Ameddig bírom, amennyit bírok, azt elintézem egyedül, ha kell... Jól látja, de most erőszakkal eltávolítottak a hajtásból, gyakorlatilag kiparancsoltak a munkából mindkét fronton, én meg egyáltalán nem tudom, mi a frászt fogok kezdeni magammal egy héten át, ha se a rendőrségen nem melózhatok, se az őrzők nem nagyon fognak hívni... A válasza hosszú, dagályos, és számomra cseppet ellentmondásos is. - Ha annyi melót akasztottak a nyakába, akkor miért nem azt csinálja? Gondolom a vedelés nincs benne a munkaköri leírásában. Ő bezzeg melózhatna, de nem csinálja. Fene az ilyenekbe, de komolyan. Most nagyon tudom utálni. A továbbiakra sóhajtok egyet, és a felszólításra bólintok. Fene sem fog most ellenkezni vele. - Valóban nem volt túl jó a benyomás. Most mindenesetre egészség! A poharamat hozzákoccintom az övéhez, és első kortyra az ital felét lehúzom. Ma este bizony részeg leszek. Terveim szerint nem kicsit... Ami a mesélést illeti, vállat vonok. - Fáradt vagyok, mondhatni kimerült, és van egy rakás más nyavalyám, de ma este nem számít... Különben ha számítana sem magával beszélném meg. Ha már valakivel meg kell beszélni, az sokkal inkább lenne Anya, benne legalább megbízom, nem úgy, mint ebben a pasasban, aki nagyjából mindent megtestesít, ami miatt nem csodálom, ha az emberek nem bíznak a zsarukban.
Ügyes-bajos teendőim között végre sikerült némi szabadidőt is szakítanom... magamra, meg ha már megígértem neki, akkor "kirángattam" az irodából öltönyös kispajtásunkat, Peter-t is. A délutáni időpont ellenére sincsenek sokan Dee-nél szerencsénkre. Ha lehet, mára kerülnék mindenféle atrocitást és protektori tisztséggel járó kört, de sajnos ez nem olyan, mint egy kabát, amit levesz magáról az ember, ha melege van... Azért remélem, a békés sörözgetés státuszban megmarad a mai délután. Ennek fényében a pulthoz lépve ki is kérem a "kellékeket": egy sör nekem és egy az időközben valamerre helyet foglaló Peternek, akit nem kell nagyon keresgélnem, még ha - nagyon helyesen - félreesőbb helyet is választott nekünk. - Hogy ment a múltkor Charlie-val? - firtatom, miközben elé pakolom a korsókat és helyet foglalok én is, körbepillantva a helyiségben. Végül pillantásom őrzőtársamon állapodik meg, válaszára figyelve.
Az öltönyös kispajtás annyiban megszűnt öltönyösnek lenni, hogy a zakót, meg a nyakkendőt letétbe helyezte valamerre, így majdnem sikeresen olvadna be. Majdnem. Amíg Will átorientálódik a pult felé, ő az egyik asztal lefoglalásába kezd bele, mondjuk egy kabát a széktámlára akasztva tökéletes kezdet, főleg, miután ő is beletette magát. Ideje volt már mást is látni, mint a fehér irodafalat, meg a barna szobafalat, meg holmi szőkéket, amit körüllengik idétlenül, szóval akár kifejezetten hálásnak is mondható a tény, hogy most sikerül kicsit lejjebb csusszannia a székén, és kicsit csapottabbra engednie a vállait, míg vár. Minden szép és jó ebben a söralátétbirizgálós, körbetekintgetős pár másodpercben, és Will is csak a kérdésével rontja el ezt a kezdeti idillt. A halvány tekintete fölött, amivel a férfira pillant egy jellegzetes mozdulattal rándul meg a szemöldöke. Nem, nem tikkel. Szerencsére ezt is csak azért sikerül megengednie magának, mert a főnöknek sikerült tapasztalni milyen pusztító esetében az említett szöszi jelenléte. - A diplomatikus vagy az őszinte verziót kéred? Merőben új, hogy felvetül a kérdés, még akkor is, ha sejti, melyikre lenne inkább igény... mert mindig a diplomatikusabb verzióhoz folyamodik. Szakmai ártalom.
Igazából nem mondanám, hogy konkrét céllal érkezek a kocsmába, ha csak az nem számít annak, hogy megigyak egy sört. Meg is érdemlem, főleg, hogy lényegében semmit sem sikerült elintéznem, abból, amit szerettem volna. Jó persze, a rendőrségen tettem már egy látogatást, beköszöntem, hogy velem kell majd együtt dolgozniuk. Voltam az egyetemen is, de ott csak annyira sikerült találkoznom a protektorral, hogy "Nézd, ő az, aki most hajt el a kocsival", szóval... Most úgy erre iszok... mondjuk. Legalább Ráhel örült nekem. Nem öltöztem ki, jó ide falura a sima, fekete farmer, a farmering meg az elmaradhatatlan bőrkabát, amivel kapcsolatban egyre inkább úgy érzem, hogy nem az alaszkai telekre találták ki... meg a tavaszokra... majd talán nyáron. Szóval így lépek oda a pulthoz, zsebeimbe dugott kezekkel jól össze is húzva magamon a dzsekit, vállaimat felhúzva, még alkalmazkodni kell hozzá, hogy idebent nem fagyok szét, egyelőre a kinti hideg marhára belém ette magát. A pultnál gyorsan el is darálom, hogy valami sört vágjanak elém, ami mondjuk iható is. Tudvalevő, hogy amikor én tudatosan hadarok az mások számára teljesen értelmetlen, mert ezt nem tudatosan is csinálom. Szóval nem lep meg, hogy el kell ismételnem, szóval most azért tagoltabban adom a pultos tudtára, hogy _olyan_sört_adjon_ami_iható_. Csak némi értetlenséggel sandítok oldalra a mellettem álló régi bútordarabra, mikor az engem bámul. F@szt néz? Fázok, hadarok, sört akarok, nem bonyolult a képlet. Mindenesetre kapok is valamilyen üveges vackot, amivel megindulok mondjuk balra el. Igazából pont találnék is egy asztalt a két faszi mellett, de... megtorpanok. Borzas szemöldökeim szinte teljesen összeszaladnak, ahogy nézem ezt a nagyobb csávót. Igazából ez számukra is feltűnő lehet, mert mellettük állok. Megelőzvén a kérdéseket, azért előbb szólalok meg. - Maga nem a helyi... - Homlokráncolás, meg kéne találni azt a szót, ami nem a protektor, de olvastam a neten. - .. vadőr? - Bököm ki végre, szinte már cáfolhatatlan tényként szúrva oda, de nyilván mert meg vagyok elégedve az emlékezőtehetségemmel. A másik férfit csak egy sandítással nyugtázom. Végül is csak nem dobálózhatok itt mindenféle őrzőkkel, meg protektorokkal... mármint a szavakkal.
Felnevetek Peter visszakérdezésére. Mintha tekintetem is gondterheltségtől mentesen, felszabadultabban csillanna ma, most, hogy végre kicsit leültek a dolgok... ideig-óráig. - Amelyik izgalmasabb! - Egyértelmű. Azért megértően szusszanok, megemelve a söröm felé, mielőtt bele nem kortyolok. - Nem egyszerű egy nő, az már biztos. Hogy sikerült összeakadnotok? - lehet, túl bizalmasakat kérdezek? Meglehet, de nézze el nekem mindenki - évtizedek óta itt dekkolok, ismerem az erdő minden fáját és vadját, a városka lakóinak javát... ha nem bukkannának fel új arcok, már rég harakirit követtem volna el kínomban. A látszat ellenére igénylem a változást ebben az állandóságban. Oké, annyira azért nem, hogy fél perc nyugtom ne legyen. A megtorpanó pasasról süt, hogy miféle és nem nagyon rémlik, hogy láttam volna a képét errefelé. Peterre pillantok bocsánatkérőn és egyben kissé értetlenül is, mintha csak a véleményét kérném ki: "Bevegyük?" - De, az volnék. És maga...? - Tekintek fel a farkasra kérdő komolysággal, magamban nem tudva mire vélni ezt a fajta érdeklődést, de talán kiderül mindjárt.
Az őszintébb verzió mindig izgalmasabb... ezért is lehet, hogy ő megmarad mindig valahogy az unalmas szürkeségben a legtöbb ember számára. Most azonban, mielőtt még kilépne ebből a cipőből, csak szórakozott mozdulattal teker egyet az üvegen, aki ugyebár a keze ügyében van. Mintha legalábbis japán volna, és nem szabadna az ital "arca" felől innia. Valójában azonban ennek nincs más funkciója, minthogy megforgassa a fejében is a dolgot, melyik része érdemel említést. Végül csak summáz: - Belesulykoltam a lényeget. Ami a túléléshez kell, megjegyezte. A többit majd valószínűleg nyomatékosítani kell párszor. Csak az alagsorban háromszor eltévedt, és fonalra bontott egy párnahuzatot a társalgóban. Nem az eszéért szeretjük Charlie-t és ő meg külön marketinget sem fog csinálni neki, ezt megfogadta. A macskafélék is úgy éltek túl, ahogy eddig a nő: túl aranyos hozzá, hogy kihaljon. És nem mellesleg közepesen jó szakember. A kérdés pedig teljesen érthető, akkor is, ha neki a "vidéki" ember közvetlenségéhez eddig nem nagyon volt szerencséje. Ha volt ezer dolog is, amiért gyűlölhette Miamit, amellett mindig ott volt a számára igencsak kellemes felállás, hogy többnyire megelégedtek az ottaniak a nagyvárosi, kollegális kapcsolattal. Többnyire. Igencsak nagy kivétel volt ez alól az épp szóban forgó szőke hölgyemény. - Együtt tanultunk, igyekeztem nevelni rajta, aztán valahogy mindig megtalált. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja ezen jó szokásával most sem hagyott fel. - a színtelen szarkazmus tökéletesen átüt a mondandóján, tanulás alatt meg sejthető hogy nem a jogi kart érti. Aztán itt a helye egy apró szünetnek, amivel elejét veszi a következő mondatának. Ugyanis, ha már kapott sört, akkor már tesz a fogyasztása érdekében is. Valahol közben sikerül bemásznia az érzékelése határába az új arcnak... mert határozottan új. Egyrészt már csak szakmai kötelességtudatból sem fog itt ágálni a közösködés ellen - hangosan vagy metakommunikálva Will felé, másrészt mert kíváncsi is. S nincs is annál egyértelműbb jelzés, minthogy némi pillantásváltás után pár, hangos milliméterrel arrébb húzza a tulajdon székét, helyet adva a harmadiknak. Nem mintha eddig nem tudott volna elférni az üres széken Jerry, ha nagyon akar, de na.
Látom én, hogy valami bizalmas beszélgetés kellős közepén vannak. Vagy ha nem is bizalmas, attól még beszélgetés, de franc se tudja, hogy mikor lesz lehetőségem legközelebb beszélni a protektorral, szóval ha már itt van ez a nagyszerű alkalom, akkor nem fog különösebben álmatlan éjszakákat okozni, hogy közbepofátlankodok a két fazon dolgába. A válaszára bólintok egyet, remekül felismertem, szóval már veszem is át a korsómat egyik kézből a másikba, hogy jobb kezemet nyújtsam felé. - Jerry Burke. Én vagyok az a nyomozó, akit a fejesek küldtek, hogy kezdjek valamit az itteni helyzettel. Úgy volt, hogy felkeresem magát, de épp elkerültük egymást. Ki gondolta volna, hogy épp a helyi krimóban futunk össze. - Elmosolyodok ezen a váratlan fordulatot, még az ismeretlen fazonra is ránézek, hogy neki hogy tetszik ez a különös véletlen. Az, hogy mennyire is zavartam meg épp valami fontosat, nem igazán foglalkoztat. Ha William elfogadja a kézfogást, akkor már nyúlok is a másik mellett lévő szék támlájáért, hogy könnyedén megfordítsam azt a asztalnál. Még úgy is sikerül nekiütnöm a szék lábát az ő székének, hogy odébb araszolt, egy hümmögésnyi "bocs"-csal konstatálom, majd végül sikerül is lovaglóülésben elhelyezkednem az asztalnál a széken. Így kényelmes, legalább rendesen meg tudok támaszkodni a támláján, a sörömet meg leteszem magam elő az asztalra. Most már azért eljut az agyamig, hogy hárman vagyunk és így mellőle, az idegen felé is kezet nyújtok. - Szóval, az a nagy helyzet, hogy nem tudom mennyire beszélhetek nyíltan. - Nézek végig mindkét fazonon, igazából nekem halvány fogalmam sincs, hogy Peter micsoda, szóval kéne valami megerősítés, hogy megfelelő a hely és az idő, mert akkor lenne mit előadnom.
- Hm. - vonom fel egy szusszanás és egy fej-félrebiccentés féle-forma megnyilvánulás keretében a szemöldökömet. Csak reménykedni merek, hogy nem Eva leli meg azt a lebontott huzatot és kap enyhe szívrohamot, hogy mit is tettek a művével. Ahogy öregszik az ember, úgy lesz egyre szentimentálisabb. Vajon nekem milyen gyagyám lesz? Már ha megélem és nem rohad le a tüdőm a bagótól, ahogy azt sok gyógyító megjegyezte már. - A nyomatékosítás miatt ne aggódj, Abe és Maggie biztosan ellensúlyozzák majd a... szétszórtságát. - Keresnem kell azért jó szót a kelekótyaságra, hebrencsségre és ezek köbre emelt verzióira, amikkel leginkább jellemezni lehetne Charliet. Harcosként nem húzná sokáig, őszintén megvallom. Azon meg felkacagok, hogy mindig megtalálta (megtalálja) Petert. - Hja, szerencsére a protektorátusa minden adatát átküldte. Ami azt illeti, meglepően gördülékenyen ment a dolog... Talán gonosz elképzelés, de szinte ide hallom az örömtüzeket, most, hogy már nálunk van hivatalosan is. - Fejcsóválok nevetősen és a sörömbe kortyolnék, ha nem lépne az asztalhoz az ipse. Menten tovaszökik a mosolyom is, helyére komolyság és érdeklődés költözik, az őszintébb fajtából. - Nem mondták, hogy talán nem jó helyen keres? Minden esetre valóban... ki gondolta volna. - Nem tartom annyira lehetetlennek, hogy aki akar, megtaláljon, igaz, a Nemzeti Parknál ennek nagyobb az esélye, mint a rangommal járó irodában vagy az egyetem környékén. Muszáj magam odaszoktatni, azt hiszem. A felém nyújtott kezet persze elfogadom, határozottan fogva rá Jerryére. Mikor végre helyet foglal, kérdésére körbe kémlellek. Nem sokan vannak eme kora délutáni órán a kocsmában, legfeljebb a törzs és pár egyetemista, de azok sem köröttünk. - Ne tartsa magában Mr. Burke, nem tesz jót az ember lelkének, ha sokáig elfojt dolgokat. - Ja, hogy esetleg Peterrel kapcsolatban kéne megerősítés? Legyen ennyi elég, vagy fűzzön hozzá a férfi, ha úgy érzi, meg kell erősítenie a jelenlétét. Azt nem fogom reklámozni, hogy a társam remekül tudja kezelni a hallott információkat, hát még, ha azok bizalmasak.
Ha kimondják, ha nem, tisztában van vele, hogy Charlie nem egyszerűen csak szétszórt. Néha fölöslegesnek is érzi azt az alkalmi nevelő tevékenységet, amit ki tudja miért eszközölni szokott rajta. Kár belé, ahogy mondani szokták. Mindenese inkább szó nélkül is hagyja ezt a kört, de azt, hogy a miami-iak ilyen gördülékenyek voltak nem bírja ignorálni. Igaz, egyelőre csak az egyik szemöldöke emelkedik meg az információ hallatán. Jellemző... pedig többnyire jellemzően olyan lassúak mint a sziesztázó csigák. Nem hiába az a déli klíma. És úgy látszik elejét is veszi ugyebár a közbeékelt Jerry mindenféle más véleménynyilvánítási lehetőségnek a szöszi ügyében. De azért egy megjegyzés jár a harmadik személy érkezésének örömére, az emelt pohár pereme fölött mondjuk, a tőle várható félhangos cinizmussal - Kicsi a világ. Annyira nem nagy probléma egyébiránt, hogy nagy részben kikerül a kettős kommunikációjából. Így tökéletesen megfelel a helyzet, hogy míg a pasas Willel lekezel, ő a mustrálás legutolsó gyanúja nélkül mérje végig. A lekoccoltatott széklábtól a bútordarab nem rendeltetésszerű használatáig minden hasznos kis apróság, még az is, hogy eszébe jut vele is kezet fogni. Komolyan megtisztelő... Egykedvű bólintással be is mutatkozik, és nem kíván se domináns szorítást, se döglött halat eszközölni a rövid gesztusban. És az a szörnyű szokását kapcsolja most be, hogy előzékenyen hallgat. A protektor véleménye szerint elég kellemesen éreztette, hogy nem kell az ő jelenléte miatt frusztrálódni. Kékes tekintetében az értetlenségnek halvány nyoma sincs, mindenképpen arra utalnak a jelek, hogy nem fog szörnyet halni a bizalmas információktól. Sőt.
- Pedig egyébként mindig is így működött. Ha valakivel találkozni akarsz és férfi az illető, akkor keresd a kocsmában. Akárhol jártam, akármikor, ez mindig bejött. Csak mostanában olyan karót nyeltek az emberek, hogy inkább otthon üljenek. - Állapítom meg közvetlenül és egyébként teljesen meggyőződve arról, amit mondok. Azt hiszem van elég tapasztalatom háromszáz év alatt a férfiak szokásait illetően. Legalább is a saját szokásaimat tökéletesen ismerem, szóval máris szimpatikus nekem ez a Will, hogy ezek szerint ilyen hasonszőrűek vagyunk. Az mindig gyanús, ha valaki túlságosan elzárkózik mondjuk egy korsó sör melletti beszélgetéstől. Nem igazán tűnik fel, hogy a másik fazon szavaiba cinizmus vegyül, csak egyetértő bólogatással nézek rá, hogy ez bizony így van. Csendesnek tűnik, szóval végül is nem sok vizet zavar. Hallom Will válaszát, de közben még mindig a mellettem ülő férfit figyelem, azon agyalok, hogy mennyire is bízhatok meg benne. Nem járja ez. Egyébként tekintetembe vegyülhet talán némi gyanakvás. - Akkor gondolom maga is őrző Mr. Csendesfickó. - Buta mosoly jelenik meg a képemen, érezhetően nem akarom megsérteni, teljesen jóindulatú viccelődés az egész. Most, hogy teljesen meg vagyok elégedve magammal, belekortyolok a sörömbe és visszafordulva a protektor elé, leteszem azt ismét az asztalra. Beszéd közben végig ide-oda forgatom a poharat egyik kezemmel, mert én azért igénylem a mozgást, még akkor is amikor ülök és beszélgetek valakivel. - Szóval az a lényeg, hogy sok őrző dolgozik az olyan helyeken, mint CIA, FBI meg légierő, meg ilyenek... bár a légierőt nem értem, de ki tudja, lehet tudnak valamit. Szárnyas farkasok vagy ilyesmi. Mindegy is. Nekem meg van egy főnököm, aki szerint itt nagy gebasz van, mert már felfigyeltek az FBI-osok, hogy itt valami nem smakkol. Hullanak a halandók, mint a legyek és ez nem oké. Volt is itt egy fazon, nyomozgatott, de most engem küldtek helyette, hogy elsikáljam a dolgokat. Értitek? Hogy eltussoljam és egy kicsit megnoszogassalak titeket. Nekem se fűlik hozzá a fogam, ha a farkas ölni akar, akkor ölni is fog, én már csak tudom. A joghoz se konyítok, csak mezei nyomozó vagyok, a jelentéseket is mindig a társammal írattam meg, plusz a húgom is érintett a dologban. Ő az egyik ilyen szellemi vezető az itteni falkában. De bármennyire is bassza a csőrömet a helyzet, azt mégse akarom, hogy kiderüljenek a dolgok, aztán a halandók folyton farkast kiáltsanak. Értitek? Szóval marha jó lenne, ha együtt tudnánk dolgozni és segítenétek kicsit. - És ezzel végignézek a két őrzőn, hogy nekik ehhez a kis monológhoz mi is a hozzáfűznivalójuk. Teljesen őszinte voltam, úgy gondolom elvárható, ha velük akarok dolgozni. Nem vagyok az a típus, aki sokat taktikázni, hogy csak elcsöpögtetem az információkat. Annál én sokkal egyszerűbb vagyok... mint egy baltanyél. Nekem fel se tűnik, hogy lazán váltok egyébként tegezésre, így valahogy bizalmasabb, és jobban megy a lehalkított hanghoz. Ahogy számhoz emelem ismét a korsót, azért körbesandítok, hogy volt-e valaki hallótávolságban.
Kezdőlap
//
