Ráhagytam a dolgot, elvégre tényleg nem árt, ha becuccolás előtt azért Tarával is beszél. Kíváncsi vagyok, az hogyan fog kinézni, de jobb, ha én nem vagyok ott, az már biztos. - Ugyan, dehogy száll! Olyannak ismersz? - húztam halvány, kissé pajkos mosolyra a szám. Aztán jött megint néhány kézenfekvő kérdés. Ezért is utáltam hazudni, mindig jöhetett olyan kérdés, amire nagyon gyorsan valami nagyon hihetőt kellett kitalálnod, különben borul a mutatvány. Márpedig mesék gyártásába külön energiát ölni néha pazarlás volt, mert később úgyis minden kiderült. De kénytelen voltam tovább kamuzni, és attól eltekinteni, milyen dühös lesz, ha majd megtudja az igazat. - Kérdeztem, de Mortimer már csak bosszúból se mondta el. Elég dühös volt, hogy így elbarmoltam az ő őrző-tanonc kiszemeltjét... - És még csak ez sem hazugság! Legalábbis nem olyan bődületes. - Semmi baj - ráztam meg a fejem. - Tudom, hogy kedvelted Anne-t, természetes, hogy érdeklődsz. Aztán egy újabb kérdéssorozat. Lassan nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb, ha Anne után kérdezősködik, vagy ha a falkáról faggat. Róluk viszont nem fogok hangosan beszélni, az biztos. ~ Még Chicagóban volt egy elcseszett fegyvereladási ügyem velük. Akörül, amikor volt az a véradós balhé, így aztán nem éppen az üzletre koncentráltam. Egy kisebb falkának kellett volna pár fegyvert eladnom, de csak egy kis részét kapták meg az árunak, és ettől bepöccentek. Most a nyakamon vannak, rendezni akarják az adósságot és édes mindegy nekik, hogy addig hány szerettemet kell megölniük. Azt is tudják, hogy együtt vagyunk. ~ Még ha néha ez nem is olyan egyértelmű. ~ Az egyikük tudja használni a mágiát, mintha őrző lenne. Veszélyesek, Amy, nagyon. Sajnos nem a pehelysúlyú kategóriába tartoznak, és ennek nem ártott nyomatékot adni. Az, hogy megígérte, hogy szól, ha baj van, nem jelentett semmit, olyan szempontból, hogy olyan bajba is kerülhet, amiben nem tud szólni, és nem is biztos, hogy szólna, ha tudna... áh, túl sok a "ha". Elmosolyodtam. ~ Tudni fog róla. Ebből nem tudok önerőből kimászni. ~ És hogy ez mennyire betett a büszkeségemnek! - Mostanában nem voltam egy minta-farkas. Igyekszem ezt helyre hozni, de nem tudom, mennyire érdemlek hátszelet. Megittam a maradék narancslevem - pár csepp a repedések miatt az asztalon kötött ki -, majd hátradőltem a széken és újból felmértem a kocsmát. Sehol egy vérfarkas rajtunk kívül, vagy bárki, akiből mágiát éreznék. Ez kicsit megnyugtatott. - Mihez fogsz kezdeni most, hogy visszajöttél, de nem akarsz a falkával lenni? - tereltem kicsit más vizekre a témát. - És miért döntöttél így? Zavart, hogy ilyenekről ilyen környezetben kellett diskurálnunk, úgy, hogy egy lakkozott faasztal állt közénk és mindent ellepett az alkohol, a verejték és a cigarettaszag. Jó lett volna közelebb tudni, megölelni, cirógatni valami csendes, nyugis helyen, de azt élből elvetettem, hogy innen mi együtt lépjünk ki. Már így is nagy volt a kockázat. Akkor viszont már nem mindegy? Szeretném hinni, hogy nem.
Nem feszegettem tovább az Anne témát, így is elég nehéz volt róla beszélni, és bele sem merek gondolni Dunnak milyen szörnyű lehetett. Feszültem hallgattam amit gondolatban mondott. Már az frusztrált, hogy így kell közölnie; sosem díjaztam, ha a fejembe turkálnak, bármilyen módon is. De felfogtam, hogy nem lehet hangosan, bárki hallhatja, itt még a falnak is füle van. Sőt, maga a fal egy nagy fül. Úgyhogy feszengve bár, de csöndben figyeltem az infókra. Mikor felhozta Chicagot, grimaszba torzult az arcom. - Szóval ha jobban belegondolunk ez is az én hibám - vágtam közbe szemforgatva, majd hátrahanyatlottam a széken. Marha jó. Mikor végig ért csak bólintottam. Ehhez kár lett volna bármit is hozzáfűzni, segíteni meg pláne nem tudtam. Ha valaki tudott, az csak Castor lehetett. Na ebben az egyben értékeltem őt, hogy ha Dun bajba volt, akkor azért kiállt mellette. És most a baj elég enyhe kifejezés, úgyhogy reméltem, hogy ki tudja ráncigálni belőle, mielőtt totálisan ellepi a trutyi. - Előbb utóbb minden rendbe jön. Na ennél nagyobb gennyes klisét nem is mondhattam volna. Ez vetekszik azzal, mikor valaki benyögi, hogy ha bármiben segíthetek csak szólj nyugodtan. Pedig ezt a mondatot is belőttem már párszor neki, és nézzenek oda, mégis leléptem, mikor legnagyobb szüksége lett volna a támogatásra. - Még nem tudom, de egyelőre nem is érdekel. Itt szeretnék lenni melletted, még akkor is ha segíteni nem tudok. Nem hagylak itt még egyszer. Falka nélkül biztos nehezebb lesz boldogulni, de eddig sem nagyon számíthattam az alfa támogatására, sőt, szerintem meg örülne is neki, ha elpatkolnék, úgyhogy ha azt vesszük, akkor nem túl nagy a különbség az eddigi állapottal szemben - vigyorodtam el, végül felálltam és átsétáltam szembe, majd ledobtam magam mellé. Ujjaim az arcára kúsztak és elmerültem abban a sokatmondó tekintetében. - Hiányoztál. Megígérem, hogy soha többet nem lépek le szó nélkül. - Ez volt a legkevesebb a jelen helyzetben. Ezután közelebb hajoltam és végre megcsókoltam. Már ha hagyta. Hú, de hiányzott már, istenem mennyire... és attól eltekintve, hogy az elmúlt pár percben iszonyú szomorú híreket kaptam, hihetetlenül jó érzés járt át, hogy végre a közelében tudhatom magam.
Összevontam a szemöldököm. - Én ilyet nem mondtam! Ha valamit rád akarok kenni, azt nyíltan rád kenem, a csokiszósztól a bénázásom ürügyéig. Ebben én voltam a barom. Ja, mivel senki nem kényszerített, hogy pont akkor folytassam a kétes ügyelmek bonyolítását fura fazonokkal, amikor amúgy is elég a lekvár. Sovány vigasz volt, amit mondott, mert ilyesmiben már nem nagyon hittem. A dolgok általában rosszabbodni szoktak, vagy épp kevésbé rosszak, helyre nem igazán jönnek. Ha úgy lenne, akkor indulnék a következő elnökválasztáson. A közeljövőjének vázolása nem nyugtatott meg, de szerintem ettől a ponttól kezdve tök mindegy, mit mond, nem nyugtat meg. Két lábon járó feszültséggóc lettem, idegbeteg anyuka beütéssel, és már ez is agyamra ment. Szerintem egyszerűen felrobbanok, vagy kisül az agyam. Egyik sem lenne szép látvány azt hiszem. Közelebb ült, nekem pedig fanyar mosolyogva szaladt a szám. - Soha ne mondd, hogy soha! - sóhajtottam a fejem ingatva. - Ne! - húztam kicsit el a fejem, hogy ne tudjon megcsókolni. - Ne itt, ne most - tettem hozzá, alig hallhatón, hogy azért tudja, nincs ellenemre, de nem akarom olyan helyen, ahol bárki megláthat minket. Így is elég nagy volt a valószínűsége, hogy már illetéktelenek is értesültek. Pedig a pokolba is de jó lett volna megint érezni az ajkai teltségét, puhaságát! A szemébe néztem, és megint éreztem az örvényt, ami felé rántott és vakmerő hülyeségekbe csábított. Valami baromságot mindig elkövettem a közelében, a hatására, és ehhez neki semmi egyebet nem kellett tennie, mint a szemembe nézni. Elvesztem abban a barna szempárban. - Kárpótolni foglak mindenért - ígértem, és finoman megcirógattam az állát egy pillanatig. ~ Szeretlek! ~ Felálltam, mint akit kényszerítettek, és megfogadtam, hogy innentől békés kisfarkasok életét fogom élni - mármint amint ezt a mocskot eltakarítottam. Gyűlöltem, hogy a baromságaim miatt őt kellett féltenem és úgy járnom-kelnem, mintha hímes-tojásokon lépkednék. A tekintetem elidőzött a száján, aztán magamba ittam a látványát, igyekeztem nem elképzelni, milyen lenne őt ezekből a ruhákból kiszabadítani - persze félig kudarcot vallottam. Hogy a fantáziám ne váljon valósággá, kényszerítettem magam, hogy eltépjem róla a pillantásom. - Vigyázz magadra! - kértem, és úgy mentem ki a kocsmából, mint aki a mennyországot hagyja el a pokolér.
//Köszönöm a játékot! aztán majd máskor.... :kiss2: //
A csokiszószra felcsillant a szemem. Hmm... Csak az a nagy harci helyzet, hogy sem a hely, sem az idő, sem pedig a hangulat nem lenne alkalmas ilyen nemű képzelgések megvalósítására. Bár azért felettébb felkeltette a fantáziámat, de ha azt vesszük már a fekete bőrdzseki is elég volt hozzá. - Te soha semmit nem fogsz rám - igen, igen direkt nem ismételtem el a szót, mert akkor elönti az elmémet a csokiszósz -, ahogy azt sem, mikor Castorral kötötted a hülye alkutokat. Elméletileg az sem az én hibám volt, pedig nagyon is de. Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy majd te megállapítod, hogy ki miben hibás. Még lett volna tovább is, de nem fogom az őrületbe kergetni a szóáradatommal. Most megkímélem, mert szarul van. De nekem tök jól esik teljesen más dolgokról fecsegni, mint belegondolni abba, amit az előbb mondott. Anne... A kicsi Anne... Ne itt , ne most? Mintha egy szűz pompomlányt hallottam volna, a gimis bál után. Ó, te jó ég... - Ahogy gondolod - húzódtam hátrébb kissé, de a sértődött arckifejezést csak azért sem lepleztem. Nehogy már még csók is tilos legyen.. Behunytam a szemem, mikor hozzám ért, és legszívesebben a keze után kaptam volna, hogy magamhoz vonjam, de egy kézfogás lehet, hogy már túlzás lenne. Biztos majd meglátják a nagy csúnya farkasok, aztán levadásznak miután lelépett a lovagom. Na és. Egy csókért lehet, hogy megérné, pláne hogy ez egy régóta várt csók. - Kárpótolhatsz is - vágtam egy grimaszt, de a szeretlek szóra már elérzékenyülve pillogtam rá. Felkászálódtam rögtön utána, de ahelyett, hogy követtem volna, a pulthoz sétáltam. - Te is - néztem utána aggódva, de már csak suttogtam a szavakat. Ő legalább érti. Ha már ennyire adunk a látszatra, akkor ne együtt hagyjuk el a helyet, úgyhogy kértem egy forró csokit. Aztán még egyet. Végül fogtam magam, és elindultam vissza abba az útszéli mocskos motelba. Milyen pazar lesz.
Vééégre ide is eljutottam. Amióta itt vagyok még egy szórakozóhelyre sem sikerült bejutnom. Na jó ez nem igaz volt egy, de ott nem szórakoztam túl nagyot. Bár lehet, hogy ma sem fogok főleg egyedül, no de egy próbát csak megér! Ki tudja még az is meglehet, hogy összebarátkozom egy két emberrel mint az otthon is történt. A végén milyen jó kis csapat lettünk. Bár az más kérdés, hogy most mi a helyzet. Nem öltöztem túl, sőt nagyon is egyszerű ruhákat vettem fel, egy ilyen helyre nem hiszem, hogy szükség lenne a báli, vagy koktél ruha. A férfiak biztosan jobban örülnek olyannak, de most nem pasizni megyek! Inkább táncolnék, de ahogy látom nem itt fogok elkezdeni. A pulthoz sétálva rendelek magamnak először egy tequilát, majd egy kisebb pohár sört. Kezdetnek ez tökéletes lesz. Végül poharammal együtt le is ülök az egyik szabad asztalra és csak elmerülök a gondolataimban.
Nagyon óvatosan mozgok. Már a felöltözés is kétszer annyi időt vett igénybe, mint rendesen. Mióta eljöttem Bostonból, röhejes, de annyira hozzászoktam a vérfarkasokhoz, őrzőkhöz, és egyéb természetfeletti dolgokhoz, hogy szinte el is felejtettem, milyen veszélyesek lehetnek az egyszerű emberek is. Hát kaptam belőlem emlékeztetőt. A bal oldalamon a csípőcsontom fölött kaptam a golyót, ami pechemre nem ment át rajtam, úgyhogy az orvosoknak kellett kiszedni, a bal kezemre meg rácsapták a vasajtót, úgyhogy még teljesen törött ujjal is szenvedhetek. Zsarunak lenni néha szívás, de legalább addig az Őrzőknél elcsúszott tanulmányaimat pótolhatom, míg kényszerszabadságon vagyok. Most viszont először fájdalomcsillapítási céllal egy whiskyre van szükségem, úgyhogy az O’Connors-ban kötök ki. Ma kivételesen fekete inget viselek, hogyha a kötés átvérezne, akkor se legyen feltűnő, csak a bal kezemen világít a mandzsettám alól a fehér gipsz. Ezen kívül sima kék farmer, és egy fekete félcipő van rajtam, a szolgálati fegyveremet a derekamon hátul a pulóverem takarja. A pultnál rendelek egy whiskyt, aztán becélzom az egyik asztalt, ahol egy fiatal lány egyedül üldögél. Bevallom, remélek tőle némi segítséget. - Jó estét, Kisasszony! Nem bánja, ha leülök? A mozgásom nem túl olajozott, ha megkapom az engedélyt, akkor is csak lassan, és óvatosan ülök le, közben vágok egy fájdalmas grimaszt. A bal szemem alatti színpompás monokli így most inkább látszik zöldnek, mint lilának. De ha ez megvan, akkor már elő is húzhatom a zsebemből a vadonatúj mobiltelefont, amit a főnököm hozott a kórházba a közelharc közben kiszenvedett elődje helyett. Leteszem a készüléket az asztalra, és a még fóliával védett képernyőjére igazítom a SIM-kártyát. - Esetleg megtenné, hogy segít nekem, Hölgyem? Azt hiszem a segítsége nélkül nem fogok boldogulni… Ha nem elutasító, akkor elé tolom a telefont, egy előre is hálás félmosoly kíséretében. Fél kézzel teljesen esélytelen, hogy komolyabb károkozás nélkül le tudjam bűvölni la a hátlapot. Mármint a telefonról…
A gondolataimból egy férfi hangja zökkent ki. Egy kis késéssel igaz, de felpillantok az idegen pasasra, majd a székre nézek. -Oh hát persze! Dehogy bánom. Nyugodtan üljön le!-Összeráncolom homlokom ahogy figyelem őt. Valami nincs rendben vele. És ha jól látom a kezét is eltörték. Csak nem olyan szerencsétlen ember, mint én? Kicsit fura számomra, hogy pont ide üld, de engem tényleg nem zavar. A társaságnak mindig örül, persze csak addig, míg békés szándékú és azt hiszem tőle nem kell most tartanom. -A telefont? Persze megcsinálom!-Elmosolyodom, majd még mielőtt kezembe venném a telefont ismét rá pillantok. -De nyugodtan tegeződjünk! Nem vagyok én olyan vén!-Sőt sokszor túl fiatalnak is hisznek, amit ki nem állhatok. Mindenesetre elveszem a telefont és a SIM kártyát is, majd hosszabb bénázás után sikerül is levenni a hátoldalt. -Nem értem miért csinálják ilyen nehézre. Aztán meg ha véletlenül eltöröd a te hibád és vissza se veszik....De nyugi nem fogom eltörni!....Csak nem tönkre ment az előző telefonod?-Ismerős egy szitu. Nekem is már új telefonom van. Pedig mennyire szerettem a régebbit. -Nah a SIM is bent van! Esetleg bekapcsoljam, vagy innentől menni fog?-
Látom, hogy megzavartam, de nekem most akkoris le kell ülnöm. Mindenesetre a javára kell írnom, hogy kifejezetten barátságosan viselkedik, így én nyugodtan letelepedhetek. Noha valóban elég szerencsétlenül festek jelen pillanatban, nem az a típus vagyok, aki a saját lábában is elesik. - Köszönöm… Tulajdonképpen nem volt egyéb oka a választásomnak, mint az, hogy ő egyedül üldögél, és így biztosan nem zavarom meg a szórakozásában, mivel nincsen társasága. A készséges beleegyezést, már ami a segítségnyújtást illeti, többek között egy mosollyal köszönöm meg. - Nagyon kedves tőled, köszönöm. Már kezdem megszokni, hogy szinte mindenki azonnal felajánlja a tegeződést, így aztán már egészen könnyen megy a váltás. - Egyáltalán nem néztelek vénnek. Ez csupán udvariasság részemről. Figyelem, ahogy a hátlappal küzd. Egyáltalán nem izgulok a telefon épségéért, egy repedés vagy egy karc engem egyáltalán nem zavar. A lényeg, hogy működjön. - Gondolom mert minél látványosabb a készülék, annál drágábban lehet eladni… A dizájnba pedig egyáltalán nem férnek bele az otromba nyitófülek, gombok és kapcsolók. Az egésznek úgy kell kinéznie, mintha egy darabból öntötték volna. - Nem számít az sem, ha elreped, csak működjön… A kérdésre pedig bólintok. - De igen. Ráestünk egy mázsa közeli fickóval, és ettől gyakorlatilag ripityára tört… Légy szíves, köszönöm… Ahogy a betöltőképernyő eltűnik, a készülék azonnal csipogni és sípolni kezd, ahogy az SMS-ek sorra megérkeznek rá. Átveszem a telefont, és egyelőre zsebre teszem. Tudom, milyen üzenetek jönnek.
-Nem kell ennyiszer megköszönnöd. Szívesen segítek! Bízom benne, hogy te is megtennéd!-Igaz nem ismerem, de ha már egyszer valakitől segítséget kér akkor biztosan ő is hajlandó másoknak segíteni. Ha meg nem akkor legközelebb jobban meggondolom, hogy segítek e. -Tudom, hogy csak udvariasság! Csak tudod már nem egy gyerektől kaptam meg a Csókolom féle köszönést. Ilyenkor mindig sokkot kapok! És valami ronda képet vághatok, mert ahogy rájuk nézek megrémülnek.-Jókedvűen felnevetek. De szerencsére régen volt ez és igaz így utólag inkább vicces, mint megbotránkoztató. -Igen egyre extrémebb telefonok jönnek ki. Én már nem merek nagyon modernt venni, sajnálnám...Nálam sem élnek túl sokáig a telefonok. Így már a külsőt nem is figyelem. Csak tudjak telefonálni, meg smst küldeni és akkor már tökéletes.-Már most örülök neki, hogy eljöttem ide. Máris jobb a hangulatom és a társaság sem rossz. -Áh akkor egy bunyó végezte ki szegény telefont?...Ő volt az ártatlan és mégis ő volt az áldozat. Bár látom azért te is kaptál egy kis emléket.-Gondolok itt a monoklira és az eltört karjára, meg még ki tudja mi van vele. A járása sem tűnt túl biztatónak. Úgy tűnik nem nagyon izgatja őt az smsek. Pedig biztosan sokan aggódnak érte. Bezzeg, ha én nem adnék életjelet két napig akkor már utánam jönnének, hogy megnézzék nem e történt valami gebasz.
- Természetesen megtenném, és nem csak azért mert a munkám is ez. A mosolyom barátságos, a szavaim ropognak a vaskos bostoni akcentusom alatt, amit képtelen vagyok elhagyni, vagy akár gyengíteni, így a kollégáim kénytelenek hozzáedződni. Ami a csókolomokat illeti, legyintek egyet. - Pedig jobb, ha hozzászoksz. A gyerekek már csak ilyenek, az udvariasság pedig sosem bűn. Egyébként sem vagy öreg… Én már megszoktam, hogy hiába vagyok csak huszonöt, szinte senki nem tegeződik velem soha. kivéve, mióta ebbe a városba jöttem. Ami a telefonokat illeti, praktikus, hogy lehet velük fényképezni, meg e-maileket küldeni, de nem kedvelem különösebben ezeket az új darabokat, mert mind egyre kényesebb, nálam pedig komoly megterhelésnek vannak kitéve. - Nekem többnyire a főnököm vesz mindig újat, mert ha rám bízza, akkor biztos nem tud olyasmit, amire pedig néha szükségem van. A kérdésre fájdalmasan elhúzom a számat, és bólintok. - Igen. Munkabaleset, tulajdonképpen. Rendőr vagyok, és ma volt egy elfogásunk, ami nem ment egészen zökkenőmentesen. Két hét kényszerszabadságot kaptam a fickótól, négy törött ujjat, egy monoklit, és egy golyót a csípőm fölé. A telefonom elhunyt, de azt hiszem a letöltendő életfogytiglan megérte… Mivel a lány is roppant beszédesnek és érdeklődőnek tűnik, úgy vélem, megérdemel némileg beszédesebb társaságot az átlagos önmagamnál. Az SMS-ek meg azért nem izgatnak, mert még az előtt küldték őket, hogy felébredtem az altatásból. Azóta már tárgytalan a dolog, mert a többséggel személyesen beszélte, aki pedig nem itt él, azt felhívtam a főnök mobiljáról. Közben megérkezik a whiskym. nem kéne a fájdalomcsillapítókra innom, de rohadtul nem érdekel, mert ez nekem ma este jár, és pont.
-A munkád az, hogy segíts másokon? Ez fura. Mégis milyen munkában kell ezt csinálni?-Ez nagyon jól hangzik, bár a sok sérülés miatt nem tűnik túl biztonságosnak. De végül is ha úgy vesszük én is segítek másokon. Segítek nekik abban, hogy ne vegyenek fel olcsó, ocsmány öltözékeket. Így megmentem őket a kinevetéstől, lenézéstől....Huu azt hiszem még sok munkám lesz. -Ez nagyon kedves tőled!-Igen jól esik, még ha tudom is, hogy nem vagyok öreg, de már gyerek sem, még ha néha úgy is viselkedem. No de szerintem az a jó, ha mindenkiben megmarad egy kis gyermeki én. Igaz lehet, hogy bennem több maradt a kelleténél. A meséjétől az állam szinte leszakad. Huu de izgalmas egy sztori. Igazi akciófilmbe való jelenet. Ő sem unatkozhat! -Te jó ég! Ez tök izgi! Na jó tudom neked nem, hisz veszélyes és komoly. De tökre el tudom képzelni a jelenetet pár extra effekttel. Milyen jó kis film lehetne belőle.-Kiszélesedik mosolyom, majd hirtelen komor arcot vágok. -Oh ne haragudj. Nem kinevetni vagy ilyesmit akartam. Gondolom nem lehetett valami jó érzés, mikor beléd lőttek. És képes voltál ilyen állapotban kimozdulni otthonról? Én a helyedben leültem volna a tévé elé egy kiló csokival és úgy várnám, hogy meggyógyuljak.-És ezt nagyon is komolyan mondom. Képes lennék rá, ha nem kapnék cukormérgezést. -De akkor te egy igazi hős vagy! Börtönbe juttattál egy bűnözőt! Biztosan döglenek érted a nők!-Ismét felnevetek, majd inkább kortyolok egyet a sörömből. -És mesélj mi rosszat tett az a galád fickó, hogy életfogytiglant kapott? Kirabolt valamit, vagy megölt valakit?-Itt azért már nem mosolygok olyan intenzíven, hisz ez csöppet sem vicces, főleg ha az utóbbiról van szó.
A visszakérdezésre bólintok, és félmosoly rajzolódik a szám sarkába. - Igen. Szolgálunk, és védünk… Valószínűleg ebből is leesik a rendőrség, de ha nem, a következő mondatban úgyis elmesélem. Még jó, hogy tartok egy váltás tiszta ruhát a kapitányságon (farmer, ing), így volt miben eljönnöm a kórházból, különben ez a lány elsírta volna magát, mikor meglátja azt a divatbotrányt, aminek a leharcolt, véres és szakadt cuccom számított volna. Látom rajta, hogy mennyire felvillanyozza a történet. A reakciójából arra következtetek, hogy nagyon gyerek még, lélekben legalábbis biztosan. Ha először ilyesmi jut eszébe a sztoriról, akkor a szülei valószínűleg a széltől is óvták… - Hát, filmben biztosan nem fogok szerepelni soha… Ilyenből úgyis ezernyi van már… Nem mozgatja meg a fantáziámat a dolog, hogy egy ügyemből film készülhetne. Persze a lány lelkesedése bájos. - Semmi baj. Pokolian fáj, de nem ez az első eset, és kaptam egy akkora dózis fájdalomcsillapítót, amitől egy ló is megtanulna mosolyogni azt hiszem, úgyhogy egész jól vagyok… Ami azt a megjegyzését illeti, hogy otthon kellene kornyadoznom egyedül a TV előtt, nos, kiráz tőle a hideg. - Nem bírom a semmittevést, úgyhogy valószínűleg otthon is a munka fölött kötöttem volna ki. Itt legalább pár órára biztosan távol maradok tőle. Ő a csokit szereti, nekem a whisky a gyengém. Hogy hős lennék, azt nem hiszem. Meg is csóválom a fejem. - Hős azért nem vagyok. Ez a munkám, és bár nagyon szeretem, azért ettől hős nem leszek. De már négy és fél éve rendőr vagyok, azóta nem egy bűnöző került börtönbe miattam… A nők említésére sóhajtok egyet. - Hosszútávon nem vagyok túl jó parti, mert csak aludni járok haza, szabadidőm pedig egyáltalán nincs, a nők pedig ezt nehezen viselik. Őszintén meg is értem. A párkapcsolat nem a magányos otthon üldögélésről szól. A következő kérdésre megkeményedik, elsötétül a pillantásom. - Megölt három embert…
Hmm szóval rendőr. De ők nem csak segítenek, vagyis eddig nagyon nem láttam segítőkész rendőrt. Inkább csak száguldozni láttam őket. De gondolom köztük is vannak normálisabbak, mint például Ő...Te jó ég még be sem mutatkoztunk egymásnak. -De ez borzalmas, még ha most nem is fáj. Azért látszik rajtad, hogy megviselt. Bár kit ne viselne meg egy ilyen. Remélem azért hamar felépülsz!-Ez most teljesen úgy hangzott, mintha már ezer éve ismernénk egymást, de végül is eddig tök normális volt és most miért ne kívánhatnám ezt neki? -Nah a semmittevést én sem...De néha muszáj, főleg ha az egészségedről van szó. Én is csináltam már olyat, hogy nem törődtem magammal azt végül sokkal rosszabb lett és több ideig kellett otthon maradnom, mint eredetileg. Szóval csak óvatosan.-Mutatóujjamat fenyítően megrázom, majd elmosolyodom, de csak egy rövid pillanatra. Ezek szerint ő sem szerencsés a kapcsolatokban. Bár ilyen munka mellett. De legalább ő a munkája miatt nem tud sokat foglalkozni a párjával, és nem csak azért mert nem akar vagy lusta. -Hmm...Pedig nem jó egyedül lenni! Talán kevesebbet kéne dolgozni. Biztosan te vagy a rendőrök között a legbuzgóbb. Te dolgozol a legtöbbet, de oldod meg a legtöbb esetet....De ne vidd túlzásba, mert a végén rájössz, hogy egyedül maradtál és senkid sincs és ennél rosszabb szerintem nincs is.-Egy kicsit elmerülök a gondolataimban, majd hirtelen megszólalok. -Három embert? Ez borzalmas! Mégis mit tettek ellene azok az emberek? Ügyes vagy, hogy elkaptad és jó, hogy nem te lettél a negyedik!-Sosem értettem meg és nem is fogom megérteni, hogy miért jó megölni másokat, elvenni valakitől az életet. -És te öltél már meg valakit? Vagyis önvédelem céljából...Mert gondolom máskor nem tennéd. Ugye!?-Vagy túl naiv vagyok és a rendőrök is képesek lennének bármikor, bárkit megölni? Hisz végül is a katonák is ölnek sőt ha visszamegyünk az időben azt is láthatjuk, hogy katona nem csak katonákat ölt, hanem nőket, gyerekeket is. Hátborzongató egy dolog. -Amúgy még be sem mutatkoztam! Masako Saito vagyok.-Most nem tudok mosolyogni, túl komoly témába kezdünk bele, de remélem nem folytatjuk sokáig. Mindenesetre ahogy azt illik kezemet felé nyújtom és ha elfigadja meg is rázom.
Őszintén szólva jelen pillanatban nem vagyok túlságosan vevő a rendőrös sztereotípiákra. Nem hiszem el, hogy mindenkinek csak kellemetlen élményei vannak velünk kapcsolatban. Ehhez én ma már fáradt vagyok. - Akkor fájt, és később is fog, de addig kihasználom az időt… Féloldalas a mosolyom, és bár most nem karikás a szemem, a fáradtság halvány, sötét árnyéka ott húzódik alatta (már ahol épp nincs monoklim) Tényleg megható, hogy ha valami történik, akkor mindig rengetegen aggódnak értem, és intenek önmérsékletre, óvatosságra intenek, én pedig bólogatok. Úgysem értik meg, hogy ezt én választottam, hogy szeretem ezt csinálni, és nem akarok lassítani, vagy kevesebbet dolgozni. - Köszönöm az aggodalmat, de ismerem a saját határaimat… Azt már nem teszem hozzá, hogy bármikor kész vagyok feszegetni őket. Nem akarok felesleges aggodalmat ébreszteni. A következő megjegyzésre szintén bólintok. - Sokat dolgozom, de ez tulajdonképpen az én választásom. Talán egyszer majd lesz valaki, aki többet számít a hivatásomnál is, és akkor kevesebbet fogok dolgozni… Egyébként azt sem hiszem, hogy a jelenlegi munkatempóm mellett valaha elérem a rendőrségi nyugdíjkorhatárt, amikor már téphet a magány, és a túl sok szabadidő nyomasztó valósága. A visszakérdezésre bólintok. Igazából magam sem tudom teljesen pontosan, hogy az áldozatok mi ártottak a gyilkosnak, de nem is igazán ez számít… - Azt hiszem egyszerűen útban voltak, vagy láttak valamit. A következő kérdés olyan gyakran elhangzik, hogy már kész válaszom van rá. Valamiért az emberélet kioltása mindenkit kivétel nélkül letagadhatatlanul, és elfojthatatlanul érdekel. - Igen. Öltem már önvédelemből. Hat alkalommal. És egyszer megtettem volna dühből is, ha rajtam múlik. Legalábbis azt hiszem, megtettem volna… Igen, abból az alkalomból botrány is kerekedett, de a kollégáimra számíthattam, és nem lett belőle nagyobb bajom. Azóta sem felejtettem el azt a látványt, amitől teljesen elfeledkeztem magamról. Soha nem is fogom, bár a kötelező pszichológus segítségével kicsit normalizáltuk a helyzetet, azt hiszem. Szerencsére a bal kezem került gipszbe, így tudom fogadni a felém nyújtott kezet. A kézfogásom határozott, de nem ropogtatom meg az ujjait. - Jake Westmoreland….
Így belegondolva teljesen igaza van, hogy kihasználja azt a pár órát, míg nem érzi a fájdalmat. Bár én biztosan azon agyalnék folyton, hogy hogyan fogom tudni elviselni a fájdalmat. Bár szerencsére még sosem lőttek belém, így ezt még nem tapasztalhattam meg, bár mást igen. -Ne haragudj! Nem akartam beleszólni az életedbe főleg, hogy csak most ismertük meg egymást.-Talán csak megszokásból mondtam amit mondtam. Mindenesetre ebben is igaza van. Ismeri a korlátait, de igaz néha az ember akaratlanul is átlépi azokat és mikor észreveszi ezt már túl késő. Egyszerűen csak útban voltak? He ez nem semmi. Jaj bocsi útban vagy és különben is minek nézel így engem? Hát most akkor inkább megöllek....Ha mindenki így reagálna már senki sem élne. Szánalmas. Milyen borzalmas lehet a halottak szeretteinek. Egyszer csak megkapod azt a hírt, hogy megölték. És még azt sem tudod meg, hogy miért. De legalább a tettes a börtönbe került és megkapta a büntetését. Arra, hogy ő is ölt már embert már szinte nem is reagálok semmit. Biztos voltam benne, hogy igennel válaszol, bár a hat sok...nagyon sok, de ha tényleg önvédelemből tette akkor talán még el is fogadható. A kézrázás után pár percig csendben maradok, majd megosztom vele egyik gondolatom. -Vajon miért válik valakiből gyilkos? Mi készteti arra, hogy kiontsa más életét? Esetleg a gyerekkora miatt válik ilyenné, vagy csak rosszkor volt rossz helyen? Szerintem erre még a legjobb agyturkász sem tudna válaszolni. Ijesztő mit nem hoz ki az emberből az élet.-Egy fáradt sóhajt hagyok kiszaladni a számon, majd egy aprócska mosollyal arcomon Jakere pillantok. -Nah de ne is beszéljünk ilyen szomorú témákról. Nekem most ki kell mennem a mosdóba meg szerintem rendelek még egy italt, ha jól látom neked is kellene egy újabb adag és utána valami jobbról beszélgetünk oké?-Megvárom, míg válaszol, majd fel is pattanok és el is indulok a pult felé, ahol sikeresen neki is megyek az egyik pincérnek, aminek az lesz az eredménye, hogy egy tálcányi pia zuhan le a földre és kerül rá a ruhámra.
Mivel én már rutinos vagyok sérülés-ügyben, egyáltalán nem töprengek rajta, hogy fogom bírni a fájdalmat. Egyébként a titok a sok-sok fájdalomcsillapító. Mondjuk igáslovaknak beállított adag… - Semmi gond. Mindenkinek jól esik, ha aggódnak az egészségéért… Legyintek egyet az ép kezemmel, hogy gesztussal is jelezzem, nincs szükség a bocsánatkérésre. Úgy tűnik szánt szándékkal átsiklik az információ felett, hogy az önvédelem mellett másért is képes lettem volna ölni. Nem baj, tulajdonképpen kedves tőle, hogy hősnek állít be, és meg is akarja tartani magának ezt a képet. A kérdésre csak futólag gondolkodom el. - Pénz, hatalom, bosszú… Elmebaj, kegyetlenség, félelem, egy rossz mozdulat… millió oka lehet. Persze ez a gyilkosság tényén nem enyhít. Látom, hogyan vált a hangulata, hogy söpri ki a gondolatai közül a szörnyűségeket. A felvetésére bólintok. - Rendben, menj csak… Én maradok, mert a mozgás gondolata sem túl kellemes jelen pillanatban, és figyelem, ahogy a szelesség nagyjából a hatodik lépésnél megbosszulja magát. Az ütközés elkerülhetetlen, de figyelmeztetni se időm, se lehetőségem nincs, a baj pedig pillanatok alatt megvan, és Masako ruhájából már csöpög is a legalább hatféle ital. Azt hiszem ez az este zárszava. Óvatosan felkelek a székről, vigyázva, hogy a friss varrataimat minél kevésbé húzzam meg, és odabicegek a lányhoz meg a pincérhez. - Gyere, fogunk egy taxit, és hazaviszlek… Jobb lesz, ha átöltözöl… Az ép kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem, és ha talpon van, akkor egyrészt fizetek, másrészt, a kezébe adok egy tiszta törlőrongyot, amit a pultos bocsátott rendelkezésünkre, hogy legalább valamennyire fel tudja itatni a nedvességet a ruhájáról. - Mehetünk? Ha beleegyezik, akkor már kísérem is a kijárat felé.
-Hát én azt hiszem nem tudnék embert ölni akármennyire is meggyűlölöm őt. Bár azt nem mondom, hogy néhány bizonyos embert nem lenne érdemes lepuffantani, de gondolom mindenki így van ezzel.-Bár remélem egy ilyen kijelentés után nem visz be a börtönben. Azt hiszem tőlem igazán nincs miért aggódni. Általában csak pókokat ölök, bár van akinek már az is gyilkosság. A bénázásom után pár csúnyább szó hagyja el számat, majd az érkező Jakere pillantok. -Bocsi, hogy elrontottam az estéd. De egyszerűen nem tudok mit kezdeni a bénázásommal. Kár azért a sok piáért.-Halványan elmosolyodom, majd elfogadva a segítségét felállok és a rongyot is elfogadom. -Azt hiszem igazad van és tényleg jobb lenne hazamennem.-Legalább több gondot nem okozok senkinek sem. -Elnézést!-A pincértől is bocsánatot kérek, majd vissza is adom a szintén jó alkohol szagú rongyot. -Azt hiszem mehetünk. Rosszabb csak nem lesz a dolog.-Ha így vesszük a helyzetet akkor még akár örülhetek is neki, hogy ennyiből megúsztam. Miután a taxi hazavitt engem már mosolyogva köszönök el az új ismerősömtől. Bízom benne, hogy még összefutok vele, bár remélem akkor már jobb állapotban lesz.
- Azt hiszem mindenkinek eszébe jut olykor, hogy valakit szívesen látna holtan, de nem gondolják komolyan… Eszem ágában sincs letartóztatni csak azért, mert hirtelen felindulásból azt kívánta, bárcsak lelőné valaki a szomszédját, vagy a főnökét. Vagy akár ő maga érezte úgy, hogy szívesen megtenné. Ezektől a bosszús gondolatoktól nagyon hosszú út vezet odáig, hogy tényleg fegyvert fogjon a kezébe… A káromkodás sem számít igazán, azt hiszem egy ilyen baleset után bárkinek kicsúszna a száján. Felsegítem, és legyintek egyet. - Nem érdekes. Úgysem kellene többet innom a fájdalomcsillapítókra. Megvárom, míg nagyjából felitatja a bőrére és a ruhájára ömlött szeszt, addig fizetek. A pincér bár nem boldog, túlságosan dühösnek sem tűnik. - Hívok egy taxit… És nem csak hívok egy taxit, de haza is kísérem. A kocsiból kiszállva búcsúzom el tőle, és csak akkor ülök vissza a taxiba, mikor már bent van az épületben.
Sajnos a rendőrfőnök felfedezte, hogy gyakorlatilag heti hét napot dolgozom másfél műszakban, és a sarkára állt mindenféle kötelező pihenőidőt emlegetve, ezzel három napra halálos bizonyossággal kigolyózott a munkából. A kapitányságnak még a közelébe sem mehetek. És mi mást csinálhatnék, ha nem mehetek a munkahelyemre, ahol gyakorlatilag élek, az őrzőknél pedig csak délután tartottak rám igényt? Azt hiszem ez a legjobb alkalom arra, hogy engedjek a hobbimnak, és kombináljam a whiskyt azzal, hogy a sárga földig leiszom magam, ettől remélve némi nyugalmat. Nagyon nincs szükségem a bizonytalanságaimra, a fejfájásra, baljós előjelekre, sem pedig az elkeseredettségre, ami lassan azzal fenyeget, hogy maga alá fog gyűrni. Erre néha megfelelő válasznak bizonyult már egy brutális lerészegedés. Civilben vagyok, ami jelen esetben sötétkék farmert és mélyvörös inget jelent. Most is van nálam fegyver, és nem is nagyon van mi alá elrejtenem a tokot a derekamon, mert ilyen időben még pulóvert sem veszek fel. Eleve nem a saját kocsimmal jöttem, hanem taxival, mert tudom, hogy innen én már nem fogok hazavezetni. Kényelmesen elhelyezkedtem egy asztalnál, és viszonylag rövid idő alatt túl is vagyok három whiskyn, ha nem jön közben semmi, mint például valaki, aki ismer, és feltétlenül vállon akar veregetni, vagy számon kérni valamiért. Mindenesetre csak három ital tervezek lassítani a tempón, és egyáltalán körülnézni a kocsmában.
Jó néhány nehéz nap áll mögöttem. Nem elég, hogy a Kutyulim nem jelentkezik, de még az Újonc is nyakamba szakadt. Okos gyereknek tűnik és elég hamar felfogta, amit tanítani akartam neki, de akkor is... kitanítani egy ennyire kezdőt. Még az anyja csecséről kéne szopnia. Valami egyébként is nyugtalanít ezzel a sráccal kapcsolatban. Talán az, hogy annyira hasonlít Peterre. Hiányzik az az átkozott kölyök... háh, már 69 éves, de nekem mindig az a kis szöszi, bugyuta fiú marad akit Friscoban hagytam. Az emlékek hatására egy kissé mélabúsan és magamban mormogva lépek be a város legnépszerűbbnek kikiáltott kocsmájába. Csak annyit tudok a helyről, hogy a hegyi falka egyik vénasszonyának a tulajdonában áll. Lehet, hogy jobban utána kellett volna járnom az asszonyságnak, de ennyi hanyagságot én is megtehetek. Most egyébkét is, csak egy jó erős ital jöhet számításba. Nyugodt, komótos léptekkel odabattyogok a pulthoz és leadom a rendelésem. "Valami erőset..." Vakkantom oda a szépségével kiválóan lavírozó fiatal hölgynek. Még magamat is meglepem, hogy a legcsekélyebb mértékben sem kelti fel a figyelmemet. Mondjuk, ma nem is egy punciért jöttem. Elég lesz az alkohol. Amint megkapom az italt megszaglászom, majd egy gyors kézlendítéssel az egészet beküldöm a számba. Összeszorítom a szemeimet. Ügyes kislyány, ez valóban üt. Kérek még egyet, csak most duplán. Várakozás közben beledobok a számba néhány mogyorót és a helyiség felé fordulok. Szinte egy pillantást sem vetettem rá, amikor beléptem. Most viszont végigfuttatom tekintetemet a tömegnek nem éppen nevezhető vendégseregleten. Az egyik asztalnál fel is fedezek egy ismerős arcot. Úgy tűnik a kis Tanonckának sincs jó napja... Megiszom az italt. Rámutatok egy egész üveg, mellőzött minőségű whiskyre. Néhány nagyobb címletű bankót dobok a pultra és egy pohár kíséretében odalépdelek a fiatal rendőr asztalához. -Westmoreland! Hát te itt? Azt hittem, hogy az a fránya nagy kötelességtudat nem engedi nekem az ehhez hasonló helyeket. Meg sem várva válaszát levetem magam a szemben lévő székre és ügyesen az asztal közepére csúsztatom a whiskyt, a poharat pedig magam elé helyezem. Egy mosoly jelenik meg az arcomon. -A vendégem vagy! Még nem döntöttem el, hogy élvezetes társaságot nyújthat e. Ha nem, akkor még mindig ott van az ugratása.
Úgy tűnik a nehéz napokkal nem vagyok egyedül. Bár, ki tudja, a többiek miért néznek ki szarul. Meglepően sokaknak ül a képén világfájdalom ma este, most, hogy így jobban körülnézek. Mindegy, azt hiszem ez egy ilyen hét. Szerencsére viszonylag messze ülök a pulttól, így elsőre nem tűnik fel Andy betoppanása. Ő még nagyon hiányozna nekem ma estére azt hiszem. A bölcs tanácsaitól csak még zavarosabb lett a fejem a múltkor is. Na nem azoktól a részektől, amikben kurvák, drogok, meg az ő csókja szerepelt, hanem a komolyabb hangvételű megszólalásaitól. Nem rezzenek meg, mikor végül odalép mellém, mert vesztemre már néhány szívdobbanással előbb felnéztem, és felfedeztem a felém tartó fickót. A képemről nem lehet felhőtlen boldogságot leolvasni, ez az egy legalább holtbiztos. Azért egy udvarias, örömtelen félmosoly neki is jár, mikor ledobja magát az asztalhoz. - Jó estét, Andrew! Három napos kényszerszabadságon vagyok. Akkor sem hívnak be, ha a város fél lakosságát lemészárolja valami őrült gyilkos. Ma berúghatok… Megvonom a vállam, és az asztalra koppantom a harmadik üres poharat is. Az invitálásra enyhén gyanakvó pillantással mérem végig. - És maga? Minek köszönhetem a társaságát? Egyáltalán semmi kedvem nincs egy baráti – nem is vagyunk barátok, de még jó ismerősömnek sem mondanám – poharazás végén azon kapjam magam, hogy nekem kell kivakarni valami szarból, amibe belemászott megint. Szóval azt hiszem egyelőre inkább óvatos maradok vele szemben.
Milyen cuki... ma berúghat. Miért? Kitől kell engedélyt kérned drágaság? Felnőtt ember vagy, nem az anyád szoknyája mögött kéne kuporognod, mint valami öt éves is semmirekellő. Egyébként is, nem egy rendőr iszik munka közben. Sokuk csak így képes elviselni azt a fránya nagy stresszt. Picsák... Bár, ez a srác már a múltkor is bebizonyította, hogy nem egy szokványos fakabát. -Minek hívnának be? Okos kölyök vagy, minden bizonnyal magad is észrevennéd, hogy valami nincs rendben. Ha jól gondolom akkor amúgy is a saját kezedbe vennéd a dolgokat... fontosak neked ennyire az emberek, nemde? Csak a fejemben hangzik gunyorosan. Felé szándékosan színtelen hangon közlöm az egészet. Ennek ellenére jól láthatóan csak tettetem a hülyét. -És én? És én! Szóval, mi mást csinálhatna egy ilyen öreg róka ebben a szellemek seggében lévő kis porfészekben, mint hogy elmegy egyet kocsmázni? És hogy minek... inkább kinek köszönheted? Nos, a mi drága Protektorunknak. Azt hiszem egy kicsit eltúlozza a jelenlétem fontosságát. Ilyen sok munkával még sehol nem halmoztak el, ennyire rövid idő után. A legtöbb vezető egy cseppet bizalmatlan velem kapcsolatban. Nem is értem... - Kacsintás és félmosoly. - De nyugodj meg, ha kérsz, akkor sem hagylak magadra. Úgy vélem a legutóbbi találkozásunk alatt nem tettem túl jó benyomást. Nem tudtad értékelni a személyiségem egyedi varázsát. Itt az alkalom, hogy ezt kiküszöböljük. Igyál! Mondom és a már felbontott üvegből teletöltöm a poharát, majd a sajátomat is. Az ajkamhoz emelem és megnedvesítem vele. Kidugom a nyelvemet egy pillanatra. Néhány másodpercig ízlelgetem az italt. Nem túl jó, de megteszi. Koccintásra emelem poharam. Ha nem viszonozza, akkor szimplán biccentek felé. -Nos, mesélj nekem. Mi ez a nagy világfájdalom ami csak úgy üvölt belőled? Nem kerülgetem a forró kását. Aranyos cicuskához méltón inkább rögvest bele is vetem magamat. Iszok egy kortyot a whiskyből.
Még jó, hogy nem hallom a gondolatait. Főleg, mert engedély csak magamtól kell kérnem, elég szigorú szabályaim vannak hozzá, hogy az ilyen alkalmak ritkaságszámba menjenek, másrészt meg én nem vagyok az a zsaru, aki iszik munka közben, vagy munka előtt... A stresszt pedig nem úgy viselem, hogy lenyomom az érzékeimet a béka segge alá, mert az pont szart sem ér úgy. Azért az egész várost én sem látom át. Ha gebasz van, általában hívnak. De most nem fognak. Ami pedig az embereket illeti: igen, fontosak nekem. Ameddig bírom, amennyit bírok, azt elintézem egyedül, ha kell... Jól látja, de most erőszakkal eltávolítottak a hajtásból, gyakorlatilag kiparancsoltak a munkából mindkét fronton, én meg egyáltalán nem tudom, mi a frászt fogok kezdeni magammal egy héten át, ha se a rendőrségen nem melózhatok, se az őrzők nem nagyon fognak hívni... A válasza hosszú, dagályos, és számomra cseppet ellentmondásos is. - Ha annyi melót akasztottak a nyakába, akkor miért nem azt csinálja? Gondolom a vedelés nincs benne a munkaköri leírásában. Ő bezzeg melózhatna, de nem csinálja. Fene az ilyenekbe, de komolyan. Most nagyon tudom utálni. A továbbiakra sóhajtok egyet, és a felszólításra bólintok. Fene sem fog most ellenkezni vele. - Valóban nem volt túl jó a benyomás. Most mindenesetre egészség! A poharamat hozzákoccintom az övéhez, és első kortyra az ital felét lehúzom. Ma este bizony részeg leszek. Terveim szerint nem kicsit... Ami a mesélést illeti, vállat vonok. - Fáradt vagyok, mondhatni kimerült, és van egy rakás más nyavalyám, de ma este nem számít... Különben ha számítana sem magával beszélném meg. Ha már valakivel meg kell beszélni, az sokkal inkább lenne Anya, benne legalább megbízom, nem úgy, mint ebben a pasasban, aki nagyjából mindent megtestesít, ami miatt nem csodálom, ha az emberek nem bíznak a zsarukban.
Kezdőlap
aztán majd máskor.... :kiss2: //
//
