Halványan elmosolyodtam a válaszára. No, úgy tűnik egy beszédesebb nőstény közeledett felém. Nem voltam a Fürkészek tagja, így pontosan nem tudtam belőni, mennyi idős is lehet az érkező. De abban biztos voltam, hogy nem kölyök kimondottan, de legalább 100 alatti. Az ilyesmi amúgy sincs ráírva a farkasok homlokára, így ha akarnék se tudnék pontos számot mondani. Azt viszont érzem a közeledésével, hogy milyen illat lengi körbe... nem, ez most nem a parfümjének vagy bármilyen dezodorának szóló reklám volt. Az a jellegzetes szag lengte körbe, ami a falkatagokra jellemző... ugyanakkor nem árasztotta magából olyan szinten, mint azok, akik évek óta beletartoznak a csoportosulásba. Vagy új, vagy nem a hegyiekkel/hotelesekkel él... vagy mindkettő. Majd kiderül, ha ki kell derülnie. Végigmértem a közeledőt, viszont nem kimondottan a bámulós, nyálcsorgatós tekintettel. Sokkal inkább az érdeklődőjével, aki megnézi magának, kivel is szándékozik szóba állni a közeljövőben. Mire odaért mellém, én már újfent kinéztem a távolba. Komolyan mondom, néha ha ránézek a városba olyan, mint ha el akarna rejtőzni az azt körbevevő terepben... hogy aztán csak a határhoz elérve vagy ilyen magasságból lássuk meg a valóságot. - Pont olyan, mint általában - intek ki előre, egy pillanatra elhitetve a nővel azt, hogy tényleg bunkó választ kap, de csak egy szívás és kifújás idejére várakoztattam meg. - A táj szép, míg így sötétben is, a város pedig alszik. Megtévesztően nyugodt. Az emberek pihennek, azt híve, hogy a mindennapi problémákon kívül más nem várhatja őket... pedig ha megtudnák, hogy hány potenciális gyilkos veszi őket körbe, talán fegyverrel a kezükben virrasztanának. Az emberi természet ilyen. Ha veszélyben érzi magát még a saját fiziológiáján is felülemelkedik, csak hogy minimális biztonságérzetet adjon magának. Aranyos... csak kár, hogy az esetünkben még ennyire se mennének. Közben újra kifújtam a füstöt, úgy, hogy ne a mellette-mögöttem állóra menjen. Alapjáraton nem szokásom ráfúni másra ráfújni ezt az izét, mert én se szeretem... kivétel, ha rosszallok az illetőre, akkor a képébe küldöm... de most még nem állt fenn ez az eshetőség. - Nicholas vagyok - nézek fel a mellettem állóra. - Kit tisztelhetek benned, falkatárs? Alapból szokásom bemutatkozni az újabbaknak, még ha nem is rögtön a beszélgetés elején. De most az egyik falkabeli volt velem, akit még nem ismertem... nem árt az ilyesmit ilyenkor az elején lerendezni.
Már épp érkezne valami pimasz riposzt, mikor hála a jó égnek tovább szövi a szavait, nekem pedig nem kell úgy éreznem, mintha tök idiótának nézne. Nem vagyok oda azokért, akik hajlamosak túlságosan magas lóról tekinteni a világra. - Ám addig jó nekik, míg nem tudják, így nem félik minden nap a halált. Meg aztán, közülünk se mindenki igazi vérgőzös gyilkológép. Pillantottam az arcára, mert nyilván neki nem véletlenül jutott eszébe pont ezt kiemelni, élek a gyanúval, hogy ő maga kifejezetten rajong a kis gondtalan emberek husikájáért, de nem fogom ezt firtatni. Nem ítéltem el azokat, akik nem szeretik háttérbe szorítani a vér iránti vágyukat, és nem csak állatokat, hanem olykor embereket is felvesznek az étlapra. A munkám során korábban első kézből tapasztaltam, mire képes az elborult emberi agy, egyesek határozottan megérdemelték volna, hogy valamelyik vérfarkas ízekre tépje őket. - Tényleg szép. Nem láttam még ilyen messziről és magasról. Állapítottam meg, mikor kikönyököltem a kilátó szélére, elmerengtem pár pillanatra, a hideg ellenére határozottan szerettem ezt a helyet, bár ha Sarah el akarna menni, gondolkodás nélkül követném. Most már a világ végére is. Épp hogy eszembe jutott Teremtőm, már érkezik is a sokk, ugyanis a Nicholas név határozottan ismerősen cseng a nem túl távoli múltból, s kötve hiszem, hogy olyan sok lenne belőlük a falkánkban. - Ohh… Csúszik ki a számon, ám nem azért, mert nem vagyok ura a reakcióimnak, gesztusaimnak, vagy érzéseimnek, sokkal inkább azért, mert azt akarom, hogy tudja, nem ismeretlen számomra a személye. Ugyanakkor, túl sokat sem tudok róla, de amit igen, az jelenleg számomra bőven elég. - Yvonne vagyok, de a tisztelet aligha jár addig, míg nem érdemlem. Felelek a kérdésére, én úgy voltam vele, hogy az ilyesmit ki kell érdemelni, hol vérrel, hol elég egy megragadó, briliáns személyiség, egy tiszta lélek, sok mindennel el lehet érni, az én szememben legalábbis, de csak úgy a semmiből egyáltalán nem. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy ő hallott-e már rólam, épp ezért nem is mondok neki semmit egyelőre Sarahról, mert igencsak szeretném tudni, hogy esetleg szólt-e rólam a Teremtőm. Nem fogok megsértődni, ha nem, hiszen még erőteljesen dolgozunk a kapcsolatunkon, de valahol jól esne, ám nem is reménykedek a dologban. Sok oka lehet annak is, ha nem említett…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Lehamuztam a mélybe a cigaretta végét, újfent nem kevés potenciális ,,ejtőernyőst” küldve a biztos halálba. Jó darabig mintegy révetegen tekintettem a távolba, mielőtt újra megszólaltam volna. - A boldog tudatlanság áldása, mi? Addig jó, míg nem tudnak egy olyan világról, mely alapjaiban rengetné meg az övékét. Ah, bele se merek gondolni. Az egyházak valószínűleg meghirdetnék a maguk kis keresztes hadjáratát, kikiáltanának minket démoni teremtményeknek… a kormányoknál napirendre kerülne a ,,vérfarkas-kérdés”, hogy mit kellene kezdeni velünk – lásd X-men -… a sok hülye is megjelenne, akik részesülni akarnának a hosszú életből… s még sorolhatnám. Nem, határozottan jobb így. - Talán nem azok, de tudod… a város története bizonyítja, hogy elég néhány idióta hozzá, kik nem tudják visszafogni maguknak… mondjuk… az őrzőknek is kell valami elfoglaltság, nemigaz? Bele se merek gondolni, mi lenne velünk az őrzők nélkül. Oké, elég gyakran idegesítők tudnak lenni, hogy mindenbe beleszólnak, de akárhogy nézem határozottan hasznos a jelenlétük, ami a nyilvánosságot illeti... különben már a takarításra is nekünk kellene figyelnünk. A mágiában való jártasságuk meg aztán főleg, emlékszem, annak idején csak azért tudtam hatásosan menekülni Amerikában, mert az egyik őrző csoport meggyógyította a sérüléseimet. - Néha megéri eljönni ide. Fairbanks-nek szerencsés a fekvése, a táj pedig ami körülveszi… nos, néha érdemes megállni és gyönyörködni benne. A hang viszont, amit kiad… összevont szemöldökkel nézek most rá. Határozottan olyan a hangja, mint aki egy nagy felismerést tesz. Ó, te vagy az? vagy hasonló. A szemeim összeszűkültek, mélyen belevéstem őket a nő tekintetébe. Kutatva tekintettem rá és talán kényelmetlen is lehet, de megvolt a maga miértje. Én szem alapján jegyeztem meg az embereket. Abból nincs két egyforma, nem lehet keverni. Így hosszú ideig elidőzött a tekintetem rajta… majd az arcán… majd az egész emberen… de a memóriám határozottan megmakacsolta magát. Nem, én nem ismerem ezt a nőt… de akkor? - Ismerjük mi egymást? – teszem fel a kérdést. Valami okának kellett lennie, hogy ilyen reakciót váltottam ki belőle és láthatóan szerettem volna tudni, hogy miért. A neve alapján se ismerős… ismertem ilyen nevű nőt, de az egy pultos volt Marsailles-ben és már valószínűleg rég halott. - Nos Yvonne… az első benyomás határozottan fontos lépés ebben. A cigi a végére ért, elnyomtam hát a fémen, majd egy mellékes mozdulattal dobtam be a hóba a csikket.[/b]
- Meg nekünk is addig jó, mert elég kellemetlen belegondolni abba, hogy boldog-boldogtalan ezüsttel mászkáljon. Ráncolom kissé a homlokom, sosem becsültem le az embereket, a tudatlanság még nem ok arra, hogy kevesebbnek nézzem őket. Igen, gyengébbek, de ez nem jelenti azt, hogy butábbak is, vagy hogy adott esetben ne tudnák megvédeni magukat. Határozottan találékony faj, ez kétségtelen, az életösztön pedig igencsak sok mindenre sarkall, ezt mi nagyon is jól tudjuk, mert olyan világban élünk, ahol gyakran kell megvédenünk magunkat. Valóban csúnya lenne, ha mindenki tudna rólunk, és nehezebb lenne eltitkolni, kik vagyunk, hiszen lenne mivel tesztelnie minket az embereknek. Kivéve persze Annakpok sarjait. - Nyilván. Meg aztán, egy elszabadult kölyök is igen veszélyes tud lenni, azt hiszem, volt is rá példa nem olyan rég. De valóban unatkoznának az Őrzők, ha nem lennének ilyen esetek. Nem mintha annyira a szívén viselném a sorsukat, de hát így a normális. Tény és való, hogy vannak kattant vérfarkasok, akiknek nem számít, hol és kinek oltják ki az életét, és fedik fel magukat esetleg. Ezt nem tudtam sosem megérteni, de megkérdezni sem fogok róla senkit, aki már tett ilyesmit. Nyilván a falkában azért kötöttebbek a dolgok, bár még nem merültem el túlzottan a szabályokban. Lehet addig jó, nem meg el az életkedvem is. - Majd megnézem tavasszal is, akkor szerintem még lenyűgözőbb. Nem mondom, hogy most nem az, és a téllel sincs kifejezetten bajom, de hát, a zöldet attól még jobban szeretem, akkor kel életre minden, ilyenkor inkább a komorság jut eszembe a tájról, azért meg nem rajongok. Először nem válaszolok a kérdésére, csak megcsóválom a fejem, nem, nem ismerjük egymást, ez teljesen biztos, lévén soha az életben nem találkoztunk még. Az pedig, hogy hallottam róla az utóbbi időben párszor, nem jelenti azt, hogy ismerném. Ennél azért maximalistább vagyok minden téren, és viselkedéselemzőként soha nem is jelenteném ki, hogy bárkit is ismerek, azt vallom, hogy még saját magával sem lehet teljesen tisztába mindenki, nemhogy másokkal. A nevem hallatán nem esik le neki a tantusz, tehát Sarah nem említett neki. Nem mondom, kicsit azért rosszul esik, de azt hiszem, az lett volna a nagyobb csoda, ha megtette volna. Megsértődni nem fogok, ahhoz ennél sokkal több kell, nem is tudom, valaha volt-e már rá példa, hogy felhúzzam az orrom. - Igen, az első benyomás mindig fontos. Épp ezért igyekszem most elvonatkoztatni attól, amit Sarahtól tudok róla, mert nyilván másodkézből nem szabad semmit megmásíthatatlannak gondolni, és szerencsére nekem nem is okoz gondot az, hogy ne mások véleményére alapozzak. Titkolózni meg nem fogok, mert előbb-utóbb úgyis kiderülne, másrészt a rejtélyes nőstényördögök mintapéldánya határozottan nem én vagyok. Engem az egyenesség jellemez minden körülmények közt, így most sem lesz ez másként. - Sarah kölyke vagyok. Jelentem ki, majd hagyom, hogy ez az információ beérkezzen, és esetlegesen feldolgozza, aztán majd meglátjuk, milyen irányba megy tovább a beszélgetés. Ha olyan hangulatomban lennék, bizonyosan meg találnám jegyezni, hogy van szemetes is, látván a cigicsikkes akcióját, de jelenleg nem óhajtom lecsókolni a korlátot, maximum majd később összeszedem. Az egy dolog, hogy valaki dohányzik, viszont attól még nem kell parasztnak lenni.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halk morranást hallattam. - Nem is beszélve arról, hogy talán még listázni is akarnának minket, kötelezni önmagunk felfedésére. Hát nem, köszönöm szépen, elég, ha az őrzők tudnak rólunk. Mondjuk megnézném azt a földi halandót, aki nekiállna ezüsttel kalimpálni. A hangomból érződik, mi történne abban az esetben, ha sor kerülne erre. Valószínűleg a kezébe adnám annak az embernek a fejét, talán még nem is pislognék közben. Onnantól pedig már mondhatom azt is, hogy jogos önvédelem, elvégre nem én kezdtem a dolgot. Bár utána meg megkapnám azt, hogy én voltam az erősebb, enyém a nagyobb felelősség... áh, mennyivel egyszerűbb volt ez a háborúban. Lelőttem és kész, semmi hóbelebanc. - Igen, arról én is hallottam. Három kölyök a nyílt utcán csinálta a fesztivált. Meg is lett az eredménye. Ugyan nem voltam akkor itt éppen Fairbanks-ben, mikor ez történt, de lassan a hírek hozzám is eljutottak, akárcsak a ,,honorálás" dolgai. Mondjuk, nem tudom... lehet ha az én kölyköm csinált volna ilyet akkor úgy vágom tarkón hogy a bolygó másik felén levő kínai kisgyerek adja neki a másikat. De mivel nem volt, ez megmaradt egyszerű hipotézisként. - Akkor tényleg gyönyörű - biztosítom. - Télen is az, de így este inkább a környék titokzatossága az, ami számomra a legjobban kiütközik. Ah... Fairbanks és a maga atmoszférája... kíváncsi lennék hogy mit érez egy olyan személy, aki fogékony a spirituális dolgokra és ezzel tisztában is van. Vajon mennyire érzékelhetik, hogy valójában ennek az álmos városnak, mely a semmi közepén terül el, látszólag a külvilág mocskától... ah... átlagember, de nagy szerencsétek van. Csak éltek bele a magatok kis világába, nem is sejtve, mi vesz körbe titeket... igen, azt hiszem Yvonne-al jól látjuk a dolgot... tényleg addig jó, míg megmaradnak a tudatlanságukban. Mondjuk lehet nekem is ott kellett volna maradnom most. Amikor csak megrázza a fejét, könnyen abba a hitbe engedem magam, hogy oké, a jelek szerint csak a képzeletem játszik velem és csak tényleg most találkoztunk először. Az a felsóhajtás viszont nem hagyott... túl sokat éltem ahhoz, hogy ezek a nyilvánvaló jelek ne legyenek evidensek. A megjegyzésére most nem mondok semmit, elvégre általános igazságot állapítottunk meg, kár ragozni. Na de ami ezután következik... éppen bele akartam fújni a kezeimbe, hogy egy kis hőt adjak nekik, amikor meghallottam, hogy ki is ő... s annyira meglepődtem, hogy félbemaradt a mozdulat, a szám meg nyitva... így úgy tűntem, mint ha gőzölögne a kezem. Csak egy kis idő után fordítottam rá a tekintetemet és láthatott őszinte meglepettséget a szememben. Ah, Fairbanks-Fairbanks... állandóan ezt csinálod velem. Igazából meglepő a dolog, mert nem gondoltam volna, hogy van kölyke a szőkének. Tévedni farkas dolog. Bár mondjuk evidens a dolog, hisz Sarah se egy mai csibe... lehet inkább az a meglepetés tárgya, hogy pont a kölykével találkozok? - Szóval mesélt rólam - nyerem vissza végül a hangomat. Egyszerű megállapítás, sem mint kérdés, hogy vajon mit is hallott rólam. Hát elnézve a kedves legutóbbi reakcióit a közeledésemre valószínűleg nem sok jót. Már a legelső találkozónk se olyan volt itt, mint amit mesébe lehetne foglalni... szegény akkor eléggé zaklatottan távozott s azért sem álltam el az útját... aztán ami azóta volt... a nyílt színvallás... amit magamra vállaltam, az még Vietnámnál is keményebb dió lesz.
- Nem mondom, hogy nem tudom elképzelni. Amilyen szinten fejlődik a tudomány, szerinted mennyi idő alatt találnának fel valami ezüstöt tartalmazó bénító lövedéket? Ha engem kérdezel, túlságosan gyorsan. Vidám téma egy friss ismeretségnek, nem mondom. Ez persze nem jelenti azt, hogy bánnám, hogy nem valami klisés ismerkedős maszlagot nyomunk le, mert az nem volt igazán a kenyerem. Tudtam én viselkedni, nagyon is tökéletesen, de nem volt benne semmi izgi, szóval jobb ez így. - Nem is baj az, ha minden hülyeségnek megvan a maga következménye. Bár azt inkább hagyjuk, hogy mennyire megvolt a véleményem a dolgokról, főleg a teremtők részéről, hiába, ez a kérdés nekem nagyon is fájó pont volt, elvégre Sarah előtt egy utolsó, gyenge, teremtők szégyene volt az apám, meg a férjem, meg az azt hittem szerelmem. Hagyjuk is, mert csak ideges leszek tőle, jobb, ha nem gondolok rá. Nekem mondjuk szerintem soha az életben nem lesz kölyköm, eszemben sincs ilyen tortúrának kitenni magam… Meg egy embert sem, ha már itt tartunk, én ugyanis nagyon megszenvedtem lelkileg a farkassá válásomat, de ehhez senkinek semmi köze. Sarah tudja, és ez nekem bőven elég. - Az biztos, hogy van valami ebben a városban, ami meglehetősen különleges. Mondhatni, vonzza a fajtánkat. Biztos az őseink meséi miatt. Állapítom meg, és bár lehet, ostobaság, de én maximum ennek tulajdonítanám őket. Elvégre, elméletileg innen ered minden vérvonal, a fajtánk, épp ezért sokkal misztikusabb lehet számunkra, mint bármely más hely a földkerekségen. S milyen jó, hogy ezt oly sokan közülünk nem tudják. Míg nem jön ide valaki, fogalma sem lehet róla, milyen ez. Valahol a szívem mélyén remélem, hogy Sarah sosem akar majd elmenni a városból, mert kezdem jól érezni magam, épp ezért nem díjaznám nagyon a dolgot. Persze, mennék vele, miután megbizonyosodtam róla, hogy esélyem sincs meggyőzni az ellenkezőjéről. Szerencsére azonban erről nem volt szó, de azt nem mertem volna kijelenteni, hogy nem fordulhat úgy a kocka. Hoppá. Úgy tűnik, nagyon megleptem. Ezek szerint biztosan nem tudott rólam, bár lehet anyám helyében én sem meséltem volna magamról, elvégre először ott hagytam, aztán az agyára mentem, és csak most kezdett el rendeződni a viszonyunk, a képességeink átmeneti elvesztése óta kicsit jobb a helyzet, a mellettem álló hímmel való találkozását követően pedig már-már csodás. Akárhogy is, azért ezt a döbbenetet jól esik látni az arcán, szerintem Sarah is jót nevetne rajta. - Mondhatni. Bólintottam, de ennél többet maximum kiverni tudna belőlem, mert hogy nem fogom neki kiadni a Teremtőmet, az hétszentség, részemről meg inkább mástól kapjak, mint Sarahtól, tőle minden sokkal jobban fáj. - Az viszont tuti, hogy jól felkavartuk most az életét. Ennyit talán mondhatok, mert erre magától is rájöhetett igazán, mármint, az ő részéről, az enyémről nyilván nem tudhatott semmit, de a szavaim nyomán talán egyértelmű lesz, hogy én sem voltam része eddig az életének, és nyilván nem azért, mert olyan frissen lennék beharapva, mert azért már nem kölyök vagyok.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A szavai egy régi emléket ébresztenek fel bennem. - A helyzet az, hogy ezt már feltalálták... évszázadokkal korábban - egyik kezemet ösztönösen a saját vállamra helyezem és finoman megmarkolom... valószínűleg egyértelmű, hogy miért. - Még ha nem is bénításra, hanem ölésre. Annak idején, az amerikai függetlenségi háborúban belefutottam egy ember alakulatba, akik ilyen lőszerrel lőttek rám... a sors iróniája, hogy egy farkas adta a kezükbe a technológiát. A heg a vállamon éberen őrizte emlékét annak az incidensnek... amikor 1776-ban, egy éjszakai portya kellős közepén fúródott a vállamba az ominózus lövedék... s kis híján ott leltem halálomat. Hány éves is voltam akkor? Majdnem 130... borzasztóan fiatal a mostani koromhoz képest. - Nem, egyáltalán nem. Jobb, ha minél hamarabb rájönnek, hogy a tetteknek súlya van... különösen egy vérfarkasénak. Inkább fiatalon, mint idősen. A tettek súlya... ah, mennyit tudnék mesélni erről. Sajnos én nem tartoztam bele abba a kategóriába, aki fiatalon ismerte volna ezt fel. Akkor biztosan másként alakulnak a dolgok. Mert akkor még Sarah velem lenne, a fiam megélhette volna az aggastyán kort, s lenne egy unokám, aki felnéz rám... de ehelyett egyedül vagyok, a nő, akit szeretek, el akar zárkózni tőlem, én magam fojtottam meg a fiamat, s Kate ki nem állhat... igen, határozottan meglettek a tetteim következményei... a mai napi, minden egyes pillanatban érzem őket. - Atyám annak idején rengeteget mesélt erről a helyről. Ott, hol Aurora mosolyog le ránk, hol hóba s mítoszba öltözik a táj, hová csak a Nagy vízen át mehet az utad... hol farkasok vonyítanak szüntelen az égre s érezheted, otthon vagy... onnan jöttem én, bölcsőjéből fajtánknak. Annak idején, ennek hallatára sokszor lett volna kedvem megkeresni e helyet... szóval igen, van igazság abban, amit mondasz. Sosem felejtettem el atyám meséit, a tudatom megőrizte őket. Igaz, akkoriban egyáltalán nem tudtam, hol kereshetném ezt a bizonyos őshazát... a nagy víz számomra akkor maximum a La-Manche csatornát jelentette, esetleg a Fekete-tengert. Csak évekkel később jöttem rá, miről is szólt a fáma. Hogy meglepődtem? Az gyenge kifejezés. Talán ha lassan már nem fagynék hozzá a korláthoz itt ültömben, le is csusszanok, ezzel megoldva Sarah udvarló problémáját. Hogy ennyire miért döbbenek meg a dolgon, arra viszont normális magyarázatot aligha tudok adni. Yvonne viszont eléggé szűkszavúan reagálja azt le, amit mondtam. Nagyon helyes. Nem tartozik nekem számadással, hogy önként kezdjen el beszélni. - Ha a saját példámat veszem alapul, akkor még finoman fogalmaztál. Ez persze érthető is... azok után, ahogy alakultak a dolgaink. A hangom őszintén csendül s... igen, mint ha bűnbánat is vegyülne bele. Nem az én hibám volt, hogy végül nem térhettem vissza a kedvesemhez... de én idéztem elő azt a rohadt állapotot, ami miatt történt, ami. Miközben nekem ott kellett volna lennem mellette, amikor a legnagyobb szükségben szenvedett... volt mit szégyellnem. - Tudod, anyádnak volt egy megjegyzése, mikor találkoztunk pár napja. Azt mondta, nehezen viseli, ha csak úgy megjelennek a fontos személyek a múltjából. Először azt hittem, csak általánosságban beszél... de aztán leesett, hogy mire gondolt és most megerősítettél benne - lassan ránézek, de nincs vádlás a tekintetemben. - Te is eltűntél az életéből huzamosabb időre, igaz?
- Hoppá. Nos, koromból kifolyólag nekem ez új infó. Mekkora görény már az a farkas, aki ilyesmit művel? Bár, ahogy mondani szokás, szerelemben és háborúban mindent szabad… Üss a szádra, Yvonne, mert a saját szavaiddal mented fel egykori férjed a bűne alól, és ez az, amit soha életedben nem szeretnél megtenni. Nem, ettől még nem fog neki megbocsájtani, mostanra már nincs baja azzal, hogy farkas lett, de nagyon sok idejébe került megemészteni a dolgot, és sokáig úgy gondolta, hogyha tehetné, akkor ismét csak egyszerű ember lenne. Sarah mellett szerencsére megváltozott a dolog. - Szóval a válladon talált el a golyó? Remélem, egyszer megnézhetem, imádom a hegeket. Számomra egyértelmű volt, hogy az ezüst nyomán heg maradt, és az sem kérdéses, hogy valóban azért akarom megnézni, nem pedig mert annyira vágynék közelebbről megszemlélni az izmait, bár bizonyára az is érdekes látnivaló. - Nem is tudom elképzelni, hogy valaki idősebb koráig megússza az ilyesmit. Mondjuk, én viszonylag sokáig nem kerültem bajba, pont azért, mert olyan kis nyominger farkasom volt, hogy félelmetes, a teremtőm nem kevésbé, éppen ezért aligha voltam veszélyes bárkire. Meg aztán, burokban élve nem épp egyszerű kinyírni valakit. Ettől függetlenül megtörtént, véletlenül, de isteni szerencsével csak két lelket küldtem a másvilágra, mielőtt megállítottak volna. - Miért nem tetted meg sosem? Én hiszem, hogy olykor muszáj engednünk a vágyainknak, különben csúnya vége lesz. Csóváltam meg a fejem, és nem akartam belegondolni, hogy mi lenne mondjuk akkor, ha több telihold erejéig nem érezném a pofámban a vér ízét… Szerintem elég hamar visszavedlenék egy magát uralni nem tudó kölyökké. - Nyilván, de nem kenyerem a túlzott drámaiság. A lényeg így is lejön. Az viszont tuti, hogy most nem mondhatja, hogy unalmas az élete. Én nagyon szerettem Saraht, amióta ismerem, oda meg vissza vagyok érte, nehéz volt akkor régen ott hagynom, és hónapokba került, mire rávettem magam, de akkor így láttam jobbnak. Ki tudja, hol lennénk most, ha nem így teszek. Talán ő sem zárkózna el annyira mindentől, ami kicsit is jelent valamit érzelmileg. Mindenesetre kár ezen agyalnom, mert határozottan nem így alakult. - Jaja, a másik fontos személy a múltjából jelen. Emeltem meg a jobb kacsóm, mint ahogy iskolában szokás jelentkezni, egy fanyar mosoly is megjelent ajkaimon, s rögtön utána el is húztam a szám. - Asszem kezet foghatunk, olyan kis ügyesek vagyunk úgyis. Persze csak képletesen értettem a dolgot, milyen ironikus az életben ama aprócskának közel sem nevezhető tény, hogy pont azok képesek minket a leginkább megbántani, akiket a legjobban szeretünk… Nem is akarom magam beleképzelni Sarah helyzetébe, mert még jobban égne a pofám. - El én, mint a sicc. Akkor mondjuk úgy gondoltam, hogy nem ártok vele annyit, mint amennyit valójában ártottam, de ezen már nincs értelme keseregni. Sóhajtottam fel némileg gondterhelten. Legalább nem mondhatja senki, hogy mellettem unalmas az élet, sőt, még a kölyöknevelés marhaságaitól is megkíméltem anyámat, de nyilván ezt ő nem venné poénra, szóval nem fogom ezzel húzni az agyát. - Tudja már, miért tűntél el? Ezt az infót még nem tudtam meg Sarahtól, és lehet, Nicholastól sem fogom, de nem is feltétlenül a körülmények érdekeltek, hanem hogy elmesélte-e neki, mert jó lenne tisztában lenni vele, mire számíthatok. Nem mintha annyira akarnék egy apucit is, de azt nagyon is szeretném, hogy Sarah boldog legyen.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Hát eléggé az... mert aztán az embereit használta parasztnak a sakktáblán. Szépen kivárta, míg végzek velük és lesebeznek, mire a előjött és kis híján megölt... mondjuk megszívta, az elöljáróm a kezébe adta a fejét végül - kuncogok egyet. - Naigen, ez a két "szakma" már csak ilyen. Most mondtam volna, hogy főleg a szerelemben, de amennyire én értettem hozzá, inkább nem tüntettem fel magam Casanovának. Oké, pont az itt álló nőszemély anyja volt az egyetlen, akibe valaha szerelmes voltam, pontosabban vagyok is, de ez nem jelentette azt, hogy én vagyok Mr. Szakértő. Persze azért igyekszek. Felvontam a szemöldököm, majd megfordultam a korláton, most már Yvonne felé nézve. Szinte hallattam, ahogyan a farmerem felszabadul a jégből. - Megmutathatom, ha tényleg kíváncsi vagy rá. Utána várakozóan üldögéltem. Nem mondom, hogy kicsit nem lepett meg engem a nő kíváncsiskodása, de igazából nem ez volt az első ilyen eset. Láttam már példáját hasonlónak, akár... nevezzük szélsőséges formának azt a tűzbejövetelt. Hogy mi tette ezt, arról fogalmam sem volt... talán valami szubkultúrában ez jelenti a nőknek a keménycsávót... hé, de hát én az volnék! - Max akit aranykalickába zárt a teremtője... de megnézném azt a barmot, aki ilyet tesz. Most komolyan... igen, biztos lehet olyan teremtő, aki ilyet tesz. Túlságosan nagy Tupilek állatkertje, az őrzők is kapnak szabadságot, ráadásul a kerítéseket se feltétlenül építik magasra. Valaki egyszer biztos megpróbálta... vesztére, mert ha nem fojtotta meg érte hálából a saját kölyke, akkor valami komolyabb farkas biztos végzett vele... - Áh... - kuncogok. - A vágyaknak való engedés nem ismeretlen ám. A legjobb dolgok akkor értek az életben... bár sajna a rosszak is - sóhajtok egyet. - Amúgy... volt egy időszak, amikor nem volt ajánlatos az USA-ba jönnöm... amikor meg már igen, akkor... máshova vitt az utam. Ha pedig mégis idejöttem, azt megbántam... egy egész életre és basszus, ha megtehetném, visszaforgatnám azt a rohadt téridő kereket, meg se állnék 1861-ig... leülöm Marsaille-ben az időt és utána vissza Adélaide-hez... ah, hányszor elgondoltam már ezt... s mennyit értem vele? Semmit. - Tudod, rendes körülmények között kérnék egy brofistet és mondanám, hogy alapítsunk klubbot, de inkább megtöröm a szokást. Főleg, hogy ebben semmi vicc nincs jelenleg és ez a hangomból is kiérződik. Akárhogy nézem, egyikünk se arról híres jelenleg, hogy végső soron sok boldogságot csempészett volna Sarah életébe az utóbbi időkben. Azt nem tudom, Yvonne azóta mennyit tudott szépíteni a dolgon, de én gyakorlatilag... gyökkettővel megyek előre. Amikor viszont meghallom, hogy mi is vezérelte a lányt, előre hajtom a fejem - Oh, mon dieu, deja vu - hajtom kezeimbe egy pillanatra az arcomat. - Szegény Sarah... hogy állandóan megkapja ezt - lassan felemeltem a fejem. - Annak idején mi is egy ilyen... jónak tűnő ötlet végett váltunk külön, még ha időlegesre is terveztük. Naja, az öt éves jótékony szünet, mely során majd a nő falkája lekopik rólam, mi meg folytathatjuk a szerelmes napokat... pfff... most mondanám, hogy okos ötlet volt Sarah-tól, de nem háríthatom rá a felelősséget... én voltam azt a kicseszett kretén, aki elbasszarintotta az egészet. Ha volt itt felelős, az én vagyok. - Igen... elmondtam, tartoztam az igazsággal neki. Mondjuk nem nagyon foglalkoztatta, ahogyan észrevettem. Kicsit fura volt, hiszen ő kérdezte, aztán semmi reakció, de biztosan megvolt rá az oka. Ez a nő mindent csak okkal tesz. - Mindent elmondott neked a... közös múltunkról? - kérdeztem most már én is valamit. Mondjuk beérem egy egyszerű igennel is, nem várok beszámolót.
- A lényeg, hogy te voltál a szívósabb. Egyébként, nem mondhatnám, hogy rosszul csinálta, így több esélye volt, bár, a jelek szerint kevésnek bizonyult. Nem, abszolút nem tartom korrekt dolognak, ám logikusnak igen. Vannak olyan momentumai az életünknek, amiért bármit képesek vagyunk beáldozni, akár a gerincünket is… Például a túlélésért, bosszúért, szerelemért. Sorolhatnám még, ez csak a legalapabb három dolog, amik szerintem gyakrabban szerepelnek indítékként, mint bármi egyéb. Mondjuk, az utóbbiban én sem vagyok nagy májer, sőt. Igazából, szentül hiszem, hogy ez nem nekem való, egykori férjemet szerettem, nem szerelemmel, de tiszteltem, és a gyermekei anyja kívántam lenni, de ő másként döntött. Én meg akkor határoztam el, hogy köszi, de az én agyam ne ködösítse el semmiféle rózsaszín vattacukros érzés. - Persze, hogy kíváncsi vagyok, nem szokásom a levegőbe beszélni. Nekem sajnos nincsen, pedig marha sokszor lőttek már meg, de egyik golyó sem ezüst volt. Vonok vállat, mintha ez olyan természetes lenne, számomra az is, mert a korábbi szakmámból kifolyólag igencsak sokszor voltam necces helyzetekben, még ha a halál nem is fenyegetett, de kaptam találatokat szép számmal. - Én ismertem olyat, aki szerette aranykalitkába zárni azt, akiről azt hitte, az övé. Jó vége persze aligha lehet az ilyen eseteknek, de nem mindenkinek osztottak észt… Magamról beszélek természetesen, de talán nem olyan átlátszóak a szavaim, és nem jön rá egyből, bár túlzottan az sem hatna meg, ha így lenne. Amennyiben Sarahval rendezik egymás közt a dolgokat, úgyis többet fog tudni rólam, mint amit szeretnék, hogy tudjon, akkor meg tök mindegy. Persze, az is lehet, hogy nem fogják tudni elsimítani a múltban történt kellemetlenségeket, de ezt majd az idő eldönti. Még én sem tudom, hogy melyikért szurkoljak inkább. - Értem. Végső soron az a lényeg, hogy most itt vagy. Már gondolom én, mert alapvetően pozitív, hogy teljesülnek az ember vágyai, még ha lassan is. Értékelni kell az apró sikereket is, különben belefásulunk az unalmas, hosszú életünkbe. - Ez van. Most már tudom, hogy marhaság volt, de visszacsinálni nyilván lehetetlen. Csak remélni tudom, hogy idővel sikerül kihúznom belőle a tüskét. Nekem mondjuk még mindig könnyebb dolgom van, mint neked. Pillantottam rá, mert én azért jóval kevesebb időre tűntem el, és nem is ígértem meg soha, hogy visszajövök. Először nem akartam, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyjából egy nap elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem lesz így jó, de nem akartam ökröt csinálni magamból azzal, hogy rögtön visszakúszom hozzá. - Az tök más, hogy mit veszel észre, és mi van belül. De minek magyarázzam? Szerintem jobban ismered nálam, és tudod, hogy mennyire nehezen nyílik meg. Főleg az olyanoknak, mint mi, akik egyszer már megsebeztük. Én azért hálát adok a sorsnak, hogy mostanra már fényévekkel jobb a helyzet köztünk, de ezt nem fogom a másik orra alá dörgölni, részemről ez nem verseny. - Nem tudom, mi a minden, de nagy vonalakban vázolta a történetet. Szóval nagyjából képben vagyok. Bólintottam, nem fogom ecsetelni, mert nyilván ő is egészen élénken emlékszik a dolgokra, lévén elég vaskosan érintett benne. Meg aztán, nem vagyok mazochista, hogy egy félresiklott love storyt kétszer is meghallgassak. - Akármit is tervezel, ne add fel… makacs egy némber, tudod jól, nem fogsz könnyen célt érni.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Tervezésből és taktikából ötös, ezt nem tagadom... viszont egyből elvérzett, amint egy vele azonos erejű farkassal került szembe. Mondjuk ez így nem teljesen igaz. Karas igazi veterán volt, talán a legdurvább farkas volt a falkánkban. Kemény volt, harcos szívű, aki fegyelmet tudott tartani s még igazságos is volt. Az, hogy végül egy ágyúgolyó tépte le a fejét, talán az egyik legalantasabb halált volt, amit egy ilyen vérfarkas halhatott. Legalább a búcsúztatása méltó volt már. Yvonne viszont köti az ebet a karóhoz... nem viccelt, tényleg szeretné megnézni. Hát jól van, végül is, miért ne. Bár nem tudom, mennyit fog látni... hülye vagyok, neki is vérfarkas szemei vannak, nagyon élesen láthat vele. Kibújtam a kabátomból, majd a pulóverem is lekerült. Benne voltunk a télben rendesen, de hála a vérfarkas testnek, alig éreztem meg... meg különben is, egy orosz bírja a hideget. Belecsimpaszkodtam a pólóm nyakba, mely ugyan ellenkezett, de addig húztam, míg belátást nem nyert a sebre a vállamon... amit éppenséggel egy nonfiguratív tetoválás hivatott elrejteni, de a nő számára kivehető volt. Nem volt kis seb egyáltalán, anno nagyot ütött az a vacak. - Fiatal vagy még, biztos lesz még alkalmad összeszedni párat... a mi életünk már csak ilyen. Bár van néhány, amit legszívesebben nem szedtem volna össze... eh, na várj, miért lövöldöztek rád ennyire? Igen, határozottan voltak olyanok, mert ez azt jelentette, hogy kihagytam azt az időszakot... azt a 20 évet például nyugodt szívvel x-eltem volna. Yvonne viszont most felkeltette az érdeklődést az elejtett szavaival. Nofene, csak nem valami Rambina? - Naja, sajnos mindig lesznek olyanok, akik észosztásnál Paris Hilton mögött álltak... de mi már tudjuk, mi a teendő majd kölyök ügyben. Vicces... három és fél évszázadot megéltem, de még egyetlen egy kölyköt se adtam a világnak. Legalább is nem tudok róla, hogy lenne. Akit eddig megmartam az emberek közül, azt általában cafatokra is téptem. Senki se élhette túl. Aztán mindig kiderülnek utólag, hogy nem úgy vannak a dolgok, mint hisszük... biztos van valami bosszúálló kölyköm valahol... Kate biztos imádná. - Sok sikert hozzá, sorstárs - biccentek, őszinte a gesztus. - Bár... végső soron az ő vére vagy, összetartoztok. Így pedig szerintem jó eséllyel indulsz. Megvolt a saját meglátásom a teremtő-kölyök kapcsolatról. Az én teremtőm anno rám bízta, hogyan boldogulok. Nem fogta a mancsom, elmondta, mit vár el tőlem, utána nekem kellett megoldanom. De ez csak a kiképzés része... lelkiekben mindig számíthattam rá... akárcsak ő is rám... talán ez lehet az alapja a legtöbb ilyen kapcsolatban... nemtisztelet a kivételnek. - Igen, megsebeztem, tényleg... hat éves kapcsolat lett belőle - kuncogok, hisz ismeretségünk verekedéssel kezdődött. - Viccet félretéve. Igazad van abban, hogy jól ismerem Sarah-t... korábban is eléggé morgós tudott lenni... de most engem inkább egy erődre emlékeztet, akárhányszor nézek végig rajta. Mondjuk mit vártam... Már csak azért is, mert gyakorlatilag állandóan elrejtőzik a pajzsa mögé. De ez csak egy része volt a dolgoknak. A viselkedése, a hozzáállása szintén erősítette ezt a hasonlítást. Vajon csak velem ilyen... nem, Yvonne-al is a jelek szerint, elvégre akkor nem említette volna meg. Az elmondására bólintok. Szívesen rákérdeznék, hogy mit mondott Sarah, de aztán inkább elharaptam a dolgot. Képben van és mivel én úgy állok, ahogyan, nem szükséges kiigazítanom a dolgokat... én pedig bíztam annyira Sarah-ban, hogy nem állított be valami utolsó rohadéknak... ah, oké, már a gondolatért is adtam magamnak egy taslit. - Köszönöm Yvonne - mosolyodtam el halványan. - S nem, nem tervezem feladni. Tudod... túlságosan sokszor kívántam azt az elmúlt évszázadban, hogy bár életben lenne... és pont most, hogy tudom, él... most meghátrálni kész őrültség lenne.
Kíváncsian vártam, hogy kivetkőzzön magából, én pedig megnézhessem a sebeit. Úúú, tetkó, csillannak fel már-már gyermeki lelkesedéssel a lélektükreim. Én is akarok tetkót, bár nem tudom, milyen illene hozzám, ez olyan dolog, ami egyszer csak eszembe jut, aztán hónapokig gondolok rá, majd elsikkad. Vélhetőleg most sem lesz belőle semmi, de majd elválik. Most nem is ez a lényeg, a sebet figyelem, az nem érdekel, hogy mennyire férfi, nyilván, ha nem lenne köze Sarahhoz, megnézném magamnak, így azonban ott villog rajta a tabu tábla. Kicsit olyan lenne, mintha az apámat stírölném. Atya ég, még nem is simították el a dolgaikat, én meg ilyesmire gondolok, lehet Sarah lecsapna érte. Mindenesetre, nem fenyeget az a veszély, hogy megtudja, szóval nem aggódom. - Az igen. Mondjuk, gondolom az emberek nem veszik észre, jól elrejti a tetkó. Nem lehetett semmi. Nem vetek rá több pillantást annál, mint amennyit muszáj ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyem. Istenem, mennyire remélem, hogy egyszer összehoz a sors egy olyan hímmel, aki bővelkedik az ilyen hegekben, és egy-egy kimerítő szeretkezés után összebújás közben szórakozhatok azzal, hogy cirógatom őket. Kackac. Még csak jelöltem sincs pasifronton, de már igényeim vannak. Vicces kislány vagyok, mondhatom. - Viselkedéselemző voltam korábban, kicsit sok őrülttel hozott össze a sors, és azok szeretnek lövöldözni, meg még ki tudja mivel terrorizálni a környezetüket. Feleltem, szerintem nem volt ebben semmi különös, de egyébként történetesen nagyon jól bántam a fegyverekkel, legyen szó pisztolyról, vagy pengékről, ám egyelőre nem láttam értelmét hirdetni, majd ha idősebb leszek, talán jelentkezem a tarkok közé, de most még esélyem se lenne rá. - Nem hiszem, hogy nekem valaha lesz kölyköm. Tudod, én amolyan régimódi lány voltam, más vágyam sem volt, mint férjhez menni, és potyogtatni a gyerekeket. Tőlem ezt elvették, és nem akarom azzal fájdítani a szívem, hogy kölyökfarkasokat nevelgetek helyettük. Nem tudom, hogy miért mondom el ezt neki, elvégre semmi köze hozzá, de úgy érzem, megfelelő indok nélkül nem állnák meg a helyüket a szavaim. Lehetséges, hogy egyszer meg fogom gondolni magam, de ha igen, az bizonyosan nagyon-nagyon messze van. - Nehogy azt hidd, hogy ettől annyival könnyebb, úgyis kitekeri a nyakam, ha megint ennyire elszúrom. Rántottam meg a vállam, szó se róla, nem venném ennyire egyszerűen a felvázolt helyzetet, de elfogadtam, hogy ez az utolsó dobásom Sarahnál, és minden meg fogok tenni annak érdekében, hogy megfeleljek neki, legyen bármennyire is nehéz. Szerencsére elég makacs nőszemély tudok lenni, szóval nem fog akkora gondot okozni, ha én valamit akarok, azt úgyis elérem. - Ez az erőd elég találó, de nem hibáztathatjuk azért, mert bezárkózott, miattunk, és élete más lélekölő történései miatt. Szerintem én is hasonlóan viselkednék a helyében. Persze, hiszen a kölyke vagyok, még szép, hogy így reagálnék. Viszont nem voltam hajlandó feladni a reményt, hogy visszaenged az életébe, s igen, Nicholast is, szimpatikus volt, tök jól eldumáltunk, pedig most látom először. Jól van ez így. Jók lehettek akkor együtt, most is jók lennének, de nem bíztam abban, hogy Sarah képes lesz teljesen elengedni a múlt sérelmeit, hogy megkíséreljen boldogan élni a jelenben. - Örülök neki! Bólintottam elégedett mosollyal, ez amolyan, a lány áldását adja a férfinak, hogy megkísérelje meghódítani anyucit típusú dolog. Tudom, a kutyát nem érdekli, hogy én mit gondolok, de tudnék zabszem lenni a hátsójában, ha rühellném a pofáját. Ám mivel nincs így, nem is óhajtom kikészíteni. - Igen, valóban az lenne. Ha ez számít valamit, én szurkolok. Ütögettem meg a vállán vigyorogva, majd elindultam az út felé, ideje hazafutnom, kezd befagyni a popóm, és azon segít a mozgás. - Nagyon örültem, biztos találkozunk még. Kacsintottam rá, majd biccentettem felé, és elkocogtam az éjszakában, nem akartam túl sokáig távol maradni, nehogy Sarahnak eszébe jusson valami, amihez éppenséggel szüksége van rám, aztán felszívja magát, hogy nem vagyok sehol.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot! Ha van kedved, majd szervezhetünk apa-lánya programokat. XDDD //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Az életben nem gondoltam volna, hogy Yvonne ennyire odavan a sérülésekért. Najóvan Nicho, te meg ne viselkedj már úgy, hogy évek óta ismered, mert legjobb esetben is max egy-fél órája. Ráadásul azt se tudtam, mi járhat a fejében... csupán következtethettem azokból, amilyen arcot vág a feltűnő seb, illetve az azt takaró tetoválás hatására. Az energiák tetszésről árulkodnak, de nem megyek bele ennek a vizsgálatába. Tetszik neki, kész, ennyi a lényeg. Azt meg majd talán máskor elárulja, hogy mi ez a sebfétis. - Igazából ezek csak úgy... 60 éve kerültek rám, addig nem éltem a lehetőséggel. De igen, tényleg nem volt egyszerű eset... sosem feledi el egy vérfarkas azt a pillanatot, amikor először mar bele az ezüst. Máig emlékszem rá... ahogyan kirontok a bokorból, eldörrennek a puskák, felordítanak a társaim... majd én is, ahogyan valami belém áll és vadul égetni kezd... szörnyű érzés volt... az első találkozás azzal az átokverte anyaggal. Egyelőre nem öltöztem vissza, csak karba fontam a karjaimat, így láthatta, hogy a jobb karomon egyenesen a csuklómig egy villám alakú tetoválás fut végig... elrejtve egy hosszú vágást. - Hm, szívós egy leányzó vagy akkor. Még akkor is, ha vérfarkas vagy mellette. Őrültekkel foglalkozni nem pont hálás dolog. Meg őszintén, melyik az a barom, amelyik szereti, ha lőnek rá? Pfff... már megint hülye vagyok, ki is töltött pár évszázadot azzal, hogy játszott az étellel és háborúkban vett részt... aztán a többi összezörrenésről a homo sapiensekkel már nem is beszélve. - Ez a te döntésed, Yvonne. De ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor ne tegyél ilyen kijelentést jó előre. Jó esetben sok évszázad áll még előtted, nem tudhatod, merre fog vinni az utad. Beharapni rengeteg mindenkit lehet... haldokló jóbarátot, kinek csak ez az esélye az életben maradásra, szerelmet... hosszú a lista. Ugyan három és fél évszázad alatt én még senkit se haraptam be, de rengeteget foglalkoztam kölykökkel. Volt olyan is, amikor én léptem valakinek a teremtőjének a helyére, hogy legalább a kezdeti lépéseken átsegíthessem és legyen esélye az életben maradásra. De atyám azon kívánságát, hogy valakinek én is adhassak álmokat, nem tudtam teljesíteni... mondjuk kétlem, hogy a korábbi életvitelem során erre lett volna lényegében lehetőségem. Azt nem vonom kétségbe, amit ezt követően mond, túlságosan is biztosnak tűnik a dologban. Különben se voltam annyira tisztában egykori kedvesem jelenlegi dolgaival, hogy elhamarkodott kijelentéseket tegyek vele kapcsolatban. De azt láttam Yvonne-on, hogy sose engedné a dolgok rosszabbra fordulását. Elég csak a szemébe nézni ehhez, ott ég az elhatározottság tüze. - Mindannyian Yvonne... és ha engem kérdezel, szerintem ez a jogos büntetésünk a történtekért. Egyszer minden visszaüt ránk... előbb vagy utóbb. Ha másért nem, hát ezért a gondolatmenetért megérte annak idején Kínába utazni. Amikor kifejezi a tetszését, én csak visszamosolygok. Szimpatikus a kiscsaj, azt meg kell hagyni. Talán ő nem tartja fontosnak, hogy ő mit gondol erről az egészről, de igazából eléggé is számít. Jelenleg ő a legközelebbi hozzátartozója Sarah-nak, így sokat nyom a latba a véleménye. Ha ő képes lenne egy vadidegent elfogadni a teremtője mellé, az nagyon sokat nyom a latba. Talán ha valami számító rohadék lennék ezt ki is használnám... de nem. Ha ezt az erődöt el akarom foglalni, azt egyedül kell megtennem... ugyan egy ostrom se sikerült eddig egy emberrel, de így kell lennie. Talán Yvonne puhítgatásával könnyebb lenne, de nem élek a kísértéssel... Sarah-val kapscolatban én egyszerűen nem érdemeltem meg a könnyebb utat. - Kösz, a biztatás mindig jól jön... még egy ilyen vén csontnak is - kuncogok. De aztán a meetingnek vége szakad, ahogyan Yvonne távozóra fogja a dolgot. Megfordult a fejemben, hogy hazafuvarozom, de aztán elvetem. Talán nem lenne szerencsés, ha Sarah együtt látna minket... bár a szagomat valószínűleg így is meg fogja érezni rajta. - Részemről a szerencse. Vigyázz magadra. Yvonne hamarosan eltűnt a távolban, miközben talpra ugrottam. Lassan már hozzáfagytam a korláthoz, ideje volt már lekászálódni. Miközben visszavettem a ruháimat, azon gondolkodtam... min is?
//Én is köszönöm! Természetesen benne vagyok az ilyen alkalmakba, de vonjuk be anyádat is majd //
A Triával való könnyed... találkozás után nem mentem vissza a Farkaslakba. Magamon éreztem a nőstény illatát, s habár az ilyesmi egyáltalán nem szokott máskor zavarni, most mégis inkább kiautóztam a városból. Nem, nem mentem Anchorage-be, még csak az kellett volna! Először örültem annak, hogy Yetta oda száműzte magát, hogy nincs a városban és hogy a kilátó, amit végül "búvóhelyül" választottam egy időre a két város között trónolt. Tudom, hogy - finoman szólva - nem volt szép, amit tettem. Tiszta sor. Ugyanakkor mardosó bűntudat se járt át, mert ez csupán egy kis szórakozás volt, testi vágyak kielégítése. Jól éreztük magunkat, ez minden, a nőstény eszelős és ez szimpatikussá tette. Nem fogom kerülni a jövőben sem, ha a városban marad, s hogy lesz-e még légyottunk? Nem tervezem, ám ez is olyan testi szükséglet, mint az evés, vagy az ivás. Csodálatos, ahogyan mindezt magamban pontról pontra taglalom, mégis... itt vagyok és nem otthon. Azt hiszem, attól félek, hogy összefutok Jennyvel vagy Ryannel és megkapom a fejmosást, a lelki fröccsöt. Vagy csak tükörrel nem akarok szembe találkozni. A fenébe is, hiszen télen meg Sarah-t kaptam el, az se volt másabb semmivel, egyszer jó volt, részegek voltunk, kész, azóta sincs semmi gond, szépen eléldegélünk egy falkában. Ez is Yetta alatt történt. Erre a ráeszmélésre pedig reflexszerűen beleverem a homlokom a fakorlátba, amire eddig könyököltem. Győzködöm magam arról, hogy semmi rosszat nem csináltam, mert ugyanúgy szeretem Yettát, mégis valami nincs rendben. Próbálom elterelni a gondolataimat, a tájban való gyönyörködéssel, vagy épp a satnya forgalom szemlélésével, de az állkapcsom annyira megfeszül, hogy szinte fáj. A farkasom se segít, hűvös energiái zavarosak, mintha megbomlasztotta volna kicsit Tria, bár fogalmam sincs, mivel, vagy hogyan. Talán jobb is nem tudni. Érzelmi hűség! Ezaz! Ebbe kapaszkodom. A testi hűtlenséget pedig nem kell megtudnia, mire újból találkozunk, semmi nyoma nem lesz rajtam a kis légyottnak. Igen, természetesen eszem ágába sincs bevallani semmit se. A tudatlanság ilyen esetekben szerintem kifejezetten boldogító, jobb lesz mindhármunknak, ha ezt a párom sose tudja meg.
~ Baby it's all wrong, where are the plans we made for two? ~
Vártam rá tegnap. Vártam lelkesen, remélve a legjobbakat Castor részéről. Egy idő után a lelkesedésem kételyek közé vetődött és kezeimet tördelve járkáltam fel-alá a lakásban. Admirális füleit billegetve, salátalevelét majszolva követett minden felé közben. Nem tudom, mit remélt, de hogy megnyugvást nem hozott magával a szőrös kis jószág jelenléte, az biztos. Vártam bizakodva. Mindjárt hív, mindjárt csenget. Vártam rá aggódva is, hogy talán valami miatt nem tud elszakadni. Valakinek baja esett, aki fontos a számára. De akkor miért nem hív? Talán neki magának esett baja? Telefonáltam én, hagytam üzenetet, mikor nem vette fel a telefonját - egy idő után már elérhetetlennek jelezte, nyilván, lemerült a készülék. Vártam csalódottan az éjszakában, de nem jött. Így nyomott hát el a nappali kanapéján az álom.
Délelőttös voltam a munkában, ilyenkor nincs nagy forgalom sajnos. A gondolataim szabadon garázdálkodhattak, s így ült meg szépen lassan az unott órák és a huszadik pulttörölgetés közepette a kétely bennem. Akkor döntöttem el, hogy a munkaidőm leteltével nem hazafelé, hanem a szomszéd város felé veszem az irányt. Szép az idő, gyorsan lehet haladni, így a közel hat órás utat is gyorsabban teszi meg az ember. Egyszerű farmert és pántos fehér felsőt viselek, hajam lófarokba fogva maradt, miután eljöttem a Pitből. A rádióból pörgősebb muzsika szól - country pop, szokás szerint - mely segít elterelni kicsit a gondolataimat. Olyan jól megy ez, hogy egy idő után már csak a zene, az országút és én vagyunk, de ha akadna utastársam, az sem érezné kínosnak, hogy éneklek mellette. Átlagosan elviselhető az énekhangom. Aki nem hiszi, kérje meg a húgomat, énekeljen ő! Akkor majd rájön. A várost megközelítve sem lassítok, így először elsuhanok az ezüstszín terepjáróval Darren mellett. Mint egy villanás. Jött és már itt sincs az autó az utasával... Csakhogy az agyam kapcsol, én pedig visszatolatok. A lehúzódó ablaküveg mögül meglepett képpel meredek rá. - Darren! Hát te meg...? - Én magam még csak kinyitom a kocsi ajtaját, farkasom energiái azonban máris aggódóan, sietve környékezik meg az övéit, kapaszkodót keresve. Nem tudom hova tenni az ittlétét - lehet, hogy vár valakire? - és a fehér bundásom sem épp nyugszik meg a párját megkörnyékezve. Azért kiszállok a kocsiból, a kézifék behúzása és a motor leállítása után, öt-hat méterre Darrentől. A széljárás neki kedvez, nem érzékelek semmit felőle még az idegen szagokból.
Épp a fejelésemből egyenesedek ki, amikor a Volvo elsuhan az úton, amitől ereimben megfagy a vér, szerintem kicsit el is sápadok, pár másodpercig levegőt se veszek. Szeretnék azért rimánkodni, hogy nehogy visszajöjjön, nehogy észrevegyen, ám minden reményem elszáll, maikor visszatolat. A szél még egyelőre velem van, ám ki tudja, meddig lesz ez így. Gyomrom apró ponttá zsugorodik, ahogy megérzem a felém lendülés nőstényfarkas energiáit, s megfordul a fejemben, hogy fel kéne húzni a pajzsom, ám az még gyanúsabb lenne. Farkasom üdvözli a párját, ám ő is másabb, félig még Tria energiáinak hatása alatt vagyunk, félig szinte vádol a tettemért. Szépen vagyunk. Egy hete ígértem neki a világot tulajdonképpen, most pedig kényszeredett, kicsit sem őszinte mosollyal tekintek rá, hátrálok egy lépést a korláttól ösztönösen és olyan szívesen leköpném magam. Nem szabad közelebb jönnie, nem szabad megéreznie, nem szabad megtudnia! A Sors remekül szórakozhat rajtam, bár minden oka megvan rá, kijár a káröröm, ennek ellenére kicsit se érzem jobban magam attól, hogy ez egy megérdemelt büntetés lesz. Megszólalnom se kell, hogy eláruljam, valami nagyon nincs rendben, Normális körülmények között már rég örömtől részegülten, mosolyogva ölelném magamhoz, de most minden tettem, szavam, pillantásom árulás. Hiába próbáltam magam az előbb még mentegetne, most, hogy itt áll velem szemben, belém hasít a tegnap este súlya. - Szia! - köszönök ügyetlenül megjátszott könnyedséggel, a helyemről azonban továbbra se mozdulok, nem indulok meg felé. - Kijöttem levegőzni. De neked nem kéne itt lenni - ó, de mennyire nem! -, egy köpésre van a város, bárki jöhet még erre. Érzem az illatát. Tiszta, üdítő, egyedül az én szagom vegyül bele enyhén, s ha minden igaz, még harapásom nyoma is megvan a derekán. Az én testem ellenben olyan kis karmolásokkal van tele, amiknek nem kéne ott lenniük, amik nem tőle származnak, s hiába van rajtam póló, dzseki, olyan, mintha ezeken is átsütnének, mint egy bélyeg. Megint hátrálok, ha közeledik, kínkeservvel rázom a fejem, rászólni viszont nem tudok. Meg fogja tudni, hogy milyen vagyok. Megérzi, meglátja, és... - Maradj ott és figyelj rám, jó? - mondom hirtelen, egy árnyalatnyival nehezebben szedve a levegőt. Gyorsan, mielőtt megérzi, tudnia kell. - Soha senkit nem hívtam még min ulvinne-nek, egyetlen nőstényt se tartottam eddig igazán a páromnak és te vagy az első, aki teljesen el tudta velem feledtetni Mayt. - Hangom ideges, szemem szorosan lehunyom, ahogy változik a szélirány és gy érezheti, hogy igazat mondtam. Kiszagolhatja ezt és minden mást is. Annyira elcsesztem...
Az értetlenség úgy fest, maradós vendég ábrázatomon. Még mosoly is vegyül mellé ajkaim szegletébe szavai hallatán. Ugyan, menjen már! - Szia! Csak a hotel környékéről lettem kitiltva hivatalosan, te is tudod. - Hangom szórakozottan csendül, ugyanakkor bizonytalanul is, hiszen farkasom figyelmeztet. Az ő érzékei ezerszer fejlettebbek és feleannyira sem jóhiszemű, mint én tudok lenni azokkal szemben, akikkel szimpatizálok. - Kerestelek tegnap, de le voltál merülve, szóval gondoltam, ha már úgyis átjöttünk volna ide... - Vállat vonok. Megspóroltam egy utat, innét már nem futhatok el, csak egyenesen előre. Vele az oldalamon. Legalábbis... remélem. - Vagy változott volna a terv? - Nem lepne meg, hiszen a tervezgetés nem a mi védőszentünk, az már egyszer tuti. Pedig ezt most igazán nem bonyolítottuk túl, de tényleg! Közelebb lépek, ő pedig hátrál. A kétely röhögve kapja fel fekete köpenyét és nagyra nő; felcsap magasra és éget, mint a tűz lángjai a kandallóban a hideg éjszakákon. - Ugyan már Darren, ne hülyéskedj! Történt valami? - Lépnék közelebb, de szavai megtorpanásra késztetnek, így akár azt is mondhatnánk, engedelmeskedem kérésének és nem megyek oda hozzá. - M...miért mondod ezt most nekem? - Kérdezem, de a választ már nem kell megadnia rá. Megérzem az idegen nőstény illatát, s megérzem a közé keveredő fáradtan kielégült verejtékillatot is. Ismerem ezt, mindennél jobban. Számos vad és kellemes este után ébredtem mellette, hogyan is ne szúrnám hát ki, hogy nem egy egyszerű üzleti találka lenyomatát viseli magán. Ajkaim szóra nyílnak, de annyi mindent tennék és vágnék hozzá egyszerre, hogy hang nem sok, annyi sem jön ki torkomon. Lehet egyszerűbb lenne csak ordítani artikulálatlanul...
Keresett. Képzeletem meglódul és látom magam előtt, ahogy fel-alá járkál a lakásban, próbál elérni, de nem tud, talán aggódik is, hogy valami történt, miközben én valójában... Átjöttünk volna. Kínoz minden szava, ám tudtom, hogy ez semmi ahhoz képest, ahogy nem sokára ő is, meg én is érezni fogom magam. A tervünk, hogy Castor elé megyünk, hogy valahogy próbálunk változtatni, javítani ezen a szinte lehetetlen helyzeten távolinak tűnt, mintha egy másik életben gondoltuk volna el. Nem ezt érdemli, nem ez járna neki, nagyon nem! Értetlenkedik, megtorpan, kíváncsi, én pedig nagyon szeretnék ebben a pillanatban ragadni, maradjon minden bizonytalan, érezzem csak én szarul magam, de ez már képmutatás. Azok után, hogy megcsaltam, minden önzetlenség álszent, kétszínű gyávaság. Jó a kérdés. Sokkal korábban el kellett volna mondanom mindezt, vagy legalábbis pár napja mindenképp. Ehelyett pánikolva bedobom egy olyan helyzetben, ami mindjárt darabjaira hullik, ennek első jele pedig Yetta arca. Tudja. Kiszagolta. Valahol megkönnyebbülés, nem kell titkolózni, nem kell hazudni, közben viszont rettegek. Egyelőre nem jut szóhoz, én pedig nem merek megnyikkanni sem, moccanni végképp nem. Bocsánatot kéne kérnem, sajnálkoznom, megbocsátásért esdekelnem, fogadkozni, hogy többé ilyen nem lesz, csak adjon még egy esélyt, ne hagyjon el... Mindebből azonban semmit nem juttatok kifejezésre. Üresnek és őszintétlennek tűnne. Talán tényleg az is lenne, mert az ijedség és a sablonforma szülte őket. Nem tudok a szemébe nézni, képtelen vagyok rá. - Ha tudnám, visszacsinálnám. - Nyögtem ki végül és komolyan is gondoltam, bár ezen a ponton azt hiszem, mondhattam bármit.
Nem tekint rám, még csak nem is szól kezdetben. Én sem. Amikor viszont megszólal, kár belé, mert belőlem továbbra sem szavakat csal elő a viselkedése, hanem azt, hogy immáron közelebb lépek és megkínálom arcának bal oldalát egy istenes pofonnal, majd - hacsak nem kapja el fejét - még közelebb lépek és tarkójánál fogva rá nyakára/fejére, fordítom magam felé tekintetét. Nincs a mozdulatban semmi bocsánatkérés, semmi cirógatás... csak a nyers hevesség, amivel követelem, igenis nézzen a szemembe, ha már hozzám szól. Legalább ennyi legyen benne. - Ha tudnád...? Ha tudnád, hogy én mi mindent csinálnék vissza jelen pillanatban! Én... - Megnyíltam előtte, basszus! Olyan dolgokat tud rólam, amit még Olen se, csak a beharapóm és a vértestvéreim. Ott vergődtem, sírtam előtte, mint egy szerencsétlen nyomorék a saját lelkiismeretének súlyától megtörten. Talán... talán pont ez volt a kiváltó oka az egésznek. Sok volt, menekült előle, nem tudom. Pedig akkor, ott a zuhany alatti kis világban, ahol csak ketten voltunk, én elhittem, tényleg elhittem, hogy elértünk egy fordulópontot a kapcsolatunkban. Úgy éreztem, ő is. Tévedtem. Miért? - Kérdezném újra meg újra a barna íriszekbe meredve sárgás cirmokkal teli kékjeimmel. Helyette azonban teljesen más kérdést formálnak ajkaim, mert félek, akármit is válaszolna a miértekkel kapcsolatosan, az nem enyhítené a mellkasomat szaggató szorítást. Talán még a szívem is belehasadna. - Ki volt az? - Vonásaim, mint kőből faragott dühös angyaléi, nem tűrnek kibúvó szót. Csak a tekintetem sarkában megülő könnycseppek azok, mik lágyítanak ábrázatom zordságán. Vagy épp, hogy még inkább fájóvá teszik az összképet...
A pofon hangosan csattan, az arcom ég, de a fizikai fájdalom semmi ahhoz a tépő, szaggató fájdalomhoz képest, ami a lelkemet ostromolja. Megragad a tarkómnál, mint egy rossz kölyköt, hogy kikényszerítse a szemkontaktust, ez a kényszerítés pedig az egyetlen dolog, ami moccanásra bírja a farkasom. Rideg energiái körbevesznek, enyhülést nem hoznak, talán csak rontanak mindenen. Nem kérdez okokat, vagy csupán egyelőre tartja vissza a "miért"-et, igazából nem számít. A tekintete belém ég, a szavai eltalálnak, mintha rozsdás vasat vájna belém - ezüstöt biztos nem pazarolna rám. - Mi mindent? Mondd ki! - Szinte követelem, még úgy is, hogy jelenleg semmi jogom hozzá, tekintetem immár akkor se szakítanám el az övétől, ha elengedné a tarkómat. Nem tudom, mi ez, hogy miért kell, hogy még jobban belém marjon, csupán halvány sejtés, de ez is elég. Meglep és kizökkent a kérdése, amit arckifejezésem is híven tükröz. Mit számít, hogy ki volt? - Tria. Új a városban. - Gondolom, nem ismeri, mi tagadás, tegnapig én se ismertem, amit viszont inkább nem mondok ki hangosan, mert kétlem, hogy jobb fényben tüntetne fel. Bár kérdéses, hogy lehetek-e ennél rosszabban egyébként. - Miért fontos ez? Igazából a pofon után verbális szidalomözönre, vagy egy nekem ugrásra számítottam, nem erre.
~ One minute it's love and suddenly it's like a battlefield ~
Követelő szavaira állkapcsaim megfeszülnek, ujjaim tarkójába vájnak figyelmeztetően. - Azokat az eseteket, mikor a Pitben valamelyik hím képtelen volt felfogni, hogy van párom, akit szeretek és akiről tudom, hogy bízik bennem, és ezért csak udvariasan a zsebembe csúsztattam a számát, majd kidobtam, ha nem látta, hogy még a kísértés se lehessen meg! Azt, hogy bíztam benned... hogy hittem bennünk. - Suttogom szinte csak a szavakat felé. Mellkasom az övének feszül, s tekintetem is immáron inkább borostyánszín, mintsem kék. Tarkóját tartó kezem hirtelen mozdul és ujjaimmal tincsei közé markolva rántom hátra a fejét, hogy nyakának izmai szinte pattanásig feszülnek általa. - Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki Darren... talán jobb is, ha nem tudom! - Hangom megremeg, de lenyelem a torkomat szorongató sírás-gombócot. - Csak én hülye... azt hittem, érek legalább annyit, hogy számítok valamit és... Gondolom, még kapóra is jött, hogy leléptem Anchorageba. Talán nem is ez volt az egyetlen alkalom. - Eresztem el végül. Még annyit se ér az egész, hogy kárt tegyek benne, hogy a torkának essek úgy istenesen! Kinek lenne jobb tőle? Mert nekem biztosan nem. Ellököm magamtól, elhátrálok tőle a kocsim felé vissza. - Valakinek ki kell fizetnie a lotyódat, ha már elvégezte, amit én nyilvánvalóan nem tudok megadni neked! - Tárom szét a karjaimat flegmán vonva vállat, de még ez a mozdulat is sajog a vádló fájdalomtól, ami átjár és szép lassan emészt fel belülről.
Mintha zuhannék, tényleg olyan érzés volt, s kedvem lenne lepillantani, hogy lássam, tényleg van-e még talaj a talpam alatt. Arcom fájdalmas kifejezést ölt, elfordítanám a fejem, de erősen a tarkómba vájja ujjait, s különben is: én akartam hallani. Tudnom kell, hogy mi mindent tettem tönkre, mibe gázoltam bele, mit romboltam le akkora vehemenciával, mintha egy tomboló szélvihar lennék. Nem akartam, de ez már semmit sem számít. Hátrarántja a fejem, egy őrült pillanatig azt hiszem, dühösen megmar, magának jelöl, kiabál, hogy ilyet még egyszer ne merészeljek. Aztán már annak is örülnék, ha egyszerűen átharapná és kitépné a torkom. Egyiket sem teszi. - Semmivel - suttogom, nyakam továbbra is hátrafeszítve, ujjai megszokott ismerősséggel, mégis idegen indulattal tépik rövid hajam. - Nem! Nem, nem, nem - mondom gyorsan és egyből a szemébe nézek, amint elereszt. Agyamban kétségbeesetten kutatok, remélve, hogy találok valamit, akármit, amivel meg tudnám magyarázni, hogy mi volt ez az egész. - Yetta, kérlek... - Ellök és hátrálni kezd, torkom elszorul, gyomrom idegesen összerándul a lehetőségre, hogy elmegy, hogy távolodik, hogy nem tudnom helyrehozni. - Min... - időben kapcsolok és elhallgatok. Nem hívhatom így. A farkasom dühösen morogva nyüszít, mert igenis az övé, a miénk, neki kell, mindkettőnknek kell, min ulvinne, s nem képes elfogadni, én pedig bele se akarok gondolni, hogy ezzel az egésszel talán elértem, hogy többé ne legyen semmi alapom így hívni. Utolsó mondatára végre élet költözik a lábamba és elindulok utána. Süt belőle a fájdalom, a csalódottság, nekem pedig semmi jogom megvigasztalni, mert én váltottam ki mindezt, miattam van. Görcsösen kapálózó, vergődő szerencsétlenségként próbálok kiutat találni, kapaszkodót, fogást rajta, hogy marasztaljam, hogy megtartsam, agyam hátsó zugában viszont egy undok, lemondó hang nem hagy fel a "vége" ismételgetésével. A farkasom felmordul, ketrece rácsának ront, dühösen vicsorog, vádol, mintha egy kicsit nem is lenne bűnrészes. Ösztön. Kiszagolta, s csak azon van, hogy a párját maga mellett tartsa. Nem eresztem rá a másik nőstényére, pedig menne, rohanna, akkora vehemenciával, mint talán még soha. - Tudom... tudom, hogy nagyon elbasztam, hidd el, én... - Körbenézek, mintha a fáktól és az aszfalttól várnék segítséget, majd megint Yettára. - Az egyik legutolsó dolog, amit akartam, az fájdalmat okozni neked, egyáltalán nem ezt érdemelted és főleg nem tőlem. - Egy fél fokkal összeszedettebben beszélek. - Minden, amit mondtam neked, nem csak az előbb, hanem múlt héten is, igaz, komolyan gondolom, és ez a... a tegnap esti semmit nem jelentett. - Végig a szemébe nézek, bár nehezen állom a pillantását. Valami azt súgja, hogy ez itt most nem fog menni, nem fog helyrejönni, nem fog működni. Kepeszthetek akárhogy, ezt annál jobban elcsesztem, semmint hogy egy kiadós veszekedés, vagy lélekkiöntés után továbbléphessünk rajta. Én boldogan megtenném, de Yetta szava a döntő.
Csak a fejemet csóválom a szabadkozására, mintegy lemondóan. Nem érdekel, értse meg! Mindenemet kitártam előtte, képes lettem volna lemondani a szabadságomról érte - le is mondtam bizonyos szinten - és erre ő... Átverve érzem magam, pofára ejtve, úgy, mint még soha. Persze, kaptam már rajta hímet megcsaláson, s mentem már neki nősténynek, hiába volt idősebb nálam, hogy mégis tudja már, hogy a helye a sorban... Mégsem éreztem magamat úgy, mint valami naiv szűzleány, akinek ígérnek minden szépet és jót, aztán meg kiröhögik a háta mögött, miután minden titkát kiadta. Ez az, ami fáj, nem a tett. Éppen ezért nincs is értelme hasonlóként megtorolni, holott tizenkettő egy tucat, akik kapnának az ajánlaton. De minek süllyednék le erre a szintre?
Már elérném a kocsit, mikor elhangzik az a fél szavacska. Nem kell befejeznie, hogy tudjam, hogyan végződött volna. S jól is teszi, hogy nem fejezi be, ám mindez nem gátolja meg farkasomat abban, hogy láncait ledobva, egyazon lendülettel, ahogy Darren felé visszafordulok, rá vesse magát. Alakváltás közepette fél pillanat alatt szelem át a közöttünk levő távolságot, ledöntse lábairól a kedvest, s karmaimmal a vállaiban "megkapaszkodva" terítve le, mint valami prédát. A lendületnek hála, ami a farkassá változással járó testtömeg növekedéssel csak nőtt, beszánkázunk a kilátó melletti susnyásba. ~ _Soha_ többet ne nevezz így! ~ Morgok felé; vicsorgó, fenyegető képem alig pár centire az övétől, ahogy súlyommal a földön tartom, nem eresztem az után sem, hogy a kis "csúszdázásunk" véget ért. Megered a nyelve, s az egyik felemnek kedve lenne torkába marni, belé fojtani a szót az utolsó hangig. Ugyanakkor a másik felem tudja, hogy igazat szól. Hogy tényleg sajnálja. De akkor miért? Komolyan, miért kellett...? - Mondjon bármit, akkor és ott le merem fogadni, hogy úgy érezte megéri. Megéri félredobni a kimondatlan esküt, mit a vállán ejtett seb jelent. Azért a szukáért. ~ Ne mondd nekem, hogy semmit nem jelentett! Elárultál, Darren! ~ Keserű düh elkínzott hangja keveredik morgásoméval. Senkinek nem nyíltam meg még annyira, mint a hímnek, senkit nem engedtem még ilyen közel a valós önmagamhoz. Éppen ezért senki sem ejtett még ennyire pofára... De mit is vártam? Hím, ráadásul jellemében ijesztően hasonló hozzám. előbb-utóbb az egyikünk elcseszte volna ezt a párosdit. Mégis voltak pillanatok, volt idő, amikor elhittem, hogy működhet. A szép szavak, a tervek aranypapírba csomagolták a valóságot, hogy ezt nem nekünk találták ki. Ezek nem mi vagyunk, csak a másikért változtunk meg, érte játszottuk a megtért utazót. ~ Én... ezen már nem tudok csak úgy továbblépni és megrázni magamat. Nem is akarok. Szóval a helyedben laposkúszásban közelítenék csak magamhoz, de a legjobb lenne, ha úgy se! ~
A félig elhangzott becézés váratlan, de teljesen érthető reakciót vált ki belőle, semmi módon nem ellenkezem, amikor nekem ugrik, besodor a bozótosba és belém vájja karmait. Morgása, vicsorgása semmi ahhoz képest, amit a szavaival elér. Pedig tudhattam volna, sőt, valahol tudtam is, hogy ez lesz, mégis én naiv bíztam benne, hogy talán mégsem. Beszélek, mert mást nem tehetek, illetve tehetnék, ám azzal semmin nem javítanék. Dühös, megbántott, elárult. - De igenis mondom! - kiabálom elkínzottan, majd megragadom mellső lábait és jobban a vállamnak feszítem őket, hogy karmai még mélyebbre menjenek. Nem eresztem, nem szökhet. - Téged szeretlek, nem őt, nem mást, lefeküdtem vele, de az ösztön volt, semmi több, és ha ezt tudom... ha tudom, hogy ez ilyen rossz, ennyire fáj, soha nem tettem volna meg. - Elvileg meg se kellett volna tudnia, de akkor... akkor én se tanulom meg ezt. Amit ezek után mond, azt felfogni se vagyok hajlandó. Értetlenül pislogok a fehér nőstényre, ajkaim kissé elválnak egymástól, szemem elkerekedik, kezem szorítása pedig lazul, s végül lehanyatlik a földre, eleresztve őt ezzel. - Ez... mit akarsz ezzel mondani? - kérdezem akadozva, miközben nagyon remélem, hogy nem azt mondta ki burkoltan, amire szavai következtetni engedtek. Mellkasomra mázsás súly telepszik, alig jutok tőle levegőhöz, szinte ijedten nézek Yettára. A válasza vagy maga lesz a megváltás, vagy a kivégzésem - előbbi gyermeteg remény, utóbbi megérdemelt büntetés. Agyam lázasan kutat megoldás, kiút után, nem akarom, hogy vége legyen, nem akarom elengedni, nem fejezhetjük be, főleg nem így! Befejezés? Te jó Tupilek, ez viccnek is rossz, hiszen ő az enyém, én az övé, nem? Ezüst, halál, falka válasszon el minket, ezek is maximum együttes nekidurálással.
Kezdőlap
//
