A pofon hangosan csattan, az arcom ég, de a fizikai fájdalom semmi ahhoz a tépő, szaggató fájdalomhoz képest, ami a lelkemet ostromolja. Megragad a tarkómnál, mint egy rossz kölyköt, hogy kikényszerítse a szemkontaktust, ez a kényszerítés pedig az egyetlen dolog, ami moccanásra bírja a farkasom. Rideg energiái körbevesznek, enyhülést nem hoznak, talán csak rontanak mindenen. Nem kérdez okokat, vagy csupán egyelőre tartja vissza a "miért"-et, igazából nem számít. A tekintete belém ég, a szavai eltalálnak, mintha rozsdás vasat vájna belém - ezüstöt biztos nem pazarolna rám. - Mi mindent? Mondd ki! - Szinte követelem, még úgy is, hogy jelenleg semmi jogom hozzá, tekintetem immár akkor se szakítanám el az övétől, ha elengedné a tarkómat. Nem tudom, mi ez, hogy miért kell, hogy még jobban belém marjon, csupán halvány sejtés, de ez is elég. Meglep és kizökkent a kérdése, amit arckifejezésem is híven tükröz. Mit számít, hogy ki volt? - Tria. Új a városban. - Gondolom, nem ismeri, mi tagadás, tegnapig én se ismertem, amit viszont inkább nem mondok ki hangosan, mert kétlem, hogy jobb fényben tüntetne fel. Bár kérdéses, hogy lehetek-e ennél rosszabban egyébként. - Miért fontos ez? Igazából a pofon után verbális szidalomözönre, vagy egy nekem ugrásra számítottam, nem erre.
~ One minute it's love and suddenly it's like a battlefield ~
Követelő szavaira állkapcsaim megfeszülnek, ujjaim tarkójába vájnak figyelmeztetően. - Azokat az eseteket, mikor a Pitben valamelyik hím képtelen volt felfogni, hogy van párom, akit szeretek és akiről tudom, hogy bízik bennem, és ezért csak udvariasan a zsebembe csúsztattam a számát, majd kidobtam, ha nem látta, hogy még a kísértés se lehessen meg! Azt, hogy bíztam benned... hogy hittem bennünk. - Suttogom szinte csak a szavakat felé. Mellkasom az övének feszül, s tekintetem is immáron inkább borostyánszín, mintsem kék. Tarkóját tartó kezem hirtelen mozdul és ujjaimmal tincsei közé markolva rántom hátra a fejét, hogy nyakának izmai szinte pattanásig feszülnek általa. - Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki Darren... talán jobb is, ha nem tudom! - Hangom megremeg, de lenyelem a torkomat szorongató sírás-gombócot. - Csak én hülye... azt hittem, érek legalább annyit, hogy számítok valamit és... Gondolom, még kapóra is jött, hogy leléptem Anchorageba. Talán nem is ez volt az egyetlen alkalom. - Eresztem el végül. Még annyit se ér az egész, hogy kárt tegyek benne, hogy a torkának essek úgy istenesen! Kinek lenne jobb tőle? Mert nekem biztosan nem. Ellököm magamtól, elhátrálok tőle a kocsim felé vissza. - Valakinek ki kell fizetnie a lotyódat, ha már elvégezte, amit én nyilvánvalóan nem tudok megadni neked! - Tárom szét a karjaimat flegmán vonva vállat, de még ez a mozdulat is sajog a vádló fájdalomtól, ami átjár és szép lassan emészt fel belülről.
Mintha zuhannék, tényleg olyan érzés volt, s kedvem lenne lepillantani, hogy lássam, tényleg van-e még talaj a talpam alatt. Arcom fájdalmas kifejezést ölt, elfordítanám a fejem, de erősen a tarkómba vájja ujjait, s különben is: én akartam hallani. Tudnom kell, hogy mi mindent tettem tönkre, mibe gázoltam bele, mit romboltam le akkora vehemenciával, mintha egy tomboló szélvihar lennék. Nem akartam, de ez már semmit sem számít. Hátrarántja a fejem, egy őrült pillanatig azt hiszem, dühösen megmar, magának jelöl, kiabál, hogy ilyet még egyszer ne merészeljek. Aztán már annak is örülnék, ha egyszerűen átharapná és kitépné a torkom. Egyiket sem teszi. - Semmivel - suttogom, nyakam továbbra is hátrafeszítve, ujjai megszokott ismerősséggel, mégis idegen indulattal tépik rövid hajam. - Nem! Nem, nem, nem - mondom gyorsan és egyből a szemébe nézek, amint elereszt. Agyamban kétségbeesetten kutatok, remélve, hogy találok valamit, akármit, amivel meg tudnám magyarázni, hogy mi volt ez az egész. - Yetta, kérlek... - Ellök és hátrálni kezd, torkom elszorul, gyomrom idegesen összerándul a lehetőségre, hogy elmegy, hogy távolodik, hogy nem tudnom helyrehozni. - Min... - időben kapcsolok és elhallgatok. Nem hívhatom így. A farkasom dühösen morogva nyüszít, mert igenis az övé, a miénk, neki kell, mindkettőnknek kell, min ulvinne, s nem képes elfogadni, én pedig bele se akarok gondolni, hogy ezzel az egésszel talán elértem, hogy többé ne legyen semmi alapom így hívni. Utolsó mondatára végre élet költözik a lábamba és elindulok utána. Süt belőle a fájdalom, a csalódottság, nekem pedig semmi jogom megvigasztalni, mert én váltottam ki mindezt, miattam van. Görcsösen kapálózó, vergődő szerencsétlenségként próbálok kiutat találni, kapaszkodót, fogást rajta, hogy marasztaljam, hogy megtartsam, agyam hátsó zugában viszont egy undok, lemondó hang nem hagy fel a "vége" ismételgetésével. A farkasom felmordul, ketrece rácsának ront, dühösen vicsorog, vádol, mintha egy kicsit nem is lenne bűnrészes. Ösztön. Kiszagolta, s csak azon van, hogy a párját maga mellett tartsa. Nem eresztem rá a másik nőstényére, pedig menne, rohanna, akkora vehemenciával, mint talán még soha. - Tudom... tudom, hogy nagyon elbasztam, hidd el, én... - Körbenézek, mintha a fáktól és az aszfalttól várnék segítséget, majd megint Yettára. - Az egyik legutolsó dolog, amit akartam, az fájdalmat okozni neked, egyáltalán nem ezt érdemelted és főleg nem tőlem. - Egy fél fokkal összeszedettebben beszélek. - Minden, amit mondtam neked, nem csak az előbb, hanem múlt héten is, igaz, komolyan gondolom, és ez a... a tegnap esti semmit nem jelentett. - Végig a szemébe nézek, bár nehezen állom a pillantását. Valami azt súgja, hogy ez itt most nem fog menni, nem fog helyrejönni, nem fog működni. Kepeszthetek akárhogy, ezt annál jobban elcsesztem, semmint hogy egy kiadós veszekedés, vagy lélekkiöntés után továbbléphessünk rajta. Én boldogan megtenném, de Yetta szava a döntő.
Csak a fejemet csóválom a szabadkozására, mintegy lemondóan. Nem érdekel, értse meg! Mindenemet kitártam előtte, képes lettem volna lemondani a szabadságomról érte - le is mondtam bizonyos szinten - és erre ő... Átverve érzem magam, pofára ejtve, úgy, mint még soha. Persze, kaptam már rajta hímet megcsaláson, s mentem már neki nősténynek, hiába volt idősebb nálam, hogy mégis tudja már, hogy a helye a sorban... Mégsem éreztem magamat úgy, mint valami naiv szűzleány, akinek ígérnek minden szépet és jót, aztán meg kiröhögik a háta mögött, miután minden titkát kiadta. Ez az, ami fáj, nem a tett. Éppen ezért nincs is értelme hasonlóként megtorolni, holott tizenkettő egy tucat, akik kapnának az ajánlaton. De minek süllyednék le erre a szintre?
Már elérném a kocsit, mikor elhangzik az a fél szavacska. Nem kell befejeznie, hogy tudjam, hogyan végződött volna. S jól is teszi, hogy nem fejezi be, ám mindez nem gátolja meg farkasomat abban, hogy láncait ledobva, egyazon lendülettel, ahogy Darren felé visszafordulok, rá vesse magát. Alakváltás közepette fél pillanat alatt szelem át a közöttünk levő távolságot, ledöntse lábairól a kedvest, s karmaimmal a vállaiban "megkapaszkodva" terítve le, mint valami prédát. A lendületnek hála, ami a farkassá változással járó testtömeg növekedéssel csak nőtt, beszánkázunk a kilátó melletti susnyásba. ~ _Soha_ többet ne nevezz így! ~ Morgok felé; vicsorgó, fenyegető képem alig pár centire az övétől, ahogy súlyommal a földön tartom, nem eresztem az után sem, hogy a kis "csúszdázásunk" véget ért. Megered a nyelve, s az egyik felemnek kedve lenne torkába marni, belé fojtani a szót az utolsó hangig. Ugyanakkor a másik felem tudja, hogy igazat szól. Hogy tényleg sajnálja. De akkor miért? Komolyan, miért kellett...? - Mondjon bármit, akkor és ott le merem fogadni, hogy úgy érezte megéri. Megéri félredobni a kimondatlan esküt, mit a vállán ejtett seb jelent. Azért a szukáért. ~ Ne mondd nekem, hogy semmit nem jelentett! Elárultál, Darren! ~ Keserű düh elkínzott hangja keveredik morgásoméval. Senkinek nem nyíltam meg még annyira, mint a hímnek, senkit nem engedtem még ilyen közel a valós önmagamhoz. Éppen ezért senki sem ejtett még ennyire pofára... De mit is vártam? Hím, ráadásul jellemében ijesztően hasonló hozzám. előbb-utóbb az egyikünk elcseszte volna ezt a párosdit. Mégis voltak pillanatok, volt idő, amikor elhittem, hogy működhet. A szép szavak, a tervek aranypapírba csomagolták a valóságot, hogy ezt nem nekünk találták ki. Ezek nem mi vagyunk, csak a másikért változtunk meg, érte játszottuk a megtért utazót. ~ Én... ezen már nem tudok csak úgy továbblépni és megrázni magamat. Nem is akarok. Szóval a helyedben laposkúszásban közelítenék csak magamhoz, de a legjobb lenne, ha úgy se! ~
A félig elhangzott becézés váratlan, de teljesen érthető reakciót vált ki belőle, semmi módon nem ellenkezem, amikor nekem ugrik, besodor a bozótosba és belém vájja karmait. Morgása, vicsorgása semmi ahhoz képest, amit a szavaival elér. Pedig tudhattam volna, sőt, valahol tudtam is, hogy ez lesz, mégis én naiv bíztam benne, hogy talán mégsem. Beszélek, mert mást nem tehetek, illetve tehetnék, ám azzal semmin nem javítanék. Dühös, megbántott, elárult. - De igenis mondom! - kiabálom elkínzottan, majd megragadom mellső lábait és jobban a vállamnak feszítem őket, hogy karmai még mélyebbre menjenek. Nem eresztem, nem szökhet. - Téged szeretlek, nem őt, nem mást, lefeküdtem vele, de az ösztön volt, semmi több, és ha ezt tudom... ha tudom, hogy ez ilyen rossz, ennyire fáj, soha nem tettem volna meg. - Elvileg meg se kellett volna tudnia, de akkor... akkor én se tanulom meg ezt. Amit ezek után mond, azt felfogni se vagyok hajlandó. Értetlenül pislogok a fehér nőstényre, ajkaim kissé elválnak egymástól, szemem elkerekedik, kezem szorítása pedig lazul, s végül lehanyatlik a földre, eleresztve őt ezzel. - Ez... mit akarsz ezzel mondani? - kérdezem akadozva, miközben nagyon remélem, hogy nem azt mondta ki burkoltan, amire szavai következtetni engedtek. Mellkasomra mázsás súly telepszik, alig jutok tőle levegőhöz, szinte ijedten nézek Yettára. A válasza vagy maga lesz a megváltás, vagy a kivégzésem - előbbi gyermeteg remény, utóbbi megérdemelt büntetés. Agyam lázasan kutat megoldás, kiút után, nem akarom, hogy vége legyen, nem akarom elengedni, nem fejezhetjük be, főleg nem így! Befejezés? Te jó Tupilek, ez viccnek is rossz, hiszen ő az enyém, én az övé, nem? Ezüst, halál, falka válasszon el minket, ezek is maximum együttes nekidurálással.
Karmaim húsába vájnak, megmerítem az éles pengéket benne, ahogy ő maga rántja mélyebbre azokat. Nem húzódnék el, nem futnék... valami burkolt módon még élvezem is a fájdalmat, amit neki okozok. Fájjon csak neki, ha már egyszer nekem is fáj! ~ Ha tudtad volna? Ha tudtad volna?! ~ Eszem megáll, hát ennyire félreismertem?! Ennyire vak és hülye ő sem lehet. Mindazok után, hogy... Elenged, mozdulatai megadóak, noha energiái másról tanúskodnak. Még küzd, még reménykedik... nem adná fel, de bárhogy kapálódzik is, szavaival csak mélyebbre ásta magát ezúttal. Kilépek - szó szerint - vállaiból, néma hűvösséggel tekintve rá, mely sokkal inkább az ő farkasának sajátja. Az enyém a nyár szülötte, hófehér bundáját a Nap csókolta aranyló fénnyel sárgásra alig egy éve még. Felmenői között persze északiak is akadnak, de nem ez a hideg távolságtartás a megszokott tőle. Tőlünk. ~ Ha tényleg szeretnél, ha igazán... akkor kétséged se lett volna felőle. ~ Szinte csak sziszegem felé a sértett szavakat, halkan rezignáló, sírás-gyanús hangon. Testem is meg-megremeg, de csak akkor válik bizonyossá a legördülő könnycseppek árja, mikor ellépdelve tőle visszaváltozok emberi alakomba. Pár pillanatig nem is állok fel, csak térdelek remegő vállakkal a gazban, a porban meztelenül. - Azt, h-hogy jobb, ha... most befogod és... és elmész! - Nyüszítenék szívem szerint, de igyekszem még a könnyeimen is úrrá lenni. Nem akarom, hogy így lásson, nem éri, nem érdemli meg. Ilyen összetörten. Gyengén és szétcsúszva. Elárultan. Már a múltkor sem kellett volna... el kellett volna küldenem, míg megtehettem. - Mielőtt olyasmit teszek, amit jelen pillanatban cseppet se bánnék. - Utólag viszont lehet, hogy nagyon. Sőt, biztosan...
Bármennyire igyekszem, nem tudok javítani helyzeten, sőt, a jelek szerint csak rontok. Teljesen tanácstalan vagyok, ezt már rejtegetni se próbálom, nem tudom, mit tehetnék, mit mondhatnék, amitől jobb lenne. Hangja még gondolatban is sírós, és inkább semmivel se próbálkozom már Kitépi belőlem karmait, ellép tőlem, de még fekve maradok, nem moccanok, csak nézem az elém táruló kék eget, hagyom, hogy farkasom keserű ridegsége átjárjon, majd lehunyom a szemem, amikor meghallom sírástól elcsukló hangját, megérzem könnyeinek sós illatát. Felülök, tekintetem egyből rátalál, egy darabig pedig csak nézem a meg-megrezdülő, csupasz hátát. - Tényleg ezt akarod? - kérdezem csendesen. ha "igen"-t mondd, akkor se vagyok előrébb. Félek, ha itt hagyom, amint összeszedi magát annyira, hogy vezetőképes állapotba kerüljön, beül a kocsiba, visszamegy Anchorage-be, összepakol és... már itt sincs. Azt mondta, én tartom itt. Miattam nem ment vissza Jerseybe. Megrándul az arcom utolsó mondatára. Kissé nehézkesen tápászkodok fel, leporolom a nadrágom, mintha az olyan fontos lenne, holott csak az időt húzom. Nem akarom itt hagyni, ilyen állapotban, nem csak azért, mert azt akarom, hogy legalább egy kicsit jobb legyen, hanem azért is, mert túl kiszolgáltatott. Ettől függetlenül elindulok, nincs messze a kocsim, csakhogy amikor mellette kéne elhaladnom, megállok. Nem visz tovább a lábam. Leülök mellé törökülésben, igaz, olyan távolságban, hogy még egy ember könnyen elférne közöttünk, de nem is az a fontos. Különben sem hiszem, hogy annyira hiányzik neki, hogy még közelebbről érezzen rajtam minden áruló szagot. Lesütöm a szemem és a füvet kezdem tépegetni, annak nem fáj, ha bántom. - Megijedtem. Nem mentség és nem kifogás, tudom - teszem hozzá gyorsan, s kissé felé fordítom a fejem, de nem nézek rá. - Csak azt akarom, hogy tudd, nem miattad volt. Az első, aki ennyit jelentett nekem, meghalt. Nem akarom ezt még egyszer, és azt hittem, ha... ha ugyanolyan kurva tudok lenni, mint előtte, ha ugyanolyan könnyen menne, mint eddig, akkor... nem is tudom, kivédenék egy kimondatlan átkot. Szarul éreztem magam utána. Azt akartam, hogy te legyél ott. - Halkan beszélek, suttogásnál alig több a hangom, s csak néha pillantok felé. - Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni - folytatom és most már megszakítás nélkül nézek rá, arcát fürkészem, pillantását keresem, ha hajlandó rám nézni -, de ne menj vissza Jerseybe. Maradj itt... Jóvá akarom tenni. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan lehet, hogy ezen hogyan lehetne túllépni, de csak úgy nem vagyok hajlandó elengedni, nem vagyok rá képes. A farkasommal önző ragaszkodással akarjuk megtartani, bármennyire is voltunk barmok. El akarom törölni ezt az egészet, elfeledtetni vele, hogy olyan legyen minden, mint egy hete, olyan, amilyennek ígértem ott, a zuhany alatt.
Sután bólogatok a kérdésére, mellyel megtöri a beálló csendet. Szőke tincseim takarják arcomat és én nem teszek ellene, hogy a világos szín "függöny" elkerüljön onnét. Mögé bújok, mintha képes lenne elrejteni. - Menj el, Darren! - Felelek is kérdésére kérve, szinte könyörögve, mikor sikerül meglelnem hangomat. Hagyjon itt, ha jót akar nekem, ne foglalkozzon velem! Enyhíteni csak így tud kínjaimon, ha marad, ha újabb kéretlen szavakkal, vallomásokkal hozakodik elő, azok csupán a tőrt forgatják bennem meg újra és újra. Érzékelem, ahogy felkel. "Börtönébe" visszatoloncolt farkasom, mint valami őrszem, jár-kel védelmezően köröttem, a szedelőzködő hím minden rezdülését figyelve. A hímet, aki hozzánk tartozik. Akihez tartozunk. Ahogy megindulnak léptei, reménykedem benne, hogy minden szó nélkül eleget tesz kérésemnek, ám nem így történik. Mellettem foglal helyet, "leereszkedik hozzám", mire nyüszítve rohannék ki a világból. Hjaj, menj mááár! Szavait némán hallgatom, nem fordulva felé, nem emelve fel fejemet. Egyedül jobb tenyerem vándorol ajkaim elé. Számra szorítom a kezeimet, így fojtva el a kitörni kívánkozó zokogást, de vállaim, testem remegő fájdalmát nem rejthetem el vele. Forró, sós könnycseppek marják végig arcomat, ahogy lebucskáznak rajta egymás után. Kérésére égnek emelem tekintetemet, hangom elkínzottan cseng, hiába nevetek fel keserédesen. - Nem fogok Jersey-be menni, te idióta! - Nem tekintek rá, a kilátó fáit, a mögötte elterülő erdőt fürkészem pillantásommal a továbbiakban inkább, mintha onnét várnék megoldást, enyhítő hűvöst a bennem tátongó sebekre. - Én igyekeztem komolyan venni ezt... minket. Én tartottam magam a szavakhoz, amiket kimondtam és azokhoz, amiket nem. Megmondtam múlt héten, mikor hazafelé tartottál, hogy belefáradtam a menekülésbe, hogy nem futok többé. Ez így is lesz. - Úgyis van még tartozásom az egyik itteni farkas felé, márpedig nem szeretnék adósa maradni senkinek egy életre. Hangom szinte suttogó, fojtottan nyúzott a lelkemet mardosó fájdalomtól. - De most szükségem van egy kis időre... - Majd jobb lesz... idővel jobb lesz. De hogy nem Darren és nem most fog rá gyógyulást hozni, abban is biztos vagyok.
A nevetése semmi vidámságot nem hordoz, keserű. Nem akarom így itt hagyni, csak ez jár a fejemben, mégis ahogy megszólal, szinte tudom, hogy kénytelen leszek, mert jelenleg semmit se tudok menteni, bármennyire szeretnék. Nem néz rám, nem csak a szemem, egyáltalán felém se. Megtagadja tőlem, hogy lássam az arcát, a könnyeit, a vonásait, a tekintetében ülő fájdalom és csalódottság lélekőrlő egyvelegét. Minden egyes szava után nagyobb árulónak érzem magam, olyannak, aki nem érdemli meg őt. Pedig hogy fogadkoztam, kényeztettem, altattam és nyugtattam, édes szavakkal csábítottam... Komolyan gondoltam, ezt azonban a legkevésbé sem támasztja alá az előző éjszaka, nem várhatom el, nem is várom, hogy higgyen nekem, bennem, bennünk. Megint ingoványos terepen vagyunk, mint amikor az egyéjszakás, flörtölős állapoton túlléptünk és nem lehetett tudni, hogy hányadán is állunk. Az a bizonytalanság viszont sokkal édesebb volt, mint ez, azt szívesen öleltem magamhoz, ezt el akartam söpörni, valahogy félretenni, de nem lehetett. Makacsul tartja magát. Nem ígérek már semmit. Nem bizonygatok semmit. Bólintok arra, hogy idő kell neki, bár ezt nem láthatja, szólni azonban képtelen vagyok. Csendben felállok, s ezúttal eleget teszek a kérésének: magára hagyom. A kocsimhoz sétálok, beülök, beindítom és elhajtok, mindezt gépies, monoton mozdulatokkal, úgy, hogy nem is fogom fel igazán, merre vezetek. Azt hiszem, Fairbanks felé indulok. Néhány kilométer után viszont lassítok, és leparkolok az út szélére, kiszállok az autóból, becsapom az ajtaját és futva indulok meg az erdő mélye felé. Rohanás közben átváltozok és úgy hagyok magam mögött egyre több métert, mintha a történteket is le tudnám rázni, semmissé tenni, elhagyni. Elbasztam. És talán reménytelen abban bíznom, hogy ha nem is bocsát meg, de ad még egy esélyt...
Elmegy. Magamra maradok, csak az erdő neszel köröttem, még autó se jár. Üvölt a csend. Ezt akartam, én akartam és most mégis visszacsinálnám az egészet. Könyörögnék, hogy maradjon, hogy hazudjon valamit... bármit, csak enyhítsen a lelkemet szaggató fájdalmon! Szeretném elhinni, hogy bánja, hogy meg se tenné, de ez nem változtatna semmin. Megtörtént, megtette. Azok után, ami a legutóbbi találkozásunkkor történt... elárult. Hív az erdő, hív a város is. Kettő, kétfelől és én fogalmam sincs, merre induljak. Mit kellene tennem, merre tegyem meg az első lépést?
Monoton mozdulatokkal zuhanok be a kocsiba. A hátsó ülésen mindig tartok váltás ruhát - hasonlóan indulatból elkövetett átváltozások esetére - így azt rángatom fel magamra, de mintha a kivégzésemre öltöznék, olyan élettelenül húzom fel a farmert és bújok az elnyúlt pólóba. Mint valami elkínzott kisállat, kuporodok össze a hátsó ülésen, eldőlve. A telefonomat könnyezve-szipogva keresem elő táskámból. Habár azt mondtam, nem megyek haza Jersey-be, ez nem jelenti azt, hogy nincs szükségem némi iránymutatásra, hogy legalább valamerre meginduljak innét az útszélről. Ezt az útmutatást pedig nem egy idevalósitól, nem a bátyámtól fogom megkapni, aki feleannyira sem ismer, mint szeretne. Az otthon meleg szavába kapaszkodom, abban keresek megnyugvást a testvéreimet tárcsázva. A húgomat, aki helyettem szidja földig mind azt a libát, mind pedig Darrent, valamint az öcsémet, aki szarkasztikus szavak közepette rángat talpra és minden pátyolgatást mellőzve, - mintha ő lenne az idősebb és nem én, - közli: menjek vissza a lakásomba, vegyek egy forró fürdőt és higgadjak le. Még valami sokad kategóriás szakítós filmet is ajánl, mire felnyüszítek kínomban. De végül úgy teszek, ahogy jelen helyzetben nálam jóval józanabb Oliverem tanácsolta. Összekaparom magam és Anchorage felé veszem az irányt...
Imádom a nővéreimet, és velük lenni, de olykor kell egy kis kikapcsolódás egyedül is. Ma nem voltam beosztva se a hotel konyhájára, se őrjáratra őrzőként, úgyhogy az egész napom csak az enyém! Az idő – Alaszkai viszonylatban nézve – csodás volt már kora reggel is, amikor felhúzva a redőnyt a szobám ablakán, kipillantottam. Elhatároztam, hogy ebéd után kirándulok egyet a környéken. Hiányoznak azok az idők, amit Bledben és Bergenben töltöttünk Barnával. Még a biciklim is hiányzik, amit Norvégiában hagytam, mielőtt ide költöztünk. Kár, hogy itt olyan ritkán engedi meg az időjárás azt, hogy az ember kerékpárra ülhessen, és csak úgy tekerjen egyet a szabad ég alatt. Nővéreimnek hagytam lasagne-t a sütőben, hogy ha hazaérnek, legyen mit enniük, én meg berámoltam Franci csomagtartójába a kedvenc túra bakancsomat, a szalmatáblát a tegeznyi nyílvesszővel és az íjammal. Szerettem a természetben gyakorolni, vagy csak úgy elténferegni a fák között. Azért mielőtt elindultam otthonról, hagytam nekik egy cetlit hűtő mágnessel felrögzítve, amire ráírtam nekik, hogy teszek egy kisebb kirándulást a városon kívül. Behuppantam a vezetőülésbe, majd bekapcsolva a helyi rádiócsatorna műsorát, elindultam kifelé a városból. Egy ideig csak céltalanul vezettem, élvezve a félig leengedett ablakon át beáramló friss, üdítő levegőt, ahogy hosszú barna hajamat borzolgatja. Együtt énekeltem az előadóval a rádióból szóló zeneszámot, aztán a kilátó tábláját megpillantva gondoltam egyet, és indexelve ráfordultam a kilátóhoz vezető útra. Hamarosan megpillantottam a pihenőhely mellett kialakított kavicsos parkolóhelyet, s lassítva betolattam egy Volvo mellé. Más autó nem is állt most itt, csak két motor kissé távolabb. Kinyitottam Franci ajtaját, és a csomagtartóhoz lépve kiszedtem a túrabakancsomat. Lehúztam piros tornacipőimet a lábamról, helyükre a masszív pink színű Martens bakancsokat húztam, majd a fűzőket meghúzva masnit kötöttem a végére. Szűk szárú, sokzsebes szürke nadrág van rajtam, olyan anyagból, amiből a katonák ruháját szokták készíteni. Erdőben praktikus viselet, mert ha esni kezd, később ázik át, mint egy sima farmernadrág. Fekete egyszínű ujjatlanom fölött félig lehúzott cipzárral zöld kapucnis pulcsit viselek, a nyakamban pedig egy fa gyöngysort. Felcsatolom a derekamra a bőrtegezt, amit még Barnától kaptam ajándékba. Nem mai darab, látszik rajta, hogy régen készíthették. Nagyon szépen megmunkált bőr, igazi mestermű… ami nem csoda, hiszen Magyarországon, Kassán készült, ezért jellegzetes magyar motívumok díszítik. Az íjam szintén nem mai darab, de lelkiismeretesen karban tartott… szintén Kassán készült, ahogy a tegezemben levő vesszők is, amiknek tollai piros-fehér-zöld színűek. Már nincs meg természetesen a teljes készlet, sajnos veszett.. és törött el belőle, de Barna nem csak lőni tanított meg kiválóan, hanem az íjak és a nyíl készítésére… karbantartására is. A szalma céltáblának nincs nagy súlya, ezért szabad kezemben azt is elbírom. Francit bezárva, és a riasztóját bekapcsolva indultam a fák közé… biztonságos távolságban a kilátótól, de mégse túl messze tőle. Olyan helyet kerestem, ahol észreveszem minden irányban, ha valaki hirtelen lőtávolságba kerülhetne…. véletlenül se szeretnék senkit se eltalálni gyakorlás közben. A táblát egy fa törzsének támasztottam… aztán nagyjából ötven méterre elsétálva tőle megálltam, majd a táblához képest oldalvást fordulva kihúztam az egyik vesszőt a tegezből, az idegre illesztve kihúztam, majd megfeszítve felemeltem, és a tábla közepére célozva elengedtem. A vessző a levegőben suhanva a tábla közepébe fúródott. Elmosolyodtam, majd hátat fordítva a táblának újabb vesszőt húztam ki a tegezből, fél térdre ereszkedtem az avarba, és jó (fél)magyar módjára, eresztettem útjára a vesszőt a tábla irányába. Talán egy centinyi távolságra, de az első mellett fúródott bele…
Mérhetetlenül bassza a csőrömet, hogy Fairbanksból az összes taknyos farkas átmászkál Anchoragebe, tisztelet a nem taknyos kivételeknek, már ha akadnak. Úgyhogy úgy döntöttem, kicsit körbeszaglászom, de még véletlenül sem lépem át a körbehugyozott határukat, per pillanat nem keresem a bajt, eljön majd annak is az ideje, ha így folytatódnak a dolgok. Már egy ideje az erdőket járom, elég nagy területet sikerült kifürkésznem, de sehol sem tolakodtam bele az arcukba, mint ahogy azt ők teszik velünk szemben. Talán túlzás persze többes számba beszélnem az anchorage-i farkasokról, de az egyszerűség kedvéért ettől eltekintek. Jelenleg épp ott tartok, hogy felpattanok a motoromra, és elhúzok haza, mert unom a banánt, még csak egy kósza farkasba sem futottam, pedig izgalmasabb lett volna, ha valamelyik területen kívül kószál. Legközelebb könnyen lehet, hogy nem fogok finomkodni, és be-betörök, hogy szemet szúrjak, és valaki elém fáradjon. Viszonylag messze voltam még Florától, amikor kiszúrtam a rózsaszín túrabakancsot. Te jó isten. Én itt helyben összecsinálom magam. Meg kell néznem, ki vetemedik arra, hogy ilyesmiben mászkáljon, remélem nem lesz sütibaba szaga, mert még ide is okádok. Lassan, nesztelenül közelítek, mivel normál farkas alakomban vagyok, ezért ezt elég könnyű abszolválni, lapulok a fűbe, így egyre többet látok a nőből. Hála istennek a többi gönce nem rózsaszín, lehetséges, hogy menten szélütést kapnék a látványtól. Néha komolyan nem értem, hogy mit találnak a nők az aktuális kinézetükben jónak, persze, ha az összhatás fasza, nem kezd vizsgálódni a férfi, de jelen esetben azok a bakancsok durván kilógnak a sorból. Hamarosan már egészen más az, ami fogva tartja a tekintetemet, kiszúrom a magyar motívumokat a tegezén, amire összeszűkülnek a szemeim. Azt az eget, kicsi a világ. Nem tettem volna rá egy lyukas garast sem, hogy olyasvalakivel találkozom ebben az államban, akinek van bármi köze Magyarországhoz. Íjjal készül lőni, azt már messziről is egészen jól látom, közben tovább lapítok, és osonok, energiáim pajzsom rejteke mögött zsizsegnek az energiáim, nem árulva el semmit rólam. Végül már egészen közel vagyok, de a vakfoltja felől érkezem, szóval nem szúrhat ki, jobban mondva, remélhetőleg nem szúr ki, fene tudja, kiféle-miféle. A mágiaérzékenység leple alatt sok mindenre lehet képes egy egyszerű ember is. Az első lövése igencsak figyelemreméltó, de amikor hátat fordít, és úgy lő, mint egykor a magyarok, úgy döntök, talán érdemes lenne kicsit beszélgetnem vele, bevallom, felkeltette az érdeklődésem, bár nem tudom, hogy ez meddig fog tartani, mindenesetre arra elég, hogy gyorsan visszaváltozzak emberi alakomba, és csöppet se zavartassam magam pőreségem miatt. Majd beadok valami szar dumát, hogy a hülye haverjaim megvicceltek, és némi segítségre lenne szükségem. - Szép lövés! Jelentem ki, csak hogy biztosan észrevegyen, ha eddig nem szúrt volna ki, majd rögtön a táblához sétálok, hogy kihúzzam belőle a vesszőket, ő meg addig lecsekkolhatja a hátsómat, már ha nem valami szemérmes kis fehérnép.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Amikor kieresztettem a mások nyílvesszőt, megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Érzékeimet kiélesítettem, amennyire csak tudtam, miközben kezem lassan megindult egy újabb vessző után nyúlva. Próbáltam úgy tenni, mint akinek semmi se tűnt fel, és folytatni a megkezdett tevékenységem, hiszen informátorként talán egyik legfontosabb feladatom, hogy megőrizzem az inkognitóm. Eddig ez nagyon jól sikerült is… én legalábbis nem tudok róla, hogy Castoron kívül más farkas tudna arról, hogy a Holiday Inn séf-helyettese őrző. Sütibaba illatot nem árasztok, de Goran érezheti rajtam, hogy sokat forgolódok konyhában. A munkám is a konyhához köt, és otthon is kikapcsolódásként sütök-főzök a nővéreimnek. Jó munkamegosztás van közöttünk, bár Fridát néha noszogatni kell, hogy csinálja meg a házimunka rá kiosztott részét. Nem az a háziasszony típus. Amikor a hím előlép rejtekéből, tekintetem azonnal átugrik rá a céltábláról, és egy pillanatra a lélegzetem is elakad. Te Szentséges Úr Isten! Először lesápadok, majd az összes vér, ami csak az ereimben kering, az arcomba, és a fülembe száll. Ha kétségeim lettek volna afelől, hogy vérfarkas figyel, az most már teljesen eloszlott. Csak nekik szokásuk pucéran sétálgatni az erdőben. Egy normális ember fejében se fordulna meg ilyen elmebeteg gondolat Alaszkában. Több őrző társamtól hallottam már, hogy találkozott ilyen formában nőstényekkel és hímekkel, de őrző létem elmúlt bő húsz évében engem valahogy elkerültek az ilyen események. Le se tudnám tagadni, hogy mennyire zavarba jövök, azonnal fel is pattanok, és a nyílvesszőt morzsolgatva az ujjaim között, szembe fordulok a táblával, kínosan ügyeljek rá, hogy a tekintetem még csak véletlenül se tévedjen lejjebb a hím mellkasánál. - Köszönöm. – Szólaltam meg, megköszörülve a torkomat. Ha szimpla halandó ember látszatát akarom kelteni, akkor muszáj úgy is viselkednem, még ha most nem is olyan egyszerű ez. - Nem tudom, hogy feltűnt-e önnek… de maga pucér. – Mondtam zavartan, még mindig fülig vörösen. A két nyílvesszőre pillantottam, amiket kihúzott a táblából. - Azt hiszem talán jobb lenne, ha felöltözne… ebben az államban is büntetendő a közszeméremsértés. – Hirtelen nem jut eszembe jobb indok. Ha Frida lenne itt, talán még élvezné is a helyzetet, bár iszonyúan meggyűlölte a farkasokat, de azért az ágyából nem rúgja ki őket, ha arról van szó. Kacér nővéremhez képest én vagyok a másik véglet. Igaz Frida és Fiona csak, aki tud róla, meg talán Barna az, aki sejti… én még soha nem voltam együtt férfival, úgyhogy roppant mód feszélyez, hogy ez a hím itt járkál előttem egy szál Ádámkosztümben. A legtöbb, amit eddig egy férfivel elkövettem, az egy röpke csók volt még Bledben. Nem vagyok se frigid, se aszexuális… egyszerűen csak úgy nem alakult úgy eddig az életem, hogy bárkit is olyan közel mertem volna magamhoz engedni. A hím új lehet a környéken… Fairbanksben még nem láttam, és az adatbázisunkból se rémlik az arca, pedig jó megfigyelő vagyok. Valószínűleg nemrég vetődhetett erre. Értékelném, ha legalább nadrágot felvenne. Talán akkor én se állnék úgy itt, mint akit cölöpként a földbe vertek.
Azt kell mondjam, a hatás megfizethetetlen, mindig is szerettem valamivel sokkolni a környezetemet, nőket zavarba hozni még inkább, olyan zabálnivalóak olyankor. Szó szerint is. Nem, jelenleg nem áll szándékomban ilyesmit tenni, lévén jobban érdekel a magyar vetülete ennek a kis találkozónak, mint bármi egyéb. Egyelőre, aztán ki tudja, hová jutunk. Ha ráadásul még azt is tudnám, hogy én vagyok az első, akit van szerencséje így látni, virulna a fejem rendesen. Arcának vörössége okán több ízben is örömmel játszanék be ilyesmit, mit tagadjam, szeretem, ha valakit kínos helyzetbe hozhatok. Amikor a vesszőket kiveszem, azon is észreveszem a magyar zászló színeit, őszintén, eszembe nem jutott volna soha, hogy itt találok magyar érdekeltségű személyt, ha még azt is tudnám, hogy Novi Sadban született, elmorzsolnék egy könnycseppet, és talán egy fokkal kíméletesebb lennék. Ennek hiányában azonban inkább rátenni óhajtok még a helyzetre egy-két lapáttal. - Hogy feltűnt-e? Kiskegyed tán azt gondolja, gyengeelméjű vagyok? Feltűnt jah, mikor a haverjaimmal úsztunk abban a folyóban… Hogy is hívják? Chena… azok meg megléptek a ruháimmal, mert szerintük ez vicces. Egy órája mászkálok így a környéken, remélve, hogy találok valakit, aki megszán. Természetesen egy szavam sem igaz, de annak még nem vagyok tudatában, hogy egy őrzővel van dolgom, nem is figyelek ilyesmire, mert nem érdekel, felőlem maga Jézus Krisztus is lehetne, szóval nyugodtan adhatom a hülyét, ha szerencsém van, a világ legnaivabb teremtésével hozott össze a sors. A pőreségemre való reakciója alapján elég jó esélye van valami hasonlónak. Bár az is lehet, hogy tévedek. - Köszönöm, hogy felvilágosít, ezt eddig nem is tudtam. Flegma vállrántás van műsoron épp, tényleg nem tudtam amúgy, mert rohadtul nem érdekel, ha én a farkamat akarom villogtatni, akkor fogom, és csókolom. Akinek ez nem tetszik, az bekaphatja. Khm. Ami azt illeti, nem is volna épp ellenemre a kis barna, de szerintem úgy beszarna tőle, hogy Magyarországig szalad. - De mint már említettem, nincs mit felvennem. Akkor most mi lesz? Feljelent? Elindulok felé, tökéletes indokot biztosít rá a két nyílvessző a kezemben, azt azért leellenőrzőm, hogy véletlenül nem ezüst-e a hegye, mert sosem lehet tudni. Nem csípném, ha tökön lőne vele, azért azt megérezném. Egyelőre persze nem emelte rám a fegyverét, de ki tudja, lehet parás személyiség, akkor bizony nem lesz ebben sem hiba, ám amíg ez nem történik meg, addig nem lassítok, normál tempóban, szemernyit sem fenyegető testtartással közelítek, majd ha karnyújtásnyira értem, felé tartom a vesszőket. - Egyébként, jelenleg maximum kegyed szemérmét sértem, bár meg kell jegyeznem, az nem így nézne ki. Mellesleg, nem muszáj rám nézni, ha zavarja a dolog. Tenni ellene semmiképp sem tudok. Sóhajtok egyet lemondóan, mintha valóban sajnálnám a dolgot, noha ez nincs így, de erről nem kell tudnia. A ruháim a motoromtól nem messze landoltak egy fa tövében, nincs túl közel, és most már nincs is kedvem hazamenni. Szándékoltan fogalmazok úgy, ahogy, mert olykor azért rám pillant, még ha az arcomra is csupán, de ha azt látja, minimum a mellkasomig elér a tekintete. - Kínos lenne, ha kiderülne, hogy most lát először meztelen férfit. Vonom fel a szemöldököm, tudom, genya vagyok, de a reakciói meglehetősen kislányosak, tudom, vannak szégyenlős nők, de minden nőben elindul valami ilyenkor, valami olyan, amit nagyon szeretek kiélvezni, ő meg csupán pirulásra képes. Túlságosan is gyanús.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Igen. Szó mi szó ez is megfordulhatna a fejemben. Mert hát valljuk be… nem egyszer hallani a hírekben, hogy ebből meg abból a pszichiátriai intézetből eltűnt egy beteg. Azok a zavartelméjű emberek meg, akiket ilyen helyen tartva gyógyszereznek, és még ki tudja miket csinálnak velük, elképzelhető, hogy olyanra vetemedjenek, hogy ruhátlanul kóboroljanak az erdőben, fel se fogva, hogy bizony pőrén mutogatják magukat. Mivel viszont én Őrző vagyok, és nem egy átlagos ember, ezért tudom, hogy jelen esetben ez a helyzet nem áll fenn. Vagyis fennállhat, bár őszintén szólva eddig nem volt szerencsém(?) agyalágyult vérfarkasokhoz, mondjuk az is igaz, hogy meztelenhez sem, de ez már csak igazán részletkérdés. Nem igaz? Én alapvetően állatbarát vagyok, és alapvetően a farkasokkal sincsen problémám. De a meztelenséggel tényleg nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen zavar, mert még nem volt intim kapcsolatom senkivel… és hát az öltözők se koedukáltak, ott csak lányok vagyunk egymás között, meg a két nővérem előtt egyébként se vagyok szégyellős. Talán ha én is gyógyítónak megyek, akkor nem hoz zavarba a pucér test látványa, így viszont nem tudom palástolni, hiszen elég csak rám nézni. Rákvörös az egész fejem. - Megszánja? Hogy érti? Odaadja a saját ruháját? – Ezt most igazán nem értem. A mese, amit próbál beadni amúgy egész jó. Egy ember számára totál hihető, persze én sejtem, hogy nem egészen így történtek a dolgok. - Kedves barátai vannak. Majd nyújtsa be nekik a patikus számláját, miután a megfázásra egy halom gyógyszert felírnak önnek! – Igen, tudom-tudom, neki ilyenre nem lenne szüksége, de én is játszom a magam kis szerepét. Egy átlagos halandó hasonlóképp reagálna. - Én? Nem… - Rázom meg a fejem. Dehogy jelentem fel. Egyébként se lennék az a fajta, de azért tényleg eléggé gáz lenne, ha egy szabadságát töltő pár épp erre sétálna a gyerekével. A közelben van a kilátó, könnyen erre jöhetne egy turista, és hát azért ezt elég nehezen lehetne nem észrevenni… ezt a… jelenséget. A nyilaim nem ezüsthegyűek, bár van olyan is, de azt most nem hoztam magammal. Nem számítottam rá, hogy összefuthatok egy vérfarkassal. Persze miért is ne a szabadnapomon akadnék össze egyel, nem? Elveszem a hím kezéből a vesszőket, majd mindkettőt visszacsúsztatom a tegezembe. Kínosan ügyelek rá, hogy ne kalandozzon el a tekintem az alteste irányába. A mozdulataim kissé kapkodósak, idegességről tanúskodnak, bár ezt kifinomult szaglása miatt érezheti is rajtam. Cseppet se hat át a félelem szaga, csak a zavar keltette idegességé. Enyhén hátra is lépek, hogy kicsit növeljem kettőnk között a távolságot. - Fordított esetben önt nem zavarná? – Kérdezem, bár rögtön meg is bánom ezt a kérdést. Lehet, hogy még szűz vagyok, de naiv semmiképp. A férfiakat egyáltalán nem zavarja a pucér nők látványa… sőt! - Tudja mit? – Vágok közbe, mielőtt válaszolni lenne esélye a kérdésemre. Lehúztam a cipzáram teljesen, kibújtattam előbb bal kezem a zöld kapucnis felsőmből, majd áttettem jobb kezemből a balba az íjamat, és a jobb kezem is kibújtattam belőle, aztán a férfi felé nyújtottam. Nyilván nem azért adtam neki, hogy kapja magára, mert az én méreteim messze kisebbek, mint az övék, viszont a felsőm ujjai átérnek a dereka körül, ezért maga elé tudja kötni, mint valami kötényt. - Kösse maga elé… Nem kell visszaadni. Megtarthatja. – Teszem hozzá. A szagomat már így is úgy is ismeri… Teljesen mindegy. Fekete ujjatlanom miatt a vállam, és a hátam egy részén láthatóvá válik a tetoválásom… bár csak a tündér szárnyának egy részlete. Amikor pedzegetni kezdi azt, hogy esetleg eddig még nem láttam pucéran férfit, felháborodottan, hatalmasra kerekedő szemekkel pillantok rá. - Bilo bi sramota ako se ispostavi da je žena toliko ljudi izbacio iz kreveta . Kao arogantan i drzak i bezobrazan i bestidno , nije me iznenadilo da je tako bilo ! Egzibicionista, egomanijak , arogantan bešike! – Fakadok ki apanyelvemen annak biztos tudatában, hogy úgyse ért belőle egy kukkot se, miközben kikapva egy vesszőt a tegezből nem épp finoman… inkább heves mozdulattal az idegre helyezve feszesre húzom, és olyan erővel a táblába lövöm, hogy átfúródik rajta, és a nyílhegy beleáll a fa törzsébe. Nagyot szusszanva kifújom az arcom felé táncoló hajtincset. Nem könnyű felmérgesíteni, nem szokásom se csúnyán beszélni, se kifakadni, de ennek a hímnek most sikerült kihoznia belőlem ezt az oldalam.
szerb szövegrész magyar fordítása:
- Kínosabb lenne, ha az derülne ki, hogy egy nőszemély hajította ki így az ágyából. Amilyen pökhendi, és arcátlan, és szemérmetlen, és pimasz, meg se lepne, ha így lenne! Magamutogató, egomániás, öntelt hólyag! -
- Nem is úgy, hogy itt helyben horgol nekem valamit. Felelem némileg értetlenül, hát hogy máshogy érteném? Visszaadnám, ha módomban állna, nem vagyok én tolvaj. Ám eleve csak kamu sztori az egész, szóval pláne nem fogom lenyúlni senkinek a gönceit. Emellett nem is az járt a fejemben, hogy valaki szerencsétlen jótevő minden hacukáját rám testálja, nem óhajtanék meztelenül látni senkit, akinek a cuccai jók lehetnek rám. Egy csinos kis némbert szívesen látnék, de közülük elég kevesen kezdenének vetkőzésbe ilyen helyzetben. Milyen kár. - Jah, emiatt én is parázok egy kicsit. Rántom meg hazugságomtól ittasan vállamat, nem fogok megfázni, az holt biztos, de a kis barna ezt úgysem tudja, Nem probléma, engem nem zavar, ha esetleg gyöngéd kis szíve elkezd aggódni miattam. Az csak örömömre szolgálhatna, szeretem azokat a nőket, akikbe szorult ilyesmi, Virág ilyen téren egy csoda volt, meg az is, hogy képes volt megszelidíteni. - Micsoda megkönnyebbülés. Szinezi némi gúny a hangomat, nem mintha tudna rólam bármit, hogy megtehesse, vagy lennék akkora faszkalap, hogy megvárjam a zsarukat, hovatovább, még csak nem is ebben a városban lakom, egyszerűen semmi értelme nem lenne. Az meg, hogy bárki más megtegye, lehetetlen, lévén nem egy vaksi nudizó gyökér vagyok, hozzá sem jöttem volna ide, ha nem látom meg a piros-fehér-zöldet, azt elhiheti bárki. Nem szokásom emberekkel közösködni, túlságosan törékenyek. Örvendek a ténynek, hogy a vessző hegye nem ezüstből van, bár ez a kis hölgyemény aggasztóan jól céloz, bár talán nem egy emberi elme számára tán fel is foghatatlan gyorsaságú vérfarkasra. Az meg még inkább örömömre szolgál, hogy érzem a nyelvemre tapadni idegességét, szinte meg tudnám fogni, annyira tömény. Mi a fene van veled, kislány? Tényleg nem láttál még meztelen férfit? Hát, ez kurva jó. Egyelőre hagyom, hogy megkíséreljen távolságot tartani, de határozottan szórakoztat, hogy zavarja a dolog, imádom, ha mások határain táncolok. Vajon egy ilyen jámbornak kinéző nőnél mikor szakad el a cérna? A kérdésére nemes egyszerűséggel felröhögök, ami talán minden egyéb válaszlehetőségnél beszédesebb. Nem, kisszívem, nem zavarna, határozottan nem, akkor már a nedves avarban feküdnék, hogy... nem, mégsem beszédesebb minden egyébnél. Figyelem, hogy megszabadul a felsőjétől, és miközben ezt teszi, várok nyugodtan, a megfelelő pillanatra, ami akkor jön el, amikor felém nyújtja a ruhadarabot. - Fordított esetben már az avarban feküdnék, hogy kiskegyed kedvére meglovagolhasson. Néha a pofám szakad le magamtól, de hát istenem, annyira adja magát a dolog, hogy az már-már félelmetes. Figyelem bájos vonásait, és nem hiszem el, hogy ezt a nőt még senki nem volt képes elrontani. Noha, amennyiben megtették volna, az én jelenem sem lenne ennyire szórakoztató. - Ahogy a kisasszony kívánja. Veszem el a göncét, majd végig az arcán tartva a tekintetem, sármos félmosollyal felvértezve kötöm magam köré azt. Elkerekedő szemeinek láttán valahogy nyeregben érzem magam, ám amikor meghallom megszólalni, egyetlen szemvillanással konstatálom, hogy nem csak Magyarországhoz van köze mindkettőnknek. Nocsak, hát ez igazán érdekes. Mégis, a szavai könnyedén fújnak el belőlem minden kétséget abban a tekintetben, hogy tán nem kellene szórakoznom vele, hisz mégiscsak a földim. Hát kisanyám, ezt asszem csúnyán elbasztad. Megvárom, míg lő, meg sem nézem, a következő pillanatban elé lépek, belemászom a személyes terébe, az íjat a kezemmel távol tartva a testemről, tekintetem az íriszeibe vési magát, így óhajtom hátrálásra késztetni, addig, míg nem szorul egy fatörzs és közém. Csak akkor szólalok meg, ha ez mindenfajta fizikai bántalmazás nélkül sikerül, ha nem, hát nem fogok szórakozni, és megszorongatom a kis torkát. - Elképzelésed sincs, hogy mennyire igazad van a jellemvonásokat illetően, de drágám, engem nő még nem hajított ki az ágyából, hidd el, ha már benne vagyok, senki sem szeretné, hogy kikerüljek belőle. Rajzolom leheletemmel bőrére a szavaimat, vélhetőleg kisebb sokkot okozva neki azzal, hogy igenis értem, ami az ő helyzetét tekintve kurvára nem jó hír. Balom szórakozottan indul el felfelé a combja vonalától, a derekén keresztül, hogy az oldaláról szaladjon fel a kulcscsontjára, majd onnan a nyakára. Egyelőre csak magamat szórakoztatom, de kíváncsi vagyok, mit lép, ha fenyegetve érzi azt a kurva nagy erényét. Erény, jah, a pofája bezzeg nagy, ha azt hiszi, nem érti a kutya se. Vajon mennyire vagy képes megvédeni magad angyalom?
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Idegesen kapkodom a levegőt, valahogy nagyon rossz előérzetem van, ráadásul olyan emlékek kerülnek a felszínre, amiket nagyon-nagyon szeretnék elfelejteni a múltamból. A hím váratlanul belép elém, én reflexből hátrahőkölök. Érzem, ahogy feszültségem még jobban szétárad a testemben, s ahogy arra kényszerít közeledésével, hogy lépésről lépésre hátráljak tőle, pupilláim egyre inkább kitágulnak, s a harag és zavarodottság mellett más is megjelenik a tekintetemben: a félelem. Eszembe jut az az este Bergenben, amikor a nővéreimmel a születésnapunkat ünnepelve felöntöttem a garatra, és erőszakoskodni akart velem az a hím… A hátammal nekiütközök egy fa törzsének, és a hím fölém magasodva „csapdába” ejt. Tenyerem nyirkossá válik, erősen rámarkolok az íjamra, miközben pofátlan közelségbe kerülve hozzám megszólal. Nem is tudom hirtelen, hogy a hidegzuhany, vagy a forrózuhany ér-e el először, de átfut rajtam hideg-meleg, amikor rájövök, hogy bizony megértette mindazt amit a fejéhez vágtam. Az a meglepettség és döbbenet ami megjelenik az arckifejezésemen és a tekintetemben, az annyira nyers, hogy megjátszani se lehetne ennyire jól. Erőteljes pofonként ér a felismerés, hogy bizony most hibáztam… nem is kicsit! Fogalmam sincs, hogy tudok kimászni ebből a helyzetből úgy, hogy ne leplezzem le magam. Ha elfajulnak a dolgok, egyszerűen muszáj leszek a saját védelmem érdekében… hogy lehettem ennyire meggondolatlan? Amikor megérint, és elkezdi végighúzni rajtam a kezét, az érintése alatt megfeszül a testem. Visszatartom a lélegzetem, és érzem, hogy az arcomat újfent elönti a vér. - Ne érjen hozzám! Ha nem hagy békén, akkor sikítani fogok! Lehet, hogy mások örömmel engedik be az ágyukba, de az én házam küszöbét se léphetné át! – Hebegem idegesen, észre se véve, hogy ebben a pár mondatban aztán volt minden… a magyaron, a szerben, a szlovénon, a norvégon át az angolig minden, így hacsak nem ismeri mindegyik nyelvet, akkor az ismeretlenül hangzó részeket vagy találomra kiegészíti, vagy annyit fog fel belőle, hogy nincs igazán ínyemre az a fajta játék, amit most folytat. Ennek nyomatékot adva szabad kezem magam elé emelve, helyezem kicsi, remegő tenyerem a hím mellkasára, és próbálom egy határozottnak mondható mozdulattal eltolni magamtól… vagy legalább motiválni arra, hogy tartsa meg a tisztességes távolságot. Nem tudom miért imádkozzak inkább magamban. Azért, hogy valaki pont erre járjon most, és ne kelljen egyéb eszközökhöz folyamodnom a szabadulásomért, vagy azért, hogy ne járjon erre senki, és ne keveredjen bele ebbe a szituációba egyetlen ártatlan ember se. Azt sose bocsájtanám meg magamnak. - Hidegen hagy a sármja. Felesleges is próbálkoznia. – Nyelek egyet, próbálva valahogy nyugalmat erőltetni magamra. Nem akarom, hogy érezze mennyire feszélyez a közelsége. - Nem az esetem. – Közlöm, majd rögtönzött ötletként füllentésre adom a fejemet. - A lányokat szeretem. – Mondom ezt akkora meggyőződéssel, és átéléssel, amennyire csak tudom. Persze ez nem igaz, de talán ha azt hiszi… ha elhiszi rólam, hogy leszbi vagyok, akkor békén hagy. Egy próbát megér. Vagy bejön, vagy nem. Ha nem, akkor jöhet a „B-terv”.
Félelem, nyami, ó drágaságom, hát ki hitte volna, hogy ennyire finom falat leszel. Tele vagy csupa, csupa jóval. A dögöm azonnal felkúszik a felszínre, csak a pillanatra vár, hogy kieresszem, pár kurta szívdobbanás, és itt lenne, hogy felzabálja az isteni, félelem ittas húst. Nem, nem, mi ilyet nem teszünk csak úgy, esetleg, ha bőven tesz érte az áldozat, de ez a kicsike még nem csinált semmi olyat, nagy a szája, de azon könnyen lehet változtatni. - Jól látod, sajnos értettem, mármint, neked sajnos. Jobban örültem volna, ha bókolsz, de hát, az feleennyire sem lenne izgalmas, nemde? Dohányfüsttől karcos hangom szabdalja a bőrét, jelen pillanatban iszonyat nagy kísértést érzek arra, hogy cafatokra szedjem, csak mert volt olyan szerencsétlen, hogy az anyanyelvemen hordjon el mindennek. A legkevesebb, hogy gondoskodom némi kellemetlenségről a részére, no, egyelőre nem lovallom bele magam a dologba, de ki tudja, miként reagál. - Sikíts, csak, az rohadt izgató tud lenni, bár, minek is magyarázom, fogalmad sincs róla, mi? Ami meg a házadat illeti, imádkozz, hogy soha ne tudjam meg, hol laksz, mert különben megmutatom, hogy mennyire de átléphetem azt a kurva küszöbödet. Pofám leszakad, most komolyan itt arcoskodik nekem? Hát ki ez? Megőrülök. A kis cukinak mennyire felvágták már a nyelvét, csak nehogy kapjon egy állast, hogy elharapja. Ahh, ahhoz még nem idegesít eléggé, azt hiszem, bár nem segít a dolgon, hogy ennyire ideges a félelme mellé, én ugyan zabálom, a farkasom nem különben, de van az a helyzet, ahonnan már nem szeretünk visszafordulni. A szlovén és a norvég részek persze nehezebben csapódnak le, de azért valamelyest sikerül kisakkoznom a lényeget. - Hát ez bájos. Nézek le a kezére, és olyan érzés lehet, mintha legalábbis egy sziklát próbálna eltolni. - Milyen érzés amúgy? Sokat dolgoztam ám a mellkasomon, jó megfogni. Tényleg, értél már meztelen férfihoz? Szívatom, persze, akkora vicc, hogy önként ért hozzám, és jó eséllyel még csak le sem esett neki, hisz védekezni próbál. Ha úgy akarná, távol tartani sem lenne képes magától, nemhogy ellökni, egyelőre azonban beérem a csendes fenyegetéssel, így pár centiről. - Hogy próbálkoznom kéne? Pardon, nem tudtam. Villan meg a tekintetem, süt rólam, hogy bármire képes lennék, és akarom is, hogy tudja, ha olyat tesz, ami nekem nem tetszik, akkor igenis ki fogom használni a helyzeti előnyömet. Egészen becsülendő amúgy, hogy próbálja uralni az érzéseit, de tudom, hogy igen könnyen visszatérhetünk a félelem ínycsiklandozó ízéhez, szóval nem zavar a dolog. - Váó… leszbikus vagy? Hát ez izgi. Mosolyodom el amolyan perverz pasis módon, hisz köztudott, hogy erre a témára ugranak a faszik. Úgy teszek, mintha bevenném, bár abba nem gondolt bele, hogy ebből a helyzetből talán még rosszabb lesz kiverekednie magát, de majd meglátjuk, miként sikerül neki. Engem kurvára szórakoztat a helyzet ez irányú elterelődése, mindenesetre majd később azért szólok neki, hogy tanuljon meg jobban hazudni, mert valahogy ez nem az igazi. Talán bevenném, ha nem volnék farkas, nem tudom, így viszont esélye sincs. - És csajjal csináltad már? Milyen volt? Mesélj róla. Lehelem közvetlen közelről az ajkaira, arra azért figyelek, hogyha netán mozdulna, és le akarna fejelni, akkor ne sikerüljön neki, és elrántsam a fejem, de a mozdulataim egyértelműsítik, hogy hallani akarom a választ a kérdésemre. Ki tudja, talán ha elég hitelesen adja elő magát, elengedem. Meglátjuk.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Bókolok? Jó ég! Még csak elképzelni is abszurd lenne részemről egy olyan szituációt. Na de most komolyan, mégis mit várt tőlem? A karjaiba omlok, mert pucéran elém toppan? Én nem vagyok az a fajta lány. Kedvelem alapvetően a vérfarkasokat, a múltban történtek ellenére nem neheztelek rájuk, nem utáltam meg őket, mert nagyon igazságtalan lenne, ha néhányuk cselekedete alapján elítélném az összest. Amit ez a hím eddig mutatom magából… és most nem külső értelemben, hanem viselkedésileg, az egyáltalán nem tette szimpatikussá számomra. Nem szeretem, ha valaki így viselkedik, hogy így éli ki magát… ha abban leli az örömét, hogy másokkal szórakozik, akiket gyengébbnek vél magánál. Inkább a saját súlycsoportjában levőkkel kötekedne. Nyelek egyet. Mindenképp szeretném elkerülni azt a szituációt… de nem tudok nem eljátszani a gondolattal, hogy vajon mit szólna hozzá, ha átlépve a küszöbünket három Őrző állna vele szembe, akik ráadásul majdnem teljesen egyformák. Egyikünk se harcos, de hárman képesek lennénk leszerelni őt. Kár, hogy most totál egyedül vagyok. A nővéreim segítsége most nagyon-nagyon jól jönne. - Ragacsos, és izzadt. – Válaszolom pimasz fennhangon, amikor a mellkasával kapcsolatban kérdezget. Már megint nem bír betelni saját magával. Minden esetre azt sikerül elérnie, hogy egy pillanatra az említett testrészre kalandozzon a tekintetem. - Értem. De ehhez magának semmi köze. – Emeltem vissza a tekintetem a mellkasáról az arcára, s már csak azért se vettem le róla a kezem. Most nem hazudtam. Barna sokszor járkált terepnadrágban, vagy farmerben előttünk meztelen felsőtesttel… Időnként megsérült harcosként, és ha olyan volt a sérülése, hogy nem kellett hozzá a nővérem, hogy ellássa, akkor magam segítettem neki. Jó persze… ő a bácsikánk, teljesen más, mintha egy vadidegen férfiről lenne szó, de hát a hím nem konkretizálta a kérdését, így a válaszomban nem szagolhat ki semmit, ami hazugságot jelenthetne. - Igen, az vagyok. – Játszottam tovább a szerepemet, s továbbra is próbáltam uralni az érzéseimet. Próbáltam odafigyelni a légzésemre, a szívverésemre, arra, hogy a pulzusom ne emelkedjen a normálisnak mondható értékek fölé. Próbáltam mindazt feleleveníteni, amit annak idején tanultam. ~ Nyugi. Nyugi. Nyugi. ~ Kántáltam magamban, majd fejemet a fa törzsének nyomtam, próbálva kicsit növelni a kettőnk között levő távolságot, ami perpillanat inkább pofátlan közelség volt, mint távolság. Persze nem nyertem vele sokat, csak néhány centit. ~ Nyugi. Nyugi. Nyugi. ~ Éreztem, ahogy szívverésem kicsit lassulni kezd, és a vérnyomásom is kezd visszaállni a normális ütemére. Nem tudom, talán az adrenalin is adott egy löketet arra, hogy ezt a szituációt most jobban tudjam kezelni, de amikor a számhoz hajolt, hogy közvetlen közelről lehelje rá a kérdését, elmaradt az összerezzenés, amire amúgy számítottam volna normál esetben, ha valaki ennyire közel jön hozzám. A hím szemeibe pillantottam, majd mély levegőt véve válaszoltam. - Ez magánügy. Nem tartozik önre. És ha kérhetem, eresszen el végre. Ha az erejét akarta fitogtatni, sikerült. De most már elérte azt a határt, amit átlépve zaklatásnak minősülnek a cselekedetei. És ha igaz, amiket az imént állított magáról, akkor nem hiszem, hogy ilyen módszerekhez kell folyamodnia ahhoz, hogy nőt szerezzen magának. – Nem emeltem fel a hangomat, és még csak gúnyos él se volt abban, amit mondtam, csak próbáltam kicsit másképp rábírni arra, hogy hagyjon végre békén. A kezemet levettem a mellkasáról, és leeresztettem a testem mellé. Csupán csak néhány centire van ujjaimtól a tegezem, amiben vesszőim sorakoznak, de egyelőre még nem fonom egyre se ujjaimat.
- Igazán? Kérdezek vissza meglepettséget erőltetve vonásaimra, holt biztos, hogy egyik sem, izzadt talán, egy kicsit, de nem zabáltam fel semmiféle szarvascsodát, hogy vértől ragacsossá váljon. Hogy magamra veszem-e? Aligha. Leszarom a véleményét, az sem hatna meg, ha a karjaimba omlana, azt a részt már ott elbaszta, hogy az anyanyelvemen köpködött meg szitkokkal. Valahol ott vesztette a pozitív irányú érdeklődésemet is, pedig alapvetően könnyű velem megtalálni a hangot, de be kell látnom, ez elég elcseszett egy helyzet. - Baszki, akkor nem én vagyok az első, milyen kár! Csóválom meg a fejem, bár mi tagadás, meglepett a dolog. Mire akkor ez a nagy pipacsmező a pofikáján? Nem tök mindegy? Rohadtul nem érdekel, kurvára mérges vagyok rá, amiért ennyire berágatott, és az sem menti fel, hogy gőze sem lehetett arról, mekkora aknamezőre lép ezzel. - Ühüm. Hogy is van ez, kislány? Meztelen férfiakat taperolsz, közben pedig a csajokkal hemperegsz? Nem ellentmondásos ez egy kicsit? Alkalomadtán majd közlöm vele, hogy egész jól csinálja ezt az önkontroll dolgot, már majdnem tisztelem érte, majdnem. Ez azonban nem változtat azon, hogy az előbb egyértelmű volt, hogy hazudik, s a bűze még mindig ott kering a csinos kis kobakja körül. Nahát, úgy tűnik sikerült előásnia magából a tökös csajt, mert nem rezzen össze, feszül meg, semmi hasonló. Ez azonban még nem változtat azon, hogy nem akarom elengedni, mert egészen kedvemre való ez a helyzet. Elvigyorodom arra, mikor a szemeimbe néz, csodás, már ez is megy, a végén még tényleg meg fog lepni, és nem csak egy sütibabának fogom gondolni, aki véletlenül tud lőni. Apropó, sütitbaba, szavainak érdektelen kavalkádjában mélyet szippantok a levegőből, hogy az emlékezetembe véshessem az illatát, hátha lesz még oly kegyes a sors, hogy az utamba sodorja. Esküszöm, hogy sütemény illata van. Beszarok. - Ez most az a rész, amikor lyukat beszélsz a hasamba, vagy mi a picsa? Feszülök neki, egészen hozzápréselve a fához, minden egyes millimétert a nullára redukálva, ami eddig volt köztünk, nem csak a fizikai erőfölényemmel magasodom fölé, a farkasom a felszínre akarja tépni magát, elvenni belőle azt a tudálékosságot, befogni a száját, kirágni a fényt a lélektükreiből. Hülye nők. Istenem… miért vagytok ennyire ostobák néha? Rezignáltan sóhajtok. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Megpróbálhatsz feljelenteni, lószart sem fogsz érni vele, de egészségedre, várom majd a zsarukat. A szemem sarkából lekövetem a mozdulatát, de nem nyúlok utána, csinálja csak, komolyan kíváncsi vagyok, miként védekezne. - A probléma ott van, hogy engem nem érdekelsz, mint nő, szóval baszhatod, ha ezzel akartál rám hatni. Tudod, legalább lenne annyi bátorságod, hogy az összes szart a nyakamba borítod, ami a csinos kis fejedben kering, de neeeem, te csak pofázol mindenféle marhaságról, mert azt hiszed, akkora palimadár vagyok, hogy megvezethetsz. Nem, nem. Csóválom meg a fejem, majd azt a kezem, amelyikkel eddig tapiztam, a nyakához emelem, hogy finoman nyomást gyakoroljak rá. Nem akarom én megölni, de van az úgy, hogy a csökött kis szerb csávó, aki bennem él, felszívja magát ilyen csipcsup ügyeken. - Azt akarom, hogy kérj bocsánatot, amiért megsértettél! Szinte kedvem támad felröhögni, holt biztos, hogy nem fogja megtenni, még azt is meg merném előlegezni, hogy fel fog háborodni ezen igényemen. Egyébként, hullára nem érdekel a bocsánata, épp úgy a véleménye sem, de ha már ilyen kis meggondolatlan volt, hát igya meg, amit főzött.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Nem taperolok, csak próbálom megtartani a tisztes távolságot, amit magától is tudnia kellene. – Felelem. Te jó ég! Még hogy én taperolok! Eszembe se jutott volna megfogni őt, ha nem jön ennyire zavaróan közel hozzám. Az nem taperolás szerintem, ha megpróbálom eltolni magamtól. Egy kicsit… sőt! Nagyon túlteng az önbizalma, és nem az egészségesnek mondható határokon belül. Nem lenne rosszképű amúgy, ha ezt az idegesítő öntelt vigyort levakarná a képéről, és ha nem lenne ekkora faragatlan tuskó! ~ Nyugi nyugi nyugi nyugi nyugi nyugi… ~ Mantrázom magamban továbbra is, s egész jól sikerül lenyugtatnom magam. Valójában nem azért pánikoltam be a helyzettől, mert egy farkassal találtam magam szemben. Számtalan olyan eset volt… van, amikor farkasokkal találom magam szemben, és informátorként közéjük vegyülök… szóval félreértés ne essék, nem ez az oka a korábbi pánikomnak. Ahhoz nem szoktam hozzá, hogy valaki Ádámkosztűmben csak úgy besétáljon elém, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Férfiúi pucérságának ténye az, amivel nem tudtam mit kezdeni… s noha azóta legalább már maga elé kötötte a felsőmet, így Tarzanként vagy Maugliként elvegyülhet az erdőben… jaj ne! Szemeim egy pillanatra lecsukom, és kitör belőlem a nevetés. Egyszerűen képtelen vagyok visszatartani. Még jó, hogy a gondolataimban nem tud olvasni, mert ha tudná, hogy épp kikhez hasonlítottam, tuti letépné a fejem, amilyen szörnyen önimádó alkat. Inkább nézzen csak dilinyósnak, aki egy ilyen lehetetlen szituációban, látszólag minden ok nélkül nevetésben tör ki. A korábbi „szentbeszédem” sajna úgy tűnik nem érte el a célját, tök olyan, mintha meg se hallaná, amit mondok, pedig elég közel van hozzám, ráadásul nem is tűnik halláskárosultnak. Na jó, Flora… ideje komolyan venni, és komolyan… őrzőhöz méltóan kezelni a helyzetet. Nem vagy már kezdő a fenébe is! Tompa nyögést hallattok, ahogy a fának szorítva kipréseli a tüdőmben levő levegőt. - Nem azt mondtam, hogy feljelentem. Azt mondtam, hogy amit művel, az zaklatás. Egyébként pedig… miből gondolja, hogy én nem vagyok rendőr? Láthatta, hogyan célzok… - Próbálkozok egy blöffel, persze sose voltam rendőr, bár ha úgy vesszük, az őrzői munkásságom is valahol ebbe a feladatkörbe tartozik, szóval nem is füllentek olyan nagyot. - Ennek őszintén örülök! – Vágok a szavába, amikor közli, hogy mint nő, nem érdeklem őt. Most hogy ezt tisztáztuk, akár békén is hagyhatna, de úgy tűnik, tovább szítja a kedélyeket. Nem vagyok bolond, hogy mindent az arcába mondjak, ami a fejemben van. Leleplezném azonnal magam, azt pedig ha nem muszáj, továbbra se tenném meg. Egyébként, ha egy kicsit is visszagondolna az elmúlt percekre, kettőnk közül ő az, aki folyton szitkozódik, és úgy beszél velem, mint egy utolsó, senkiházi kocsmatöltelék. Illettem jelzőkkel, valóban… de egyik se volt sorolható a káromkodás kategóriába. Persze… nyilván túlságosan keveset használja az agyát, hogy ezt felfogja. - Ne! – A földre ejtem az íjamat a kezemből, s ujjaimat a csuklója köré fonom, mikor megmarkolja a torkomat. Sűrű, hosszú szempilláim megrebbennek, pupilláim kitágulnak… ha vörös lenne a hajam, kiköpött Csizmás lennék most a Shrekből. Jobbom csak pár centire van a tegezemtől. Talán sikerülne gyorsan kihúznom egy vesszőt, és a combjába döfnöm, de mivel egyik se ezüsthegyű azok közül, amik nálam vannak, ezért nagyon kicsi esélyét látom, hogy ez a merényletem számomra kedvezően végződne. A másik, ami megfordul a fejemben, hogy mágikus segítséghez folyamodjak, de azzal megint ott lennék, hogy lelepleztem magam. - Žao nam je! – Nyögöm ki, kitáguló orrlyukaimon keresztül hevesen szívva tüdőmbe a levegőt.
- Illemtanóra? Nem mondom… bár, kicsit hatásosabb lenne, ha kevesebb ruhában művelnéd. Szórakozom vele, hát persze, feszegetem a határait, kíváncsi vagyok, mikor lép olyat, amivel egy szikrányi elismerést kivívhatna magának, a nők felettébb leleményesek tudnak lenni, ha veszélyben érzik magukat. Vagy épp a kis erkölcsüket. Néha én is szórakozhatok, nem? Ha a Fairbanksiek nálunk vezetik le a feszkót, akkor én megteszem az ő környékükön, tiszta sor. Példát statuálni nem egy gyenge nőn akarok, ha farkas lenne, talán megölném, miután kiszórakoztam magam, és nem, abszolút nem úgy, hogy erőszakot teszek rajta. Minek vegyem el azt, amit mástól önként és dalolva megkapok? Még akkor sem, ha szűz, vagy inkább, főleg azért nem. - Nem tudom mit szedsz, de adhatnál belőle. Kissé félresiklott a feltételezése, Tarzant bírom, tök jó arc, kicsit bugyuta és állatias csórikám, de az utóbbi rám is igaz, elvégre vérfarkas volnék. S éppen ezért teljesen természetes számomra a meztelenség is, de ezt egy ember aligha érthetné meg, bár némileg már egyébként is kiestem az átcseszett barát szerepköréből, de már nem is érdekel a dolog. - Jah, láthattam, meg rendőrt is láttam már, az első dolguk a fényes kis jelvényüket villogtatni, és a jogaimmal dobálózni, nem, nem vagy rendőr. Az meg már egy egészen más kérdés, hogy telibe röhögném azt a zsarut, aki íjjal lövöldözik a rosszfiúra. Nem az íjjal van problémám, egyszerűen csak rendkívül komikus lenne a jelenet. Az, hogy mennyit használom az agyam, a helyzet szempontjából teljességgel jelentéktelen, igazság szerint, nekem még jól is jön, hogy egy igazi vadbaromnak látszom, hisz alapjáraton közel sem mondható el rólam, hogy ekkora suttyó paraszt legyek. Az már csak az ő személyes mellényúlása, hogy az anyanyelvemen szitkozódott nekem, aminél rosszabbul kevés dolgot tűrök. - Örülsz? Hát ez édes. Majd mindjárt nem fogsz, komolyan, én kussban végighallgattam a kis litániáját, neki meg még van pofája beleugatni a mondandómba. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy legalább azt tudja, mikor kell csendben hallgatni, és nem jártatni azt a cuki kis száját. - Hogy mit mondtál? Ne? Pedig azt hittem, örülsz. Szorongatom a torkát tovább, a gyengécske kis ujjai nem mozgatnak, izmos, láthatólag elég sűrűn edzett alkarommal szemben aligha volna esélye, meg a 317 évemmel szemben sem. A szemeit figyelem, hogy vajon mikor kúszik beléjük a félelem, a pánik, vagy bármi, ami azt jelzi, hogy egy kicsit is komolyan veszi jelenlegi helyzetét, és elgondolkodik azon, hogy esetlegesen nem úszná meg olyan könnyen, ha tényleg bántani akarnám. Furcsa, megkapom, amit akarok, elmosolyodom. Az iménti durvaságomhoz képest elég meglepő lehet, mert mintha az aktuális hangulatom fordult volna 180 fokot. Láttam, amit látni vágytam, hallottam, amit kértem. Eleresztem. S bár szívem szerint maradnék még, de unom a dolgot, ha nem adnak konkrétan okot arra, hogy geci legyek, nem leszek az. Bármekkora állatnak is tűnök, van nekem egy egészen közösségi, jó arc oldalam is, ami általában nem engedi meg, hogy csak úgy szívózzak másokkal. - Bevallom, azt hittem, van benned annyi tűz, hogy megpróbálsz ledöfni egy nyílvesszővel, de úgy látszik, képtelen vagy kiállni magadért. Komolyan, ha benyúltam volna a bugyidba, azt is csak így hagyod? Csóválom meg a fejem, majd hátrébb lépek, innentől kezdve részemről fellélegezhet, kötve hiszem, hogy megint lenne annyira ostoba, hogy olyat mondjon, vagy tegyen, amit nem úszna meg ennyivel. Végül, részemről nem marad más, mint minden további szó nélkül ellépni mellette, és elhúzni innen a vérbe. Nem ér annyit egy kiscsaj rettegése, hogy ennyit vesződjek miatta. Szerencséje, hogy nem tudom, miféle, akkor sokkal, de sokkal érdekesebbnek ítélném a helyzetet. Már megkerülöm a fát, amikor kibukik belőlem egy kérdés, és most nem törődöm azzal sem, hogy esetleg némileg elárulom önmagamat is, túlságosan érdekel ahhoz a dolog. - A szerbet... tanultad?
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Tényleg nem vagyok az. – Nem vagyok rendőr, és nem is fogok most hazudni még erről is. Így is elég nehezen tudom kordában tartani a lelkiállapotomat, nem fogom még több hazugság látszatának fenntartásával leterhelni az idegeimet. Próbálok kikeveredni ebből a helyzetből, és most ennek csak egyetlen módját látom sikerre vihetőnek, mégpedig azt, hogy ne húzzam fel még jobban a hím idegeit. Ismerem a vérfarkasokat, tudom milyenek tudnak lenni… Szinte éhezik azt, hogy az ember indokot szolgáltasson a támadásra. Azzal, hogy folyamatosan nyugtatni próbálom magam, pont azt próbálom elkerülni, amire ő vágyik. Mert amire ő vágyik… az láthatóan az, hogy ellenszegüljek. Ezt csak úgy tenném meg, ha felfedném őrzői mivoltomat, és a mágiát hívnám segítségül. Informátorként pedig nagyon-nagyon fontos, hogy ne bukjunk le. Inkább higgye csak azt rólam, hogy nem vagyok elég bátor… vagy inkább őrült, és eszetlen, hogy visszavágjak. Úgy tűnik, hogy a jó utat választottam, mert végre elengedi a nyakamat. A mosolyát látva furcsállva összevonom a szemöldökömet, mintha arra számítanék, hogy ez csak valami átverés a részéről. Eléggé labilis lehet az idegrendszere, ha ilyen hirtelen képes változtatni a hangulatát. Ha visszatértem Fairbanksbe, első utam az Egyetemre fog vezetni, hogy jelentést írjak Willnek az itt történtekről. Mára már elment a kedvem az íjászkodástól. Nem mostanában fogok kijönni ide újra, az már biztos… egyedül meg ki se fognak engedni a nővéreim, ha megtudják, mi történt itt velem. Főleg a Bergenben történtek után nem. Ki tudja „ki fia borja” ez a hím? Kóbornak tűnik, de sose lehet tudni, hogy kinek fogadott hűséget, vagy ki az, akinek fontos az ő élete… - Miért nyúlt volna bele, ha egyszer azt mondta, hogy nem érdeklem, mint nő? – Kérdésre kérdéssel felelek. Utána fordulok, amikor ellép mellettem. Nem az a fajta férfi, akit hagynék csak úgy a hátam mögött ólálkodni. Egyáltalán nem bízok meg benne, nem vagyok hülye. Jobb az óvatosság, pláne ha az ember lánya a túlélésre játszik. Egyébként se harcos vagyok, hanem informátor… tudom, hogy nem lenne túl sok esélyem a hím ellen még akkor se, ha halandó lenne. Valószínűleg, akkor is jócskán erőfölényben lenne hozzám képest. Ideje lenne felkeresnem valamelyik harcos mentort, hogy fejlesszek a tudásomon. A saját érdekemben. A kérdése meglep, először nem is felelek rá. Némi habozás után szólalok csak meg, s úgy döntök, hogy ezúttal nem hazudok. A kiejtésem hibátlan, és még tőlem is túl nagy pofátlanság lenne ennek ellenére azt hazudni, hogy tanultam. - Ne. Srbija je moj dom. – Válaszolok megkésve. - A ti? – Kérdezek vissza felbátorodva. - Razumeš šta ti govorim… – Ez nem is kérdéses, a kérdés az, hogy ő vajon miért ért meg. - Zašto? – Van egy olyan gyanúm, hogy egy földimmel sodort össze itt a messzi Alaszkában a „szerencse”. És ha tudnám, hogy ő is Novi Sadból származik… biztos, hogy leesne az állam.
Csak megrántom a vállam, tiszta sor volt, hogy nem zsaru, örvendek a ténynek, hogy nem akar még ezzel kapcsolatban is palimadárnak nézni, csúnya lenne. Tény és való, hogy egy részem sokkal jobban értékelné azt, ha valahogy megpróbálná megvédeni magát, legyen akármilyen gyengécske kísérlet is, minthogy ilyen egyszerűen elintézzük. Nem baj, maximum nem lesz semmivel sem több a szememben bárki másnál, gondolom, emiatt nem lesznek lelki problémái. Nekem sem. Nem mondom, hogy nem csinos, tényleg megkóstolnám, és talán egész más irányba is elmehettünk volna, ha nem csak szerbül őszinte. Nem érdekel, hogy nem érti, mit miért teszek, soha nem is fogja. Sem ő, sem más, és ez közöttünk, farkasok közt így van jól. Az idegrendszerem nem labilis szemernyit sem, csupán arról van szó, hogy annyira még nem húzott fel, hogy ne legyek képes visszalépni. Ez a szerencséje, máskülönben ott helyben megfojtottam volna, leszarva a következményeket. Ám mivel megkaptam, amit szavakba öntve akartam, hát nem leszek akkora seggfej, hogy tovább szorongatom a nyakát. Nem én vagyok a tisztesség mintaképe, de az a fajta sem, aki elhiteti valakivel, hogy minden rendben lesz, aztán a legváratlanabb pillanatban lecsap. - Ezt most komolyan meg kellett kérdezned? Kérdezgethetünk itt napestig. Nem fordulok vissza, nem akarom látni a finom kis vonásait, tulajdonképpen minden szempontból okosabb volna elhúzni a belem, mert a végén még megint oda lyukadunk ki, hogy kényszert érezzek a kecses kis nyak szorongatására. - Azért, mert tudom, hogy mennyit ártanék vele. Ilyen egyszerű. Pontosan ez az oka annak is, hogy nem tenném meg, csak legvégső esetben, amikor már minden mindegy, és némi színt akarok vinni egy egyszerű mészáros munkába. Ám neki nem kell tudnia, hogy közel sem vagyok erőszaktevő, és hacsak nem lépi át visszavonhatatlanul a határt, letarolva minden önkontrollomat, akkor nem is fogok ezen változtatni. Az, hogy még mindig háttal állok neki, egyértelműen azt jelzi, nem tartom ellenfélnek, hogy tökéletesen tudatában vagyok, egyetlen mozdulatomba kerülne csupán, és megölném. Általában élvezem látni a pillanatot, amikor kihuny a fény a szemekből, de olyan gyorsan elillan… főleg az embereknél, nem elég szívósak. - Nocsak. Fordulok most vissza, de nem nézek rá, inkább csak el a feje mellett, jobbnak látom eltávolodni tőle ilyen téren, akkor talán nem lesz baj, ha nem látom az esetleges gesztusait, nem tetszését, akármit. A hangját talán tudja uralni, a szívére is fonhat töviskoszorút, hogy lassabban dobbanjon, de az arcát… kétlem hogy rendesen tudná kontrollálni, minden egyes apró izomnak parancsolni. Nem, az nem olyan egyszerű. - Értem. Tekintetem a távolba réved, anyámra gondolok, arra a büdös szukára, egykor még szerettem, de mikor farkassá vált, túl sokat változott, ám azt sosem fogom elfeledni, hogy neki köszönhetően lettem kamaszként vérfarkas, ha ő nincs, talán már elrohadtam volna a föld alatt. - Ott születtem. Kurta a válaszom, nem feltétlenül akarnám ezt megvitatni vele, de ha már az imént a torkát tartottam a markomban, annyit megtehetek, hogy válaszolok. Most jut eszembe a nyílvessző is. - Magyarországhoz is közöd van. Állapítom meg egyszerűen, de sem a szerbet, sem a magyart nem óhajtom használni előtte, nagyon ritka az, ha én bárkivel ezen nyelvek egyikén váltok szót. Túlságosan fontosak voltak az ott töltött éveim, nem utaznék vissza még gondolatban sem, hogy számot adjak sorsom kellemetlen árnyairól. Egyúttal a nyílvesszőre mutatok, láttam a korábbi lövését is, melyet hátrafelé ejtett meg, ám azt nem fogom felhozni, már így is több méltató szót kapott tőlem, mint amit a legtöbben elmondhatnak rólam. Egész vicces egyébként, hogy a kíváncsisága milyen könnyedén írja felül a távolságtartását, esetleges félelmét, szerintem jobban járna, ha nem sokkolná önmagát tovább a társaságommal, de hát, ő tudja.
Kezdőlap
