Az én egészségemre ugyan nem káros, de nem fogom ezt ország-világ előtt elregélni, ez igen nagy előnye, hogy annyit szívok, amennyit nem szégyellek, nem fognak felzabálni a rákok soha. Majd háromszáz éve dohányzom, bár mióta bekerült a képbe a cigaretta, azóta még többet. Soha a büdös életbe nem fogok leszokni róla, miért is tenném? Még Virág sem kérte soha, hogy tegyem le, talán neki fejet hajtottam volna ilyen téren, de tudta, mennyire bírom, sosem követelte. - Na hallod, hát én nem vagyok egy aranyos állat... Rövidke kísértést érzek arra, hogy elvigyorodjak, de végül nem teszem, az egy dolog, hogy már nem hozom rá a frászt, de ne mosolyogjak már, mint valami tökkel ütött idióta. Szó nem lehet róla. Kell valami, amivel visszazökkenek, így elkezdem megint méregetni, a megfeszülése már jobban tetszik, csakúgy, mint az elfordított feje, helyes, ne is nézzen a szemembe. Egy részem rohadt szívesen gerjesztené tovább a dolgot, és nem hagyná, hogy elmenekülhessen a tekintetem elől, míg a józanabbik felem hagyja futni. Szerencséje, hogy többnyire az utóbbi győzedelmeskedik. - Látom, rohadt jól megy. Vágom rá, és ha már ilyen jól megy neki, akkor egy darabig hagyom, hagy próbálkozzon még, de egy tapodtat sem mozdulok, majd pont. Akinek nagy a szája, így jár. Ám mivel aligha sikerül neki, hát teszem, amit tennem kell, és segítek. Hogy lehet valakinek ilyen kis keze? Behalás. A vessző kint, ő pedig nem rest megsasolni, amire felvonom a szemöldököm, majd kérdezek, nem, nem ragadtatom magam semmiféle sokkoló cselekedetre. - Így azért csak könnyebb volt, Hófehérke, nem? A köszre csak bólintok, és igen, annyira szemét azért még vagyok, hogy nem mozdulok el mögüle rögtön, kíváncsi vagyok, még mindig feszegetem a határait, bár már jóval finomabban. Egész kellemes a kicsike illata, már-már ott tartok, hogy sajnálom, amiért nem kóstolhatom meg, csak legalább egy kicsit. Még mindig előtte tartom a vesszőt, a fülébe szuszogok, nem szándékos, csak épp így veszem a levegőt. Most nem láthatja, így nem vagyok rest egy vigyort faragni a pofámra a megjegyzésére, majd a fülébe suttogom dohánytól érces, rekedtes hangomon. - Ne ringasd abba a hitbe magad, hogy jó arc vagyok. Nem vagyok. Én csak azt várom, mikor vét valaki egyetlen apró hibát. Meglóbálom a vesszőt végül, vegye csak el, remélhetőleg megteszi, én meg olyasmire vetemedem, ami egy hozzá hasonló szende, saját bevallása szerint leszbikus nőszeméllyel szemben bizonyosan nem szép, de tudni akarom, hogy mennyire szende, az a szende, nem leszbikus, ez biztos. Ettől még nyilván nem fog tetszeni neki a dolog, de ha már ilyen közel keveredtem hozzá ismét, hát vétek lenne nem kihasználni a helyzetet. A csípőjére simul két oldalt a kezem, hogy egy szempillantás alatt fordítsam meg, és szorítsam a fához. Ismét. Azt hinné az ember, hogy ez valami perverzió nálam, de nem, így nem kell lefogni, megteszi helyettem a testem. Helyette az arcát fogom tenyereim zárójelébe, markánsan, érezhetően nem tűrve ellentmondást, és orozom el a csókját, többet nem akarok, ennyit, és aztán viszlát kicsi Hófehérke, úgysem látjuk egymást soha többé. Ha esetleg harapós lenne a kicsike, egyszerre rántom el magam, és az ő fejét is az arcomtól, mert abból én aztán nem kérek.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Bármilyen hihetetlennek tűnik is, nekem a farkasok is az aranyos kategóriába tartoznak. Szép prémesek… különböző színkavalkádban. Született farkast volt már alkalmam simogatni még a Triglav Nemzeti Parkban, ami akkor a Bledi protektorátus fennhatósága alá tartozott. Ott tanultam meg Barnától az íjászatot is. - Látom nagyon küzdesz a negatív imázsod fenntartásáért. – Jegyzem meg halkan. Ha valaki ennyire bizonygatni akar valamit, az általában önmagában is kételkedik, vagy valóban van egy jobbik énje is, amit mindenáron el szeretne nyomni magában, nehogy mások kiszagolják. A mesehasonlatot nem igazán értem. Mármint.. természetesen nem vagyok kulturbunkó, ismerem a mesét.. alapmese… de… azért én nem hasonlítanám magam Hófehérkéhez… vagy ezzel most célozni akart volna valamire? Elsápadtam? Most akkor sápadt vagyok, vagy ég a fejem a zavaromtól? Sikerült végképp összezavarnia. - És te ki vagy? Morgó? – Utalok az egyik törpére… mert amit eddig a hímből láttam az az, hogy ugrik mindenre, ami nem tetszik neki. Elég nehéz eset abból a szempontból, hogy egyáltalán nem tudok kiszámítani előre a cselekedeteit. A szuszogása mindenesetre kezd egyre jobban zavarni. Amikor a fülembe suttog, és lehelete a bőrömet éri, megborzongok. - Most már megleszek… szóval… - Kapom ki gyorsan a kezéből a vesszőt, remélve, hogy ezután sarkon fordul majd, és távozik… hiszen amiért visszajött, azt megtette. Vetek egy pillantást a vesszőre, hogy biztos sértetlenül megúszta-e ezt a kis kalandját, és megkönnyebbülve konstatálom, hogy még csak el se görbült. A következő pillanatban megérzem magamon ismét a hím kezeit, ahogy a derekam után kap, majd egy gyors mozdulattal szembefordít magával. Ijedten kapok levegő után, a fejemet is próbálom félrekapni, de nem sikerül, mert a kezeivel utánam kap, és kényszerít rá, hogy visszafordítsam. Levegőt is alig bírok venni, annyira a fához présel. Mikor felfogom, hogy mire készül, próbálok ellenkezni. Pipacsvörös arccal kiáltok fel ijedten. - Ne! – De a hangom elvész, mert a szájával a szám után kap. Úristen, ha tudná, hogy eddig csak egyetlen egyszer csókolóztam… annak is van már… atya ég.. másfél évtizede? Rendesen el is bénáztam, mert véletlenül ráharaptam a fiú nyelvére, szóval eléggé kellemetlen volt… Hallhatja, és a bőrömet fogva érezheti is, ahogy az ereimben a vér sokkal gyorsabban kezd száguldani, ahogy a szívverésem felgyorsul. Nem szeretem az erőszakot, ezért nem viszonzom a csókot, de nem is harapom meg. Ha azt akarta elérni, hogy kihozzon a béketűrésemből, akkor most elkönyvelheti magának a sikert. Védekezésképp a még mindig kezemben tartott vesszőt erőteljes mozdulattal az oldalába vágom… ha sikerül, akkor a szúrás szöge miatt még az is lehet, hogy a bal veséjét is megcsiklandozza a nyílhegy belülről. Ha sikerül ezzel elvennem a kedvét attól, hogy továbbra is csókolgasson, akkor ráadásként még indítok is egy csattanós tenyerest az arca felé. Ha tekintettel ölni lehetne vérfarkast, akkor ő most a lábaim előtt vonaglana, ahogy feldúltan… a csókjától nedvesen vöröslő ajkakkal kapkodok zihálva levegő után.
Mit lehet erre mondani? Semmit, megvonom a vállam, otthon nem mondhatni, hogy negatív imázsom lenne, de azt nem akarom, hogy esetleg Fairbanksben is úgy véljék, hogy tulajdonképpen az esetek többségében egész elviselhető egyed vagyok. Különösképpen nem kell egyébként küzdenem szerintem, de ő biztosan nem így véli, mint ahogy ma nagyjából semmiben sem sikerült egyetértenünk. Szép is ez így. Ha nem érti, hát nem érti, nincs ezzel semmi gond, ám nem kérdez, így magyarázni nem tudom. Hófehérke jellemzése azért némileg komplexebb a szimpla fehérnél. Tudvalevő, hogy ott van még a piros, mint a vér, és a fekete, mint az ében. Vajon melyikre is érthettem? Rejtély. - Akár lehetek Morgó is. Vonok vállat, nem fogom magamra venni, nyilván egyik másik törpe sem illene rám a legcsekélyebb mértékben sem jelenleg, noha otthon inkább Vidor lennék, de ezt neki nem kell tudnia. - Ez kétségtelen. Felelem arra, hogy meglesz, de csak azért, mert nem szándékozom megenni vacsorára, áhh, egyébként sem szoktam emberekből kajálni, csak ha muszáj. Más kérdés, hogy többször vélem muszájnak, mint egy átlagember. Aztán ki tudja miért, de úgy döntök, elveszek tőle valamit, talán csak a bizonyosságot, hogy nem fogom bántani, tényleg nem, fizikailag nem fogom, de lelkileg, nos, az már egy egészen más történet. Nyomot hagyok benne, hogy mindig haraggal a szívében gondoljon rám, és még véletlenül sem úgy, mint egy simizni való görényre. Ohh, dehogynem. Ellopom azt a csókot, és felettébb elégedett lennék magammal, ha tudnám, hogy életében ez a második alkalom. Viszonzásra nem is várok, az már eddig is lesírt róla, hogy nem az a magát kellető kis szuka, aki alig várja, hogy valaki jól meghúzza. Ő tényleg ilyen, vele finomabban kellene bánni, már ha valaki képes erre, én évtizedek óta nem leszek, és soha nem is akarok már senkit annyira közel engedni, hogy a tenyeremen vágyjam hordozni. Örvendetes, hogy nem mar a számba, és lám, mégis fény derül arra, hogy ez a gyenge pontja. Tényleg szűz lehet, milyen bájos. Ne aggódj, kicsi lány, nem én leszek az, aki ilyen téren is tönkretesz. Meglehetősen röhejes, hogy egy csók hatására nyílvesszőt kapok az oldalamba, ellenben amikor a torkát szorongattam, nem volt mersze hozzá. Röhögve válok el az ajkaitól, és nyúlok oda, hogy kitépjem magamból a vesszőt, aztán lebaszom a földre. Nem sérült meg, bár kétlem, hogy a véremtől fűszerezve is kellene neki. - Na látod, megy ez, mégsem vagy akkora nebáncsvirág. Még azt is hagyom, hogy felképeljen, bár jobbára csak azért, mert épp a nyílvesszőt operálom ki magamból. Csak utána pillantok vissza rá, anyám, ez a tekintet, bírom. Már-már beindulok tőle, nem, sokkal inkább a zihálása, a vöröslő ajkai azok, amik megfognak. - Micsoda pazarlás istenem… ha így nézel ki egy csók után, vajon hogy festenél dugás után? Eleresztem, nincs több dolgom vele, maradjon csak itt így feldúltan, olyan kis dögös, ez már jobban tetszik, mint az a beletörődő kis nyámnyila liba. - Örvendtem, Hófehérke! Ha van egy kis szerencséd, többé nem látjuk egymást! Fordítottam hátat, és hacsak nem szándékozik egy nyílvesszőt a hátamba repíteni, én bizony itt hagyom forrongani magában, eltűnök a fák közt, és mikor már úgy vélem, nem lát, lekapom a ruhadarabot, amit kaptam tőle, és átváltozom. A cuccot persze felnyalábolom, mert kell valami emlékeztető erről a csodás napról.
//Nem tudom, hogy lépsz-e valamit, ami visszatartana, de ha nem, akkor köszönöm szépen a játékot! //
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Amikor a torkomat szorongatta, is megtettem volna ugyanezt, de akkor nem volt eléggé lekötve a figyelme. A mágiához nyúlhattam volna, de inkább kivártam, mert nem akartam leleplezni a kilétemet. Foghatjuk akár a női megérzésre is, de valamiért azt éreztem, hogy nem akar megölni. Tapasztalatom szerint amelyik vérfarkas ölni akar, az nem dumál előtte ennyit, csak teszi a dolgát. Most azonban más volt a helyzet. Két kezével az arcomat fogta „béklyóba”, és teljesen azzal volt elfoglalva, hogy kierőszakolja a csókot. A helyzet szinte adta magát, kezemben a nyílvesszővel. Tudtam, hogy nem okozok neki túl nagy sérülést, hiszen a nyílhegy nem ezüstből készült, de reméltem, hogy ennyivel sikerült elvennem a kedvét attól, hogy tovább molesztáljon, és úgy tűnt, be is vált ez a módszer… leszámítva az idegesítően pimasz röhögését. Most ezen mégis mi olyan vicces? Nekem egyáltalán nem volt ez a szituáció olyan vicces, de a jelek szerint ő nagyon is jól szórakozott. Csoda-e hát, hogy ezek után az én hangulatom, és hozzáállásom is száznyolcvan fokos fordulatot vett? Nem könnyű kihozni belőlem ezt az oldalamat, de ennek a hímnek most sikerült. Fogalmam sincs, hogy mikor éreztem utoljára ilyen mérhetetlen dühöt. A földön landoló vesszőre vetek egy pillantást, majd visszaemelem rá a tekintetemet. - Gusztustalan vagy! – Förmedek rá dühösen, miközben egy gyors mozdulattal letörlöm az ajkaimról a nyálát. - Remélem többé nem esz erre a fene! – Fújtatok ingerülten, amikor hátat fordít nekem. - Büszke lehetsz magadra, amiért olyan erős… és nagylegény vagy, hogy nőket molesztálsz az erdőben! – Szólok utána még mindig felpaprikázott hangulatban. Annyira bennem van a vágy, hogy fogjam… és nemes egyszerűséggel fenékbe lőjem, amiért volt pofája csak így hátat fordítva elvonulni, mint aki jól végezte a dolgát, de nem akartam okot adni arra, hogy visszajöjjön. Menjen csak! Épp itt az ideje! Mikor már eltűnt a szemem elől, mérgesen előre léptem, felkaptam a földről a véres vesszőt, és közelebbről megnéztem magamnak. Kisebb bőr, és szövetdarabkák is voltak rajta. ~ Kösz! Legalább ennyi hasznom van belőled! ~ Fortyogok tovább magamban, miközben leveszem a táblát, és felkapom a véres nyílvesszőt. Legalább ebből is ki tudok nyerni némi esszenciát. Gyors léptekkel indulok meg vissza Franci felé. A kilátó aljában találkozok egy túrázó családdal, akik az erdő egy másik irányából bukkannak fel a parkolónál. Más helyzetben kedves mosollyal az arcomon üdvözölném őket még így ismeretlenül is, de még mindig olyan mérges vagyok, hogy szinte füst száll ki a füleimből, és az orrlyukaimból. Felnyitom Franci csomagtartóját, kicsit se szelíd mozdulattal vágom be az íjász felszerelésem, és veszem ki a váltócipőmet. Lerángatom a Martens bakancsokat a lábaimról, majd felhúzom a másik pár cipőmet, és bezárva a csomagtér ajtaját, behuppanok a volán mögé. Kisebb fékcsikorgatás, majd padlógáz közepette száguldok ki a parkolóból, és indulok vissza Fairbanks felé. Még akkor is a történteken kattog az agyam, mikor leparkolok a házunk előtt. Nővéreim kérdésére, hogy „mi történt?”, kurta „semmi”-vel válaszolok, majd egy erőteljesebb mozdulattal bevágom magam mögött az ajtót…
// Én is köszönöm a játékot! Remélem lesz még alkalmunk összefutni! //
//Fairbanks-Anchorage autópálya, csak az a téma foglalt//
Nagyon izgatott voltam, mert már kipróbáltam mindenféle ágát az Őrző létnek, Mandyvel állandó jelleggel tanulunk, többet tudok az informátorokról, mint bármelyik kasztról, szerintem, valamint a Krónikás úrral is volt már alkalmam eszmét cserélni. Abigail elvarázsolt, ami a gyógyítókat illeti, és meglehetősen nagy gond elé állított ezzel, míg Gina... nos, ő Gina, de abban halál biztos vagyok, hogy pocsék harcos lennék. Már csak a mágusok vannak hátra, s akkor valóban tökéletes képem lesz mindenről. Már annyira, amennyi a döntéshez szükséges lehet. Dimitrishez bevallom, nem szívesen mentem volna, nem voltam biztos benne, hogy el tudnék vonatkoztatni, épp ezért döntöttem úgy, hogy az egyik volt mentorhoz, Roxanhoz fordulok. Ideje megismerni azt, akinek feladata volt, hogy elvegye az emlékeimet, nemde? Igen ám, de egy magamfajta kis tanonc nem közlekedhet csak úgy puszira Anchoragebe, szóval megkerestem az ottani kirendeltség egyik tagját, Savannaht, aki mit ad isten, szintén mágus, és leszerveztük, hogy amikor legközelebb jön, majd visszavisz magával, így meg van oldva minden probléma. Visszafelé még nem tudom, hogyan jövök, de maximum kicsit többet leszek az ottaniak társaságában, nekem ez nem probléma, úgy tudom, hetente kell egy nap gyakorolnia Dimitrissel, így simán megvárhatom, míg visszamegy. Már ha nem hallottam rosszul, mindenesetre, megoldás így is, úgyis lesz valamiképpen. Így eshetett meg, hogy most a szőke hajú mágusnő mellett ültem, és bámultam ki az ablakon. Sosem voltam még Anchorageban, sőt, a New Yorki utamtól eltekintve februárban, ki sem tettem a lábam Fairbanksből soha, már amióta itt élek. Valahogy nem alakult úgy, s most már sokkal több minden köt oda, mint valaha hittem volna. - Még egyszer köszönöm szépen, hogy jöhettem potyautasnak. Pillantok oldalt, mosolyogva tekintve a nőre, és természetesen nem bírom ki, hogy ne kezdjek el kíváncsiskodni. Talán hallotta már, hogy rengeteget vagyok képes beszélni, és ami azt illeti, úgy tudom, ő sem marad alul ilyen téren. - Szóval... vizsgázni készülsz éppen, ugye? Hányadik szint is jön? És hogy haladsz? Én alig várom a következőt. Ennek több oka is van, bár az elsődleges nem kifejezetten nyilvános, és biztosan lesz még egy, vagy esetleg több köröm a Protektorral, mire engedélyezni fogja, hogy egyáltalán belekezdhessek a procedúrába.
Mehettem vissza Anchorage-be! Na nem mintha az itteniek ellen lett volna a röpke itt létem alatt bárminemű kifogásom, mégis... elég volt elcsípnem egy-két rendszerre, utasításra és "ugráltatásra" utaló dolgot ahhoz, hogy újfent hálát adjak a déli város nyújtotta szabadságért. Jobb ott nekem, efelől továbbra sem akadt kétségem, ahogy afelől sem, hogy azért akad olyan Fairbanksben, aki számára szintén jó, hogy csak fel-fel látogatok ide, nem pedig itt is élek. Dimitris amúgy is kicsinált, egyáltalán nem viccelt, amikor azt mondta, hogy ez már sokkal durvább lesz, mint az eddigi szintek. Úgy éreztem magam, mint akinek több hetes masszázskúrára és legalább három napnyi, egybefüggő alvásra lenne szüksége. Bele se akartam egyelőre gondolni, hogy ha ez ennyire megterhelő, akkor a hetedik szint mivel járhat, Csak szépen sorjában, előbb ugorjuk meg ezt a lécet és lehetőleg ne úgy, hogy az egész tornatermet romba döntjük közben. Repülő helyett ezúttal kocsival jöttem, jól esett vezetni, a motorhoz viszont farkasordító hideg volt, így maradt ez a megoldás. A repülő hiába lett volna gyorsabb, kellett az út, az átmenet, ami alatt fizikailag is éreztem, hogy átérek egyik városból a másikba. A repülőn ez olyan lett volna, mintha két pislogás közben megérkezek - nincs levezetés, átmenet. A mostani útnál ráadásul külön öröm, hogy társaságom is akadt az egyik Tanonc személyében. Igaz, hogy nem voltam Mentor, nem is vágytam erre a megtiszteltetésre - szerintem csapnivaló lennék azon a poszton -, mégis elfogott szinte minden alkalommal a nosztalgia, amikor Tanoncokkal beszélgettem. Naomi ráadásul cserfesnek is tűnt, így attól sem kellett tartanom, hogy majd csak én beszélek végig, belőle meg legfeljebb harapófogóval tudok kirángatni bármi kis apróságot is. - Nincs mit, máskor is! - viszonozta a mosolyát. - Csak elvétve szeretek egyedül utazni, szóval örülök, hogy jössz. Kíváncsiskodására halkan nevetek, nem gúnyból, hanem mert én is ugyanígy firtattam mindig az idősebbeket, nagyobbakat, hogy ugyan már hol tartanak, mivel miképp boldogulnak vagy éppen nem bírnak el vele. Sok mindent meg lehet tudni ebből is, azok után pedig, hogy ha jól tudom, Amanda a Mentora, nem is csoda, hogy egyből információhoz szeretne jutni. Ez kicsit Informátor-betegség, de ki vagyok én, hogy leszóljam, amikor a Mágusok meg mind bogarasak kicsit bizonyos idő és szint után. - Hatodik jön és hogy is mondjam... Ha volt már olyan fárasztó napod, aminek a végén meg akartál halni, akkor azt szorozd fel úgy... hárommal, néggyel és nagyjából megkapod azt, hogy ez most nekem milyen - ingattam a fejem, panaszkodás szikrájának azonban nyoma sem volt, csupán a puszta tényt közöltem. - Rettenetesen kimerítő. Egyelőre pedig ott tartok, hogy a megfelelő mesterszót keresem, ami a leginkább illik hozzám, de egyszer egyik tetszik jobban, egyszer másik - dünnyögtem, majd széles mosolyra húztam a számat. - És te? Neked most a jön a szakosodás ugye? Mesélj, kik mivel nyúztak vagy ijesztettek meg! - néztem rá pár másodperc erejéig, utána viszont kénytelen voltam visszaterelni a tekintetemet az útra. Az hiányzik még nekem, hogy balesetet szenvedjünk, Mandy aligha nem a kedvessége ellenére is megnyúzna, amiért nem vigyáztam a mentoráltjára.
- Én meg nem utazhatok egyedül még jó ideig, de nem baj, mert amúgy sem szeretek egyedül utazni. Vezetni meg nem is tudok, és azért sokszor repülőre szállni nem túl pénztárcakímélő, a buszok meg szerintem visszafelé mennek. A szememben más nem indokolja ugyanis, hogy egész egyszerűen csigalassan érnek oda bárhová menjenek is. Ha lehet azt mondani, ez jellememből fakadó betegség inkább, mint abból, hogy a Mentorom Informátor. Egyszerűen félelmetesen kíváncsi természettel áldott meg az ég. Engem ez nem zavar, a környezetemet szerintem néha nagyon, de nem kaptam meg még soha az arcomba, hogy fogjam már be végre egy kicsit. Szerencsére, lehet el is sírnám magam egy lelkileg ingatagabb pillanatomban. - Te jó isten, az nem lehet semmi akkor. Úgy értem, nekem még a legegyszerűbb varázslatok is eszement mód leszívják az energiáimat, el sem tudom képzelni, hogy ez lehet még sokkal durvább is. Nyilván lehet, de nekem még ez is sok egyelőre, hiába szeretném nagyon, az erőtartalékaim iszonyatosan hamar kimerülnek. Nem is tudok sokszor gyakorolni egy-egy varázsigét, mert egész egyszerűen lemerülök, mint egy elem. Aztán másnap minden kezdődik elölről. - Én még az első szintesen sem gondolkodtam, pedig Panda, ööö, Pandora Scarlet Mallory, így talán ismerősebb a neve, na szóval ő már kiválasztotta. Bár ő teljesen biztos benne, hogy mágus szeretne lenni, szóval neki valahogy fajsúlyosabb ilyen téren a képzése, én még Mágussal nem is tanultam semmit sem. Nem mondom, hogy nem játszadoztam a gondolattal, hogy melyiket választanám ki, de úgy voltam vele, mint Sava, egyszer az egyik tetszett, aztán a másik. - Iiiigen, most kellene eldöntenem, hogyan tovább. Nos, Mandy állandó jelleggel nyúz, nem véletlen, hogy az Informátorokról tudok a legtöbbet, de nem akarok az lenni, pocsék lennék, nem tudok kamuzni semmit anélkül, hogy fel ne gyulladna a fejem. Kuncogom el magam jókedvűen, mert engem ez nem zavar, ilyen vagyok, és elég hamar sikerült belátnom, hogy ez az út részemről nem vezetne sehová. - Gina folyamatosan terrorizál, az a nő tök félelmetes szerintem, de el ne mondd neki. Mindenesetre van egy ijesztően kedvelhető oldala azért, meg szerintem engem bír, de tutira körberöhögne, ha Harcos akarnék lenni, meg úgy bárki más is. Ezzel nem degradáltam le magam érzéseim szerint, egyszerűen tisztában voltam a kvalitásaimmal, és nem feleltem volna meg erre a célra, ilyen egyszerű. - Abigail meg szerintem egy angyal, miatta gondolom úgy, hogy talán Gyógyító is lehetnék, habár amíg nem találkoztam vele, biztosnak hittem magam abban, hogy Mágus szeretnék lenni. Szóval most már csak az van hátra, hogy végre tanuljak egy Mágustól is. Szerettem volna minden téren tapasztalatokat szerezni, hogy biztosan megtaláljam a saját utamat.
- Nem tudsz vezetni? - néztem rá ismét egy pillanata meglepetten, majd lelkesen. - Ha szeretnél megtanulni, segíthetek. Nem vagyok oktató, de nem nagy ördöngösség azért, ha meg ráérzel az ízére és megvan A kocsi... élmény, komolyan. Én a kabriókra esküszöm. Egy olyan autó, aminek nem lehet leengedni a tetejét nem több egy négy keréken guruló fémdoboznál szerintem. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy ha ahhoz tartja kedvem, akár télen, a legnagyobb hidegben is érezzem a sebességgel járó őrült szelet. Nem véletlenül fázok meg többször is egy télen... Álmélkodásár és néminemű szörnyülködésére elmosolyodtam. - Annyira azért nem vészes. Mármint... rettenetesen megterhelő, de ne aggódj, idővel könnyebb lesz. Emlékszem, amikor én voltam tanonc az Illanást csak akkor sikerült eleinte, amikor másra kellett kimondanom. A Mentorom amint ezt észrevette, csak bevetésre menő Informátorokra engedte ráolvasnom, és közölte, hogy ha elbukik, az az én lelkemen szárad. Képzelheted mennyire féltem! Utólag persze kiderült, hogy sosem hagyták csak rám a dolgot, de én erről akkor nem tudtam. - Prescott papa tanítási módszerei szó mi só nem mindig voltak a legkedvesebbek, ám az tagadhatatlan, hogy mindig elérte a foglalkozás a célját. Pandora nevére bólogattam, és a becenevet is elraktároztam, sose lehet tudni, mikor jön jól, hogy tudom. Őszintén élveztem egyébként Naomit hallgatni, jóleső nosztalgiával itatott át, amit mesélt, s valahol hiányzott, hogy én már soha nem élhetem át újra az életnek ezen szakaszát, amiben most ők vannak. - Az nem baj. Senki sem sürget, még nagyon az út elején vagy, és egy jó tanács: ha bizonytalan vagy, inkább várj. Annak semmi értelme nem lenne, ha kiválasztanád most magadat sürgetve az utad, később pedig kiderülne, hogy te nem is... Gyógyító akartál lenni igazából. Példának okáért. Én se véletlenül vártam ennyit ezzel a szinttel, pedig a legutóbbi vizsgám tizenöt évvel ezelőtt volt. - Elhallgattam. Nem az volt életem legszebb élménye, annyi szent. Nagyot sóhajtottam. - Vén vagyok. - Könnyedén nevettem fel, elhessegetve a hajdani vizsga emlékét inkább és minden apró búmat a korom feletti sajnálatnak igyekeztem éreztetni. - Amúgy másik tipp: ha úgy érzed, hogy nem vagy annyira fogékony a mágiára, mint mondjuk Pandora, akkor hagyd a fenébe. Van más lehetőséged is, ami nem épít olyan erősen a mágiára, mint ami kasztunk, az pedig nem szégyen, ha valami nem megy, csak tudni kell belátni. - Ami sose könnyű - maximalista vagyok az élet nem egy területén, így sajna én már csak tudom. Azt azonban nem, hogy ő erről miképp vélekedett, vagy hogyan áll mindehhez, ezért lehetséges, hogy feleslegesen mondtam el a tanácsaimat mert egyébként is így gondolja. Majd elválik, hátránya viszont talán nem lesz a szájtépésemből. A felgyulladó fejre elnevettem magam. Pár hete az enyém is hasonlóképp érezte magát, csak nem hazugság miatt. - Te lennél az őszinte Informátor - kuncogtam, de nem gúnyból, vagy kicsúfolási szándéktól vezérelve. - Amúgy nem rossz az. Legalább véletlenül se mennél hozzá senkihez egy akció kedvéért - ingattam a fejem jókedvűen. - Őszintén? A Harcosain női részlege egy az egyben ijesztő! - értettem egyet bősz átéléssel. - Mondjuk én Kate-tel vagyok úgy, mint te Ginával... A nők furák - ráncoltam a homlokom, mintha ugyan mi ketten nem nőből volnánk. - Óóóó belőlem se nézték ki, hogy képes vagyok túljutni az egyes szinten! Igaz általában én több kárt tettem magamban edzés alatt, mint az ellenfél, de túl lehet ezen jutni. Meg túl lehet élni... Bár én rémesen csökönyös tudok lenni - vontam vállat sután. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy mindezt egy darabban sikerült átvészelnem. Komolyan, néha belegondolva nem is értem, hogyan sikerülhetett, de tény és való: már korántsem vagyok akkor katasztrófa - szépen is néznék ki. - Abi a Protektorátus anyukája. Komolyan. Őszintén csodálom őt, és szerintem megérdemelne az egyetemen belül egy maszek wellness részleget. Egyébként klassz, hogy ennyi mindenbe belekóstolsz! - mondtam őszintén, egy mosollyal kísérve szavaimat. - Ha mágus leszel, akkor pláne hasznodra fog válni, hogy minden kaszt életébe bepillantasz, a későbbiekben meg elvárt is lesz. De nem veszem el Roxan kenyerét - hallgattam el, elharapva a további fejtegetést. - A farkasokkal hogy állsz? - firtatom ezt a területet is, elvégre egyfelől ez is nagyban befolyásolhatja a további útját, másfelől nekem se árt, ha tisztában vagyok azzal, ki előtt miképp ildomos beszélni bundás barátainkról. Kínos lenne olyannak lelkendeznem mondjuk, aki szívből gyűlöli őket, mert teszem azt lemészárolták a családját...
- Annyira nem ragaszkodom hozzá, kocsim sincsen, de azért köszi, ha meggondolnám magam, tudom, kihez kell fordulnom. Kacsintok rá rögvest, sosem vonzott a vezetés lehetősége, főleg ilyen havas környéken, mint Fairbanks, egyszerűen nem látnám értelmét a kis helyes kocsiknak, amikre ráfogják, hogy női darab, mert szerintem úton útfélen lerobbanna, és egy nagyobb hóesésnél el is lepné a fehérség. - Hát ez elég kemény dolog, de gondolom a hatása megvolt. Mármint, ha mások biztonsága a tét, azért a legtöbben jobban teljesítenek, na jó, nem mindegy azért, hogy kinek a biztonsága, de összességében szerintem így van. A szavaira csak bólogatni tudok, de a fene se igazodik ki az idősebbeken, Gina elítél, amiért még nem tudom, hogy mi szeretnék lenni, Mandy és Sava azt mondják, hogy nem kell sürgetni. Nekem Mandy szava szent, épp ezért is esett olyan rosszul, mikor láttam Ginán, hogy megütközik a bizonytalanságomon. Mindenesetre sokáig nem emésztettem magam rajta, nekem így jó, és kész, senki kedvéért nem fogok most azonnal választani, mert én magam is úgy gondolom, hogy annak nincs értelme. - De legalább nem nézel ki vénnek. Kuncogtam el magam, a következő gondolatmorzsái nyomán viszont csak a fejemet csóváltam. - Igazság szerint, néha úgy gondolom, hogy éppen hogy ijesztően fogékony vagyok a mágiára. Látomásaim vannak, ha megérintek valakit, és nagyon erős megérzéseim. Egyszer megmentettem Mandyt attól, hogy egy piroson átszáguldó autó elcsapja. Akkor jött rá, hogy mágiaérzékeny vagyok. Ezzel nincs gondom, egyáltalán. Csak tényleg úgy voltam vele, hogy nem dönthetek anélkül, hogy ne ismernék meg minden lehetőséget. Amikor először varázsoltam, azt hittem felrobbanok az örömtől, olyan csodálatos volt. Őszintén kételkedem benne, hogy nem lenne nekem való a máguslét. Állapítom meg csendes határozottsággal, amíg Abival nem találkoztam, addig biztos is voltam a dolgomban, és még most is efelé hajlok, főleg, hogy úgy is segíthetek a gyógyítóknak is, ha mágus lesz belőlem. Arra, hogy bárkihez is hozzámenjek egy akció kedvéért, még a hideg is kiráz, Kate említésére viszont egyelőre csak egy laza vállvonást tudok eszközölni. - Nincs összehasonlítási alapom, Katet elég felületesen ismerem, az Inua napon vele és Abival túráztam, és hát, az tuti, hogy ellentmondani nem lehet neki, és imád dirigálni, de eddig csak ezt szűrtem le a személyéből. Ismét csak nevetnem kell, igen, a nők határozottan furák, már-már zavaróan, én is, ő is, Panda is, Mandy is, a Nagyi is, és az anyám volt a legfurább mind közül, máig nem értem, mit miért tett. - Én mágia nélkül is remekül tudok kárt tenni magamban, néha csodálkozom, hogy még amolyan Darwin-díjas módra nem patkoltam el. Ez viccesen hangzik, de tényleg félelmetesen szerencsétlen tudok lenni. - Csodálatos nő, őszintén… Mosolyodom el, az biztos, hogy mérhetetlenül felnézek Abira, már tulajdonképpen azóta, hogy gond nélkül helyrehozta a szilánkosra tört tenyeremet. Nélküle szerintem nem tudnám használni már soha többé. - Hátöööööööö… Közeli kapcsolatban. Vakarom meg a tarkóm, istenem, add, hogy ne akarjon megint valaki arról meggyőzni, hogy mekkora szarkupacba tenyereltem ezzel az egésszel kapcsolatban, mert esküszöm elsírom az összes vizet a szervezetemből. - A… barátom… egy kölyök vérfarkas. Nyögöm ki, és inkább rá se nézek, nem vagyok én már biztos abban, hogy bárki véleménye érdekel ezzel kapcsolatban, de kérdezett, válaszoltam, és ezzel gyakorlatilag tökéletesen lefestettem a farkasokhoz való hozzáállásomat. - Miért? Kérdezem meg azért, hátha ezzel elterelhetem az én ügyemről a témát.
- Ó, de még mennyire, hogy megvolt! - bólogattam helyeslőn. - Utána már azért velem csináltatták, mert nekem ment a legjobban, Illanás-rabszolga lettem, kizsákmányolt, meg nem értett - sóhajtottam túldrámázva, majd könnyedén elmosolyodtam és kicsit kuncogtam. - Örülök, hogy te is így gondolod. A vénség láthatatlanságára elégedetten fészkelődtem egy sort az ülésben, de ezt se gondoltam komolyan. Sose voltam elszállva magamtól, a képességeim tisztában voltam, álszerénykedni se szoktam, de a dicsekvés se volt rám jellemző. Legalábbis nagyon remélem! Érdeklődve hallgattam, mait a fogékonyságáról mesélt, ami alapján nem is lepődtem meg, hogy komolyan szemezett a Mágus léttel, azzal pedig továbbra is mélyen egyetértettem, hogy jó, ha mindenhol körbenéz. Még akkor is, ha végül tényleg Mágusként végzi, elvégre mi elsődlegesen támogató Kaszt vagyunk, akik a többiek alá dolgoznak. - Iiiigen, Kate szereti megmondani a tutit. Egy hétig náluk laktam, amikor feljöttem gyakorolni, mondjuk úgy, hogy nem sok mindent illetően volt esélyem tiltakozni - nevettem fel és megráztam a fejem. - Bár engem inkább szórakoztatnak az ilyen mini-diktátorok, nem tudom miért. Elvagyok velük. A Darwin-díjas elpatkolásra az eddigi legjóízűbb nevetés tört fel belőlem és azt hiszem, ez volt az a pont, ahol eldöntöttem, hogy kedvelem Naomit - amennyire csak valakit kedvelni lehet ilyen kurta ismeretség után. - Nos, akkor gratulálok az eddig megélt éveidhez és kívánom, hogy továbbra se juss ilyen úton-módon Darwin-díjhoz. - Még mindig kuncogtam. Lökött lány! Abi dicséretére lelkesen bólogattam, egy rossz dolgot nem tudtam volna mondani ellene vagy róla, de ha tudtam volna se hoznám fel, mert... egyszerűen nem érdemelte meg, annál sokkal többet dolgozott és tett a közösségért. Tiszteltem ezért és a fáradhatatlan kitartásáért. A farkasokat érintő kérdésemre azt hiszem minden válaszlehetőségre felkészültem, mégis a megkönnyebbülés, amit érzek, sokkal nagyobb annál, mint amit elképzeltem. Oldalra pillantok rá pár másodpercre, a profilját fürkészem, ha már nem mer felém lesni, majd visszafordulok az út felé. Elhúzunk egy tábla mellett, ami az Anchorage-ig hátralevő úthosszt hirdette, a távolban jávorszarvas ballagott át az úton, madár rikoltott a magasban. Úgy vezettem egy darabig, mintha meg se hallottam volna a kérdését. Nem az én tisztem megmondani, mit tegyen, mit ne, mire vigyázzon, mire ne, egyébként sem gyerek már, s habár ügyetlen, azért a sütnivalója biztosan megvan, hiszen szépen halad a tanulással. - Ahol az utolsó vizsgámat tettem, ott borzalmas volt a helyzet - szólaltam meg végül. - Ez a hely maga az álom és megváltás. Ellenségeskedett a Protektorátus és a falka, mígnem az utóbbit teljesen kiirtották a legutolsó kölyökig. Soha előtte nem találkoztam ilyesmivel, olyan volt, mint egy hatalmas pofon, ami ráébresztett arra, hogy a gyűlölet feléjük nem csak személyes, egyénik okokból lehetséges, hanem csoport-csoport ellen is. Azóta óvatosabb vagyok, hogy kinek mennyire dicsérem őket - fejezem be szomorkásan mosolyogva. Szerettem volna szépeket és jókat kívánni nekik, legalább annyit, mint amennyiben nekem részem volt Yu oldalán, mégse tudtam megtenni, mert éreztem, hogy a keserűség is felbukkanna mindezzel együtt. - Vigyázz rá. Messze állt tőlem a vészmadárkodás, nem is ezzel a céllal mondtam, ezt pedig halvány, de annál őszintébb mosolyom is megerősítette. Ennél többet és jobbat nem tudtam úgy mondani, hogy abba tényleg ne lopakodjon be a sok-sok árnyék a múltból. Azt viszont még érzékelhette, hogy szerintem semmi kivetnivaló nem volt ebbe a kapcsolatban.
Csak nevetni vagyok képes a túldramatizált szavain, ami azt illeti, pont az Illanás az egyik varázslat, amin mesterszóként gondolkodom, ez persze nem fog elriasztani, de azért viccesen jött ki. - Gondolom, mert alapvetően te sem vagyok olyan, aki szeret diktálni. Nem mondom, hogy bármit elviselek, de nem okoz gondot, hogy hallgassak az okosabbra, erősebbre, stb... Ebbe pedig Kate is bőségesen beleesne, de ami azt illeti, vele nem szoktam gyakorolni, nekem bevált Gina, és nem is szeretnék változtatni ezen a felálláson. Egyébként sem akarok Harcosként tevékenykedni, csak azért kell, hogy ne fújjon el a lágy, nyáresti szellőcske. - Köszi, köszi, igyekszem! Nevettem én is, néha tényleg meglepő volt, hogy nem esett komolyabb bajom, de példának okáért ott voltak a súlyos esetek is, elvégre, a saját bénaságom okolható azért, hogy tavalyelőtt megcsúsztam a jégen, és annyira rosszul estem, hogy Connor kórházba akart vinni, amitől meg mérhetetlenül bepánikoltam, és bummm… így lett a Chocapic. Azaz, Connorból vérfarkas. Mondhatjuk, hogy az egész ott kezdődött, bár talán előbb-utóbb Mandy úgyis elhívott volna, ha nem bukik ki a történet. Meg aztán a postarablás egyetlen sérültje ki volt? Hát naná, hogy én. Hónapokig nem bírtam az épület közelébe menni. Ezt azonban nem fogom felemlegetni, szükségtelen, a rossz emlékről mindig igyekszem hallgatni. Nem mond semmit, fogalmam sincs, mennyi idő telik el, valahogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam, össze is húzom magamon a kabátom, pedig nincs hideg, sőt, hisz megy a fűtés, de hát na, úgy tűnik, nem jó embernek mondtam el a dolgot. Igazából, számíthattam volna rá, hogy lesz majd olyan is, aki határozottan nem nézi ezt jó szemmel. Igaz, azóta, hogy tudom, Abigail esetében mi a helyzet, jóval kevésbé zavar. Tiszta sor persze, hogy nem hasonlíthatom össze az övékkel a mi helyzetünket, de attól még megnyugtató, hogy van esély rá, bármennyire is meg kell most küzdenünk érte. Annyi mindent feladtam már az életben, többé nem akarok megfutamodni semmi és senki elől. - Ez nagyon kegyetlen dolog… és mi van, ha a legtöbbjük meg sem érdemelte? Tudom, nem kellene ilyet mondanom, de ezek szerint köztünk is vannak durván elvakult alakok. Szomorú, ha idáig fajulnak a dolgok. Rossz belegondolni, hogy ilyen bárhol megtörténhetett, nem mondom, hogy képtelenség elképzelni olyan esetet, hogy szüksége a drasztikus beavatkozás, de hogy ennyire? Nos, az már meghaladja a fantáziámat. - Én… igyekszem. Szöktek ki halkan a szavaim, és valahogy úgy éreztem, hogy ez összességében inkább pozitív, mintsem negatív, talán arról lehet szó, hogy neki is volt, esetleg van köze vérfarkashoz, de mivel ilyen szűkszavúan reagált, nem érzem magam feljogosítva arra, hogy bármit is kérdezni merjek tőle. - Igazából, a Vörös Holdon kívül nem volt még negatív tapasztalatom velük, így nem is tudok neheztelni rájuk, meg hát, nem is akarok. Remélem, ennek sosem kell megváltoznia. Elvégre, tényleg nem okolható egyetlen egyed hibáiért egy egész falka, hovatovább, faj, nemde? Csupán ezért mondom, végtelenül naivnak azért nem tartom magam, igenis lehetséges, hogy belefussak olyanba, aki bántani fog, erre Nicholas is figyelmeztetett, de nem akarom a falra festeni az ördögöt.
- Én olyan vagyok, aki szereti, ha hagyják, hogy tegye, amihez ért és abban nem próbálják irányítani - mondtam a fejemet ingatva. - Hallgatok másokra, csak... hát, nem véletlenül lettem a kirendeltség egyik tagja önszorgalomból - mosolyogtam rá. Nem voltam egy betörhetetlen vadló, de a múltbéli kellemetlen tapasztalatok és a függetlenség megőrzésének a vágya szépen egybecsengett a kirendeltség lehetőségével. Emellett viszont megadta azt a laza "tartozok valahova" érzetet, aminek hála nem lebegtem csak úgy a semmiben. Volt fix támaszpontom, mégsem lettem röghöz kötve, amiért igazán hálás voltam a fairbanksi protektorátusnak, gyanítom, hogy ez azért nem olyan sok helyen bevett szokás. Jót nevettünk a szerencsétlenkedésén, ami részemről egyáltalán nem kigúnyolás volt, de a csetlés-botlás alapvetően mulatságos - hanem történik komolyabb baj. Sajnálom, hogy nem mondta hangosan mindazt, amit gondolt, mert valószínűleg túl jót nevetnék rajta, ami valljuk be, lehet nem tenne jót, ha mondjuk emiatt felcsavarodnánk egy fára. Azt hiszem, Mandy kitekerné a nyakam... Minden oka és joga meglenne rá. Így viszont inkább kérdeztem és ezzel átnyergeltünk a vérfarkasokra, ami lehet, hogy katasztrofálisabb téma, mint amilyen rossz mondjuk egy baleset lenne. Bár csakis magamnak köszönhettem, senki sem szegezett pisztolyt a halántékomhoz, hogy márpedig az ordasok kerüljenek terítékre, különben... - Sajnos igen. - És az egyik elvakult ráadásul a tulajdon bátyám. - Után tizenhárom évig nem voltam egyetlen protektorátusnak sem a tagja, ez az első azóta. - Azt hiszem, nem árt, ha ilyeneket is hall, távolról sem olyan ez, mintha személyesen megtapasztalná, nagyon jól tudtam, de ne is kelljen neki! Tanuljon inkább ilyen téren csak más esetéből és ő tudja elkerülni. - Magadra is! - tettem hozzá mosolyogva, s ezzel igyekeztem elütni az esetlegesen megtelepedett nyomasztóbb hangulatot. - Szerintem kollektíven neheztelni butaság is lenne. Mindig vannak jobbak meg rosszabbak - vontam vállat könnyedén. - Meddig maradsz amúgy lent? És most jársz először Anchorage-ben? Ó és mondd, ha túl sokat kérdezek, vagy túlzásba esek, néha elkapatom magam, meg te is kérdezz nyugodtan! Ráadásul hajlamost voltam csapongani, de szerintem ez feltűnt neki. Kicsit szeszélyes vagyok, na, nem véletlenül a levegő az elemi kapcsom és nem mondjuk a föld. Úr Isten, azzal bajban is lennék!
//Bocsánat, hogy ilyen kis nyüzüge lett és hogy megvárattalak! o.o <3//
- Értem, szóval jobb a függetlenség. Nem mondom, hogy nem tudom megérteni, bár nem ilyen szempontból, de én is inkább a saját fejem után mentem mindig is. Nekem a szüleimmel való kapcsolatom volt olyan szinten pocsék, hogy kár rá szavakat pazarolni, így hát már egész fiatal koromtól kezdve mindent megtettem, hogy ne tőlük kelljen függnöm. Szerencsére megállnék a saját lábamon, bár mióta összevesztem apával, bevallom, már nem derogál költeni a pénzét, főleg azóta, hogy megszületett a húgom, és hajnali háromkor is képes felhívni, hogy mit csináljon, ráadásul képes volt engem megnevezni a gyámjának, ha vele történne valami. Hihetetlen, még mostanra sem fogtam fel. Igazából, engem nem zavart a vérfarkasos téma, csak hát, ez amolyan vörös posztó volt az esetemben, kezdtem kikészülni attól, hogy azért parázok, mikor kerül elő még valaki, akivel szemben annyira idiótának érzem magam ezzel az egésszel kapcsolatban, mint Richard esetében. Nem tehetek róla, hogy beleszerettem Connorba, én megpróbáltam lebeszélni magam róla, hiszen még csak korban sem passzolunk, de nem sikerült, a saját álmaim kergettek volna előbb-utóbb az őrületbe. Vannak dolgok, amiknek egyszerűen meg kell történniük, mindegy, hová vezetnek. Meglehet, nem lesz jó vége, de ez most nem érdekelt, vállalom a következményeit, de bízom benne, hogy az óvatosságunk meghozza majd a gyümölcsét. - Komolyan? És… Hogy jöttök ki azóta? Vagy, ezt inkább ne is kérdezzem? Meglehet, del sem kellett volna tennem, de már oly mindegy, kicsúszott, visszaszívni nem tudom, mindenképpen ott lebegne a levegőben, pláne akkor, ha gond van közöttük. - Ohh, rám tutira vigyáz vagy tíz őrangyal egyszerre, különben már rég végem lenne. Olyan rég nem, de 2013 októberében Connor felfalt volna, ha nincs olyan isteni szerencsém, vagy ha ő nem, hát tavaly tavasszal az Alignak által megszállt Alice is majdnem a hóhérom lett, másodpercek voltak már csak hátra, mielőtt megfulladtam volna. Szerencse… sors… ki tudja, nem számít, most itt vagyok, és nem megyek sehová sem. - Hát, Roxanhoz megyek tanulni, elvileg egy alkalmat beszéltünk meg, de hogyha pár napig nem tud visszavinni senki, akkor szerintem még rábeszélem többre is. Szóval, addig maradok, amíg valaki nem megy Fairbanks felé, remélem, azért nem fog hetekig tartani, mert hát, a munkából nehéz kimagyarázni magamat. Igazából nem is annyira, a gyógyszertár az én tulajdonomban van, azt csinálok, amit akarok, de persze eljöttem szabira, és a főnököm az Upperben egy vérfarkas, azaz kettő, nekik is be tudom adagolni könnyedén a dolgot, más kérdés, hogy nem tudom, meddig fogják tűrni. Egyébként is gondolkodtam már, hogy lejjebb kellene adnom, és megmaradni csak a gyógyszeriparnál. - Nem kérdezel túl sokat, szeretek beszélgetni, szóval nem gond. Ja és igen, most fogok először arra járni, szóval megköszönnék pár tippet, hogy merre érdemes, illetve merre nem érdemes bóklásznom, amíg a városban tartózkodom. Gondolom, egyedül semerre, de hát ez mindenhol adott sajnos. Ha már itt tartunk, halvány lilám sincs arról sem, hogy hol fogok aludni, de ha minden kötél szakad, akkor kiveszek egy szállodai szobát. - Tényleg, van nektek valami főhadiszállásotok ott Anchorageban? Azt hiszem, lehettem volna kicsit alaposabb, mielőtt beleugrom ebbe a túrába, de túlságosan lelkes voltam. Pirulok bele a ténybe mosolyogva, egyrészt, hogy egy Mágustól tanulhatok, másrészt a más környezet is olyan, amire talán most szükségem is volt kicsit.
Szerettem volna azt mondani, hogy a függetlenség úgy, ahogy van, csodás, de ez nem igaz. A függetlenséggel ugyanis egyből jön a magány, azt pedig ki nem állhattam - ezért is voltam én olyan szorgos hangya a múzeumban is és jártam sűrűn a Pitbe, vagy ültem össze a kirendeltség többi tagjával. De azért mindenki hagyjon nekem elég teret... nem vagyok egyszerű eset azt hiszem. Mi sem mutatja jobban, mint a farkas-téma felhozatala, ami legalább annyira a mumusom volt, mint amennyire szerettem róla beszélni. Ha tehetném, megváltanám a világot ilyen tekintetben, de ez még álomnak is nagy volna, ennyire pedig nem szoktam elszállni. - Öt évente egyszer találkozunk - feleltem tényszerűen. - Már nem hat meg, csak kezdetben volt... nem is az, hogy nehéz, inkább furcsa. Nagyon máshogy látjuk a dolgokat, sokszor mintha nem is beszélgetnénk, hanem inkább elbeszélnénk egymás mellett. Úgyhogy bőség ez az öt évenkénti egyszerű alkalom is. - Nem esett már nehezemre erről beszélni, elég régre nyúlt vissza ez az egész ahhoz, hogy minden különösebb rossz érzés nélkül csacsogjak róla. - Neked vannak testvéreid? Elmosolyodtam az őrangyalokra és az előbb meséltek után csak egyetérteni tudtam, mert a jelek szerint valóban szüksége van rájuk. - Hát... én minden hétvégén megyek arra, szóval ha előbb nem lesz fuvarod, akkor szívesen vissza is viszlek - pillantottam rá jókedvűen. - Jaj, munka, ne is mondd! Sztahanovista vagyok, és eddig szombatonként is bejártam teljes munkaidőben dolgozni a múzeumba. Restaurálok. Tök megszokták, eszerint van a munkabeosztásom is, minden el lett rendezve a felvételem után pár hónap alatt... most ki kellett találnom, hogy injekció-kúrára járok és nem lehet megoldani másképp, máshol, csak Fairbanksben, szóval bocsi, de ugrott a hétvégi meló. Azóta arról faggatnak, mi bajom van, amire a szendert válasz: semmi halálos, de nem akarok róla beszélni. Múltkor még a mosdóban is erről sutyorogtak - ráztam meg a fejem. Dobj egy kis pletykálnivalót a többieknek és biztos lehetsz benne, hogy minimum hetekig visszahallasz mindent. Főleg akkor, ha eddig semmi említésre méltó kis gubanc se volt körülötted. Valahol szórakoztatott, de kezdtem érezni, hogy hamarosan ráunok, szóval lehet nem ártana kitalálnom valami mást és csodás módon felépülnöm. - Megadom Torres és Hale számát, ha bármi van, őket is nyugodtan hívd, akár az éjszaka közepén is. Torres lehet kicsit morcos lesz elsőre, de hamar össze lehet vele barátkozni - mosolyogtam rá biztatóan. - És persze engem is zargathatsz. Elkezdtem fejben összeszedni, hogy milyen helyeket kell mindenképp megnéznie, felmérnie, és honnan fogom én magam kikergetni, ha megtudom, hogy betette a lábát, ezt a gondolatmenetet viszont ideiglenesen felfüggesztette a kérdésével. - Ne aggódj, én majdnem teljesen ugyanígy voltam, amikor kimentem Franciaországba - nevettem fel, mert habár az nagyobb ugrás volt, nem voltam már tanonc, szóval az arányokat tekintve körülbelül ugyanott tartottunk. - Főhadiszállás az nincs, illetve talán a Pit, de az össznépien minden nem-ember imádott helye. Vannak ott civilek is, de egyetlen este se mehetsz be úgy oda, hogy legalább egy farkas ne lézengene bent. És általában nem csak egy lézeng bent. Viszont ide inkább csak kísérettel menj, figyelnek, hogy ne legyen gubanc, mert mindenkinek fontos a hely, de egy fiatal lány tanoncnak azért nem a legbiztonságosabb. Ennek ellenére kihagyhatatlan! - Szerettem azt a helyet, szerintem ez nem is volt kérdés ezek után. - A belvárosban nyugodtan mászkálhatsz nap közben, este nem annyira nyugodtan, a külkerületeket meg abszolút kerüld egyedül. Arrafelé vannak inkább azok a farkasok, akik vagy a viselkedésük, vagy a koruk miatt kiszorultak a mézes bödön mellől és kicsit... harapósabbak. Hú, mi van még... - Nem volt könnyű hirtelen alapos kézikönyvet összerittyenteni, de a lényeget igyekeztem belesűríteni. - Ja! Tudom, hogy már nem vagy gyerek, de a magam megnyugtatására, hogy elmondtam: idegen farkassal semerre, majd ha előtte valamelyikünktől 10/10 pontos megbízhatósági ajánlólevelet kapsz. - Viccnek hangozhatott félig, valójában véresen komoly volt. Kapnánk mind a fejünkre azt hiszem, ha egy Tanoncot akár testi, akár lelki értelemben véve megnyomorítottként küldenénk vissza. - A szállás miatt pedig ne fájjon a fejed, valamelyikünknél simán táborozhatsz, amíg nem mész vissza... na jó, a többiek nevében nem beszélek, mert azért mégse, de biztosan nem átkoznának ki ők sem, én meg végképp nem. Egyikünk sem egy kis kuszlikban élt, és ha előbb nem is, hévégén valószínűleg akkor hazamenne Naomi, pár nap meg senkinél sem a világ - legalábbis nagyon reméltem, hogy nem ismertem őket ennyire félre. Az én lakásom meg úgyszintén elég tágas, úgyhogy... lehetősége szerintem bőségesen akadt, a felkészületlen de lelkes belevetődése mellett is.
- Értem. Ismerős érzés, bár nekem anyával volt mindig ez, sosem értettük meg egymást… Valahol tök szomorú, ha egy családtagjával ennyire nem jön ki az ember. Már nem is fogjuk, a múlt idő pontosan azért van ott, mert meghalt, kár ezt ragozni, a korábbi elcseszett kapcsolatunkon már nem fog változtatni a sajnálkozás, és egy részem még mindig úgy gondolja, hogy nem is érdemli meg. - Vannak, igen, az öcsém 21 éves, Harcos tanonc New Yorkban, és van egy tavaly augusztusban született húgom is. Előbbivel mostanra már nagyon jóban vagyok, utóbbiról még nem tudok érdemben nyilatkozni, cukinak cuki, de így… egyelőre ennyi. Azt inkább nem részletezem, hogy az apán a nyakamba lőcsölné már most a felelősséget a kislánnyal kapcsolatban, ami roppant mód bosszantó, és még csak eszébe sem jut, hogy mennyi fájdalmat okoz vele. Hiába, sosem az empátiájáról volt híres. - Oké, akkor ha hétvégéig senki sem visz vissza, akkor boldogítalak majd megint. Nem bánnám, bár azt egyelőre nem tudtam, mihez fogok kezdeni, ha addig nem lesz visszafelé fuvar, ám ez legyen majd az akkor és ott problémája, most nem szeretnék ilyesmivel foglalkozni, ha más nem, tisztességesen kipihenem magam, és telefonon zaklatom majd felváltva Pandát, Connort és Mandyt. Tutira imádni fognak érte. - Injekció-kúra? Hát ez kész, de jogos, azt legalább ismételni kell a siker érdekében. Egyébként, megértem a munka iránti megszállottságodat, nekem is két állásom van. Mindennap valamelyik helyre be kell mennem, és mivel az egyik az Upper, ezért vasárnap is. Mióta Őrző lettem, eléggé komplikált lett a dolog, valószínűleg a pultos témát hanyagolnom kell, egyébként sem az a szakmám, csak hát, szeretnék egy saját kis kuckót, vagy megvenni azt, amit most bérelek. Meg is fogom, még ha ehhez hozzá is kell nyúlnom ahhoz a pénzhez, amit apa nekem szánt. Noha nem akarom, hogy azt higgye, minden rendben van köztünk, mert nincsen, de a szükség nagyúr, vagyis, lesz, hogyha megkapom a lehetőséget Mayával. A pletyka dolog ismerős, sajnos velejárója az életnek, elég egy jóakaró, és máris megnézheti magát az ember. - Köszönöm, bár azért remélem, senkit sem kell majd zargatnom. Bízom benne, hogy boldogulok majd, de tény, hogy nem szívesen mocorognék tök ismeretlen terepen úgy, hogy nagyjából semmiről sem tudok semmit. Nem egy életbiztosítás egy magam fajta tojáshéj még ott a hátsóján Őrző tanoncnak. - Még Fairbanks is teljesen más Őrző szemmel, félelmetes rájönni, hogy mennyi vérfarkas vett körül a mindennapokban. Ez gondolom neki sem újdonság, bár nem tudom, hol hívták el, meg hogy más városokban mennyire vannak jelen a farkasok, de az tuti, hogy Fairbanksben kettőt nem lehet anélkül lépni, hogy beléjük ne botlana az ember. Különösen akkor nehéz megvalósítani, ha az ember párja is vérfarkas. - Atya ég, eszembe nem lenne egyedül bemenni, de ha szerinted kihagyhatatlan, és mész oda valamelyik este, akkor megyek koloncnak a nyakadra. Ahh, lőj le, nem akarok elviselhetetlen lenni… Sóhajtok fel, nem szokásom ráakaszkodni senkire, épp elég kellemetlen már önmagában nekem az, hogy sehová sem mehetek egyedül, mert félő, hogy bajom esik. - Szóval belváros, oké. És van egyáltalán olyan farkas, aki 10/10 pontos megbízhatósági ajánlólevéllel rendelkezik? Ha van is, gondolom nem teremnek minden bokorban. Igazság szerint, elég sokszor futok össze otthon is farkasokkal, és nem félek tőlük, ami jelen helyzetben talán baj, mert talán nem viseltetnék a kellő óvatossággal, ezért inkább nem is hagyom, hogy megkísértsen a dolog, és kerülöm a húzós helyeket, az lesz a legbiztosabb. - Lehet, hogy erre a lehetőségre lecsapnék, még mielőtt meggondolnád magad. Roxant nem zavarnám huzamosabb ideig, meg hát, ő a párjával él, szóval talán kellemetlen lenne. Jaj, de hát, miket beszélek, azt sem tudom, hogy te egyedül élsz-e. Pirulok bele kissé a gondolatba, kínos lenne belefutni egy ilyen helyzetbe, de tőlem abszolút nem meglepő. Néha, sőt, elég gyakran remekül passzol rám az elefánt a porcelánboltban szófordulat. - Szóval, ha tényleg nem zavarok, akkor bevackolnám magam hozzád, esküszöm, icipici helyet foglalok csak. Mutatom is ujjaim összeérintésével, mennyire kicsit, tutira igyekeznék nem útban lenni. Viszont ha hétvégéig maradok, akkor talán több foglalkozást is kérhetek majd Roxantól, és esetleg zaklathatom Savannaht is, elvégre ő is Mágus, érdekelnek a tapasztalatai, esetleges tanácsai. - Örülök, hogy te hoztál el, veled legalább lehet dumálni, vannak páran, akikhez még a harapófogó is kevés lenne… Jegyzem meg csak úgy mellékesen, miközben a felcsendülő dalt dúdolgatom. Elképzelni is kellemetlen, hogy mondjuk a Protektor Úr mellett feszengjek egész úton, kicsit tartok tőle még mindig, pedig az égvilágon semmit nem tett ellenem, sőt, tulajdonképpen tök pozitívan állt a Connor kérdéshez is.
Sohasem vallottam magam gyávának, és ezen a közeljövőben sem akartam változtatni, most azonban tényleg éreztem némi félelmet. Vagy inkább mondjuk egyszerű tartásnak valamitől? Nem tudnám megmondani, hogy melyik a jobb kifejezés, de tényleg volt bennem egy kis félsz a találkozóval kapcsolatban, amire annyira igyekeztem. Nem tudtam, hogy hová tegyem, hogyan kezeljem. Túl sok dolog történt azóta, hogy legutóbb összefutottunk Anchorage-ban, habár sejtettem, hogy az a találkozás nem az utolsó lesz most, hogy tudtuk, egy államon belül élünk. Pontosan tudtam, hogy melyik az a kilátó, amiben végül megállapodtunk, így jóval előbb érkeztem, mint a hím. Volt időm alaposan körbejárni, feltérképezni, de nagyon úgy tűnt, hogy rajtunk kívül a mai estét senki más nem készült itt tölteni, úgyhogy nyert ügyünk volt, nem kellett elkergetni senkit. Ennek örültem, mert most amúgy is felfokozott hangulatban voltam ahhoz, hogy könnyen vissza tudjam fogni magam, ahogyan normális esetben szoktam. Nem, most minden olyan kusza lett azóta a telefonhívás óta. A gyomrom görcsbe rándult, elég volt csak rágondolnom, így gyorsan rá is gyújtottam egy szál cigarettára. A füstje ismerős ízzel töltötte be a számat, míg a kifújt füst keveredett a párával, hiszen kint ilyenkor már hideg van, hiába csak az ősz közepén járunk, ráadásul az esti órákban még inkább lekúszik a hőmérő higanyszála. Nem bírtam egyébként sokáig egy helyben ülni és várakozni, helyette néhány percnyi néma merengés és ücsörgés után felálltam, és újra fel-alá kezdtem járkálni. Ez így jobb volt, kénytelen leszek magamra nyugalmat erőltetni, ugyanis már nem sok időm maradt addig, amíg mindennek hasznát kell majd vennem. Alig pár perc, de talán pont elég lesz ahhoz, hogy elég összeszedett legyek az érkezőhöz. Nem akartam, hogy feltűnjön neki, még mindig mennyire könnyedén ki tud zökkenteni a normális kerékvágásomból, és helyette valami bizonytalan, ingoványos területre lökni. Mindegy volt, hogy kocsival érkezett, vagy esetleg valahonnan az erdőn át, az energiáit ezer közül is felismertem volna, így kivártam, amíg eléggé megközelített. Automatikusan fordultam abba az irányba, amerről sejtettem, hogy érkezni fog pár pillanaton belül, és amikor megláttam, a cigit könnyedén eltartottam a számtól, oldalra a kezemmel együtt. - Szervusz, Amadieu! - üdvözöltem az érkezőt, még egy halvány kis mosolyt is kipréseltem magamból, mielőtt a cigaretta újra felizzott volna, hála a szívásomnak. - Hogy utaztál? - érdeklődtem, mintha mi sem lenne természetesebb, pedig belül az idegeim pattanásig feszültek. Nem hatott volna rám még egy marék nyugtató sem, ezt egészen biztosra vettem, de miféle végrehajtó lennék, ha ennyi is teljesen kiborítana? Egy árny a múltból... aki lassan újra megelevenedik, ahogy a helyzet jelenleg áll. Nem indultam meg felé, nem tudtam, hogy mit akar tőlem pontosan. Vajon hiányoztam neki? Vagy hallott arról, hogy mi történt itt tavasszal? Hogy mi történt velem? Nem, ennek elég kicsi volt az esélye, hiszen ki is mondta volna el neki? Az égvilágon senki! Talán jobb is így. Viszont, ha nem ilyesmi miatt jött, akkor valami oka mégiscsak volt, és erősen kételkedtem abban, hogy az első felbukkanó gondolatom lett volna igaz, miszerint engem hiányolt. - És ami még fontosabb, minek köszönhetem a látogatásodat, itt a messzi északon? - tártam szét két karomat, így mutatva körbe a vadregényes tájon, ami körülvett minket. Anchorage is szép ám, de ez a táj még lenyűgözőbb, mint a nagyváros környéke.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Amióta találkoztunk Anchorageban Angelique-el, tudtam, hogy újra fogunk még. Egyszerűen túl sok volt a múltunkban ahhoz, hogy csakúgy elmenjünk egymás mellet, amikor legyőzhető közelségben élünk. Tavasz óta próbáltam már néhányszor felvenni vele a kapcsolatot - egyszer még a városba is átjöttem, amikor egy orvosi konzíliumra hívtak át - és reméltem, hátha összefutunk vagy valamilyen módon beszélhetünk. Ez akkor sajnos nem jött össze, ellenben találkoztam Atyámmal, ami nem várt, de annál örömtelibb meglepetés volt. Akkor is, ha az, amiről beszélgettünk, egyáltalán nem töltött el örömmel. Gondterhelt volt és komor. Bár nem mondott semmi konkrétumot, ismerem már és tudom, hogy valami nagyon aggasztja, ami erősen összefüggésben van azzal, ami itt áprilisban történt. Akkor hagyta meg, hogy ideje volna elgondolkoznom végre a kölyök beharapásán és be kellett lássam igaza volt. Mint, ahogyan mindig. Mélységesen tisztelem és szeretem és azt hiszem sosem lehetek elég hálás neki azért, hogy annak idején új esélyt és ezzel új életet adott. Tulajdonképpen mindegy mit kérne vagy mondana, megkérdőjelezés nélkül tenném, amit tőlem kíván. Nem csak a Teremtőm, de a Vérvonalunk Alapítója is, tudom, hogy vakon bízhatok benne és bízom is. Fairbanksbe való indulásom előtt próbáltam még elérni, hiszen volna miről beszámolnom neki és nem bánnám, ha egyébként is tudnánk találkozni és beszélni egymással, de nem válaszolt a hívásomra. Nyilván megvan rá az oka. Primet is magammal hoztam, mert tudom, hogy vannak barátai itt, de szigorúan meghagytam neki, hogy a városba nem mehet, és a találkáira is szeretném elvinni. Bábáskodni nem kívánok mellette - elvégre nem kölyök már, csak a farkasa új -, viszont nem ismerem a falkát és fogalmam sincs mennyire vették zokon, hogy végül visszalépett a csatlakozástól. A lényeg, hogy akármennyire is szeretném megvédeni, egy egész falkával szemben igencsak kevés vagyok, és nem is keresem velük a bajusz akasztást, arról nem is beszélve, hogy szeretném, ha Prim haza is jönne velem, egyben, épen és egészségesen. Így mielőtt az Angie-val való találka helyére mennék, előbb a kölykömet viszem el, ahová szeretné és csak ezután autózom fel a kilátóhoz. A motort leállítom, kiszállok a kosiból, majd gyalog folytatom az utamat tovább. A pajzsom annyira van leengedve, hogy érzékeljem a másik farkas jelenlétét, hamarosan pedig az illatát is megérzem és karcsú alakját is az esti fényekben. - Angelique. - mosolygok rá szélesen és, ha engedi, megölelem. - Jó látni téged. - valójában hatalmas megkönnyebbülés, hogy látszólag jól van. - Köszönöm, jól. Volt társaságom. - farkas ő is, kár lenne letagadnom, hogy Prim illata ott van rajtam. Főleg, hogy egyébként is el akarom újságolni a nagy hírt neki is. - Látni akartalak. - őszintén vallom meg a dolgot, tényleg szerettem volna találkozni vele és tudni, hogy él. Előveszem a cigimet és én is rágyújtok. - És Atyám is itt van a városban. Legutóbb, amikor itt jártam, összefutottunk. Próbáltalak akkor elérni téged is, de nem jártam sikerrel. - mikor telefonon nem ment a dolog, akkor döntöttem úgy, hogy átjövök, az már csak a véletlen volt, hogy a kórházból is kaptam egy hívást, miszerint nézzek meg egy beteget és értekezzek róla Dr. Dubois-val.
Annyira kivételesen most nem engedtem le előtte a pajzsomat, hogy érzékelhesse a belőlem áradó idegességet, maximum a gesztusaimból következtethetett rá, hiszen túl jól ismert már ahhoz, hogy elkerülje a figyelmét. Nem is tudom, hogy miért igyekeztem hát palástolni a valódi érzéseimet, valószínűleg inkább csak a saját megnyugtatásom végett, mert így is aggasztott, hogy ilyen érzéseket váltott most ki belőlem a felbukkanása. Nem mintha nem örültem volna neki, de akkor is vívódás volt bennem vele szemben. Bármennyire próbáltam túllépni a múlt sérelmein, azért a kicsi tüskék még mindig ott maradtak, és egyelőre a múltkori találkozás óta még nem sikerült neki kihúznia. Hogy idővel menni fog-e, az csak tőle függött, senki mástól. Az ölelést egyébként futólag viszonoztam is, illatát elég volt egyetlen pillanat is, hogy mélyen magamba szívjam. Semmit nem változott az évek során, és bármennyire szerettem is a keményésg álcája mögé bújni, azért még mindig hatással volt rám, feltépett bizonyos sebeket. Talán úgy volt helyes, hogy ezek most tépődjenek fel, bár ha választhattam volna, akkor valószínűleg gyáva módon úgy döntök, hogy ne bántsuk őket. Az érzelmek amúgy is mindig csak bajt szülnek, ugyanakkor életünk legszebb perceit is magukkal hozzák. Mielőtt még észrevehettem volna, ez után a gondolatmenet után az én ajkaimon is megjelent egy kis mosoly. Szolidabb ugyan, mint az övé, de akkor is ott volt. - Igen, azt érzem... - húztam el nem túl vidáman a számat, egyből elfeledve a felfelé görbülő ajkakat. - Egy nőstény, micsoda meglepetés! - azzal a lendülettel hátráltam is egy lépést, és inkább mélyen beleszívtam a kezemben tartott, félig elszívott cigarettámba. Nem voltam képes elrejteni a féltékenységet, uralkodni sem tudtam rajta. Egyszerűen még az előtt belopta magát a szívembe, hogy tudatosult volna bennem, hogy máris hangot adtam a nemtetszésemnek. Nem tehetek róla, hiába nincs közünk most egymáshoz, hiába találkoztunk a legutóbbi előtt nagyon régen, akkor sem hűlnek ki bizonyos érzések, a birtoklási vágyról már nem is beszélve. Lehet, hogy a helyében én sem vettem volna jó néven, és nem tűrtem volna ezt, de ez most cseppet sem érdekelt. A lényeg, hogy én mit éreztem ezzel kapcsolatban, bár engem is kellően bosszantott, hogy egyáltalán felütötte bennem a fejét ez az érzés. Alattomos kis bestia! - Igazán? - az őszinte meglepettség egyértelműen kicsendült a hangomból. - Mondjuk, amúgy sem nagyon hittem volna el, ha azt mondod, hogy csak úgy erre jártál... - fűztem hozzá végül kicsit megenyhülve, még a vonásaim is ellágyultak valamelyest. - Tényleg? - egyik meglepetésből estem át a másikba. - A falka már biztosan tudja, hogy itt van. Más néven él most itt, igaz? - mondjuk sohasem találkoztam még a Teremtőjével, de a nevét talán már mintha említette volna korábban. Vagy csak összekeveredtek az emlékeim? Mindenesetre egyik kóbor neve sem rémlett a múltból, úgyhogy talán mégiscsak tévedtem. Ritka alkalmak egyike! - Ez mikor volt, április környékén? - ráncoltam tanácstalanul a homlokomat. Az igaz, hogy többször is keresett engem, szándékosan kerültem el, mert volt elég problémám anélkül is, hogy felzaklatott volna még ő is. Az azonban nem rémlett, hogy itt járt volna a városban, hiszen akkor egészen biztos, hogy összetalálkoztunk volna. Kizárásos alapon tehát csak arról lehetett szó, hogy éppen akkor üdültem eszméletlenül az egyik szobában, miután visszatértem a halálból. Még mindig kirázott a hideg, ha csak eszembe jutottak a történtek. Talán igazán azóta sem sikerült feldolgoznom ezt az egész élményt, de legalább nem voltam egyedül, mások is átmentek ugyanezeken. Azóta másképp is tekintettem bizonyos dolgokra, nem közhelyes egyáltalán, hogy a halálközeli élmény más szemléletet ad. Persze a bőrömből még mindig nem bújtam ki, de rányomta a bélyeget az általános gondolkodásomra egy kicsit. Valószínűleg ezért is gondoltam azt, hogy itt az ideje találkozni vele.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Amikor az ember - és a farkas - az életét hosszú évtizedeken át - amelyek évszázadokat ölelnek fel - osztja meg valaki mással, akkor egyszerűen a legapróbb dolgokból, gesztusokból, pillantásokból, hanglejtésekből is pontosan tudja, hogy mire gondol a másik vagy épp mit érez. Így vagyok most Angieval is. Tudom, hogy nem esik neki jól, mert Primet érzi rajtam, tudom, hogy féltékeny, egyszerűen a zsigereimben érzem és ez egy kis részemet jó érzéssel tölti el. Nem azért, mert tetszik, ha kényelmetlenül érzi magát a közelemben - vagy lélekfacsaróan -, hanem, mert ez bizonyítja, még mindig nem vagyok közömbös iránta. Ő pedig számomra mindig is az a bizonyos Femme Fatale lesz, mindig is különleges hellyel a szívemben és az életemben. Hagyom, hogy ellépjen tőlem, a tekintetem azonban nem veszem le róla. - A kölyköm. - szólalok meg halkan és nem mondom, hogy nem somolygok az orrom alatt egy kicsit. Prim nem azért a kölyköm, mert szerelmi szálak fűznének hozzá és így akartam vele együtt lenni. Azért a kölyköm, mert nagyon is önmagamra emlékeztet bizonyos értelemben. Ő is pontosan olyan helyzetben volt, mint én annak idején az átharapásom előtt. Hiszek a karmában és abban, hogyha valami jót kapunk egyszer, akkor azt illő visszafizetnünk. Az én fizetségem ez volt, új esélyt adtam valakinek, olyat, amit annak idején én is kaptam. - Nem szoktam csakúgy erre járni, és nem is akarlak becsapni. - nem lett volna értelme, hogy azt mondjam neki, épp csak erre jártam, mert nem lenne igaz. Ráadásul Anchorage nem a közvetlen szomszédságban van, szóval mindenképpen kilógott volna a lóláb. - Őszintén? Fogalmam sincs. Nem kérdeztem tőle, de gondolom. Én sem használom már a korábbi neveimet. - ez így természetes, időről-időre mind nevet változtatunk, segít rejtve maradni, eltűnni, besimulni egy új életbe. - Valamikor április után közvetlenül, már nem tudom pontosan, de később utána nézhetek, ha gondolod. - megvannak a feljegyzéseim, mikor melyik pácienssel miért találkoztam, így egészen biztosan meg tudom mondani, hogy mikor jártam itt, de ahhoz meg kell nézzem otthon a feljegyzéseimet. - Mi történt veled akkor? És azóta? - tudom, hogy az április igen véres volt itt, de bővebb részleteket nem igazán. Félek attól, hogy neki is baja esett, de nem akarom az ördögöt a falra festeni, inkább bízok abban, hogy elárulja mi is volt vele. Hiszi vagy sem, fontos nekem és aggódom érte.
Nem is akartam arra gondolni, hogy esetleg elégedettséget érezhetett amiatt, hogy sikerült féltékennyé tennie. Egyébként valószínűleg én is pozitív dologként nyugtáztam volna magamban részéről egy efféle reakciót, de könnyebb volt meggyőzni magam arról, hogy nem tűnt fel neki, mint belegondolni az esetleges következményekbe, amik azért valljuk be, hogy mégis benne voltak a pakliban egy ilyen szituáció esetében. Annyit legalább biztosra vettem – vagy csak akartam? -, hogy ez az érdeklődés kölcsönös maradt, a sok elrepült évtized ellenére is. Talán sohasem fogunk megváltozni, sohasem fognak ezek az érzések megszűnni egymás iránt. Én, bármennyire szentimentálisan hangzik is, még mindig hittem abban, hogy az életben csak egy ilyen lehetséges, holott két lábbal a földön álló nőnek vallom magam. - Hogy a mid? – ocsúdtam fel hirtelen a gondolataimból, amikor kimondta azt az egyetlen szót. – A kölyköd? – ismételtem el úgy, mintha nem fogtam volna fel, amit mondott, pedig első hallásra is tökéletesen értettem. – Azt hittem, hogy nem akarsz kölyköt… megértél rá, vagy más oka volt? – érdeklődtem kíváncsian. – Szereted őt? – mondjuk a legutóbbi találkozásunkkor még nem éreztem rajta a nőstény illatát, de ennyi idő alatt is simán bele lehetett szeretni bárkibe. Márpedig, ha ő úgy döntött, hogy valakit beharap, ott valami nagy dolognak kellett lennie a háttérben, így én természetesnek vettem, hogy megérdeklődtem az érzéseit iránta. Ráadásul azt is reméltem, hogy egyértelműen érzi, hogy miféle szeretetre gondoltam a kérdés alatt. - Igazán lekötelezel vele! – azt pedig már csak magamban tettem hozzá, hogy amúgy sem lett volna képes hazudni nekem, hiszen megéreztem volna a hamis szavak orrfacsaró bűzét. – Amúgy is eléggé kiesik a te környezetedből ez az északi rész – tettem hozzá mintegy mellékesen, megrántva a vállaimat. Egyértelmű volt hát, hogy miattam jött ide, és míg benne a féltékenységem tudata keltett jó érzéseket, addig bennem az, hogy képes volt idehurcolni magával a kölykét, felutazni több száz mérföldet csak azért, hogy velem találkozhasson. Meg is enyhültem hát egy kicsit, és inkább érdeklődően fordultam felé, amíg a Teremtőjéről beszélt. Jó lett volna megtudni, hogy melyik kóborunk az illető, de igazából fogalmam sem volt róla. Egyelőre, mert ezzel máris lett egy új feladatom. - Annyira nem lényeges, hagyd csak! – legyintettem végül könnyedén, a mozdulattal együtt pedig a lassan hamvadó cigaretta is kirepült a kezemből, hogy a homokban leljen végső nyughelyre. Talán nem kellett volna szemetelni ezen a kis pihenőhelyen, de igazság szerint lusta voltam elsétálni a szemetesig, majd idővel valaki vagy felszedi, vagy az enyészeté válik majd a kis nikotinnal töltött rudacska. – Ez egy elátkozott város, Amadie… - ráztam meg a fejemet lemondóan, kissé magam elé meredve. Tekintetem tétován vándorolt vissza az arcára, valami megváltozott bennem, ahogy újra eszembe jutottak a történtek, és ez bizonyára az ő figyelmét sem kerülte el teljesen. - De ezt ezek szerint te is hallottad már – a kérdése egyértelmű volt, hogy mire vonatkozott, így valószínűleg a következtetést is helyesen vontam le. – Meghaltam aznap este – hangzottak el a súlyos szavak lassan, kimérten. Némi hitetlenkedés még mindig volt a hangomban, az egész annyira felfoghatatlan maradt továbbra is. – Nem csak képletesen értem, Amadiue! – rebbent rá hirtelen a tekintetem. – Tényleg, komolyan meghaltam, és fogalmam sincs, hogy hogyan lehetséges, hogy visszatértem a halálból. Új esélyt kaptam, de ez mindent megváltoztat most! – emlékeztem a feltételére annak, hogy visszatérhessek, rá kellene térnem újra arra az útra, amit már régen magam mögött hagytam. Arra, amin az előtt jártam, hogy ilyenné formáltak volna életem sötétebb időszakai. – Amikor itt jártál, akkor valószínűleg lábadoztam a gyógyítók figyelő szemei előtt – zártam végül le, felocsúdva valamelyest a nagy elmélkedésemből. – Fejlövés. Gondoltad volna, hogy ilyen halálom lesz? – kínomban nevetek csak fel, inkább hangzik fülsértően a feszült kacagás, semmint örömittasnak.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Sosem voltam ellene, csak eddig még nem alakult úgy, hogy kifejezetten vágyjak is rá. Egészen eddig. - őszinte vagyok vele, nincs okom arra, hogy ne legyek. Soha nem tört rám a beharapás iránti olthatatlan szomj, ezért nem teremtettem kölyköket korábban, de azt hiszem, csak a megfelelő időre és nem mellesleg személyre vártam. - Mondhatjuk így is, megértem rá. - bólintok egyet röviden. Nem volt ez sem hazugság, bár tény, hogy a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, Atyám is efelé lökött a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával. Én pedig szeretem és tisztelem őt annyira, hogy megfontoljam a szavait, hát eszerint cselekedtem. Most pedig van egy kölyköm, aki nagyon hasonló körülmények között volt az átharapása előtt, mint annak idén én a sajátom előtt. Tudom, egyszerűen érzem, hogy a kérdése nem annak szól, hogy kölykömként szeretem-e a nőstényt, hanem inkább a nőt benne, szerelemmel. - Nagyon fontos számomra és közel áll a szívemhez, amit érthetsz te is, hiszen neked is van kölyköd. Igen, szeretem őt, de nem szerelemmel. - ahhoz, hogy szerelembe essek, nekem nem elég néhány hét vagy hónap. Két nőt szerettem eddigi életem során, az egyik most is itt áll velem szemben, a másikat évszázadokkal ezelőtt eltemettem, mielőtt még farkassá váltam volna. És míg egyik a kamaszos lángolásból ért évek alatt szerelemmé, addig a másik az ellenszenvből fordult át azzá, szintén évek múltán. - Veszekedni akarsz? - nem volt semmi támadó a hangomban, pusztán csak kíváncsiság a szurkálódó megjegyzése miatt. Tudom, hogy nagyon sok minden van a múltunkban és azt is, hogy a múltban való elválásunk nem volt a legszebb, amikor egyszerűen csak nem mentem haza többé a háború után. De akkor így kellett tennem. Ráadásul az idő kerekét, ha akarnám se volnék képes visszaforgatni. - Ez így van. És így is marad. - most, hogy Issumatar barátom is áldását adta a maradásunkra a kölykömmel, eszemben nem volt hátat fordítani neki és elhagyni a várost, amely két évtizede immáron az otthonom. Szeretek Anchorageban lakni és nem hiszem, hogy a közeljövőben el akarnék költözni onnan. Solomon bizalmát és barátságát pedig a legkisebb mértékben sem akarom elárulni. - Igen, hallottam hírét a történteknek. - húzom el a számat, bár azt hiszem ez eddig is világossá vált számára. Aggódom, de nem Fairbanks farkas lakosságáért, csak azokért, akik közel állnak a szívemhez, mint Angelique és az apám. Utóbbival való beszélgetésem pedig csak még inkább összefacsarta a szívemet, mert tudom, érzem, hogy nagy baj van és azt is, hogy mennyire sötétben tapogatózott még a legutóbb. És, ha az egyik Vérvonal Alapító nem tudja, hogy mit tehetne, akkor azt hiszem baromi nagy gáz van. A következő szavai teljesen lesokkolnak és a döbbenet ki is ül vonásaimra, ahogyan az energiáimban is megmutatkozik. - Mon Dieu! - suttogom magam elé halkan a szavakat anyanyelvemen. Nem közlöm vele, hogy ez egyenlő a lehetetlennel, mert nem az. Különleges körülmények nélkül is megtörténhet, hogy valaki meghal és visszatér a halálból, amit nap, mint nap megtapasztalok szívsebészként, de esetében tisztában vagyok azzal, hogy ami vele történt, közelében sincs az én hétköznapi tapasztalataimnak. - Emlékszel bármire az egészből? - arra, hogy mi történt vagy hogy hogyan, esetleg erre az új esélyre, miként kapta és kitől. Azt hiszem természetes a kíváncsiságom, ami segít túllenni a gyomrot szorító érzésemen, mert elveszthettem volna őt... - Nem tudom mit mondjak... - megsérült, nem maradt sértetlen. Annak örülök, hogy visszatért, de vajon jól van? A nevetéséből ítélve nem hiszem, de mégis mennyire ostoba kérdés lenne ez, ha feltenném. Közelebb lépek hozzá és magamhoz ölelem, szorosan. Nem akarom elereszteni, csak érezni, a karomban tartani és valósággá tenni a tényt, hogy itt van. Meghalt, de itt van.
- Akkor biztosan nagyon különleges nőstény lehet... - jegyeztem meg diplomatikusan, de belül ordítani lett volna kedvem. Oké, ő sem tudott még arról, hogy nekem volt egy kölyköm, aki hím, de ez nem jelent semmit. Köztünk tényleg nem volt semmi, és mivel jelenleg nem volt az életem része, ezért nem is feltételezhetett volna mást amúgy sem. Őt mondjuk nem elhagytam, ahogyan Alekszandrát voltam kénytelen annak idején, hanem csak biztonságban akartam tudni, amíg itt rendeződnek a dolgok. Hamarosan talán utánunk jöhet, akkor jobban érezném magam. Különösen a legutóbbi fiaskó után, ami miattam történt, és veszélybe került a falka is. Valami azt súgta, hogy sokkal több van a beharapás mögött, mint amennyit elmondott, de nem sértődtem meg rajta. Talán csak egy kicsit, de igyekeztem leküzdeni a rossz érzéseimet, és nem magamra venni. Már nem vagyok az élete része, nem köteles nekem beszámolni a dolgairól, hiába árulta el most ezt is. Persze jól esett, hogy megosztotta velem, mert ez nagy dolog ám, de nem lett volna muszáj, talán soha nem is tudtam volna meg, vagy csak nagyon sokára. Így, hogy közel éltünk egymáshoz, és mégis távol, lehettek volna előttem titkai. - Értem! - bólintottam kurtán. Most mondjam azt, hogy megkönnyebbültem? Hogy örültem neki? Sohasem mondtam volna ki nyíltan, de attól még így volt. Rossz lett volna látni, hogy szerelmes lett, és olyanba, akit maga mellé vett, magához kötött, és nem csupán emberi élete van, hanem hosszú ideig együtt lehetnek. Bár mi sem voltunk soha nagyon sokáig egymás életének részei, ugyanakkor mégis századok óta itt vagyunk egymásnak. Belesajdult egy kicsit a szívem abba, hogy társa vagyok ennyi ideje - ha úgy vesszük -, és mégsem láttam már nagyon régóta. Ám amint eszembe jutott, hogy miért alakult ez így, hogy önként választotta ezt az utat, valahogy megint felment bennem a pumpa. - Bemutatod majd? - kérdeztem meg végül, mert nyilván kíváncsi voltam arra, hogy ki lehet az, aki ekkora hatást gyakorolt most rá hirtelen. Attól még, hogy nem érzett szerelmet iránta, a jövőt még nem tudhatta, simán átformálódhatott ez idővel. Erre azonban most még nem akartam, és nem is voltam hajlandó gondolni. Olyan hirtelen űztem el a fejemből ezt a képet, ahogy jött. - Nem, semmi kedvem veszekedni veled, bár biztosan jobban érezném magam utána... - vallottam be, hiszen a feszültségem nyilvánvaló volt szerintem számára is. Valahogy a közelében mindig kifordultam önmagamból, de talán pont ez mutatta a legjobban, hogy milyen fontos nekem. Egyébként a nyugalmam végtelen volt, vagy legalábbis majdnem. De ha róla volt szó? Nyoma sem maradt. - Tehát ott maradsz - nyugtáztam a hallott információt, a csalódottság újabb hulláma pedig menten végigszaladt rajtam. Egy részem reménykedett benne, hogy esetleg átjön majd ide, még a két évtized után is. Azért, mert én itt vagyok. Szép gondolat volt, hogy érek ennyit, talán még magamnak sem vallottam be, hogy ez most mennyire rosszul esett, de érthető. Már volt neki valaki más, aki fontosabb, és ott tartja majd. Talán nekem is lesz, ha minden úgy alakul, ahogyan szeretném. Annyi pozitívum azért mindenképpen megmaradt még most is, hogy tudom, hogy hol van, és találkozhatunk, ha ahhoz van kedvünk. - Nem lep meg - húztam el a számat, szerintem a környéken megforduló farkasok közül sokan hallottak arról, ami történt, ám arról biztosan nem, amit ezt követően árultam el. Szerintem egy ilyen bombaként képes robbanni, és láttam rajta, hogy hirtelen tényleg szóhoz sem jutott. Nem volt könnyű erről beszélni, de előtte nem akartam titkolózni, sohasem tettem igazán. - Igen... jól hallottad! - bólintottam végül, miután hangot is adott annak, hogy tényleg sokkolták a hallottak. Nekem sem volt könnyű felfogni, még ennyivel később sem. - Igen, mondhatjuk - nem tudtam hirtelen, hogy mennyit mondhatok, és egyáltalán hogyan mondjam, de emlékezetm még Tupilek szavaira. - Tupilek hozott vissza bennünket - mondtam kimérten, de néhány másodperc hatásszünet után folytattam is. - Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de tényelg ő volt az. Azt mondta, nem hagy el bennünket! - fűztem még hozzá, ám végül csupán a vállaimat vontam meg tanácstalanul. Én sem tudtam, hogy mit mondjon, azt sem, hogy én mit akartam hallani tőle. Így végül azt tette, amire talán a legnagyobb szükségem volt; megölelt. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne az utolsó dolog, ami itt tarthat, a mentőövem. Fel sem tűnt eddig, hogy mennyire felzaklattak az emlékek, most pedig menedéket keresve, vigaszért fohászkodva bújtam hozzá. Szívem hevesen zakatolt, légzésem kissé szakadozó volt, ahogy oltalmat keresve fúrtam arcomat a nyakához, beszívva mélyen az ismerős illatot. Megnyugtatott, az ölelő karok biztonsága pedig jó érzéssel töltött el, pedig egyáltalán nem vagyok gyámolításra szoruló nő, aki védelmezőre szorul. Meg tudtam védeni magam minden helyzetben, egészen egyszerűen csak ő volt az, aki mellett teret engedtem a bennem lakozó igazi nőnek is. Annak, akinek vannak érzései is. Ujjaim hajába túrtak hát, úgy húztam őt még közelebb magamhoz, míg kezem a mellkasán nyugodott. - Hiányoztál... - suttogtam halkan a finom bőrre, megmelegítve leheletemmel a hideg idő ellenére is. - Köszönöm! - orromat kedveskedve, szeretően dörgöltem hozzá. Hálás voltam ezért az egyetlen ölelésért is, pedig nem nagy dolog. Másoknak. Nekem az volt, és tőle esett a legjobban, akár a sivatagban egy csepp víz, úgy hatott rám.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
A megjegyzését illetően csak bólintok egyet. Számomra tényleg az és meglepően hasonló helyzetben volt, mint annak idején én, ennek köszönhetően pedig még inkább fontossá vált a számomra. - Persze, ha tényleg szeretnéd megismerni, akkor a legnagyobb örömmel. - mosolyodok el halványan. Erről még Primet is meg kell kérdezzem, de talán nem volna ellenére, hogy találkozzon Angelique-el. - Feszültség levezetésre van jobb módszerünk is... emlékeim szerint. - pimaszkodok kicsit vele, mert veszekedni most én sem akarok. Tudnánk, képesek lennénk rá, milliószor bizonyítottuk már az évek folyamán, de akkoriban rendszerint a veszekedések levezetése is megvolt. Ma már más a helyzet, én is tudom. Ennek ellenére képtelen vagyok megállni, hogy ne emlegessem fel, elütve ezzel talán a dolgok és a hangulat élét is. - Igen, ott. - kicsit összébb szaladnak a szemöldökeim, mert a kijelentése valamiért úgy hangozz, mintha mást várt volna. Pedig sosem volt szó arról, hogy elköltöznék Anchorageból. - Arra számítottál, hogy nem? - emelkednem meg finoman a szemöldökeim a homlokomon. Nyilván, akár költözhetnék is, de nem akarok. Odaköt a munkám és az életem, amit ráadásul kifejezetten szeretek is. Évek óta úgy érzem, hogy megtaláltam helyem és pont ezért nem áll szándékomban máshová menni. Amikor Tupilek kerül szóba, kénytelen vagyok a valódinál nagyobb meglepettség jeleit felvinni az arcomra. Nem hazugság ez, azonban az tény, hogy tudom, Tupilek és Alignak valaha volt létezése nem csupán mese vagy legenda. A tulajdon apám nem más, Kaskae, hosszú évszázadok óta tudom ezt és sok minden mást, amiről a legtöbb farkas még csak álmodni sem merne. Azonban ez a titok nem az enyém, csak őrzője vagyok és amíg élek, az is maradok. - Hihetetlen... - és nem azért, mert nem hiszek neki. Tudom, hogy nem hazudik, hogy a szavai így igazak. Mégis ajkaimra formálódik a szó, mert kétségtelenül nem mindennapi, amit mond, akkor sem, ha tudom, amit tudok. Átölelem, szorosan és nem engedem el. Érzem, hogy szüksége van rá, de igazság szerint nekem is. Mélyen lélegzem be hajának illatát, sosem volnék képes ezt elfelejteni, a bőröm alá ivódott az évek folyamán. - Te is nekem... - suttogom vissza és még mindig a karjaimban tartom őt. - Ne köszönd. - halkan szólalok meg és bár nem engedem el, felé fordítom a tekintetem és íriszei után kutatok. Tudom, hogy megállja a helyét a világban nélkülem is, erős nőstény, aki nem szorul mások védelmére. De ez az egész nem is erről szól, hanem arról a finom kapocsról és kötelékről, ami mindig is összekötött minket az idők folyamán. Ami még most is parázslik és izzik halványan, noha már alig valami fénnyel, mert a külön töltött idő megkoptatta. De ki soha nem hűlt. Megsimítom az arcát és lehajolok, hogy egy futó csókot leheljek ajkaira, hogy érezzem őt és ő is engem és mert vágyom is erre. Amikor elszakadok tőle, újra ölelésembe vonom, hacsak nem lép el tőlem. - Gaëlle megint eltűnt. - szólalok meg halkan újra. Hónapok óta nem érem el a lányomat és az itteni kórházban sem tudnak róla semmit, ahol dolgozott. Azt hiszem megint egyszerűen csak tovább állt és nem tudok arra gondolni, hogy nem miattam. Fáj a tudat, hogy tényleg ennyire gyűlöl legbelül.
Kezdőlap
//
Remélem lesz még alkalmunk összefutni! 
//
