- Rendben! Meddig vagytok a városban? - kérdeztem kíváncsian, és máris próbáltam felkészíteni magam arra, hogy képes legyek uralkodni magamon, és úgy beszélni a nővel, ahogyan mással is tenném. Ahogyan akkor tenném, ha nem tudnám, hogy kihez tartozik. Utáltam, hogy ez az egész egyáltalán eszembe jutott, mert nem szokásom féltékenykedni, de az sem a szokásos helyzet, hogy ő újra az életembe toppant. Hogy mennyire válik majd a részévé, azt nem tudtam volna előre megmondani. Talán egyáltalán nem fog, hiszen a távolság nem volt olyan kicsi közöttünk sajnos, hiába áthidalható a két város. - Igen, még én is emlékszem rá. Élénken... - ajkaimon évődő mosoly rajzolódott ki, ahogy enyhén oldalra billentettem a fejemet. Egy pillanatra fellobbant bennem valamiféle vágyakozás, de olyan hevesen nyomtam el magamban, és emeltem fentebb a pajzsomat, mielőtt még felfoghatná, hogy még magam is meglepődtem rajta. Pánikba ugyan nem estem, de nem sok hiányzott hozzá, lebukni pedig nem akartam. Azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzetben roppant megalázó lett volna, én pedig az ilyesmit élből utasítottam el, akár egy királynő. Egy díva. Végül fel is szegtem a fejemet, mintha csak végighallgathatta volna, hogy miféle gondolatok bukkantak fel elmém rejtett szegleteiben. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire hiányzott a törődés, a közelség, de most, hogy felidézte bennem a jelenléte a múltat, és azt, hogy mit jelent tartozni valakihez, fájó sóvárgást kaptam a büszkeségért cserébe. - Talán... - vontam meg végül a vállaimat, némi hezitálás után. Miután elhangzott az egyértelmű kérdése, amire válaszolnom illett volna, nem tudtam, hogy mit mondjak, mennyit mondjak. Mennyire vállaljam fel a gondolataimat. Talán át tudtam volna verni, ha nagyon felemelem a pajzsomat, de valószínűleg túl jól ismert ahhoz, hogy higgyen nekem, így értelmetlen lett volna hazugsághoz folyamodnom a saját megnyugtatásom érdekében. - Talán megfordult a fejemben - nem néztem fel rá, két karomat fázósan fontam össze magam előtt, pedig nem utasítottam őt vissza, egészen egyszerűen csak úgy éreztem, valami biztos pontra van szükségem. Akkor is, ha az a biztos pont én magam vagyok, hogy senki másba nem tudok belekapaszkodni, csakis magamba. Mert az állandó mégiscsak én vagyok a saját életemben, az, akire mindig számítottam, és mindig is számíthatok majd. Nem kételkedtem benne sem, de hagyott már el, többször is, és újra meg fogja tenni. Sőt, hiszen most sem tért vissza, csak időnként felbukkan egyfajta emlékeztetőként, és én nem tudtam biztosan, hogy szükségem van-e efféle mementókra. Talán hagynom kellett volna, ugyanakkor mégis vágytam arra az érzelmi biztonságra, amit csak ő adhatott meg, más hímnek nem engedtem volna. Nem tárulkoztam volna ki, és soha többé nem is fogok senkinek úgy, mint neki. Csak ő tudhatta a titkaimat, csak ő ismerte minden egyes rejtett gondolatomat, testem legkisebb rezdüléseit. Ilyen nincs több az életben, csakis egy. Ő. Gondolataim annyira kavarogtak, hogy eszembe sem jutott, hogy valami hazugságot kitaláljak a Vörös Hold alatt történtekről. Amúgy is, Tupilek nem megtiltotta, hogy beszéljünk arról, ami velünk megesett, hanem egyenesen azt kérte, hogy meséljük el. Hát elmeséltem, tudnia kellett, így hát tudattam vele. Eszembe sem jutott, hogy őt ez esetleg nem is lepte meg annyira, maximum az, hogy egy időre elveszített, hogy távoztam az élők sorából. Még mindig nem tudtam pontosan én sem, hogy miként álljak hozzá ehhez az egészhez. Mikor megmozdult, és megéreztem benne a szándékot, kicsit oldalra fordítottam a fejemet, hogy tekintetünk találkozhasson. Elveszettnek éreztem magam egy kicsit, miként kékes íriszeim rávillantak, utat engedve a farkasnak, mely acélos pillantással kémlelt ki, felismerve a hímet. Fejemet a vállára hajtottam, ujjaim pedig a tarkójáról az arcára, a nyaka irányába kúsztak, végigsimítva a finom bőrt. Körmeim csak finoman vájtak bele, ahogy ajkaink puhán találkoztak. Pilláim megrebbentek szemhéjaim súlyosan csukódtak le, belemerülve a pillanat varázsába, melyre már hosszú idő óta nem volt példa az életemben. Ajkaim becézőn simították végig az övéit, és ha el akart húzódni előbb, mint én gondoltam volna, még ott tartottam egy kicsit. Nem sokáig, csak addig, amíg szívem hevesebben nem kezdett verni, ez volt az intő jel. - Sajnálom... - tudtam, hogy ez megviseli őt, ujjaim megnyugtatóan simítottak végig a gerince mentén a hátán, vigasztalva őt. - Azt hittem, hogy most majd más lesz, és kaptok egy esélyt. Hogy ad egy esélyt - nem tudtam, hogy mit mondhatnék, vagy mit tehetnék azon kívül, hogy itt vagyok vele. Szerettem volna segíteni, de szerintem ilyenkor nincs semmi biztató szó, ami enyhítené a fájdalmat. Csak az, hogy van kibe kapaszkodni, kiben bízni és megosztani a bánatunkat, ahogyan én is tettem. - Ha találkoznotok kell, akkor az útjaitok szerintem ismét keresztezni fogják egymást, amikor megfelelő az idő. Egyébként bevallom, én is félek attól, hogy úgy fogok járni, ahogyan te, ha egyszer valaha találkozhatok még Alekszandrával. Mert hiszem, hogy még él... élnie kell! - nem szoktam a hátrahagyott kölykömről beszélni, de ha már elhagyott utódokra esett a témaválasztás, akkor én is adni akartam valamit, ilyen formán osztozni a bánatban.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Csak két éjszakát, aztán hazamegyünk. - nem terveztem hosszabb ideig maradni. Ennyi elég lesz arra, hogy megpróbáljam felkutatni Apát. Ha nem találom meg, akkor annak oka van, méghozzá az, hogy nem most akar találkozni velem. Próbáltam telefonon elérni, de azzal sikertelenül jártam. Primnek is van elintéznivalója vagy találkoznivalója, szóval úgy hiszem, hogy ennyi idő elég lesz mindenre bőségesen. - Szívesen látlak Anchorageban bármikor. - mindig is örömmel fogom venni, ha átjön, ha meghívhatom az otthonomba. Tudom, hogy neki talán nem annyira egyszerű eljönni a falkától, de talán nincs a városba zárva non-stop. Na meg persze az sem mindegy, hogy egyáltalán kedve van-e. Szemtelen mosolyra húzódnak ajkaim, amikor kiemeli, hogy élénken emlékszik arra, miként is tudtuk mi levezetni a feszültséget annak idején. Nos, ezzel nincs egyedül. - Valamelyik nap eszembe jutott a találkozásunk. A bál, az, hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam egészen addig, amíg meg nem láttalak. Azonnal beléd habarodtam kamaszos zavaromban. - somolygok az orrom alatt. Istenem, hogy mennyire gyönyörűnek találtam és mennyire szerencsésnek éreztem magam, amiért engem választott. Még most is szerencsésnek érzem magam... - Tényleg? - kicsit összébb szaladnak a szemöldökeim, amikor az kerül szóba, hogy megfordul a fejében, elhagyjam az otthonomat és költözésre adjam a fejemet. - Ezt értsem úgy, hogy... - én magam sem tudom, hogyan fejezzem be a mondatot. Hogy bízik abban, újra együtt leszünk? Hogy még mindig akar engem? A farkasom számára kétségtelen, hogy a nőstény hozzá tartozik, őt választotta párjának hosszú évtizedekkel ezelőtt, azonban az, amit a Bestia akar, nem biztos, hogy a valóságban is megtörténhet. Olyan hosszú történetünk van már... Több, mint egy esélyt kaptunk az élettől és nem tudom, hogy járna-e még másik. Vajon járna? Jól esik ölelésembe, karomba vonni. Hiányzott, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Ahogyan ajkainak érintése, csókja is, amelyet most olyan hosszan ízlelek, hogy az sem zavar, ha esetleg korábban akarna véget vetni neki. De úgy tűnik ő is hasonlóan van ezzel, mint én. Jól esik élvezni a pillanatot, elmerülni a másik érzéki érintésében. Csak akkor szólalok meg újra, amikor már megtört a pillanat illékony varázsa. - Én is ezt hittem, de úgy tűnik számomra a részéről még nem jött el a megbocsátás ideje. Remélem egy nap elérkezik majd. - húzom el az ajkaimat, mert ezt sajnos nem tudhatom, csupán bízhatok benne. - Ebben bízom. - vallom meg, mert sorsszerűnek tartom azt is, hogy eddig is kereszteztük egymás útjait. Ha eljön az ideje, akkor megint találkozni fogunk és talán akkor majd képes lesz arra, hogy elengedje a múltat. - Ha tudnék, akkor most valami vigasztalót mondanék. De látod, nem vagyok valami jó ebben az egészben. - sajnálom, hogy a kölyke és közte hasonlóan borús a viszony, mint a lányom és közöttem. Ez egyáltalán nem jó így. - Hideg van. Ne menjünk el valahová? Zajos helyre nem vágyom, de vehetnénk egy üveg francia bort. - leginkább arra vágyom, hogy kettesben igyuk meg és csak élvezzük egymás társaságát és beszéljünk arról, ami eszünkbe jut.
- Értem! - nyugtáztam tömören a hallottakat. Ezek szerint nincs túl sok időnk. - Van valami elintéznivalód, amíg itt vagytok? - érdeklődtem tovább. Nem ringattam magam abba a hiú ábrándba, hogy esetleg csak miattam jött volna ide. Éltem a gyanúval, hogy csak emiatt nem utaztak volna fel ide, úgyhogy egészen biztos, hogy volt még valami más is. Mindenesetre azért kérdezgettem ennyire, mert szerettem volna tudni, hogy nagyjából mennyi az az idő, amit együtt tölthetünk. Már attól függően, hogy nekem milyen feladataim lesznek addig, amíg ők itt vannak, meg nekik mi a programjuk. Talán tényleg bele fog férni az is, hogy megismerjem a Kölykét. - És hol szálltatok meg? - azt azért biztosan tudták, hogy a hotelben a falka tanyázik, úgyhogy nem tartottam valószínűnek. Bár, sohasem lehet tudni... - Köszönöm! - mosolyodtam el. - De nem tudom megígérni, hogy sűrűn tudok menni. Feladataim vannak, kötelességeim a falka és az Alfa felé - bár inkább utóbbi felé, de ez mellékes most. Mivel nem emlékeztem, hogy mondtam-e már neki a tisztségemet, a hierarchiában betöltött szerepemet, így azt sem biztos, hogy tudta, hogy fontos időnként jelen lennem itt. Talán, ha egyszerű falkatag lennék, akkor többet is tudnék menni hozzá, ha éppen úgy tartaná kedvem, így azonban több tényezőtől is függővé váltak az esetleges utazások. - Tényleg? - kérdeztem vissza meglepetten. Nem mondanám, hogy elérzékenyültem, de azért mégiscsak megérintette valahol a lelkem. - Nekem is eszembe szokott jutni... - vallottam be őszintén, mert mindig is úgy éreztem, hogy előtte nem kell megjátszani magam, nem kell titkolnom, hogy vannak érzéseim, vagy hogy éppen mi jár a fejemben. Talán ezért is volt olyan könnyű vele, mert ő volt az én biztos pontom az életben, amihez ragaszkodhattam. Az, aki mindent tudott rólam, aki előtt úgy lehettem önmagam, hogy nem kellett attól tartanom, hogy visszaél vele és elárul. Pedig senkiben nem bízom meg, de a kettőnk köteléke túl erős volt ahhoz, hogy egyáltalán csak megforduljon a fejemben, hogy ártana nekem. Én sem lettem volna képes ártani neki, még akkor sem, ha voltak nehéz időszakaink, amikor megbántottuk a másikat. - Lerítt rólad, hogy legszívesebben felszívódnál! - nevettem el magam, ezúttal jókedvűen, ahogy felidéztem magamban az emléket. - Nekem pedig nagyon imponált az érdeklődésed. Eleinte remek szórakozásnak tűnt, aztán... - csupán a vállaimat vontam meg, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy mi történt aztán. Beleszerettem, és még az sem érdekelt, hogy kitagadtak miatta a falkámból, holott akkorra már elhagyott, hogy megnősüljön Angliában. Erre most inkább nem gondoltam, jobb megmaradni a kellemes emlékeknél, és hanyagolni a kevésbé jókat, hiszen úgyis van elég gondom mostanában ezen túl is. - Igen, értsd úgy... - némi rákészülés után böktem csak ki, reagálva az ő félbehagyott mondatára. Nem volt könnyű kimondani, nem is akartam úgy tenni, mintha félvállról oda tudnám vetni neki, hiszen ennél sokkalta komolyabb a téma. - Még mindig fontos vagy nekem, Amadieu! - mondtam ki immár egyértelműen is. - Örültem volna neki, ha közelebb vagy hozzám - ajkaimon szomorkás mosoly jelent meg. - Most, hogy tudom, hogy nem vagy a világ másik végén, és pár óra alatt odaérhetünk egymáshoz. Mégis, ahhoz meg olyan távoli... - sóhajtottam végül gondterhelten, enyhén megingatva a fejemet. - Lehet, hogy hamarosan újra felbukkan - simítottam meg a mellkasát vigasztalóan, miután valamelyest magamhoz tértem a csók után. Olyan szívesen elnyújtottam volna a pillanatot, de egyszer úgyis vége kellett volna szakadnia. Még akkor is, ha nem lett volna kifogásom az ellen, hogy addig álljunk itt csókokat lopva, összeölelkezve, amíg a világ meg nem szűnik létezni. Mert ez biztonságosnak tűnt, fix pontnak. - Semmi baj! - ajkaim kicsit felfelé görbültek, ahogy ujjjaim megsimították az arcát. - Én is csak bízni tudok. Ugyanúgy elhagytam őt, mint te a lányodat. Noha nekem sosem volt saját gyerekem, mégis úgy tekintek rá, ami szerintem teljesen helyénvaló - fejemet könnyedén billentettem a vállára, míg fél karommal a derekát fontam körül. - Te vagy itt régebb óta, és még mindig nem szoktál hozzá? - kacagtam fel, észre sem véve, hogy a szemem sarkából egy kósza könnycsepp útjára indult. - Nos, történetesen jelenleg borász vagyok, és számtalan kiváló minőségű bor van a pincémben! - vallottam be évődve, csípőmmel a csípőjének dőlve, ártatlanul pislogva fel rá. - Van egy lakásom a városban. Nem használom, mert a hotelben lakom egyébként, de oda elmehetünk! - ajánlottam fel. Annyira magától értetődőnek tűnt az egész. - Ha van kedved... - tettem még hozzá gyorsan a biztonság kedvéért. Nem akaródzott eltávolodni tőle, de végül mégis hátráltam egy lépést, hogy ha máris indulni szeretne, akkor ne emiatt veszítsünk értékes perceket.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Szeretném meglátogatni Atyámat, de ha neki nem alkalmas, akkor semmi fontos. Szóval tulajdonképpen szabad vagyok. – és ezt az időt a legnagyobb örömmel tölteném vele, de nem hiszem, hogy jogom lenne bármi ilyesmit is kiejteni a számon, így csendben maradok. Pedig szeretném, mert sosem szűntem meg úgy érezni iránta, ahogy egész életemben tettem. - A motelben. Tudom, hogy a falka és az őrzők is élénk érdeklődést mutatnak, ha egy újabb kóbor tűnik fel a városban, szóval így az a hely tűnt a legjobb megoldásnak. – a szükségesnél nem szeretnék nagyobb feltűnést kelteni, ezért is nem engedtem meg Primnek, hogy a belvárosba betegye a lábát. Legalábbis a felügyeletem nélkül. Ha tippelnem kellene, akkor biztosra venném, hogy nem veszik jó néven – mármint a falka – amiért helyettük engem és Anchorage-t választotta. - Tudom. Úgy értem… ha időd és kedved engedi. – persze, hogy szeretném, ha többet járna felénk, de tudom, hogy mit jelent egy falka és a kötelezettségek, amiket elvárnak. Mert egy falka így működik… tele van elvárásokkal és ezek habár nem szálkák a szememben, tény, hogy jobban szeretem azt a fajta szabadságot, amit a városom adhat. Mert nem kell senkinek sem elszámolással tartoznom és teljes mértékben a magam ura lehetek. Ez pedig több, mint fantasztikus érzés. Nem azért, mert ne kedvelném más farkasok társaságát – az nem volna igaz – de tény, hogy inkább vagyok magányos típus. Halványan, de szemmel láthatóan elsomolyodok az orrom alatt. - Ugye tudod... – megakadok a szavakban. Valahogy hihetetlen módon jó érzés és hirtelen talán sok is tudni azt, hogy ő is ugyanúgy szokott gondolni az első találkozásunkra, és minden másra, ami azután történt, ahogyan én is… Tudom, hogy a farkasa az enyémet választotta, ahogyan az én bestiám is az övét, azonban a bennünk élő szörnyetegek akarata nem feltétlen tükrözi a szívünk vágyát is. Pontosabban… én tudom, hogy sosem szűntem meg szeretni Őt, de azt is, hogy annyi minden van már a hátunk mögött, hogy nem tudom mennyire van lehetőségünk egy újabb esélyre… túl sokszor bántottam meg őt és hagytam el, pofátlanság lenne újabb esélyt kérnem, amikor pontosan tudom, hogy semmi biztosat nem ajánlhatok fel neki. Pedig szeretnék… - … hogy sosem szűntem meg gondolni rád. – fejezem be végül sután a mondatot, pedig nem ez lett volna a vége igazság szerint. Hanem, hogy most is pontosan ugyanolyan fontos nekem, mint korábban bármikor életünk folyamán. Hogy sosem fogok tudni elszakadni tőle, mert szeretem. Most is, mint mindig, és fogom is, egész életem folyamán. De, hogyan kérjek tőle újabb lehetőséget, ha több, mint egyet elszúrtam már életünk folyamán??! A vér is megfagy az ereimben a vallomása folyamán. Mert ebből arra következtetek, hogy adna még egy esélyt. Még egy olyan esélyt, amit nem érdemelnék meg… - Hidd el, hogy te is nekem… – halkan sejlenek fel a szavak torkom mélyéről. - Hogy ténylegesen is együtt legyünk… – fejezem be helyette a mondatot fájdalommal és némi keserűséggel hangomban. Persze, hogy szeretnék vele lenni, tényleg ez az egyik vágyam… De ezzel együtt, én máshová tartozom és még ha akarnék is ehhez a falkához tartozni, hogy vennék a kölyköm jelenlétét, aki helyettük engem választott??! A vérvonal szava most erősebb, mint a szívemé, pedig tényleg szeretnék vele lenni. Mert szeretem. Mindig is szerettem… Ez a csók nem csupán némi fellángolás vagy múltidézés. Benne van minden ki nem mondott érzésem, akkor is, amikor már csak magamhoz ölelem és teljesen más témára evezünk. - Az, tényleg az. – most, hogy van kölyköm, elmondhatom, hogy tényleg hasonló érzés, mint egy gyermek. Pedig ez lett volna az utolsó gondolat, ami felmerül bennem, főleg azok után, ami Prim és köztem történt… most pedig, nagyon is értem, amiről Angelique beszél. - Nem a hideg miatt jegyeztem meg… – csak kifogásul jegyeztem meg, mert igazság szerint csak vele akarok lenni, úgy mint akkor régen… A kósza könnycseppet, ami szemei sarkában születik meg, ujjammal törlöm le, szelíden. - Van kedvem! Nagy is van! – mielőtt még elszökne karjaim közül, hát újra magamhoz húzom és újabb csókot lehelek ajkaira, hogy aztán engedjem, menjen, ha szeretne. És nagyon is lelkesen megyek fel hozzá, ha már így felajánlotta. Az úton odafelé csendes vagyok, leginkább a vele kapcsolatos gondolataim kötnek le. Mennyire van értelme újra kezdenünk, vagyis… egyáltalán lehetséges az ilyesmi? Vagy csak engedjük, ahogy a vágyaink diktálnak, aztán majd lesz valahogyan??! - Csinos lakás… – jegyzem meg belépve hozzá, aztán nem törődve a lakás nyújtotta kilátással, Angie dereka után nyúlok és magamhoz húzom, nagy hévvel és forró szenvedéllyel csókolva ajkait forrón…
//bocsánat, hogy csak most és a kövi szerintem mehet a lakásodra *-*//
Lucas után visszamentem a hegyre, letusoltam, normális göncöket rángattam magamra, majd miután inkább voltam már ember, mint csócsált állat, felhívtam az asszonyt. Szerintem azt hiszi, csak az ő cukkolására hívom így időről időre, de az igazság az, hogy ez még nekem is annyira friss és új, hogy muszáj ilyenképp tudatosítani magamban. Úgy, hogy közben bő fél éve más nőre se néztem és késztetést sem éreztem erre. Ijesztő! Pedig a monyómmal tuti nincs semmi gond, Bora Bora a tanú rá. - Van pár hírem, egyik se telefontéma és egyiket kevésbé fogod elhinni, mint a másikat szerintem. - Jó felvezetés, tudom. - Tudunk valamikor találkozni? Ha már aznap megoldható volt, nem ágáltam, ha csak később, attól se dőltem a kardomba, egész türelmes lettem megint. Amnesztia ide vagy oda, azért nem invitáltam első nekifutásból a városba. Minden hír terjedésének kell némi idő és kurva zabos lettem volna, ha valaki azért csinálja ki Yettát, mert még nem hallotta, mi az új status quo. Az egy dolog, hogy a szabályok nem-ismerete senkit sem mentesít, ám ez édes mindegy, ha már bekövetkezik a baj.
Felhőtlenül boldognak kellett volna lennem és röpködnöm örömömben, mégsem tettem. Csak álltam a kilátó tetején, a korlátra könyökölve, kezem közt a borítok, benne a nászajándékot forgatva, miközben vártam. Túl sok minden kavargott megint a fejemben, túlságosan csapongtam és igazából... bizonytalan is voltam. A hegy felé pillantottam és nagyot sóhajtottam. Észak fagyos ordasa talpon volt - az egyetlen, aki pontosan tudta, mit akarok és miért, az egyetlen, aki képes volt segíteni, hogy végigcsináljam, ha kell. Ha nem kell... édes szabadság vár akkor. Mi csak nyerhetünk rajta, nemde? És a falka is. Lusta mosolyra húztam a szám, s ahogy egy pillanatra lehajtottam a fejem, megéreztem min ulvinne energiáit. Pajzs nélkül voltam, úgyhogy gond nélkül érezhetett ő is engem, az örömöt, amit érkezése váltott ki, ha esetleg egyre szélesedő mosolyom nem győzte volna meg eléggé. Fent akartam megvárni, de jelenleg nyugton maradni egyenlő volt a lehetetlennel. Vagy a lépcsőn kaptam el, miközben felfelé tartott, vagy még mielőtt egyáltalán az első fokra rátehette volna a lábát, mert nem csak úgy immel-ámmal ballagtam elé. Úgy kaptam a karomba, mintha nem lett volna rendes nászutunk, köszönés helyett pedig megpörgettem és hevesen megcsókoltam. A libidóm ugyanakkora maradt, mint eddig volt, a különbség, hogy most már egyetlen nősténynek kellett elbánnia vele... Mégis elsősorban a mellkasomban ömlött szét a forróság, miközben mindenről és mindenkiről vigyorogtam rá arcrepesztően. Hát persze, hogy elkotródok a városból áprilisra! Ha most dobom be a törölközőt, ezt többet nem csinálhatom és önfeláldozás, áldozatkészség meg nagyobb jó ide vagy oda, erre még nem álltam készen. Nem egy kóbor esztelen ámokfutásért cserébe. - Gyönyörű vagy. - Mindig az. - Kérdeznél, hogy mit akartam, mert én magamtól nem fogok belekezdeni, túl jól elvagyok jelenleg - fúrtam arcomat nyaka hajlatánál a hajába és játékosan beleszuszogtam. Kezdtem élni a gyanúval, hogy egy élet se lesz elég, hogy beteljek vele.
Én magam a zuhany alól lépek ki, mikor hallom a készülék jelzését, s már csörgésről megismerem, ki hív, így pedig nem csoda, hogy kis híján orra bukok a saját lábamban, ahogy kikerülve Admirálist csapok le a mobilra. - Szia! - Szusszanok diadalittas lelkesedéssel, mintha legalább a meccslabdát sikerült volna megszereznem egy baseball mérkőzésen. A mosoly nem csupán arcomon, de hangomban is ott ül, ahogy őt hallgatom. Azért a végére kissé sikerül elbizonytalanítania... - Öhm... mondjuk hat óra múlva? Négy és fél, ha belehúzok és kijössz a szokásos helyig. - Ám mivel nem tudtam eldönteni, hogy örülnöm kellene-e a hírek kapcsán, vagy pedig aggódnom (telefonban hallott hangszínére a kedvesnek nem tudok adni már, ezt pedig csak magának köszönheti), jobbnak láttam mielőbb túlesni a dolgon, semmint halogatni és esetleg túlgondolni azt, ami valójában lehet, pusztán apró kis porszem életünk gépezetében. Miután elköszöntem a kedvestől, valami hihetetlen tempóra kapcsoltam... Nő még ennyi idő alatt nem készült el szerintem, s ha nem én lennék ez a nő, el se hinném senkinek, hogy lehet ilyet! Tizenkét perc múlva ugyanis már kifelé hajtottam a városból, magam mögött hagyva Anchorage sajátos báját egy olyan város határáért, amit egyetlen porcikám sem kívánt magáénak.
A pihenőnél lassítok, a kocsi ajtajának lezárásával együtt pedig pajzsom is megszűnik létezni, energiáim pezsgő üdeséggel lengik be köröttem láthatatlanul a teret, a viszontlátás örömének izgalmáról árulkodva. Kell azért pár pillanat, míg meglelem a kedves tartózkodási helyét, s a kilátó lépcsője felé indulok, hogy csatlakozzak hozzá. Igen ám, de ő gyorsabb, s szinte lesodor arról a pár lépcsőfokról magával, amit sikerült megtennem felé. Nevetve kapaszkodom nyakába, ahogy körbe fordul, képemen mosoly ül szemérmetlen csókunk közepette is, ahogy testem az övéhez simul, mintha másképp nem hinném el, hogy ő az, csak így, minél nagyobb felületen érintve, magam mellett tudva. Kipirult arccal és kissé értetlen, mégis jóízű mosollyal tekintek fel rá. - Te pedig olyan... őszintén boldog. Mi a fene történt az elmúlt hetekben, míg nem láttalak? - Semmi, őszintén szólva. Mintha megállt volna az idő ott, hogy elváltunk a reptéren egymástól, Bora Boráról visszatérve, s most ugyan ott folytatnánk az egészet. Ez egyszerre ijeszt meg és mégis rettentően lelkesít. Törleszkedésére felnevetek, sóhaja nyomán égnek merednek nyakamon a pihék, kellemesen borzongva bele eme apró, intim finomságba, hogy ujjaimmal vállába kell markoljak, meggyűrve felsőjének anyagát, mintegy figyelmeztetve magamat ezzel is, hogy nem ezért hívott ide. Vagy ha mégis, hát jobban teszi, ha futásnak ered, mert zsebre nem teszi, amit azért kap, hogy ide rángatott ily ló(farkas)halálában! - Oké, ki vele! Mit akartál? - Vigyorodok el és pofátlanul, határozottan markolok tincseibe, hátrabillentve nyakát, megfosztva az enyémnek közelségétől ez által, s arra "kényszerítve", hogy tekintetem kékjének adózzon figyelmével. - Hallgatom. Mr. Northlake... - Húzódik szemtelen mosoly képemre, nem titkoltan élvezve az egész helyzetet.
Tudom, hogy nem lehet már bízni a hangomban, amire valahol büszke vagyok, valahol sajnálom, hogy neki is annyit és olyan könnyed hangvételben hazudtam telefonon keresztül, hogy már ő sem tudja, mikor mi van igazából. De most tényleg nem volt baj, nem volt megvallásra váró bűnöm, ami majdhogynem csoda- és újdonságszámba ment. Ennek könnyű, biztos tudatában rohantam elé, hogy a megfelelő módon üdvözöljem, ugyanazzal a lelkesedéssel és hévvel, amivel a nászúton és előtte is tettem. Boldog voltam, annyira boldog, hogy már az se tudta ezt beárnyékolni, hogy hat órás kocsiútra volt tőlem az esetek többségében. - Semmi. Nős vagyok - vontam vállat, mintha semmiség lenne, ám ezzel ellentétes volt a lehetetlen vigyor a képemen és a lelkes csillogás a szememben, a tekintet, amivel rá néztem. Élvezem, ahogy sóhajom nyomán kénytelen a vállamba markolni, kérésem teljesítésére rekedtes kis nevetés rezgeti torkomat, amiből utána röpke morranás tör fel, mert a hajamba markolva feszítette hátrébb fejem. Nincs bennem se figyelmeztetés, se fenyegetés, inkább kihívás és tetszik a módi, így szemem csokoládébarnája pár árnyalatot fakult. Dereka mögül előhúzom azt a kezem, amiben a boríték volt, majd kissé elhúzódva arca elé emelem. - Ez az első. Lucas nászajándéka - mondtam, majd egyelőre minden további nélkül adtam át az amnesztiakártyát, némileg visszavéve a nagy vigyorgásból és könnyedségből. Kíváncsi voltam, mit szól hozzá, mert a tehetetlen karszéttárástól a kifakadásig bármit el tudtam képzelni. És egyik se lepett volna meg.
Közelségével képtelen voltam betelni. Mintha csak most estem volna igazán szerelembe vele, általa... Különben is annyira hihetetlen volt az egész helyzet, az, hogy annyi minden után itt tartunk, ide futott ki történetünk - és még koránt sincs vége, most kezdődik csak igazán, bármennyire is közhelyes legyen ez így leírva. - Mondták már, hogy mocskosul jól áll? - Ciccenek válaszára ajkaim szegletében bujkáló, szeretetteljes mosollyal adózva neki. A kacér közjátékot csupán a boríték előkerülése zavarja meg, s legyen bármennyire kihívó pillantása az előbbi pillanatban, Lucas nevének elhangzásakor úgy kapom ki kezéből a borítékot és bontakozok ki öleléséből, mintha parázsként égetne kedvesem tenyere. - Remélem közölted vele, hogy nekem aztán nem kell tőle sem... mi. - Szusszanok, mert közben azért csak megnézem a boríték tartalmát, akképpen meredve a lapra nyomtatott egyetlen szóra le, hogy képtelenség eldönteni, a következő pillanatban széttépem vagy örömittasan magasba emelem majd. Nos... az igazság az, hogy én magam se tudom eldönteni, ambivalensek az érzéseim az egész kapcsán. - Ez valami rossz vicc? - Tekintek fel a lapról páromra, tekintetemben óvatos dac ül meg, ahogy vonásait fürkészem, energiáinak örvényében keresek biztos kapaszkodót, menedéket.
Sokkal szívesebben folytattam volna az évődést, semmint megszakítsam valamivel, de eredetileg nem ezért hívtam ilyen kutyafuttában. Az más kérdés, hogy ez a kellemes járulék, mint nagyjából minden alkalommal. Nem vágtam a szavába, miközben kikapta és feltépte a borítékot, úgyis tudtam, hogy hamarosan eláll a szava és nem tévedtem. Cseppnyi szórakozást nyújtott, hogy ő is nagyjából ugyanúgy fogadta az egészet, mint én az irodában. Legalább megerősített abban, hogy ez egyfelől nem jött magától értetődően, másfelől nem én vagyok így már az egyetlen, akinek körülbelül ötlete sincs, hogy mit kezdjen ezzel. - Nem, nem vicc - ráztam meg a fejem és zsebre tettem a kezem, teljes nyugalomban. Nálam már elmúlt az első döbbenet, ugyanakkor ezzel együtt semminemű értelmes helyzetkezelés nem járt. - Megkérdeztem, hogy biztos-e ebben. Azt mondta, enyém a felelősség és ha bukunk, őt is rántjuk nyilván, de számolt vele, emellett vannak bűnök, amik fölött hajlandó szemet hunyni. Plusz neki is több haszna van úgy belőlem, ha kiegyensúlyozott vagyok - tettem még hozzá, mert a teljes igazsághoz ez is hozzátartozott. Kockáztat Lucas, nem is keveset igazából, ugyanakkor az is tény, hogy nem puszta szívjóság az egész. - És ha már nálam meg a kiegyensúlyozottságomnál tartunk - tértem rá a több okra -, a másik két dolog, amit személyesen akartam elmondani, ehhez kapcsolódik. Áprilisban nem leszek a városban. Pontosabban addig, amíg a Vörös Hold el nem vonul. Továbbra sem ugrottam ki ennek tudatától a bőrömből és lett volna más választásom, hogyne! Mindig van. Ha nincs, hát csinálok, viszont az utóbbi időben épp elég hülyeséget is véghez vittem ahhoz, hogy inkább az ép ész pártjára álljak most. - Úgyhogy felőlem, ilyen téren idén nem kell aggódnod - húztam halvány, de őszinte mosolyra az arcom, mert ennek viszont tényleg örültem. Legalább ennyivel kevesebb fejfást okozok neki. Cserébe úgyis akadt más, mert nálam mindig akad, juhé! - Ezzel együtt megpályáztam a Vezető Testőr posztot az Ikkuma cím mellé. Őszintén? Ettől a ponttól is tartottam, nagyjából akkora mértékben, mint az ajándéknál. Éppen ezért újfent árgus szemmel fürkésztem vonásait, bár egyikünk pajzsa sem volt fent, szóval így is, úgy is megtudok mindent. Ennek ellenére se idegesebb, se izgágább nem lettem, inkább kíváncsi.
Aprót szusszanok Darren megerősítő szavaira, pótcselekvésként a papirost igyekszem visszatuszkolni a borítékba, mintha azzal bármit is megoldhatnék vagy visszacsinálhatnék, miközben hallgatom a bővített verziót. Energiáim a kezdeti döbbenet után zúgolódó, fojtottan kavargó folyammá válnak köröttem, előre bocsátva mindazt, mi bennem forrong, s kitörni vágyik, mint a Pavlof tette azt vasárnap hajnalban. Aprót biccentettem a kiegyensúlyozottság kapcsán, s kósza tincseimet félre söpörtem arcom elől, ahogy Darrenre pillantva szóltam volna, de úgy fest, akad még mondani valója, így hát hallgatok tovább, farkasom minden makacs dacosságának jegyét magamon hordozva vonásaimban. - Ez egy rettentő bölcs döntés, ami azt illeti. - Mentem szembe finom elégedetlenségével, megerősítve abban, hogy így lesz a legjobb. Neki, meg az én idegeimnek is. - Azért remélem Paynet is magaddal viszed... vagy hozod. Úgyis olyan üres az a nagy lakás így, hogy többnyire egyedül vagyok. - Valószínűleg álszentség bélyegét sütnék most rám Anchorage farkasai, ha hallanának, de egy pillanatig sem zárkóztam el teljesen a Solomon által felajánlott lehetőségtől. Csak annyit közöltem, franc fog a falkának pitizni némi bármikor beváltható jó pontért. Ettől még a lehetőség ötletének írmagját elhinthetem feléjük. Az iménti zúgolódásom is jócskán alább hagyott eme pozitív hír hallatán, ám mosolyogni nem maradt időm őszintén, legfeljebb kínomban, hallva, hogy mivel rukkolt elő a másik még ennek tetejében. - Te teljesen hülye vagy?! - Fakadok ki nem túl kedvesen, s kezébe nyomom a borítékot is, szorongassa azt, ne engem, úgyis a nyomorult falkájához tartozik, akik egy köszit se képesek neki kibökni és mégis rendre fejest ugrik értük mindenféle mély vizekben. - Egyszer már voltál vezetői pozícióban és ha jól rémlik, nem igazán nyerte el a tetszésedet. Miből gondolod, hogy ezúttal más lesz? -Dobtam be a legerősebbnek tartott érvem, hátha többre nem lesz szükség falka téren, igazán szerettem volna kimaradni, ebből de... basszameg, a boríték! Elgondolkodtató a párhuzam, kár, hogy nem csak gondolok, de ki is mondok mindent ahelyett, hogy átrágnám magamban kicsit: - És mégis... tőlem mit vársz? Ígérjem meg, hogy jól viselkedek? Költözzek hozzád? Csatlakozzak a falkához és játsszuk el, hogy mi vagyunk a következő Victoria és David Beckham, mintha minden tökéletes lenne?! - Tárom szét a karjaimat, majd a másik kezében levő levél felé mutatok indulatosan. - Nagyon szép és nemes a gesztus Lucastól minden mellékes szálon túl, de egy kicsit... kurvára elkésett vele. Mond meg neki, hogy köszönöm és tudomásul vettük a dolgot. Ennyi. Nem fog semmin változtatni, mert ugyan úgy Anchorageban maradok. Kedvelem a várost, kedvelem az issumatart és nem fogom az ő bizalmát is eljátszani, ha már egyszer a falkával oda-vissza sikerült ezt megtennünk. - Szusszanok magam elé pillantva, majd lassan emelem tekintetemet Darrenre. - Ami pedig téged illet, annyi láncot veszel a nyakadba a falkától, amennyit csak akarsz... - Csóváltam meg lemondóan a fejemet, elfordulva tőle félig-meddig a kilátóra tekintve fel, mert hirtelen az százszorta nyugalmat árasztóbb, mint az előttem álló személye.
Tudtam, hogy fikarcnyi érvet se fog hozni a város elhagyása ellen, s ahogy ez beigazolódott, mosolyogva megráztam a fejem. - Hozom-viszem, a hova még kérdéses, pár dolog beleszól - mondtam, de ennél jobban nem konkretizáltam, egyrészt, mert sokkal konkrétabb tényleg nem akadt, másrészt nem akartam jobban belemenni a falka dolgaiba. Véletlenül se szeretném, ha ilyesmi később bármelyikünkre is visszaütne. Épp elég a törekvésem elárulása, ami a mai nap eddigi leghevesebb reakcióját csalta elő belőle. Nem is értem, miért... - Teljesen normális vagyok - biztosítottam elmeállapotom felől. - Az pedig teljes körű vezetői pozíció volt, ez még csak helyettesi sem. - Pofátlanul nyugodt és tárgyilagos hangnemet ütöttem meg, az indulata úgy pergett le rólam, mintha buborékba lennék zárva előle. Eszem ágában sincs gátat vetni a lavinának, csak hallgattam mindent, ami dühítette, bosszantotta, amit ellenérvként hozott fel, ami vaskos falat húzott számára a város határára. Tudtam, eddig sem volt ez titok, így meglepetést sem okozott, a sodromból pedig ennyivel nem hozhatott ki. A láncok említésére változott csak meg némileg az arckifejezésem, mosolyomat árnyalatnyi bánat színezte pár másodpercre. Nem kényszerítettem, hogy nézzem a szemembe, csak megkerültem, a lépcsőhöz ballagtam és leültem. - Semmit sem várok. Nem azért mutattam meg, mert azt akarom, hogy hagyj ott csapot-papot és gyere ide. Nem egy francos jojót vettem el. De úgy gondoltam, tudnod kell róla. - Lucas jóindulatáról és arról, hogy mik a lehetőségei. Akár elkésett ezzel a hím, akár nem. - Sose kényszerítenélek egy olyan falkába, amelyikről tudom, hogy nem szereted és így a városába se. Ennyiből örültem, hogy olyan meggondolatlanul leléptem októberben, így legalább olyan helyen van, ahol jól érzi magát. Lehet, hogy itt sűrűbben láthatnám, de ki tudja, kikkel és milyen konfliktusa lenne, vagy mikor kezdenék el neki egyre izmosabban pedzegetni a csatlakozást - amit szerintem Castor helyből megvétózna. - Ami pedig engem illet... - lesütöttem a tekintetem és lazán összekulcsolt ujjaimra néztem, miközben térdeimen könyököltem. - Itt már nincsenek láncaim, Yetta. Csak ígéreteim, amiket nem akarok megszegni, de amíg teljesíteni, beváltani se tudom őket... - vállat vontam. - Addig kell valami, ami még egy kis ideig itt tart. Nem voltam elkeseredett, nem voltam kiábrándult, nem voltam levert. Olyan dolgokat láttam és tapasztaltam, amiket a legvadabb álmomban se láttam és ez sok minden átértékelésére késztetett, jó pár dolgot önkéntelenül megváltoztatott bennem, némely ragaszkodásom pedig észrevétlenül olvadt puszta megszokásba.
- Nálam mindig lesz helyetek, akárhogy is döntsél, ez nem is kérdés. - Zártam ennyivel az április-témát, apró sóhajjal engedve lejjebb vállaimat, mintha ettől várnám azt, hogy a keserűség érzet és a büszke dac leröppen rólam. Hát nem teszi! - Azt erősen kétlem. - Ciccentem szavai kapcsán, hogy fejemet csóváljam. - Annyira nem látlak testőrként magam előtt! Ne haragudj, de... mentorként, azt igen! Közvetítőként, informátorként... ott, ahol szót kell érteni másokkal, megtalálni velük a közös hangot a célért, mert ebben vitathatatlanul jó vagy, de... - De minden porcikám tiltakozott ellene, hogy még jobban a falkához kösse magát, sőt! Egyenest Castorhoz. Az ikkumaság nem elég?! Karjaimat összefonva melleim előtt követtem le pillantásommal a hím mozgásának irányát, s dacos kékjeim rajta pihentek akkor is, mikor megszólalt. - Októberben még megtettem volna... - Suttogtam szinte csak szavaira, mert hiába múltak el hónapok, hiába esküvő és amnesztia... fájt valahol a mai napig az általunk kreált kerülőút, s magamat okoltam elsősorban érte. Ha máson töltöttem volna ki haragomat és nem a műhelyen, már minden másként alakulhatott volna. Mindent feladtam volna az előttem ülő hímért, ami a falkával kapcsolatos ellenérzéseimet illette. Saját magát illető szavaira nem szólok azonnal, hajamba túrva fújom ki a tüdőmben rekedt, elhasznált levegőt egy hangosabb sóhaj keretében. - Ha ez nem lesz, akkor kitalálsz mást a helyére... ez egy végtelen kör, amiből sosem szabadulsz, míg a falkatagok között egy is lesz, akihez szorosabban kötődsz. És ezzel nincs is baj, én csak... nem szeretném, hogy megbánd. És önző módon rángatnálak ki belőle, mert bár azt mondom, hogy melletted állok és a közelben vagyok, én... nem vagyok biztos benne, hogy a türelmem kitart addig, ameddig szeretném, hogy kitartson. - Mellé kuporodtam a lépcsőfokra, ha engedte, s egy kósza sóhajjal meredtem az erdő felé, mindössze lopva sandítva Darrenre. - Én vagyok a legbénább támogató feleség, akit hátán hordott a föld! - Ciccentem keserédesen egyúttal.
- Észben tartom - böktem halántékomra, de nem csak áprilisra értve ezt. További magyarázatára, véleményére mosolyom szélesebb lett. Nem azért, mert nevetségesnek vagy alaptalannak tartottam mindezt, épp ellenkezőleg! Tény, ha valaha megkapom azt a rangot, nem én leszek a VT-prototípus, főleg olyanok után, akik előttem betöltötték ezt a posztot. Ez pedig valahol egyenesen szórakoztatott, olykor jó kakukktojásnak lenni. - De ez már túl közel van a tűzhöz és félsz, hogy vad odaégek, vagy túl kellemes lesz ott nekem - mosolyogtam rá halványan. - Tudom, mit vállalnék Yetta, azt is, hogy a falka hotel-fele valószínűleg élből körberöhögne, a hegyi oldal meg vagy végleg talpnyalónak tartana vagy árulónak, vagy mézes bödön után kuncsorgónak. - Nem ringattam magam rózsaszínfelhős álmokban. - De általában én csobbanok elsőnek a szarba, hogy aztán kiderüljön, nem is nyakig ér, csak térdig, de ja, szarból van, nincs mit tenni. Most mondjam, hogy neked szabad? Én kísérletezhetek ezzel-azzal, mert utána valahogy, a fene se tudja, hogy, de kijövök belőle és egész jól. Ideig-óráig lehet, hogy egy rakás elveszett szerencsétlenség vagyok, ám olyan még nem jött szembe, ami egy életre megnyomorított volna. A leghosszabb nyomorom egyetlen év volt, könyörgöm! - Tudom - mondtam ugyanolyan halkan, ahogy ő. - És örülök, hogy nem úgy alakult, nem azért,mert így biztonságosabb neked - emeltem fel a kezem, mielőtt közbevágott volna mérgelődve. - Így van rád szükségem. Kurva nagy önzés, de pontosan így kellesz, kóborként, a jerseyi falka tagjaként. - Feladott volna értem mindent, csatlakozott volna, bármit megtett volna, semmi kétségem efelől, akkor se lenne, ha nem mondta volna. Csakhogy nekem nem megtört fénnyel kell, hanem ragyogva, mint egy jelzőfény,a mi mutatja, merre van az élet a falkán kívül, a falka után. Ami megragad és belevész velem együtt a szabadságba. Ez nem két hetes vágy, ez nem rövidtávú cél, ezt mindennél jobban akarom és csak azért nem kapom máris a nyakamba a világot vele együtt, mert most még lennének gondolatok, amik vissza-visszavezetnének ide. - Édes vagy, hogy ennyi türelmet nézel ki belőlem, de az enyémnek is van határa - karoltam át, amikor leült mellém, fejemet pedig övére döntöttem. Elnevettem magam, amikor béna támogató feleségnek titulálta magát. - Mert én olyan eszményi férj vagyok? Ugyan hagyjuk már... Fogalmam sincs, mi mennyi időbe fog telni, min ulvinne. Szeretném előre látni, hogy biztosat mondhassak neked, de nem megy. Tudom, hogy ki fogok lépni, el fogom hagyni a falkát, nem látom magam, amint itt élném le életem hátralevő részét. Tudom, mikor adnám fel, mikor nem erőlködnék tovább és egyszerűen csak elköszönnék, sorsára hagyva mindent és mindenkit. Viszont amíg nem végeztem, vagy nem látom értelmetlennek az erőfeszítéseimet, addig maradok. Ha pedig idő előtt elfogyna a türelme... attól nem féltem. Rengeteg dolog bizonytalan, főleg az utóbbi időben, de még ha ő is a "legbénább támogató feleség", akkor is egy olyan biztos pont, amihez bármikor képes vissza - vagy oda - találni. Ezt viszont képtelem voltam tisztességesen szavakba önteni, csak hagytam, hogy energiáim könnyű hullámokat vetve járjanak körbe, csípjenek játékosan, szeretetteljesen az övéibe. - Elfogyhat a türelmed - fogtam meg kezét, úgy, hogy az enyém volt alul és mindkettőnkét a combomon pihent, ujjainkat pedig összefűztem -, és nekem is ugorhatsz emiatt, de engem nem tudsz elveszíteni. Se elhagyni, se döntéskényszerbe hajszolni. És ezt nem a pökhendiség mondatja velem, egyszerűen érzem, azon a zord a fenevadon keresztül is, amelyik úgy is képes büszkén állni a nősténye előtt, hogy már önként fejet hajtott neki. Mert ő a minden.
Szusszantam szavaira, fanyar mosoly költözött képemre, ahogy felé pillantottam. - Ennyire nyilvánvaló? - Hallgatom érveit arról, hogy tudja, mit vállal - Hát persze, mindenki ezt mondaná a helyében! Én is. - hogy végül kelletlenül morranjak fel utolsó mondatára. Ez az, amit sosem fogok megérteni igazán. - Már így is épp elég sokat tettél értük azzal, hogy lejjebb adtál a fene nagy büszkeségből és befejezted a háborút a két falka között... - Hintettem el véleményemet, nem fejtve ki jobban, hisz úgyis tudja, érzi, bárkinél jobban, ez pedig átok és áldás egyszerre számomra. Arra, hogy így kellek neki pontosan, ahogy vagyok, csupán vállának dőlök finoman, ahogy mellette foglalok helyet, sóhajtva merengve pár pillanatig el. - Azért tényleg add át Lucasnak, hogy kösz. És hogy ne majrézzon a saját hátsója végett, eszem ágában sincs állandósulni a városhatárokon belül... - Be se tenni a lábamat rajta, ami azt illeti, bár így hirtelen, ahogy elejtem a szavakat Darren felé, kedvem támad találomra berongyolni Triához, mint egykor tettem. Csak a képéért, a reakciójáért, meg hogy utálja elküldjön melegebbre, amiért a frászt hozom rá. A türelem kapcsán azért fel kell nevessek. - A mókuskeréknek semmi köze a te türelmedhez, drága! - Fejcsóválok kissé, kiszélesedő mosollyal és érdeklődve pillantva fel rá. Ajkaim szóra nyílnak, de végül megrázom csak a fejemet és szabad kezemmel arcára simítva vonom közelebb, s egyúttal hajolok én is, hogy csókot nyomjak ajkaira lágyan. - Nekem nem biztos pont kell Darren, azt már megkaptam rég... - Döntöm homlokom az övének. - Egyszerűen csak próbálom megérteni, hogy mi köt ide. Ezt az egész helyzetet és... igyekszem elfogadni az egész falka-dolgot, de nem egyszerű. - Húzódott suta félmosoly képemre, hogy hagyjam, hagy vonja ujjai közé enyéimet, én pedig visszadőltem vállának ezzel együtt. - Tudom. - Súgtam, mintha titkot osztottunk volna meg egymással. A kettőnk titkát.
Felvontam a szemöldököm, mintegy válaszképp kérdésére. Igen, ennyire. - Épp ezért még egy kevésbe nem halok bele. - Nagy vigasz lehetett számára és talán pont arra "még egy utolsó" félelmére erősítettem rá, de... de tényleg úgy éreztem, hogy még ez és vége. Utána már nyugodt lehetek felőlük, méghozzá teljesen, azt hiszem. - Át fogom adni. - Tudom, hogy tényleg értékeli a gesztust, csak a mi hullámvasútunk nem épp egy egyszerű történet. Csak egy kicsivel nagyobb a lélegzet, amit veszek, amikor keze arcomra simul és megcsókol. Egy szívdobbanásnyi időre úgy érzem, képes lennék totális papuccsá válni a kedvéért, kezes báránnyá, csak legyek mindig a keze alatt. Bora Borán óránként legalább egyszer tört rám ez a késztetés, aztán mindig kiderült, hogy botrányosan rossz lennék ebben. A legjobb az volt, hogy Yetta egyáltalán nem úgy festett, mint aki ezt bánná. Csak egy pillanattal tovább tartottam lehunyva a szemem és kezébe fordítva az arcom, mintha ezzel valami pluszt lophattam volna. Akkor feszülök meg finoman, amikor elérnek hozzám a szavai és fel is fogom őket. Mi köt ide? Nem azt kérdezte, kinek mit ígértem, azt próbálja megérteni, mi köt ide. Energiáim hulláma egy pillanatra megtorpant, ahogy a farkas megrázta magát, mintha hirtelen megérzett volna valamiféle láncot, de nem csak a nyakán, hanem az egész testére tekeredve. Hogyan értesse meg azt, amit egyikünk sem ért igazán, csak... van. Létezik és hatalmasabb, mint bármi, amivel eddig találkoztunk. Tekintetem enyhén zavart lett, minden szó a torkomra forrt. Óvatosan, lassan homlokának döntöttem az enyémet, majd megfontoltan, egyesével szedve a képzeletbeli csigalépcső fokait, elindultam lefelé, hogy előhúzzak mindent a mélyből. Onnan, ahova a tiszta emberi tudat sose lesz képes elérni, ahol nincsenek meghatározható formák, körülírható fogalmak, csak benyomások és ösztön. Képek és érzések.
A farkas gőgje ural. A farkas gőgje elkergeti a Kölyköt, akire szükségünk lenne, s akiből ezzel előcsaljuk a saját, jéghideg fenevadját. A farkas büszkesége elvakít, nincs veszély. Tetovált mellső lábam mellettem hever a hóban. Már nem az enyém, nem tartozik hozzám, többé nincs. Elveszett valami. Meghalt valaki. Én. De már mikor, és most mégis élek... Sötét és hatalmas. Hatalmas! Ledermeszt a puszta léte, kifacsar mindent. A hím, aki női testben él dereng fel, a kimondhatatlan pillanat a szív vadászatának kezdetén. Ez is olyan, ő is olyan, de csak most érint meg, mert a halál közel - megint. A halál, amiből volt kiút egyszer, de több kegy talán nem lesz. Hogyan? Kicsi vagyok, kevés vagyok, az egyik Hatalmas mégis törődik velem. Érzem a szomorúságát. Érzem a bánatát. Érzem a keserű haragját. Éreztem a Szabadságát... Mámor volt, félelem volt, öröm volt, egyensúly, a kibillent állapotban. Ugyanonnan szól, ugyanolyan mélyről, ugyanolyan ősi, mint az a fény, amit annyira szeretek, amit birtoklok, ami engem ural. Mégis más. Zsizseg az energia, pezseg a mágia a bőrömön, ropog a tűz, pereg a dob. Fojtogat, mert emlékezni akarok, de nem tudom, hogyan kéne, vagy mire. Előttem volt. A születésem előtt, réges-régen... Hogyan lehet mégis bennem, a véremben, a lelkemben? Hogyan? Miért?
Elhúzódok, libabőrös vagyok. Felállok, teszek pár tétova, céltalan lépést, majd visszafordulok, visszamegyek, de se leülni, se megszólalni nem bírok. Csak nézek okkersárga szemmel, némileg tanácstalanul, mint akinek fogalma sincs, honnan jöttek az előbbiek. Ez köt ide. Ez, aminek nincs neve, amit körülírni se tudnék, ám szinte rögeszmés meggyőződésemmé vált, hogy ilyet másutt nem lelek, se ilyet, se választ. Mert ha van, akkor annak itt kell lennie, a fák között, a hegyek mélyén, a majd' ezerévesek lelkében. Sose voltam és talán nem is leszek olyan érzékeny, mint Lili, de valami... valami elkapott. Valamiért kijárok Williammel, valamiért már képtelen vagyok az egyszerű farkast látni bennük. Én így nem tudok elmenni.
- Ezzel nyugtattad a körötted levőket tavaly tavasszal is? - Hangom csendesen hagyta el ajkaimat, annak teljes tudatában, hogy nem fair előhozakodnom halálával, hisz a két helyzet csak nagyon nagy vonalakkal köthető össze, már, ha összeköthetőek egyáltalán. Vonásaim egy pillanatig feszesek csupán, aztán elengedem az egészet, visszakanyarodva Lucashoz és az... ajándékához. Bújok a kedveshez, arcára simítok ösztönös késztetésnek engedve - megtehetem, az enyém, hozzám tartozik elválaszthatatlanul és ezzel sosem leszek képes betelni - és ajkaiba kóstolok, csókom osztva könnyed törődéssel. Oldalának dőlnék a keserédes béke közepette, ha nem érezném a rajta, benne beálló változást. Összerezzenve egyenesedem ki öltemben, érdeklődő, néma szótlanságában is kérdő tekintettel fordulva arcommal felé. Ajkam szóra nyílik, de végül csak lehunyom szemhéjaimat, ahogy homlokom tompa finomsággal koccan övének. Közelsége nyugalom energiáinak kavargó tengerében, s ha aggódnom is kellene, mellette nem félem, akármi is következzék.
Érzem gőgjét, makacs büszkeségüket, mellyel önkéntelenül is szembe menne sajátom... de már ott sincs, helyette elevenembe mar, megbénít a testem-lelkem mélyéig kúszó veszteség. Nincs fény, nem fáj már semmi. Csak a mindent elnyelő és körülölelő sötétség van és egy pillanatra meg is adom magam neki, melyből kiránt egy régről ismerős érzés, mely kapcsán osztozom dermedt ijedtségén, azon, ami ép ésszel talán felfoghatatlan. Ismerős és mégis oly idegen az egész. Más; és ez a más olyan fordulatot vesz, melytől megereszkednek vállaim, energiáim torkomba kúsznak fel, szorongatva azt, szétfeszítve mellkasomat is, de nem törve ki onnét. Megmondta. Ő! Akit szívtelennek hittem, s lám, talán sokkalta érzőbb, sebzettebb bármelyikőnknél pontosan megmondta, hogy így lesz. Így kell lennie... - Akkor azt hittem, azért, mert Ő így akarja, de a Darren felől érkező energiák teljesen máshogy árulkodnak. Néha olyan egyszerű a bonyolult, nem igaz?
Keze után kapok, de végül csak kósza, suta mozdulat marad, ahogy feláll - engedem, hagy menjen, mert tudom, nem fut messzire. Ezúttal nem. Pillantásom riadt fényében felismerés csillan, ahogy őt fürkészem, aprót nyelek mellé, mert úgy érzem, mint aki vattát nyelt, s mellé három hetet gyalogolt volna a sivatagban. Kavarog, örvénylik bennem minden, s a káosz trónján ott ül az egyértelmű üzenet: ennek így kell lennie. - Megölelnél? - Suttogom kérőn. A farkas érzi, elfogadja "érvét", s párja energiáiba burkolózna, mint én simulok a kedves karjai közé fülledt éjszakákon, pihegve, régi idők történeteit hallgatva azon az összetéveszthetetlen tónuson, mely a világot jelenti akkor... Csak az ember az, ki makacsul ágál. Hát miért úszol szembe, te balga? Hirtelen én is végtelenül aprónak érzem magamat, kevésnek, s habár nincs itt, nem látja, életemben először - és talán utoljára - fejet hajtok gondolatban Előtte. Legyen hát... úszom az árral, s nem szembe vele ezúttal.
Hirtelen fel se fogtam, mit mondott, hova szúrt és mivel, ám ahogy lassan eljutott hozzám, arcom, tekintetem elkomorult. - Nem. Nekik azt mondtam, jól vagyok. - Elég hitelesre sikerült, ami azt illeti, egy ideig még én is bevettem. Ezért nem csak az ő szúrása, hanem az én akkori vádaskodásom is unfair volt. - És mindenki elhitte. - Hozzá hasonlóan ütök meg én is halk hangot, mintha egyetlen hangos szó életre hívná az akkor démonait és visszavonna minden kegyet, ami akkor esett. El akarom ezeket űzni, nem akarok tovább beléjük kapaszkodni, mert tudom, hogy úgysem képesek elhagyni, úgysem vagyok képes teljesen megválni tőlük. Amíg élek, elkísérnek. Mégis menekülök előlük tudatlanul is abba a csókba, a puszta jelenlétébe, mert megtehetem, mert az enyém és itt van. A béka és a nyugalom szigete még akkor is, amikor pokoli indulatokat szabadít el bennem, mert utána úgyis ő lesz az, aki mellett meglelem az otthont. Ezért tudom felidézni mindazt, ami nem is olyan régen történt. Akarom, hogy tudja, hogy ha nem is teljesen érti, de sejtse, karmolja meg annak a felszínét, amiben én se jutottam sokkal előrébb, sokkal mélyebbre. Sajnálom. Szívből és őszintén, mert ez nem kötelesség vagy egyéni szeszélyem, ez ösztön, belső késztetés és sugallat, ami ellen tehetetlen vagyok. Ó, le tudnám gyűrni, itt tudnám hagyni, ám ahogy a halál képe újra és újra feldereng, úgy ez se hagyna nyugtot. Hosszútávon biztosan nem. Fogalmam sincs, miért, de érzem, hogy ez lesz a vége az itteni történetemnek. Vagy inkább: ezzel a fejezettel lépek ki ennek a vidéknek a történetéből, mert tovább nem lesz itt keresnivalóm. Erre csalt fel az északról fújó, hűs szél Sacramentóból, ezért hagytam hátra dél kényelmét és fullasztó melegét.
Érzed már, ugye? Te se tudod, mi ez, te se érted, csak a zsigereidben érzed. Van valami ijesztően törékeny, valami fájdalmasan sebzett. Valami, amitől úgy zokogtam a játszótéren, a mászóka tetején, mint egy ötéves kisgyerek. Az új ragaszkodás letaglózottságában, vagy az érthetetlen, mégis tagadhatatlanul jól eső törődésben, kismillió darabra hullva. Újra belehalva valamibe, újra feltámadva valamiből. Meg akartam osztani vele. Késztetés és vágy volt egyszerre, de semmiképp sem szerettem volna kizárni, épp elég minden kapcsán tettem meg a saját védelmére hivatkozva. Most viszont... elfogytak a kifogások, elolvadtak a falak. Itt van minden, tessék, min ulvinne. Ezek az igazi kétségeim, ezek az igazi agóniáim, ezek az igazi kérdéseim, ez az igazi ragaszkodásom, ami még ide köt.
Felkelek, járkálok, s örülök, hogy nekem egy kis teret, bízva abban, hogy nem oldok kereket. Dehogy tenném! Energiáim csapongva kavarognak, mintha nem létezne számomra biztos fogódzkodó a világban. Egy pillanatra tényleg így hiszem, mindkét kezemmel hajamat borzolom, s ebben állít meg egyetlen szóval. Megakad minden mozdulatom egy szívdobbanásnyi időre, ahogy rá nézek. - Gyere ide... - tárom szét karjaimat, felé lépve, és ha jön - miért ne jönne -, szorosan magamhoz ölelem. Arcomat hajába fúrom, mint érkezésekor, ám ezúttal nem puszta élvezetből, örömből, sokkal inkább erőt merítve, nyugalmat lélegezve. Próbálom elfogadni, hogy nem tudom megvédeni, mert van, amitől nem lehet, a saját bőrömön tapasztaltam. Így ha már ez lehetetlen, legalább legyen ilyenkor mellettem. Legalább kapaszkodhasson belém ilyenkor, ha már elfogytak a szavaim, az érveim, az okaim, a magyarázataim.
Gondolkodás nélkül lököm fel magamat a lépcső fájáról, hogy széttárt karjai közé röppenjek - nem könnyedén, sokkal inkább mint évszázadok terhét magán viselő szikladarab hull alá. Nincs benne semmi kecs, csak a nyers ragaszkodás őszintesége, amivel birtoklóan fonom körbe testét karjaimmal, s fúrom nyakába képemet. Percek telnek el így, s lelkemen a nyomás nem lesz könnyebb, de legalább már mellkasom nem veszít úgy, nem akar kiszaladni belőlem világgá a bundás, párja után nyüszítve, mint valami eszelős... Szívem ritmusa egyazon taktust ver a hímével. Talán kicsik vagyunk, kevesek mindahhoz, mibe beletenyereltünk eme északi városban mind a ketten - mit tenyereltünk, fejest ugrottunk és mártóztunk benne! - de mikor a világ csupán kétszemélyes birodalmunk, akkor nincsen nálunk hatalmasabb, megállíthatatlanabb...
Szusszanva csókolok nyakába. - Mindenképp hívj, mielőtt lelépnél a városból, akárhova is menjetek! - Nem engedem el úgy, hogy legalább el ne köszönnék tőle. Még ha le kell vezessek megint hat órákat oda és vissza érte, akkor sem. - Ezt pedig megtartom, ha nem bánod. - Nyúlok a lassan rojtos-szélűre nyúzott boríték felé. - Úgyis kell valami a nászutas album első oldalára! De még az is lehet, hogy bekeretezem és kirakom a falra... na meg Tria úgysem hinné el, ha nem látja. - Szusszantam elhúzódva, édes, könnyednek szánt mosollyal, mit a témaváltással együtt húzok elő gesztustáramból. Igen, meglehet, mégsem gondoltam annyira teljesen komolyan az előbbiekben elejtett "sosem lépem át a városhatárt se" felindulást. Van egy viktoriánus kúria az erdőszélen, amiért megéri alább adni mindebből... Most az egyszer.
Magamhoz öleltem és eszem ágában sem volt megtörni a beállt csendet - nem is tudtam, mit mondhatnék egyáltalán mindezek után. Csak hagytam, hogy lassan mindketten megnyugodjunk, leülepedjen ez az egész és utána kissé fellélegezzünk. Tudom, hogy másutt egyszerűbb, könnyebb lenne, hogyne tudnám? De nem tudok még elszakadni. Annyira nem, hogy az áprilisi távollét puszta gondolata is zsigeri ellenkezést vált ki, amit semmi mással nem vagyok képes leküzdeni, csak az akaraterőmmel. És azzal, hogy ez őt megnyugtatja. Örül neki, s azok után, amiken eddig keresztül ment miattam, értem, ez a legkevesebb... mégis... Nem akartam agyalni, mindezen kattogni, nem most. Így is épp eléggé belementünk, jobban, mint valaha gondoltam vagy terveztem volna. El akartam bújni kicsit ez elől, beburkolózni valamivel, amit ez nem érhet el, ez pedig sokkal egyszerűbb és természetesebb volt, mint bármi. Felkaptam Yettát, hogy lábát a derekam köré tudja fonni, majd nem kapkodva, de félreérthetetlen céllal felvittem a kilátóba...
Elégedett morgás rezgeti torkomat, amikor nyakamba csókol. Kisimultnak és kipihentnek érzem magam. Könnyebbnek. - Hívni foglak - ígérem finoman elmosolyodva, arcomat lustán dörgölve az övéhez. Megint a "bármit megígérek neked" állapotba olvadtam, ami túl kényelmes, jó és napfényillatú volt ahhoz, hogy csak úgy kirángassam magam belőle. Vita nélkül hagytam, hogy elvegye a kártyát, legyen is csak nála, sose lehet tudni, mikor veszi majd hasznát. Mert hasznát fogja, már akkor biztosra vettem, amikor megmutattam, úgy is, hogy kizártnak tartottam, hogy visszaköltözzön. De látogatni azért még ér. Nászutas album... Elvigyorodtam és megcsókoltam - Szeretlek - csak így, egyszerűen, minden sallang, kétség vagy túlbonyolítás nélkül. Amíg maradt, kihasználtam az időt, s bár nem voltam oda örömömben, amikor indulni kellett, a gyerekes-játékos nyűgösségen túl semmi komoly nem taglózott le. Csak elköszöntünk. Úgyis hamarosan viszont látom...
Nem vagyok rosszarc, hagytam egy üzenetet Dereknek, mielőtt leléptem a Lakból. Utálok odabent poshadni, amióta megvolt ez a nyavalyás körtúra azóta pláne azt érzem, hogy úgy néznek rám, mint egy koloncra, márpedig ha ez így folytatódik, én magam fogom felkeresni az alfáját, bétáját, akárkijét. Mert nem járja, hogy ilyen legyen a szitu, hiszen az már világosan kiderült, hogy nem megyek innen sehová, szóval jó gyalogként a sakktáblán be kéne illeszkedjem. Nem, mintha ez a falkatagság vágyását jelentené. Jobb lenne kóbornak maradni, szabadnak, s megtűrtnek. De mit tudom én hogy mennek a dolgok itt. Az üzenet attól még megszületett.
Telefont venni mentem. Nem kószálok el. Amúgy valamikor bemutathatnál a vezetésnek, unom ezt a megpecsételt szerepet. XOXO, Minnie
Nem voltam rest egy mosolygós fejecskét is rajzolni a nevem után - nem, egérfülek nem kerültek rá, az kéne még! - majd a nyakamba is vettem a várost. Mivel még mindig nincs olyan meleg, hogy a kutya kilökje a nyelvét, így a szoknya alá - végre volt már szoknyám is, sikerült szerezzek egyet, mert azért mégsem járja, hogy Derek "divatízlését" kövessem sokáig, így is elég, hogy a kabátja rajtam díszlik, bár ez vagány egy bőrdzseki, kedvtelve vettem fel a bakancshoz meg a fekete kardigánhoz - vastag, fekete harisnyát húztam, s még a bakancsomat is be tudtam fűzni egyedül. Amúgy egy fél számmal nagyobb, mint a lábam, de ajándék lónak ne nézd a fogát, férfira pedig sose bízz vásárlást. Mindegy, aránylag cuki volt tőle, nem szívtam ki a vérét (annyira). Kiengedve hagyott - még mindig nem olyan a jobbom állapota, hogy egyedül összegumizzam a hajamat - tincseimbe belekap az út menti szél. Telefon megvan, jöhet a városnézés. Vagyis a határmustra, hogy úgy mondjam. Mert a földmérőség nagyon nem abból áll, amit Derekem hitt róla szegény hülye. És amúgy sincs kedvem visszamenni még.
Nem sokat teketóriáztam a Fairbanks felé tett kiruccanás kapcsán - no nem Darren kanossága végett, bár meg kell vallani, mindig szórakoztatóan kreatív végletekig vagyunk képes az sms és egyéb üzenetváltásokat fokozni - a Wasillából való hazatérés harmadnapján indulok neki (napnyugtakor, kelet felől érkezve) az útnak. Alattam csak úgy szaladnak a kilométerek, rutinosan és könnyedén szelem a kanyarokat a magam szabad-sportos stílusában, amitől emlékszem, Dét mennyire kiverte a víz eleinte, s mégis mennyire képes lett megszokni mostanra a dolgot. A rádió valami régebbi countrypop számot játszik, az egész jelenet olyan filmbe illő, hogy ennél már csak akkor lenne tökéletesebb az összkép, ha nem egy havas-sziklás tájon furikáznék hol szakadék, hol kőfal mellett kanyarogva a szomszédos város felé.
Egyenes a szakasz, tökre jól belátható, már közel Fairbanks városa is... Én nem tudom, honnét és hogyan, de hogy fürgén, szinte a semmiből bukkan fel egy nőstény az erdőszéli bokrokból, az tuti! Épp csak félrerántani van időm a kormányt, hogy ne csapjam el, a fékek csikorogva igyekeznek ellentartani a kényelmesen a megengedett felett levő sebességemnek. Más esetben lehet, visszaszólva valami válogatott kedvességet, hajtanék tovább, ám most - számomra megmagyarázhatatlan okoknál fogva - egészen egyszerűen félre húzódok az út szélén, hogy kihajolva tekintsek vissza a bongyor hölgyemény felé. Egészen cuki darab így jobban megnézve, ami azt illeti. Meg valahonnét veszettül ismerős is, csak tudnám ho... baszki, az nem Olen kabátja?! Majdnem kiesek az ablakon, annyira kihajolok, meglesve magamnak a másikat roppant diszkrét módon. Nem egyszerű mondjuk, mert a hátszél képembe fújja szőke tincseimet. Azokat igyekszem hát közben hátra parancsolni, ahogy hangomat kissé megemelve szólok oda neki. - Nem pártolom az öngyilkosságot, főleg, ha elém ugranak ki... - Jegyzem meg nevetősen, nem lőve le a slusszpoént, hogy akad sejtésem róla, ki lehet a másik. Pajzsom nem rejti a napsütötte bundás fehér jószágot bennem különben, nincs mit elzárnom előle, s lebuktatni sem fog hű társam. - Segíthetek? Eltévedtél? - Érdeklődök könnyeden.
Nem ugrálok. Sose voltam az a szökellő matróna, de az tény, hogy lendülettel vágódtam ki a bokrok közül. Mert a kíváncsiságom erősebb volt az ösztönös veszélyérzetemnél. Hiába, életem első tíz évének kényszeres óvatossága olyan messze van már tőlem, mint Bostontól az Egyenlítő. Nem számítok rá, hogy a fékcsikorgás után nem hogy motorbőgést nem, de még ráadásul leállítást fogok hallani. Pajzsom egyébként fent van, most sem dobom lejjebb, nyilván hülye lennék, ha megtenném. Kóbor vagyok, nem öngyilkos merénylő. Maradjunk is ennyiben. - Távol álljon tőlem. Élek, a hajam szála természetesen görbült, szóval nem kell tartania a pertől, mely a cserbenhagyásos gázolás miatt szakadhatna a nyakába. Válaszolok hasonlóan nevetésízűn a nőnek, s ha már így esett, akkor nem vagyok rest megnézni sem magamnak. Mert az ösztönös kíváncsiság már csak ilyen. És egyébként a vaskos szürkésfeketét is érdekli valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Mondjuk ezért kapja be. Néha kifejezetten terhemre van a kíváncsi természete, tán pont azért, mert emberileg is ilyen vagyok és a kettő együtt elég magas lángon ég. Érzem, hogy hézagos a pajzsa, hát egye kánya, valamennyit engedek a bestiának, hadd kukkantson ki az enyémen, addig sem unatkozunk áldásos nemtudásunkban semennyire. - Köszönöm, nincs miben. Csak sétálok. Kíváncsi voltam rá, hogy mennyire porosak a topográfiai ismereteim. Hogy csalódtam-e magamban - ugyan már! rossz vicc lenne - vagy sem, azt nem tárom elé. Inkább ha már ő is tette, én is előmászom egy kérdéssel. - Átutazóban? Hazatérőben? Mert én már csak ilyen szociális személyiség vagyok. És nincs felettünk tető, ami a nyakunkba szakadhatna.
Éles a határ, mi a civilizációt - esetünkben a betonutat - a vadontól elválasztja, s hasonlóan éles a csikorgó hang, mivel fékezek, hogy ne söpörjem magammal a fémdobozhoz képest oly könnyednek tetsző testet. Megállva persze rögtön ablaküveg le, én meg hajolok ki, meglesve, valóban sikerült-e kikerülnöm a bigét. Na meg, ha már így alakult, őt magát is szemrevételezem, s nem kis meglepetésemre sikerül beazonosítanom rajta Olen dzsekijét. - Még mindig rohadt jól vezetek különben, kutya baja sincs a csajnak! - Ez rettentő mód megnyugtató! - Felelek vissza neki, szusszanva söpörve ki arcomból a szőke, széltépázta-napszítta tincseket mindeközben, s ha már ittlétét boncolgatja, fel kell nevessek röpketeg, könnyed kacajjal. - Elég béna helyet választottál a sétához. - Jegyzem meg, mert a főút szélénél vannak azért izgalmasabb helyek is errefelé, ha engem kérdez. De nem kérdez, legalábbis nem ezzel kapcsolatosan. Fejemet ingatom mindkét kérdésre nemlegesen. - Vendégségben, inkább úgy mondanám. - Pajzsom meg annyira hézagos, hogy nincs is fent egyáltalán, a napsütötte, törtfehér bundájú dög jószerével "pucéran" tekint a világba, s rebben füle, feszülnek meg izmai bennem, mikor érzékeli a másikat. Érzem rajta a falka ismerősen keserű szagát, mely az egész farkaslakot átjárja emlékeim meg nem kopó képein, ez pedig csak megerősít ama erős gyanúmban, hogy kivel is állok - pontosabban kicsavarodva támaszkodom derékban a kocsiajtónak - szemben. - Nem igazán várnak fanfárokkal a városban, de túl sok az ismerősöm hozzá, hogy csak úgy megszabadulhassanak tőlem. - vontam vállat kiszélesedő mosollyal. - Yetta vagyok, amúgy.
Kezdőlap
és a kövi szerintem mehet a lakásodra *-*//
//
