- Örülj neki, hogy nem az egész falka előtt jött ez rá, csak a szűkebb családod jelenlétében – persze azt nem tudhattam, hogy mennyien látták esetleg az ablakból, de az biztos, hogy közvetlenül csak mi voltunk ott velük. – Elvetetted a sulykot, Darren. És most nem csak Shaneről beszélek, hanem Ryanről is. Túlreagáltad azt, amit ő egyszerű viccnek szánt, és ezt szerintem te is éppen annyira jól tudod, mint én. Nem így kellett volna lerendezni és régen talán nem is így tetted volna. Én elhiszem, hogy teljesen kicsinál idegileg az, hogy te vagy az Atanerk, de pontosan erről beszéltem neked a múltkor, amikor átjöttél hozzám. Kezdesz nagyon nem önmagad lenni… - ráztam meg a fejemet lemondóan, mert bizony így állt a helyzet. Figyelmeztettem, de beszélhetek én, biztosított arról, hogy nem lesz semmi gond, ő még mindig ugyanaz. Pedig ebből is látszott, hogy nem. Oké, hogy nem sérült meg senki, de megtörténhetett volna, ez egyértelmű. - Igen, talán ezt kellett volna tenned – utaltam itt arra, hogy nem akarta kihívni Milit, hanem jobb lett volna, ha mind elmegyünk. – De akkor az nem te lettél volna, ha hátat fordítasz mindennek. Régóta élünk itt, pontosan ezért lettél volna képtelen megtenni ezt a lépést – mivel általában megmondom a véleményem mindenkinek, ezért most is pontosan ezt tettem. Nem lett volna értelme mellébeszélni, és nem is ezért jöttem Darrennel. Azért tartottam vele, mert úgy éreztem, hogy erre van most szüksége és talán nekem is. Arra, hogy újra eggyé kovácsoljuk magunkat és én ott legyek neki, ha segítségre van szüksége. Ezen felül pedig neki valakinek ki kellett adnia a dühét, másnak pedig őt kellett jobb belátásra térítenie. Ez a más most én voltam. - Oké, akkor menjünk, ahová akarsz – vontam meg a vállaimat beleegyezően. Ha neki ez volt a legnagyobb vágya, felőlem elvihetett akár a világvégére is, ha ott majd lenyugszik. Végül is, ez volt most a cél, nem? Összepakolni a csorbát szenvedett kis lelkét, és lenyugtatni a dühöt, ami még mindig ott lobogott bennem. – Ha kérsz egy kicsit erősebbet, azt is hoztam – jelentettem be, bár a táskám a hátsó ülésen pihent, de bármikor hátrafordulhattam egészen nyugodtan. Eleget gyakoroltam a bátyussal ahhoz, hogy már rá merjem bízni teljesen a vezetést, és ne figyeljem minden mozdulatát árgus szemekkel.
- A végére már majdnem az egész ott volt - mondtam, de már kisebb hévvel, mert ezt... ezt azért bántam, hogy végül ennyien látták ezt a műsort. Vissza akartam vágni, visszaszólni Jenny "vádjaira", de... nem tudtam. Kinyitottam, majd becsuktam a szám, ezt megismételtem még háromszor, aztán felhagytam a próbálkozással. Igaza volt. Ezt pontosan tudta ő is, főleg abból, hogy belém tudta így fojtani a szót, de ahhoz még túlságosan is duzzogtam, hogy ennek szóval is nyomatékot adjak. Az, hogy nem én lennék, ha leléptem volna... ha tudná, hogy ez most milyen jól esett, hogy jót feltételezett, tartott rólam, akkor, amikor valószínűleg sokan mások nem épp a legjobbat feltételezik rólam. - Köszönöm - mondtam végül, de csak ennyit bírtam kinyögni. Ittam a kávémból, majd letettem a poharat a tartóba és megfogtam a kezét. - Helyre fogom hozni valahogy, vagy valamit kezdek magammal, mert ez így katasztrófa - ráztam meg a fejem, aztán nagyot sóhajtottam és úgy néztem az utat, mintha az rejtene minden választ. - Na jó, tudod mit, menjünk le Anchorage-be! Vásárolunk egy csomó fölösleges meg Angry Birdsös cuccot, mit szólsz? Rá néztem, a tekintetem űzött volt, lerítt rólam, hogy nagyjából a teljes szétcsúszás szélénél járok. Nem akartam ott lenni, de most már legalább abban teljesen biztos voltam, hogy örülök Jenny jelenlétének. Még jó, hogy ilyen makacs és velem jött. - Nem, köszi, ez is jó. - Egy percig hallgattam, aztán megint megszólaltam. - Szeretnélek megkérni valamire. Ha idiótán viselkedek, ilyen vagyok, szóval egy cseppet se olyan, mint rendesen, rúgj tökön, de úgy kíméletlenül. Kérdés, kérés, szólás, figyelmeztetés nélkül, bármikor. Akárhányszor elvetem a sulykot. Kicsit megszorítottam a kezét, majd rá néztem. - Nem akarok kifordulni magamból, ha van még visszaút, akkor inkább azt választanám. - Tudom, hogy milyen vagyok, ő is tudja, és az nem egészen ez a farkas, aki most itt ül. Haragudtam még mindig Shane-re, és idő kellett még, mire felérem nyugodtan és ésszel az egészet, de egyelőre csak távol akartam lenni tőlük, mindentől és mindenkitől. Lehet, hogy ez gyávaság, de néha el kell menekülni, hogy később erősebben, összeszedettebben térhessünk vissza.
Nem tudtam pontosan, hogy mi játszódhatott le benne, csupán elképzeléseim voltak. Sejtettem, hogy kezd szépen lassan kitisztulni a feje és akkor ő is rá fog jönni, hogy mekkora hibát követett el. Nem akartam én jobban felhánytorgatni, mint ami indokolt lett volna, de abban bíztam, hogy így legalább tényleg rá fog döbbenni, hogy mekkorát hibázott, és hogyan kellett volna kezelnie ezt az egész helyzetet. Nem tisztem nekem őt megítélni, de húgaként úgy éreztem, hogy felnyithatom a szemét, ha ő nem képes rá egyedül. Ezért is jöttem vele végül, ha jobban belegondolunk, bár csoda, hogy egyáltalán hagyta. Azt hittem, hogy többet kell majd győzködnöm, de azt hiszem, hogy olyan gyorsan el akart tűnni a Farkaslak közeléből, amilyen gyorsan csak lehetett. Amikor megköszönte – igazából nem tudtam eldönteni, hogy mit -, akkor csak halovány mosollyal biccentettem egyet felé, és a kézfogását megérezve a keze köré fontam az ujjaimat. Azért jöttem, hogy támogassam, ezért most pontosan ezt kellett tennem. Higgadtnak maradni és nem elkezdeni vitázni vele, mert azzal újra csak felidegesíteném, és majdnem ott tartanánk, ahonnan elindultunk. Mondjuk, azt azért reméltem, hogy nem esne úgy nekem, mint Ryannek a tanácsteremben. - Ajánlom is, mert többször nem akarom elmondani ugyanazokat. Legfeljebb majd felveszem diktafonnal és mindig lejátszom újra, meg újra, meg újra – most már szélesebbé vált a mosolyom, ahogyan őt figyeltem folyamatosan. Azért a sérülései miatt kicsit aggódtam, de inkább nem hoztam szóba. Úgy terveztem, hogy amikor majd megállunk, akkor előszedem a fertőtlenítőt meg egyebeket és besegítek kicsit a regenerálódásába. Úgyis nyugodtabbnak érezném úgy magam, erre az érvre pedig nem hiszem, hogy nemet mondana adott esetben. Nem is volt ezzel semmi gond. Még jó, hogy mindent ugyanott tartok mindig és elég gyorsan tudtam berámolni a táskába ahhoz, hogy még utolérjem őt. – Oda még hosszú lesz az út… - jegyeztem meg, de nem azért, mert zavart volna. Inkább amiatt aggódtam, hogy végig bírja-e vezetni azt a sok mérföldet, ami elválasztott minket Anchoragetól. – Ha gondolod, átvehetem – ajánlottam fel végül, mert egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Pedig először próbálkoztam csendben maradni, de ez van. Magamból nem tudok kivetkőzni akkor sem, ha akarok. - Úgyis rád férne néhány új ruha, ma is sikerült széttépned egyet – mondtam kissé talán szemrehányóan, de ez van. Most kénytelen lesz ezt az apróságot elnézni nekem. – Mondd csak! – biztattam gondolkodás nélkül, tekintetemben kíváncsiság csillant. Nem tudtam, hogy vajon mit akar tőlem kérni, de bármit szívesen megtettem volna érte. – Szerintem ezt most te sem mondtad teljesen komolyan, és a végén még visszaadnád mérgedben! – nevettem el magam. Az utolsó mondatot már finomabban mondtam, de egyszerűen nem tudtam kihagyni, túl magas labda volt. A kézszorítása azonban lecsendesített valamelyest és én is kicsit rászorítottam, hogy érezze, támogatom én a magam módján. – Ne aggódj, nem fogom hagyni! – ígértem meg komolyan. – Viszont ahhoz hallgatnod is kell rám, nem csak nekem állni, ha nem tetszik, amit mondok! – figyelmeztettem, mert eszembe jutott a beszélgetésünk nálam. Akkor is inkább támadt és magyarázkodott, minthogy elfogadta volna, amit mondok. Akkor talán hamarabb döbben rá a helyzet komolyságára és a maira sor sem kerül. Ez már mindegy volt…
- Az nem is lenne rossz. Reggel van aki rádiót hallgat, én visszahallgatom, amiket mondtál - ingattam a fejem egy rendkívül halvány mosol árnyékával a szám sarkában. Az út hosszra tett megjegyzéséből és úgy egyébként is érzem, hogy aggódik... ami azt illeti nem teljesen alaptalanul, nem ártana, ha egy kicsit ellátnának, na már nem a bajomat, az már megtörtént. Oké, hogy Shane pofonkísérlete a kis büszkeségembe gázolt volna, de nem hülyültem meg, azért ha gáz van, még mindig tudok segítségért fordulni, nem szégyen az. - Az lehet jó lenne - mondtam végül arra, hogy átvenné a volánt. Így, hogy kezdtem lecsillapodni, azt is kezdtem érezni, amit eddig nem nagyon: hogy Ryan piszok alapos munkát tud végezni, és hogy tényleg nem habszivacsokkal edzett eddig sem. - Igenis, anyu - mondtam beleegyezőn, aztán előadtam a kérésem, de ő csak nevetett. - Nem adnám! - mondtam szinte duzzogva, hogy ilyesmit feltételez egyáltalán rólam. - De valami tényleg kell, akkor vágj kupán baseball ütővel, vagy nem tudom, nem akarok egy óriási seggfej lenni. És azt hiszem, ebben egymagam nem tudom megállítani... magam. Ennek így nem sok füle-farka van, ugye? Mindegy, intézz el, ha köcsög vagyok. Mármint ha alaptalanul és olyannal, aki egy kicsit se szolgált rá. Sóhajtottam egy aprót. - Igyekezni fogok - ígértem, mert ennyit tényleg ígérhettem, és tényleg megpróbálom. - De most örülnék, ha cserélnék - mondtam, majd elengedtem a kezét, és lehúzódtam az út szélére. - Öhm, Jenny... Kicsatoltam magam, a pólómat csak egy kiiiiiicsit ütötte át a vérem. Kiszálltam a kocsiból és nehézkesen levettem a felsőm. Minden seb húzódott és fájt, eddig a harag és az adrenalin miatt nem éreztem, hát most minden fájdalom be lett pótolva azt hiszem. Lehet nem volt a legokosabb ötlet ilyen állapotban eljönni a városból, de már késő bánat.
Az ötletén csak mosolyogtam egyet, de legalább értette a viccet. Lehet tényleg az kellett volna, hogy minél többször hallgassa meg a véleményemet, és előbb-utóbb akkor talán meg is fogadná a tanácsomat, nem csak ágálna ellene. Én csak jót akartam neki, de ezt kár lett volna magyarázni, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy soha eszembe sem jutna ártani neki. Legalábbis a jelenlegi állás szerint semmiképpen sem, mivel nagyon fontos volt számomra, ráadásul a kezében volt egy egész falka élete. Nem fordíthattam hátat, ha még hatással lehetek rá valamilyen szinten. Amíg erre megvan a remény, addig én bizony ki fogok tartani, ez fix! - Ha nem lennél ilyen roggyant állapotban, akkor most valószínűleg jól oldalba böknélek ezért! – közöltem vele nemes egyszerűséggel, már az anyura utalva. Azért annak örültem, hogy a felajánlásomat nem utasította el reflexből, hanem elfogadta a segítő kezet. Úgyis csak mi voltunk itt, senkinek nem kellett bizonyítania, hogy mennyire kemény. Én anélkül is tudtam, hogy levezetne itt több száz mérföldet úgy, hogy ilyen rosszul néz ki. Mint egy két lábon járó zombi, vagy nem is tudom, hogy mihez hasonlíthatnám igazából. - Nem tudom, hogy feltűnt-e már neked, de nem szokásom egy baseball ütővel mászkálni mindenhová. Szerintem hová tenném el, a retikülömbe? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben próbáltam komoly maradni, ugyanakkor elviccelni a helyzetet. Tudtam, hogy tényleg szüksége lenne arra, hogy időnként fenéken billentsem, és én bizony nem is leszek rest, ha sor kerül majd egy újabb incidensre. De azért nem bántam volna, ha mégsem ismételjük meg a mait, mert annak kitudja, hogy milyen következményei lennének. Nem, most kellett ezt az egészet megállítani, amíg még nem volt túlontúl nehéz. - Nyugi, értem, hogy mit mondasz! – mosolyogtam rá végül. – És meg fogom tenni, ami tőlem telik, megígérem. De akkor eszedbe se jusson megtorolni, soha! – figyelmeztettem kissé talán komolytalanabbul, mint ahogyan valójában gondoltam. Most már nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem jönne nekem, hiszen a múltkori vitának is mi lett a vége. Mintha nem is lett volna teljesen önmaga, ezért nem akartam inkább kísérteni a sorsot még egyszer. – Jól van – egyeztem bele, még bólintottam is mellé. – Akkor állj meg! – hagytam, hogy elhúzza a kezét, de amikor megszólalt, tekintetem ismét visszavándorolt rá, majd megcsillant benne az aggodalom is. – Jó, semmi gond! – fújtam ki hosszasan a levegőt, ezzel nyugtatva saját magamat is egyúttal. – Szállj ki, most azonnal! – hangom immár határozottabban csengett, akár parancsnak is beillett volna. Amíg ő kiügyeskedte magát, én már rég ki is pattantam és a hátsó ajtót kinyitva, a táskámban kezdtem kotorászni. Nem kellett sokáig kutatni, hogy megtaláljam az elsősegélyládát. – Ülj le a padkára, vagy állj, ha úgy jobb neked – magyaráztam tovább, idő közben pedig a fertőtlenítő is a kezembe akadt. – Mindenre készültem, te csak ne aggódj. Kitisztítom a sebeket, aztán hamarosan már kutya bajod sem lesz! – próbáltam biztatóan mosolyogni, hiszen túlélt már rosszabbat is, ezzel sem lesz gond. Ettől függetlenül azonban nem volt a legjobb ilyen állapotban látni. Míg eleget tett a kérésemnek, én addig benedvesítettem egy gézlapot a fertőtlenítővel. A szaga egyből marta az orromat, de most ez volt a legkevesebb, nem volt itt az ideje a finnyáskodásnak.
- Később bepótolhatod, ígérem - mondtam jóval nyugodtabban immár, mint ahogy egyáltalán elindultam. Somolyogtam azon, hogy nem tudná az ütőt hova tenni. - Ki mondta, hogy retikülben a helye? Lazán lóbálod magad mellett, elriasztás minden seggdugasznak, ne packázzanak veled - engedtem meg egy kicsit szélesebb mosolyt. Tényleg el akartam felejteni, ami nem sokkal korábban történt, bár ezt meglehetősen nehezítették a moccanásonként húzódó és vérző sebeim. Mosolyom bánatosabb lett. - Az árulást torlom meg teljes gőzzel, ha az orromra koppintasz legfeljebb morgok egy kicsit. Bosszút meg a családért állok - vontam vállat. - A többi nem érdekel. A család... ami jelenthette most a mi kis kompániánkat és a falkát egyaránt. Mindkettőt szeretem, bár igaz, hogy utóbbinál sokat elvesz a varázsból a jelen állapot, de attól még... az enyéim. Ha a vezetőjük nem szereti őket, akkor ki? Tudtam, hogy beszélnem kell majd Shane-nel, visszahozni, ahogy azt is, Ryannel együtt kell mennem, mivel mi hárman hordtuk össze ezt a szarkupacot, ám jelenleg erre gondolni se akartam. Megsértett. Majd ha ezt egy kicsit is félre tudom tenni, majd akkor megyek utána, bár jelenleg úgy éreztem, hogy semmivel se tartozom neki. Rohadt arrogancia. Lehúzódtam és megálltam, ahogy a húgi mondta, majd kissé nehézkesen kikászálódtam a kocsiból. Aha, ez jó, egy merő vér a ruhám eleje. - Inkább ülök - mondtam, s igyekeztem egyenletesen szedni a levegőt. Nem bíztam jelenleg annyira a tagjaimban, hogy elbírják a saját súlyom, pofára esni pedig nem akartam, szóval inkább csüccs. Kicsit bágyadtan bólintottam a szavaira. Most, hogy elmúlt a harc, a harag és a sértett büszkeség első heve, az erőpróba fáradalmai teljes súlyukkal nehezedtek rám, úgy éreztem, ott helyben, ültömben el tudtam volna aludni, miközben Jenny ellátott. - Ki kéne majd valamit találni decemberre. Karácsonyra, vagy legalább annak a környékére. Ráférne a bandára valami közös program, ahol nem egymás csesztetése a fő műsorszám - dünnyögtem, de totál semmi ötletem nem volt, beszéltem, hogy jelezzem, még ébren vagyok, nem kómáltam be, annyira szarul talán nem vagyok. - Bah... te vezetsz innentől... Mondtam ki a nyilvánvalót, és miután végzett a leápolásommal, az anyósülést vettem célba. Az se érdekelt, ha nem is megyünk már Anchorage-be, hanem a kormány megszerzését kihasználva haza visz, nekem az is jó, van ott puha ágy, abban elalszok.
Csak nevettem azon, hogy hordjak a kezemben egy ütőt. Amúgy sem nagyon packázott velem senki. Vagy ártalmatlannak látott, vagy hamar rájött, hogy nem jó velem ujjat húzni, amikor bevertem az orrát. Nem vagyok egy erőszakos alkat, de azért engem sem kellett félteni. Ha eléggé felcseszte valaki az agyam, akkor nem esett nehezemre, hogy kárt okozzak valakiben. Mondjuk általában ez akkor jött be, ha ember volt az ellenfelem, mivel őket akár egy pöccintéssel is el lehetett intézni. Egy farkassal szemben már nem lettem volna ilyen nagylegény – illetve lány -, főleg akkor nem, ha az illető sokkal idősebb és erősebb nálam. Mindegy, ezen most kár is volt agyalni, hiszen úgysem fogok ilyen módszerekhez folyamodni a közeljövőben, az egyszer biztos! - Ha morogni fogsz, akkor szájkosarat is teszek rád, mielőtt belém harapnál itt nagy méltatlankodásod közepette! – viccelődtem tovább, de azért aggodalmasan néztem rá, mivel már én is láttam az egyre nagyobbá váló, vörös foltot. Nagyon nem tetszett ez nekem, ráadásul a vér fémes, semmivel sem összetéveszthető szaga már rég bekúszott az orromba, elárasztva minden érzékemet. Ha nem mondta volna – csoda, hogy egyáltalán szólt -, akkor is tudtam volna arról, hogy gáz van. Ha belement volna, ha nem, én bizony úgy állítottam volna meg a kocsit, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Ez is bizonyította azt, hogy nincs jó bőrben. Túlontúl együttműködő volt, és most valahogy jobban örültem volna annak, ha inkább nekiáll akadékoskodni ahelyett, hogy szó nélkül engedelmeskedik és leül a padkára. Nem szarakodtam sokat, hamar előkapartam minden szükséges eszközt. Aztán letettem magam mellé a táskát az útra és leguggoltam elé. Egyetlen gyors mozdulattal téptem szét a pólót rajta, hogy hozzáférhessek a legsúlyosabb sebhez, ami ennyire ontotta magából a vért. Úgyis ez fog valószínűleg legelőször regenerálódni, de azért segíthettem egy kicsit meggyorsítani a folyamatot, nem? Szóval odébb löktem az immár használhatatlanná vált ruhadarabot és mindenféle figyelmeztetés nélkül nyomtam rá az átitatott gézt a sebre. Tudtam, hogy csípni fogja, tudtam, hogy mennyire szar érzés lesz ez most neki, de pont ezért nem szóltam, hátha jobban meglepődik majd és nem érzékeli, csak akkor, amikor már végeztem. Na, persze… - Gondolod, hogy képesek lennének arra, hogy elviseljék egymást? – kérdeztem őszinte csodálkozással, még a szemöldökömet is felvontam, viszont a kezem ugyanolyan gyakorlattal mozgott tovább, mint eddig. Örültem, hogy beszélt, azzal is elterelhettem a figyelmét egy kicsit. A legnagyobb megint vérezni kezdett kicsit, de már lefertőtlenítettem alaposan és kentem rá egy kis krémet is, ami nyugtatta a bőrt és csökkentette a gyulladást. – A közös nappaliba viszont szerezhetnénk egy jó nagy fát, és talán mindenkinek vehetnénk valami apróságot, hogy a fa alá ajándékok is kerüljenek. Az szerintem jól nézne ki. A házat is fel lehetne díszíteni kicsit, hátha feldobná a hangulatot valamennyire – beszéltem tovább, közben leragasztottam szépen a sebet, aztán a kisebb karcolásokat vettem szemügyre és persze ellátás alá. - Azt ugye tudod, hogy a karácsonyi vacsi most is nálam lesz? – pillantottam fel rá, egyúttal ellenőrizve azt is, hogy mennyire tiszta a tekintete. – Majd főzök nektek valami finomat és hozzám is veszünk egy fát. Mit szólsz? Van valami külön kívánságod? – ajkaimon halovány mosoly jelent meg a kérdést követően. - Hamarosan össze kell állítanunk a menüt is – tettem még hozzá, azzal néhány még komolyabbnak tűnő sebet ismételten beragasztottam, olyan biztos, ami biztos alapon. Aztán visszapakoltam a táskába és elővettem egy flakon vizet, meg egy levél gyógyszert. – Tessék, vegyél be kettőt. Fájdalomcsillapító, jó erős! – tettem hozzá, és ha nem vette el, hát benyomtam én a szájába, elég, ha csak a flakont tartja ő a kezében. - Ez nyilvánvaló volt! – forgattam a szemeimet, de azért megnyugodva láttam, hogy egyedül is képes volt bekászálódni a kocsiba. A pólót azért bevágtam a csomagtartóba, ne hagyjunk magunk után efféle nyomokat, ha nem muszáj. Sosem lehet tudni. – Nos, hová menjünk? – kérdeztem, miután állítottam kicsit az ülésen és bekötöttem az övet. Mintha csak én lennék Miss Daisy sofőrje.
Mélyet szippantottam a cigarettából, majd a hamut lepöcköltem. Az több száz méteres zuhanásnak indult, de talán sosem ért földet, elhamvadt útközben. Hosszan bámultam utána, de aztán csak hümmögtem egyet és felnéztem az égre. Nemrég lett vége a műszakomnak, de úgy döntöttem, hogy nem megyek még haza. Bár egész nap kint voltam a szabadba, mászkáltam a hegyi ösvényeken, de úgy éreztem, még szükségem lesz egy kis kint létre. Így hát beültem az autómba és elhajtottam ide... majd amikor itt voltam, a figyelmeztetőt táblát figyelembe se véve kiültem a szakadékot és a kilátót elválasztó szalagkorlátra és rágyújtottam. Egyesek szemében ez biztosan őrültségnek tűnhetett, hiszen elég kicsit is megcsúsznom és bumm, odalent találnak meg... az igazság viszont az, hogy az elmúlt években egy ilyen kis veszély aligha kezdhette kedvemet... volt vadászpilótaként pedig valószínűleg eléggé ciki lenne, ha félnék a magasságtól, hát csak vállat vontam.
Hogy hogyan voltam? Hát érdekesen. A vérszomjam megint kicsiny lüktetésként jelentkezett csak a tudatom mélyén. Szerencsére a bölény vére tényleg elég jól bevált, szóval ilyen téren nem volt miért panaszkodnom... a falkával sem volt semmi, jól alakultak a dolgaink... a kölykök pedig változatlanul jól teljesítettek a felkészülésen s csaláson se kaptam még senkit. De persze túl szép lenne, ha minden jól alakulna... bár... rosszul alakultak volna? Ezt se mondanám. Csak... valahogy a kapcsolataim elég érdekesek. Az unokám, Kate, aki igazából ki nem állhat, de azért szóba áll velem... atyám, akivel hétről hétre összefutok és informálom a dolgok alakulásáról... Faye, aki a múltamból eddig egyedül örült nekem őszintén... no és igen... Sarah. A nagybetűs nő az életemben, ki viszont inkább nem venne tudomást rólam, ha tehetné. Hogy hogyan álltunk... nem olyan jól, ahogy szeretném... de nem is olyan rosszul, elvégre hajlandó hozzám szólni és emberszámba venni.
Újabbat szívtam a cigarettából. De eszembe sem volt feladni. Még az elején volt ez az egész ügy s bár a korábbi állapotokhoz képest mérföldekkel vagyunk mínuszban, valahogy mégse tört le a kedvem. Ha már az első nehézségeknél feladtam volna, akkor tényleg nem lett volna jövője ennek az egésznek... de nem... nem adom fel harc nélkül. ~Látom nem csak én nem tudok aludni.~ Egy ideje már éreztem. Így későn, lassan éjfél tájékán elég kevesen mászkáltak a környéken. Szinte az egész város aludt már, de nem is voltam most ott. S így nem olyan meglepő, hogy kiszúrtam egy közelben bóklászó, magányos energiát. Egy meglehetősen fiatal energiát, ami azt illeti. Aztán egyre közelebb jutott, mígnem már el is küldtem neki a mentális üzenetet így a fél pajzsom mögé rejtőzve. Kíváncsian hátra is fordultam... mögöttem pedig egy karcsú alakot láttam kibontakozni a sötétségből a felhajtó irányából.
Mondhatnánk, hogy ez is ugyanolyan nap, mint a többi, de nem volna igaz. Nem tudtam aludni, pedig nincs baj az alvókámmal, még annak dacára sem, hogy igen sokszor vagyok képes meglehetősen horrorisztikus rémálmokat összehozni, hiába, a múltam árnyai gyakorta kísértenek, nincs ebben semmiféle csoda. Azért beszóltam Sarahnak, ha otthon volt, hogy járok egyet, és ne aggódjon, vigyázok magamra, meg a nagy számra. Alapvetően nem voltam összeférhetetlen természet, szóval hacsak nem futok bele valakibe, aki direkte ki akar kezdeni velem, és rojtosra szaggatni a bundám, akkor nem lesz baj. Nem aggodalmaskodtam, minek? Ha valaki meg akarna ölni, jó eséllyel sikerülne neki, mivel nem voltam még olyan hú de erős farkas. Ám, ha minden pillanatban ennek a lehetőségétől tartanék, már nem élnék, mert valaki kiszagolta volna a félelmemet. A kilátó jó ötletnek ígérkezik, biztos szép odafentről a város, igaz baromi messze van, de legalább valóban jó alaposan kiszellőztetem a fejem. Ha más nem, visszafele majd az erdőn át lerövidítem az utat farkas alakban, és nem lesz gond. Beletelik másfél órába, míg elkocogok az említett helyig, s egyébként valóban futok, lévén kellemeset a hasznossal, nemde? A mozgás mindig is nagyon fontos volt a számomra, e nélkül aligha telhetne el egyetlen napom is, ilyen, vagy olyan formában. A fülembe dübörög a zene, többnyire Pink, mert egyszerűen imádom, és nem is igazán figyelek a környezetemre. A pajzsom persze annyira le van eresztve, hogy érezzem, ha esetleg farkas ólálkodik a közelben, mert számomra maximum ők szolgálhatnak veszélyforrásul. Azonban nem különösebben tartottam ettől, viszonylag gyakran hajtott el mellettem kocsi, még a késői időpont ellenére is, nem hiszem, hogy megérné kockáztatni a kekeckedést velem. Amint odaértem a kilátóhoz vezető felhajtóra, megtorpantam. Farkas. Remek. Pink hangjába belevegyült a mentális üzenete, én pedig nem voltam rest azonnal válaszolni, ha már ilyen csacsogós kedvében van a másik. Ha nőstény lenne, valószínűleg megpattannék, viszont a hímeket csípem, főleg a nálam idősebbeket, ő meg kétségkívül az. Hogy pontosan mennyivel, azt képtelen lennék megmondani, lévén elég karcsú az éveim száma, így kevés olyan farkas akad, akinek a pajzsa mögé tudok nézni. ~Valóban nem csak te…~ Húzom ki a fülemből a fülhallgatókat, és kapcsolom ki a mobilom, hátha élő szóra váltunk, bár gyakorta kényelmesebb volt a mentális kommunikáció, nekem pedig még nem ártott gyakorolni. Nem mintha nem menne, de minden alkalmat meg kellett ragadnom a fejlődésre. - Milyen a kilátás? Remélem, nem valami olyan kedvességet kapok, hogy nézzem meg magam, mert úgyis meg fogom, nem ez érdekel, inkább az, hogy a hím miként vélekedik. A dohányra csak egy röpke ajakrándulás a válaszom, nem szeretem, de Sarah mellett már megszoktam, szóval elviselem. Lassan odalépkedek mellé, ha nem lenne épp jó arc a tag, akkor megjárom, de nem érdekel, falkaszaga van, nem fog bántani.
A hozzászólást Yvonne Blake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 07, 2014 10:28 am-kor.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halványan elmosolyodtam a válaszára. No, úgy tűnik egy beszédesebb nőstény közeledett felém. Nem voltam a Fürkészek tagja, így pontosan nem tudtam belőni, mennyi idős is lehet az érkező. De abban biztos voltam, hogy nem kölyök kimondottan, de legalább 100 alatti. Az ilyesmi amúgy sincs ráírva a farkasok homlokára, így ha akarnék se tudnék pontos számot mondani. Azt viszont érzem a közeledésével, hogy milyen illat lengi körbe... nem, ez most nem a parfümjének vagy bármilyen dezodorának szóló reklám volt. Az a jellegzetes szag lengte körbe, ami a falkatagokra jellemző... ugyanakkor nem árasztotta magából olyan szinten, mint azok, akik évek óta beletartoznak a csoportosulásba. Vagy új, vagy nem a hegyiekkel/hotelesekkel él... vagy mindkettő. Majd kiderül, ha ki kell derülnie. Végigmértem a közeledőt, viszont nem kimondottan a bámulós, nyálcsorgatós tekintettel. Sokkal inkább az érdeklődőjével, aki megnézi magának, kivel is szándékozik szóba állni a közeljövőben. Mire odaért mellém, én már újfent kinéztem a távolba. Komolyan mondom, néha ha ránézek a városba olyan, mint ha el akarna rejtőzni az azt körbevevő terepben... hogy aztán csak a határhoz elérve vagy ilyen magasságból lássuk meg a valóságot. - Pont olyan, mint általában - intek ki előre, egy pillanatra elhitetve a nővel azt, hogy tényleg bunkó választ kap, de csak egy szívás és kifújás idejére várakoztattam meg. - A táj szép, míg így sötétben is, a város pedig alszik. Megtévesztően nyugodt. Az emberek pihennek, azt híve, hogy a mindennapi problémákon kívül más nem várhatja őket... pedig ha megtudnák, hogy hány potenciális gyilkos veszi őket körbe, talán fegyverrel a kezükben virrasztanának. Az emberi természet ilyen. Ha veszélyben érzi magát még a saját fiziológiáján is felülemelkedik, csak hogy minimális biztonságérzetet adjon magának. Aranyos... csak kár, hogy az esetünkben még ennyire se mennének. Közben újra kifújtam a füstöt, úgy, hogy ne a mellette-mögöttem állóra menjen. Alapjáraton nem szokásom ráfúni másra ráfújni ezt az izét, mert én se szeretem... kivétel, ha rosszallok az illetőre, akkor a képébe küldöm... de most még nem állt fenn ez az eshetőség. - Nicholas vagyok - nézek fel a mellettem állóra. - Kit tisztelhetek benned, falkatárs? Alapból szokásom bemutatkozni az újabbaknak, még ha nem is rögtön a beszélgetés elején. De most az egyik falkabeli volt velem, akit még nem ismertem... nem árt az ilyesmit ilyenkor az elején lerendezni.
Már épp érkezne valami pimasz riposzt, mikor hála a jó égnek tovább szövi a szavait, nekem pedig nem kell úgy éreznem, mintha tök idiótának nézne. Nem vagyok oda azokért, akik hajlamosak túlságosan magas lóról tekinteni a világra. - Ám addig jó nekik, míg nem tudják, így nem félik minden nap a halált. Meg aztán, közülünk se mindenki igazi vérgőzös gyilkológép. Pillantottam az arcára, mert nyilván neki nem véletlenül jutott eszébe pont ezt kiemelni, élek a gyanúval, hogy ő maga kifejezetten rajong a kis gondtalan emberek husikájáért, de nem fogom ezt firtatni. Nem ítéltem el azokat, akik nem szeretik háttérbe szorítani a vér iránti vágyukat, és nem csak állatokat, hanem olykor embereket is felvesznek az étlapra. A munkám során korábban első kézből tapasztaltam, mire képes az elborult emberi agy, egyesek határozottan megérdemelték volna, hogy valamelyik vérfarkas ízekre tépje őket. - Tényleg szép. Nem láttam még ilyen messziről és magasról. Állapítottam meg, mikor kikönyököltem a kilátó szélére, elmerengtem pár pillanatra, a hideg ellenére határozottan szerettem ezt a helyet, bár ha Sarah el akarna menni, gondolkodás nélkül követném. Most már a világ végére is. Épp hogy eszembe jutott Teremtőm, már érkezik is a sokk, ugyanis a Nicholas név határozottan ismerősen cseng a nem túl távoli múltból, s kötve hiszem, hogy olyan sok lenne belőlük a falkánkban. - Ohh… Csúszik ki a számon, ám nem azért, mert nem vagyok ura a reakcióimnak, gesztusaimnak, vagy érzéseimnek, sokkal inkább azért, mert azt akarom, hogy tudja, nem ismeretlen számomra a személye. Ugyanakkor, túl sokat sem tudok róla, de amit igen, az jelenleg számomra bőven elég. - Yvonne vagyok, de a tisztelet aligha jár addig, míg nem érdemlem. Felelek a kérdésére, én úgy voltam vele, hogy az ilyesmit ki kell érdemelni, hol vérrel, hol elég egy megragadó, briliáns személyiség, egy tiszta lélek, sok mindennel el lehet érni, az én szememben legalábbis, de csak úgy a semmiből egyáltalán nem. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy ő hallott-e már rólam, épp ezért nem is mondok neki semmit egyelőre Sarahról, mert igencsak szeretném tudni, hogy esetleg szólt-e rólam a Teremtőm. Nem fogok megsértődni, ha nem, hiszen még erőteljesen dolgozunk a kapcsolatunkon, de valahol jól esne, ám nem is reménykedek a dologban. Sok oka lehet annak is, ha nem említett…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Lehamuztam a mélybe a cigaretta végét, újfent nem kevés potenciális ,,ejtőernyőst” küldve a biztos halálba. Jó darabig mintegy révetegen tekintettem a távolba, mielőtt újra megszólaltam volna. - A boldog tudatlanság áldása, mi? Addig jó, míg nem tudnak egy olyan világról, mely alapjaiban rengetné meg az övékét. Ah, bele se merek gondolni. Az egyházak valószínűleg meghirdetnék a maguk kis keresztes hadjáratát, kikiáltanának minket démoni teremtményeknek… a kormányoknál napirendre kerülne a ,,vérfarkas-kérdés”, hogy mit kellene kezdeni velünk – lásd X-men -… a sok hülye is megjelenne, akik részesülni akarnának a hosszú életből… s még sorolhatnám. Nem, határozottan jobb így. - Talán nem azok, de tudod… a város története bizonyítja, hogy elég néhány idióta hozzá, kik nem tudják visszafogni maguknak… mondjuk… az őrzőknek is kell valami elfoglaltság, nemigaz? Bele se merek gondolni, mi lenne velünk az őrzők nélkül. Oké, elég gyakran idegesítők tudnak lenni, hogy mindenbe beleszólnak, de akárhogy nézem határozottan hasznos a jelenlétük, ami a nyilvánosságot illeti... különben már a takarításra is nekünk kellene figyelnünk. A mágiában való jártasságuk meg aztán főleg, emlékszem, annak idején csak azért tudtam hatásosan menekülni Amerikában, mert az egyik őrző csoport meggyógyította a sérüléseimet. - Néha megéri eljönni ide. Fairbanks-nek szerencsés a fekvése, a táj pedig ami körülveszi… nos, néha érdemes megállni és gyönyörködni benne. A hang viszont, amit kiad… összevont szemöldökkel nézek most rá. Határozottan olyan a hangja, mint aki egy nagy felismerést tesz. Ó, te vagy az? vagy hasonló. A szemeim összeszűkültek, mélyen belevéstem őket a nő tekintetébe. Kutatva tekintettem rá és talán kényelmetlen is lehet, de megvolt a maga miértje. Én szem alapján jegyeztem meg az embereket. Abból nincs két egyforma, nem lehet keverni. Így hosszú ideig elidőzött a tekintetem rajta… majd az arcán… majd az egész emberen… de a memóriám határozottan megmakacsolta magát. Nem, én nem ismerem ezt a nőt… de akkor? - Ismerjük mi egymást? – teszem fel a kérdést. Valami okának kellett lennie, hogy ilyen reakciót váltottam ki belőle és láthatóan szerettem volna tudni, hogy miért. A neve alapján se ismerős… ismertem ilyen nevű nőt, de az egy pultos volt Marsailles-ben és már valószínűleg rég halott. - Nos Yvonne… az első benyomás határozottan fontos lépés ebben. A cigi a végére ért, elnyomtam hát a fémen, majd egy mellékes mozdulattal dobtam be a hóba a csikket.[/b]
- Meg nekünk is addig jó, mert elég kellemetlen belegondolni abba, hogy boldog-boldogtalan ezüsttel mászkáljon. Ráncolom kissé a homlokom, sosem becsültem le az embereket, a tudatlanság még nem ok arra, hogy kevesebbnek nézzem őket. Igen, gyengébbek, de ez nem jelenti azt, hogy butábbak is, vagy hogy adott esetben ne tudnák megvédeni magukat. Határozottan találékony faj, ez kétségtelen, az életösztön pedig igencsak sok mindenre sarkall, ezt mi nagyon is jól tudjuk, mert olyan világban élünk, ahol gyakran kell megvédenünk magunkat. Valóban csúnya lenne, ha mindenki tudna rólunk, és nehezebb lenne eltitkolni, kik vagyunk, hiszen lenne mivel tesztelnie minket az embereknek. Kivéve persze Annakpok sarjait. - Nyilván. Meg aztán, egy elszabadult kölyök is igen veszélyes tud lenni, azt hiszem, volt is rá példa nem olyan rég. De valóban unatkoznának az Őrzők, ha nem lennének ilyen esetek. Nem mintha annyira a szívén viselném a sorsukat, de hát így a normális. Tény és való, hogy vannak kattant vérfarkasok, akiknek nem számít, hol és kinek oltják ki az életét, és fedik fel magukat esetleg. Ezt nem tudtam sosem megérteni, de megkérdezni sem fogok róla senkit, aki már tett ilyesmit. Nyilván a falkában azért kötöttebbek a dolgok, bár még nem merültem el túlzottan a szabályokban. Lehet addig jó, nem meg el az életkedvem is. - Majd megnézem tavasszal is, akkor szerintem még lenyűgözőbb. Nem mondom, hogy most nem az, és a téllel sincs kifejezetten bajom, de hát, a zöldet attól még jobban szeretem, akkor kel életre minden, ilyenkor inkább a komorság jut eszembe a tájról, azért meg nem rajongok. Először nem válaszolok a kérdésére, csak megcsóválom a fejem, nem, nem ismerjük egymást, ez teljesen biztos, lévén soha az életben nem találkoztunk még. Az pedig, hogy hallottam róla az utóbbi időben párszor, nem jelenti azt, hogy ismerném. Ennél azért maximalistább vagyok minden téren, és viselkedéselemzőként soha nem is jelenteném ki, hogy bárkit is ismerek, azt vallom, hogy még saját magával sem lehet teljesen tisztába mindenki, nemhogy másokkal. A nevem hallatán nem esik le neki a tantusz, tehát Sarah nem említett neki. Nem mondom, kicsit azért rosszul esik, de azt hiszem, az lett volna a nagyobb csoda, ha megtette volna. Megsértődni nem fogok, ahhoz ennél sokkal több kell, nem is tudom, valaha volt-e már rá példa, hogy felhúzzam az orrom. - Igen, az első benyomás mindig fontos. Épp ezért igyekszem most elvonatkoztatni attól, amit Sarahtól tudok róla, mert nyilván másodkézből nem szabad semmit megmásíthatatlannak gondolni, és szerencsére nekem nem is okoz gondot az, hogy ne mások véleményére alapozzak. Titkolózni meg nem fogok, mert előbb-utóbb úgyis kiderülne, másrészt a rejtélyes nőstényördögök mintapéldánya határozottan nem én vagyok. Engem az egyenesség jellemez minden körülmények közt, így most sem lesz ez másként. - Sarah kölyke vagyok. Jelentem ki, majd hagyom, hogy ez az információ beérkezzen, és esetlegesen feldolgozza, aztán majd meglátjuk, milyen irányba megy tovább a beszélgetés. Ha olyan hangulatomban lennék, bizonyosan meg találnám jegyezni, hogy van szemetes is, látván a cigicsikkes akcióját, de jelenleg nem óhajtom lecsókolni a korlátot, maximum majd később összeszedem. Az egy dolog, hogy valaki dohányzik, viszont attól még nem kell parasztnak lenni.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halk morranást hallattam. - Nem is beszélve arról, hogy talán még listázni is akarnának minket, kötelezni önmagunk felfedésére. Hát nem, köszönöm szépen, elég, ha az őrzők tudnak rólunk. Mondjuk megnézném azt a földi halandót, aki nekiállna ezüsttel kalimpálni. A hangomból érződik, mi történne abban az esetben, ha sor kerülne erre. Valószínűleg a kezébe adnám annak az embernek a fejét, talán még nem is pislognék közben. Onnantól pedig már mondhatom azt is, hogy jogos önvédelem, elvégre nem én kezdtem a dolgot. Bár utána meg megkapnám azt, hogy én voltam az erősebb, enyém a nagyobb felelősség... áh, mennyivel egyszerűbb volt ez a háborúban. Lelőttem és kész, semmi hóbelebanc. - Igen, arról én is hallottam. Három kölyök a nyílt utcán csinálta a fesztivált. Meg is lett az eredménye. Ugyan nem voltam akkor itt éppen Fairbanks-ben, mikor ez történt, de lassan a hírek hozzám is eljutottak, akárcsak a ,,honorálás" dolgai. Mondjuk, nem tudom... lehet ha az én kölyköm csinált volna ilyet akkor úgy vágom tarkón hogy a bolygó másik felén levő kínai kisgyerek adja neki a másikat. De mivel nem volt, ez megmaradt egyszerű hipotézisként. - Akkor tényleg gyönyörű - biztosítom. - Télen is az, de így este inkább a környék titokzatossága az, ami számomra a legjobban kiütközik. Ah... Fairbanks és a maga atmoszférája... kíváncsi lennék hogy mit érez egy olyan személy, aki fogékony a spirituális dolgokra és ezzel tisztában is van. Vajon mennyire érzékelhetik, hogy valójában ennek az álmos városnak, mely a semmi közepén terül el, látszólag a külvilág mocskától... ah... átlagember, de nagy szerencsétek van. Csak éltek bele a magatok kis világába, nem is sejtve, mi vesz körbe titeket... igen, azt hiszem Yvonne-al jól látjuk a dolgot... tényleg addig jó, míg megmaradnak a tudatlanságukban. Mondjuk lehet nekem is ott kellett volna maradnom most. Amikor csak megrázza a fejét, könnyen abba a hitbe engedem magam, hogy oké, a jelek szerint csak a képzeletem játszik velem és csak tényleg most találkoztunk először. Az a felsóhajtás viszont nem hagyott... túl sokat éltem ahhoz, hogy ezek a nyilvánvaló jelek ne legyenek evidensek. A megjegyzésére most nem mondok semmit, elvégre általános igazságot állapítottunk meg, kár ragozni. Na de ami ezután következik... éppen bele akartam fújni a kezeimbe, hogy egy kis hőt adjak nekik, amikor meghallottam, hogy ki is ő... s annyira meglepődtem, hogy félbemaradt a mozdulat, a szám meg nyitva... így úgy tűntem, mint ha gőzölögne a kezem. Csak egy kis idő után fordítottam rá a tekintetemet és láthatott őszinte meglepettséget a szememben. Ah, Fairbanks-Fairbanks... állandóan ezt csinálod velem. Igazából meglepő a dolog, mert nem gondoltam volna, hogy van kölyke a szőkének. Tévedni farkas dolog. Bár mondjuk evidens a dolog, hisz Sarah se egy mai csibe... lehet inkább az a meglepetés tárgya, hogy pont a kölykével találkozok? - Szóval mesélt rólam - nyerem vissza végül a hangomat. Egyszerű megállapítás, sem mint kérdés, hogy vajon mit is hallott rólam. Hát elnézve a kedves legutóbbi reakcióit a közeledésemre valószínűleg nem sok jót. Már a legelső találkozónk se olyan volt itt, mint amit mesébe lehetne foglalni... szegény akkor eléggé zaklatottan távozott s azért sem álltam el az útját... aztán ami azóta volt... a nyílt színvallás... amit magamra vállaltam, az még Vietnámnál is keményebb dió lesz.
- Nem mondom, hogy nem tudom elképzelni. Amilyen szinten fejlődik a tudomány, szerinted mennyi idő alatt találnának fel valami ezüstöt tartalmazó bénító lövedéket? Ha engem kérdezel, túlságosan gyorsan. Vidám téma egy friss ismeretségnek, nem mondom. Ez persze nem jelenti azt, hogy bánnám, hogy nem valami klisés ismerkedős maszlagot nyomunk le, mert az nem volt igazán a kenyerem. Tudtam én viselkedni, nagyon is tökéletesen, de nem volt benne semmi izgi, szóval jobb ez így. - Nem is baj az, ha minden hülyeségnek megvan a maga következménye. Bár azt inkább hagyjuk, hogy mennyire megvolt a véleményem a dolgokról, főleg a teremtők részéről, hiába, ez a kérdés nekem nagyon is fájó pont volt, elvégre Sarah előtt egy utolsó, gyenge, teremtők szégyene volt az apám, meg a férjem, meg az azt hittem szerelmem. Hagyjuk is, mert csak ideges leszek tőle, jobb, ha nem gondolok rá. Nekem mondjuk szerintem soha az életben nem lesz kölyköm, eszemben sincs ilyen tortúrának kitenni magam… Meg egy embert sem, ha már itt tartunk, én ugyanis nagyon megszenvedtem lelkileg a farkassá válásomat, de ehhez senkinek semmi köze. Sarah tudja, és ez nekem bőven elég. - Az biztos, hogy van valami ebben a városban, ami meglehetősen különleges. Mondhatni, vonzza a fajtánkat. Biztos az őseink meséi miatt. Állapítom meg, és bár lehet, ostobaság, de én maximum ennek tulajdonítanám őket. Elvégre, elméletileg innen ered minden vérvonal, a fajtánk, épp ezért sokkal misztikusabb lehet számunkra, mint bármely más hely a földkerekségen. S milyen jó, hogy ezt oly sokan közülünk nem tudják. Míg nem jön ide valaki, fogalma sem lehet róla, milyen ez. Valahol a szívem mélyén remélem, hogy Sarah sosem akar majd elmenni a városból, mert kezdem jól érezni magam, épp ezért nem díjaznám nagyon a dolgot. Persze, mennék vele, miután megbizonyosodtam róla, hogy esélyem sincs meggyőzni az ellenkezőjéről. Szerencsére azonban erről nem volt szó, de azt nem mertem volna kijelenteni, hogy nem fordulhat úgy a kocka. Hoppá. Úgy tűnik, nagyon megleptem. Ezek szerint biztosan nem tudott rólam, bár lehet anyám helyében én sem meséltem volna magamról, elvégre először ott hagytam, aztán az agyára mentem, és csak most kezdett el rendeződni a viszonyunk, a képességeink átmeneti elvesztése óta kicsit jobb a helyzet, a mellettem álló hímmel való találkozását követően pedig már-már csodás. Akárhogy is, azért ezt a döbbenetet jól esik látni az arcán, szerintem Sarah is jót nevetne rajta. - Mondhatni. Bólintottam, de ennél többet maximum kiverni tudna belőlem, mert hogy nem fogom neki kiadni a Teremtőmet, az hétszentség, részemről meg inkább mástól kapjak, mint Sarahtól, tőle minden sokkal jobban fáj. - Az viszont tuti, hogy jól felkavartuk most az életét. Ennyit talán mondhatok, mert erre magától is rájöhetett igazán, mármint, az ő részéről, az enyémről nyilván nem tudhatott semmit, de a szavaim nyomán talán egyértelmű lesz, hogy én sem voltam része eddig az életének, és nyilván nem azért, mert olyan frissen lennék beharapva, mert azért már nem kölyök vagyok.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A szavai egy régi emléket ébresztenek fel bennem. - A helyzet az, hogy ezt már feltalálták... évszázadokkal korábban - egyik kezemet ösztönösen a saját vállamra helyezem és finoman megmarkolom... valószínűleg egyértelmű, hogy miért. - Még ha nem is bénításra, hanem ölésre. Annak idején, az amerikai függetlenségi háborúban belefutottam egy ember alakulatba, akik ilyen lőszerrel lőttek rám... a sors iróniája, hogy egy farkas adta a kezükbe a technológiát. A heg a vállamon éberen őrizte emlékét annak az incidensnek... amikor 1776-ban, egy éjszakai portya kellős közepén fúródott a vállamba az ominózus lövedék... s kis híján ott leltem halálomat. Hány éves is voltam akkor? Majdnem 130... borzasztóan fiatal a mostani koromhoz képest. - Nem, egyáltalán nem. Jobb, ha minél hamarabb rájönnek, hogy a tetteknek súlya van... különösen egy vérfarkasénak. Inkább fiatalon, mint idősen. A tettek súlya... ah, mennyit tudnék mesélni erről. Sajnos én nem tartoztam bele abba a kategóriába, aki fiatalon ismerte volna ezt fel. Akkor biztosan másként alakulnak a dolgok. Mert akkor még Sarah velem lenne, a fiam megélhette volna az aggastyán kort, s lenne egy unokám, aki felnéz rám... de ehelyett egyedül vagyok, a nő, akit szeretek, el akar zárkózni tőlem, én magam fojtottam meg a fiamat, s Kate ki nem állhat... igen, határozottan meglettek a tetteim következményei... a mai napi, minden egyes pillanatban érzem őket. - Atyám annak idején rengeteget mesélt erről a helyről. Ott, hol Aurora mosolyog le ránk, hol hóba s mítoszba öltözik a táj, hová csak a Nagy vízen át mehet az utad... hol farkasok vonyítanak szüntelen az égre s érezheted, otthon vagy... onnan jöttem én, bölcsőjéből fajtánknak. Annak idején, ennek hallatára sokszor lett volna kedvem megkeresni e helyet... szóval igen, van igazság abban, amit mondasz. Sosem felejtettem el atyám meséit, a tudatom megőrizte őket. Igaz, akkoriban egyáltalán nem tudtam, hol kereshetném ezt a bizonyos őshazát... a nagy víz számomra akkor maximum a La-Manche csatornát jelentette, esetleg a Fekete-tengert. Csak évekkel később jöttem rá, miről is szólt a fáma. Hogy meglepődtem? Az gyenge kifejezés. Talán ha lassan már nem fagynék hozzá a korláthoz itt ültömben, le is csusszanok, ezzel megoldva Sarah udvarló problémáját. Hogy ennyire miért döbbenek meg a dolgon, arra viszont normális magyarázatot aligha tudok adni. Yvonne viszont eléggé szűkszavúan reagálja azt le, amit mondtam. Nagyon helyes. Nem tartozik nekem számadással, hogy önként kezdjen el beszélni. - Ha a saját példámat veszem alapul, akkor még finoman fogalmaztál. Ez persze érthető is... azok után, ahogy alakultak a dolgaink. A hangom őszintén csendül s... igen, mint ha bűnbánat is vegyülne bele. Nem az én hibám volt, hogy végül nem térhettem vissza a kedvesemhez... de én idéztem elő azt a rohadt állapotot, ami miatt történt, ami. Miközben nekem ott kellett volna lennem mellette, amikor a legnagyobb szükségben szenvedett... volt mit szégyellnem. - Tudod, anyádnak volt egy megjegyzése, mikor találkoztunk pár napja. Azt mondta, nehezen viseli, ha csak úgy megjelennek a fontos személyek a múltjából. Először azt hittem, csak általánosságban beszél... de aztán leesett, hogy mire gondolt és most megerősítettél benne - lassan ránézek, de nincs vádlás a tekintetemben. - Te is eltűntél az életéből huzamosabb időre, igaz?
- Hoppá. Nos, koromból kifolyólag nekem ez új infó. Mekkora görény már az a farkas, aki ilyesmit művel? Bár, ahogy mondani szokás, szerelemben és háborúban mindent szabad… Üss a szádra, Yvonne, mert a saját szavaiddal mented fel egykori férjed a bűne alól, és ez az, amit soha életedben nem szeretnél megtenni. Nem, ettől még nem fog neki megbocsájtani, mostanra már nincs baja azzal, hogy farkas lett, de nagyon sok idejébe került megemészteni a dolgot, és sokáig úgy gondolta, hogyha tehetné, akkor ismét csak egyszerű ember lenne. Sarah mellett szerencsére megváltozott a dolog. - Szóval a válladon talált el a golyó? Remélem, egyszer megnézhetem, imádom a hegeket. Számomra egyértelmű volt, hogy az ezüst nyomán heg maradt, és az sem kérdéses, hogy valóban azért akarom megnézni, nem pedig mert annyira vágynék közelebbről megszemlélni az izmait, bár bizonyára az is érdekes látnivaló. - Nem is tudom elképzelni, hogy valaki idősebb koráig megússza az ilyesmit. Mondjuk, én viszonylag sokáig nem kerültem bajba, pont azért, mert olyan kis nyominger farkasom volt, hogy félelmetes, a teremtőm nem kevésbé, éppen ezért aligha voltam veszélyes bárkire. Meg aztán, burokban élve nem épp egyszerű kinyírni valakit. Ettől függetlenül megtörtént, véletlenül, de isteni szerencsével csak két lelket küldtem a másvilágra, mielőtt megállítottak volna. - Miért nem tetted meg sosem? Én hiszem, hogy olykor muszáj engednünk a vágyainknak, különben csúnya vége lesz. Csóváltam meg a fejem, és nem akartam belegondolni, hogy mi lenne mondjuk akkor, ha több telihold erejéig nem érezném a pofámban a vér ízét… Szerintem elég hamar visszavedlenék egy magát uralni nem tudó kölyökké. - Nyilván, de nem kenyerem a túlzott drámaiság. A lényeg így is lejön. Az viszont tuti, hogy most nem mondhatja, hogy unalmas az élete. Én nagyon szerettem Saraht, amióta ismerem, oda meg vissza vagyok érte, nehéz volt akkor régen ott hagynom, és hónapokba került, mire rávettem magam, de akkor így láttam jobbnak. Ki tudja, hol lennénk most, ha nem így teszek. Talán ő sem zárkózna el annyira mindentől, ami kicsit is jelent valamit érzelmileg. Mindenesetre kár ezen agyalnom, mert határozottan nem így alakult. - Jaja, a másik fontos személy a múltjából jelen. Emeltem meg a jobb kacsóm, mint ahogy iskolában szokás jelentkezni, egy fanyar mosoly is megjelent ajkaimon, s rögtön utána el is húztam a szám. - Asszem kezet foghatunk, olyan kis ügyesek vagyunk úgyis. Persze csak képletesen értettem a dolgot, milyen ironikus az életben ama aprócskának közel sem nevezhető tény, hogy pont azok képesek minket a leginkább megbántani, akiket a legjobban szeretünk… Nem is akarom magam beleképzelni Sarah helyzetébe, mert még jobban égne a pofám. - El én, mint a sicc. Akkor mondjuk úgy gondoltam, hogy nem ártok vele annyit, mint amennyit valójában ártottam, de ezen már nincs értelme keseregni. Sóhajtottam fel némileg gondterhelten. Legalább nem mondhatja senki, hogy mellettem unalmas az élet, sőt, még a kölyöknevelés marhaságaitól is megkíméltem anyámat, de nyilván ezt ő nem venné poénra, szóval nem fogom ezzel húzni az agyát. - Tudja már, miért tűntél el? Ezt az infót még nem tudtam meg Sarahtól, és lehet, Nicholastól sem fogom, de nem is feltétlenül a körülmények érdekeltek, hanem hogy elmesélte-e neki, mert jó lenne tisztában lenni vele, mire számíthatok. Nem mintha annyira akarnék egy apucit is, de azt nagyon is szeretném, hogy Sarah boldog legyen.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Hát eléggé az... mert aztán az embereit használta parasztnak a sakktáblán. Szépen kivárta, míg végzek velük és lesebeznek, mire a előjött és kis híján megölt... mondjuk megszívta, az elöljáróm a kezébe adta a fejét végül - kuncogok egyet. - Naigen, ez a két "szakma" már csak ilyen. Most mondtam volna, hogy főleg a szerelemben, de amennyire én értettem hozzá, inkább nem tüntettem fel magam Casanovának. Oké, pont az itt álló nőszemély anyja volt az egyetlen, akibe valaha szerelmes voltam, pontosabban vagyok is, de ez nem jelentette azt, hogy én vagyok Mr. Szakértő. Persze azért igyekszek. Felvontam a szemöldököm, majd megfordultam a korláton, most már Yvonne felé nézve. Szinte hallattam, ahogyan a farmerem felszabadul a jégből. - Megmutathatom, ha tényleg kíváncsi vagy rá. Utána várakozóan üldögéltem. Nem mondom, hogy kicsit nem lepett meg engem a nő kíváncsiskodása, de igazából nem ez volt az első ilyen eset. Láttam már példáját hasonlónak, akár... nevezzük szélsőséges formának azt a tűzbejövetelt. Hogy mi tette ezt, arról fogalmam sem volt... talán valami szubkultúrában ez jelenti a nőknek a keménycsávót... hé, de hát én az volnék! - Max akit aranykalickába zárt a teremtője... de megnézném azt a barmot, aki ilyet tesz. Most komolyan... igen, biztos lehet olyan teremtő, aki ilyet tesz. Túlságosan nagy Tupilek állatkertje, az őrzők is kapnak szabadságot, ráadásul a kerítéseket se feltétlenül építik magasra. Valaki egyszer biztos megpróbálta... vesztére, mert ha nem fojtotta meg érte hálából a saját kölyke, akkor valami komolyabb farkas biztos végzett vele... - Áh... - kuncogok. - A vágyaknak való engedés nem ismeretlen ám. A legjobb dolgok akkor értek az életben... bár sajna a rosszak is - sóhajtok egyet. - Amúgy... volt egy időszak, amikor nem volt ajánlatos az USA-ba jönnöm... amikor meg már igen, akkor... máshova vitt az utam. Ha pedig mégis idejöttem, azt megbántam... egy egész életre és basszus, ha megtehetném, visszaforgatnám azt a rohadt téridő kereket, meg se állnék 1861-ig... leülöm Marsaille-ben az időt és utána vissza Adélaide-hez... ah, hányszor elgondoltam már ezt... s mennyit értem vele? Semmit. - Tudod, rendes körülmények között kérnék egy brofistet és mondanám, hogy alapítsunk klubbot, de inkább megtöröm a szokást. Főleg, hogy ebben semmi vicc nincs jelenleg és ez a hangomból is kiérződik. Akárhogy nézem, egyikünk se arról híres jelenleg, hogy végső soron sok boldogságot csempészett volna Sarah életébe az utóbbi időkben. Azt nem tudom, Yvonne azóta mennyit tudott szépíteni a dolgon, de én gyakorlatilag... gyökkettővel megyek előre. Amikor viszont meghallom, hogy mi is vezérelte a lányt, előre hajtom a fejem - Oh, mon dieu, deja vu - hajtom kezeimbe egy pillanatra az arcomat. - Szegény Sarah... hogy állandóan megkapja ezt - lassan felemeltem a fejem. - Annak idején mi is egy ilyen... jónak tűnő ötlet végett váltunk külön, még ha időlegesre is terveztük. Naja, az öt éves jótékony szünet, mely során majd a nő falkája lekopik rólam, mi meg folytathatjuk a szerelmes napokat... pfff... most mondanám, hogy okos ötlet volt Sarah-tól, de nem háríthatom rá a felelősséget... én voltam azt a kicseszett kretén, aki elbasszarintotta az egészet. Ha volt itt felelős, az én vagyok. - Igen... elmondtam, tartoztam az igazsággal neki. Mondjuk nem nagyon foglalkoztatta, ahogyan észrevettem. Kicsit fura volt, hiszen ő kérdezte, aztán semmi reakció, de biztosan megvolt rá az oka. Ez a nő mindent csak okkal tesz. - Mindent elmondott neked a... közös múltunkról? - kérdeztem most már én is valamit. Mondjuk beérem egy egyszerű igennel is, nem várok beszámolót.
- A lényeg, hogy te voltál a szívósabb. Egyébként, nem mondhatnám, hogy rosszul csinálta, így több esélye volt, bár, a jelek szerint kevésnek bizonyult. Nem, abszolút nem tartom korrekt dolognak, ám logikusnak igen. Vannak olyan momentumai az életünknek, amiért bármit képesek vagyunk beáldozni, akár a gerincünket is… Például a túlélésért, bosszúért, szerelemért. Sorolhatnám még, ez csak a legalapabb három dolog, amik szerintem gyakrabban szerepelnek indítékként, mint bármi egyéb. Mondjuk, az utóbbiban én sem vagyok nagy májer, sőt. Igazából, szentül hiszem, hogy ez nem nekem való, egykori férjemet szerettem, nem szerelemmel, de tiszteltem, és a gyermekei anyja kívántam lenni, de ő másként döntött. Én meg akkor határoztam el, hogy köszi, de az én agyam ne ködösítse el semmiféle rózsaszín vattacukros érzés. - Persze, hogy kíváncsi vagyok, nem szokásom a levegőbe beszélni. Nekem sajnos nincsen, pedig marha sokszor lőttek már meg, de egyik golyó sem ezüst volt. Vonok vállat, mintha ez olyan természetes lenne, számomra az is, mert a korábbi szakmámból kifolyólag igencsak sokszor voltam necces helyzetekben, még ha a halál nem is fenyegetett, de kaptam találatokat szép számmal. - Én ismertem olyat, aki szerette aranykalitkába zárni azt, akiről azt hitte, az övé. Jó vége persze aligha lehet az ilyen eseteknek, de nem mindenkinek osztottak észt… Magamról beszélek természetesen, de talán nem olyan átlátszóak a szavaim, és nem jön rá egyből, bár túlzottan az sem hatna meg, ha így lenne. Amennyiben Sarahval rendezik egymás közt a dolgokat, úgyis többet fog tudni rólam, mint amit szeretnék, hogy tudjon, akkor meg tök mindegy. Persze, az is lehet, hogy nem fogják tudni elsimítani a múltban történt kellemetlenségeket, de ezt majd az idő eldönti. Még én sem tudom, hogy melyikért szurkoljak inkább. - Értem. Végső soron az a lényeg, hogy most itt vagy. Már gondolom én, mert alapvetően pozitív, hogy teljesülnek az ember vágyai, még ha lassan is. Értékelni kell az apró sikereket is, különben belefásulunk az unalmas, hosszú életünkbe. - Ez van. Most már tudom, hogy marhaság volt, de visszacsinálni nyilván lehetetlen. Csak remélni tudom, hogy idővel sikerül kihúznom belőle a tüskét. Nekem mondjuk még mindig könnyebb dolgom van, mint neked. Pillantottam rá, mert én azért jóval kevesebb időre tűntem el, és nem is ígértem meg soha, hogy visszajövök. Először nem akartam, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyjából egy nap elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem lesz így jó, de nem akartam ökröt csinálni magamból azzal, hogy rögtön visszakúszom hozzá. - Az tök más, hogy mit veszel észre, és mi van belül. De minek magyarázzam? Szerintem jobban ismered nálam, és tudod, hogy mennyire nehezen nyílik meg. Főleg az olyanoknak, mint mi, akik egyszer már megsebeztük. Én azért hálát adok a sorsnak, hogy mostanra már fényévekkel jobb a helyzet köztünk, de ezt nem fogom a másik orra alá dörgölni, részemről ez nem verseny. - Nem tudom, mi a minden, de nagy vonalakban vázolta a történetet. Szóval nagyjából képben vagyok. Bólintottam, nem fogom ecsetelni, mert nyilván ő is egészen élénken emlékszik a dolgokra, lévén elég vaskosan érintett benne. Meg aztán, nem vagyok mazochista, hogy egy félresiklott love storyt kétszer is meghallgassak. - Akármit is tervezel, ne add fel… makacs egy némber, tudod jól, nem fogsz könnyen célt érni.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Tervezésből és taktikából ötös, ezt nem tagadom... viszont egyből elvérzett, amint egy vele azonos erejű farkassal került szembe. Mondjuk ez így nem teljesen igaz. Karas igazi veterán volt, talán a legdurvább farkas volt a falkánkban. Kemény volt, harcos szívű, aki fegyelmet tudott tartani s még igazságos is volt. Az, hogy végül egy ágyúgolyó tépte le a fejét, talán az egyik legalantasabb halált volt, amit egy ilyen vérfarkas halhatott. Legalább a búcsúztatása méltó volt már. Yvonne viszont köti az ebet a karóhoz... nem viccelt, tényleg szeretné megnézni. Hát jól van, végül is, miért ne. Bár nem tudom, mennyit fog látni... hülye vagyok, neki is vérfarkas szemei vannak, nagyon élesen láthat vele. Kibújtam a kabátomból, majd a pulóverem is lekerült. Benne voltunk a télben rendesen, de hála a vérfarkas testnek, alig éreztem meg... meg különben is, egy orosz bírja a hideget. Belecsimpaszkodtam a pólóm nyakba, mely ugyan ellenkezett, de addig húztam, míg belátást nem nyert a sebre a vállamon... amit éppenséggel egy nonfiguratív tetoválás hivatott elrejteni, de a nő számára kivehető volt. Nem volt kis seb egyáltalán, anno nagyot ütött az a vacak. - Fiatal vagy még, biztos lesz még alkalmad összeszedni párat... a mi életünk már csak ilyen. Bár van néhány, amit legszívesebben nem szedtem volna össze... eh, na várj, miért lövöldöztek rád ennyire? Igen, határozottan voltak olyanok, mert ez azt jelentette, hogy kihagytam azt az időszakot... azt a 20 évet például nyugodt szívvel x-eltem volna. Yvonne viszont most felkeltette az érdeklődést az elejtett szavaival. Nofene, csak nem valami Rambina? - Naja, sajnos mindig lesznek olyanok, akik észosztásnál Paris Hilton mögött álltak... de mi már tudjuk, mi a teendő majd kölyök ügyben. Vicces... három és fél évszázadot megéltem, de még egyetlen egy kölyköt se adtam a világnak. Legalább is nem tudok róla, hogy lenne. Akit eddig megmartam az emberek közül, azt általában cafatokra is téptem. Senki se élhette túl. Aztán mindig kiderülnek utólag, hogy nem úgy vannak a dolgok, mint hisszük... biztos van valami bosszúálló kölyköm valahol... Kate biztos imádná. - Sok sikert hozzá, sorstárs - biccentek, őszinte a gesztus. - Bár... végső soron az ő vére vagy, összetartoztok. Így pedig szerintem jó eséllyel indulsz. Megvolt a saját meglátásom a teremtő-kölyök kapcsolatról. Az én teremtőm anno rám bízta, hogyan boldogulok. Nem fogta a mancsom, elmondta, mit vár el tőlem, utána nekem kellett megoldanom. De ez csak a kiképzés része... lelkiekben mindig számíthattam rá... akárcsak ő is rám... talán ez lehet az alapja a legtöbb ilyen kapcsolatban... nemtisztelet a kivételnek. - Igen, megsebeztem, tényleg... hat éves kapcsolat lett belőle - kuncogok, hisz ismeretségünk verekedéssel kezdődött. - Viccet félretéve. Igazad van abban, hogy jól ismerem Sarah-t... korábban is eléggé morgós tudott lenni... de most engem inkább egy erődre emlékeztet, akárhányszor nézek végig rajta. Mondjuk mit vártam... Már csak azért is, mert gyakorlatilag állandóan elrejtőzik a pajzsa mögé. De ez csak egy része volt a dolgoknak. A viselkedése, a hozzáállása szintén erősítette ezt a hasonlítást. Vajon csak velem ilyen... nem, Yvonne-al is a jelek szerint, elvégre akkor nem említette volna meg. Az elmondására bólintok. Szívesen rákérdeznék, hogy mit mondott Sarah, de aztán inkább elharaptam a dolgot. Képben van és mivel én úgy állok, ahogyan, nem szükséges kiigazítanom a dolgokat... én pedig bíztam annyira Sarah-ban, hogy nem állított be valami utolsó rohadéknak... ah, oké, már a gondolatért is adtam magamnak egy taslit. - Köszönöm Yvonne - mosolyodtam el halványan. - S nem, nem tervezem feladni. Tudod... túlságosan sokszor kívántam azt az elmúlt évszázadban, hogy bár életben lenne... és pont most, hogy tudom, él... most meghátrálni kész őrültség lenne.
Kíváncsian vártam, hogy kivetkőzzön magából, én pedig megnézhessem a sebeit. Úúú, tetkó, csillannak fel már-már gyermeki lelkesedéssel a lélektükreim. Én is akarok tetkót, bár nem tudom, milyen illene hozzám, ez olyan dolog, ami egyszer csak eszembe jut, aztán hónapokig gondolok rá, majd elsikkad. Vélhetőleg most sem lesz belőle semmi, de majd elválik. Most nem is ez a lényeg, a sebet figyelem, az nem érdekel, hogy mennyire férfi, nyilván, ha nem lenne köze Sarahhoz, megnézném magamnak, így azonban ott villog rajta a tabu tábla. Kicsit olyan lenne, mintha az apámat stírölném. Atya ég, még nem is simították el a dolgaikat, én meg ilyesmire gondolok, lehet Sarah lecsapna érte. Mindenesetre, nem fenyeget az a veszély, hogy megtudja, szóval nem aggódom. - Az igen. Mondjuk, gondolom az emberek nem veszik észre, jól elrejti a tetkó. Nem lehetett semmi. Nem vetek rá több pillantást annál, mint amennyit muszáj ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyem. Istenem, mennyire remélem, hogy egyszer összehoz a sors egy olyan hímmel, aki bővelkedik az ilyen hegekben, és egy-egy kimerítő szeretkezés után összebújás közben szórakozhatok azzal, hogy cirógatom őket. Kackac. Még csak jelöltem sincs pasifronton, de már igényeim vannak. Vicces kislány vagyok, mondhatom. - Viselkedéselemző voltam korábban, kicsit sok őrülttel hozott össze a sors, és azok szeretnek lövöldözni, meg még ki tudja mivel terrorizálni a környezetüket. Feleltem, szerintem nem volt ebben semmi különös, de egyébként történetesen nagyon jól bántam a fegyverekkel, legyen szó pisztolyról, vagy pengékről, ám egyelőre nem láttam értelmét hirdetni, majd ha idősebb leszek, talán jelentkezem a tarkok közé, de most még esélyem se lenne rá. - Nem hiszem, hogy nekem valaha lesz kölyköm. Tudod, én amolyan régimódi lány voltam, más vágyam sem volt, mint férjhez menni, és potyogtatni a gyerekeket. Tőlem ezt elvették, és nem akarom azzal fájdítani a szívem, hogy kölyökfarkasokat nevelgetek helyettük. Nem tudom, hogy miért mondom el ezt neki, elvégre semmi köze hozzá, de úgy érzem, megfelelő indok nélkül nem állnák meg a helyüket a szavaim. Lehetséges, hogy egyszer meg fogom gondolni magam, de ha igen, az bizonyosan nagyon-nagyon messze van. - Nehogy azt hidd, hogy ettől annyival könnyebb, úgyis kitekeri a nyakam, ha megint ennyire elszúrom. Rántottam meg a vállam, szó se róla, nem venném ennyire egyszerűen a felvázolt helyzetet, de elfogadtam, hogy ez az utolsó dobásom Sarahnál, és minden meg fogok tenni annak érdekében, hogy megfeleljek neki, legyen bármennyire is nehéz. Szerencsére elég makacs nőszemély tudok lenni, szóval nem fog akkora gondot okozni, ha én valamit akarok, azt úgyis elérem. - Ez az erőd elég találó, de nem hibáztathatjuk azért, mert bezárkózott, miattunk, és élete más lélekölő történései miatt. Szerintem én is hasonlóan viselkednék a helyében. Persze, hiszen a kölyke vagyok, még szép, hogy így reagálnék. Viszont nem voltam hajlandó feladni a reményt, hogy visszaenged az életébe, s igen, Nicholast is, szimpatikus volt, tök jól eldumáltunk, pedig most látom először. Jól van ez így. Jók lehettek akkor együtt, most is jók lennének, de nem bíztam abban, hogy Sarah képes lesz teljesen elengedni a múlt sérelmeit, hogy megkíséreljen boldogan élni a jelenben. - Örülök neki! Bólintottam elégedett mosollyal, ez amolyan, a lány áldását adja a férfinak, hogy megkísérelje meghódítani anyucit típusú dolog. Tudom, a kutyát nem érdekli, hogy én mit gondolok, de tudnék zabszem lenni a hátsójában, ha rühellném a pofáját. Ám mivel nincs így, nem is óhajtom kikészíteni. - Igen, valóban az lenne. Ha ez számít valamit, én szurkolok. Ütögettem meg a vállán vigyorogva, majd elindultam az út felé, ideje hazafutnom, kezd befagyni a popóm, és azon segít a mozgás. - Nagyon örültem, biztos találkozunk még. Kacsintottam rá, majd biccentettem felé, és elkocogtam az éjszakában, nem akartam túl sokáig távol maradni, nehogy Sarahnak eszébe jusson valami, amihez éppenséggel szüksége van rám, aztán felszívja magát, hogy nem vagyok sehol.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot! Ha van kedved, majd szervezhetünk apa-lánya programokat. XDDD //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Az életben nem gondoltam volna, hogy Yvonne ennyire odavan a sérülésekért. Najóvan Nicho, te meg ne viselkedj már úgy, hogy évek óta ismered, mert legjobb esetben is max egy-fél órája. Ráadásul azt se tudtam, mi járhat a fejében... csupán következtethettem azokból, amilyen arcot vág a feltűnő seb, illetve az azt takaró tetoválás hatására. Az energiák tetszésről árulkodnak, de nem megyek bele ennek a vizsgálatába. Tetszik neki, kész, ennyi a lényeg. Azt meg majd talán máskor elárulja, hogy mi ez a sebfétis. - Igazából ezek csak úgy... 60 éve kerültek rám, addig nem éltem a lehetőséggel. De igen, tényleg nem volt egyszerű eset... sosem feledi el egy vérfarkas azt a pillanatot, amikor először mar bele az ezüst. Máig emlékszem rá... ahogyan kirontok a bokorból, eldörrennek a puskák, felordítanak a társaim... majd én is, ahogyan valami belém áll és vadul égetni kezd... szörnyű érzés volt... az első találkozás azzal az átokverte anyaggal. Egyelőre nem öltöztem vissza, csak karba fontam a karjaimat, így láthatta, hogy a jobb karomon egyenesen a csuklómig egy villám alakú tetoválás fut végig... elrejtve egy hosszú vágást. - Hm, szívós egy leányzó vagy akkor. Még akkor is, ha vérfarkas vagy mellette. Őrültekkel foglalkozni nem pont hálás dolog. Meg őszintén, melyik az a barom, amelyik szereti, ha lőnek rá? Pfff... már megint hülye vagyok, ki is töltött pár évszázadot azzal, hogy játszott az étellel és háborúkban vett részt... aztán a többi összezörrenésről a homo sapiensekkel már nem is beszélve. - Ez a te döntésed, Yvonne. De ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor ne tegyél ilyen kijelentést jó előre. Jó esetben sok évszázad áll még előtted, nem tudhatod, merre fog vinni az utad. Beharapni rengeteg mindenkit lehet... haldokló jóbarátot, kinek csak ez az esélye az életben maradásra, szerelmet... hosszú a lista. Ugyan három és fél évszázad alatt én még senkit se haraptam be, de rengeteget foglalkoztam kölykökkel. Volt olyan is, amikor én léptem valakinek a teremtőjének a helyére, hogy legalább a kezdeti lépéseken átsegíthessem és legyen esélye az életben maradásra. De atyám azon kívánságát, hogy valakinek én is adhassak álmokat, nem tudtam teljesíteni... mondjuk kétlem, hogy a korábbi életvitelem során erre lett volna lényegében lehetőségem. Azt nem vonom kétségbe, amit ezt követően mond, túlságosan is biztosnak tűnik a dologban. Különben se voltam annyira tisztában egykori kedvesem jelenlegi dolgaival, hogy elhamarkodott kijelentéseket tegyek vele kapcsolatban. De azt láttam Yvonne-on, hogy sose engedné a dolgok rosszabbra fordulását. Elég csak a szemébe nézni ehhez, ott ég az elhatározottság tüze. - Mindannyian Yvonne... és ha engem kérdezel, szerintem ez a jogos büntetésünk a történtekért. Egyszer minden visszaüt ránk... előbb vagy utóbb. Ha másért nem, hát ezért a gondolatmenetért megérte annak idején Kínába utazni. Amikor kifejezi a tetszését, én csak visszamosolygok. Szimpatikus a kiscsaj, azt meg kell hagyni. Talán ő nem tartja fontosnak, hogy ő mit gondol erről az egészről, de igazából eléggé is számít. Jelenleg ő a legközelebbi hozzátartozója Sarah-nak, így sokat nyom a latba a véleménye. Ha ő képes lenne egy vadidegent elfogadni a teremtője mellé, az nagyon sokat nyom a latba. Talán ha valami számító rohadék lennék ezt ki is használnám... de nem. Ha ezt az erődöt el akarom foglalni, azt egyedül kell megtennem... ugyan egy ostrom se sikerült eddig egy emberrel, de így kell lennie. Talán Yvonne puhítgatásával könnyebb lenne, de nem élek a kísértéssel... Sarah-val kapscolatban én egyszerűen nem érdemeltem meg a könnyebb utat. - Kösz, a biztatás mindig jól jön... még egy ilyen vén csontnak is - kuncogok. De aztán a meetingnek vége szakad, ahogyan Yvonne távozóra fogja a dolgot. Megfordult a fejemben, hogy hazafuvarozom, de aztán elvetem. Talán nem lenne szerencsés, ha Sarah együtt látna minket... bár a szagomat valószínűleg így is meg fogja érezni rajta. - Részemről a szerencse. Vigyázz magadra. Yvonne hamarosan eltűnt a távolban, miközben talpra ugrottam. Lassan már hozzáfagytam a korláthoz, ideje volt már lekászálódni. Miközben visszavettem a ruháimat, azon gondolkodtam... min is?
//Én is köszönöm! Természetesen benne vagyok az ilyen alkalmakba, de vonjuk be anyádat is majd //
A Triával való könnyed... találkozás után nem mentem vissza a Farkaslakba. Magamon éreztem a nőstény illatát, s habár az ilyesmi egyáltalán nem szokott máskor zavarni, most mégis inkább kiautóztam a városból. Nem, nem mentem Anchorage-be, még csak az kellett volna! Először örültem annak, hogy Yetta oda száműzte magát, hogy nincs a városban és hogy a kilátó, amit végül "búvóhelyül" választottam egy időre a két város között trónolt. Tudom, hogy - finoman szólva - nem volt szép, amit tettem. Tiszta sor. Ugyanakkor mardosó bűntudat se járt át, mert ez csupán egy kis szórakozás volt, testi vágyak kielégítése. Jól éreztük magunkat, ez minden, a nőstény eszelős és ez szimpatikussá tette. Nem fogom kerülni a jövőben sem, ha a városban marad, s hogy lesz-e még légyottunk? Nem tervezem, ám ez is olyan testi szükséglet, mint az evés, vagy az ivás. Csodálatos, ahogyan mindezt magamban pontról pontra taglalom, mégis... itt vagyok és nem otthon. Azt hiszem, attól félek, hogy összefutok Jennyvel vagy Ryannel és megkapom a fejmosást, a lelki fröccsöt. Vagy csak tükörrel nem akarok szembe találkozni. A fenébe is, hiszen télen meg Sarah-t kaptam el, az se volt másabb semmivel, egyszer jó volt, részegek voltunk, kész, azóta sincs semmi gond, szépen eléldegélünk egy falkában. Ez is Yetta alatt történt. Erre a ráeszmélésre pedig reflexszerűen beleverem a homlokom a fakorlátba, amire eddig könyököltem. Győzködöm magam arról, hogy semmi rosszat nem csináltam, mert ugyanúgy szeretem Yettát, mégis valami nincs rendben. Próbálom elterelni a gondolataimat, a tájban való gyönyörködéssel, vagy épp a satnya forgalom szemlélésével, de az állkapcsom annyira megfeszül, hogy szinte fáj. A farkasom se segít, hűvös energiái zavarosak, mintha megbomlasztotta volna kicsit Tria, bár fogalmam sincs, mivel, vagy hogyan. Talán jobb is nem tudni. Érzelmi hűség! Ezaz! Ebbe kapaszkodom. A testi hűtlenséget pedig nem kell megtudnia, mire újból találkozunk, semmi nyoma nem lesz rajtam a kis légyottnak. Igen, természetesen eszem ágába sincs bevallani semmit se. A tudatlanság ilyen esetekben szerintem kifejezetten boldogító, jobb lesz mindhármunknak, ha ezt a párom sose tudja meg.
Kezdőlap
//
