Még emlékszem a legutóbbi balul elsült versenyzős esténkre. Akkor két falka tengődött a vidéken, most már egyetlen egy van, így gond és felügyelő nélkül élvezhetem az estét és a társaságot, az sem szúrja Darren szemét, hogy "betolakodóként" merészkedek köreikbe. Betolakodóként... mintha nem ennek a városnak a kórházában láttam volna meg a napvilágot, a fenébe is! Nem tehetek róla, hogy az egykori alfájuk kinyíratta magát, így a Teremtőm a másik falkának passzolt le, megőrzésre. Hogy haragszom-e rá érte? Igen, ahogy sok minden másért is, de ez nem tartozik a mai estéhez. Azért jöttem, hogy jól érezzem magam, még ha agyig kabátba is kell burkoljam magam, mert megveszek a hidegtől. Az alkohol legalább fűt kicsit belülről, a versenyzés meg nem igazán az én asztalom, legfeljebb anyósülésről szoktam élvezni az adrenalint, amíg lehet. - A móka mára ugyanis úgy fest, rövid és nem túl víg véget ér. Valaki kérdezi, elvigyen-e, de ugyan ebben a pillanatban vágódik ki mellettem egy kocsiajtó, a kiszóló hang pedig ugyan segítőkész és barátságos, mégis idegenek az energiák, amik elérnek ezzel együtt. Köszönöm, de szívtam eleget mostanában, nem kéne újabban beletenyerelni valamibe megint. Habozok, tekintetem bizalmatlanul csillan, s egy pillanatig úgy tűnhet, túlfeszítem a türelem képzeletbeli húrját, de végül mégis beszállok az idegen mellé, bevágva magam után a kocsi ajtaját. - Na tépjünk innen! - Adom ki a harci ukázt, s míg ő gázt az remélhetőleg, addig én a biztonsági övet keresem meg. Nem szeretné kirepülni a verdából a nagy sietség közepette, ha már sikerült fognom valakit, aki elvisz. - Nem mintha engem lecsuknának. - Fűzöm hozzá, mintegy mellékes infóként, egyelőre nevemet azért még nem árulva el. Ki tudja, mennyire szándékozik visszavinni a fickó a hotelhez, jobb nem ellőni minden aduászt kapásból.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Na, hát ez gyorsabban ment, mint számítottam rá. Pontosabban, örülök neki, hogy a pillanatnyi habozás után végül mégis úgy dönt, hogy beteszi magát mellém a kocsimba. - Jó döntés. – jegyzem meg az orrom alatt és azért egy nagyon kis vigyor árnyéka ül meg féloldalasan a szám bal sarkában alig két lélegzetvételnyi időre. Ahogy csapódik az ajtó hangja, már el is indulok, hátra hagyva magunk mögött a helyszínt. Bár még egyre másra hajtanak el mellettünk és előttünk mások is, ahogy mindenki próbál minél hamarabb olajra lépni. - Jahogy téged nem csuknának le?! Akkor kalandvágyból csüccsentél be mellém? – pillantok rá, de aztán megint vissza magam elé, a szélvédőn nézek ki, ahogy kerülgetem még az embereket, na meg aki szerencsétlenkedik az úton. Szerencsére nem sokáig, hamarosan szabaddá válik annyira a „pálya”, hogy most már jobban a gázpedálra léphetek, bár még így is behatárol a többiek bénázása. Hirtelen baromi sokan lettünk az úton, hogy mindenki egyszerre akar egy irányba haladni. - Nem mintha egyébként nem örülnék neki, hogy végül mégis beültél. – jegyzem még meg, mert egyébként ez igaz. Amúgy is szándékomban állt ma este ismeretséget kötni vele. Úgy gondolom, hogy ez a kölyök nem Norina. Hogy miért is, a válasz erre egyszerű, Castor a saját kölykeként emlegette a nőstényt, de nem érzékelem, hogy a vérvonalon és a fakán kívül más is összekötné ennek a nősténynek a bestiáját az alfáéval. Sejtem, hogy a megjegyzésem úgy hangozhatott, mintha fel akarnám szedni, pedig megismerkedésünknek nem ez az oka. Bár erről az „apróság”ról nem óhajtom felvilágosítani egyelőre. - A hotelben laksz? – lazán ülök mellette, bal karom kinyújtva támasztja a kormányt, jobbom már inkább lazábban – hajlított könyökkel –, fog rá. Árad belőle (is) ugyanaz a szag, ami az alfát is körüllengte, így a kérdés inkább csak udvariassági kör. Meg annak szól, hogy mégis hová is vigyem?! - Szóval lelkes nézője vagy a versenyeknek? – amire szintén sejtem a választ, de próbálok a magam módján kommunikálni vele. Hát most mit mondjak, nem vagyok valami jó a kis csacsogásokban. Nem telik bele sokba, hogy hamarosan szirénavillogás és vijjogás tűnjön fel mögöttünk – azért nem olyan közel, de még kivehetőek a fények és a hangok –, de baromi gyorsan ideértek… - Na jobb lesz, ha sietünk. – állapítom meg, majd a váltó után nyúlok és megint beletaposok a gázpedálba, a többieket kerülgetve hagyjuk le őket, és ezzel együtt a magunk mögött is. Mondtam már, nem óhajtok nagyobb felhajtást magam körül, mint amennyit én magam kreálok. - Kapaszkodj. – adom ki az ukázt ez alkalommal én, mert a gyorsítással együtt az is a pakliban van, hogy megcsúszunk a jeges-havas úton. Ami párszor meg is történik és így manőverezni a többi autó körül… van egyfajta adrenalin növelő hatása. Amit mondjuk én kifejezetten szeretek.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem pörgeti vérem a helyzet által felfokozott adrenalin-szint. Az idegen hím szavaira, melyek szerint jól döntöttem, rövid kis kacaj szalad ki ajkaimon, miközben pár kósza tincset füleim mögé tűrve rántom be az anyósülés ajtaját magam után. - Nos, ez így nem egészen korrekt megfogalmazás, hogy nem csuknának le, de igen. - Villan mosolyom, s kéken csillanó tekintetem a visszapillantó tükörben keresi az idegen pillantását. - Izgalmasabb egy idegennel megpattanni a helyszínről, mint arra várni, hogy apám hogyan dumálja ki az őrsön a zsarukból a lelket is. - Szusszanok nevetősen, igazítva a biztonsági öv pántján, majd egy rutinos mozdulat keretében tincseimet is hátrasöpröm vállaimról, megjegyzése kapcsán kiszélesedő mosollyal vezetve pillantásomat róla vissza az útra. Van is miért örülnie, az én olvasatomban, igaz, már kinőttem abból a korból, hogy visongva töröljem mindenki képébe, hogy a polgármester a papám. Nem mindig szerencsés ezzel indítani, legutóbb majdnem bele is döglöttem két és fél éve, aztán annak az esetnek köszönhettem bundásomat is, mintegy második esélyként. - Igen, ott. De ha kényelmesebb egy sarokkal előtte kitenned, nekem az is tökély. Hacsak nem ugranál be köszönni a falkának! - Szélesedik ki szemtelenül mosolyom újfent. Találkoztam már pár magányossal, láttam cifra dolgokat két és fél év alatt is, hogy tudjam, nem mindegyik kóbor futna kapásból a darázsfészek közepébe - hacsak nem azt tervezi, hogy én leszek a mai jótette, bár ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam, hogy a "túszdrámás" rémképeket bele se vegyem a lehetőségek sorába. - Aham. Már gimisként is imádtam, mikor elég idősek lettünk a srácokkal, hogy ne zavarjanak el Northlake-ék a fenébe minket. Aztán volt egy kis... kihagyásom, de egy ideje kijárok, ha időm engedi. Dana vagyok, különben. - Nyújtom hirtelen ötlettől vezérelve, mégis természetes lazasággal kezemet felé. - Téged viszont még nem láttalak kint. - Elkerültük volna eddig egymást vagy tényleg most ette ki először a fene? Érdeklődve várom a választ, firtató pillantásom némaságát a rendőrautó szirénája töri meg, mire riadtan kapom hátrafelé pillantásomat. Azzal mondjuk nem számolok, hogy a kocsi hirtelen ugrik meg alattam, így a hím vállában kapaszkodom meg hirtelen, mivel az van legközelebb, s suta, bocsánatkérő mosoly kertében helyezkedem vissza, kifelé tekintve a szélvédőn. Torkomban dobog a szívem, ugyanakkor energiáim arról árulkodnak akaratlanul is, hogy élvezem a gyorsasággal járó veszélyt.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
A visszapillantó tükörben találkozik össze a tekintetünk. Szavaira alig észrevehetően emelkednek meg a szemöldökeim. - Ó… így már érthetőbb. – azt nem teszem hozzá, hogy apuci pici lánya, de most abszolút ez az első gondolatom a nősténnyel kapcsolatban. Apuci kimagyarázásának kihasználást valahol még elfogadhatónak is találom. Én is csak azt vallom, hogy mindenki azt használja ki, ami a rendelkezésére áll, így ezt a dolgot nincs miért magamban felrónom neki. - Tehát vigyelek haza? Mikor van pizsi osztás? – sandítok oldalra egy pofátlan vigyor keretében. Tehát apu kislánya kiszolgáló személyzetnek néz. Hát wow. Igazából valahol tetszik ez a mentalitás, az már kevésbé, hogy én is alanya lettem ennek. Bár egyfelől azért szórakoztató is. És végül is, miért is ne mehetnék ebbe bele?! - Csak, hogy tudjam mikorra kellene veled odaérnem, ahhoz a bizonyos egy sarokkal odébb lévő helyszínre. – vigyorgok még mindig, de most már az utat nézem magam előtt, nem lenne szép, ha valakinek az autójába belehajtanék. Azt meg nem teszem hozzá, hogy koránt sem biztos az még, hogy tényleg haza is viszem. Én ilyen nem ígértem. - Köszöntem én már az alfádnak. – és most jönne az, hogy hozzá tenném, egész jó kis bratyik is lettünk, de végül magamban tartom a kis „humoros” megjegyzést. Egész egyszerűen azért, mert nincs szükség arra, hogy bármit is kombinálni kezdjen a nőstény, azt meg nyilván nagyon is jól tudja, hogy az alfája nem éppen az a bratyizós fajta. - Tervezed, hogy egyszer versenyzőként is beszállsz, vagy csak a nézelődés az, ami érdekel? – érdeklődök a válaszát követően megint. Én a magam részéről – mint a sebesség egyébkénti megszállottja is – imádok vezetni, gyorsan vezetni meg még jobban. Motoron a leginkább, de az autók sem állnak tőlem messze. Meg semmilyen olyan járgány, amelyet arra terveztek, hogy feszegesse a gyorsaság határait. - Én meg Manech, különben. – a kéznyújtására odapillantok, majd fél kézzel manőrözve tovább a négykerekűt, odanyújtom a másik mancsom és röviden, de határozottan szorítom meg a kis pracliját. - Hát nem szoktam reklámozni, hogy hahó itt vagyok. – nevetek fel, bár tény, hogy nem minden eseményen vagyok kint, viszont az is igaz, hogy nem ez volt az első alkalom. - Pár alkalommal voltam már kint. – fűzöm még hozzá, de hosszabban már nem fejtem ki, mert közben felvillannak és megszólalnak a szirénák mögöttünk, így a gázpedálba lépek. - Semmi baj, szolgáld ki magad. – vigyorodok el ismét, amikor a vállamba kapaszkodik és rám mosolyog. Energiái egyértelműen felvilágosítanak arról, hogy szereti a gyorsaságot és nyilvánvalóan az adrenalin löket sincs ellenére. Nagyon helyes, egy villámtól nem is várnék mást. Amikor azonban a város belseje felé kellene lekanyarodni, a másik irányba kormányozom az autót, kerülő utat választva ezzel. - Nem rabollak el, de nem megyek arra, amerre a legtöbb idióta. A városban a közhiedelemmel ellentétben nehezebb megpattanni. – pláne, amióta gombamód szaporodnak a térfigyelő kamerák. Pöttyet feltűnő lehet, ha egy autótenger folyik be a városba – egyik-másik járgány egyértelműen úgy át van alakítva, hogy csak a hülyék szemét nem veri ki, hogy versenyzéshez tuningolták fel – így inkább az elkerülő utat választom.
- Héé! Én nem azért... - apró, édesen zavart mosoly szökik ajkaim szegletébe, ahogy alkalmi sofőröm felé fordítom arcomat. - Azt hittem, azért kérdezed, hogy hol tegyél ki. De ha nem...! - Megadóan emelem fel a kezeimet kissé, szórakozottan, hogy aztán nevetve tegyem hozzá: - Ám ezek szerint akkor mégiscsak elrabolsz. - Dőlök nevetősen széles mosollyal képemen az anyósülés támlájának. Látszólag nem nagyon zavarna a tény, de nyilván ha komoly lenne a helyzet, azért én se így állnék hozzá. De ne legyen. Nem az, ugye? - Két és fél éves kis energiáim pofátlanul nyújtóznak a hím felé, s hogy pajzsba ütköznek e, avagy találnak némi rést, felmérve a másik hangulatát, szándékait, az már csakis Manechen múlik (sajnos). Arra azért kissé elkerekednek a szemeim meglepetten, hogy összefutott már Castorral. Kedvem lenne megjegyezni, hogy akkor már bizonyára tudja, mily "bájos" egy teremtése a természetnek, de idegeneknek vagy jót vagy semmit, ugyebár. - Így lógva is marad a téma, hacsak nem fejti ki a találkozás és a köszönés mibenlétét a másik. - Hogy én versenyezzek? Esélytelen! Közúton is folyton lekapcsolnak gyorshajtásért, nem hiányzik, hogy még valaki haláláért is felelős legyek ebben a forgatagban. De más mellé szívesen ülök be egy-egy menetre... bár erre gondolom, már magad is rájöttél. - Sandítok felé macskásan kacér mosoly ívével ajkamon. Igen, még mindig az autóversenyzésről beszélünk. - Szóval Manech... - Ízlelgetem a kapott nevet a kézfogást követően, tekintetem pedig a másikon időzik, lévén én megtehetem, míg ő jobban teszi, ha az útra figyel. Legalábbis igyekszik. - Különleges név, de illik hozzád. - Apró vállrándítással fordulok az út felé vissza végül. Nem tudom megmondani miért, de így érzem. Megjegyzése azért apró mosolyt csal képemre - vagy ez még az előző, csak nem mászott tova? A kis kizökkenés és a vele járó vállra-fogós közjáték azért gyorsan levakarja ajkaimról a görbületet, helyet adva egy bocsánatkérő kifejezésnek... mely végül mégiscsak jóízű kacajba torkollik a férfi szavai kapcsán. - Én a helyedben nem tennék ilyen kijelentéseket felelőtlenül, mert még akad, aki komolyan veszi. - Sandítok felé cinkos éllel a tekintetem kékjében, illetve ajkaim szegletében húzódó mosolyban. A bennem megfogalmazódó kérdést ugyanakkor fel se kell tennem - csupán apró biccentéssel nyugtázom az útirány választását. - Okos. Mivel foglalkozol egyébként? - Firtatom, feltételezve, hogy habár magányos is, egy ideje már a városban él és talán tisztes munkája is akad ebből kifolyóan.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Jó ízűen és kedvűen nevetek fel. Végül is igaza van, így is lehetett érteni, amit kérdeztem, szóval nincs abban semmi, hogy ezt hitte. Akár érthettem így is. - Ha akarod hazaviszlek, amint nincsenek a zsernyákok a nyakunkban. – igazából nekem időm, mint a tenger és nem is kell azzal elszámolnom, hogy hol is voltam, míg neki gondolom igen. Falkatag és kölyök, éppen ezért nem tőlem függ az este alakulása abban a tekintetben, hogy mikor is ér véget. Bár… de, mégiscsak tőlem függ, de ezt neki nem kell tudnia. - Jó, bevallom. Olykor hobbi farkaskölyökrabló vagyok. – vigyorgok rá, de ezzel együtt energiáim nem tanúskodnak rosszindulatról, sokkal inkább óvón lengik körbe utastársamat. A leszármazottam, a vérem, semmi okom arra, hogy bármennyire is ellenséges legyek vele. És ugyan még nem ismerem, de eddig határozottan tetszik, amit látok és most kivételesen nem azért, mert csinos nő egyébként. Érzem, hogy próbálja kitapogatni kiféle-miféle vagyok. Pajzsom szinte teljesen zár, mint általában mindig. Amit a nőstény érezhet az a mutatott korom, négy évszád hozzávetőlegesen, a vérvonal – már ha képes megállapítani –, továbbá azt, hogy kifejezetten jó kedvem van, élvezem a vezetést, a sebességet, a beszélgetést és úgy általában… magamat. Nincs ebben semmi, épp elég önelégült vagyok hozzá. Rossz szándék nincs bennem, kíváncsiság annál inkább és hagyom is, hogy ebből valamit érzékeljen is a nőstény, azért, hogy tudja a nőstény, ha érdekel, akkor nem az a célom, hogy kitekerjem a nyakát vagy ehhez hasonló. Semmi okom erre. - Hát… ezeknek a lényege a gyorshajtás. A másik pedig… nem bízol az ösztöneidben és a reflexeidben. Csak mert a vérvonalad arra is kihat. – gyorsabbak a reflexei is, de erre ha jól sejtem már neki is rá kellett volna jönnie. Mondjuk a bizonytalanságot megértem, főleg egy farkaskölyöknél. Igazából le a kalappal előtte, hogy a farkasa ennyire a helyén van, hogy egy ilyen helyzet sem ugrasztja elő belőle. Mármint nem az autókázás, hanem, hogy egy idegen farkas autójában menekül a zsaruk elöl. Mondjuk az megint más kérdés, hogy nem hagynám, hogy átalakuljon itt nekem. - Kedves egyébként lenne hozzá, csak tartasz attól, hogy elcsapsz valakit? – tényleg érdekel, hogy csupán a félelem az, ami visszatartja vagy egyáltalán nem érdekli a versenyzés ezen része. - Feltűnt. – vigyorok el és egyáltalán nem lepődök meg azon, hogy szívesen ül be utasként egy-egy menetre, ahogy ő fogalmazott. - Kösz. – bólintok a nevemet illetően. Francia és nem túl gyakori, ez tény. Egyébként meg az összes eddig viselt nevem közül még ezt kedvelem a leginkább, nem számítva azt, amit még emberként kaptam. - A tiéd sem épp mindennapi. Szép, mint a viselője. – sandítok rá. Tényleg nem sok nővel találkoztam, aki ezt a nevet viselné, pedig elég sokhoz van szerencsém. - Ki mondta, hogy nem veheted komolyan?! – vigyorgok rá vissza cinkosan és kicsit pimaszul is. Tetszik a belőle áradó pajkosság és az is, hogy van benne kurázsi. - Motorokkal. Kétkerekűekkel főként, meg azokkal, amik a járgányokat hatják. Hó szánok, autók satöbbi. Szerelek. – adom meg a választ és lekapcsolom az autó fényeit. Nekem nincs rá szükségem, mert tökéletesen látok a sötétben is, és kevésbé feltűnő az autó, ha nem világít minden lámpája. Be is jön a dolog, mert a rendőrök villogó fényei a város felé haladnak a többiek után. - És te mivel foglalkozol, amikor épp nem a versenyeken vagy kint? – lassítok valamennyire, már nem kell rohannunk és ami azt illeti a jeges úton értelmesebb dolog is most már, hogy a zsaruk nincsenek a nyomunkban.
Megjegyzésére épp csak felfelé görbülnek ajkaim. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hangoznak megnyugtatóan a szavak, na de mezei emberként se voltam sose az a szülők kedvenc jókislánya típus, aki tízre hazaesik, ráadásul még józan is. Ezzel pedig azt hiszem, Dante is tisztában van... Legfeljebb dobok egy sms-t neki, hogy merre vagyok, ha elhúzódna a kocsikázásunk, de addig is: - Muszáj erre most azonnal választ adnom? - Nevetős, röpke kacaj szökik elő belőlem. - Majd ha lekoptak a zsaruk, térjünk vissza rá... - Javaslom, mert valóban nem tudom eldönteni egyelőre, ennyi ismeretségből, hogy mi lenne a szerencsésebb: hazavitetni magam, avagy élvezni a pasas társaságát, amíg ő nem dönt úgy, hogy kirakna a verdájából. Szavaira elmosolyodva pillantok rá a mellettünk elsuhanó tájról, a város jellegtelennek tetsző éjjeli fényeiről. Finoman fel is szalad kissé szemöldököm a megjegyzésére. - Nem mondod! - vegytiszta irónia csendül szavaimból, szórakozott és komolytalan éllel, így nem lehet bántásnak venni a dolgot. Tisztában vagyok mindazzal, amit mond, az autóversenyzés iránti közömbösségem más rügyről fakad. - Nem tartok ilyesmitől, tekintve, hogy akkor hétköznap sem vezetnék. Egyszerűen csak... csajból vagyok! - Nevetek fel kissé, végigmutatva magamon, mintha nem lenne elég egyértelmű eme tény a számára. - Olyan féléből, akinek a kocsi mindegy milyen, csak négy kereke legyen és guruljon, legyen rajta fék meg kormány, aztán heló! - Mosollyá szelídül a nevetős vigyor képemen, pár kósza barna tincset fülem mögé igazítok ezzel együtt, s remélem, nem sikerült semmiféle pasi-kocsi szerelembe belegyalogolnom szavaimmal. Laza vigyora és további szavai nem erről tanúskodnak, így én is bátran viszonozom a gesztust felé, főként, mikor a bók is elhangzik nevemmel kapcsolatosan. Megköszönni már nem tudom, lévén társaságot kapunk időközben, nekem pedig fontosabbnak tetszik hátrafelé tekintgetni, a hímen támaszkodva meg. - Ki mondta, hogy szükségem van hozzá engedélyre? - Dőlök kissé Manech felé, hogy tenyerem ezúttal combján támaszkodjon meg finoman, miként ujjaim is farmerjába "kapaszkodnak". Ajkaimon kacér, játékos mosoly ül meg, s ha tekintetemet sikerül elkapnia, abból - de esélyesen energiáimból is - kiolvashatja, hogy pontosan tisztában vagyok a ténnyel: a tűzzel játszom. De az az igazság, hogy veszett mód élvezem a rizikófaktort, ami mindezzel jár, így nem is én lennék, ha nem játszanék nyílt lánggal egy robbanószeres tartály mellett. Míg kérdésemre válaszol, tenyerem mintha feljebb araszolna kissé végigsimítva combján, s bizony, ha nem állít meg, egészen combtőig vezet a mozdulatsor, miközben csendesen és az előbbiekhez képest talán kissé meglepő komolysággal közlöm: - Jogász vagyok. Most épp a szakvizsgámra gyúrok, a bíróságon vagyok asszisztens. Büntetőjoggal szeretnék foglalkozni a későbbiekben. - Meg akad egy, s más a tervek-zsákjában, amit nem kötök illetéktelenek orrára. Sőt, illetékesekére sem feltétlenül.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Legyen. – somolygok az orrom alatt jó kedvűen. Még nem tudom, hogyan fog alakulni az este további része, egyáltalán nem terveztem el előre semmit sem. Példának okáért azt sem, hogy ma kocsikázni viszem az egyik leszármazottamat. Ironikus visszaszólására rá pillantok. Nem mondom van benne mersz, hogy ezt így megkockáztatja. Kölyökként nem feltétlen életbiztosítás beszólni egy jóval idősebb és erősebb farkasnak, főleg mert a legtöbbet nem fogja vissza azaz elv vagy tudat, hogy a fajtársai a családja, különösen, ha még egy vérből valók is. - Szereted feszegetni a határokat. – nem kérdezem. Kijelentem. Halkan és nyersen. Mert akármennyire is a vérem a nőstény, azért mindennek van határa. És a tiszteletlenséget nem kedvelem. Akkor sem, ha a fiatal nőstényekkel szemben sokkal alacsonyabb elvárásaim vannak, mint egyéb farkasokat illetően. - Nem mondod?! – nézek végig rajta, tulajdonképpen végigmustrálom és szándékosan mondom ki ugyanazokat a szavakat, amelyeket ő az előbb. Végül azonban visszaköltözik a kis vigyor a képemre azok után, hogy kifejti, mi is a fontos számára egy autóban. - Már-már meglep, hogy a színét nem soroltad fel a prioritások és kívánalmak között. – nevetem el magam. - Ennek ellenére azért érdekes, hogy nem egy szalonban csodálod őket, hanem illegális gyorsulási versenyeken… – ha nem vonzza más az autókban – már annál, amit felsorolt – akkor tulajdonképpen miért is jár ki az ilyen rendezvényekre? Vagy netán kell az adrenalin? Azt vajon nem kap eleget kölyökként a falkában? És az imént nem is tévedtem a saját kijelentésemet illetően, ami vele kapcsolatban fogalmazódott meg bennem, előbb gondolatként, majd kimondott szavak formájában is. Szeret a tűzzel játszani, feszegetni a határait és erről nem csak az energiái árulkodnak, hanem a szavak is, amelyek legördülnek ajkairól és a testbeszéde is alátámasztja. Hallgatom, amit magáról mesél és ahogy pedig a keze a combtövemig csúszik fel, úgy engedem el a kormányt és nyúlok a kacsója után. Határozott mozdulattal fogom meg és nem eresztem. Ha esetleg kísérletet tesz arra, hogy kihúzza, akkor erősebben fogok rá. Nem célom összetörni a csontjait, még csak az sem, hogy összezúzzam az izületeket, de azt egyértelműen adom a tudtára, hogy megtehetném és meg is tenném minden szívbaj nélkül. - Felelősségteljes munka és beosztás, olykor meggondolatlan viselkedéssel párosulva. Pedig határozottan nem vagy ostoba… – továbbra sem eresztem a kezét, mintha csak betonba öntöttem volna csuklótól lefelé a karját. A hangom pedig olyan, mintha az időjárásról beszélnék, mintegy mellékesen. - Van, amikor határozottan szükséged van engedélyre. – eltekerem a kormányt a másik – szabad – kezemmel és az autó lassítani kezd, lassan lehúzódok az út szélére. Most, hogy túl vagyunk a zsaruk lerázásán és a többség teljesen más utat választott a meglépésre, mondhatni csak magunk vagyunk közel s távol. A kezét még mindig ott tartom, ahová ő maga helyezte – vagy csúsztatta fel – és most már részben felé is fordulok, hogy a tekintetét is lássam. Nem erődemonstrációt tartok, nem hiszem, hogy szükséges lenne, annyit már feltétezem ő is tud, hogy ekkora kor- és erőkülönbséggel, ami közöttünk feszül – már amit ő is érzékelhet belőlem – milyen végkimenetellel számolhat. Ráadásul az energiáim sem tanúskodnak arról, hogy meg akarnám őt támadni.
Épp csak állom pillantását kijelentése kapcsán. Kár lenne tagadnom a nyilvánvalót - valóban szeretem tudni, meddig mehetek el, pontosabban, meddig engednek el az idősebbik farkasok. Példának okáért Danténál a fenéért nem találom ezt a határt, szerintem totál kedvfüggő a dolog, míg Dominicnál lassan-lassan kezdek ráérezni. Ethan meg... külön fejezet, melyet jobb nem lapozgatni, csak ha feltétlenül szüksége van rá az ember lányának! Az idegen hím replikázása szavaim megismétlésével megmosolyogtat. Fel is emelem tenyereimet kissé megadóan, fejcsóválás közepette. Tusé. - A sofőrt jobban megnézem magamnak általában. - Jegyzem meg őszintén, csalfa mosollyal a kocsi színe kapcsán. Szerintem ennek se tudnám megmondani, így meg, a sötétben hiába pillantok az ablakkeret felé lopva, hátha... legfeljebb tippelni tudnék, de biztosra nem mondanám meg, miféle árnyalattal bír a bennünket magában édesgető verda. - A szalonokban hajbókoló, unalmas fazonok között nézegethetném őket. A versenyeken határozottan jobb a társaság. - Szélesedik ki mosolyom, nem is értem igazán, miért kell ezt túlbonyolítani. Talán ő is egyike azoknak, akik a kocsijukba szerelmesek és csak érte, miatta járnak ki a versenyekre és nem a közeg az, ami vonzza őket. Engem viszont pontosan ez húz minduntalan ide, mint éltető erő. Kell az adrenalin, a zene, a társaság, a pezsgés... már emberként is nyugtalan nőszemély voltam, mindig kevertünk a haveri társasággal valami balhét, mióta farkassá lettem, ez az igény nemhogy megszűnt, a köbére lett emelve. Tenyerem szemérmetlenül szalad feljebb, ujjaim meredek területre érnek leplezetlen kíváncsisággal, s még én magam is közelebb hajolok a biztonsági öv fogságában, amennyire az engedi, mikor is Manech a csuklómat olyan elemi erővel - nem is erő ez, sokkal inkább határozottság, abból is a betonszilárd - marasztalja tenyeremet, hogy ösztönösen ugrik meg vérnyomásom, s válik szaporábbá lélegzetvételem. Elhúznám a kezemet, hogyne tenném a figyelmeztető jelre, de nem ereszt ily könnyedén. Baszki. Tekintetemben egy pillanatra riadalom villan a visszapillantó tükörben, ahogy körbe tekintek, próbálva felmérni, merre is járunk, hova sikerült félreállnia ennek a megátalkodott hímnek. Hanem amikor szemközt fordulok vele újfent, nyoma sincs eme kétségbeesésnek, azt csupán bőröm párájából, energiáim gyenge kis örvényéből olvashatja ki a másik. Tekintetem határozott, de véletlenül sem provokáló vagy kihívó. Állam is megemelem kissé, dacosan, mint amikor a kölyökmacska azért borzolja fel a szőrét, hogy nagyobbnak látsszék a bernáthegyivel szemben. Egész testtartásom, gesztusaim a kocsiban, a köröttünk beálló csendben mintha azt kérdeznék várakozóan, felfogva elsőre is a másik szavainak és tetteinek üzenetét, hogy: És most?
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Csalfa mosolya nem kerüli el a figyelmemet és tulajdonképpen érdekel, hogy vajon mit is forgathat abban a csinos kis kobakjában. - És következtetéseket vonsz le? Vagy milyen okból? – kérdezek vissza vezetés közben és eszembe jut még egy kérdés, így még azelőtt közbevetem, hogy válaszolhatna. - És milyennek találsz engem? – valójában nem nagyon izgat, hogy mit is gondol konkrétan rólam, az viszont nagyon is, hogy ő milyen és, hogy én mit is gondolok róla. Nekem ugyanis – nem meglepő módon – a saját véleményem számít a leginkább. És ennek kialakulásához hozzátartozik, hogy valamennyire próbálom megismerni a gondolatait – és őt magát is –, már amit hajlandó megosztani velem. Felnevetek jó kedvűen, amikor a szalonok eladóit emlegeti. Igaza van, ebben nagyon is egyetértek vele. - Ez abszolút kétségtelen. – bólintok és az utat figyelem tovább. Én a sebesség miatt járok ki a versenyekre. Nyilván a számomra elérhető gyorsaság töredéke csupán, amit az ilyen versenyek adhatnak, azonban attól, hogy valaki képes gyorsan szaladni, még nem jelenti azt, hogy nem élvezheti a lassú sétákat. Nos ezzel én is így vagyok. Az pedig csak plusz élvezet, hogy szeretem az autókat, akárcsak a motorokat. Nekem is kell valami hobbi… A keze azonban olyan helyre téved, amit bármikor szívesen vennék egy csinos nőtől, de nem a saját véremtől. Nem ilyen provokatív módon és nem úgy, hogy tudom, a felmenője vagyok, vérvonalának ősatyja. Arról nem is beszélve, hogy egy kölyöknek illik tudnia, mit is szabad és mit nem. Megfogom a kezét és eszemben sincs elereszteni. Nem roppantom össze, de azt egyértelműen jelzem, megtehetem és meg is teszem, ha arról van szó. Most azonban csak betonszilárdsággal tartom ott, ahová tévedt, mindezt olyan kifejezéssel az arcomon, mintha épp semmi sem történt volna. Érzékelem a meglóduló szívverését, ahogyan az sem marad a figyelmemen kívül, hogy riadttá válik. Becsülöm benne, hogy nem a tekintete árulja el, hanem az energiái. Tudom, hogy arra vár, eláruljam, mi is lesz most. Én azonban a legkevésbé sem sietem el a dolgot. Leállítom a motort és a tök sötét út mentén maradunk kettecskén, ebben a helyzetben. Megtámadni nincs szándékomban és hagyom is, hogy ezt érezze. Nem célom a frászt hozni rá teljesen. - Szemre való vagy, de ezt egy kicsit sem díjazom. – szólalok meg végül olyan jeges nyugalommal, hogy szinte érezni a hőmérséklet csökkenést az autóban. - Mire tanított meg a beharapód egyáltalán? – mert arra egészen biztosan nem, amit tudnia kellene véleményem szerint, már ami az erősebb és idősebb farkasokhoz való viszonyulást jelenti. És akkor még meg se említettem, amit a mentoraitól kellett volna már megtanulnia, ha azt veszem alapul, hogy egy ideje tesztelgeti a határait nálam. - Viszont… – egyértelműen íriszei után kutatok, látni akarom az arcát ebben a pillanatban. - …az ostoba határ feszegetéseid ellenére azt kell mondjam, hogy kedvellek. – kissé talán összébb szűkült tekintettel figyelem – tanulmányozom – a vonásait. - Látok benned fantáziát és olyan spirituszt, ami emlékeztet a villámok atyjára. – hirtelen emelem fel a kezét az ajkaimhoz és mielőtt még egy lágy csókot lehelnék kézfejére – nem számít, hogy akarja-e vagy sem, akkor is megteszem – mindvégig őt figyelem. Íriszeim tekintetét és vonásait kutatják, energiáim pedig az övéibe kapaszkodnak minduntalan. Végül eleresztem foglyul ejtett kacsóját és ismét a kormányt ragadom meg. A motor kellemesen dorombol, ahogyan visszakormányozom magunkat az útra, szándékosan hagyva hosszú szünetet a beszélgetésünkben (kivéve, ha van közbevetése). - Ami azt jelenti, hogy találkozni akarok még veled. És még mielőtt előjössz az alfáddal… mondtam, találkoztunk már. – remélem nem jut eszébe feltételezni, hogy nincs valamiféle egyezségem Castorral. Mert van. - Tudnék neked mutatni ezt-azt, ami érdekelhet. – teszem még hozzá és közben rákanyarodok a belvárosba vezető útra. - Már, ha van benned ahhoz is elég spiritusz, hogy érdekeljen. Most pedig hazaviszlek. – nem felételezem, hogy buta lány lenne, így pedig megelőlegezem, hogy felismerje, nyerhet azzal, ha egy nála jóval idősebb és erősebb farkas kijelenti, hogy kedveli és még találkozna is vele. Ettől függetlenül azonban… láttam már karón varjút. Betartom a szavam, így a hoteltől egy saroknyira állok meg. - Ha érdekel, amit vázoltam, akkor itt érsz el. – adok át neki egy névjegykártyát. Azzal nem hozakodok elő, hogy nyugodtan említsen meg Castornak. Ha akarja megteszi, ha meg nem, hát az sem az én dolgom. Mindenesetre, szívesen venném, ha találkoznánk még és nem csak azért, mert az én vérem.
//bocsánat, hogy így elhúztam :/ és köszönöm a játékot //
- Talán. Olykor megesik. - Szélesedik ki mosolyom kissé ajkaim szegletében, ahogy visszakérdezése nem marad válasz nélkül. Valóban előszeretettel agyalok az embereken, főleg azok jellemén, gyenge pontjaikon... de máskor meg van, hogy csak a külső csomagolást nézem, elvégre nőből vagyok, ráadásul se nem vak, se nem foglalt. Bár ez utóbbira lenne jelentkező, nem is egy, lássuk be, vajmi kevés esélyük van szegényeknek. Nem mintha tisztában lennének vele. És ez így van jól. Kérdése megakaszt, finoman és sietősen nyalom meg ajkaimat, mielőtt felelnék. - Olyannak, aki megérne egy alaposabb szemre vételt... - Értse, ahogy akarja, nem csupán a családi elvárások végett mentem jogásznak; a szócsavarás mindig is ment. Nevetése mosolyt csal arcomra, abból az elégedettnek tetsző fajtából. Örülök, hogy vevő az - állítólag - sajátos humoromra.
Az már kevésbé szimpatikus, mikor a kocsi lassít, majd le is áll, csuklómat pedig ujjai erős bilincsként tartják, tenyeremet combján pihentetve. Bókjára talán más helyzetben bájosan mosolyodnék el, most azonban csak a dacot szítja tekintetemben szavaival, de főként kérdése az, mire szép ívű ajkaim késhegynyivé préselődnek. - Aki nincs, az aligha taníthat bármit is. - Vetem oda csendes morranással. Ne firtassa! Nem kell a sajnálata se, nagyon jól megvagyok így... Anyátlanul. Sosem volt ez másként akkor sem, mikor még nem voltunk itt egymásnak a farkasommal, miért sajnálkoznék hát a megváltoztathatatlanon? Megtanultam együtt élni a tényekkel. Túlélő vagyok, nem áldozat. Szavára kissé hátrálok ugyan - már amennyire a kocsi tere, na meg karom hossza engedi - de pillantását állom. Igyekszem állni világoskék tekintetemmel az ő sötét, feneketlen és épp ezért vészesen veszélyes, titkokat hordozó szemeinek világát, majd... Őszinte elképedés ül ki arcomra, egy pillanatra dacos nőből önkéntelenül is kis fruska leszek megint, ahogy kézfejemre csókol puha ajkaival. Szóhoz se jutok, pedig más esetben biztosan elütném könnyeden bókját, most mégis valami számomra idegen oknál fogva - mely farkasomnak meglepően természetesnek hat, erre pedig nem lelek értelmes magyarázatot, miért - fordulok csupán vissza az út felé, aprót nyelve, ahogy pillantásom a szélvédőn kívülre emelem, a sötét éjszaka fényszórók által megvilágított szegleteit pásztázva. - Látod... pont ezt olvastam ki belőled. Kiismerhetetlenséget és meglepetéseket. - Jelenik meg idővel mégis mosoly ajkaim szegletében. Hogy van-e bennem kellő spiritusz az nem kérdés. A kérdés az, hány szabályt kell átszegnem egy találkozóért, ami a falkát illeti. A fene se tudja, Dominic mikor unatkozik példának okáért annyira, hogy utánam kezdjen el szaglászni kínjában... Dante szerencsére eléggé elfoglalt a falka ügyei kapcsán, más mentort meg nem aggatott a nyakamba, kiegyezett az olaszban. A névjegykártyát átvéve nevén futtatom végig pillantásomat, s csupán aztán tekintek fel rá sűrű szempillaerdő alól, mikor már a kocsival leparkolt az út szélén. Tekintetem arcán időzik, akaratlanul is féloldalas mosolyt csal képemre a néma pillanat. - Meglátjuk, mit tehetek! - Jegyzem meg csalfa, gyermeki flegmasággal, direkte húzva az egyértelműt. - Egy élmény volt! - Szállok ki a kocsiból búcsúzva, s még intek is neki, mikor elhajt, hogy a névjegyet zsebre vágva jelentkezzek le hőn imádott bétámnál: hazaértem. Egyben.
Valahol örülnöm kellett volna annak, hogy ebben a falkában élni, olyan, amilyennek a nagy könyvben meg van írva, és mindig foglalkozik velem valaki. Annyi év után azonban nehéz volt nekem ehhez hozzászokni, és inkább éreztem azt mindig, hogy ellenőrizve vagyok. Amennyire szomjaztam a társaságot, vágytam mások elismerésére, és fogadtam szívesen a segítséget, a farkasom valahogy ugyanannyira nem akarta ezt az egészet. Csak arra vágyott, hogy a Teremtője tanítsa, de ugyebár Emma még nem volt a toppon, így mindig akadt egy másik kísérőm. Ennek is megvoltak azért a pozitív oldalai, például az, hogy több falkatagot ismertem meg. Azt meg már talán felesleges is megemlíteni, hogy most is milyen nagyszerű, amikor éppen probléma van a kocsival, legalábbis látszólag minden jel erre utalt, akkor nem vagyok egyedül. Kissé bosszúsan ugyan, de nekidőltem a motorháztetőnek, tekintetem pedig az engem kísérő hímre szaladt. - Azt hiszem, hogy eljött az ideje annak, hogy telefonáljak! – néztem sokatmondóan Kevinre, és már kotorásztam is a kabátom nem túl mély zsebében, hogy előszedjem a telefonomat. Megvolt még Edward száma, és ha már úgyis segített nekem a legutóbb, akkor talán most sem fog neki gondot okozni, hogy segítő jobbot nyújtson nekem, nekünk, teljesen mindegy. A lényeg az volt, hogy jöjjön ide, a többi már majd lesz valahogy. Némi idegesség azonban volt bennem, nem voltam képes szabadulni tőle, és ez biztosan feltűnt a testőrnek is. - Ne aggódj, szerintem jönni fog, csupán idő kérdése… - tettem hozzá, majd tekintetemet elfordítottam a férfiról, egyenesen a mobilom kijelzőjére, hogy kikereshessem a korábban megadott telefonszámot. Amint megleltem, már tárcsáztam is, és csakhamar követte a búgást a már ismerős hang köszönése. – Szia! Cassie vagyok… nem tudom, hogy emlékszel-e rám, néhány héttel ezelőtt kisegítettél, amikor volt egy kis gondom a kocsimmal. Hát, most megint bajba kerültem… ha nem lenne nagy kérés, ide tudnál jönni a North Pole felé vezető bekötőútra segíteni? – kérdeztem barátságosan, reménykedve, hogy pozitív választ fogok kapni. Amennyiben így történt, elégedetten fordultam vissza, büszkén arra, hogy megoldottam a problémát, és hamarosan talán érkezik a férfi, akit megkértem, hogy jöjjön ide hozzánk. Nem tudtam, hogy vajon mennyi idő lesz, de addig sem akartam egyedül maradni a gondolataimmal, így aztán a társam felé fordultam. - Te az egyetemen tanítasz, igaz? – mivel nem nagyon ismertem, így próbáltam némi beszélgetést kezdeményezni. Nekem se fűlött a fogam ahhoz, hogy itt legyek, de muszáj volt, és nem volt választási lehetőségem. – Mit gondolsz, lenne esélyem beiratkozni? – érdeklődtem tovább, mert én nem nagyon voltam képben ezzel a témával kapcsolatban, de már fontolgattam egy ideje, hogy egy próbát megérne a továbbtanulás.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
Illatozó papír zsebkendőbe töröltem gépzsírmaszatos kezeimet, majd egy hanyag mozdulattal lecsuktam a motorháztetőt. - Gőzöm sincs. Nem értek a kocsikhoz. Közöltem kissé unottan. Általában nem dobja fel a napjaimat, ha kölyök seggére kell vigyáznom, bár a mai talán kivételesebb, hiszen a nősténykölyök egész formás. Nagyjából negyed órája állt le az autó, akkor manőverezett ki az út szélére.. én pedig minden szakmai hozzáértést mellőzve piszkálgattam találomra az alkatrészeket, de nem jutottam egyről a kettőre. - Muszáj lesz, különben nem jutunk egyről a kettőre. Kinyitottam az ajtót, és benyúltam az ülésre a pirított csicseriborsóért, aminek a felét már elrágtam útközben. Nekidőltem a kocsinak a nőstény mellett, és amíg a telefont intézte, én a képemet tömtem. - Nem aggódok. Nekem van mit ennem. De ha ő nem jön, akkor neked nem lesz mit. Vontam vállat. Nem vagyok egy gáláns lovag, hogy megosszam azt, amim van. Oldja meg a kölyök, én csak az árnyéka vagyok a mai napon. Nem pofáztam, amíg a szerelővel tárgyalt, csak akkor szólaltam meg, amikor már bontotta a vonalat. - Nagyon ragaszkodhatsz a szerelődhöz, ha képes vagy őt hívni miután pár hete megcsinálta, és most megint megállt. Leplezetlenül céloztam arra, hogy talán pont az a szerelő cseszett el valamit, és ha én lennék a helyében egy hatalmas baki után már nem adnék neki újabb esélyt. De hát ilyenek a nők. - Igen, ott. Pillantottam le a nőstényre aki bő egy fejjel alacsonyabb volt nálam még a topánkáiban is. Kicsit megráztam a zacskót, aztán a markomba öntöttem egy adagot a rágcsából, és a számba borítottam. Diszkréten ropogtak a fogaim között a pirított darabkák miközben az utat pásztáztam. A pajzsomat nyakig eresztettem, úgy figyeltem a környéket, de úgy tűnik, hogy ebben a napszakban nem sokan járnak erre. Mióta lerobbant a kocsi, nem jött erre senki, akit leinthettünk volna segítségért. Ez Alaszka. Nincs nagy tömeg az utakon. - Biztos, de nem tartanám jó ötletnek. Nem vagy elég önálló. Nem fogom véka alá rejteni a véleményem ha már kikérte. - Kölyök vagy még, ráadásul alig pár hónapja harapott át Emma. Új a farkasod, össze kell szoknotok, ráadásul az egyetemen hemzsegnek az őrzők, ami plusz feszültségforrás lehet. Az egyetem a diákok nagy részének stresszes. Ha nem tudsz uralkodni magadon, kitör a káosz. Amit én alapvetően a magam részéről tudnék élvezni, viszont a falkára nézve nem vetne túl jó fényt, ha az őrzőknek kellene a mocskát eltakarítani. - Mit akarnál tanulni?
Épp a motel nyugalmát élveztem a kutyámmal, akivel már úgy összenőttünk, mint a borsó meg a héja. Jó döntés volt még a nagy gonosz farkasként úgy döntenem, hogy befogadom ezt az állatot, hisz néhány napra rá lényegében csak ez a kis szeretetbomba maradt nekem. Jelen pillanatban, jobb dolog híján csak játszadoztam vele, mikor is megcsörren a telefon, az ágy melletti éjjeliszekrényen. A szálloda telefonja. Nem igazán szokott engem hívni senki, így kicsit furcsának is találom a dolgot. De ettől függetlenül felveszem a telefont, és kérdően szólok bele. - Halló? Ki beszél? - Nem hiszem, hogy szükséges volt kérdeznem, mert valószínűleg elmondta volna az illető, ha már egyszer valamiért felhívott. Aztán ismerős hang válaszol a vonal másik végén, én pedig csak csendben hallgatom. Sóhajtok egyet a telefonba, aztán pedig megszólalok. - Persze, megyek már is. Viszont várnod kell rám, mert kocsi híján a leggyorsabb utam is a taxival vezet oda. - Azzal pedig le is rakom a telefont, és felkelek az ágyról. A fürdő felé veszem az irányt, és a csapból megindítom a vizet, hogy az arcomat megmossam. Megtörlöm aztán, és odaszólok a németjuhászomhoz. - Gyerünk, Scoot! - De azért még a lábamra ütök néhányat, hogy jöjjön. Jön is, mint egy szófogadó kutya. A motel recepciósától kérem, hogy valami olcsó, de gyors taxist hívjon már ide. Néhány perc múlva meg is érkezik. A kutyával együtt beülünk, aztán mondom is az úti célt. Nem tudom, menny idő telhetett el, de percek múltán végül megláttam Cassie-t. - Itt jó lesz, köszönöm! - Szólok oda a taxisnak, aki félrehúzódik. A pénzt odaadom neki, aztán pedig kiszállok a taxiból, és megindulok Cassie felé. Ki ez a férfi, akivel van? Áh, nem számít. Nem igazán tud érdekelni, ami azt illeti. Odaérve pedig köszönök is nekik. - Napot. A kulcs a kocsiban van, vagy nálad? – Akármi is a válasza, beülök a kocsiba, aztán próbálom beindítani. Próbálkozok vele egy kevés ideig, de nem indul. Így hát, kinyitom a motorháztetőt, aztán oda is sétálok hozzá. Felnyitom, és megnézem az alkatrészeket. Azt követően pedig Cassie-hez fordulok. - Nos, a probléma forrása, ahogy gyanítottam, hogy meghalt az akksi. A legjobb megoldásnak azt látom, hogyha elvitetitek egy műhelybe. Ott meg tudják oldani a problémát. Csak ahhoz még kell egy vontatóautó is. Én nem tudok többet tenni ezzel a kocsival. - Vallom be az igazságot, aztán a mellettem ülő Scoot fejét megsimogatom.
Ami azt illeti, egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül azért, mert nyilvánvalóan untattam a mai kíséretemet. Nem tudok mit tenni ugyanis azzal, hogy ha egy olyan korú farkast raknak mellém, akit idegesít a magamfajta fiatalság. Azért a lehetőségekhez mérten mégis próbáltam a legjobbat kihozni ebből az egészből, hiába voltam roppant módon ideges az előttem álló dolgok miatt. Ugyanis máris voltak feladataim, amiket nekem kutya kötelességem volt teljesíteni, már csak Emma miatt is, hogy ne hozzak szégyent rá még véletlenül se! - Tudom! – biccentettem, ugyanis a telefonhívás eljuttathatott a mai célomhoz. Ugyan telefonálás közben egy kicsit bosszantott a fülem mellett ropogtató hím, de nem mertem szóvá tenni, ennyire még azért nem nagy a szám. – Rendben, semmi gond! Meg fogsz találni szerintem! – bontottam végül a vonalat, és a mellettem megszólalóra emeltem égszínkék íriszeimet. – Ugyan… - forgattam a szemeimet Kevin felé, hiszen nyilván okkal telefonáltam, hogy el tudjam intézni azt, amit kiadtak nekem. Vagy ő esetleg nem tudna arról, amit ma itt véghez kell vinni? Akkor bizony nagy probléma lesz. – Nem tudsz Castor megbízásáról? – kérdeztem kíváncsian, óvatosan tapogatózva, hogy nehogy elmondjak valami olyat, amit nem kellene. Szándékosan nem mondtam ki egyelőre, hogy miről is beszélek, és ha megerősít egy egyszerű „de”-vel, akkor már jók vagyunk. - Azért 16 év után nagyjából már tudok uralkodni magamon és egy ideig egyedül voltam, csak magamra számíthattam. Attól még, hogy a farkasom új és még össze kell barátkoznunk, ez a lét nem újdonság nekem – jegyeztem meg finoman, hogy azért annyira vészes nem vagyok, hiszen a városba érkezésem után is egyedül flangáltam itt napokig, anélkül, hogy bárki is felelősséget vállalt volna értem, mégsem történt semmi baj a jó voltomból. – Nekem… van őrző ismerősöm – kicsit zavarban voltam ugyan, de gondoltam megjegyzem, hátha egy kis bátorítást ad, bár nem olyan típusú embernek tűnt nekem már eddig sem. Kicsit inkább magának valónak mondtam volna, ami nekem a szöges ellentétem volt. - De egyébként nem is most azonnal gondoltam, hanem majd idővel… - vontam végül vállat könnyedén, mintha túlléptem volna az előbbi kis elkeseredettségemen egyből. – Még nem gondolkoztam rajta. Több dolog is érdekel, de azok közül inkább valami olyanba vágnék bele, ami keresett manapság. Szeretek emberekkel is foglalkozni, meg kreatívan gondolkodni – soroltam el néhány dolgot, ám a gondolatmenetemet csakhamar félbeszakította a közeledő taxi látványa. – Úgy látom, hogy megjött a vendégünk! – jelentettem ki némi izgatottsággal, miközben ellöktem magam a motorháztetőtől, hogy üdvözöljem az érkezőt. - Üdv! – köszöntem mosolyogva, habár a szívem máris a torkomban dobogott annak a gondolatától, ami rám várt. – Igen, ott van! – bólintottam, aztán némán figyeltem, ahogyan a kocsiba ült. – Remek… - húztam el a számat látszólag kedvetlenül. – Ez elég szomorú, főleg, hogy így potyára jöttél ki, de nagyon rendes volt tőled! – a hangom félig-meddig nyugodtnak tűnhetett, ám a tenyereim izzadtak idegességemben. – Megpróbálok akkor hívni egyet, ha találok térerőt… - kicsit távolabb mentem a két férfitől. Különös, a legutóbb még farkasnak éreztem Edwardot, most azonban semmi. Nem nagyon tudtam, hogyan lehetséges ez, de nem is az én dolgom volt ezt kitalálni. Helyette nyeltem egyet a fák takarásában, felkészülve az átváltozásra, telefonálás helyett. Kevin valószínűleg érezhette, a megmentésünkre siető azonban már nem.
// Ne haragudjatok, hogy csak most!! //
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
- De, tudok róla. Csak abban nem voltam biztos, hogy te be lettél-e avatva, vagy már éles helyzetben kell közölnöm veled. Én csak tettem, amire utasítottak, nem kérdeztem bele részletesen mindenbe. El kell kísérnem a kölyköt, és felügyelnem, hogy egy feladatot hiánytalanul elvégezzen. Illetve ha valami miatt elbukna, akkor megtenni helyette azt, amire ő nem képes. Remélhetőleg erre nem lesz szükség, mert az nem vetne rá túl jó fényt, és igencsak megnehezítené vele a falkán belül a saját életét. - Nagyjából. Az egész blablából kiemelem a lényeget. Ha akarnám itt és most elő tudnám belőle rángatni a farkasát könnyű szerrel, pedig még csak a teremtője se vagyok. Tíz... húsz év farkasként még nem ad biztonságot. Mindenkinek van egy érzékeny pontja, amire ha rátapintanak, nem tud uralkodni magán. Az elején nekem is voltak ezzel problémáim. A végtelen, pofátlan mértékű nyugalmam a legnagyobb fegyverem egy jó ideje már. Érdekes. Megfigyeltem, hogy ezzel is nagyon sokakat ki lehet hozni még jobban a sodrukból. Ha idegesek valami miatt, és a mellettük levő nem osztozik az idegességükből. A kölykön én is érzem most a feszültséget a feladata miatt, de én halál nyugodtan támasztom a kocsit. - Remek. Kommentálom az őrzős kapcsolatának a tényét. - Miért nem kéred meg Emmát, hogy tanítson ki a fotós szakmából? Az is kreatív, és ott is emberekkel foglalkozik, ha épp nem természetfotósnak csap fel. Várnunk kellett, amíg megérkezett a szerelő. A csicseriborsóm is elfogyott, mire megérkezett. A taxira pillantottam, a rendszámát elraktároztam a fejemben, aztán végigmértem a kutyájával közeledő pasast. Biccentéssel üdvözöltem, majd a zacskót összegyűrve a kezemben figyeltem, ahogy a kocsit vizsgálgatja. Igazából tök felesleges dolgokat csinál. Ezeket már mi is megtettük, és sejthető volt, hogy a problémát nem lehet megfelelő eszközök nélkül orvosolni, aminek láthatóan szerelő létére hiányában volt. - Csodálatos. Szólalok meg, amikor felállítja a végleges diagnózist. - Menj csak. Bólintok a kölyöknek, majd utána pillantok, ahogy elsétál. - Így utólag végiggondolva... megérte neked ez az egész? Intézem a kérdésem Edward-hoz, miközben leguggolok a kutyájához. Az energiáim behódolást követelnek az ebtől, akinél messze erősebb és határozottabb a kisugárzásom. Két tenyerem közé fogom az eb fejét, úgy pillantok a szemei közé. - Évszázadokon át farkasként éltél, és arcoskodásból hagytad elveszíteni azt, ami értékessé tett téged. Most pedig életed értéktelen, üres és sivár, emberként. Igazán lehangoló. Fejtem ki a véleményem, miközben felpillantok rá, de a kutyáját továbbra se eresztem. - És még ebből se tanultál semmit. Csóválom meg a fejem. - Egyáltalán nem vesszük jó néven, hogy innen-onnan visszahalljuk a fecsegésed. Mond csak, genetikailag vagy képtelen a titoktartásra, vagy bosszúnak szántad a történtek miatt? Tényleg érdekel, hogy hogy lehet valaki ennyire hülye, és önmaga ellensége.
Kíváncsi vagyok, Cassie vajon mit gondolhat arról, hogy már nem vagyok farkas. Akármit is gondolhat, annak valamiért nem ad hangot. Talán a barátja ez a férfi, vagy tudja a fene. Elég nagy hátrány az emberlétben ez, hogy nem tudom egyszerűen belőni már, kiszagolni, hogy ki-micsoda. Nemrég még elég volt egyetlen szimat, talán kis erőszakoskodás a pajzsokkal, de megtudtam állapítani az adott farkaska korát, vérvonalát, mindenét. Ez utóbbira hála égnek nem volt túl sokszor szükség. Szóval lehet ezért nem ad hangot a gondolatainak, azt pedig kétlem, hogy ne tűnne fel neki. De nem foglalkozom vele. Most nincs kedvem ezzel foglalkozni, nem ezért taxiztam ki ide a picsába. - Valami baj van, Cassie? - A hallásom sem a régi már, de valami mintha nem stimmelne. Bezzeg néhány hónapja még egyszerűen meg tudtam volna mondani, ha csak kicsit is meginog a hangja, most pedig csak találgatok. Bár, lehet csak beképzelek magamnak mindenfélét. Az sincs kizárva. - Hát, bent az erdőben nem fogsz térerőt találni, de te tudod. - Vonok vállat egyszerűen, hisz szerintem ugyanúgy itt is van térerő. Ha túlzottan izgatna, megnézném. Haladnom kell a korral, nem ragadhatok le a régi tradícióknál ebben a rohanó világban. A férfit figyelem, miközben leguggol a kutyámhoz. A kérdését nem értem. Viszont figyelem, amit csinál. Scoot nem hagyná, hogy valaki rajtam kívül ezt csinálja vele, így a következtetést le tudom vonni hamar, hogy nem csak egy egyszerű emberrel van dolgom. És értelmet is nyerne a mondandója, hisz más számottevő dolog nem történt velem és nem tettem az elmúlt időben. Nem szólok egy szót sem, csak hallgatom, amiket mond. Nem hat meg, hogy próbálja ócsárolni az emberlétet. Nekem ez jelent egy új esélyt, amit régen elvettek tőlem. Ez most úgy hangozhat, mintha semmi közöm ne lett volna hozzá. Én engedtem meg Eirának, hogy beharapjon akkoriban, pedig volt lehetőségem a választásra. Én emellett döntöttem. Talán legnagyobb hibám volt az életben. A vele való találkozás annál kevésbé, hisz megmentette az életemet, amiért hálás vagyok neki. Akármennyire sem mutattam ki korábban. - Bosszúnak? Nem, egyáltalán nem. Egyszerűen csak másnapos, jobban mondva aznapos voltam, a pofám be sem állt, és… ja. - Biztos vagyok most már benne, hogy ugyanarról beszélünk, én viszont nem mutatok semmiféle feszengést. Pedig lehet elkellene. - Gondolom az Alfának nem igazán tetszett. Szóval miért is vagyunk itt? Kétlem, hogy csak véletlen egybeesés Cassandra hívása, pont nekem. – Sóhajtok egyet, valószínűleg tudva már az egész végkimenetelét. De semmit sem tudhatok biztosra. Nem ismerem a falkát, a mentalitásukat, így csak várok. Megpróbálni elmenni sem hiszem, hogy sikeres lenne.
- Nélkülem aligha jött volna ki ide, igaz? – mosolyodtam el bátortalanul, még amikor csak kettesben voltam a hímmel. Attól még, hogy tudtam, hogy mi a feladatom, nem lett könnyebb az egész. Nem volt kevésbé bűntudatom, már így előre is, és nem voltam képes felkészülni sem rá. Arra meg aztán végképp nem akartam gondolni, hogy milyen érzés lesz megtenni, életemben először elvenni egy másik ember életét. Gyorsan el is tereltem a gondolataimat, és abban reménykedtem naiv módon, hogy majd a megfelelő pillanatban menni fog. Muszáj is lesz, hogy így legyen, mert azt akartam, hogy Emma büszke legyen rám, és még véletlenül se adjak okot neki arra, hogy megbánja a döntését velem kapcsolatban. - Nem tudom, valahogy a fényképezés sohasem vonzott igazán, de egyszer talán megérek rá, hogy megtanítson – igazából eszembe sem jutott még soha, hogy Emmához forduljak ezzel. Talán az egyetemre sem fogok eljutni soha, hanem maradok a szakmámnál, és valamit majd abból sikerül felépítenem. Persze nem most, hanem majd hosszú idő múlva, amikor már önállóan is megállhatok a lábamon. Addig nem is mertem hasonló álmokat dédelgetni. Közben Ed is megérkezett, én pedig igyekeztem természetesen viselkedni, bár azt hiszem, hogy nem ment olyan jól, mert rá is kérdezett, hogy van-e valami bajom. Válasz helyett azonban csak tagadóan megráztam a fejemet, és még egy elragadó mosolyt is sikerült kipréselnem magamból, pedig a szívem majdnem a torkomban dobogott. Ezt valószínűleg Kevin hallotta is, vagy legalábbis magát a feszültséget érzékelnie kellett, míg az immár emberré lett másik férfinak, hála istennek nem tűnhetett fel a hazugság, még véletlenül sem. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, miszerint térerőre nem fogok odabent bukkanni a fák között, mert egyértelműen csupán kifogás volt, és féltem, hogy zavartabban viselkednék, mint amilyennek már most is éreztem magam. Ezt a feladatot most nem szúrhattam el, túl nagy volt a tét. Azt ugyan szívesen megtudakoltam volna, hogy mivel szolgált rá ez a férfi a halálra, hiszen nem akartam ok nélkül megölni, de nem kötötték az orromra. Meg kellett elégednem annyival, hogy ezt kívánja a falka érdeke, és kész. Nekem azonban nehezemre esett csak úgy fejet hajtani az efféle parancsok előtt még mindig, noha inkább leharaptam volna a nyelvemet, minthogy a jelenlegi helyzetemet kockáztatva visszabeszéljek. Már így is jó mélyre ástam magam az Alfánál, a szófogadás volt a minimum elvárható viselkedés tőlem. Hallottam egyébként a kint lejátszódó beszélgetést, de nagyon távolinak tűnt. Helyette inkább arra koncentráltam, hogy alakot mindenféle ordibálás nélkül legyek képes váltani. Nem volt könnyű, olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy még a vér is kiserkent, de olyan hangos még így sem lettem, hogy Edward immár fejletlen hallásáig eljusson a szenvedésem. Csontok roppantak és törtek el, ínak szakadtak meg, hogy aztán újra eggyé váljanak, fakó bőröm helyébe pedig még szokatlan, fekete bundám dúsuljon ki. Nem voltam nagytermetű egyáltalán, még talán a saját tükörképemet sem ismertem volna most fel, ha látom valahol, de talán egyszer olyan leszek, amilyennek Emma szeretne látni. Amilyennek magamat szerettem volna látni. Tappancsaim puhán, nesztelenül tették meg az első lépéseket, miközben elindultam a civódó páros felé. Bundámat könnyedén ráztam meg, és az olyannyira emberi izgalom még mindig nem tűnt el belőlem, csupán vágytam rá, hogy úgy legyen. A szándék kétségkívül megvolt bennem ahhoz, hogy megtegyem, amit elvártak tőlem, ám valahol azt reméltem, a farkasom majd rásegít egy kicsit, hogy megkönnyíti életem legelső gyilkosságát. Reméltem, hogy talán az utolsó is lesz, ha nem is örökre, akkor is hosszú időre. Könnyedén ugrottam elő a fák közül, tekintetem érdeklődően csillan a párosra. Kevin felé engedélykérően, míg Edwardot sokkal inkább méregetve néztem. Ezzel a bestiával már sokkal inkább egy hullámhosszon voltam, mint az előzővel, de nem teljesen szoktunk még össze. Ő már ugrott volna előre, míg én továbbra is halogattam volna szívem szerint az utolsó lépéseket. Ha Kevin nem sürgetett meg még jobban, akkor egy idő után elég határozott lettem ahhoz, hogy a jövőbeli áldozatom felé ugorjak, félreérthetetlenül támadó mozdulattal. A farkasomat ugyan bosszantotta, hogy meg sem próbált elmenekülni, ám ez sem gátolhatta meg abban, hogy rá ne vesse magát, engedve a felülemelkedő vérszomj és kötelességtudat elegyének. Gyorsan mozogtam, erős fogaim könnyedén tépték fel a húst, ahogyan az immár emberivé vált testbe mélyedtek. Nem okoztam egyből halálos sérülést, de elég súlyos volt ahhoz, hogy a vér íze egyetlen másodperc alatt árassza el a számat. Mélyen belül az emberi felem máris visszakozni akart, ám elég volt megízlelni a vért ahhoz, hogy az állati részem vérszemet kapva marcangoljon, ahol csak éri az egyre gyengülőt.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
- Nem valószínű. Válaszoltam a kölyök kérdésére. Vannak dolgok, amiken jobb minél előbb túlesni, és a nősténynek most jött el ez az idő. Van, akinek az első gyilkossága spontán történik… olyat öl meg, aki miatt esetlegesen bűntudata van – bár én ezt a bűntudatot sose tudtam megérteni -, neki viszont megadatott az, hogy ezzel a tettével a falkát szolgálva tegyen valami olyat, amivel biztosabbá teheti a helyzetét a falkán belül. Tudom, hogy miként került be… ahogy azt is, hogy épp úgy mint nekem, neki is bizonyítania kell az Atanerknek, hogy jó döntést hozott, amikor bizalmat szavazott. Bár nem tartozik testőrként a kedvenc feladataim közé a kölykök pesztrálása, de ha netalántán kudarcot vallana, és visszakozna, akkor én hezitálás nélkül képes leszek megtenni azt, amit meg kell tenni. - Akkor derítsd ki, hogy mi érdekel. Van rá időd bőségesen. Vonom meg a vállamat. Minket nem sürget az idő semmiben. Érzem a nőstény idegességét, de nem reagálok rá semmit. Ez az ő belső harca, én meg nem voltam sohase jó a lelki pesztrálásban. Majd Emma pátyolgatja a lelkét, ha ezen túlestünk, és visszaviszem a hotelbe. Amíg az alakváltással foglalkozik, én Crane figyelmét kötöm le. - Nem hallottad még azt, hogy aki nem bírja a piát, az ne igyon? Költői kérdésnek szántam, bár az se zavarna túlzottan, ha válaszolna rá valamit. Végül is így utólag már teljesen mindegy. Megásta a saját sírját, mi pedig azért vagyunk itt, hogy beletessékeljük. - Nem csak neki nem. Feleltem sokat sejtetően. - Elsimítani egy aprócska kis kellemetlenséget, de ne aggódj… nem tart sokáig, és már túl is leszünk rajta. Mikor megérzem a nőstény közeledő energiát, a kutyára szorosabban ráfogok, nehogy hősködve közbe próbáljon avatkozni. ~ Ne az aszfalton, ha lehet. Nagyban meghosszabbítaná a nyomok eltakarítását, ha az úttesten kapná darabjaira a férfit. Energiáim örvénylőn lengik körbe a nőstényét, lehámozva rétegről rétegre emberi ellenérzéseit… amit vérvonalam felhasználásával vonok burokba, hogy csak az állati ösztönök dolgozhassanak. Ha lerángatja az útról, elengedem az ebet, hadd rohanjon minél messzebb az életéért. Botor lenne, ha szembe merne szállni egyértelműen erősebb és dominánsabb lényemmel. Fütyörészve sétálok hátra a csomagtartóhoz, kivéve belőle egy ásót, majd a nőstény nyomába eredek, hogy megnézzem végzett-e már.
- Mindenkinek megvannak a határai. - Vonok vállat könnyedén. Bírom én, egyszerűen csak túl sok volt az alkalommal. Megesik az ilyen, főként, ha ilyesmit él át, mint én. Az a meglepő még csak, hogy nem őrültem bele a farkasom hiányába. Bár ehelyett megástam a saját síromat lényegében. - Jöjjön akkor hát, aminek jönnie kell…. - Kicsit hamarabb is levághattam, hogy mégis mire megy ki az egész. Cassie hívása, hogy nem egyedül van, meg a nőstény először csak magamnak beképzelt zavara. Az idősebb biztos csak a felügyelő ebben a helyzetben, és a fiatal nősténynek kell megtennie, amit kell. Valószínűleg nem vette még el egy ember életét sem. Én magamat is meglepő nyugodtsággal kezelem mégis a helyzetet. Valahol persze nem tetszik az egész, hogy így kellett alakulnia, de ilyen az élet. Tisztában vagyok vele, mi fog most történni, azzal mondjuk kevésbé, hogy milyen módon. Gyorsan, avagy lassan. De valahol belül megnyugtat a tudat, hogy végre nem kell egy nyomorultként élnem az életem hátralevő részét. Azt a néhány évtizedet, amim maradt volna normális, a legjobb esetben. Azért annyiban reménykedem, Scootnak semmi baja nem lesz. Elég, ha az én életemet elveszik, őt nyugodtan békén hagyhatják. Érzem, ahogy egy farkas fogai a húsomba vájódnak, amire ösztönösen ordítok fel. Nem kezdek noha ordibálni segítségért, vagy bármi ilyesmiért, a magam érces, mély hangján jelzem fájdalmamat. De főként a hirtelenség volt az oka szerintem. Tudja a fene. Már nem akkora a tűrőképességem, mint akkoriban. Ha még farkas lennék, akkor kicsit tovább tartana mindezt véghez vinni, és az ügy elsimítása is annyi lenne, hogy még több farkast küldenek rám. Legalábbis abból kiindulva, milyen kis babaarca van a férfinak, nem hinném, hogy olyan nagyon idős lenne. Bár lehet Muszkli, amikkel még nekem is meggyűlik a bajom. Míg a nőstény a húsomat marcangolja ezzel próbálom elterelni a gondolataimat, ahogy érzem, hogy egyre több sebből vérzek, és kezdek egyre inkább elgyengülni. Lehunyt szemmel tűröm és adok hangot egyre kevesebbszer, ahogy közeledünk a vége felé. A végére már nem is érzem a fájdalmat, amiket okoz. Sőt, eszméletemet is vesztettem már, ez világos… Különböző emlékképek ugornak fel, és csak most jövök rá, mennyire is megérdemeltem ezt, amit most kapok. Már régóta érett. Nem sok jót tettem az életemben, a húgom gondozása, valamint Arián kívül. És mind a kettejüket elvesztettem. A teremtőmet, aki új esélyt adott az életre pedig cserben hagytam, és elárultam. Megérdemeltem, amit nemrég kaptam, többszörösen is. De mindez már semmit nem jelent. Viszont végre viszontláthatom a családomat, akik közvetlen-közvetett módon indítottak el ezen az úton, amit kétségkívül hiszem, hogy nem ilyennek képzeltek el. Kár lenne félnem a haláltól, egyedül azt bánom, hogy mindezeket ilyen későn vettem csak észre…
//Köszöntem a játékot, attól függően-függetlenül, hogy is alakult a vége. //
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
Eltolok egy arcom elé lógó faágat, aztán az erdősávot elérve szúrom le a földbe az ásó hegyét, és alkarommal rátámaszkodva a vergődő testet figyelem, ahogy a vénák felszakítását követően hosszú sugárban spriccel ki belőle a vér a szív utolsó dobbanásainak ütemébe. A valaha volt emberszerű lény teljes átalakuláson megy végbe. A végtagjaitól megfosztott torzó minden harapással eltűnik a létezés síkjáról, mintha soha nem is létezett volna. Szemem se rebben a fiatal farkas „kontár hentesmunkája” láttán, mert valahol mindenkinek el kell kezdeni, nem? Pillantásom átszalad a vércsatakos bundásra, majd pajzsomat leeresztve lépek el az ásótól, és ahogy felé közeledek, kényszerítem energiáimmal a háttérbe a tomboló vadat, letompítva a dühét, ösztöneit… vérszomját. Visszakényszerítem emberi testébe, nem hagyva egyetlen kiskaput sem a további tomboláshoz. Leguggolok a pucér, vérmocskos nőstény mellé, elsöpörve arcából vércsatakos haját. - Szedd össze magad. Duruzsolom halkan kellemesnek mondható baritonomon, a gesztusom talán megtévesztően kedvesnek tűnhet, de az őszinte kedvesség sose tartozott a tulajdonságaim közé. - Még el kell takarítanod magad után. Nyúltam a vékony kar alá, majd rántottam talpra, és az ásó felé intettem. - Forgasd be a vérnyomokat a föld alá. Sose lehet tudni, ki jár erre. Fordítottam hátat Cassie-nek, majd az egyik bokor tövében megpillantottam egy ujjpercet. - Azt se felejtsd el. Vállammal a fa törzsének dőlve felügyeltem, hogy rendesen eltakarítsa a rumlit, és semmit ne hagyjon ki. Ha kell, akkor rászólok, végül is ezért vagyok itt. Felügyelni, hogy minden rendben menjen. Amíg az ásóval volt elfoglalva, visszasétáltam a kocsihoz, és kivettem a csomagtartóból egy nagy műanyag… húsz literes kannát, aztán a nőstényhez sétálva lecsavartam a tetejét, és ráborítottam a hideg víz teljes tartalmát. Lovagiasnak mondható mozdulattal húztam elő egy fekete ruhazsebkendőt a zsebemből, majd mutató és középső ujjam között tartva nyújtottam át neki. - Töröld át magad. Mocskosan nem szállhatsz be a kocsiba, vagy takaríthatod azt is, ha visszaértünk. Ha végeztél, várlak a kocsinál. Pillantottam a közelben hagyott ruhakupacára, aztán felnyalábolva az ásót és a kannát.. sétáltam vissza a kocsihoz. Bedobtam mindent a csomagtartóba, aztán beültem a volán mögé, és az órámra pillantottam. Reméltem, hogy hamar felbukkan, és nem az erdőben akar összetörni, hanem megvárja ezzel azt, hogy visszaérjünk. Emma bizonyára érdeklődőbb hallgatóközönsége lesz, mint amilyen én magam lehetnék. Elővettem a csipogómat, és egy rövid üzenetet küldtem Castornak: „Elintézve.”
Nem érintett túl jól, hogy az új farkasomnak szinte az volt az első cselekedete, hogy kioltott egy emberi életet, de már csak akkor kerültem teljesen tudatába annak, hogy mi történt, amikor Ed nem lélegzett többé. Élettelen teste szétmarcangolva feküdt a lábam előtt, bundámat vér tapasztotta össze, ahogy a pofámat is az áztatta, minden egyes ízlelőbimbómat a fémes íz borította el. Ahogy felfogtam a véghez vitt pusztítást, a fejemet rázva léptem pár lépéssel hátrébb, aztán megráztam magam, hogy a bundám egy kicsit hátha jobb állapotba kerül tőle. Nem jött be. Sajnos mielőtt még bármi mást csinálhattam volna, éreztem az ismerős késztetést. Nem akartam, hogy erővel kényszerítse vissza a fenevadat a ketrecébe, mert akkor kénytelen leszek szembenézni azzal, amit én tettem. Emberként, és nem állatként. Nem voltam rá felkészülve, ám ez nem kívánságműsor, úgyhogy üvöltve-szűkölve nyomakodott vissza a bestia a börtönébe, elgyötört testem pedig zihálva kapott levegő után, amikor már meztelenül feküdtem a porban. Fájt minden egyes porcikám, utáltam ezt az érzést, utáltam, ha bármire is kényszerítettek, ráadásul ez a férfi kegyetlenül csinálta, hiszen semmi szükség nem volt még rá. Nem tévesztett meg a kedves hang, sajnos sok ilyen hozzá hasonló, sunyi gazemberhez volt már szerencsém, így megpróbálva összeszedni a maradék erőmet, el akartam húzódni az érintése elől. Természetesen ez nem sikerült, sőt, alig pár pillanat múlva már éreztem is a durva szorítást a karomon. - Tessék?! - kérdeztem vissza kissé még mindig kábán. - Hé! - szökött ki hirtelen az ajkaimon, amikor felrántott. Lábaim egyből még nem voltak képesek megtartani, úgy csuklottam volna össze, akár egy őzgida a születése utáni első pillanatokban, ám csakhamar összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek megállni a saját lábaimon. Mégis mi a francnak volt akkor itt, ha nem segíteni? Örültem, hogy gondolatot azért még nem tudunk olvasni, mert nem túl szépek keringtek most bennem. Szinte minden létező szitokszót elmondtam rá, amit csak ismertem, a hímsoviniszta baromtól kezdve, egészen az alattomos kígyóig tényleg mindent. Jobban ugyan nem éreztem magam tőle, de ezzel próbáltam elterelni a gondolataimat arról, amit egyébként csináltam. Még sohasem kellett hullát eltüntetnem, igazából még ölésre sem kényszerített senki, és reméltem, hogy többé nem is fog előfordulni. Tekintetem követte a mutatott irányt, és meg is láttam az ujj egyik darabját, mire egyből hányinger tört rám. Az öklendezést szerencsére még idejében sikerült visszafojtanom, így az ebédem maradéka bennem maradt, bármennyire kívánkozott is ki ide. Csendesen takarítottam el a nyomokat, és amikor már azt hittem, hogy semmi nincs hátra, szó nélkül megkaptam a jéghideg zuhanyt a nyakamba. Ijedten sikítottam fel, el is ugrottam az útjából. - Erre semmi szükség nem volt! - kiabáltam rá dühösen, szemeim gyűlölettel telien csillogtak, ahogy ránéztem. Jobban undorodtam tőle, mint saját magamtól, pedig nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Talán azért volt itt, hogy legyen valaki, akit utálhatok, és az nem én vagyok? Mert akkor remekül csinálta, ennyire soha nem aláztak még meg, és az is biztos, hogy innentől kezdve nem akarok vele találkozni, ha egy mód van rá. Tudtam, hogy Emma nem fog vigasztaló vállat nyújtani nekem, így kénytelen leszek saját magam megbirkózni ezzel a helyzettel, de az is biztos, hogy közölni fogom a Teremtőmmel, hogy soha többé ne engedje, hogy ez az alak a közelembe jöjjön, mert a végén egy gyenge pillanatomban még olyasmire vetemednék, ami egyértelműen az életem végét jelentené. - Szívesebben mentem volna vissza magam, négy lábon, minthogy beüljek ide! - sziszegtem összeszűkült szemekkel, miután beültem a kocsiba. Egyáltalán nem kellett attól tartania, hogy összetörnék, vagy hogy panaszkodni kezdek, mert dühösebb voltam annál, mint amilyen elesettnek éreztem magam. Azzal majd ráérek akkor foglalkozni, amikor már senki nem lesz körülöttem, de nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy egy ilyan szemét ripacs előtt törjek darabokra a történtek miatt.
Csendes szombat délután. Fényes nappal az út melletti erdőben ücsörgök egy fenyő tövében. Az autók zaja távolról hallatszik, mégis belerondít kicsit az erdő nyugalmába. Emberi füllel már nem lehetne hallani, hisz elég távol vagyunk. Mert nem vagyok egyedül. Páros sátrazást figyelek meg éppen. Egyszerű, sárga ponyva, bent vidáman viháncol az a figura, akit én is ismerek. Dirk Schmidt az államigazgatásban dolgozik, nagy titkok tudója és az is titok, hogy pontosan mit csinál. Egyszer kellett tőle valami és akkor találkoztunk, jó pénzért meglett az infó. Most az új feleségével ruccant ki ponyvázni kicsit. Jól nyomja, a 3. nő van mellette az elmúlt tíz évben. Ennyi válásból sikeresen kijönni, na az is művészet. A sütögetésen már túl vannak és most épp döglenek a sátorban. Kedélyes hangokat hallani, aztán a feleség feltesz egy kérdést, amit nem hallanék meg, ha nem farkasképességeim lennének. Aggódó suttogással szól a nő: - Dirk... Most komolyan, ki volt az a nő, aki téged keresett tegnap a recepción? A fickó némi hallgatás után elkomolyodva válaszol: - Susie, engem sokan keresnek. Befolyásos ember vagyok. Nem tudod? Ezután nagy nevetésben törnek ki és a nő visong. Én pedig megérzem azt, aki miatt ráálltam a palira. Fülest kaptam, hogy Melanie Stample, vagy ahogy én ismerem, Bagoly a városban van. Québec-ben együtt dolgoztunk, őaz FBI-nál, én pedig kereskedőként és sokszor tudtam neki hasznos infókat adni, ő pedig jó bizniszeket szervezett. Nem voltunk barátok, kőkemény érdekkapcsolat volt a miénk a gyümölcsöző fajtából. A Falka is azért tűrte meg, mert velük is így tudott kijönni. Arról nem szól a fáma, mit követett el, de a közeledő energiák egyszerű embert mutatnak. Sehol a Villámok legendás fürgesége, amivel mindig el tudott tűnni a legrosszabb helyzetekből is. Akitől elveszik a farkasát, az általában a józan eszét is elveszti, főleg, ha már évszázadok óta él. Megbirkózni azzal, hogy hiába nyújtogatja a karjait, nem szőrösödnek, nem nőnek meg, a teste hamarabb elfárad, lecsökkennek az érzékek hatótávolságai. Kész őrület! Eska nekem is beígérte, ha eljár a szám a kilétéről. Meg se fordult a fejemben, hogy ilyen hülyeségbe belevágjak. Bagolynak nem volt ilyen kegyes Teremtője vagy épp Ősatyja. Úgy hallottam a québec-iektől, hogy a helyieknél is garázdálkodott. Annyi esze még maradt, hogy farkasokkal ne kezdjen, de az egyszerű informátor ismerőseit elkezdte likvidálni. Az FBI alapítása óta dolgozik, előtte is sok furmányt kitanult, szóval ha még tud tervezni, nincs menekvés. A fa tövéből még épp látom, hogy közelít. Távcsöves puska van nála és egy sötétzöld mellényt visel, ami még rengeteg mindent rejthet. Kesztyű, fejkendő és arcfestés, komolyan gondolta a bevetést. Az indokokat még nem látom tisztán, de az biztos, hogy már nincs az ügynökségnél és talán pont a múltját akarja leépíteni. Engem esélye se volt észrevenni, ahogy a párnak sem. Energiák nélkül, szagok nélkül, sterilen rejtőzöm egy fa töve mögé guggolva. Vártam az alkalmas pillanatot, hogy előkerüljön a hölgyemény. Ő is profi rejtőzködő és ha nem lennének ilyen képességeim, már észrevett volna. Egyelőre kivár, szívja az erdő lélegzetét, körülnéz. A feje ingatásából látom, hogy úgy próbál viselkedni, mint egy farkas. Pedig már nem az. Én is várok és a megfelelő pillanatban fogok cselekedni.
Kezdőlap
//
//
//
