Alig vártam, hogy ismét motorra ülhessek és száguldozzak, ha már alapvetően nem éltem veszélyes életet, de ezt megengedtem magamnak. Nem voltam az a tipikus vad külsejű motoros bige, az biztos, de talán épp ezt élveztem benne a legjobban. Annyira nem vallott rám… Így belegondolva, Rayt biztos kiverné a víz, hogy mivel száguldozom az országúton, főleg, hogy még néhol jeges is volt. Néha nekem is kellett egy kis adrenalin, most pedig már forrt a vérem, oda meg vissza voltam attól, ahogy az országúton száguldozom csak úgy, mindenféle ok nélkül. Hiába, nekem is kellett valami agylövés. Ma tök szabad volt a napom, de mivel nem hallottam Ray felől azóta, úgy döntöttem, nem keresem még meg a szállodában, valószínűleg nem nyílt alkalma arra, hogy beszéljen az Alfájával, nem akartam én semmit sürgetni. Biztos voltam benne, hogy meg fogja tenni, aztán majd kiderül, mit mond rá a Castor nevezetű hím. Egyelőre egész jól elvoltam magányosként, bár azt, amiért idejöttem, nagyjából megoldottam. Már csak a hogyan tovább volt kérdéses, de szerencsére majdhogynem végtelen türelemmel áldott meg az ég, úgyhogy még nem óhajtottam sürgetni semmit és senkit. A kivárás nem mindig volt jó taktika, de most ez tűnt a legésszerűbbnek. Vörös és fekete Yamahám engedelmesen simult az útra, könnyedén feküdt fel a kanyarokra, és meg sem csúszott sehol, iszonyatosan élveztem. Ilyenkor könnyűnek éreztem magam, és végtelenül szabadnak, mintha a világon semmi rossz nem is történhetne. Jó, általában így gondoltam, de ilyenkor valahogy még könnyebb volt eljutni idáig. A hideg széltől a protektoros ruházatom védett, mi tetőtől-talpig bőrből volt, s színben passzolt a motoréhoz. Néha még én is figyelek a részletekre, bár a divat többnyire nem érdekelt. A bukósisakom is vörös volt, mindenből a lehető legtökéletesebb minőség, kicsit maximalista voltam, de hát mégiscsak hatalmasat lehet esni egy motorral. Az más tészta, hogy éppenséggel vérfarkas volnék, de ugyebár ezt az emberek nem tudják, felettébb gyanús lenne egy olyan törékeny nőszemély, mint én valami minimál felszerelésben. Egyébként meg, én mindent komolyan vettem, amibe belekezdtem, úgyhogy magától értetődően ilyen volt a motorozás is. Már hazafelé tartottam, lévén tervben volt egy este mozi és egy finom vacsi az egyik kolléganőmmel mára, miután lehetséges, hogy elmegyünk táncolni is egyet. Eszemben sem volt otthon ülni, és csak várakozni, míg Ray nem jelentkezik, az nem vallott volna rám, igyekeztem minél inkább bekerülni a vérkeringésbe a kórházban, így nem is utasítottam el egyetlen lehetőséget sem erre. Jó persze, a randizási vágyra utaló dolgokra nemet mondtam, egyszerűen el se tudtam volna képzelni, hogy egy halandót veszélybe sodorja önmagam miatt, főként most, hogy abban a városban élek, ahol apám is. Jobb nem ütőkártyákat adni a kezébe. Egyébként is, engem csak egy pasi érdekelt. Nem volt túl messze Fairbanks, mikor megláttam a Bentleyt az úton, láthatóan nem jókedvéből állt meg vele a sofőr. Kicsit ugyan meglepődtem, mikor észrevettem, hogy az illető nő, de végül is, részemről sem magától értetődő, hogy motorra közlekedek. Lassítottam, majd megálltam mögötte, kitámasztottam a Yamahámat,aztán leszálltam, gyorsan kiszabadítva búrámat a sisakból, amit végül rápakoltam a járgányomra. - Üdv! Szükséged van esetleg egy kis segítségre? Kérdeztem mosolyogva, miközben igyekeztem a sisak alatt összekócolódott tincseimet némileg megzabolázni. Elég esélytelen vállalkozásnak tűnt… Többször cseréltem már kereket, a motoromat is én szoktam megbütykölni, nem fizetek olyasmiért, amit magam is meg tudok tanulni. Az Ausztráliában töltött évek során nagyon sok mindent szedtem magamra, sokszor inkább férfias munkákat végezve, hogy nézzenek is valakinek, most már szerencsére nem kényszerülök ilyesmire. Ami meg a tegezést illet… nos, nem igazán szívleltem a magázódást, számomra túlságosan körülményes és személytelen volt, persze, ha észrevettem, hogy nem vevő rá a másik fél, nem erőltettem, majd kiderül. A pajzsom pillanatok alatt siklott a helyére, amikor rájöttem, hogy ő is farkas, bár alapvetően bizalommal fordultam mindenki felé, de azt szerintem egyik fajtársam sem szerette, hogy nyitott könyvek vagyunk egymás számára a pajzsunk nélkül. Tök jogos volt amúgy, az érzéseink legyenek csak a mieink, másnak egyáltalán nincs köze hozzájuk. Közelebb léptem, lassan, nehogy támadásnak tekintse, bár belőlem ilyesmit nehéz volt kinézni, de ki tudja, milyen jellem a másik nőstény.
Esküszöm, ha innen erről a rohadt útról kikerülök valamikor, akkor meg fogom tanulni, hogyan kell kereket cserélni. Az az igazság, hogy én mindig mással csináltattam ezt meg. Nem riadok ám vissza a piszkos munkától, félreértés ne essék! Egyszerűen csak ez az én olvasatomban nem annak számít, hanem valami annál is rosszabbnak. A piszkos munka az, ha vért kell ontani, eltakarítani, és ennek bármilyen variációi. Egy kerékcsere azonban nevetséges módon meghaladta a képességeimet. Jobban mondva csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Valahol távolról azért a gondolkodás közepette is hallottam a közeledő motor hangját, de különösebben nem keltette fel az érdeklődésemet. Egyrészt azért nem, mert a mai világban úgysem állna meg senki azért, hogy segítő kezet nyújtson nekem, másrészt pedig nem tudtam, hogy az illető farkas. Ha ezen információnak birtokában lettem volna, akkor valószínűleg már csak ezért is sikerül magára vonnia a figyelmemet. Valahogy a magamfajta mindig is jobban érdekelt, mint az egyszerű emberek. Őket vagy csupán eszközöknek tekintettem mióta csak az eszemet tudom, vagy még annak sem. Valami annál is alantasabbnak… Közben teljesen behajoltam a csomagtartóba, és megpróbáltam kibányászni valahonnan azt a bizonyos emelőt, meg a pótkereket sem ártott volna kiszedni. Kis híján előre is fejeltem, amikor érzékeltem, hogy már nagyon közel van hozzám az illető, és már az sem okozott gondot, hogy felismerjem a jellegzetes szagot. Fintorogtam egyet, és ahogyan fel akartam állni, sikerült bevernem a csomagtartóba a fejemet. Vannak olyan embereket, akik nagyon szerencsétlenek, ez igaz. Én azonban nem tartoztam közéjük, hiába csalt most a látszat. Pajzsomat azon nyomban felhúztam, méghozzá majdnem teljesen. Nem kellett csak úgy egyből kitárulkozni az idegen előtt, hiszen még azt sem tudtam, hogy kivel állok szemben. Legalábbis néhány percig még nem tudtam, ám a hamarosan felharsanó női hang már elég árulkodó volt. Míg ő megközelített engem, addig én is kiszabadítottam magamat a kocsim fogságából, hogy megnézhessem magamnak jobban a jövevényt. - Jó estét! – köszöntem oda a vörös hajú nőnek, miután néhány pillantással már sikerült is végigmérnem őt. Azt ugyan még nem tudtam eldönteni, hogy a kedves mosoly csupán megjátszás, vagy komoly, de azt hiszem, hogy volt még időm rájönni. Főleg, hogy felajánlotta a segítségét. Ugyan nem túl sűrűn fordul elő, hogy nekem rá kelljen szorulnom másokra, most azonban mégis úgy állt a helyzet, hogy kénytelen voltam beadni a derekamat. Egyelőre még nem tudtam, hogyan is álljak hozzá a jótét lélekhez, úgyhogy adtam magamnak némi gondolkodási időt. - Ennyire látszik? – kérdeztem tőle egyelőre még szenvtelenül, végül azonban mégis megjelent egy finomabb mosoly a szám szegletébe. – Ha profi vagy a kerékcserében, akkor mindenképpen szükségem lenne rá… - ismertem el végül. – Igazság szerint szeretem azt gondolni, hogy elég jól feltalálom magam a legtöbb esetben, ennek ellenére az ilyesmit mindig olyanokra bízom, akik értenek is hozzá, és nem csak hozzám hasonlóan ügyeskednének – beharaptam az alsó ajkamat, úgy pislogtam a hölgyeményre, a tekintetemben tükröződő érdeklődés pedig egy cseppet sem lanyhult.
Nehezemre esett nem elkuncogni magam, mikor a csomagtartó ajtajába beverte a fejét, még szerencse, hogy amúgy is mosolyogtam, így nem volt túl feltűnő, hogy tulajdonképpen szórakoztat a dolog. A méricskélés persze a részemről sem maradt el, de csupán egy futó pillantás volt, nem óhajtottam tapintatlanul viselkedni, sem azt a látszatot kelteni, hogy túlságosan érdekel ő maga, az gyanakvásra adhatott volna okot. A mi világunkban a legtöbben hajlamosak mindenkiben a veszélyforrást látni, mi tagadás, néha jól is teszik, én szeretem inkább a szebbik oldaláról megközelíteni a dolgokat, még ha így sokszor esem is pofára. - Talán a fehér blúz tehet róla. Feleltem töretlen mosollyal, nem akartam olyasmit mondani, hogy nem nézem ki belőle, hogy képes kicserélni a kereket, hisz nem lett volna igaz. Elég sok mindent meg tudunk csinálni, ha akarjuk, csupán az a kérdés, hogy meddig is tart majd a dolog. Meg egyébként is, az elegancia azt sugallta, hogy üzleti ügy miatt ült autóba, azt meg nem tudhatom, hogy jön vagy megy, és mennyire fontos a tiszta ruházat. Engem többnyire nem érdekel, mennyire lesz koszos, amit viselek, egy olyan nőnek ne legyenek ilyen téren igényei, akit olykor-olykor megajándékoz gyomra tartalmával egy-egy gyerek. Az igazság azonban az volt, hogy nehezemre esett bárki mellett csak úgy elmenni, ha bajba került, maximum elzavarnak, hogy majd megoldják… Némileg megnyugtatott, hogy elmosolyodik, nem akartam valami vérmes némberrel csacsogni, miközben szívességet teszek neki, persze, ez még mindig a jobbik eset lett volna, mint például ha csuklóból elutasít. - Akkor én vagyok a te embered. Bólintottam azonnal, persze, nyilván nem fogok egy Forma 1-es versenyen sem kereket cserélni, de attól még jól ment a dolog. - Azt hiszem, nem mindegy, hogy meddig is tart az a bizonyos kerékcsere. Én is szeretek mindent magam megoldani, de azt hiszem, egyikünktől sem várható el, hogy mindenhez értsen, bármennyi élettapasztalattal is rendelkezzünk. Számos dolog volt, amihez esélyem sem lenne hozzászagolni sem, és az ilyenekkel nem is próbálkozom. Üzleti érzékem például annyi van, mint egy marék hangyának, csak az nem verne át, aki nem akarna. Nyilvánvaló, hogy a másik nőstény is tisztában van a saját gyengeségeivel, és úgy tűnik, nem hordja oly magasan az orrát, hogy ezt ne merje beismerni. Egészen szimpatikussá teszi eme tény, nem mintha nálam az ilyesmit nehéz lenne elérni, igazság szerint már a mosollyal megnyert. - Egyébként, Annabelle vagyok, örvendek. Nyújtottam kezet, és még csak meg sem szorítottam annyira, elvégre, nekem sosem volt szándékom ilyen módon szemléltetni mivoltomat. Egyébként sem voltam domináns jellem, meghagytam másoknak, azt persze sosem fogom hagyni, hogy kihasználjanak, és a meghunyászkodás sem az én műfajom, de zokszó nélkül hajtok fejet, ha valakiről tudom, hogy erősebb. A defektet kapott nőről nem tudtam, de most talán nem is volt lényeges, elvégre, egy teljesen hétköznapi szituáció sodort minket egymás útjába. Utána remélem, kapok helyet, hogy előszedjem a szükséges dolgokat a csomagtartóból. Hamar meglett az emelő, valamint kivettem a szerszámos készletet is, ami szerencsére alap volt minden autó esetében, így nem hiányozhatott. Utána következhetett a kerék, miután felhajtottam a csomagtartó kárpitját, és termetemhez mérten könnyedén kaptam ki a helyéről, de persze ezen a hölgy biztosan nem csodálkozott, lévén egy fajtából valók voltunk. - Úgy látom, a kerék rendben van, gondolom, nem volt még baj az autóval. Teszem le a földre a hibátlan darabot miután alaposan megvizsgáltam, nem volna szerencsés, ha a következő sarkon ismét lerobbanna a nőstény. Utána elsétáltam az út széléhez, hogy pár nagyobb követ összeszedjek, és kitámasszam vele a defektessel átlósan található kereket mindkét oldalról, biztos, ami biztos alapon. Nem mintha nem tudnánk visszafogni az elguruló járgányt, de bármennyire is kihalt most az útszakasz, túlságosan feltűnő lenne, Murphy meg ugye szereti megviccelni az ember lányát. A biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy be volt-e húzva a kézifék, valamint a sebváltót hátramenetbe tettem, aztán elkezdtem kicsit kilazítani a csavarokat, de minden csak épphogy. Utána már jött is az emelő, könnyedén emelkedett meg a jármű, aminek hála hamar be is fejezhettem a kerékcsavarok kivételét, hogy végül lekerüljön a tönkrement kerék. - Félig már meg is vagyunk. Pillantottam fel a nőre, aki talán nem sok érdekességet talált a műveletsorban, de hát, nem is volt épp vérforraló tevékenység. Mivel nem állt emelőbak a rendelkezésemre, ezért a kereket tettem be az autó alá, ha esetleg elbillenne, ne sérüljön komolyabban az autó alja, vagy a futómű.
Kivételesen inkább most elengedtem a fülem mellett a kuncogását. Máskor igencsak felbőszített volna, de jelenleg nekem volt szükségem az ő segítségére és nem fordítva. Nem vagyok ostoba nőszemély, ezért tudom, hogy ilyenkor hogyan kell viselkedni. Még én is tudtam normálisan viszonyulni másokhoz, ha szükségem volt rájuk valami oknál fogva. Az már csak részletkérdés, hogy ez a bizonyos ok mikor mi volt éppen. Jelenleg ugyebár az ominózus kerékcsere, amelyet valószínűleg üggyel-bajjal magam is meg tudtam volna oldani, de azért mégsem akartam elbaltázni. A végén valamit rosszul csinálok, és itt maradok egész éjszakára. Jobban mondva csak a kocsi, mert valószínűleg nem lennék hajlandó itt rostokolni, inkább átváltoznék és hazafutnék az erdőn át. - Való igaz, nem szívesen koszolnám össze… - ismertem el, miközben megvontam a vállaimat. Drága darab volt, és egyébként is mindig vigyáztam a ruháimra. Tudom én, hogy ki lehet mosni, mert erre való az a fránya mosógép, de ha nem muszáj, hát nem szerettem volna, ha tele lesz olajfolttal. Egyébként is, lehet, hogy az tényleg ki sem jönne. Nem akartam inkább kipróbálni, ha nem muszáj. Tudom, hogy csak egy felső, de sajnáltam volna, egyszerűsége ellenére egyedi tervezésű darab volt. Ugyan nem pont személy szerint nekem készült, de azt tudtam, hogy ez az egy van belőle csak. - Komolyan? Meg tudod csinálni? – kérdeztem megkönnyebbülten, és ismét végigmértem a vörös hajú nőt. – Hát ez nagyszerű! Igazán hálás lennék érte, ha segítenél… - magamat is megleptem azzal, hogy kivételesen többet beszéltem, mint általában. Talán az elhagyatott környezet és az őszinte hála tette, amit jelenleg éreztem. Igaz, hogy a probléma még nem volt orvosolva – hű, de szellemes vagyok -, de legalább azt már tisztáztuk, hogy ő meg tudja csinálni, és ez nekem már elegendőnek bizonyult a reménysugárhoz. – A tévében már láttam, hogyan kell ezt csinálni, de én magam még sohasem próbáltam, rontani meg nem szeretnék a helyzeten – mondtam ki immár hangosan is azt, ami eddig csak a fejemben fogalmazódott meg bennem. Tényleg hálás voltam ennek az idegen nőnek azért, hogy megállt. Más nem biztos, hogy megtette volna ezt a figyelmességet, hiába olyan helyen vagyok, ahol az erre közlekedő emberek többnyire azért ismerik egymást, és összetartó közösséget alkotván segítenek is a másiknak. - Én meg Camille… - mutatkoztam be, majd megráztam a fejemet. – Cam! – javítottam ki magamat, mert a többség valóban így szólított. Mármint azok, akikkel kötetlenebb volt a kapcsolatom, és nem a munka végett ismerkedtem meg velük. Ők szigorúan csak Miss Duvaliernek szólíthattak, ezt én teljes mértékben elvártam. Tudom, hogy ettől egy kicsit ridegnek és talán sznobnak tűnök, de őszintén szólva abszolút nem érdekelt. Sem most, sem máskor. – És azt hiszem, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki jobban örvend jelenleg – viccelődtem egy kicsit, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet és határozottan megszorítottam. Nem volt szándékos, nem akartam erőt fitogtatni, csak hozzászoktam ahhoz, hogy jó benyomást tegyek. Az üzleti életben pedig nem árt, ha a farkas lánya határozott, máskülönben semmibe nézik és átgázolnak rajta. Ilyesmit én nem engedhettem meg magamnak. - Az emelőt már én is megtaláltam, a kereket félig kiszedtem, a többi cucc meg a helyén van – mondtam, miközben figyeltem a mozdulatait, ahogyan behajolt a csomagtartóba. Megkönnyebbülten láttam, hogy kivette ő a kereket, amit én ugyebár nem azért nem tettem meg, mert nem bírtam el, hanem sokkal inkább attól féltem, hogy esetleg olajos és összeken. Az már abszolút mellékes, hogy esélye sem volt olajossá válnia, tekintve, hogy még ki sem szedtem onnan, de hát sosem lehet tudni, igaz? Jobb félni, mint megijedni, ahogyan a mondás is tartja. Én egyiket sem szoktam egyébként, úgyhogy ez a veszély legalább már nem fenyegetett. - Elég új darab. Ha baja lett volna, már rég visszavittem volna – legyintettem egyet. Ezt ugyan ő nem tudhatta, de tényleg képes lettem volna egyből így tenni. Sőt, még kártérítést is követeltem volna valószínűleg, amiért hibás autót sóztak rám a kereskedésben. Nem használtat vettem, hanem a legújabb modellt, úgyhogy igazán megkaphattam azért a rengeteg pénzért azt, ami járt, nem? Szerintem ezzel mindenki más is pont úgy lenne, nem csak a hozzám hasonló emberek, akik szeretik, ha minden úgy megy, ahogyan ők eltervezik. Én sem viseltem túl jól, ha valami másképp alakult, és ennek ékes bizonyítéka volt a mostani helyzet is. Már rég otthon lehetnék a jó meleg házban, ehelyett itt ácsorgok egy vadidegen farkassal a fagyban. Valahogy nem így képzeltem el az estémet… Közben figyelmesen lestem, hogy mit csinált, hogy legközelebb majd én is ki tudjam cserélni a kereket. Már ha lesz legközelebb, mert a közeljövőben nem szándékoztam újra átélni ezt a tortúrát. Nem tűnt nehéznek, ezt el kellett ismernem, de mégiscsak vesződséggel járt, amiért nem rajongtam különösebben soha. - Segíthetek esetleg valamit? – ajánlottam fel, pusztán udvariasságból. Valahogy az illem ezt diktálta, hiába teszek rá sokszor magasról. Ennyivel minimum tartoztam neki, ha már volt szíves miattam leállni. Kitudja, lehet, hogy fontos dolga volt és sietett, bár akkor valószínűleg szó nélkül elhúzott volna mellettem. – Nem tartalak fel egyébként? – kérdeztem meg, ha már a témánál jártam magamban. Egyébként az sem érdekelt volna, ha igen, csak nekem legyen új kerekem. A pótkerék helyett meg vennem kellett ugyebár egy másikat, erre a kocsira pedig nem két dollár volt, ha egy normálist akartam.
- Hacsak nem valami autós műsort néztél, akkor tuti kihagytak belőle valamit. Jegyeztem meg könnyedén, a televízióban sok hülyeséget leadnak, sok csatornát nem érdemes nézni. Nem mintha olyan sokat lesném a képernyőt, akkor már inkább letöltök valami sorozatot, ami a kedvemre való. Sok farkas nem szerette a modern technika vívmányait, nekem szuper laptopom volt, a legújabb telóm, még csipogóm is, bár az a kórház miatt volt igazából lényeges, de ettől még nem idegenkedtem tőle. Én szerettem figyelni, ahogy változnak az idők, bár még nem számítottam kifejezetten idős farkasnak. - Egyébként, nem nagyon lehet elrontani, csak egy kis emelés, pár csavar ki, kerékcsere, csavarok vissza. Mondjuk, az tuti, hogy nem épp nőknek való művelet. Én se tudnám, ha nem szeretném az autókat, meg persze a motorokat. Pillantottam a kicsikém felé, eleinte autókkal jártam, elég későn jöttem rá, hogy valójában a kétkerekű verzió jön be nekem igazán. Közben szokás szerint jártattam a számat, a csöndet nem igazán szerettem, valahogy mindig fel kellett oldani a friss ismeretségbe költöző csöndet és bizalmatlanságot. - Bells. Jelentettem ki rögtön a Cam után, elvégre, nem voltam biztos benne, hogy a közvetlenebb megszólítás nyerő lenne nála, de így már más volt a helyzet. Egészen kellemes meglepetés volt, úgy tűnik, most sem kellett feszengenem. Mindenkinek van olyan oldala, amin keresztül meg lehet közelíteni, csak van, akinek egyenesen elérhetetlen. Úgy tűnik, Camille értékelte, ha segítenek neki. - Örülök, hogy ilyen érzéseket váltok ki valakiből. Kacsintok vidáman, természetesen nem vettem véresen komolyan a dolgot, de jól esett a pozitív hozzáállása, elég ritkán tapasztaltam a mai világban. Néha egyenesen különcnek éreztem magam miatta, de ilyesmi miatt aligha akartam megváltozni, jó volt nekem így, elvégre, vidámság nélkül már rég elsüllyedtem volna az önsajnálatban. Egész otthonosan mozogtam a szerszámok közt, gond nélkül tudtam, mit hogyan használjak, mikor mire van szükségem, nem volt épp női hobbi, de hát, senki sem lehetett tökéletes. Igaz, már jó ideje csak a saját motoromhoz nyúltam ilyen téren, de egy kerékcsere attól még aligha okozhatna gondot. - Mi sem természetesebb, az biztos, hogy egy ilyen kocsitól elvárható, hogy tökéletes legyen… Attól még, hogy motorom volt, szerettem csodálni az ehhez hasonló masinákat. Camille biztos fontos ember volt, vagy beletenyerelt a tutiba, ha belefért neki egy ilyen autó, bár, az is lehet, hogy volt ideje megspórolni a rávalót. Én sosem éltem különösen nagy lábon, volt félretett pénzem, de azért luxuskörülmények közt nem éltem. - Nem kell, köszi, már mindjárt megvagyok. - Pillantottam fel rá, úgyis csak én fértem a kerékhez, innentől pedig már megoldom a dolgot. A következő kérdésére megcsóválom a fejem, noha nem azért segítek, mert nincs dolgom, hacsak nem élet múlna rajta, ugyanúgy megállok. - Nem, szabadnapom van, csak lazítottam egy kicsit a motoron. Egy kevés adrenalin néha jól jön! Raktam fel éppen az új, tökéletes kereket, és kezdtem kézzel rákapatni a csavarokat, noha farkasként mindenféle szerszám nélkül ment a dolog, de azért nyúltam a kerékkulcsért is. Ekkor kezdett el szemerkélni az eső, én pedig hunyorogva pislogtam felfelé, most esett csak le, hogy azért is indultam visszafelé, mert felfedeztem pár haragodnak tetsző felhőt. - Pont a legjobbkor… - Jegyeztem meg, bár engem nem nagyon zavart az eső, maximum a hajam ázik majd meg egy kicsit, a ruházatomról lepereg. - Szállj csak be, máris befejezem, aztán indulhatsz. Nem akartam, hogy megázzon, nyílván nem véletlenül nem akarta összekoszolni a ruháját, jó, az esővíz nem ugyanaz, de én a magam részéről nem szívesen áznék meg egy ilyen blúzban, hacsak nem tudnék utána egyenest beállítani Rayhez. Még a gondolatra is elvörösödtem, még jó, hogy nem nagyon látszott ez fentről. Miket is gondolok, elvégre, még semmi olyasmi nem történt köztünk, én meg már rögtön ilyen helyzetekbe képzelem magunkat. Átlósan haladva ráhúztam a csavarokra, ezt aztán nem lesz olyan egyszerű leszedni onnan, de egy erősebb férfi biztosan meg tudja majd oldani a problémát. Azért, remélem, nem lesz rá egyhamar szükség, csúnya lenne, ha megint szerelni kellene ezt a csodát. Miután ezzel megvoltam, kivettem a leszerelt kereket, majd leengedtem az autót, majd ismét meghúztam átlós irányban a kerékcsavarokat. Utána már csak a megfelelő légnyomást kellett beállítanom, majd elpakolni a holmikat a csomagtartóba. - Megvagyok, kiszedem a köveket a kerék alól, és mehetsz is. Mosolyogta Camre, bár alapvetően szimpatikusnak tartottam, de nem tűnt túl jó ötletnek az esőben szobrozni csupán ezért. Átsétált a kitámasztott kerékhez, majd kirugdosta őket, így már akár el is indulhatott a jármű.
- Nekem is ez a gyanúm, habár legutóbb a Discoveryn is ment valami műsor, amiben autókat szereltek, de… - megvontam a vállaimat, és ezzel lezártnak is tekintettem a dolgot. Őszintén szólva attól még, hogy láttam, nem mertem volna megkockáztatni csak úgy segítség nélkül, hogy én nekiálljak kereket cserélni. Pedig ügyes nő vagyok én, megoldok sok dolgot, csak ezt éppen sosem kellett még megoldanom. Könnyűszerrel átvágom vagy eltöröm én bárki torkát, a vér látványa és a mocska egyáltalán nem érdekel, de a kerékcsere és az olajfoltok már teljesen más lapra tartoznak. Talán egy kicsit fordított vagyok, de amennyire brutális tudok lenni, más szempontból olyannyira vagyok nőies is. Egyfajta kettősség rejlik meg bennem, csak úgy, mint a személyiségemben is. Gondolataim talán kissé elkalandoztak, de legalább közelről nézhettem végig, hogyan működnek ezek a dolgok. Mivel jó megfigyelő vagy és a memóriámmal sincsenek problémáim, így biztosra vettem, hogyha legközelebb ilyesfajta problémába ütköznék véletlenül, akkor már egyedül is menne a művelet, méghozzá hasonlóan gyorsan, ahogyan Bellsnek. Igen, mert közben a becenevét is megtudtam ám. Nem szoktam csak úgy közvetlenül viselkedni másokkal, de ez mindenképpen rendhagyó esetnek számított, akárhonnan nézzem is. Azt egyébként már most is sikerült megállapítanom, hogy a megmentésemre sietett nőstény elég jó kedélyű. Van, amikor ez a tulajdonság másokban irritál, de olyanra is volt már példa, hogy átragadt rám. Jelenleg is valami ilyesmi történhetett, bár egyébként sem voltam annyira rossz hangulatban, mint amilyenben általában lenni szoktam. A fejlemények, amik a tudomásomra jutottak a találkozó alkalmával, bizakodással töltöttek el, hiszen jó nyomon járt mind a nyomozóm, mind pedig én is. Ez fontos volt számomra, túl sokáig tartott, míg kiderült, hogy Sam is farkas lett, és még mindig él és virul. A bosszúszomjam mit sem apadt az évek során, nekem pedig ez meg is felelt így, méghozzá tökéletesen. Lassan akartam megtenni, amit meg kellett. Lassan és komótosan, hogy élvezetemet leljem benne… - Egyetértek! – bólintottam határozottan, mikor a kocsi tökéletességéről beszélt. Nem véletlenül vettem meg éppen ezt, erre tessék. Még egy hónapja sem voltam a boldog tulajdonosa, máris gondot okozott. Ez a baj a drága kocsikkal, sokszor hamarabb probléma lesz velük, mint a régebbi, de megbízható darabokkal. Talán rossz választás volt, de annyira megtetszett első látásra, hogy képtelen voltam otthagyni csak úgy. Megvolt rá a pénzem, meg is felelt az elvárásaimnak, úgyhogy semmi szín alatt nem tehettem meg, hogy nélküle jövök el a kereskedésből. Talán be kellett volna vizsgáltatnom előtte, de hát ki gondolta volna, hogy bármi gond lehet vele? Szerintem még maga az eladó sem, akitől megvettem ezt a négy keréken guruló csodát. - Hát, akkor rendben – vontam meg a vállaimat, miután nem kért a segítségemből. Nem mintha annyira bánkódni kezdtem volna, amiért nem kellett bepiszkolnom magamat, de ezt nem volt muszáj az orra alá dörgölnöm. Már így is szívességet tett nekem, nem érdemelte meg, hogy a ”kedvesebbik” felem nyújtotta előnyökben részesüljön. Azt régen megtanultam, hogyha valaki segítő kezet nyújt, akkor abba nem harapunk bele, csak bizonyos körülmények között. Ez most nem az a szituáció volt! - Akkor ezek szerint te is azok közé tartozol, akik még szeretik elfoglalni magukat valamivel, és nem csak gubbasztanak az összegyűjtött vagyonon, bámulva a négy falat – biccentettem, közben azonban már én is megéreztem, hogy eleredt az eső. – Mivel foglalkozol? – kérdeztem inkább kíváncsian, mielőtt még felidegesítettem volna magamat azon, hogy nem csak defektet kaptam, de úgy néz ki, hogy el is fogok ázni. Egyetlen porcikám sem kívánta a nyakamba zúduló esőt, de ellenálltam a kísértésnek és egyúttal a felajánlásának is, és nem ültem be a kocsimba. Ezt két másodpercen belül szavakkal is megerősítettem. - Áh, inkább megvárom, míg befejezed. Nem hiszem, hogy annyira rákezdene addig, egy kis esőtől meg senkinek nem lett még baja – legyintettem egyet, ajkaim szegletében pedig halovány mosoly jelent meg. Vagy legalábbis valami kísértetiesen ahhoz hasonlító grimasz. Ha hazatérésemkor az őrző pont kinézne az ablakon, egészen biztosan jót nevetne rajtam. Ázott kutyának nevezne, ha éppen remek napja lenne, és az a helyzet, hogy igaza is volna. Nem akartam neki megadni ezt az örömet, viszont annyira bunkó sem akartam most lenni, hogy én beüljek, míg ő idekint ázik és az én kocsim kerekét cseréli. Hát micsoda dolog lenne az? Oké, lehet, hogy egy egészen kicsi pillanatra megfordult az én fejemben is, de szinte azon nyomban ki is űztem onnan, elvetve az ötlet gondolatát is. - Köszönöm, tényleg nagyon hálás vagyok érte! – mondtam végül, amikor már végzett. – Meghívhatlak esetleg valamire? – kérdeztem udvariasan, közben beletúrtam nedvesedő tincseimbe. – Már ha Fairbanksbe tartasz… - tettem azért hozzá. Mi van, ha nem, én meg itt felajánlásokat teszek feleslegesen.
Jó, persze, megkérhettem volna, hogy adjon ide ezt-azt, de akkor elég nagy lett volna az esélye, hogy bepiszkolódik az a blúz, és ezt ugyebár el akartuk kerülni. Úgyhogy inkább megoldottam egyedül, egyébként sem okozott problémát, hamar el lehet készülni egy kerékcserével, ha valaki tudja, mit is kell csinálni. - Isten ments… halálra unnám magam. Annak az égvilágon semmi értelme nincs. Ha már ez jutott nekünk, legalább használjuk ki értelmesen. Nem tudtam megérteni azokat, akik csak élnek a vakvilágba, és semmi értelmessel nem foglalkozna, de azt tudomásul vettem, hogy ez mindenkinek a szíve joga. Ha valakinek annyi pénze van, hogy ücsöröghet rajta, akkor nyilván van oka nem értelmes dolgokkal foglalkozni, biztos van olyan, akinek bőven elég ez, én nem voltam ilyen fajta. Nekem mindig tennem-vennem kellett, segítenem, felvidítanom, gyógyítanom. Szerettem az életem, amit csináltam, és most, hogy Ray közelében vagyok, még jobban érzem magam, mintha megleltem volna azt, ami egész végig hiányzott. Amíg nem láttam újra, fogalmam sem volt, mennyire hiányzott valójában. Most is, legszívesebben állandóan a közelében lennék, de eszem ágában nem volt úgy viselkedni, mint egy ütődött kamaszlány. Azon a korszakon már rég túl voltam. - Gyerekorvos és sebész vagyok. Na és te? Tudnék tippelni, ha kellene, de sosem erőltettem az ilyesmit, ki tudja, mibe trafálok bele, elvégre, nem mindenki szereti, ha a külseje alapján messzemenő következtetéseket vonnak le. Camille finom nő volt, ezzel együtt kifejezetten céltudatosnak is tűnt, én most abszolút nem azt a látszatot keltettem, ami valójában vagyok, de ez igazából nem zavart. Mindenkinek vannak fura dolgai. - Reméljük, nem lesz belőle nagyobb. Nem nagyon ismerem a környéket… Nem, eszembe nem volt az időjárásról csevegni, annyira felszínes csak akkor vagyok, ha abszolút nem érdekel az, aki a közelemben van. Ez nálam nagyon ritka, általában mindenkiben találok valami érdekeset. Inkább csak arra utaltam, hogy fogalmam sincs, lehet-e ebből váratlanul durva felhőszakadás, de ezt talán a másik nőstény jobban tudja nálam. Közben éreztem a fejemen landoló cseppeket, vörös tincseim könnyen szívták magukba őket, de nem zavart, imádtam a természetet, az eső illata pedig mindig is a kedvenceim közé tartozott. Mondjuk, a borús égbolt nagyon nem, úgyhogy azt kerültem is a tekintetemmel, nem volt nehéz, hiszen még a kerékre koncentráltam. Ellenőriztem még, hogy minden stabil-e, szörnyen kellemetlen volna, ha akadna még vele probléma, miután szentül állítottam, hogy értek hozzá. Tudom, hogy nem lesz semmi baj, de az a fránya kisördög sosem alszik, még ha könnyedén pöccentem is le a vállamról. - Nincs mit, bármikor szívesen. Mondjuk, abban biztos vagyok, hogy most már ő is meg tudná csinálni, egyáltalán nem keltette ostoba nő látszatát. Ennek ellenére én fenntartom, hogy segítek bármiben, amiben csak tudok, ilyen voltam… Szerethető, békés típus, akit épp ezért soha nem sorolnak a számottevő veszélyforrás kategóriába. Nem zavart, nekem jó volt így, az életemben így is van elég probléma ahhoz, hogy más farkasokat is magam ellen uszítsak. - Az jó lenne. - Bólintottam, tudom, vissza is utasíthattam volna, megemlítve, hogy nem ezért csináltam, de Camille nem tűnt annak a bármit kétszer felajánlok típusnak. Egyébként meg, szerettem ismerkedni, Fairbanks pedig még túlságosan sötét folt volt a számomra, így megragadtam minden kínálkozó alkalmaz. - De csak ha nincs dolgod. - Fűztem még azért hozzá, amolyan mentsük, ami menthető jelleggel. - Igen, oda, esőben nem egy nagy élmény motorozni. Mikor végre mindent elpakoltam, egy finom mozdulattal lezártam a csomagtartót, ezekkel a járgányokkal általában hímes tojásként bánt a tulaja, úgyhogy én sem heveskedtem. - Szállj csak be, követlek! Indultam is vissza a motorom felé, noha nem tudtam konkrétan, merre akar menni a nőstény, de rábíztam a dolgot, én még abszolút járatlan voltam a városban. Ezt viszont már tudta, elvégre az imént megemlítettem, úgyhogy sejtheti, hogy mondhatna bármilyen helyet, fogalmam nem lenne róla, hol is van pontosan. A fejembe húztam a bukósisakot, és felültem a járgányomra, majd hamar fel is hangzott a motor hangja, s szokás szerint végigszaladt a hideg a bőrömön, természetesen jólesően, mindig szerettem elindulni, benne rejlett valami új kezdete, minden csak azon múlott, végül merre fordulunk.
- Maximálisan egyet értek! – bólintottam határozottan, miközben szélesen elmosolyodtam. Én sem igazán értettem azokat, akik már semmit nem csináltak, mert megtehették. Még ha nyugdíjasok lennének, akkor megérteném, de nálunk életünk alkonya jóval később köszöntött ránk, mint egy hétköznapi emberre. Ők hetven éves koruk környékén már szerettek megpihenni, amit meg is értettem, viszont egy kétszáz éves farkas hová vonult még nyugalomba? Hiszen előtte állt az egész élete, virágkorát élték a velem egykorú farkasok is, hogy úgy mondjam. Az azonban megnyugtatott és szimpatikusabbá is tette Bellst számomra, hogy egy véleményen voltunk. - Az szép szakma – ismertem el egy biccentéssel. – Én meg a múzeumban dolgozom, műtárgybecsüsként – válaszoltam meg a kérdését. – Tudom, hogy nem olyan izgalmas munka, mint a tiéd, de én azért szeretem – nevettem el magamat most már jóval oldottabban, hogy az autóm problémája megoldódni látszott. Nem vagyok én annyira karót nyelt, mint amilyennek sokan elkönyvelnek első látásra, csak éppen nem könnyű előcsalogatni a jobbik énemet, főleg, ha amúgy is éppen rossz napom van. Ma Annabellenek szerencséje volt, mert vele is szimpatizáltam és hálát is éreztem, amiért segített rajtam. Nem sűrűn fordult elő, hogy én bárkitől is elfogadjam a segítő kezet, csak ha már nagyon súlyos volt a gond. Számomra ez most annak minősült. Közben szerencsére már be is fejezet a kerékcserét, pont mire elkezdett erősebben esni az eső. Hát, őszintén szólva nem irigyeltem őt azért, mert motorral volt. Szívesen felajánlottam volna neki, hogy üljön be, de nyilván a motorját nem szívesen hagyta volna hátra, amit teljes mértékben meg is értettem. Nekem sem jutott volna eszembe, hogy ilyesmire vetemedjek, ahhoz túl fontosak voltak számomra a dolgaim, na meg ennél azért jobban is vigyáztam rájuk. Talán azért lehet ez, mert régen semmim nem volt, amit a sajátomnak mondhattam, így most megbecsültem mindazt, amire az évek során sikerült szert tennem. - Nem, most tudtam le mára az utolsó elintéznivalómat is… - böktem North Pole felé a kezemmel. Ha dolgom lett volna, akkor egészen biztos, hogy nem ajánlom fel neki, hogy bármire is meghívnám. Nem volt szokásom csak úgy a levegőbe beszélni, habár ő ezt nem tudhatta, ezt el kellett ismernem. – Azt elhiszem – bólintottam megértően, hiszen nem sokkal ezelőtt én is pont ezt gondoltam. Esőben tényleg nem nagy élmény két keréken közlekedni. – Éhes vagy, vagy inkább innál valamit, ami felmelegít? – érdeklődtem, miközben ajkaim szegletében megjelent egy halovány mosoly. Közben be is szálltam az autóba, ahogyan javasolta, viszont egyből le is húztam az ablakon, hogy azon keresztül intézhessem hozzá a további szavaimat. - Ha gondolod, akkor az út mentén van itt egy kávé a benzinkútnál, meg egy fogadó is, bár azt nem ismerem – mondtam, ha esetleg azt a lehetőséget választotta, hogy csak inni szeretne. Ha enni, akkor már tudtam, hogy melyik étterembe szeretnék menni szívem szerint. – Viszont Fairbanksben is beülhetünk valahová. A hotelben azt hiszem, hogy még kiszolgálnak bennünket, vagy valamelyik kocsma is a rendelkezésünkre áll, ebben egészen biztos vagyok – magyaráztam elgondolkodva, azon agyalva, hogy vajon melyik lesz a jobb megoldás. Igazából lövésem sem volt. Nekem édes mindegynek számított, neki pedig nem tudtam, hogy milyen elvárásai vannak, vagy éppen milyen ízlése van ezen a téren. Nem ismertem, de talán most újabb hasznos kapcsolattal gyarapíthatom majd az ismeretségeim számát. Sosem árt, és talán azt is megtudom majd, hogy tagja-e valamelyik falkának, és ha igen, akkor melyiknek. Abban már egészen biztos voltam, hogyha az itteniekhez tartozik is, akkor sem ismerem őt, tehát valószínűleg utánam érkezhetett.
Szélesen mosolyogva bólintottam, mindig is úgy tartottam, hogy valami olyasmibe kellene fognom, amiben segíthetek másokon, a gyermeki ártatlanság pedig olyan dolog volt, ami hiányzott belőlünk, farkasokból. Szerettem azt hinni, hogy bennem még ott lapult valahol mélyen, de ez nem lehetett igaz, hogy már rég vér tapadt a kezemhez, elmosva az egykor volt tündéri kislányt. Csak az árnyéka lehettem annak, aki lettem volna emberként. Ennek ellenére sosem bántam a farkas létemet, olyan világot nyitott meg előttem, amiről addig fogalmam sem lehetett. - Oda is vagyok érte, imádom csinálni, megőrülnék, ha nem foglalkozhatnék ezzel. – Figyelmesen hallgattam, majd kissé elmélázva bólintottam, hogy értem, amit aztán egy gyors fejcsóválás is követett. - Hülyéskedsz? Biztos olyan tárgyak is akadnak a kezeid közé, amiket a legtöbben még csak nem is láthatunk. Szerintem ez nagyon érdekes munka. Mint mindig, most is őszinte voltam, a lelkesedésemben sem volt semmi hamis, egyébként is, az volt a lényeg, hogy valaki szeresse azt, amit csinál, Cam esetében pedig ez fennállt, innentől kezdve meg annyira nem számít, ki mit gondol a dologról. Legalábbis én így voltam vele… meghallgattam mások véleményét, de nem adtam túl sok mindenkiért, így nem is bánthattak meg velük. Örültem, hogy a helyzet ellenére Camille ilyen jó kedélyű, így sokkal egyszerűbb volt áthidalni a problémát, a morgós alakok annyira nem voltak a szívem csücskei, bár velük is kedves voltam mindig, amolyan hátha alapon. - Azt hiszem, elég lesz valami forró ital is. A hideg eső után arra jobban vágytam, mint kajára, de az is lehet, hogy időközben megjön majd az étvágyam. Egyébként, a hajamon kívül más nem ázott el, a motoros szerelésem vízlepergetős anyaggal volt bevonva, nem nedvesedhetett át, az mondjuk más kérdés, hogy így parádézni nyilvánosan nem a legszerencsésebb bemutatkozás. Nem baj, csak ezért nem fogok hazaugrani átöltözni. - Szerintem jó lesz a kávézó is. - Jelentettem ki rövid gondolkodás után, a benzinkútról legalább tudtam, merre van, elhúztam már párszor mellette. - Őszintén szólva, a hotelbe egyelőre nem mennék, a várost meg nem ismerem annyira, hogy melyik kocsma az, ami megfelelő lenne, szóval, ha inkább Fairbanksbe mennél, akkor tied a választás lehetősége. Én nem voltam az a fajta, aki mindig mindenből a legjobbat akarja, sokszor a leglepukkantabb helyen találkoztam olyan eszméletlenül isteni kávéval, hogy még a gondolatától is libabőrös leszek. A legfényűzőbb vendéglátó egységek sem garantálják a minőséget, még ha a látvány tökéletes is. A szállodába mondjuk szívesen megyek majd később, de most még kicsit féltem összefutni Rayyel, meg azt sem tudtam, beszélt-e már az Alfájával, vagy sem. Szóval addig inkább nem lábatlankodtam ott, meg aztán, volt egy kis nyuszi bennem, aki attól is tartott, hogy mi lesz, ha legközelebb találkozunk. Még szerencse, hogy az aggodalmaim a gondolataim közt maradnak, nem szokásom a saját dolgaimmal zargatni másokat, jobb szeretek én lenni a hallgatóság. Amint megkaptam a választ Camtől, már fel is szálltam a motoromra, s megvártam, míg elindult, majd természetesen követtem. Az eső annyira nem zavart, mint amennyire általában idegesíti az épp szabadban tartózkodókat, de a sebességtől erősebben csapódtak nekem a cseppek, ami nem is tette épp kellemessé az élményt. Bevallom, kicsit kíváncsi voltam a vezetői stílusára, abból is sok mindent le lehet szűrni, de jobban érdekelt ő maga, mert első körben nem néztem volna ki belőle, hogy képes felhőtlenül nevetni. Hiába, még nekem is akadnak előítéleteim, de most nagyon kellemeset csalódtam. Mondjuk, biztos sokat számít az is, hogy kihúztam a csávából.
Még Farkaslakban... - Taníts meg vezetni! - "támadtam le" Jennyt este tíz körül egyből, amint ajtót nyitott, s nagy, kérlelő szemekkel néztem rá. Elvégre, ha már megvan az a redvás Audi, tudjam is vezetni, nem? Hát... ha csak rajtam állt volna, kocsiba se ülök, egyszerűen még mindig nem csíptem ezeket a bádogdobozokat, bármennyire is könnyítsék meg az életet. Nem irtóztam tőlük, oké, szép gurul, gyors, juhé! És versenyeznek vele nem mellesleg... De jobb szerettem kívülről csodálni. Szép nagyra sikerült nőnöm, s talán ezért se csíptem, ha kis helyre kényszerültem. Már pedig nekem még a terepjáróm is kis belterűnek tűnt. - És most nem Ryan Mazdáját nyúltam le - lengettem meg az arca előtt mosolyogva a kocsim kulcsát, jelezve, hogy amíg megfelelő helyet nem találunk, bizony ő lesz a sofőr. - Ja, és a közlekedési szabályok egyelőre nem érdekelnek, csak vezetni tudjak úgy, hogy ne okozzak két sarkon belül öt balesetet. - Én és a magasröptű céljaim! De tényleg: múltkor be kellett fuvaroznom Ash-t a sérülése miatt az egyetemre, lehet csak a páni félelem tette, hogy oda tudtam figyelni és minden különösebb gond nélkül beértünk, de nem szeretnék ilyesmire hagyatkozni a jövőben. A heves érzelmek belőlem nem épp a legjobbat hozzák ki, mint azt a közel (sőt, a távol) múlt is bizonyítja. Emellett ki mástól kérhetnék ilyet, ha nem Jennytől? Neki talán még türelme is lesz hozzám, bár, azt is el tudom képzeni, hogy a sokadik hisztim után fog és otthagy... Lehet nem kéne majd sokat feleselnem.
Bekötőút... A terepre érve, kezdtem kicsit aggódni. Oké, nem város közepe, hála a jó égnek nem dob a mélyvízbe, de... esküszöm, ez majdnem fóbia. Szükség helyzet törvényt bont alapon viszont kénytelen leszek minden ilyen ellenérzésemet leküzdeni, mert mi lesz, ha csak én leszek vezető képes állapotban? Mindenkit kinyírok, akit szállítani kéne? Vagy gyors orvosi ellátásra szorul, de egy kanyar után már fel is csavarodunk egy villanyoszlopra. Nem, ezt elképzelni is rossz! - Mind meghalunk! - nyögtem, mikor leparkolt, hogy aztán helyet cserélhessünk. - Örülök, hogy ismerhettelek és szeretlek! - mondtam nagy átéléssel és elmorzsoltam egy nem-létező könnycseppet. Oké, ökörködtem - megint -, de attól még tényleg paráztam.
Az utóbbi időben egy egészen kicsit nyűgös voltam, bár azt nem tudnám magam sem megmondani, hogy mégis miért. Talán azért, mert Olent alig láttam újabban, és ez frusztrált, ráadásul a szex hiánya sem volt rám a legjobb hatással, mást viszont most már nem akartam keresni erre a célra, csakis őt. Talán azért is, mert újabban olyan események követték egymást a falka életében, amelyek nem voltak ínyemre. De az is lehet, hogy a munka, és az állandó mászkálás Anchoragebe lefárasztott egy kicsit. Nem tudom, hogy pontosan melyik, talán mindegyik egyszerre, de a lényeg, hogy nem voltam a toppon mostanság, pedig én aztán tényleg mindig jó hangulatban szoktam lenni. Arról voltam híres, hogy másokat vidítok fel, most viszont rám fért volna az, hogy valaki megpróbáljon jobb kedvre deríteni engem. Mindegy, hát megjátszani is képes voltam én, hogy másoknak ne tűnjön fel a frusztráltságom, de az is csak ideig-óráig mehetett, és most igencsak közeledett a végső határom. Kimerülten caflattam fel a lépcsőn, és ha a bejárati ajtón belépve nem ütközök neki egyből Darrennek, akkor valószínűleg most felmentem volna a lakásomba, hogy eldőljek az ágyamon vagy a kanapén, hogy bambulhassam a tévét még órákig, amíg el nem nyom az álom. Ehelyett kénytelen voltam szembenézni ezzel a nagy melákkal, és nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el végül. - Ennyi év után, pont most kellett ennek eszedbe jutnia? – kérdeztem egy kicsit háborogva, miközben beletúrtam a hajamba, hogy álljon valahogy. Nem mintha most már túl sok értelme lett volna, mert jelenleg reménytelen esetnek láttam a rakoncátlan tincseket. – Azzal nem is tanítanálak meg vezetni… - dünnyögtem magam elé, közben forgatva a szemeimet. – Darreeeeen… - szusszantam, ahogyan folytatta tovább a mondandóját. Rosszallóan ráztam meg a fejemet. – Javíthatatlan vagy. Egy vezetőnek elsőként a szabályokat kell tudnia, csak utána vezethet kocsit – máris sikerült magamra öltenem a tanító néni szerepét, akár tetszik neki, akár nem. Ő akarta, hogy megtanítsam, én meg aztán ilyen szempontból nagyon lelkiismeretes tudok lenni. Már előre élveztem, hogy mennyire meg fogja majd bánni a közeljövőben ezt a döntését. - Na, jó, figyelj, elmondom, hogy mi lesz! – jelentettem ki végül, némi mérlegelést követően. – Megtanítalak rá, ha normálisan csinálod. De csakis akkor! – kötöttem ki, közben megemeltem a mutatóujjammal, hogy éreztessem szavaim komolyságát ezzel is. – Most felmegyek és átöltözök, mert így nem szívesen mennék… - mutattam végig a kivételesen elegáns ruhámon. Szoknya és blúz, nem sűrűn lehet rajtam ilyeneket látni, de volt egy késői páciensem, és ott azért szeretek normálisan kinézni. – Kint találkozunk a kocsinál, negyedóra múlva. Vidd nyugodtan a kulcsot, szokd nyugodtan, hamarosan a legjobb barátok lesztek! – vigyorogtam rá, aztán újult erővel kocogtam fel a lépcsőkön, hogy odafent aztán átcserélhessem a kosztümöt egy kényelmes farmerra, egy pulcsira és tornacipőre.
Miután átöltöztem és lementem abban az időpontban, amit előre megmondtam, átvettem Darrentől a kulcsot. Már fent kitaláltam, hogy hová fogunk elmenni a gyakorolás miatt, ahol senki mást nem zavarunk az ügyeskedéseivel, úgyhogy csupán annyi volt hátra, hogy kivezessek odáig. Nem is nagyon késlekedtem, átvettem a kulcsot és meg sem álltunk a North Pole felé vezető bekötőútig. Ilyen későn már nem valószínű, hogy túl sokan fognak arra járni, és ez nekem meg is felelt így. Legalábbis mindenképpen jobb volt, mint egy egyszerű parkoló… - Na, meg is jöttünk! – jelentettem ki, majd amikor megszólalt, tarkón vágtam, pusztán szeretetből. – Hagyd már abba ezt a hülyeséget, Darren! Senkinek nem lesz semmi baja, hidd el, én úgy megtanítalak vezetni, hogy soha többé nem akarsz majd kiszállni a kocsiból! – ezt igazából nyugtatásnak szántam, de nem tudom, hogy mennyire értem el vele a célomat. Nem is nagyon hagytam időt arra, hogy tovább játssza itt nekem a félős kisfiút, mert kikapcsoltam a biztonsági övemet, és már nyitottam is az ajtót, hogy kiszálljak és helyet cseréljek vele. - Gyerünk, szállj ki! – bokszoltam bele a vállába, és ha nem tette meg eddig, akkor most áthajoltam rajta, hogy kikapcsoljam az ő övét is. – Ott a kulcs, csak be kell indítanod a motort, és már a lovak közé is csaphatunk. Senki nem kíváncsi erre a mű hisztire, te óriás bébi! Ne velem akard elhitetni… - ráztam a fejemet nagy komolyan, még mindig előtte állva az ajtónyílásban, fél kezemmel pedig megtámaszkodtam az ajtón.
Szabályok... ajj, azokkal mindig csak baj van, egyrészt mert általában sok, meg macerás, én csak vezetni akarok, nem Világ Legjobb Sofőrje kitüntetést kapni! A belső duzzogásom ellenére viszont nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Az utóbbi időben szégyen és gyalázat, de kevés időt töltöttem vele, s most, hogy nagy komolyan figyelmeztetett a mutatóujjával is, jól eső érzés járt át. - Egy angyal vagy! - hálálkodtam, utána szólva, mikor megindult föl a lépcsőn, hogy átvegye a szokatlanul elegáns és hivatalos ruháit. Utasításának megfelelően kint megvártam, kezdtem belehelyeződni a diák szerepébe, mert hiába voltam jóval idősebb nála, rangban fölötte, nem akartam, hogy ez valaha is kiütközzön, főleg ha csak ketten vagyunk. Csak az a fontos, hogy a húgom.
Nos, egészen addig, amíg ki nem értünk, mondhatni egész nyugodt voltam, de a célnál aztán valami megmagyarázhatatlan, gyerekes dac kezdett kialakulni bennem, mintha ugyan nem én kértem volna, hogy jöjjünk vezetni. Próbáltam elviccelni a félszemmel együtt, aminek az eredménye egy tockos lett. - Na! - kiáltottam tettetett felháborodással. - Téged ismerve, csakhogy ezt bebizonyítsd, ide-pillanatragasztóznál. - Majdnem sikert komolynak maradnom. - Te jó ég... - dünnyögtem, mert a következő pillanatban már ki is pattant a kocsiból, és jött, hogy engem is "kiráncigáljon". - Nagyon harcias vagy ma, előbb tasli, most a vállam, kék-zöld leszek és mindenhol feldagadt, mire hazaérünk. - Kikapcsolta a biztonsági övem. - Jó-jó, megyek már! Nagy sóhaj közepette kászálódtam ki a kocsiból és vettem át a kulcsot, majd megkerültem az Audi elejét és behuppantam a vezető ülésre. Szevasz kormány, megint én, gondolom Jenny puha kis kezeinek jobban örültél, hát, én is nyugodtabb voltam addig, amíg ő tapizott téged... - Oké... tudom, hogy lerí rólam, de azért mondom, hátha valami csoda folytán mégse: kicsit fosok. - Komolyan, mintha a fél földgolyó felrobbanna attól, hogy elfordítok egy kulcsot az indítóban! - És nem vagyok óriás bébi... - tettem hozzá, s a hitelesség kedvéért rettentő felnőtt módon kidugtam rá a nyelvem egy pillanatra, majd indítottam. Ha ezt látnák a versenyek "törzsvendégei", szarrá röhögnék magukat. Valami azt súgta, nem kéne egyből tökig nyomni a gázt. - Várom az instrukciókat, mert hogy azok nélkül most egy méter nem teszek, az tutibiztos! - Úgy guvadt a szemem a fényszóró által megvilágított útra, mintha a puszta tekintetem futószalaggá változtatta volna, hogy magától menjen minden, mint a karikacsapás. - És közben mesélhetnél erről a sok világító, villogó izéről is itt - mutattam a műszerfalra. - A rádiót még ismerem. Meg a kesztyűtartót, mert abban van gumi. Egyébként a legjobban attól féltem, hogy úgy rágörcsölök a kormányra, hogy egy esetlegesebb hirtelen mozdulatnál egyszerűen kitépem a helyéről - farkassal feltuningolva erre sajnos láttam esélyt -, ami egyrészt gáz lenne, másrészt életveszélyes! Mondjuk... ahhoz, hogy két vérfarkas egy autóbalesetben kimúljon, elég durva dolgoknak kell történnie ott szerintem. Bár tény és való, hogy ettől függetlenül ijesztő lenne. De bíztam Jennyben, s ahogy ezt egyre inkább a felszínre hoztam és tudatosítottam magamban, úgy lett picit lazább a szorításom a kormányon.
- Abban biztos lehetsz, barátocskám! – bólogattam bőszen, hogy tényleg képes lennék odaragasztani. Na, jó, talán egy kis túlzás azért volt ebben. Túlzottan sajnáltam volna a kocsit ahhoz, hogy ilyen módon tönkretegyem. A végén még kiszakítaná az ülést, és azzal együtt mászna ki. Nem mintha nem lenne egyszerűbb kibújni a nadrágból, de volt rá egy tippem, hogy nem ez lenne az első gondolata, hogyan is szabaduljon meg a szorult helyzetéből. Istenem, néha komolyan olyan, mint egy nagyra nőtt, megvénült gyerek! - Én ettől egyáltalán nem tartok. Azt hittem, hogy keményebb fából faragtak, minthogy egy női kéz finom érintése ilyen súlyos sérüléseket okozzon neked – vigyorodtam el, miközben áthajoltam, hogy kikapcsoljam a biztonsági övét. Úgy éreztem magam, mintha éppen egy gyereket akarnék kiszedni a bébi ülésből. Ezt azért inkább nem mondtam ki hangosan, mert képes lett volna úgy felhúzni az orrát, hogy még egy óra rimánkodás után sem haladnánk fél métert sem. Erre akár meg is esküdtem volna, ha bizonygatnom kell az igazamat. Legalább olyan dacos tudott lenni olykor, mint én, pedig engem elég nehéz felülmúlni, legalábbis szerintem. Nem nagyon akadt még olyan, akinek sikerült, vagy csak nem jók próbálkoztak. Bármi lehetséges. - Na, én is így gondoltam! – jelentettem ki elégedetten, miután végre-valahára kikászálódott a kocsiból, és átvette a kulcsot is, hogy kezdhessünk magunkkal valamit, ha már így éjszaka kirángatott ide, a megérdemelt pihenésem helyett. Közben egyébként én is beültem újra, ezúttal az anyósülésre, és bezártam az ajtót. Még nem kötöttem be magam, amúgy sem szerettem, csak a biztonság kedvéért csináltam, meg azért, hogy egy esetleges rendőri ellenőrzés során ne büntessenek meg. Amennyire csak lehetett, szerettem elkerülni a rendőröket. Kitudja, hogy mennyi vétség gyűlt már fel a képzeletbeli listán, a nevem mellett. - Azt látom! – válaszoltam vigyorogva. – Szeretnéd esetleg, hogy előtte elpáholjalak kicsit, hátha jobb lesz? – ajánlottam fel, miközben ártatlanul pislogtam rá. – Lehet, hogy nekem is jót tenne egy kis lazítás… - folytattam a gondolatsort, bár utóbbit már inkább csak magam elé dünnyögtem, és nem neki szántam. Nem kellett minden egyes lépésemről tudnia, még ha egyébként tényleg mindent meg is osztottunk egymással. Azt azért nem szívesen kezdtem volna el taglalni neki, hogy miféle bajaim vannak. A végén még kinevetne, hogy ilyen érzelgőssé váltam mostanság, amin én felhúznám magam, és nagy eséllyel itt hagynám őt a francba, hogy csináljon, amit akar. Legalább okkal játszhatnám meg a sértettet. - De az vagy, és ha így folytatod, le fogom vágni a nyelvedet is, és kirakom a hűtőmre egy mágnessel, hogy mindig emlékeztessen erre a remek estére, amikor nem hagytad, hogy aludjak egy jót! – méltatlankodtam tovább, miközben félig-meddig felé fordultam. Könyökömmel megtámaszkodtam az ülésem fejtámlája mellett, szinte már unottan bámulva rá. – Figyelj Darren, ne szórakozz velem! Tényleg fáradt vagyok, nem vagyok arra hangolódva most, hogy könyörögjek neked azért, hogy végre csinálj valamit. Te kértél meg, hogy segítsek, nem fordítva! – közben megpaskoltam a combját, hogy végre ösztökéljem már valahogy az indításra, mert különben semmire nem fogunk haladni, és a pillanatnyi türelmem is véget fog érni. Máris éreztem, hogy repedezik a fal, ami visszatartotta a bennem tomboló indulatokat. Akkor meg aztán csinálhatna tőlem akármit, egy pillanatot sem maradnék itt tovább, hogy rimánkodjak neki egy nyamvadt kulcs elfordításáért. - Remek! – azzal kinyitottam a kesztyűtartót, és kirámoltam belőle a gumikat. – Akkor ezeket most el is teszem, te pedig rakd sebességbe a kocsit. Nem lesz túl nehéz dolgod, csak a váltót rakd át üresből a D betűhöz, oké? – kérdeztem úgy, mintha csak egy gyerekkel beszélgetnék. – Az talán még menni fog, nem? – erre igazából nem vártam választ, csak azt, hogy csinálja meg, ezzel bizonyítva, hogy megy neki. – A műszerfalat majd később átvesszük, amit ismerned kell, szerintem azt ismered… - zártam le a dolgot ennyivel. – Na, induljunk! – jelentettem ki, és ellentmondást nem tűrően pillantottam rá. – Csak szépen lassan nyomd le a gázpedált, ne egyből padlóig! – figyelmeztettem még gyorsan.
- Keményebből hát, de ha Olen is ilyen finom érintéseket kap, akkor strapabíróbb, mint hittem! - csipkelődtem egy kicsit, de a vigyorom elárulta, hogy ebbe semmi bántó nem volt. Legalábbis én nem annak szántam. - Kösd be magad! - kértem komolyan nézve rá a helycserés támadás után. Ezzel nem szórakoztam, a múltkori Yettás baleset óta meg pláne felértékeltem a biztonsági övet. Igaz, én repültem, de most én vagyok a kormány mögött, és a frász kerülget attól, hogy emiatt neki lesz majd baja. Sérülése. Egyebe. Nem örültem volna neki, ugye milyen meglepő? - Laza vagyok, olyan laza, hogy mindjárt szétesek! - Aha... ezt a legnaivabb ember se vette volna be, aki életében először találkozott velem, nemhogy a húgom, aki ismert, mint a rossz pénzt. - Szerintem rajtam most legfeljebb valami könnyű drog segítene. - Akadt ilyen náluk? Neeem, vagyis fog összeszorít és hajrá, mert ez itt a muszáj ideje. Hihetetlen, hogy olykor mit tudtam szuttyogni! - Jó-jó, rendben, tudom, igazad van! - bólogattam és közbe is vágtam, mielőtt a mini-monológ végére érhetett volna, de persze így is végigmondta, így ez kívülről úgy hathatott - mert persze hangban mindketten emeltük a tétet -, mintha épp nagy veszekedés közepette szakítanánk. Jah, épp az a téma, melyikünk megy gyalog haza. Bár ha így folytatom, lehet kilök és egyszerűen itt hagy, hogy rinyáljak nyugodtan a puszta közepén. Jogos lenne? Abszolút. Úgy néztem a kotonjaim után, mintha a csokikészletemet fosztotta volna ki. Bár... mostanában szerintem azokra úgyse lesz szükségem, és nem azért, mert átmegyek fatökűbe, hanem mert a hét napjai azt hiszem egy időre kiestek a pixisből. Szóval annyira nem is sirattam a kis csomagokat. Váltó üresbe és a D-hez. Oké, ez még ment, heuréka, igazi sikerélmény! És indulás... Hát, nem lehetett panasz, én biza szééééép lassaaaaaan nyomtam le azt a pedált, mondjuk úgy, egy komplett bölcsis csapat is lazán lehagyhatott volna minket kúszva-mászva-tipegve. Jó, ennél még rollerrel is gyorsabban haladtam, szóval egy kicsit adtam még neki. Az ülésben természetesen nem tudtam kényelembe helyezni magam, úgy ültem, mint aki karót nyelt. - Még jó, hogy egyenes az út! - Ezért tényleg hálás voltam, és lassan, fokról fokra nyomtam lejjebb a gázpedált. Kezdett bizsergető lenni, ahogy néha oda-oda pillantva láttam, hogyan megy egyre feljebb a km/h mutató. - Kimerültnek tűnsz - pillantottam rá a szemem sarkából. - És nem, nem csak arra értem, hogy most inkább aludnál, egyébként is... Olennel történt valami? - kérdeztem megint vetve rá egy pillantást, s közben visszavettem a tempóból is. Pasi vagyok, nem tudok egyszerre két felé figyelni, sajnálom.
- Olen más lapra tartozik, mint te. Nem hiszem, hogy örülnél neki, ha hozzád meg úgy érnék, ahogyan hozzá kellene… - vigyorodtam el sokat sejtetően, hogy ezzel végre le is zárhassuk ezt a témát. Annyira hiányzott nekem Olen, hogy ezt még magamnak sem voltam hajlandó bevallani, éppen ezért beszélni sem szívesen beszéltem róla. Szerettem volna látni végre, de ő sokat dolgozott mostanában, én is volt, hogy átmentem Anchoragebe elintézni néhány ügyemet, meg foglalkozni egy kicsit a cégemmel, és így teljesen lehetetlenné vált az, hogy együtt töltsünk egy kis időt. Visszasírtam most azokat a napokat, amikor mind a ketten szabadok voltunk és mással sem törődtünk, mint egymással. Most is rám fért volna már egy kis romantikázás, hiába nem ez a legjellemzőbb rám. - Mi a francnak? – kérdeztem vissza értetlenül, de az arckifejezése láttán inkább mégiscsak bekapcsoltam azt a nyavalyás övet. Eszembe jutott, hogy talán a múltkori baleset lehet az oka annak, hogy most ennyire elővigyázatos akart lenni, belém meg szorult annyi minimális tapintat, hogy inkább nem emlegettem fel a kellemetlen emlékeket. Értékeltem volna, ha ő sem emlegeti a velünk kapcsolatban lévő testvérpár idősebb tagját. Miért ennyire bonyolult minden? Miért nem lehet minden csak úgy egyszerűen, hétköznapian? Oké, tudom, hogy szeretem a kihívásokat, és az izgalmat, de időnként hajlamos vagyok erről megfelejtkezni. Például akkor, amikor Oli mellettem van egy kicsit, és nem kell se húgnak, se terapeutának, se szétszórt és könnyelmű falkatagnak lennem, csupán egy nőnek. Egy egyszerű nőnek, aki igényli a törődést. Azt hiszem, hogy utoljára akkor voltam ilyen, amikor még ember voltam. Milyen ijesztő ebbe belegondolni… - Eszedbe se jusson ilyesmi! – böktem oldalba, amint észhez tértem és felkaptam a fejemet a drog szóra. – Még csak ne is álmodj róla, hogy engednélek úgy beülni egy kocsiba! Részegen sem! – kötöttem ki gyorsan, mielőtt bármit mondhatott volna még, amivel súlyosbítja a helyzetét. – Különben el fogom venni a kulcsot és járhatsz úgy, ahogy tanultad. Nem viccelek, Darren! – tudtam én, hogy nem olyan veszélyes egy autóbaleset a magunkfajtának, de nemrégiben elszenvedett ám egyet, és eszem ágában sem volt újra elviselni azt a tudatot, hogy kitudja, hogy mi van velem. Nem, többé nem akartam ilyen helyzetbe kerülni, mert már a gondolatától is viszolyogtam. Túl fontos volt számomra ahhoz, hogy könnyedén elengedjem őt. Aztán végre-valahára sikerült megmozdítanunk az autót, jobban mondva neki. Jobban is éreztem magam egyből, hogy legalább csinálja is azt, amit mondtam neki, nem pedig a semmiért rángatott ki ide a semmi közepére. Oké, a semmi közepe az konkrétan az én agyszüleményem volt, de ez már csupán részletkérdés szerintem, semmi több. Nem is óhajtottam erről vitát nyitni, inkább azt szerettem volna, ha egy kicsit gyorsít. Rá is szóltam hát, hogy tegyen így: - Igen, az nagyon jó, de mi lenne, ha egy egészen kicsit bátrabban nyomnád azt a pedált? Nem gondoltam, hogy ennyire lassan csináld… - ingattam a fejemet, hol őt, hol az utat kémlelve. Biztos, ami biztos! Egyelőre fogalmam sem volt arról, hogy mi történne, ha elénk ugrana egy szarvas. Valószínűleg nagyon, de nagyon nem lennék tőle elragadtatva, ráadásul Darren is összecsinálná magát és elrántaná a kormányt egy fának, az tuti. Sajnáltam volna, ha összetörik az Audi. – Próbáld meg megtalálni a vezetésben az élményt. Ne legyél ilyen görcsös! Úgy ülsz ott, mint akinek a seggébe dugtak egy seprűt – felvontam a fél szemöldökömet, és igyekeztem nagyon komoly fejet vágni. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez valóban sikerült is nekem. Aztán egyből le is fagyott az arcomról az esetleges mosoly, ahogyan visszakanyarodtunk oda, ahová nem szerettem volna. - Annak is érzem magam. Sűrű volt ez az utóbbi másfél hónap… - ingattam a fejemet, aztán sóhajtottam egy mélyről jövőt. – Semmi nem történt – feleltem tömören és lényegre törően, miközben beletúrtam a hajamba. – Igazából az utóbbi időben nem nagyon találkoztunk – nyögtem ki végül, nagy nehezen. Nem szabadott elfelejtenem, hogy kivel beszélgetek. Darrennek minden elmondhattam, és általában mindent el is mondtam, ahogyan ő is nekem. Nem akartam elkezdeni titkolózni, egyszerűen csak én sem akartam ezen a dolgon rágódni. Legalábbis mostanáig semmiképpen sem, de ha már így felhozta, hát muszáj volt foglalkoznom vele legalább egy egészen kicsit.
Tény, nem igazán arra hajtok, hogy Jenny úgy simogasson, ahogy gondolom, hogy simogatja Olent, még a gondolat is teljesen abszurd és annyira elképzelhetetlen, hogy csak egy "ERROR" jelenik meg a fejemben. Ránézek, és nem. Kizárt. Tényleg nem tudnám elképzelni, hiszen a húgom! Öhm... jó, van akinél ez valószínűleg nem állítana meg, s egy kicsit se vagyok rá büszke. Pedig tényleg gőzerővel igyekszem magam más irányba terelni, el, minél messzebb tőle, de lássuk be, egy fedél alatt élve, egy vérvonalhoz tartozva kicsit nehéz. Az övre csak összehúztam a szemöldököm. Ne szórakozzunk már! Pontosan tudja, hogy minek! A baleset nélkül is ezt kértem volna, már a puszta felvetéstől is irtóztam, hogy esetleg mellettem, az én bénázásom miatt sérül meg. Köszi, ilyen lelkiismeret-furdalást nem kérek, abból elég jutott mostanság, nem kellett újabb adag. - Csak mondtam, nyugi! Ha józanul parázok ettől az egésztől, biztos nem fogok kábultan volán mögé ülni - biztosítottam teljesen komolyan. - De örülök, hogy vigyázol rám! - vigyorodtam el a végére, ebben azonban nem volt semmi pimaszság, tényleg örültem, hogy ennyit számítottam neki, az érzés pedig teljes mértékben kölcsönös volt. - Hogy neked semmi se felel meg! - zsörtölődtem a sebességre tett megjegyzésén és jobban nyomtam a gázpedált. - Honnan tudod, hogy nem? - kérdeztem rá a seprűre, de azért próbáltam lazítani, első lépésként hátradőltem. Félelmetes, Mr. Northlake, ezt az evolúciót! - Kár, hogy a vezetési készségünk nem közös, mint a farkasaink. Mennyivel könnyebb lenne úgy! Szinte hallottam a háttérben duruzsolni, hogy "álmodj királylány!" De most... ő tök jól vezetett, én egy picit katasztrofálisan. Eh, lesz ennél rosszabb jobb is. Rápillantottam, mikor Olent kezdte igen csak kurtán ecsetelni. Nem volt éppen elragadtatva ettől a "semmi"-től. - Ej, ezek a Nacrosh-ék! - dünnyögtem, s így, hogy félig Jenny hangulatát, energiáit puhatoltam, a figyelmem rá is irányult, beálltam egy kellemes tempóra. - Tisztára bekavarnak nekünk. Olen Jennynél, Yetta nálam... ha hinnék az ilyesmiben, összeesküvésre gyanakodnék, így viszont marad a fatális véletlen. Vagy ők olyan géneket örököltek, amikre a mi farkasaink egyformán mozdulnak. Báh! Kár agyalni ezen, egy biztos: Jenny a húgom. A többi meg nem számít akkora mértékben. Csak hát... egyikünknek se jó a másikat kétségek közt látni. Márpedig valami nagyon beüthetett nála, hetek óta se egy zűrös kocsmaverekedés miatta, se vadidegen pasi a lakásából kisurranva. Kezdhetek attól félni, hogy megjavult? Az nem lenne semmi! - Nem is tudom, láttalak-e ilyennek valaha, mióta ismerlek. Nagyon... belegabalyodtál? Oké, hogy mindent megbeszéltünk egymással, de szerintem azzal mindketten hadilábon álltunk, hogy az érzéseinket fecsegjük ki. Nekem mondjuk segíteni szokott a félhomály, vagy sötétség, most azonban róla volt szó. - Mielőtt lelépünk a térképről, meg kéne fordulni. - Lassítottam és megálltam. - Hogyan tolatok?
- Hát még jó, hogy vigyázok! – közöltem nagy magabiztossággal, szinte már felháborodva. – Ha már te nem vagy képes vigyázni magadra, valakinek muszáj odafigyelnie rád, vagy nem? – kérdeztem, mintha ez olyan magától értetődő volna. Pedig nem volt az. Figyeltem én a falka tagjaira, nyilvánvalóan, de mégis ő volt az meg Ryan – na, meg most már Olen -, akikre úgy figyeltem, hogy nem csupán kötelességből, hanem azért, mert én így akartam. Mert olyan fontosak voltak az életemben, hogy nem bírtam volna ki, ha bármilyen bántódás éri őket. Akár lelki eredetű, akár fizikai. A dolog egyre ment. Ha nekik rossz, akkor nekem is. És mivel én nem szerettem szenvedni, ezért érdekem fűződött hozzá, hogy nekik is jó legyen, mert ettől én is boldognak éreztem magam. - Csak legyél már bátrabb! – ingattam a fejemet, amikor közölte, hogy nekem semmi sem felel meg. Oké, tény, hogy egy kicsit nyűgösebb voltam a szokásosnál, de ő kért meg, hogy tanítsam. Akkor legalább hadd csináljam már a saját módszereimmel úgy, hogy ő nem kötekedik közben velem. Annyira most nem volt sok energiám, hogy még vele is szembe szálljak, tanítsam is, és még igyekezzem nyitva tartani a szemeimet is. Nem volt egyszerű így sem, de megtettem ezt a szívességet neki, mert szeretem. Na, meg azért is, mert elterelte valamennyire a figyelmemet. Ha nem tudtam volna elaludni, akkor biztos, hogy tépelődtem volna az ágyamban fekve, a plafont bámulva. Nem lett volna túl jó móka! - Ha most nem próbálkoznál éppen vezetni, akkor biztos, hogy már nyakon vágtalak volna… - húztam a számat. – De folytasd csak, és én leszek az, aki feldugja a seggedbe azt a seprű! – dünnyögtem tovább, mint akinek az életkedve is elment. Pedig nem, egyszerűen csak tényleg annyira fáradtnak éreztem magam, hogy már nem voltam képes többre, mint zsörtölődni és piszkálódni. Ő pedig a legjobb alany volt hozzá, és úgyis tudtam, hogy nem fog megsértődni, bármit mondjak is neki. Inkább aggódna, hogy mi történt velem, és semmit nem venne magára. Kivéve azt, amit talán komolyan mondanék, de ez van. - Könnyebb lenne, igen. De neked is menni fog, csak gyakorolnod kell. Nem is értem, hogy eddig miért nem tetted meg. Azóta már úgy vezetnél, mint én – ingattam a fejemet rosszallóan. Én például imádtam vezetni, sokszor akkor is elvittem a kocsit, ha éppen feszült hangulatban voltam. Az mindig segített valahogy levezetni a felesleges energiáimat, méghozzá anélkül, hogy bármit is szétvertem volna. Ez azért nem volt rossz, és még neki is hasznos lehetett, bár azt hiszem, hogy kettőnk közül én voltam hajlamosabb az agresszióra, a türelmetlenségre. Arra, hogy kihozzanak a sodromból, viszonylag könnyedén. Amikor végül Oli szóba került, máris elment az a maradék jókedvem is, pedig már eddig sem repestem a boldogságtól. Nem akartam én kimutatni, de szerintem elég beszédes volt a reakcióm ahhoz, hogy ne tudjam eltitkolni vagy letagadni előtte. Nem is nagyon szerettem igazából előtte titkolózni, ezért is mondtam el neki végül, nagy kínszenvedések közepette. - Igen, attól tartok eléggé… - mosolyogtam rá szomorkásan. – Az utolsónak, akivel ez volt, elég rossz vége lett, mint azt tudod te is – utaltam itt a drága Teremtőnkre, akin osztoznunk kellett. Egyetlen jót tett életében, mégpedig azt, hogy összehozott minket az iránta érzet közös gyűlöletünknek hála. – És még nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Megijeszt – jelentettem ki, meglepő nyíltsággal. Rendben, mindent megbeszéltünk, de a sebezhető oldalamat, a gyengeségeimet nem szerettem reklámozni. Nem is nagyon tettem, kivéve előtte, vagy most már Olen előtt. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy az jó ötlet volt. – Egyébként rakd át a váltót R-be, és nyomd nagyon óvatosan a gázt megint. Mivel nincs korlát és nem lejt az út, így kicsit le tudsz tolatni majd a földre, hogy aztán megfordulhass. Csak kezdj el először egyenesen hátrafelé menni, aztán majd tekerd el a kormányt jobbra… - adtam ki az utasításokat, és türelmesen vártam, hogy megcsinálja, amire megkértem.
Elmosolyodtam azon, hogy majd ő vigyáz rám. Valahol mulatságos volt, hiszen sokáig ő volt köztünk a legkisebb, és mégis... rettenetesen jól esett, hogy ennyire számíthattam rá. Plusz biztonságérzetet adott, erőt meríthettem belőle, támaszkodhattam rá, bízhattam benne. És ez az igazi erő, ha ilyen farkasok állnak mögöttem, mellettem. Így nehogy már egy kis vezetés kottyanjon meg! Bólogattam és bátrabban nyomtam neki, kezdtük elérni a kényelmes kocsikázási tempót, ami fölött én biza parázni fogok. - Ha kiugrik egy maci vagy egy szarvas az útra, kitépem és eldobom a kormányt, remélem tudod! Ha nagyon megijedek, még az öledbe is ugrok - nevettem, de ez valahol igazi "fenyegetés" volt. Most tanulok, mint egy gyerek a járást, hozzák rám a szívbajt és én olyan balesetet produkálok, hogy ihaj! Olen szíjat hasít a hátamon, amiért a húga után Jennyvel is összetöröm magam. Ha jó kedvében lesz, utána talán megkérdezi, hogy én amúgy megvagyok-e még. - Nem szeretem ezek a tragacsokat, olyan... klausztrofóbiásnak érzem magam bennük, elég a versenyen látnom, mire képesek, meg Ash óta se szerettem meg őket jobban. - Azt már észre se vettem, hogy ha vezetés közben valami mással is foglalkozok, például beszélgetek, akkor jobban megy. Franc érti. Talán mert nem görcsölök rá annyira. - De szerintem a motorokkal se lennék nagy haver, szóval akkor már inkább ez. Több haszna van, ha többeket is kell szállítani, vagy sérültet. - Jah, én nem sok pozitívumot látok ebben még mindig és persze egyből a bajhoz kötöm. Pedig még csak traumatikus élményem sincs velük a múltból, hogy erre okom legyen. Ahogy Olen kerül terítékre, és a vele való kapcsolata, vége a jókedvnek, ez pedig engem ijeszt meg kicsit. - Olen nem Kirill - jelentettem ki a tök nyilvánvalót. - És azt hiszem, vele megérné kockáztatnod, ha úgy látod, hogy ő is komolyabban gondolja. Megbízható, nem egy tulok és sose ártana egyetlen társának sem készakarva. Tudom, hogy ez a falkához való viszonya, meg a benne játszott szerepe, de kétlem, hogy a magánéletben annyira más lenne. Az is megviselte, mikor az előző nője szó nélkül lelépett - gondoltam itt Shayenre -, szóval... nem is egy nagy csapodár. Puff neki, most szépen kiadtam, de mentségemre legyen mondva, a húgomnak, akivel erőteljesen kavart és aminek azért örültem. Ha hosszabb távra pasi az életébe, akkor olyan legyen, akiről tudom, hogy nem egy felgyújtani való szarzsák. Nah, de tolatás. R, óvatos gáz, a visszapillantó tükröt is megtaláltam - szokjam mér azt is -, és forog a kormány! - Bakker, ez nem is akkora ördöngösség! - jöttem rá nagy lelkesen, s még egy vigyort is megeresztettem, ami némi magabiztosságot mutatott. - És most vissza a váltó, aztán előre? - kérdeztem, mikor teljesen visszafordultunk a város felé.
- Hát ezt nem igazán szeretném átélni – nevettem el magma akaratlanul is, ahogyan magam elé képzeltem az előbb általa lefestett jelenetet. – Bár, jobban belegondolva nekem teljesen mindegy. A te kocsid… - vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. – Ha az enyémet bántanád ilyen formában, akkor kénytelen lennék alaposan fenéken billenteni téged, arról már nem is beszélve, hogy talán hagynám, hogy megkóstoljon az a maci, mielőtt a segítségedre sietnék – vázoltam fel csak úgy a vicc kedvéért. Azt hiszem, hogy a saját kocsimat nem is ajánlottam volna fel arra a célra, amiért ma kijöttünk ide a semmi közepére. Miközben Darren beszélt ahelyett, hogy koncentrált volna, csak a szemeimet forgattam, méghozzá úgy, hogy ő is lássa. Inkább nem is reagáltam az elmondottakra, mert egészen egyszerűen nem értettem velük egyet. Hogy a fenébe lehet valaki klausztrofóbiás egy ekkora utasterű kocsiban? Mi lenne, ha egy sportkocsiba kéne betuszkolnia magát? Azt hiszem, hogy akkor lennénk csak igazán gondban. Valahogy nem szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen mellette ülni, amikor rájön a hülyeség és elkezd pánikolni. Oké, valószínűleg tudtam volna kezelni és el is viseltem volna némi kioktatás fejében, de akkor sem lenne nagy élmény, ebben egészen biztos voltam. - Egyszer elviszlek motorozni és rájössz, hogy milyen jó az is – vigyorodtam el. Máris magam elé képzeltem a riadt tekintetét, aminek a látványában részem lehetne, ha ténylegesen elvinném magammal. Még az is lehet, hogy előtte vagy le kéne itatnom, vagy pedig teletömni valami jó erős nyugtatóval. Mind a kettő megoldható lett volna egyébként, de ez most mellékes. Mikor végül Olenre terelődött a téma, nem repestem különösebben, de ő volt az egyetlen, akivel ezt megbeszélhettem. Ismerős volt, de nem rokoni kapcsolatban álltak, mint Yettával, akivel egyébként szintén szívesen megosztottam volna a kétségeimet és az aggályaimat. Nathalieval a viszonyom korántsem volt nevezhető közelinek, úgyhogy megint csak oda sikerült kilyukadnom, hogy Darren az egyetlen, akivel beszélgethettem erről az aprócska problémáról. Nem akartam a hímet problémaként felfogni, de egyelőre még nem tudtam mit kezdeni az iránta gyúlt érzelmeimmel. - Persze. Viszont Kirillről sem gondoltam, hogy olyan lesz a végére, amilyen… - néztem rá egy kicsit durcás pillantással. – Az meg valószínűleg minden férfit megviselne, ha a nője szó nélkül lelépne. Túl büszkék vagytok – mosolyodtam el halványan. – Úgyhogy, ez nem jelent semmit, de azt hiszem, hogy a többi dolgot illetően igazad van. Talán mégis el kéne egy kicsit engednem magamat és adni neki egy esélyt. Illetve az esélyt már meg is adtam, hiszen máskülönben nem válhatott volna ilyen fontossá számomra – fújtam egyet dühösen, és míg ezt elmondtam, addig a megfordulás akadályát is sikerrel vettük. Éljen, talán mégsem olyan reménytelen a helyzet! - Pontosan! – bólintotta, és biztatóan megpaskoltam a combját. – Látod, megy ez! Mondtam én, hogy menni fog. Ha akarod, nyugodtan nyomhatod neki egy kicsit, itt viszonylag hosszan nyílegyenes az út, leszámítva néhány kisebb kanyart. Szerintem nem lesz gond, csak engedd el magad! – mire befejeztem a biztatást, lehunytam a szemeimet, hogy ezáltal is valamennyire magára legyen utalva. Meg én is rá… - Most minden rajtad áll, vedd úgy, hogy itt sem vagyok! – vigyorogtam, mint a vadalma és csak abban reménykedtem, hogy nem jön rá egy újabb hülyeség roham, ami miatt elveszíthetné az irányítást az autó felett.
Szúrós pillantást vetettem rá. ne nevesse ki az én komoly aggályaimat! Oké, én is viccre vettem, de attól még na! Kis együttérzést kérek, vagy legalább annak a látszatát, de azt hiszem valójában nagyot néztem volna, ha ebben a témában kapok ilyesmit Jennytől. Ő is tudta, én is, hogy hülyeségen parázok és a legnagyobb hátráltatóm maga a parázás. Túlaggódom, túlagyalom, s félő, hogy az életben nem csak ezt, pláne az utóbbi időben. Le kéne róla szoknom, mielőtt nem kívánatos ráncokkal gazdagodnék emiatt. - Azért egy macival még elbírok - húztam fel önérzetesen az orrom, a szám sarkában viszont mosoly bujkált. A motorra élből nem-et akartam mondani, már ki is nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, ám végül becsuktam. Ennél biztos nem rosszabb, ártani csak nem fog és minél több dolgot megtapasztalok, annál kevesebb meglepetés érhet. Legalábbis ezzel igyekeztem doppingolni magam, meg azzal a közhellyel, hogy mai nem öl meg csak erősebbé tesz. Ámen. - Annál tuti nem foghatom klausztrofóbiára az esetleges undort - vigyorogtam, s közben apránként az egész testem ellazult. Éreztem, hogy az Olen-téma nem a kedvence, de azt is, hogy nem a fene nagy utálata, hanem a bizonytalanság miatt, ami azért még mindig bőven jobb, mint az előbbi. Ezek az érzelmi-ügyek bitang nagy rohadékok, nem lehet őket normálisan kezelni és még csak fix forgatókönyv sincs rájuk, mert ahány ember/farkas, annyiféle kimenetel, és senki sem súg, hogy éppen mi lesz a vége. Ehh... ezért is szerettem jobban a szórakozás-szexet, azzal soha nem volt baj. De csak egyszer verjen gyorsabban a szíved a másik láttán, és már állhatsz is a többi bolond mögé a sorba, kérheted a fejedbe az ezüstgolyót, ha nem akarsz belebonyolódni, mert más ott már nem segít. Nem, nekem még nem kell sorszámot tépnem. Ugye? - Hé! Ragaszkodóak vagyunk, az nem ugyanaz. Na, jó, büszkék is, de nem mindenkinél ez dominál. Nálam nem. És tuti van még olyan flúgos a világon, mint én, talán Olen is hasonlít ilyen téren. - Tolatás, irányváltás, kicsit erősebben fékeztem, mint kellett volna, de oda se neki. - Ha bánt, úgyis kiherélem. Tudom, utólag már késő, de előre mégse tehetem... illetve igen, csak azt azt hiszem egyikőtök se díjazná. - Rámosolyogtam, miközben visszafelé vettük az irányt, s én szentül meg voltam róla győződve, hogy hamarosan visszaveszi a volánt, ennek ellenére becsukta a szemét és rám hagyatkozott. - Ne-ne-ne-ne! Ne csináld ezt velem! Jenny! - Hol rá, hol az útra kaptam a tekintetem, s végül kénytelen voltam az utóbbi szemlélése mellett dönteni, ha tényleg nem akartam galibát. Remek! - Akkor viszont dumálj tovább! - kértem, s hogy véletlenül se legyünk téma nélkül, kissé félszegen feltettem a kérdést, ami pár napja bennem motoszkált. - Te... elég lazán kezelted az ilyen összejövös-szexes-egyéjszakás dolgokat - én se voltam különb -, most mégis leálltál ezekkel. Mi kell egy pasitól ahhoz, hogy ezt elérje? Hogy ő legyen a többi kufircpartner közül az első? Sikerült elég sután fogalmaznom, de attól még reméltem, hogy érthető voltam, a "grandiózus" problémámmal együtt. Jah, még nem azt kérdeztem, hogyan legyek az egyetlen, szóval még nem aggódom, legalábbis erőnek erejével igyekeztem ezt bemesélni magamnak. Röhejes vagyok, de amíg erről csak én tudok, más meg legfeljebb sejti, addig nincs gáz.
- Az biztos, mert ott körülötted csupa-csupa szabadság van, semmi más – én is mosolyogtam. Már csak magán a gondolaton is jól szórakoztam, ahogyan elképzeltem Darrent motoron. Milyen ironikus, hogy pont ő, aki még vezetni is most tanul csak igazán, illegális autóversenyeket szervez. Még jó, hogy a bandából Ryan meg én legalább nagyszerűen elboldogultunk a kormány mögött ülve, ha éppen arra volt szükség, hogy valaki megnyerje azt a rohadt futamot közülünk. Erre csakis mi lehettünk képesek, Darren meg mást sem tett, csak bezsebelte a pénzt anélkül, hogy egyszer is kocsiba ült volna. Hihetetlen! - Hát, nem tudom Darren… - ráztam meg a fejemet, miután elhúztam a számat. Igazából nem nagyon szerettem volna Olenről túl sokat beszélgetni, de ha már így feljött a téma, akkor akár meg is vitathattam azzal, aki a lehető legközelebb állt hozzám, és nem utolsó sorban az egyik jó barátja volt az érintettnek is. Ezért nem túl jó, ha falkán belül találja meg valaki azt, akihez vonzódik, mert annak a vége nem lehet jó. Ha kisiklanak a dolgok, most csak azért hagyjam el a várost, mert nem bírok ránézni? Vagy esetleg tőle várjak el egy ilyen drasztikus lépést? Nem, ilyenhez még nekem sem lett volna pofám, de hát reménykedtem abban, hogy nálunk nem fog ez az egész véget érni még az előtt, hogy igazán elkezdődhetett volna. Márpedig jelenleg pontosan ebbe az irányba haladtunk, hiszen alig találkoztunk egymással. Nekem már hiányzott, nagyon. Furcsa, hogy ő nem érezte ugyanezt velem kapcsolatban. Ha így lett volna, egészen biztos, hogy szakít egy kicsit több időt is rám, nem? - Hidd el, ha olyat tesz, én előbb herélem ki, mint ahogyan te tudomást szerezhetnél a dologról – mosolyodtam el, de azért odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. – Örülök, hogy vagy nekem! – jelentettem ki, mielőtt még előadtam volna a szembehunyós mutatványomat, amit láthatóan nem túlzottan értékelt. Meg sem lepődtem az előzmények után, viszont komolyságot tettetni igencsak nehezemre esett. Mégis, egy ilyen idióta mellett, hogyan maradhatna az ember komoly? Ettől függetlenül még próbálkoztam tartani a fapofát, több-kevesebb sikerrel persze. Fél szememmel rásandítottam, amikor a hangjából némi pánikot éreztem kiszűrődni. Istenem, hát remekül szórakoztam rajta, és eszem ágában sem lett volna tovább beszélni hozzá, ha éppenséggel nem kérdez olyat, amitől menten lehidalok. Szemhéjaim egyből felpattantak, és érdeklődő pillantással fürkésztem az arcvonásait. - Nocsak, nocsak! Csak nem Yetta? – kérdeztem teljesen felélénkülve. – Egyébként nem tudom. Egyszer csak megtörténik és kész. Olen sem adott sokkal többet, mint mások adtak volna, de valami volt köztünk – megvontam a vállaimat tanácstalanul. – Kicsit egyébként hiányzik a csapongó élet, de ezt nehogy elmondd neki! – böktem felé az ujjammal szigorúan. – Mondjuk amúgy is elhatároztam, hogy itt letelepedek. Eddig nem tettem ilyet, valószínűleg a megállapodás ezen formája is ezért történhetett többek között… - azt már inkább nem tettem hozzá, hogy egy ilyen kicsi városban amúgy sem nagyon találtam volna több szalonképes, fiatal hímneműt.
Életem egyik leghosszabb, legköltségesebb, és legfantasztikusabb utazását tudhatom magam mögött. Így jár az, aki kocsival indul neki Észak-Amerikának. Hatvanhét órás kocsi út, és miért? A változásért. Egy jobb helyért, a barátaimmal, mert a régi, már háborús övezetnek minősült. Hihetetlen élmény volt figyelni, ahogy a táj változik, amint szép lassan átérünk egyik éghajlati övezetből a másikba. Csak enni, inni, tankolni mosdót látogatni és aludni álltam meg. Koffein függő lettem, és kezdtem úgy érezni, hogy más nem is folyik már az ereimben. Megvágnám magam és kávét véreznék, ebben szinte már biztos vagyok. Minneapolisban megengedtem magamnak egy puha ágyat is, az egyik motelben, de általában, ahol az álmosság elnyomott, ott leparkoltam az útszélére, hátradöntöttem az ülés, két pulcsit terítettem magamra, az egész tetejére meg a kabátom, és úgy aludtam a bezárt kocsimban. Az autópálya jó volt, és gyors Nem nagyon botlottam torlódásokba, csak a nagyobb városoknál, meg a határátkelőhelynél. Még jó, hogy van Alaszkába kijelölt autópályaút. Még Kanadából is láttam egy kicsit! Na jó, nem. Nagyon sokat láttam belőle, és végül is tetszett. Alaszka se lehet sokkal rosszabb, gondoltam nagy déliként. A mai napot szinte végig sms-eztem Dantéval. Főleg, mert a hosszú utazás során először keveredtem bele egy balesetbe. Két kocsi ütközött össze hajnalban, és a reggeli forgalmat jól lelassította, bár a hatóság ügyesen kezelte az esetet, és szépen szűkítette az utat. Emiatt érkeztem csak meg este, éjfél környékén a város szélére - aminek ő persze örült, mert elkerüljük a feltűnést, én viszont fáradt voltam. Kaptam koordinátákat, a válaszom pedig az érkezésem becsült ideje volt. Mikor végre megérkeztem, a lámpák fényében láttam, hogy már ott van. Lelassítottam, miközben kiittam az utolsó korty koffein-csodát, majd leállítottam a motort, kioldottam az övem, lekapcsoltam a lámpát, és kiszálltam a járműből. - Dante! - indultam felé tárt karokkal, és hosszan elnyújtva az utolsó magánhangzót.
Ugyan egész nap le sem szakadtam a telefonról... már az eldobható készülékről és kártyáról, de Mayával muszáj volt üzeneteket váltanom, és közben még szórakoztatnom is a nem éppen kellemes humorommal. Tudom, hogy ő sem saját készülékről üzenget éppen, ott olyan virágnyelven írunk, hogy rajtunk kívül senki nem értheti, de itt nem. Nagyjából belövöm, mikor érkezik, azaz éjszaka közepén, ahogyan megegyeztünk, és a bekötő útnál futunk össze, mert nem kellenek a kíváncsi szemek hozzá. Rory és Colette izgatott, megértem, ismerik és kedvelik Mayát, ahogy a többieket is, de nem, most nem együtt megyünk, minél kisebb feltűnést kell keltenünk. Castornak hagytam üzenetet, hogy hova jövök és miért, aztán bevágódtam egy jelzés nélküli kocsiba, és azzal indultam útnak, kisebb kerülőt téve, hogy ha valaki valami csoda folytán követne, akkor azt lerázhassam. A bekötőúthoz már lekapcsolt fényszórókkal érkezem meg, megállok és kiszállok, hogy amikor végre befut, szépen lassan, de széles vigyorral a képemen lépdeljek Maya elé. A széttárt karjára ugyanígy válaszolok, felkapom a lányt és megpörgetem. Hiányzott, ahogy a többiek is hiányoznak, és hogy a fenébe ne örülnék neki? -Mi van Mayácska? Még mindig nem tanultál meg gyorsan vezetni? Nem én lennék ha nem szólalnék meg, azaz nem így, na de meg kell, mert ha jobban beletapos a gázba, hamarabb ideér. Attól nem tartok, hogy megsértődik, ismer már elég régóta ahhoz, hogy tudja, cinikus barom vagyok, és ez a pár hónap nem igazán változtatott meg. -Hulla vagy, tudom. Innen nem messze van egy ház, lefoglaltattam a nevedre... azaz... érted. Mindent el tudtatok rendezni? Álnéven szerepel a ház, nem véletlenül, az, hogy mihez folyamodik majd, az már rá tartozik, azaz szabad útja van. Tudom, hogy profi, a legapróbb részletre is figyel, ezért is értettük meg olyan jól egymást, azaz a mi kis csapatunk. A többieket is szívesen látnám már itt, bár Mayától tudom, ő előbb indult útnak, de már nincs sok hátra, hogy ők is befussanak.
Kezdőlap
.gif)
