[hangulat]

- Talán. Olykor megesik. - Szélesedik ki mosolyom kissé ajkaim szegletében, ahogy visszakérdezése nem marad válasz nélkül. Valóban előszeretettel agyalok az embereken, főleg azok jellemén, gyenge pontjaikon... de máskor meg van, hogy csak a külső csomagolást nézem, elvégre nőből vagyok, ráadásul se nem vak, se nem foglalt. Bár ez utóbbira lenne jelentkező, nem is egy, lássuk be, vajmi kevés esélyük van szegényeknek. Nem mintha tisztában lennének vele. És ez így van jól.
Kérdése megakaszt, finoman és sietősen nyalom meg ajkaimat, mielőtt felelnék.
- Olyannak, aki megérne egy alaposabb szemre vételt... - Értse, ahogy akarja, nem csupán a családi elvárások végett mentem jogásznak; a szócsavarás mindig is ment. Nevetése mosolyt csal arcomra, abból az elégedettnek tetsző fajtából. Örülök, hogy vevő az - állítólag - sajátos humoromra.

Az már kevésbé szimpatikus, mikor a kocsi lassít, majd le is áll, csuklómat pedig ujjai erős bilincsként tartják, tenyeremet combján pihentetve. Bókjára talán más helyzetben bájosan mosolyodnék el, most azonban csak a dacot szítja tekintetemben szavaival, de főként kérdése az, mire szép ívű ajkaim késhegynyivé préselődnek.
- Aki nincs, az aligha taníthat bármit is. - Vetem oda csendes morranással. Ne firtassa! Nem kell a sajnálata se, nagyon jól megvagyok így... Anyátlanul. Sosem volt ez másként akkor sem, mikor még nem voltunk itt egymásnak a farkasommal, miért sajnálkoznék hát a megváltoztathatatlanon? Megtanultam együtt élni a tényekkel. Túlélő vagyok, nem áldozat.
Szavára kissé hátrálok ugyan - már amennyire a kocsi tere, na meg karom hossza engedi - de pillantását állom. Igyekszem állni világoskék tekintetemmel az ő sötét, feneketlen és épp ezért vészesen veszélyes, titkokat hordozó szemeinek világát, majd...
Őszinte elképedés ül ki arcomra, egy pillanatra dacos nőből önkéntelenül is kis fruska leszek megint, ahogy kézfejemre csókol puha ajkaival.
Szóhoz se jutok, pedig más esetben biztosan elütném könnyeden bókját, most mégis valami számomra idegen oknál fogva - mely farkasomnak meglepően természetesnek hat, erre pedig nem lelek értelmes magyarázatot, miért - fordulok csupán vissza az út felé, aprót nyelve, ahogy pillantásom a szélvédőn kívülre emelem, a sötét éjszaka fényszórók által megvilágított szegleteit pásztázva.
- Látod... pont ezt olvastam ki belőled. Kiismerhetetlenséget és meglepetéseket. - Jelenik meg idővel mégis mosoly ajkaim szegletében. Hogy van-e bennem kellő spiritusz az nem kérdés. A kérdés az, hány szabályt kell átszegnem egy találkozóért, ami a falkát illeti. A fene se tudja, Dominic mikor unatkozik példának okáért annyira, hogy utánam kezdjen el szaglászni kínjában... Dante szerencsére eléggé elfoglalt a falka ügyei kapcsán, más mentort meg nem aggatott a nyakamba, kiegyezett az olaszban.
A névjegykártyát átvéve nevén futtatom végig pillantásomat, s csupán aztán tekintek fel rá sűrű szempillaerdő alól, mikor már a kocsival leparkolt az út szélén. Tekintetem arcán időzik, akaratlanul is féloldalas mosolyt csal képemre a néma pillanat.
- Meglátjuk, mit tehetek! - Jegyzem meg csalfa, gyermeki flegmasággal, direkte húzva az egyértelműt.
- Egy élmény volt! - Szállok ki a kocsiból búcsúzva, s még intek is neki, mikor elhajt, hogy a névjegyet zsebre vágva jelentkezzek le hőn imádott bétámnál: hazaértem. Egyben.

// Köszi! :3 //

Valahol örülnöm kellett volna annak, hogy ebben a falkában élni, olyan, amilyennek a nagy könyvben meg van írva, és mindig foglalkozik velem valaki. Annyi év után azonban nehéz volt nekem ehhez hozzászokni, és inkább éreztem azt mindig, hogy ellenőrizve vagyok. Amennyire szomjaztam a társaságot, vágytam mások elismerésére, és fogadtam szívesen a segítséget, a farkasom valahogy ugyanannyira nem akarta ezt az egészet. Csak arra vágyott, hogy a Teremtője tanítsa, de ugyebár Emma még nem volt a toppon, így mindig akadt egy másik kísérőm. Ennek is megvoltak azért a pozitív oldalai, például az, hogy több falkatagot ismertem meg.
Azt meg már talán felesleges is megemlíteni, hogy most is milyen nagyszerű, amikor éppen probléma van a kocsival, legalábbis látszólag minden jel erre utalt, akkor nem vagyok egyedül. Kissé bosszúsan ugyan, de nekidőltem a motorháztetőnek, tekintetem pedig az engem kísérő hímre szaladt.
- Azt hiszem, hogy eljött az ideje annak, hogy telefonáljak! – néztem sokatmondóan Kevinre, és már kotorásztam is a kabátom nem túl mély zsebében, hogy előszedjem a telefonomat. Megvolt még Edward száma, és ha már úgyis segített nekem a legutóbb, akkor talán most sem fog neki gondot okozni, hogy segítő jobbot nyújtson nekem, nekünk, teljesen mindegy. A lényeg az volt, hogy jöjjön ide, a többi már majd lesz valahogy. Némi idegesség azonban volt bennem, nem voltam képes szabadulni tőle, és ez biztosan feltűnt a testőrnek is.
- Ne aggódj, szerintem jönni fog, csupán idő kérdése… - tettem hozzá, majd tekintetemet elfordítottam a férfiról, egyenesen a mobilom kijelzőjére, hogy kikereshessem a korábban megadott telefonszámot. Amint megleltem, már tárcsáztam is, és csakhamar követte a búgást a már ismerős hang köszönése. – Szia! Cassie vagyok… nem tudom, hogy emlékszel-e rám, néhány héttel ezelőtt kisegítettél, amikor volt egy kis gondom a kocsimmal. Hát, most megint bajba kerültem… ha nem lenne nagy kérés, ide tudnál jönni a North Pole felé vezető bekötőútra segíteni? – kérdeztem barátságosan, reménykedve, hogy pozitív választ fogok kapni.
Amennyiben így történt, elégedetten fordultam vissza, büszkén arra, hogy megoldottam a problémát, és hamarosan talán érkezik a férfi, akit megkértem, hogy jöjjön ide hozzánk. Nem tudtam, hogy vajon mennyi idő lesz, de addig sem akartam egyedül maradni a gondolataimmal, így aztán a társam felé fordultam.
- Te az egyetemen tanítasz, igaz? – mivel nem nagyon ismertem, így próbáltam némi beszélgetést kezdeményezni. Nekem se fűlött a fogam ahhoz, hogy itt legyek, de muszáj volt, és nem volt választási lehetőségem. – Mit gondolsz, lenne esélyem beiratkozni? – érdeklődtem tovább, mert én nem nagyon voltam képben ezzel a témával kapcsolatban, de már fontolgattam egy ideje, hogy egy próbát megérne a továbbtanulás.

Illatozó papír zsebkendőbe töröltem gépzsírmaszatos kezeimet, majd egy hanyag mozdulattal lecsuktam a motorháztetőt.
- Gőzöm sincs. Nem értek a kocsikhoz.
Közöltem kissé unottan. Általában nem dobja fel a napjaimat, ha kölyök seggére kell vigyáznom, bár a mai talán kivételesebb, hiszen a nősténykölyök egész formás. Nagyjából negyed órája állt le az autó, akkor manőverezett ki az út szélére.. én pedig minden szakmai hozzáértést mellőzve piszkálgattam találomra az alkatrészeket, de nem jutottam egyről a kettőre.
- Muszáj lesz, különben nem jutunk egyről a kettőre.
Kinyitottam az ajtót, és benyúltam az ülésre a pirított csicseriborsóért, aminek a felét már elrágtam útközben. Nekidőltem a kocsinak a nőstény mellett, és amíg a telefont intézte, én a képemet tömtem.
- Nem aggódok. Nekem van mit ennem. De ha ő nem jön, akkor neked nem lesz mit.
Vontam vállat. Nem vagyok egy gáláns lovag, hogy megosszam azt, amim van. Oldja meg a kölyök, én csak az árnyéka vagyok a mai napon.
Nem pofáztam, amíg a szerelővel tárgyalt, csak akkor szólaltam meg, amikor már bontotta a vonalat.
- Nagyon ragaszkodhatsz a szerelődhöz, ha képes vagy őt hívni miután pár hete megcsinálta, és most megint megállt.
Leplezetlenül céloztam arra, hogy talán pont az a szerelő cseszett el valamit, és ha én lennék a helyében egy hatalmas baki után már nem adnék neki újabb esélyt. De hát ilyenek a nők.
- Igen, ott.
Pillantottam le a nőstényre aki bő egy fejjel alacsonyabb volt nálam még a topánkáiban is. Kicsit megráztam a zacskót, aztán a markomba öntöttem egy adagot a rágcsából, és a számba borítottam. Diszkréten ropogtak a fogaim között a pirított darabkák miközben az utat pásztáztam. A pajzsomat nyakig eresztettem, úgy figyeltem a környéket, de úgy tűnik, hogy ebben a napszakban nem sokan járnak erre. Mióta lerobbant a kocsi, nem jött erre senki, akit leinthettünk volna segítségért. Ez Alaszka. Nincs nagy tömeg az utakon.
- Biztos, de nem tartanám jó ötletnek. Nem vagy elég önálló.
Nem fogom véka alá rejteni a véleményem ha már kikérte.
- Kölyök vagy még, ráadásul alig pár hónapja harapott át Emma. Új a farkasod, össze kell szoknotok, ráadásul az egyetemen hemzsegnek az őrzők, ami plusz feszültségforrás lehet. Az egyetem a diákok nagy részének stresszes. Ha nem tudsz uralkodni magadon, kitör a káosz.
Amit én alapvetően a magam részéről tudnék élvezni, viszont a falkára nézve nem vetne túl jó fényt, ha az őrzőknek kellene a mocskát eltakarítani.
- Mit akarnál tanulni?

Ami azt illeti, egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül azért, mert nyilvánvalóan untattam a mai kíséretemet. Nem tudok mit tenni ugyanis azzal, hogy ha egy olyan korú farkast raknak mellém, akit idegesít a magamfajta fiatalság. Azért a lehetőségekhez mérten mégis próbáltam a legjobbat kihozni ebből az egészből, hiába voltam roppant módon ideges az előttem álló dolgok miatt. Ugyanis máris voltak feladataim, amiket nekem kutya kötelességem volt teljesíteni, már csak Emma miatt is, hogy ne hozzak szégyent rá még véletlenül se!
- Tudom! – biccentettem, ugyanis a telefonhívás eljuttathatott a mai célomhoz. Ugyan telefonálás közben egy kicsit bosszantott a fülem mellett ropogtató hím, de nem mertem szóvá tenni, ennyire még azért nem nagy a szám. – Rendben, semmi gond! Meg fogsz találni szerintem! – bontottam végül a vonalat, és a mellettem megszólalóra emeltem égszínkék íriszeimet. – Ugyan… - forgattam a szemeimet Kevin felé, hiszen nyilván okkal telefonáltam, hogy el tudjam intézni azt, amit kiadtak nekem. Vagy ő esetleg nem tudna arról, amit ma itt véghez kell vinni? Akkor bizony nagy probléma lesz. – Nem tudsz Castor megbízásáról? – kérdeztem kíváncsian, óvatosan tapogatózva, hogy nehogy elmondjak valami olyat, amit nem kellene. Szándékosan nem mondtam ki egyelőre, hogy miről is beszélek, és ha megerősít egy egyszerű „de”-vel, akkor már jók vagyunk.
- Azért 16 év után nagyjából már tudok uralkodni magamon és egy ideig egyedül voltam, csak magamra számíthattam. Attól még, hogy a farkasom új és még össze kell barátkoznunk, ez a lét nem újdonság nekem – jegyeztem meg finoman, hogy azért annyira vészes nem vagyok, hiszen a városba érkezésem után is egyedül flangáltam itt napokig, anélkül, hogy bárki is felelősséget vállalt volna értem, mégsem történt semmi baj a jó voltomból. – Nekem… van őrző ismerősöm – kicsit zavarban voltam ugyan, de gondoltam megjegyzem, hátha egy kis bátorítást ad, bár nem olyan típusú embernek tűnt nekem már eddig sem. Kicsit inkább magának valónak mondtam volna, ami nekem a szöges ellentétem volt.
- De egyébként nem is most azonnal gondoltam, hanem majd idővel… - vontam végül vállat könnyedén, mintha túlléptem volna az előbbi kis elkeseredettségemen egyből. – Még nem gondolkoztam rajta. Több dolog is érdekel, de azok közül inkább valami olyanba vágnék bele, ami keresett manapság. Szeretek emberekkel is foglalkozni, meg kreatívan gondolkodni – soroltam el néhány dolgot, ám a gondolatmenetemet csakhamar félbeszakította a közeledő taxi látványa. – Úgy látom, hogy megjött a vendégünk! – jelentettem ki némi izgatottsággal, miközben ellöktem magam a motorháztetőtől, hogy üdvözöljem az érkezőt.
- Üdv! – köszöntem mosolyogva, habár a szívem máris a torkomban dobogott annak a gondolatától, ami rám várt. – Igen, ott van! – bólintottam, aztán némán figyeltem, ahogyan a kocsiba ült. – Remek… - húztam el a számat látszólag kedvetlenül. – Ez elég szomorú, főleg, hogy így potyára jöttél ki, de nagyon rendes volt tőled! – a hangom félig-meddig nyugodtnak tűnhetett, ám a tenyereim izzadtak idegességemben. – Megpróbálok akkor hívni egyet, ha találok térerőt… - kicsit távolabb mentem a két férfitől. Különös, a legutóbb még farkasnak éreztem Edwardot, most azonban semmi. Nem nagyon tudtam, hogyan lehetséges ez, de nem is az én dolgom volt ezt kitalálni. Helyette nyeltem egyet a fák takarásában, felkészülve az átváltozásra, telefonálás helyett. Kevin valószínűleg érezhette, a megmentésünkre siető azonban már nem.

- De, tudok róla. Csak abban nem voltam biztos, hogy te be lettél-e avatva, vagy már éles helyzetben kell közölnöm veled.
Én csak tettem, amire utasítottak, nem kérdeztem bele részletesen mindenbe. El kell kísérnem a kölyköt, és felügyelnem, hogy egy feladatot hiánytalanul elvégezzen. Illetve ha valami miatt elbukna, akkor megtenni helyette azt, amire ő nem képes. Remélhetőleg erre nem lesz szükség, mert az nem vetne rá túl jó fényt, és igencsak megnehezítené vele a falkán belül a saját életét.
- Nagyjából.
Az egész blablából kiemelem a lényeget. Ha akarnám itt és most elő tudnám belőle rángatni a farkasát könnyű szerrel, pedig még csak a teremtője se vagyok. Tíz... húsz év farkasként még nem ad biztonságot. Mindenkinek van egy érzékeny pontja, amire ha rátapintanak, nem tud uralkodni magán.
Az elején nekem is voltak ezzel problémáim. A végtelen, pofátlan mértékű nyugalmam a legnagyobb fegyverem egy jó ideje már. Érdekes. Megfigyeltem, hogy ezzel is nagyon sokakat ki lehet hozni még jobban a sodrukból. Ha idegesek valami miatt, és a mellettük levő nem osztozik az idegességükből.
A kölykön én is érzem most a feszültséget a feladata miatt, de én halál nyugodtan támasztom a kocsit.
- Remek.
Kommentálom az őrzős kapcsolatának a tényét.
- Miért nem kéred meg Emmát, hogy tanítson ki a fotós szakmából?
Az is kreatív, és ott is emberekkel foglalkozik, ha épp nem természetfotósnak csap fel.
Várnunk kellett, amíg megérkezett a szerelő. A csicseriborsóm is elfogyott, mire megérkezett. A taxira pillantottam, a rendszámát elraktároztam a fejemben, aztán végigmértem a kutyájával közeledő pasast. Biccentéssel üdvözöltem, majd a zacskót összegyűrve a kezemben figyeltem, ahogy a kocsit vizsgálgatja. Igazából tök felesleges dolgokat csinál. Ezeket már mi is megtettük, és sejthető volt, hogy a problémát nem lehet megfelelő eszközök nélkül orvosolni, aminek láthatóan szerelő létére hiányában volt.
- Csodálatos.
Szólalok meg, amikor felállítja a végleges diagnózist.
- Menj csak.
Bólintok a kölyöknek, majd utána pillantok, ahogy elsétál.
- Így utólag végiggondolva... megérte neked ez az egész?
Intézem a kérdésem Edward-hoz, miközben leguggolok a kutyájához. Az energiáim behódolást követelnek az ebtől, akinél messze erősebb és határozottabb a kisugárzásom. Két tenyerem közé fogom az eb fejét, úgy pillantok a szemei közé.
- Évszázadokon át farkasként éltél, és arcoskodásból hagytad elveszíteni azt, ami értékessé tett téged. Most pedig életed értéktelen, üres és sivár, emberként. Igazán lehangoló.
Fejtem ki a véleményem, miközben felpillantok rá, de a kutyáját továbbra se eresztem.
- És még ebből se tanultál semmit.
Csóválom meg a fejem.
- Egyáltalán nem vesszük jó néven, hogy innen-onnan visszahalljuk a fecsegésed. Mond csak, genetikailag vagy képtelen a titoktartásra, vagy bosszúnak szántad a történtek miatt?
Tényleg érdekel, hogy hogy lehet valaki ennyire hülye, és önmaga ellensége.

- Nélkülem aligha jött volna ki ide, igaz? – mosolyodtam el bátortalanul, még amikor csak kettesben voltam a hímmel. Attól még, hogy tudtam, hogy mi a feladatom, nem lett könnyebb az egész. Nem volt kevésbé bűntudatom, már így előre is, és nem voltam képes felkészülni sem rá. Arra meg aztán végképp nem akartam gondolni, hogy milyen érzés lesz megtenni, életemben először elvenni egy másik ember életét. Gyorsan el is tereltem a gondolataimat, és abban reménykedtem naiv módon, hogy majd a megfelelő pillanatban menni fog. Muszáj is lesz, hogy így legyen, mert azt akartam, hogy Emma büszke legyen rám, és még véletlenül se adjak okot neki arra, hogy megbánja a döntését velem kapcsolatban.
- Nem tudom, valahogy a fényképezés sohasem vonzott igazán, de egyszer talán megérek rá, hogy megtanítson – igazából eszembe sem jutott még soha, hogy Emmához forduljak ezzel. Talán az egyetemre sem fogok eljutni soha, hanem maradok a szakmámnál, és valamit majd abból sikerül felépítenem. Persze nem most, hanem majd hosszú idő múlva, amikor már önállóan is megállhatok a lábamon. Addig nem is mertem hasonló álmokat dédelgetni.
Közben Ed is megérkezett, én pedig igyekeztem természetesen viselkedni, bár azt hiszem, hogy nem ment olyan jól, mert rá is kérdezett, hogy van-e valami bajom. Válasz helyett azonban csak tagadóan megráztam a fejemet, és még egy elragadó mosolyt is sikerült kipréselnem magamból, pedig a szívem majdnem a torkomban dobogott. Ezt valószínűleg Kevin hallotta is, vagy legalábbis magát a feszültséget érzékelnie kellett, míg az immár emberré lett másik férfinak, hála istennek nem tűnhetett fel a hazugság, még véletlenül sem.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, miszerint térerőre nem fogok odabent bukkanni a fák között, mert egyértelműen csupán kifogás volt, és féltem, hogy zavartabban viselkednék, mint amilyennek már most is éreztem magam. Ezt a feladatot most nem szúrhattam el, túl nagy volt a tét. Azt ugyan szívesen megtudakoltam volna, hogy mivel szolgált rá ez a férfi a halálra, hiszen nem akartam ok nélkül megölni, de nem kötötték az orromra. Meg kellett elégednem annyival, hogy ezt kívánja a falka érdeke, és kész. Nekem azonban nehezemre esett csak úgy fejet hajtani az efféle parancsok előtt még mindig, noha inkább leharaptam volna a nyelvemet, minthogy a jelenlegi helyzetemet kockáztatva visszabeszéljek. Már így is jó mélyre ástam magam az Alfánál, a szófogadás volt a minimum elvárható viselkedés tőlem.
Hallottam egyébként a kint lejátszódó beszélgetést, de nagyon távolinak tűnt. Helyette inkább arra koncentráltam, hogy alakot mindenféle ordibálás nélkül legyek képes váltani. Nem volt könnyű, olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy még a vér is kiserkent, de olyan hangos még így sem lettem, hogy Edward immár fejletlen hallásáig eljusson a szenvedésem. Csontok roppantak és törtek el, ínak szakadtak meg, hogy aztán újra eggyé váljanak, fakó bőröm helyébe pedig még szokatlan, fekete bundám dúsuljon ki. Nem voltam nagytermetű egyáltalán, még talán a saját tükörképemet sem ismertem volna most fel, ha látom valahol, de talán egyszer olyan leszek, amilyennek Emma szeretne látni. Amilyennek magamat szerettem volna látni.
Tappancsaim puhán, nesztelenül tették meg az első lépéseket, miközben elindultam a civódó páros felé. Bundámat könnyedén ráztam meg, és az olyannyira emberi izgalom még mindig nem tűnt el belőlem, csupán vágytam rá, hogy úgy legyen. A szándék kétségkívül megvolt bennem ahhoz, hogy megtegyem, amit elvártak tőlem, ám valahol azt reméltem, a farkasom majd rásegít egy kicsit, hogy megkönnyíti életem legelső gyilkosságát. Reméltem, hogy talán az utolsó is lesz, ha nem is örökre, akkor is hosszú időre.
Könnyedén ugrottam elő a fák közül, tekintetem érdeklődően csillan a párosra. Kevin felé engedélykérően, míg Edwardot sokkal inkább méregetve néztem. Ezzel a bestiával már sokkal inkább egy hullámhosszon voltam, mint az előzővel, de nem teljesen szoktunk még össze. Ő már ugrott volna előre, míg én továbbra is halogattam volna szívem szerint az utolsó lépéseket. Ha Kevin nem sürgetett meg még jobban, akkor egy idő után elég határozott lettem ahhoz, hogy a jövőbeli áldozatom felé ugorjak, félreérthetetlenül támadó mozdulattal. A farkasomat ugyan bosszantotta, hogy meg sem próbált elmenekülni, ám ez sem gátolhatta meg abban, hogy rá ne vesse magát, engedve a felülemelkedő vérszomj és kötelességtudat elegyének. Gyorsan mozogtam, erős fogaim könnyedén tépték fel a húst, ahogyan az immár emberivé vált testbe mélyedtek. Nem okoztam egyből halálos sérülést, de elég súlyos volt ahhoz, hogy a vér íze egyetlen másodperc alatt árassza el a számat. Mélyen belül az emberi felem máris visszakozni akart, ám elég volt megízlelni a vért ahhoz, hogy az állati részem vérszemet kapva marcangoljon, ahol csak éri az egyre gyengülőt.

- Nem valószínű.
Válaszoltam a kölyök kérdésére. Vannak dolgok, amiken jobb minél előbb túlesni, és a nősténynek most jött el ez az idő. Van, akinek az első gyilkossága spontán történik… olyat öl meg, aki miatt esetlegesen bűntudata van – bár én ezt a bűntudatot sose tudtam megérteni -, neki viszont megadatott az, hogy ezzel a tettével a falkát szolgálva tegyen valami olyat, amivel biztosabbá teheti a helyzetét a falkán belül. Tudom, hogy miként került be… ahogy azt is, hogy épp úgy mint nekem, neki is bizonyítania kell az Atanerknek, hogy jó döntést hozott, amikor bizalmat szavazott.
Bár nem tartozik testőrként a kedvenc feladataim közé a kölykök pesztrálása, de ha netalántán kudarcot vallana, és visszakozna, akkor én hezitálás nélkül képes leszek megtenni azt, amit meg kell tenni.
- Akkor derítsd ki, hogy mi érdekel. Van rá időd bőségesen.
Vonom meg a vállamat. Minket nem sürget az idő semmiben.
Érzem a nőstény idegességét, de nem reagálok rá semmit. Ez az ő belső harca, én meg nem voltam sohase jó a lelki pesztrálásban. Majd Emma pátyolgatja a lelkét, ha ezen túlestünk, és visszaviszem a hotelbe.
Amíg az alakváltással foglalkozik, én Crane figyelmét kötöm le.
- Nem hallottad még azt, hogy aki nem bírja a piát, az ne igyon?
Költői kérdésnek szántam, bár az se zavarna túlzottan, ha válaszolna rá valamit. Végül is így utólag már teljesen mindegy. Megásta a saját sírját, mi pedig azért vagyunk itt, hogy beletessékeljük.
- Nem csak neki nem.
Feleltem sokat sejtetően.
- Elsimítani egy aprócska kis kellemetlenséget, de ne aggódj… nem tart sokáig, és már túl is leszünk rajta.
Mikor megérzem a nőstény közeledő energiát, a kutyára szorosabban ráfogok, nehogy hősködve közbe próbáljon avatkozni.
~ Ne az aszfalton, ha lehet.
Nagyban meghosszabbítaná a nyomok eltakarítását, ha az úttesten kapná darabjaira a férfit. Energiáim örvénylőn lengik körbe a nőstényét, lehámozva rétegről rétegre emberi ellenérzéseit… amit vérvonalam felhasználásával vonok burokba, hogy csak az állati ösztönök dolgozhassanak.
Ha lerángatja az útról, elengedem az ebet, hadd rohanjon minél messzebb az életéért. Botor lenne, ha szembe merne szállni egyértelműen erősebb és dominánsabb lényemmel.
Fütyörészve sétálok hátra a csomagtartóhoz, kivéve belőle egy ásót, majd a nőstény nyomába eredek, hogy megnézzem végzett-e már.

Eltolok egy arcom elé lógó faágat, aztán az erdősávot elérve szúrom le a földbe az ásó hegyét, és alkarommal rátámaszkodva a vergődő testet figyelem, ahogy a vénák felszakítását követően hosszú sugárban spriccel ki belőle a vér a szív utolsó dobbanásainak ütemébe.
A valaha volt emberszerű lény teljes átalakuláson megy végbe. A végtagjaitól megfosztott torzó minden harapással eltűnik a létezés síkjáról, mintha soha nem is létezett volna. Szemem se rebben a fiatal farkas „kontár hentesmunkája” láttán, mert valahol mindenkinek el kell kezdeni, nem?
Pillantásom átszalad a vércsatakos bundásra, majd pajzsomat leeresztve lépek el az ásótól, és ahogy felé közeledek, kényszerítem energiáimmal a háttérbe a tomboló vadat, letompítva a dühét, ösztöneit… vérszomját. Visszakényszerítem emberi testébe, nem hagyva egyetlen kiskaput sem a további tomboláshoz.
Leguggolok a pucér, vérmocskos nőstény mellé, elsöpörve arcából vércsatakos haját.
- Szedd össze magad.
Duruzsolom halkan kellemesnek mondható baritonomon, a gesztusom talán megtévesztően kedvesnek tűnhet, de az őszinte kedvesség sose tartozott a tulajdonságaim közé.
- Még el kell takarítanod magad után.
Nyúltam a vékony kar alá, majd rántottam talpra, és az ásó felé intettem.
- Forgasd be a vérnyomokat a föld alá. Sose lehet tudni, ki jár erre.
Fordítottam hátat Cassie-nek, majd az egyik bokor tövében megpillantottam egy ujjpercet.
- Azt se felejtsd el.
Vállammal a fa törzsének dőlve felügyeltem, hogy rendesen eltakarítsa a rumlit, és semmit ne hagyjon ki. Ha kell, akkor rászólok, végül is ezért vagyok itt. Felügyelni, hogy minden rendben menjen.
Amíg az ásóval volt elfoglalva, visszasétáltam a kocsihoz, és kivettem a csomagtartóból egy nagy műanyag… húsz literes kannát, aztán a nőstényhez sétálva lecsavartam a tetejét, és ráborítottam a hideg víz teljes tartalmát.
Lovagiasnak mondható mozdulattal húztam elő egy fekete ruhazsebkendőt a zsebemből, majd mutató és középső ujjam között tartva nyújtottam át neki.
- Töröld át magad. Mocskosan nem szállhatsz be a kocsiba, vagy takaríthatod azt is, ha visszaértünk.
Ha végeztél, várlak a kocsinál.
Pillantottam a közelben hagyott ruhakupacára, aztán felnyalábolva az ásót és a kannát.. sétáltam vissza a kocsihoz. Bedobtam mindent a csomagtartóba, aztán beültem a volán mögé, és az órámra pillantottam.
Reméltem, hogy hamar felbukkan, és nem az erdőben akar összetörni, hanem megvárja ezzel azt, hogy visszaérjünk. Emma bizonyára érdeklődőbb hallgatóközönsége lesz, mint amilyen én magam lehetnék.
Elővettem a csipogómat, és egy rövid üzenetet küldtem Castornak: „Elintézve.”

Nem érintett túl jól, hogy az új farkasomnak szinte az volt az első cselekedete, hogy kioltott egy emberi életet, de már csak akkor kerültem teljesen tudatába annak, hogy mi történt, amikor Ed nem lélegzett többé. Élettelen teste szétmarcangolva feküdt a lábam előtt, bundámat vér tapasztotta össze, ahogy a pofámat is az áztatta, minden egyes ízlelőbimbómat a fémes íz borította el. Ahogy felfogtam a véghez vitt pusztítást, a fejemet rázva léptem pár lépéssel hátrébb, aztán megráztam magam, hogy a bundám egy kicsit hátha jobb állapotba kerül tőle. Nem jött be.
Sajnos mielőtt még bármi mást csinálhattam volna, éreztem az ismerős késztetést. Nem akartam, hogy erővel kényszerítse vissza a fenevadat a ketrecébe, mert akkor kénytelen leszek szembenézni azzal, amit én tettem. Emberként, és nem állatként. Nem voltam rá felkészülve, ám ez nem kívánságműsor, úgyhogy üvöltve-szűkölve nyomakodott vissza a bestia a börtönébe, elgyötört testem pedig zihálva kapott levegő után, amikor már meztelenül feküdtem a porban. Fájt minden egyes porcikám, utáltam ezt az érzést, utáltam, ha bármire is kényszerítettek, ráadásul ez a férfi kegyetlenül csinálta, hiszen semmi szükség nem volt még rá.
Nem tévesztett meg a kedves hang, sajnos sok ilyen hozzá hasonló, sunyi gazemberhez volt már szerencsém, így megpróbálva összeszedni a maradék erőmet, el akartam húzódni az érintése elől. Természetesen ez nem sikerült, sőt, alig pár pillanat múlva már éreztem is a durva szorítást a karomon.
- Tessék?! - kérdeztem vissza kissé még mindig kábán. - Hé! - szökött ki hirtelen az ajkaimon, amikor felrántott. Lábaim egyből még nem voltak képesek megtartani, úgy csuklottam volna össze, akár egy őzgida a születése utáni első pillanatokban, ám csakhamar összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek megállni a saját lábaimon. Mégis mi a francnak volt akkor itt, ha nem segíteni? Örültem, hogy gondolatot azért még nem tudunk olvasni, mert nem túl szépek keringtek most bennem. Szinte minden létező szitokszót elmondtam rá, amit csak ismertem, a hímsoviniszta baromtól kezdve, egészen az alattomos kígyóig tényleg mindent. Jobban ugyan nem éreztem magam tőle, de ezzel próbáltam elterelni a gondolataimat arról, amit egyébként csináltam. Még sohasem kellett hullát eltüntetnem, igazából még ölésre sem kényszerített senki, és reméltem, hogy többé nem is fog előfordulni.
Tekintetem követte a mutatott irányt, és meg is láttam az ujj egyik darabját, mire egyből hányinger tört rám. Az öklendezést szerencsére még idejében sikerült visszafojtanom, így az ebédem maradéka bennem maradt, bármennyire kívánkozott is ki ide. Csendesen takarítottam el a nyomokat, és amikor már azt hittem, hogy semmi nincs hátra, szó nélkül megkaptam a jéghideg zuhanyt a nyakamba. Ijedten sikítottam fel, el is ugrottam az útjából.
- Erre semmi szükség nem volt! - kiabáltam rá dühösen, szemeim gyűlölettel telien csillogtak, ahogy ránéztem. Jobban undorodtam tőle, mint saját magamtól, pedig nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Talán azért volt itt, hogy legyen valaki, akit utálhatok, és az nem én vagyok? Mert akkor remekül csinálta, ennyire soha nem aláztak még meg, és az is biztos, hogy innentől kezdve nem akarok vele találkozni, ha egy mód van rá. Tudtam, hogy Emma nem fog vigasztaló vállat nyújtani nekem, így kénytelen leszek saját magam megbirkózni ezzel a helyzettel, de az is biztos, hogy közölni fogom a Teremtőmmel, hogy soha többé ne engedje, hogy ez az alak a közelembe jöjjön, mert a végén egy gyenge pillanatomban még olyasmire vetemednék, ami egyértelműen az életem végét jelentené.
- Szívesebben mentem volna vissza magam, négy lábon, minthogy beüljek ide! - sziszegtem összeszűkült szemekkel, miután beültem a kocsiba. Egyáltalán nem kellett attól tartania, hogy összetörnék, vagy hogy panaszkodni kezdek, mert dühösebb voltam annál, mint amilyen elesettnek éreztem magam. Azzal majd ráérek akkor foglalkozni, amikor már senki nem lesz körülöttem, de nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy egy ilyan szemét ripacs előtt törjek darabokra a történtek miatt.

Vonzó nő volt. Határozottan olyan fajta, akit nehéz megszerezni, persze Tim nem is emiatt kezdett el érdeklődni utána. Hanem mert zenélt. Ahogy a legtöbb mágiaérzékeny ember, Elena Shilrooks is árasztotta magából a muzsikát, amit persze Timen kívül más nem hallott. Ütemesen, de halkan szólt fejében a Gnarles Barkley duó Crazy című száma, amikor elhaladt mellette az utcán, és onnantól kezdve természetesen megfigyelés alatt lett tartva, mint potenciális őrző jelölt. Azonban sokkal érdekesebb dolgok derültek ki idővel róla, amik roppant mód felkeltették Tim érdeklődését, és onnantól saját maga figyelte meg, amikor csak tehette. Egy volt vérfarkassal hozta össze a sors. Ritkán tapasztalni egy szabadon garázdálkodó jogfosztottat, hiszen a protektorátus lakat alatt tartja őket, vagy ha mégsem, akkor saját akaratukból döntöttek a farkasvesztés mellett. Természetesen a kötelező köröket megtette. Kapcsolatba lépett a környező területek protektorátusaival, és arra kérte őket, hogy terjesszék tovább a nőről az infókat, mivel senki nem jelezte a Fairbanks-i tagoknak, hogy ideengedtek egy elvonóst, így csak arra tudott gondolni, hogy valaki, valamit csúnyán elbaszott. A szervezet még vérfarkasként tartja számon (mellesleg Melanie néven), innen szűrte le, hogy elvégezhették rajta a havonta megújítani szükséges rituálét. Ilyenkor a szellemi fél háttérbe szorul, és az ember, ha mágiaérzékeny, újra zenélni kezd, amit Tim meg is hall, ha elég közel kerül hozzá. Igazából egy banánhéjon csúszott el, hiszen a nő nem gondolhatta, hogy valaki amiatt figyel fel rá, mert mentális hangszóróként tevékenykedik. Az őrző kollégák viszont nem végeztek rajta rituálét elvileg, ami a helyzetet bonyolítja, de Tim persze biztos volt benne, hogy csak csesztek feljegyezni. Természetesen az ilyen hanyagság nem tűrhető az őrzői körökben, és mindent meg kell tenni, hogy Elena, vagy Melanie státusza tisztázódjon. Azután szép lassan csordogálni kezdtek róla az infók. Legutóbb az FBI-nál dolgozott, ahonnét váratlanul eltűnt, és ami még szebb, nem csak ő, de bizonyos személyek is az ő sorsára jutottak, akiknek köze lehetett a kapcsolati hálójához. Persze néhányan elő is kerültek. Farkasok által félig kiásott sírokból. Az egyiket épp egy vérfarkas ásta ki. Eléggé meglepődött, és természetesen meg is örült a majdnem friss húsnak, persze saját állítása szerint nem evett belőlük, hanem egyből értesítette a rendőrséget. Akárhogy is, a testfelületükön „medveharapások” látszódtak, elvégre a protektorátus emiatt szállt ki elsősorban. Persze a vérfrarkas mai napig tagadja a dolgot, pedig mágiával már meglesték a helyszínt és tényleg beléjük kóstolt, de az is kiderült, hogy valóban csak rájuk talált. A dögevés pedig nem minősül főbenjáró bűnnek, csak szabálysértésnek.  
Elena nevét már az első találkozáskor megtudta, anélkül, hogy szóba elegyedett volna vele, de a puszta megfigyelésen kívül nem tett többet. A sötét részletek előkerülésének idejére pedig mintha a föld nyelte volna el. Volt, nincs. Talán újra visszatért vérfarkas létéhez és az erdőben bolyong, persze, ha nem őrző rituálé kötötte meg, akkor emberi állapota végleges, ami miatt kiszámíthatatlan és veszélyes. Az, hogy a kapcsolatai sorra meghaltak, még nem jelenti azt, hogy ő tette, de köze mindenképpen van hozzá. Lehetséges, hogy egy volt falkatárs ezzel még tovább akarja kínozni. Először a munkatársait teszi hidegre, és ha talál rajta jobb fogást, akkor az ismerőseit, vagy a barátait veszi célba.
Aztán befutott a hír is, ami nem volt éppen jó. Az egyik informátor szerint néhány részeg suhanc, a város felé néző kilátóból látott egy dögös macát távcsöves puskával az erdőben kóborolni. Elmondásuk szerint vagy be van lőve, vagy be van rúgva, mert sokszor lehajolt, és elkezdte a havas földet szaglászni, és néhány vadállati ürüléket is tüzetesen megvizsgált. Távcsővel felfegyverkezve még azt is meg tudták állapítani, hogy megnyalta a feltételezhetően nagyragadozótól eredő fagyott szarkupacot. Nem biztos, hogy Elena az, de elég idiótán viselkedik, hogy akár egy fosztott vérfarkas is lehessen.
Tim szokásához híven zsörtölődve kocsiba ült, majd a lehetséges kimeneteleken agyalva a kilátó felé hajtott. Onnan kell kezdenie. Az informátort arra utasította, hogy vagy tartsa ott a részeg srácokat, vagy vigye őket haza, de semmiképp se engedje őket magukban mászkálni. Mire odaért a kilátó már üres volt, de így is könnyedén rátalált a néhány száz méterrel arrébb lévő csapásra. Előzőleg nagyjából betájolták neki, hogy merre kell mennie. Nem kért segítséget a protektorátusról, mivel egy esetleges vaklárma nem tenne éppen jót krónikás karrierjének. Meg egyébként is? Ugyan mit tudna lelőni az erdő kellős közepén? Néhány nyulat, meg esetleg egy szarvast? Könnyű volt a nő nyomait a hóban követni, és valóban iszonyú hülye lenyomatokat produkált. Tim vagy egy percig csak nézett maga elé, és meg mert volna rá esküdni, hogy valaki itt elkezdett hemperegni a hóban. Egy hosszú tárgy súlya alatt pedig besüppedt a hó. Hát, legalább nem a puskájával szórakozott ilyen jót. Ez is valami. A hatodik érzék és a falkaszag varázslatok aktívak voltak, bár jelenleg csak az előbbire lesz szüksége, de mivel tegnap éjszaka meditálás előtt sütötte el őket, így még legalább hat órán át, mindkettő működőképes lesz. Helyes, nem szerette volna, ha a csaj lesből lelövi őt.
Túl sok előnye volt, de rengeteg időt pazarolt felesleges dolgokra. Az egyik helyen a nyomok körbe-körbe kezdtek haladni, hogy aztán újra felvegyék az eredeti csapás irányt. Timnek kezdett az egész egyre inkább nem tetszeni. Miért nem legyintett egyet és itta tovább a délutáni kakaóját, ahelyett, hogy nyomkövető kutyát játszik a vadon kellős közepén? Vagyis, már nem is igazán a vadon volt ez. A civilizáció vívmányai kandikáltak elő a fák lombjai mögül, valamint néha, egy-egy autó motorjának a zúgása is elért hozzá. Aztán meghallotta a lépések zaját is. Szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy a távolban meglátta a nőt, távcsöves puskával a kezében. Rögtön behúzódott az egyik fa mögé, hogy aztán fatörzstől-fatörzsig lopakodva csökkentse a távolságot, ami még legalább negyven méter lehetett. Úgy tűnt a nő nem hallotta meg, vagy ha igen, nem adta jelét a felismerésnek. Tim várt, és az egyik fa tövébe kuporodott, majd óvatosan kitekintett. Látta a nőt, és még valamit. Egy sátrat. Kezdett a dolog megint csak nem tetszeni neki. Remélte idiótaságában nem fog gyanútlan sátorlakókra lövöldözni. Azonban azt sem szerette volna, ha rá lő, így amíg csak teheti fedezékből figyeli, és ha nincs más megoldás, majd rohanva fogja leszerelni a nőt a varázslataival.

Hideg volt, nem kellett többet egy percnél csendben kuporognia, hogy érezze végtagjaiban a mínuszok okozta kellemetlen zsongást. Igazán felvehetné a kesztyűjét, akkor legalább az ujjai nem fáznának, de nem állt szándékában ezt megtenni. A kezeknek szabadon kell maradni, bármikor életet menthet – leginkább a sajátját – ha nincsenek az ujjak műbőr börtönben. Jelenleg persze nem a sajátjáért aggódott, hanem azokért, akik a sátorban leledznek, már ha nem Elena sátra az egyébként. Előfordulhat, bár akkor elég érdekes a szituáció, ami kibontakozóban van. Miért veszi távcsöves csúzlival valaki a saját sátrát célba? Válasz: mert nem a sajátja. Nyilván tapsvihar törne ki pengeéles logikája miatt a mentoráltjai körében, és még behízelgően mosolyognának is, csak, hogy engedje őket a következő vizsgára… Na, még mit nem. A seggnyalás sosem volt kedvére való, egyik végletben sem. A sátor felől elmosódott női hang hallatszódott, majd egy nő kimászott, kezében valamivel, amit Tim nem látott tisztán, de úgy tűnt egy tekercs kéztörlő, vagy esetleg vécépapír lehet. Nem vette észre a támadót, és Elena tett is róla, hogy ne legyen feltűnő. Fél térdre ereszkedett, és nyilvánvalóan le szerette volna puffantani a csajszit. Akár meg is tehetné, elvégre már nem vérfarkas… semmi köze hozzá és mégis… csak nem hagyhatja, hogy a szeme láttára lőjenek le valakit. Utálta magát, amiért a fa rejtekéből, kivágódott, hogy egyből egy közelben lévő fenyőtörzs felé orientálódva araszoljon közelebb, de mégis csak kell valami fedezék. Túl messze volt, hogy Mel Gibson rettenthetetlen alakításával, nekirontson a nőnek, és túl is élje, mert hány másodperc lehet megfordulni egy olyan cuccal és egy idiótát lelőni? Négy-öt? Talán… mindenesetre, ha már halnia kell valakinek, az ne Tim legyen. A varázslat bevetéséhez még legalább öt méter kell. Reménykedett, hogy lesz annyi ideje. Talán a hatalmas szellemek meghallgatták ki nem mondott fohászát, mert a sátor felől tompa puffanások zaját hallotta, valamint egy fickó, értetlenkedő felkiáltását. Túlságosan fátyolosan ért el hozzá, de ismerősnek tűnt a hang, csak épp ennyiből még nem tudta hova tenni, és egyébként is ez huszadrangú probléma jelenleg. Akármi is történt a nőt láthatólag megzavarta. Leeresztette a puskát, és úgy tűnt, mintha egy halálán lévő pávián hangját szeretné utánozni… vagy lehet, hogy farkas vonyítás akart lenni. Sohasem szabad egy fosztottat szabadjára engedni. Ha egy alapító tette, akkor tökön kéne rúgni, ha meg egy őrző, akkor el kellene tanácsolni a hivatásától, mert az ilyen idiótákat visszaengedni emberek közé, felér egy kisebb Azincourt-i csatával. Jó, hát a franciák szemszögéből persze. A nő, a hang hallatán odarohan a fickóhoz, akinek az arca takarásban van néhány ág miatt, de a lényeg, hogy még mindketten élnek. Tim kihasználva a támadó zavarát egy újabb fával előrébb araszolt, és aztán ismét kinézett a fa takarásából. Pont jókor, hogy a szemei elkerekedhessenek a látványtól. Az tényleg egy kézigránát? Igen, az tényleg az. Nem volt fegyverszakértő, de bizony az egy kibaszott gránát volt. Melyik idióta fegyvernepper adott el egy láthatólag zavart elmeállapotú nőnek egy kézigránátot? Talán erre is fény derül, amint leszereli a csajt. Közelebb kell menni,, és akkor… A vonyítás mozdulatlanságra késztette. Gyomra görcsberándult, és idegesen nézett körbe. Valahonnan a sátor mellől érkezhetett, de ahol egy farkas van, ott van több is. Csapdába lett volna csalva? Egy trükk volt, hogy néhány kóbor felzabálhassa? A helyi falka nem tenne ilyet, kivéve, ha nagyon szépen el tudnák rejteni a délutáni uzsonna nyomait. Akárhogy is, a nőt megállásra késztette, és még a gyutacsot sem húzta ki. Remek. Akármi vonyított, nem véletlen tette, így annak az esélye, hogy egy igazi farkas volt roppant csekély. Megy amúgy is, egyetlen retardált, közönséges farkas sem lenne képes a döglődő pávián hangján megszólaló nőt, fajtársnak nézni. Apropó nő… mi a fenét csinál? Ja, hát igen. Nyilván át szeretne változni vérfarkas alakba. Meglepő lenne, ha képes lenne rá, mert ebben az esetben Tim megfontolná, hogy benyújtja a lemondását és kér egy emléktörlést, alkalmatlanságra hivatkozva.
A falkaszag varázslat még nem jelzett be, tehát nincsenek a közelben vérfarkasok, mindazonáltal biztosra menni talán nem lenne hülyeség. Úgyis a nőt épp lefoglalja, hogy megpróbálja a csontozatát átalakítani… Tim egy pillanat alatt aktiválta a Keresést. Hamarosan felsejlett neki a távolban, jobboldalról egy vérfarkas körvonala, amit persze csak szeme sarkából látott. Nem nézett oda közvetlen, nem akarta lebuktatni magát, így is elég problémásnak érezte a szituációját. A Pácélt is aktiválta, mivel fogalma sem volt a vérfarkas szándékairól, ezért jobbnak látta a védelmét felrántani. Sok diákot kell még életében megbuktatnia, ahhoz, hogy békében távozhasson erről a világról. Akárhogy is, az új fenyegetés nem tántoríthatja el a nő leszerelésétől. Csak még néhány métert kell megtennie. Elena már a nadrágját kezdte el lerángatni, Tim pedig másfél méternyire volt, hogy varázsolhasson rá. Nem óhajtotta lebuktatni magát olyan mágiával, ami teljesen átlátszó, így miközben azon agyalt, hogy mi legyen az, ügyesen rá is lépett egy hó alatt rejtőző faágra, ami nagyot reccsenve, megdermesztette a változás imitálásában Elenát. Felé nézett, és egy macska ügyességgel ugrott a puskáért. Miért nem tud ebben idióta lenni? Csak ennyi futott át Tim agyán, aztán már vetődött is, hogy egy vékonyabb tölgy, oltalmazó törzse mögé bújjon, igyekezve egyetlen végtagját sem kívül hagyni. A lövés szinte azonnal eldördült, ahogy hátát a fának vetette. Nyilván nem spéci fanyüvő töltényt használt, mert a törzs megfogta a lövést, bár még így is érezte, ahogy a fa belerezeg a találatba. A Páncél elméletileg véd a fizikai sérülések ellen is, de Timnek rohadtul nem volt kedve eltaláltatni magát.
- Hé! – ordította a nőnek, hangjában némi kétségbeesés is táptalajra talált, bár inkább volt dühös, mint rettegős, de ezt a csajnak nem kell tudnia. – Tegye le azt a mordályt, hölgyem. Még a végén lelő valakit – mintha nem épp ez lett volna a szándéka. Amennyire lehetett igyekezett a belátható területet figyelemmel kísérni, és ha a nő kedvezőbb szöget keres a lepuffantásához, akkor kénytelen lesz vele együtt mozogni, hogy takarásban maradjon. Mennyivel egyszerűbb vérfarkasok ellen küzdeni. Azok ritkán használnak távcsöves puskát, és jobb szeretik a közelharcot, ahová az őrzők mágiája is könnyedén elér. Talán két métert kellene még megtennie, hogy hatósugáron belül legyen. Célkeresztben ezt elég nehéz lesz elérnie, de nem lehetetlen. Elég sok a hó és a lehullott tölgyfalevél, a szél most roppant hatásos lenne… csak hát a vérfarkas ugyebár. Ha a sátorozók nem is, de a vérfarkas leszűrné, hogy ki állhat a hirtelen orkán hátterében. Persze, ha nincs más lehetőség, kénytelen lesz ezt alkalmazni. Elena persze nem válaszolt, hanem lőtt még egyet. Nyilván már hason fekszik a hóban és kúszva keresi a kedvező szöget.

A sátorból idegeskedő hangok szűrődtek ki, és ha nem lenne egy kézigránátot tartó idióta nő a közelben, talán Tim vette volna a fáradtságot, hogy mágiával felerősítse a hallását, de így inkább nem akarta felesleges dolgokra pazarolni a tartalékait. Főleg úgy, hogy egy vérfarkas is a közelben ólálkodik, egyelőre ismeretlen eredetű szándékkal. A megközelítés egy fa, reccsenő hangjának köszönhetően kudarcba fulladt és Tim kénytelen volt egy tölgy mögött menedéket találni, mielőtt fejbe találja némi ólom, ha még egyáltalán használnak a töltényekhez ólmot. A fene tudja, régen még tele voltak vele, de manapság? Már az is lehet, hogy 3D-s nyomtatással készül műanyagból. Akárhogy is, nem szerette volna kipróbálni, hogy a Páncél ellenáll-e a lövésnek, vagy sem, ráadásul, ha véletlen a sátorlakók kinéznek, egyből le is bukott volna, és mindkettőt vihetik törlésre. Jelenleg még semmi ilyesmit nem kell tenni, és ez jó lenne, ha így is maradna. Mellesleg a vérfarkasnak sem kellene tudni, hogy egy őrzővel futott össze. Apropó vérfarkas. Elena morgott, miközben a földön hasalva próbálta Timet levadászni. Önkéntelen reakció volt részéről, de nem tudta megállni. Halkan elkezdett röhögcsélni, és csak akkor hagyta abba, amikor meghallotta a közelben a lépések zaját. Na, igen, ha vérfarkas alakban közeledett volna, nyilván nem fedte volna fel magát, de így Tim hirtelen odakapta a fejét, amerről a zaj jött. Stephen az arca elé tette ujjait, nyilván jelezve, hogy maradjon kussban. Na, nyilván majd örömittasan integet, meg kiáltozik, amikor egy idióta nőszemély, valószínűleg menstruációs elviselhetetlensége csúcspontján, éppen ki akarja lyuggatni a közelben tartózkodókat. Tim bólintott, és nem szólt semmit. Kíváncsi lett volna, mit keres egy kangunart a közelben, de a válasz elég egyértelmű. Elanát természetesen. Stephen kérésének eleget téve csöndben maradt, és közben úgy próbált meg a fa mögül kilesni, hogy lehetőleg ne kapjon telibe egyetlen töltényt sem. Sikerült, a nő éppen el volt foglalva azzal, hogy a távcsőbe kukkantson, és úgy tűnt, a fa másik oldaláról várja Tim felbukkanását. Remek, de ha most nem is vette észre, a zajra, amit elindulásával csapna, bizonyosan felkeltené a figyelmét. Nem akarta Mr. Chesterton előtt lebuktatni magát, ezért maradt a helyén és várta a megfelelő pillanatot a cselekvésre. A vérfarkas hangosan és gyorsan közlekedett, Elena pedig a zaj forrása felé tekintgetett, de persze Stephen gyerekkorában bizonyára jól játszhatta a bújócskát, meg persze felnőttként is, hiszen remekül elbújt a leprajárvány elől, amiben szülei, valamint Robert Pesnel élete is darabokra hullott. Sikeresen mögé került és megszólalt. Bagoly? Ez új információ, erről a névről nem tudott. Valószínűleg a mesterlövész képességeire utalhat, mert a szemei azért nem voltak bagolyméretűek. A nőt viszont meglepte Stephen felbukkanása, és Tim már készen is állt, hogy nekirugaszkodjon, mert Elena… transzba esett, vagy mi a fenébe. Úgy tűnt még mindig az átváltozással bajlódik. Ez persze pont kapóra jött. Lassan és óvatosan lépett ki a fa mögül. Mivel Elena már nem is felé nézett, így könnyedén képes volt észrevétlen megindulni. Persze egy kis kitérőt tett, hogy lehetőleg a perifériás látásába se essen bele, már amennyiben lát jelenleg valamit. Nem úgy tűnt, de sohasem lehet tudni. Igyekezett elkerülni, hogy zajt csapjon, és már a varázslat bevetés hatósugarán belül volt, de nem akarta lebuktatni magát Stephen előtt, így inkább a fegyver volt a célpont, és nem Elena. Amúgy is a kangunart tökéletesen funkcionált, mint kígyóbűvölő, talán szakmát kellene váltania, mindenestre ezt a javaslatát majd később teszi fel, egyelőre a puska felé araszolt. Aztán… rálépett egy ágra. Reccs… Hogy baszná meg a kurva ég azt a kibaszott hótakaró alatt rejtező avaros istennyilát. A nő egy szempillantás alatt felé fordult, acsargó hangot adott ki, közben arcát eltorzította, és megindult Tim felé. Hahh… a fegyver már smafu mi? Puszta kézzel még csak meg sem tudja karmolni azokkal az éles kis körmeivel. Tim grimaszolva széttárta a karjait, ingatott néhányat a fején, majd intett Stephennek a távcsöves puska felé, ha esetleg a hímnek nem az lett volna az első gondolata amúgy is. Akármit csinálhat vele, de a legjobb lenne, ha baseballozna egyet, és a labda az egyik fenyő törzse lenne. Addig Tim lerendezi a csajt, amúgy sem szokott problémát okozni neki, hogy megüssön egy lányt, főleg, ha az egy retardált mókus eleganciájával robog felé. Nem volt túl képzett a közelharc terén, de azért egy halandó nő, nem okozhat neki problémát. Hát, tévedett. Lendületből, vagy két méterről vetette rá magát, és Tim karja még csak az ütés kezdeti fázisába helyezkedett, amikor a nő kibillentve egyensúlyából a földre taszította. Fájdalmat nem érzett, hiába karmolta, és… harapta Timet Elena, a Páncélon nem tudott áthatolni, de Tim képtelen volt levakarni magáról. Az őrület, borzasztó erőt képes kölcsönözni valakinek. Amikor úgy tűnt, hogy sikerült a veséjébe ütnie, és a csaj megingott, már majdnem azt hitte, hogy le tudja magáról gurítani és egy pillanatra sikerült is, de aztán visszatornászta magát. – Csesznéd meg magad, nem vagy képes leszállni rólam? – talán fel kellene frissíteni a harci képzését, mert elég gyatra teljesítményt mutat. Persze varázsolhatott volna, de még mindig nem akarta magát lebuktatni Stephen előtt, ráadásul nem is volt veszélyben. Mennyi idő lehet, amíg egy halandó kikoptatja a Páncélt? Öt és fél óra? Annyi idő alatt csak megunja, ráadásul a közelben egy vérfarkas is volt, aki úgy tűnt a nő ellen van, tehát Tim mellett. Hát, legalábbis remélte.

Nem hallotta a fegyver kattanását, mert az elmebeteg nő úgy acsargott, mint egy ketrecbe zárt mosómedve, csak sokkal intenzívebben, meg kevésbé volt elegáns a tartása, ráadásul Timet az is bosszantotta, hogy képtelen lerángatni magáról. Sajnálatos helyzet, hogy a nyilvánvalóan mágikus hatásokat kénytelen elkerülni, de ez van. A férfi hangja eljutott hozzá, de hogy mit mondott, azt homály fedte Elena tevékenysége folytán. Mellesleg a belőle áradó zenét is elnyomta a nő torkából feltörő vérszomjas hang. Akármit is mondott, hatásos volt, mert a nő ügyes mozdulatokkal legurult róla, hogy az új-régi fenyegetéssel nézzen szembe, akiről láthatólag elfeledkezett. Tim Stephent kereste, és amikor fejét a földről felemelve megpillantotta rá is jött, hogy miért szállt le a támadója. A vérfarkas kezében a távcsöves mordály pihent, és úgy tűnt, hogy ért is a kezeléséhez. Hát, nem vágta az egyik fa törzséhez, de talán így még jobb is. Ha sakkban képes tartani vele, akkor az ügy le is van rendezve. Szépen megkötözik valamivel. A kirándulóknál csak van valami eszköz, amit felhasználhatnának erre a célra. Mondjuk végső esetben a sátorvászonból is lehet ideiglenes kötelet készíteni. Aztán valamilyen módon csak el lesz képes juttatni a protektorátusra egy kis emléktörlésre.
A nőre nézett, aki a retardáltságát tovább fokozza egy újabb jelenettel. Biztos megidézte a szellemeket, hogy adjanak neki erőt, vagy most változott vissza esetleg? Ugyan miért ne lehetne az előbbi? Nem kell következetesen nézni a cselekménysorozatot, ha az ember egy őrült motivációit lesi. De aztán megszólalt. Ja, hát akkor nyilván tényleg visszaváltozott. Amúgy is felhagyott az acsargással, hál istennek, így már a zenét is hallotta. Eléggé ráillett Elenára mi tagadás, de ezt persze Tim már megszokta. A szellemek szeretik az ilyesfajta tréfát, már ha nekik van közük az efféle dolgokhoz.
Tim feltápászkodott, majd oldalazott egy sort, hogy a távcsöves ágyú sugarából lehetőleg kivánszorogjon. Na meg, amúgy sem szeretne Elena közelében lenni, hiába viselkedik most pontosan úgy, mint akit lekapcsoltak. Ég és föld a különbség. Mosolyog ahelyett, hogy támadásba kezdve acsarogna. – Áh. Mindketten franciák? – kérdezte levegőkapkodós sóhajok közepette érdeklődve, mivel fogalma sem volt, hogy miként érthetné másként Elena fajtás kérdését. – Örülök a találkozásnak – intett Stephen felé, persze arcán nem pont az új ismeretség miatti kitörő öröm látszódott, hanem inkább tanácstalan bosszankodás. – Mondja, van magánál valami, amivel a kedves hölgyet esetleg lekötözhetnénk? – kérdezte miközben, kezével indulatosan Elena felé bökött. - Vagy felőlem le is lőheti – vonta meg a vállát, miközben a sátorozók felé nézett. Ha nemleges választ kapott, akkor a háta mögé bökött, és meg is indult arra felé, közben odaszólt még a fickóhoz. – Szerzek valamit a sátorozóktól – de rohadt hideg van. A harc heve elmúlt, és a hideg marta a kezét. Kár, hogy a Páncél nem véd a hideg ellen is. Persze esélyes, hogy akkor folyamat használná…
A hóban botorkálva indult a sátor felé, ahol remélhetőleg sikerül valami cserekereskedelem útján kötelet, vagy egyéb dolgot beszereznie. Az avar a hóréteg alatt hangosan roppant minden egyes lépésénél, de most nem okozott problémát, hiszen senki sem volt, aki esetleg az életére törhetne, hacsak Elena időközben nem szerezte meg a távcsöves csúzlit. Egyre szaporábbra vette a lépteit, a sátor már csak öt méterre lehetett, amikor beriasztott a Hatodik érzék. Egyből kifordult balra, majd dörrenést hallott, aztán fojtott sikkantást, közben valami a mellkasának csapódott, érezte, ahogy egyensúlyát vesztve lába kicsúszik alóla, és ismét a fölre került. A fájdalom csak később tudatosult benne, nem volt éppen kellemes, de nem is fájt neki igazán. Kezét rögtön odakapta, de vér nem áztatta át kabátját, és ahogy kapkodva a cipzárt lehúzta, öltönye sem volt véres. Lelőtték, oké, vagyis nyilván, de ki? Elenának van egy társa? A lövés a sátor felől érkezett, ezért próbált úgy helyezkedni, hogy takarásban legyen. Most csak egy vékony törzsű fa állt rendelkezésre, de megvolt azaz előnye, hogy egy bokros résznél volt. A sátor felé könnyebben kilátott, mint fordítva, és észre is vette, hogy valaki egy fekete tárgyat dug ki az egyik kicipzározható ablakon. Nem volt nagy fegyverszakértő, de egy automata kézi lőfegyvernek tűnt. A fedezék ahová húzódott túlságosan ágas-bogas volt, hogy lássa mi történik Stephen és Elena között, de úgy érezte a sátoros orvlövész nagyobb fenyegetés jelenleg. A nő, aki vécépapírral a kezében járkált, nyilván az sikkantott, és a fickó, akit messziről nem ismert fel, az lőhetett. Érthető a reakciójuk. Puskalövések, meg acsargó hangok a közelből. Lehet nem is gondolkodott, csak lőtt, amikor meglátott valakit közeledni. Szanaszét fogja rúgni a seggét, ha véletlen lőtt. Ha meg direkt, akkor meg… nyilván akkor is. De legalább megtudta, hogy a Páncél véd lövések ellen is. Igaz fájdalommal jár, de sérülést nem nagyon okoz. A Hatodik érzék viszont bekaphatja, mert rohadtul nem jó irányba ugrott… bár az is lehet, hogy aki becélozta követte a mozgását is.
Rohadjon meg az egész istenverte fegyverrel ellátott ország. Mérges volt, és ezen a ponton nem érdekelte, hogy Stephen észreveszi, hogy őrző vagy sem. Mágiához fog folyamodni. Egy kis koncentrálással elsütötte a varázslatot. Muszáj felderíteni, mielőtt berobban és lebénítja őket, mert nem szeretne a protektorátusnak plusz munkát okozni. Különös érzés volt mindig az Asztrális kémlelés állapota. Látott, szagolt, csak éppen nem tapintott és nem is érezte a lélegzetvételt. Nem csoda, hiszen jelenleg testének egyetlen porcikáját sem érezte. A fény, vagy éppen a gondolat sebességével robbant be a sátorba szelleme. Nem akarta sok időre védtelenül hagyni a testét. „Dirk, te nyomorult idióta.” Ordította volna a képébe haragjában, ha képes lett volna jelenleg rá. Ismerte őt, és már rég az őrzők táborát kellett volna gyarapítania, de valaki valamit rohadt mód elcseszett, és Dirk nemet mondott az elhívásra, aztán kapott egy jutalom emléktörést. Egy pillanat alatt visszaszáguldott a testébe, hogy aztán méregtől vöröslő fejjel ordítson a rejtekéből. – Dirk, az isten verjen meg majdnem lelőttél. Tim vagyok, Tim Keldron. Ha letennéd a fegyvert rohadt hálás lennék – kiabálta indulatosan, majd még hozzá tette. – Ja, meg ha lenne valami kötél félétek annak is örülnék. – Természetesen tanácstalan pusmogás volt a válasz. Nem értette mit mondanak, ahhoz messze volt, de azt érezte, hogy nem igazán van foganatja a kiabálásának. Nagy sokára Dirk visszakiabált. – Bocs öreg, de inkább húzz innen a fenébe – ilyen válaszra nem számított, de ez csak tovább fokozta mérgét. Fogalma sem volt, hogy miért viselkedik így, de nyilván köze lehet a farkas vonyításoknak hozzá. Lehet, hogy valaki beavatta a vérfarkasok világába engedély nélkül, és most be van szarva, mert azt hiszi Tim is vérfarkas? Lehetséges, mert amúgy meg jóban voltak, emléktörés előtt és után is. Már amennyire Tim jóban képes lenni valakivel. Persze a potenciális őrzőkkel kedvesebb, mint bárki mással, ezért is nem értette, hogy mi lehet pontosan Dirk viselkedésének hátterében. Remek. Nem elég egy idióta nőszemély, még bele kell futnia egy paraoniás beavatott(?)ba is. De legalább egy füst alatt el lehet intézni őket, persze előbb meg kellene bizonyosodni, hogy tényleg az áll-e a háttérben, amit gondol. De igazából egye meg a fene. - Mi van? Ne szórakozz már. Nézd, ha van köteled, legalább azt dobd ki nekem. Van egy kis gondunk idekint - nem hitte, hogy lesz foganatja, de a kis ablakon egy összetekert nem túl hosszú kötél vágódott ki. Hát, erre nem számított, de nem tudott mit tenni. - Vidd aztán húzz innnen - jött Dirk ideges hangja. - Jó, csak ne lőjj le - hát ennyit, arról, hogy kideríti mi az igazság. Mindegy, majd utánanéz, jelenleg nem is érdekes, úgy tűnik Dirk ténlyeg csak rohadtul be van parázva, és talán nem Elena cinkosa. Ha igen, akkor kap a seggébe egy lövést. Nagy kaland, a Páncél megvédi, csak ne tökön találja, mert az rohadult fájna még így is. Tim óvatos mozdulatokkal közeldett a kötél felé, aztán rámart, felegyenesedett és visszaindult Elenáék felé. Szerencsére nem hallott újabb lövést a sátor felől, és fájdalom sem hasított testébe.

- Jó van… nem mozdulok – dünnyögte, miközben kissé megemelte a kezeit, bár nem volt fegyver közvetlen rászegezve, de ez szinte ösztönösen jött. Nem állt szándékában, nem mozdulni, de ugyan mit mondjon egy őrült nőszemélynek, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból úgy hisz kézben tartja az irányítást?. – Persze, hogyne, meg fogjuk beszélni – bólogatott nagyokat. Nem volt probléma a hazugsággal. Annyira átlátszóan tette, amennyire csak lehetett. Egy retardáltat kár megpróbálni még csak átverni is, főleg a gyanakvó fajtából. A szarkasztikus válasz meg amúgy is természetesebben jött a nyelvére, és lehet, hogy ezzel fogja elérni a kívánt hatást. Vagy nem, de nem is lényeges, mert elindult a sátor felé. Saját léptei zajától nem hallotta, hogy Elena vagy Bagoly követi-e, de a Páncél miatt nem is igazán érdekelte. Nem tud kárt tenni benne.
Mivel az életben maradás első számú törvénye, hogy veszélyhelyzetben magunkkal foglalkozzunk, így Tim követve az ősi szabályt magával törődött elsősorban, és nem igazán érdekelte, ha véletlen Elenát is lepuffantják. Egy gonddal kevesebb. A kangunart pedig elég idős, hogy jó néhány lövést kibírjon, mielőtt regeneráló álomba kényszerülne. Hacsak a fickó nem ezüst lövedéket használ, mert akkor az némiképp szivatós helyzet. Őszintén restellte, de informátor létére nem nézte meg, hogy a töltény milyen lehetett. Igazából persze meg sem találta, szóval azért annyira nem elkeserítő a helyzet. Az akció viszont sikerrel járt, szerzett kötelet és nem kapott újabb golyót.
Tim a nőstény felé kapta a fejét, aki fedezékből rontott Stephen felé, közben jó republikánusként a rabszolgaság eltörlését hirdette néhány szóban. Talán nem pont erre gondolt, mindenesetre Timnek ez jött át hirtelen a póráz nélküliségből. Nem, még véletlen sem a kutyákhoz hasonló megkötés jutott eszébe. Őrzők körében egy ilyen véletlen okfejtés kiejtése végzetes lehet, ha egy vérfarkas is meghallja, így korán leszokott arról, hogy bármilyen kontextusban kutyák jussanak eszébe vérfarkasokkal kapcsolatban. Tim próbálhatná megállíthatná, de minek? Fegyvertelen ember, esélytelen Stephen ellen, mellesleg még talán nem fedte fel a kilétét, de egy nőre irányzott varázslatot a kangunart minden bizonnyal észrevenne.
Aztán a csaj hasra vágódik, és csak néz. Tehát nem támadott, hanem tényleg a kötél elől menekült. Nyilván fájhat a feje, mert nagyon nyomkodja a halántékát. Nem lenne épp csoda, ennyi szarsággal a háta mögött, hogy kialakult a migrén nála.
Tim nem torpant meg, amikor a telepatikus üzenetet kapta, ennél azért rutinosabb volt, de így is elkezdte magában szidni Dirket, amiért varázslatot kellett használnia, hogy kiderítse a lövöldöző kilétét. Frusztráltan grimaszolt, mert tudta, hogy Stephen észrevette, hogy célba ért az üzenet. Nem pattant le róla, mint egy mágiaérzéketlenről, így kár is lenne tovább a színjátékot játszani. Már az a rohadt kötél sem kell, pedig beszerzett egy lövedéket miatta, ami lehet, hogy a kabátjában cselleng valahol eldeformálódva. Viszont… talán mégiscsak kell a kötél. Ha Dirk és az asszonykája ide dugja a képét, furcsállni fogják, miért van hullamerevsége Elenának. Talán csak emiatt nem dobta el a kötelet, és amint, nem túl gyors tempójában a varázslat hatótávján belülre ért, elsütötte a Bénítást, egy hanyag karmozdulat kíséretében. Elena kezei, lábai lemerevedtek, valamint, a száját és a nyelvét is lebénította. Fogorvos effektus lesz, de ha kicsit előredöntik, akkor a hóba fog nyáladzni, és nem fullad meg a saját váladékától. Jelenleg elég hülye pózban van, de majd feloldja és használja a kötelet, előbb azonban Stephennel kellene tisztázni pár dolgot.
- Üdvözlöm, személyesen még nem volt alkalmunk találkozni – ejtett meg egy érzelemmentes mosolyt. – Tim Keldron – nyújtotta felé a kezét, és teljeséggel figyelmen kívül hagyta a magatehetetlen csajt, aki nyilván épp most kezdi a havat összenyáladzani. Mondjuk a nevét az imént elkiáltotta, és ha nem halláskárosult Stephen, akkor valószínűleg meghallotta. – Egyik ismerőse? – kérdezte miközben lenézett Elenára. – Vagy inkább falkaérdek eltávolítani a beszámíthatatlan információforrásokat? – nem igazán zavarta, hogy Elena mit hall. Úgyis vár re egy kiadós emlékezet módosítás, és ha sikerrel járnak, akkor egy kedves és jóravaló, egyedülálló házvezető nő, vagy bolti eladó válik belőle hamarosan, aki odavan a macskákért, és általában imádja Alaszkát. Ja, és természetesen republikánus párti szavazó.