Hallottam, hogy a lány fényképez, minden digitális gépnek van egy jellegzetes hangja,. és hiába nem állt túl közel, az én fülem elég jó az ilyesmihez. Azt viszont nem láttam, hogy engem kapott-e le a nagy szerencsétlenkedésem kellős közepén, de ha így van... az sem érdekel túlzottan. Legalább lesz egy jó napja, ahányszor ránéz. Csak az újságokba ne kerüljön. Dr. Waters - hiszen az álnevemen doktorkodok - még az utcán is igyekszik megnevettetni a gyerekeket. A kutyával tovább nem is foglalkozva meredtem tovább a folyó vizére, és nyomtam magamba az utolsó falatokat. Pont, akkor szólított meg az eb tulajdonosa, mikor tele volt a szám. Úgy látszik ez egy ilyen nap... Felemeltem a mutatóujjam, jelezve, hogy kérek egy kis időt, mert mégsem akarok tele pofával válaszolni neki, még a végén néhány falatka eltalálja, aztán tényleg oda a jó hírem. Elfordítottam a fejem és gyorsított tempóban rágtam majd nyeltem le a kaját, aztán miután a számat megtöröltem a kezemben lévő szalvétával, visszafordultam a hölgyhöz. - Elnézését kérem! - mosolyogtam derűsen - És semmi probléma, engem nem túlzottan szeretnek az állatok. Gondolom unszimpatikus a kisugárzásom számukra, vagy nem tudom. - vontam meg egyszerűen a vállamat. Tudtam én jól, hogy mi a baj, csak hát mégsem köthetem az orrára, hogy 'Jajj, Szivi ne lepődj meg, egy vérfarkastól még a legbátrabb kutya is összecsinálná magát' - Utólag is köszönöm - mosolyogtam ismét, majd újra a kutyus felé néztem - Megkérdezhetem, hogy mi a neve a kis kedvencének? Aranyos jószág. - Igazából a kutya nem túlzottan érdekelt, sokkal inkább a lány. Szép volt, és eddig meglepően kedves, pedig a szívbajt hoztam a kutyájára.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A jelzésére elmosolyodom, majd türelmesen várok, míg lenyeli az aktuális falatját. -Inkább nekem kellene elnézést kérni, amiért megzavartam Önt!-Gondolom azért jött ide, hogy nyugisan megebédeljen, de erre én ide jövök és megzavarom. Szerintem már rég elküldött a világ végére. -Természetesen meg! Csokinak hívják, vagy Csokoládé ahogy tetszik. Még nagyon fiatal, mondhatni még gyerek. Pár hónapja vettem magamhoz.-Válaszolok neki kicsit bővebben, majd tekintetemmel meg is keresem Csokit, aki idő közben már visszajött, de most a vizet pásztázta ki magának. -Hé! Ne menj túl közel a vízhez! Bele fogsz esni!-És meg is törénik a baj. Meglát egy békésen úszkáló kacsát és gondolkozás nélkül bele is veti magát a vízbe, ami önmagában nem is lenne gond, de a folyó sodrása igen nagy és ezt a csöppséget nagyon könnyen el tudja sorolni. -A fenébe!-Rémült tekintettel rohanok én is a víz mellé, majd gyorsan leveszem magamról a kabátom és belevetem magam a vízbe, hogy kimentsem a drágám, aki hangosan kezd el nyüszíteni félelmében. -Csoki! Nyugodj meg mindjárt ott vagyok!-Szerencsére gyorsabban úszom, mint ahogy sodorja őt a víz, így hamar elkapom őt, majd meg is próbálok kiúszni, bár egy kézzel már sokkal nehezebb és végül rajtam is kitör a pánik, de nem adom fel a próbálkozást.
Csak legyintek egyet, míg a szalvéta'labdát' a két lépésre lévő kukába dobom. Szerencsére pont bele ment. Öreg vagyok én már a hajlongáshoz. - Ugyan, semmi baj. Már úgyis végeztem. - mosolygok a lányra. Tényleg nem bántam, hogy idejött, kedvelem az emberek társaságát, na meg ismerkedni sem rossz dolog. - Aranyos állat. És szót fogad, megy neki a parancsbetanítás? - érdeklődöm kedvesen, miközben szemeim újra a kutyusra téved. Nem jön közel hozzám, inkább a vízhez igyekszik. Kicsit talán túl közel is, amit a gazdija is észrevesz. Ki sem mondja a kis hölgy, a kutya már a vízben is van. Ó, ez pompás! Én is a korláthoz rohanok, és nézek a rémült állat után. Nem hiszem, hogy ki fog tudni jönni egyedül, elég kicsi még hozzá. Ahogy észreveszem, hogy a lány mire készül, már nyújtom is ki a kezem felé, hogy elkapjam, mert ez nem tűnik túl jó ötletnek. - Várjon, Hölgyem! - De már késő, hangosan csobban ő is a folyóban. Remélem jól tud úszni. Én közben felkapom a lány kabátját és a parton követem őket egy ideig, de utána csak hangosan sóhajtok egyet, ledobom magamról a pulóvert és az inget, majd a zsebemből kirakva a dolgaim én is utánuk ugrok. A félelem szaga eljutott az orromba, és mégsem nézhetem tétlenül a partról, ahogy egy nőt elsodor a víz. A folyó, mely úgy vonzott magához az előbb, most végre megkapott. Gyorsan tempózva igyekeztem feléjük, és egész hamar utol is értem őket. Fél kézzel átfogtam a nő derekát, aki reményeim szerint majd szorítja annyira a kutyáját, hogy ne kelljen külön azt is fognom, mert akkor az életbe nem érek velük partot. Elkezdtem kifelé úszni, olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges volt. Néhány perc alatt sikerült felülkerekednünk a sodráson, és partot érnünk. Először a lánynak segítettem kimenni a vízből, aztán én is kimásztam, és megráztam a fejemet, akárcsak a kutyák szokták... Vagy inkább farkasok. - Jól van, hölgyem, minden rendben? Hívjunk mentőt? - Igaz a telefonom valahol feljebb van, ha eddig nem nyúlták le, és az övé meg valószínűleg nem élte túl a pancsolást ha nála maradt, de biztos akad itt készséges járókelő, aki felhívja helyettünk.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Hogy szót fogad-e? Nos van amit nagyon jól megtanul és be is tartja, de néha mint egy tipikus rossz gyerek úgy tesz mintha meg sem hallott volna. De bízom benne, hogy majd felnőtt fejjel sokkal szófogadóbb lesz.-A gyerekes énjét azonnal be is mutatja nekünk a drága. Nem fogad szót nekem, de ezen nem is lepődöm meg. A kacsa sokkal jobban érdekli őt, csak kár, hogy az már akkor elrepül, mikor Csoki beveti magát a vízbe. Már kezdek elfáradni, mikor megérzem a férfi szoros ölelését a derekamnál. Kissé megnyugodom, de Csokiért továbbra is iszonyatosan izgulok. Az úszást így sem adom fel én próbálok fél kézzel "evezni" abban a reményben, hogy ez is segít minket. Ahogy kiérünk a partra jobban szemügyre veszem Csokit. Didereg, mint a nyárfalevél. Azonnal valami melegbe kell tekernem. A kérdést csak fél füllel hallom meg, így kissé késve válaszolok neki. -Igen jól vagyok. Nem kell ide mentő, de Ő nem! Kell a kabátom!-Igazából én is rohadtul fáztam, egész testem libabőrös lett és még az ajkaim is kililultak, de ez csöppet sem izgatott engem. -Vissza kell mennünk a kabátomhoz! Meg fog fagyni!-Azzal hezitálás nélkül el is indulok szinte már rohanó léptekkel ahhoz a ponthoz, ahol beugrottam a vízbe. Amint megtalálom a kabátom felveszem a földről és jó alaposan betakarom vele Csokit.
Na igen, ennyit a szófogadásról. Egyikőjük sem nézett ki valami fényesen, és bár tényleg nem volt meleg a víz, én azért lássuk be, sokkal jobban bírtam. - Rendben, menjünk - el is indutlam vele vissza a cuccunkhoz, és most egy csöppet sem érdekeltek a tátott szájjal bámuló emberek. Nem láttak még félmeztelen pasit, aki cipőstül mártózott meg egy folyóba Alaszkában? Akkor most erre is sor került. Figyeltem ahogy becsomagolja szegény kutyát, csak aztán kapcsoltam, hogy így ő nem tud felvenni semmit. Természetesen a pulcsimat odaadom neki, de a kabátja lehet, hogy mégis jobb lenne. - Mi lenne, ha megcserélné? Bújjon Ön a kabátba, és a kutyust tekerje a pulóverembe - nyújtottam oda neki. - És jobb lenne, ha megszabadulna a vizes felsőjétől, mert nem kellemes dolog a tüdőgyulladás, sokakat elvitt már. - Hirtelen felszínre tőrt belőlem a dokki, ami nem is csoda, hiszen ez a lány olyan pici, és nem is kevés időt volt a hideg vízben, látszik rajta, hogy átfagyott. - Ha itt nem szeretné.. - néztem körbe, hogy mennyien vannak épp a környéken - Akkor a kocsimba, de mindenképpen le kell venni. És természetesen ragaszkodom ahhoz, hogy hazavigyem Önt és a kutyust. Vagy egyéb meleg helyre, ahol van váltás ruhája, nekem mindegy. - közben felvettem a tárcám meg a telefonom, és az ingembe is belebújtam, hogy ne legyek túl feltűnő továbbra is.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az ötletére először megrázom a fejem, majd szavakkal is reagálok rá. -Nem! Jól vagyok, majd otthon átöltözöm, de őt minél előbb haza kell vinnem!-Ha elkezdek itt öltözködni biztosan nem fogja kibírni hazáig. Oké a kabát meleg, de csontig ázott. Egy meleg fürdő neki is nagyon sokat segítene. -A fuvart viszont nagyon megköszönném! Legalább ön is vehetne egy meleg zuhanyt. Bár ruhát nem nagyon tudok adni.-Nem szoktam tartani magamnál pasi öltözéket. Igaz van pár bő pólóm, de szerintem azok se mennének rá, hisz nekem is csak egy számmal nagyobbak. Akármennyire is próbálkozik azzal, hogy átöltözzek nem fog sikerrel járni. Jelenleg Csoki állapota sokkal jobban érdekel, mint az enyém. Én már csak ilyen vagyok...Az életemet is képes lennék eldobni. Ha a férfi megmutatja, hogy merre is menjek elindulok a kocsija felé, majd szó nélkül továbbra is magamhoz szorítva Csokit be is ülök a kocsijába. -Mindjárt otthon leszünk kicsim és majd kapsz egy jó meleg fürdőt, majd egy puha, meleg törölközőt és befektetlek az ágyamba. Az a kedvenc helyed.-Próbálom nyugtatni, ami talán szép lassan sikerül is, mivel a halk nyüszítése szép lassan abba is marad. -Bátor kutya vagy!-Idő közben a címemet is elmondtam, de azért út közben ha kell segítek neki, hogy minél hamarabb hazajussunk.
Van valami csodás ebben a reggelben. Úgy értem kellemesen hűvös, nem túl hideg, látni a harmatcseppeket, és nem tudom megállni, hogy a reggeli futás közben ne daloljam hangosan a Poltava refrénjét. Igaz, ami igaz, nem éppen illik a hangulathoz, hisz itt senki sem menetel a biztos pusztulásba és senki sem pazarolja el hiába az életét, de akkor is hihetetlenül jó érzés. Megállok egy pillanatra, újraindítom a számot, aztán már vetem is bele magam a futásba ismét. Amúgy sincs a közelben senki, kit is zavarnék? Igazából egész jó időszakon vagyok túl. Meghúztam magam fű alatt – de esküszöm, nem szívtam! -, így aztán elkerült mind Castor, Mind Emily. Egész tisztességes darabot haladtam a regényemben, túl vagyok a századik oldalon az előre eltervezett háromszázból. Ráadásul még sikerként kell elkönyvelnem, hogy senki sem akart kicsinálni, amiért megvétele óta teljes hangerőn üvölt az új Sabaton album. Néha már vártam, hogy Castor vagy valamelyik nagydarab testőre beront, kinyírja a magnót, aztán meg annyira megtépáz, hogy az ementáli sajt hozzám képest egybefüggő sziklatömbnek tűnjön, de ez nem történt meg. Biztos jól szigetelnek a falak. Futok hát tovább a kis úton, amikor megbotlok és akkorát zakódok, hogy ahhoz képest… nem, nincs mihez viszonyítsam. Éles fájdalom hasít a térdembe, aztán meg a bokámba, ahogy földet érek. A vidám éneklés éles, gyorsan elhaló sikolyba csap át. Most már bánom, hogy nincs senki a környéken, aki meghallhatna. Vagy talán csak én nem látom. Na, annál azért minden jobb lenne, mintha egy őslakost enne ide a rosseb, aki megkívánná a friss betoli-metéltet. Még elszaladni sem lenne esélyem, harcolni meg amúgy sem tudnék ellene. Ha meg valami ember talál meg, akkor visznek a kórházba, a sebeim meg a szemük láttára gyógyulnak be fél óra alatt príma. A bokám meg eltört. Még jobb…
Én a szabadidőmet nem futással töltöm el, mivel gyűlölöm mindennél jobban. Nem is értem mit lehet benne élvezni...Szóval ha engem valaki véletlenül futni lát az 1. vagy azért van mert akció van az egyik cukrászdában 2. vagy mert éppen kerget egy habzó szájú fenevad. Inkább csak sétálgatok azt is a legnyugodtabb tempóban. Nem sietek sehova, nem kerget semmit, tudtommal nincs sehol akció, így minek rohanjak? Amúgy is olyan kellemes az a friss levegő. A végén még teljesen felébredek tőle. A gondolatomból egy lány sikítása zökkent ki. Ijedten kapkodom össze-vissza a fejem miközben megpróbálom megtalálni a hang forrását. Eltelik igaz pár perc, de végül megpillantok egy ismerős lányt a földön ülve. Ezek szerint ő sikított és azért mert vélhetően elesett. Szegény! Na látjátok ezért sem jó a futás...A végén még kórházba kerülsz. -Szia Kelly...-Vagy metál csajszi...Igen emlékszem rá. Nehéz őt elfelejteni. Aranyos volt a rajongása azért a bandáért...Hu kik is voltak ők? Nah ezt inkább nem emlegetem fel neki, a végén még kiakad, hogy nem emlékszem rájuk. -Minden oké?...Na jó ez egy hülye kérdés, de reflexből jött....De, hogy jobb legyen a kedved mesélek egy kedves történetet...Nagybátyám mindig azt mondta mikor elestem és elkezdtem sírni, hogy "Ha sírsz, akkor sírj hangosan, mert a halk és taknyos könnyek idegesítenek."...Ettől mindig annyira meglepődtem, hogy még sírni is elfelejtettem.-Bár igaz ő nem sír és nem is értem miért pint ez jutott az eszembe. -Nah gyere felsegítelek!-Azzal nyújtom is felé a kezem, majd folytatom. -De van még egy vicces történetem. Ma este elég furát álmodtam....Meghívtak engem egy álarcos bálba. Nagyon szép álarcom volt, de a ruhámat nem láttam...Majd végül megérkeztem a bál színhelyére és ahogy beléptem a terembe mindenki elkezdett rajtam nevetni. Én meg nem értettem, hogy mi a baj, majd végignéztem magamon...és rá kellett jönnöm, hogy olyan meztelen vagyok mint egy csiga...Borzalmas érzés volt....Ma meg ahogy jöttem ide felé megállított egy hajléktalan, mert igen koszos volt és bűzlött a piától, meg pisitől ilyet szól nekem miután megkérdeztem tőle, hogy miért lakik az utcán erre..."Nos a helyzet az, hogy az elmúlt években nem mozdultam ki a lakásból. Nem tetszik, ahogy az a nagy, sárga szem figyel!...De ez nem tetszett a főbérlőnek és kidobott a házból...A munka meg csak unalmas volt, meg a főnök is folyton csak üvöltözött...Velem aztán senki se üvöltözzön."-Kiszélesedik mosolyom, majd csak érdeklődve pillantok rá. Remélem ezektől a történetektől már jobb lett a kedve.
A semmiből felbukkanó, japán hölgyet egy pillanat alatt felismertem. Csak pár napja volt az utolsó találkozásunk, és nem éppen a legjobb formámban látott. Márpedig olyanokat, akik láttak tőlem olyan dolgokat, amiktől még mindig képes vagyok elpirulni – és higgyenek nekem, őrült természetemből adódóan van pár ilyen ember – valahogy sosem tudtam elfelejteni. Hallgatom, amit mondd és közben próbálom követni is, de nem könnyű, mert közben embertelenül fáj a lábam. Mégis, érzem, ahogy lassan, de biztosan gyógyul. Tessék, máris nem áll olyan szinten természetellenes pozícióban. Azért, a biztonság kedvéért magam alá húzom és a fájdalommal nem foglalkozva úgy helyezkedem, hogy takarjam is kissé. Pár perc múlva talán lábra is tudok majd állni, de Castor valószínűleg nem dicsérne meg, ha egy ember miattam fedezné fel a létezésünket. Mikor befejezi felé fordulok. – Ugye tudja, hogy a gyanús fehér port nem orral szokás vizsgálni? – kérdezem, de azért halványan mosolygok, hogy tudja: csak viccelek. Félig-meddig. Lám, máris visszakaptam a kölcsönt, és ő került olyan helyzetbe, ami után nem tudom majd megállni a nevetést, ha rá gondolok. Kedves nő, persze – sokan mások valószínűleg csak úgy elsétáltak volna mellettem –, de a csípős megjegyzést akkor sem tudtam magamban tartani. Bűnbánó arckifejezést fölvéve nézek rá ismét. – Bocsáss meg. Ez kicsit durva volt tőlem. Nem akartalak megsérteni. Nem is tudom, hogy miként folytassam. Inkább nem mondok semmit, és várom, hogy ő dobjon föl valamit. Abban talán nem alázom meg sem magam, sem őt.
Felnevetek a kérdésén. Igazából nagyon is jogos. Tényleg úgy nézhetek ki, mint egy belőtt csajszi, aki össze-vissza beszél. Szegény elesik én meg letámadom őt a hülyeségeimmel. Én sem vagyok normális. De az is lehet, hogy nem ismert fel. Pedig én tudom, hogy Ő ki! -Nyugi, nem bántottál meg! Amúgy jogos volt! De lehet, hogy nem ismersz fel. A plázában találkoztunk a CD boltban. Valami új albumra vártál. Bocsi, de már nem emlékszem a banda nevére. De ne is foglalkozzunk ezzel. Hívjak mentőt, vagy elkísérjelek a kórházba? Biztosan nagyon fájhat a lábad.-A kezemet továbbra is felé nyújtom, ha esetleg kellene a segítségem neki. -Amúgy meg én kérek bocsánatot, amiért így letámadtalak! Néha akaratlanul is elkezdek össze-vissza beszélni. Csak gondoltam kicsit elterelem a gondolataidat a fájdalomról. Remélem valamennyire sikerült is!-Továbbra is csak szélesen mosolygok. Bár lehet, hogy bunkóság. A végén még azt hiheti, hogy kinevetem, pedig csak jó a kedvem.
– Nem, nem szükséges – felelem. Isten ments! Csak a kórház hiányzik most nekem. Fél órán belül címlapsztori lennék az egész rohadt államokban, egy órán belül meg világhírű. Kiscsaj, akinek a törése begyógyul mintegy tíz tetves perc alatt. Esetleg tizenöt, de ahogy láttam nem volt nyílt törés. Rohadt élet, jól megcsináltam ezt magamnak. Következő szavait cáfolva nagyot roppan a bokám, ahogy éppen a csontok visszakerülnek a helyükre. Felszisszenek a fájdalomtól, de sikerül elfojtanom a hangos sikolyt. Amikor a fájdalom múlik Masakóhoz fordulok. – Tudod mit, most, hogy belegondolok, tényleg segíthetnél nekem. Egy jó barátommal vagyok itt, aki a közelben vár rám abban az irányban – mutatok arra, amerről jöttem. – Elmennél és idehoznád nekem? Sokat segítenél! Nem örülök, hogy hazudnom kell neki, de néha a kegyes hazugság jobb, mint a szörnyű igazság. Márpedig az igazságnak nem szabad kiderülnie. Castor megnyúzna, kibelezne, felnégyelne, megsütne és megenne, ha kiderülne. És lehetőleg úgy, hogy mindeközben még éljek is. Megvárom, amíg egyedül maradok, majd fölkelek és sérült lábamat magam után vonszolva elindulok az ellenkező irányba. Pár perc múlva már tudok egyenesen lépdelni, és beleolvadok a reggel munkába indulók forgatagába. Így, melegítőben. Nem baj. Azért a futással nem fogok egyhamar újra próbálkozni.
//Köszönöm a játékot, és bocsánat, amiért ennyire rövidre sikerült!//
Elég jól viseli a fájdalmat. Én biztosan torkom szakadtából üvöltenék, még ha nem is fájna annyira. No de nem lehet mindenki ugyan olyan. Úgy tűnik ő inkább a csendesebbik e téren. A robbanást meghallva elkerekednek szemeim. Még most sem kiabált fel, pedig ez nem lehetett semmi, Én akkor is elvinném az orvoshoz, de erőltetni nem fogom a dolgokat. -Egy barátod? Persze szólok neki, de körülbelül hogy néz ki? Meg fiú vagy lány?-Ha leírja nekem nagyjából el is sietek a mutatott irány felé. Igaz így sem lesz könnyű megtalálni, de nem adom fel a dolgot. Minden olyan személyt akire illet e leírást megállítottam és rákérdeztem, hogy ő e az a bizonyos barát, de mindegyikük nemmel válaszolt, bár volt aki csak hülyének nézett és tovább állt. Szerintem egy fél óra telhetett el mire visszamentem hozzá, vagyis vissza mentem volna, ha még mindig ott lett volna. De nem ő addigra eltűnt! Csak le akart rázni engem? Ez elég nagy b*nkóság a részéről. Szólhatott volna nekem, hogy hagyjam magára, akkor sem sértődtem volna meg...De ez...Még egy idegennel e tenném meg, nemhogy egy ismerőssel. Pár percig még csak kémlelem a környéket, hogy esetleg megpillantom e őt, de mind hiába. Miután megunom az álldogálást hazaindulok.
Lassan felélem a készleteimet, már ami a pénzt illeti. Így jár az, aki egyetlen táskával és bankkártyával lép le otthonról. Ruhákat, kaját itt is tudok venni, lakást bérelhetek, szóval nem kellett más... de lassan belátom, nem ártana munkába lendülni. Vajon ezúttal mibe fogjak? Voltam már vízimentő, pincérnő, gyorsétteremben felszolgáló, bokszmeccseken táblakörbevivő csaj és még ki tudja mi az elmúlt évtizedekben. Ráadásul Olen se került még elő. Kezdem azt hinni, hogy Jersey-ben átvágott az az őrző csóka az infóval, mi szerint ebben a hideg, istenverte városban leledzene a bátyám! Most is épp egy utcai árustól érdeklődöm meg, nem ismeri e a gyerekkori képen anyámékkal bőszen pózoló durcás srácot, aki valószínűleg nem sokat változott, legfeljebb nagyobb lett valamivel. Éljenek a farkaslét csodái! De sajnos nem látta a pasas én meg nem is értem igazán, miért süllyedek oda, hogy már az utcán kérdezősködök. Talán mert a feladni szó nem szerepel a szótáramban, pedig nagyon úgy fest a helyzet, hogy a bátyámnak nemhogy híre, de hamva sincs errefelé.
Már épp köszönöm meg a fószernak a semmit, mikor mellém lép egy pasas és valamit kér az árustól. Felé fordítom tekintetem és lopva, mégis tüzetesen vizsgálódom: az érzékeim nem csalnak, farkas a másik is. És milyen jóképű farkas, ami azt illeti! Még szerencse, hogy azt a csőfarmert vettem ma fel, ami kiemeli hosszú, formás lábaimat. Hozzá szövetkabátot és fekete csizmát viselek, nyakamban tengerkék sál, mely remekül meg szőkeségemhez és szemeim színét kiemeli. Szóval... úgy döntök, adok még egy esélyt a dolognak Olennel kapcsolatban és finoman ám határozottan kocogtatom meg a vállát. - Öhm, bocsi... ezt a srácot keresem, nem ismered véletlenül? Állítólag itt él valamerre... Olen Nacrosh. - teszem hozzá a nevet is, hátha arról inkább beugrik neki valami, mint a képről.
Elcseszett egy nap ez is. Mint az eddigi összes többi... Voltaképpen már azon se csodálkoznék, ha ennél lejjebb süllyedhetne... Nem rég tértem vissza ebbe a korhos kisvárosba, vissza a földiekhez. Elég volt az önsajnálat szarában gubbasztani, szóval annyiban is hagytam. Majd pont én fogom magam elásni egy baszott nagy sziklamélyedésbe egy nő miatt! Hát persze... hogy nem...! Shayent kiheverni igazából nem volt egyszerű. Fél életet élni, vagy minek is nevezzem, nem túl fényes. Mindenesetre ma este mindenképp megünneplem önmagam, meg a virágzó jó kedvemet, és leiszom magam egy pingpong asztal alá. Vagy valami ilyesmi. Fáradtan csoszogtam a fagyos aszfalton mélyen tüdőmig szívva a hideg, már-már dohosnak nevezhető levegőt. Mielőtt visszatérek a falkához, a házamhoz, előtte nem ártana egy-két alap dolgot összeszednem. Ugyanis energiatakarékos gyerek volnék, és ha belépek a hegy területére egyhamar nem mászok ki sehova. Na jó, max a kocsmába. Már egészen szórakozottra boldogítottam magamat a gondolataimmal, mikor megláttam egy épp optimálisnak tűnő árust a maga idétlen formájával, a hórihorgas alkatát és egyéb ékeit fel sem sorolnám. Cigije biztos lesz, meg egy hot-dog is belém fér a'sszem. Azonban ahogy közeledtem akarva, akaratlanul is beindult a radarom, a piros lámpa pedig majdnem kicsapta a biztosítékot bennem. Már csak a jó öreg farkasomat kellett bilincsre vágni. Na igen, hasonszőrű lesz... már nem az árus, hanem a nő, aki odalépett hozzá. A pajzsom iramban szaladt fel, noha csak mértékkel. Néhány percet vártam talán, nem többet, mikor újra halk, tompa léptekkel megindultam a pasas felé, ügyet se vetve a bundásra. - Üdv. Egy doboz... akármilyen cigi lesz, meg egy hot-dog. Mustárral. Csak mustárral. - rekedtes hangom érdesen szólalt fel, egyszerűen közölve "vágyaimat". Micsoda vágyak... Eközben persze akaratlanul is éreztem a nő fikszírozó, már-már égető pillantását testemen, de egyelőre nem foglalkoztam vele. - Mondom mustár! Balf... - csattantam volna fel, és talán még ki is téptem volna szerencsétlen fickót a bódéja mögül, ha az iménti "bolhás" nem kocogtatja meg a vállamat. Pompás, pont ez hiányzott még! Ám mielőtt még rá mordultam volna, hogy rohadtul kopjon már le rólam, a képembe tolta a keresett srác képét. Homlokomon redők keletkeztek, ahogy mellkasom előtt kissé összébb húztam a bőrdzsekit. Füstszín pillantásom többszörösen átjárta a nőstényt, majd újra a képet. A nevem hallatán majdhogynem sikerült döbbent pofát is vágnom mindemellé, de végül visszafogtam a hirtelen reakciókat. Ezernyi érzelem kavargott bennem, ahogy önmagamra tekintettem vissza a képről. Kitudja már hány éve volt ez... A szüleim... Jó vicc, rohadtul élvezem! ÉS egyáltalán... mi a büdös szart keres ennél a csajnál az én gyerekkori képem? Apástúl anyástúl...? Miaszar van?? - Hmm... - ennél többre most még nem futotta. Voltaképpen csoda, hogy ennyit kitudtam magamból préselni. És amúgy is... Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy ki ez a liba, és egyáltalán miért keres engem? Mi a faszom... Lassan a farmerom zsebébe másztam ujjaimmal, hogy az eközben elkészült hot-dogot na meg a mellé szorított bagót kifizessem. És nem is várattam a dolgot, egy kiadós harapással meg is szentségtelenítettem a kifli egyik felét. Elég ratyi, de kajának megteszi... - Nos, először is... Ki vagy te? És miért keresed ezt a tagot? - szólaltam meg két rágás között, csak úgy stílusosan. Igyekeztem nem mutatni, hogy a keresett célszemély pont én lennék, és bár nehezen ment türtőztetni magamat, valahogy mégis sikerült.
Érzékelem a meglepettségét. Farkas ösztönök sem kellenek hozzá, de hol nem tojom le magasról én, hogy mások mit gondolnak rólam? Silas-szel sok vitánk volt ez miatt (is) már, mert - bár nem mondja ki - félt. És én tudom, hogy félt, mégis keresem a bajt, a veszélyt, a talpalatnyi vékony jeget, ami arra vár, hogy rászaladjak és kísérletezzek, vajon beszakad e majd alattam... A másik lehetőség, hogy önző mód magának akar a tankom. Más variáció nincs a kihágásaim, különc viselkedésem rá való vonatkozásában. Valahol egyébként még élvezem is ezt a figyelmet, féltést felőle, amit mások irányába ritkábban produkál. Na de vissza ehhez a tahó farkashoz, aki még egy "Kösz bazdmeg"-et sem vet oda szerencsétlen árusnak, csak kifizeti és elveszi a kajáját, mintha az valami automatikusan járó dolog lenne. Tuti egész életében tükörsimára nyalták a hátsóját és mindent elé tettek... Ahogy rám pillant, felvonom a szemöldököm kérdőn, szinte kihívón. Gyanakvón húzom fel pajzsom. - Ez a csend nem sok jót ígér, de talán arra is enged következtetni, hogy a pasas tudhat valamit a testvéremről. A kérdésére akaratlanul is bújkáló, szemtelen "macskamosoly" szökik a képemre. - Szóval tudod, ki ő! És nyilván akkor azt is, hogy hol találom... - sandítok felé, jégkék tekintetét keresve. Hangom komolyan csendül a szórakozott mosoly ellenére is. Súlya van, érezhetően fontos ez most számomra, hogy megtaláljam Olent. - A nevem Yetta és a húga vagyok.
Éppen kegyesen, és egyszerűen rávágtam volna az Olen raktárból előrántott "leszarom" választ a kijelentésére, mikor újra megszólalt... És bár ne tette volna...! Nem azért mert így elsőre mélységesen meghatna maga a mondat. Pont nem érdekel, hogy miféle kínja van. Ám képtelen vagyok elmenni a szavak súlya mellett, képtelen vagyok egyáltalán egy kurva, kicseszett szót is kipréselni magamból. Legalábbis az első öt másodpercben semmiképp sem voltam erre képes. Tekintetem mereven állta az övét, kutatva, egyre mélyebbre akarván hatolni a tudatalatti homályos medrébe. Honnan az isten picsájából rángatták elő ezt a csajt? És egyáltalán, hogy a faszomba képzeli, hogy velem szemben a "húg" kifejezést használhatja?! Na jó... rilex... újratervezés. Nyilván lövése sincs, hogy ki vagyok. Talán köszönhetem annak a fene nagy évszázadnak meg még jó pár évtizednek, ami változtatott a fizimiskámon. Ójjvé! Már ha valóban igazat mondd... Csak pár másodperc volt, míg mindezt és még további ezernyi civódást tudtam le magam mögött, mikor végre egy krákogás szerű, unott hangot kipréseltem magamból, mellékelve egy jó méretes harapással a hot-dogba, amit látványosan, egész ízléstelenül gyűrtem le a torkomon. Persze csak mértékkel. - Egy szóval se mondtam, hogy ismerem. Így meglehet, az is kizárt, hogy tudom, merre találod. - hangom semmitmondón és fagyosan rezegtette meg a hűvös levegő atomjait, amint pillantásom szúrós, deres fénye a másikéba égett. Eközben pedig csak tovább és tovább tipródtam önmagamban. Mélyen elzárt, évszázados sebek kezdtek feltépődni szívem elzárt kamráiban, talán még a testhőmérsékletem is lángolóbbra kapcsolt, noha igyekeztem visszafogni magam. Rég nem tolongtak elmém végtelen küszöbén azon emlékek, amik most végeláthatatlan glédába álltak meg, és villantak lélektükreim elé. A pajzsom persze mindezt jól védte. Ez aaaa... mhhh... ez az önmagát Yettának nevezett kis liba nem láthatott belém, nem adtam rá lehetőséget. Tartásom erős volt, és megingathatatlan, ahogy újabb falatokat gyömöszöltem le a torkomon, majd amint eltüntettem a fennmaradt hányadát is a hot-dognak, kényelmesen rágyújtottam egy szál cigire. - Tudod, nem árt tudni, ha egy kósza bolhás téved erre, mit is keres itt valójában. - kacsintottam egyet, amolyan rohadt flegma pofát vágva mellé, ahogy néhány karikát kiengedtem a tüdőmből. Hangom továbbra is érces és elhaló volt. Talán egyre halkabb... Próbáltam ép észnél maradni, de nyugtalanított ez az egész helyzet. Nem lehet a húgom, ez kizárt. Ő nem Kiana, és még viccelni is kurvára dühítő ezzel. Kianán kívül pedig nincs értesülésem, hogy a valaha volt szüleim potyogtattak volna még egy Nacrosh-t. Szóóóval... Ez a nő vagy egy őrült, idióta, pszichiátriáról szabadult elme roggyant, vagy szimplán kókler, akinek egyéb tervei vannak... Vagy... tudja a franc. Egyre jobban mérgesítettem saját magamat, ahogy a cigaretta vékony teste is fogyatkozni látszott. Talán túlságosan jól sikerült felstuffolnom magamat, melynek egy része köszönhető az önvádnak, amit az emlékek árja hozott magával, és persze mindaz, amit olyan régóta próbálok eltemetni, elfelejteni... Kezem indulatosan, mégis egész óvatosan indult meg a nőstény felé, hogy tarkójára szorítva ujjaimat vonjam arrébb, magammal, távolabb az árustól. - És csak tájékoztatásul közlöm kicsike, elveszett lányzó Fairbanks aszott utcáin... jobban teszed, ha ilyen nyilvánosan nem keresgélsz senkit. - hajoltam közelebb füléhez, miközben ujjaim félúton már rég elengedték őt. - Ez a város nem túl... hmmm... farkasbarát. - villantak meg íriszeim, és talán itt volt a végpontja az önőrületemnek, mely szüntelenül verte bennem láncait, bestiámmal karöltve. Elöntötte valami közönyös, mégis fájdalmas, emberfeletti indulat az agyamat. Ám mielőtt bármit is tettem volna, akaratomon kívül is kikívánkozott belőlem a szó... - Jah és... - indultam el a bicikliút folyóként sodródó kövein, vállam mögött pillantva rá, féloldalasan. - ...nekem nincs húgom. Ezt jobb, ha felírod magadnak. Mondjuk a homlokodra. - állkapcsom megfeszült, füstszín íriszeimben még a lángok is felcsaptak egy töredéknyi pillanatra. Aztán tovább indultam... Tegye ahova akarja... ahogy akarja... Kurvára leszarom.
- Ha nem ismernéd, nem úgy kérdeztél volna vissza, ahogy. - felelem közönnyel és nem igazán változik a véleményem a farkasról: egy tahó. Ha ilyenek ezek a népek, lehet amint megvan a bátyám és beszéltünk, fogom a motyóm és Silast, majd pucolok vissza Jersey-be. Figyelem a mozdulatait, tekintetem kérdő, kíváncsi és talán reménykedő is, hátha kibök valami értelmeset, használhatót is. - Már mondtam, hogy a bátyámat keresem, b'zdmeg... Ennyire nem lehet nehéz a felfogásod! - szakad ki belőlem a nem túl pozitív megnyilvánulás. Remek Yetta, ezt most elszúrtad! Ha ez után még segít neked bármiben is, akkor jelentkezned kell az elnökválasztásra, mert valamit roppantmód jól csinálsz! Ahogy tarkóm után kap, hajolnék el, de jóval ügyesebb nálam, így valami elégedetlenkedő szusszanást hallatva hagyom, hogy elhúzzon az árustól. Kéken csillanó pillantásomat a képére szegezem. Most meg mi a franc van? Jó, hogy nem smárol le kapásból! Ősember... szorongatja itt a tarkómat! Szerintem le fog fejelni izomból... Azért ha tehetem, megpróbálok szabadulni a szorításból és lám, amint enged azon, le is rázom karját magamról. Csak ne fogdosson itt engedély nélkül! - A nevem még mindig Yetta és nem vagyok elveszett. - Legalábbis Duncan elmondása szerint errefelé érdemes keresgélnem a bátyámat illetően. Bár még eléggé a hegy lábánál lehetek, fentebb csak eztán gondoltam érdeklődni... A szemvillogtatás nem tud meghatni. Voltam én már kétes bandával és a pasasom se egy világ szentje ami azt illeti. Úgy is mondhatnám, a jerseyi falka ránk eső szeglete volt az, akitől féltik a normális embert a szülei. Ellenben a szavai képen vágnak, mint Rapunzel Flynn-t a palacsintasütővel. Tudjátok, abban az Aranyhajos mesében, amiben van az a cuki kaméleon és... Baah, mindegy most! - Aztaku... várj már! - sietek utána és ha elérem, megragadom a karját. - Olen kérlek! - szólítom a nevén és megkísérlem magam felé fordítani. Legfeljebb feltöröli velem a betont... - Tudom, hogy őrültségnek hangzik! Én se hinnék magamnak a helyedben, elhiheted! - hátrálok egy lépést és hevesen gesztikulálok kezeimmel is beszéd közben. - Anyáék azt hitték meghaltatok mind a ketten, de valaki a falkából elköpte, hogy élsz és én... nem vagyok őrült! Érted? Ez nem valami elcseszett film, ahol a csaj Anasztáziának meg Anne Frank-nek mondja magát én... tényleg a testvéred vagyok. - Keresem a tekintetét, ezzel együtt egy újabb kép kerül elő. Nem túl friss, érettségizős kép. Anyáékkal vagyok rajta mosolygósan, őszintén a belőlük áradó megtörtség ellenére is. Talán az én napsugaras szőkeségem és mosolyom ellensúlyozza azt. Apu mindig erre hivatkozott, mondván, hogy én vagyok az egyetlen, akiért érdemes felkelniük reggelente és akiért küzdenek. Sose mondta ki, de ezzel mindig éreztette, hogy egyfajta pótlék vagyok a másik kettőért, akit elveszett. Szerettek a szüleim, felneveltek, aztán én vigyáztam rájuk egyedül, míg el nem távoztak, de a halottnak titulált testvéreim árnyéka végig kísérte az életem. Nem fogom hagyni, hogy most, mikor az egyik előkerül és láthatóan nagyon is él, egyszerűen lerázzon azzal, hogy ketyósnak néz.
Nem, nem hiszem, hogy nehéz lenne a felfogásom, sőt... meg merem kockáztatni, hogy neki vannak fogalom zavarai. De már nem álltam neki elmagyarázni, hogy értsed már meg bazdmeg, hogy a kérdésre utalóan tettem hozzá, nem pedig azért mert fogyaték vagyok... De kár lenne ezen vitázni, mert egyébként sem hat meg a csaj nyomora. Még akkor sem, ha állítása szerint a húgom. Amit még mindig rossz viccnek tartok. Igazából mérhetetlenül dühít. Nem ő... Hanem az emlékek... hogy ilyen egyszerűen feltépte bennem... És hogy egyáltalán a szájára meri venni ezt a szót... Én pedig egy makacs, önfejű fasz vagyok, és esélyt sem akarok igazán adni neki, hogy elmagyarázhassa. Nem, mert rohadtul pofán tudnám verni egy péklapáttal csak úgy stílusosan. Legalábbis jelenleg. Ha lenyugszom talán kapható leszek a torzult faszságokra... Talán. Jobbnak láttam menni is tovább, de ami kikívánkozott, az ott is maradt. Kimondtam, igen. Én volnék az híres neves Olen, akivel jót szórakozol te liba... Hulla jó móka, nemdebár? Aztán utánam indul, mintha kértem volna... Ohh, istenem... Nem csak hallom sietős lépteit, de érzem is. Azt pedig pláne, hogy karomra markolva próbál megállítani. Kedvem lett volna rántani rajta egy jókorát, hogy belevágódjon az egyik útszéli padba, de már ehhez se maradt energiám. Na nem fizikai... lelki... A nevem hallatán mégis inkább megálltam, hagy mondja, ha ennyire akarja. Úgysem hat meg. Fordulok is felé, közönyös, hűvös képet vágva, unott szemforgatás közepette keresve meg íriszeit. Most, hogy jobban megnézem valóban hasonlít rám... Sőt, ami azt illeti túlságosan is... Na jól van lófaszt! - és még a fejemet is megráztam a saját gondolataimra. Még neki állok frankón agyalni is, hogy netán igazat mondd. Beszarás... Aztán újra és újra beszélni kezd, és amiket mondd (már amit képes vagyok felfogni belőle) úgy kavarnak fel ismét, mintha csak csomózott ólom liftezne a gyomromba. Pöpec... kurvára élvezem...! Aztán meg megint képeket vakargat elő, hát lefosom a bokámat az most már kurvaisten! Noha a látványtól kissé meghőkölök, de alig érzékelhetően. Egyetlen nyugodt gondolat, vagy szívdobbanás sem tud megszületni bennem... - Most komolyan itt fogsz szívatni? Rohadtul nem poénos... - állkapcsom megfeszült, miként tartásom és vállaim hanyag állaga is acélosabbá vált. - Nézd, leszarom a nevedet... Leszarom azt is, hogy idehozol nekem nyolcszázötvenhét képet a szüleimről, vagy rólam... Ez nem bizonyíték. És nem is nagyon tudok hinni neked. - kisebbet szusszantam, majd hajam közé túrtam mindkét tenyeremmel, melyeket tarkómon pihentettem meg egy rövid időre. - Loptad, csináltattad, tudod ma már létezik photoshop is. - vágtam egy fancsali grimaszt, mialatt karjaim ismét aláhullottak. Az egyiket fel is használtam, hogy kivegyem a kezéből a mutatott képet, majd laza mozdulattal az arcom felé fordítottam. Röpke pillanat csupán majd toltam is vissza a kezébe. - Az én húgom meghalt cseszd ki. A karjaim között, Yetta! Vagy hívjanak akárhogy is. Rossz vicc azt állítanod, hogy te a húgom vagy! Még akkor is ha... - mértem végig rideg pillantással. - ...ha egészen... hasonlítasz rám. És a képeid sem tűnnek feltétlen utánzatnak... De leszarom. Te nem tudod min mentem keresztül! És ideállítasz ezzel... Röhej. - kicsit lobbanékonyan szóltam, miként elléptem tőle és újra megindultam a bicikli úton, mely egyre végtelenebbnek tűnt. Ujjaim zsebembe fúródtak, fejemet pedig lehajtva figyeltem az ezernyi törmelékes kavics darabot. Nem tudtam mire gondoljak, nem tudtam, hogy higgyek-e neki... Már semmi sem volt egyértelmű, és reális.
Lemondón szusszanok és szőke tincseim közé túrok, ahogy látom rajta: legszívesebben elhajtana a picsába. Ami azt illeti, fordított helyzetben én magam sem tennék másként, én is rossz viccnek titulálnám a dolgot. Látva, hogy a lerohanás nem sokat lendített előre a helyzeten, igyekszem kicsit összébb szedni magamat, főleg agyban, gondolatokban, ami a hirtelen, hűbele életmódomnak és -stílusomnak nem épp sajátja.* - Nem szívatlak és hidd el, megértem. Én se hinnék magamnak, de nem azért nyargaltam idáig Jersey-ből, hogy most veszni hagyjam az egészet, mikor végre megtaláltalak! Legalább hallgass végig... - fakadok ki és tekintetem az övét keresi, főleg a végére, mikor már hangom is szinte csak kérő suttogás. Nagyot nyelek s valami lányos, gyermeteg idegesség kezd eluralkodni rajtam. Nem szúrhatom el, ezt most nem... - Tudok róla, hogy Kiana meghalt. A szüleim... szüleink azt hitték, mindketten meghaltatok és sokáig én is, míg a falkában hírt nem szereztem rólad. - Szeretnék neki beolvasni, amiért magára hagyta apáékat, amiért gyáva módon lelépett, de valahogy a dühöm fölé helyezkedik örömöm, hogy végre megtaláltam és habár kételkedik, én biztosan tudom, hogy a testvérem és életben van. - Négy évre rá születtem, hogy eltűntetek. Én... hinned kell nekem! - tekintek szürke szemeibe, arcát fürkészem, hátha onnét le tudok olvasni valamit. Meg kell valljam, kissé kétségbe esettnek tűnhet a tekintetembe kiült fény így a végére, akármennyire is igyekszem adni a kemény, határozott nőt most és máskor is. - Mivel tudnék bizonyítani, hogy higgy nekem...? //Bocsi, hogy ilyen rövid de lényegre törő lett. :$ //
Ott akartam hagyni. Igen, kurvára nem volt most ehhez sem kedvem, sem hangulatom, és semmim se... Épp a sajátos önsajnálatomból vergődtem ki végre (legalábbis nagyjából...), erre jön ez a lökött picsa, és még jobban felbolygatja az így sem túl boldog hétköznapjaimat... Lépek is még kettőt, és már rohadtul messze járatnék, ha nem fordulnék újra felé, szavai hallatán, melyek már "esdeklőn" kérnek, hogy hallgassam végig... Ééén barom! És persze, hogy megállok, és persze, hogy megfordulok! Ellőttek az agyamat hazafelé ez már rohadt biztos! Pillantásom hűvösen fürkészte arcát, követve szavai folytonosságát, nagyobbakat fújtatva olykor. Talán a dühtől, talán csak mert kivagyok bukva kurvára... Vagy mert szimplán nem jut elég oxigén a szervezetembe. Bánom is már én... - Wehh... "Tudok róla, hogy Kiana meghalt..." cöhh... - utánozom, kissé túlzásba is esve, némi gúnnyal, és erőltetett hangjátékkal. - Kurvára semmit sem tudsz! - indulatosabban nyilatkoztam meg, még a hangom mély baritonja is az alapnál érdesebben, és erőteljesebben szólalt fel. De aztán visszafogtam magam... Ha igazat mondd, ő semmiről sem tehet... - És talán neked volt jobb... - csendesültem el, mint akiből az élet is elhalni vágyik. Akkor éjjel, nekem kellett volna meghalni... Nem neki! Kurvaélet! - Nézd, bocs, hogy ilyen batár bunkó vagyok, de szar a helyzet, a sztori meg az időzítés is. De ez nem a te hibád. - nem, kedvesnek nem nevezném magam. Inkább csak normálisnak. Elvégre, ha valóban a húgom, ő is szenvedett eleget... Tény, hogy sokkalta más az a szituáció, mint az enyém. - Nem tudom, hogy tudok-e neked hinni. Ez az egész túl abszurd... - és idegeket borzoló... Arcom semmit mondó, talán kissé letört és megfáradt. Túl sok ez már nekem, azt hiszem. Még azt sem tudom eldönteni, hogy meg akarom-e nyúzni ezt a kis szőkeséget, vagy beszélgetni akarok vele... Ám a kérdése kizökkentett, és elmerengő tekintetemet szegeztem immár felé. Kissé féloldalasan tartottam fejemet, szemeimet némileg összeszűkítve. Haboztam néhány percig, hiszen még az sem volt biztos, hogy azt akarom, hogy igaza legyen... - Miért akarod ilyen rohadtul, hogy higgyek neked? - valójában tudom, hogy hülye kérdés, legalábbis részben mindenképp. Én az ő helyében (ha valóban a húgom) nem is tudom mit tennék, vagy mit akarnék... - Gyere ide... - intettem felé egyet, és ha megindult, ha nem, én csuklója felé kaptam, és közelebb rántottam. - Gondolhatod, hogy nem fogok ezzel szórakozni. Ha van bármi olyan bizonyítékod, ami kétség kívül arra szolgál, hogy igazat mondasz, akkor terítsd ki. - suttogtam csupán, ahogy leengedtem csuklóját, kiengedve a kevésbé sem durva szorításomból. - Ahh, csessze meg. - horkantam fel egy erős sóhaj kíséretében, ahogy egyet hátráltam tőle. - Komolyan nem hiszem el, hogy még ez is megtörténhet velem... - mellkasom fájón emelkedett meg, ahogy elkaptam róla pillantásomat, majd vezettem is vissza rá, féloldalasan. - Na, hajrá. Mesélj. Hallgatlak... Mutogass, amit csak akarsz. Levelet, emléket, tárgyat... Bánom is én. Legyen egy esélyed. Kivételesen nyitott leszek erre az egész baromságra. - nem voltam támadó, inkább elkeseredett. Mindenesetre valóban rászántam magam, hogy meghallgassam a mondandóját. - Egyáltalán, mit akarsz tőlem? - tettem még hozzá a kérdést egyszerűen, érdektelenül.
Gunyoros hanghordozására láthatóan megfeszülnek izmaim és komoly erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ne vágjam képen. Mégis hogy merészel ilyen hangnemet megütni?! Nem miattam, hanem az miatt, akiről beszél. A tulajdon testvéréről. A testvérünkről. Ő még ismerte is, a rohadt életbe! - Komolyan azt hiszed, hogy jobb volt? - suttogom halálra vált, fagyos hangon. A szellemekre, egyszer úgy megtépem ezt a pasast, sz@rok bele, hogy a rég nem látott bátyám! - Nem neked kellett egész hátralevő életükben két gyászoló embert, két szülőt hallgatnod és folyton érezned, hogy csak egy elszúrt pótlék vagy, akit a legkisebb széltől is távol tartottak volna, csakhogy ne járjon úgy, mint az előző kettő és legyen még értelmük reggelente felkelni! - vetem oda immáron kissé megemelt hangon. Nem igazán érdekel, ki hallja meg ebben a sötétedő délutáni szürkeségben. Szálljon már le a magas lóról vagy lerángatom, de úgy, hogy belerokkan! - Ezzel nincs jó időzítés, én azt hiszem. És hidd el, nekem is elég lehangoló azzal szembesülni, hogy a bátyám egy kisvárosi bunkó valójában és közelében sincs annak, amit hallottam róla, vagy amit képzeltem. Én csak... - szusszanva hajamba túrok és ellépnék egyet, de csuklómba mar, mire fájón és egyben figyelmeztetően felmorranok. - Van. - nem igazán törődök azzal, mennyire hitetlenkedik itt, visszanyomom kezébe az előbb látott képet, amin szüleinkkel vagyok - de ezúttal a hátlapjával felfelé. Anyánk rótta már rá azt a cikornyás, nyálas becézést, amit sosem szerettem, de tőle megtűrtem: Yettussal. Aztán zsebembe nyúlok és egy karórát húzok elő. Ez már hihetőbbnek tűnik, elvégre mindkettőnk neve rajta van. Az övé kissé kopottan, az enyém frissel gravírozva az óra hátlapjába. - A halálos ágyánál adta nekem. Fogalma se volt róla, hogy egyszer még talán mekkora hasznát veszem, mikor megkereslek. - legalábbis nagyon remélem, hogy eléggé sokat nyom a latba ez a "bizonyíték". Arra, hogy mit is akarok igazán tőle, nincs jó válasz... Mert én magam sem tudom. Most mégis olyan komolyan jelentem ki a következőket, mintha megtanult lecke lenne: - Beolvasni, amiért magukra hagytad a szüleimet... szüleinket és esetleg megismerni, ha nem hajtasz el. - tekintek rá itt azért elbizonytalanodva kissé a dolgomban.
A vádló szavak cseppet se tudnak meghatni. Nem azért, mert érzéketlen volnék, hanem mert hiába próbál engem vádolni a gyerekkoráért. Semmit sem tud, sem rólam, sem Kianáról. Arról meg végképp nem, hogy miért jöttem el... Hogy miért döntöttem így. - Ide figyelj, Yetta. Felesleges rám szórnod, hogy mennyire szenvedtél, vagy mennyire volt rossz így felnőnöd. Nem én választottam a sorsodat. A magamét viszont igen. És hidd el, sokkal jobb volt neked úgy. Vagy szívesen átélnéd milyen érzés, mikor az egyetlen egy embert, akiért az életedet adnád, a karjaid között távozik el végleg??! Ráadásul nem holmi betegség miatt, vagy olyanért, amit az ember könnyeben elvisel...! - felmorrantam, sőt, kedvem lett volna kikelni magamból, és ordítva neki esni a faszkodásáért, de még mindig úgy tartottam, hogy nem érdemelné meg. Akkor sem, ha totál felbolygatott egy kibaszott perc alatt... Az meg már nem is érdekel, hogy egyszerűen lebunkóz. Elvégre van benne némi igazság. De azt hiszem minden ok-okozati viszonyban áll egymással. - Nem ismersz. - vetettem oda egykedvűen. - Ennyi idő alatt azon is csodálkozom, hogy nem simán faszkalapnak becézgetsz. - vontam vállat, unottan, bár némileg elkeseredetten. Sok volt ez nekem, talán ez volt a pont arra a bizonyos "i"-re. Mégis adok neki lehetőséget bizonyítani, elvégre... Nem ítélhetek én sem borítóról. Igazából nem akartam vele durva és hirtelen lenni, de kivételesen elnézhető. Már az is csoda, hogy ennyire tudom magam kontrollálni. Ám ahogy a képet ismét a kezembe nyomja, kedvem lenne visszavágni hozzá, hogy "kössz, baszki, ezt már láttam, ötvenedjére sem fog meghatni...", de ezúttal kicsit más szemszögből szemlélhetem meg a dolgokat. Kissé értetlen arcot vágva pillantottam le az írásra, mely során apránként töprengő ráncaim is elkezdtek kirajzolódni. A kézírást ezer közül is felismerném... Anyámé. Azok a hajlított, szinte már festett betűk... Alsó ajkamba haraptam, persze csak szimplán, egy másodpercre, ahogy felemeltem szürkés íriszeimet Yettára. Fejem haloványan megdőlt, oldalirányba, ahogy követtem kezének mozdulatait. Szinte még alig láttam, de már tudtam mit szorongat az ujjai között. Óvatosan vettem át tőle, ezzel egyidejűleg visszatolva az előbbi képet a tenyerébe. Nem voltam ledöbbenve, viszont azt hiszem, most már hihetek neki... Röhej... Tekintetem lassan araszolt a karcolt betűk között, mutatóujjammal finoman simítva át rajta. Újabb emlékek sorakoztak fel bennem, szépek és rémesek... Csak keveregtek, mint megannyi buborék, amit egy kiskölyök fúj szerteszét. Épp visszapillantanék a másikra, mikor válasza tűzgolyóként csapódott belém, és ahelyett, hogy kissé kedvesebben szólalhatnék meg, újra képes felcseszni az agyamat... - Mint mondtam: Semmit sem tudsz! - harsány voltam, de nem kiabáltam, még csak feljebb sem emeltem a hangomat. - De ha jobb lesz tőle, hajrá... Regulázz meg mami. - ejtettem el egy gúnyosabb félvigyort, ahogy az órát is vissza nyomtam a kezébe. - Mindenesetre nyertél. Hiszek neked... - morzsoltam el a szavakat némileg keserűen, de valahol biztos örültem neki. Majd ha lenyugodott minden, biztos átértékelem... - Szóval mi a sorrend? Leoltasz, aztán a nyakamba mászol? - ezúttal már egészen humorosan adtam elő magam, bár a nyomottságom árnyéka még mindig ott lebegett lelkem sötét kráterei felett.
- Én nem is magamról beszélek, hanem anyáékról! Totál nyolc, hogy velem mi volt vagy mi van, rájuk is gondolnod kellett volna! - Morranok vissza. Szép is a testvéri (v)iszony, az acsarkodás legalábbis már nagyon megy nekünk úgy fest. Kedvem lenne laza mozdulattal letépni az arcát. Grááh! - Honnan tudod, hogy nem úgy becézlek? - vetem oda neki a faszkalapozásra és bár valami gyerekes dac volt hangomban, ajkam szegletében szórakozott kis mosoly bújt meg. Ez az egész helyzet röhej ugyanis. Annyiszor és annyiféleképpen elképzeltem - drámaibbnál drámaibb módokon - de ez a lightos adok-kapok nem volt közöttük. A végére már apu órájával is előállok és úgy fest, ez megteszi a hatását. Legalábbis valami ilyesmit szűrök le a másik képének változásáról. - Eszem ágában sincs... egyelőre legalábbis. - Teszem hozzá csendesen és elteszem a képet meg az órát. Őszintén szólva tényleg azt kellene tennem: lecsesznem és addig ordítanom vele, míg le nem ég a fejéről a haja! De egyszerűen... elég a szemébe pillantanom és képtelen vagyok rá. Elég volt ez neki mára, talán sok is. Úgysem terveztem még egy ideig lelépni Fairbanksből most, hogy megtaláltam. Sort keríthetünk még a lecseszésre máskor is. - Hazamegyek. A többi pedig majd... még elválik. - keserűség gyűlik az én hangomban is, szóval jó lenne sietősre venni a formát. Ennek érdekében kicsit kutatok a zsebemben, hogy egy papírfecnire firkantott számot nyomjak a kezébe. - A számom. Ha esetleg... mindegy, mert kétlem, hogy keresnél. Csak tedd el, jó? - pillantok rá még utoljára, mielőtt elköszönnék és sietősen tovasétálnék, ízlelgetve az "Olen" nevet, mely végre arcot, jellemet és úgy egészében tartalmat is kapott, nem csak egy keresett, koptatott név volt a levegőben lógva.
Kezdőlap
