Csak kissé felszaladnak a szemöldökeim, ahogy látom, hogy gyorsan összekapja magát. Megfordult a fejemben, hogy okozok a feltűnésemmel némi meglepetést, de azért ekkorára nem számítottam, így a felvont szemöldök mellé egy mosoly is társul. Összességében véve azért humoros látvány, no. Amikor nehezményezi, hogy beleszólok a játékába, csak védekezőn emelem fel szabad kezemet, a másikat a kávé miatt csak kicsit emelem magasabbra. - Pardon. Csak ne bánts. Esküszöm, többet nem fordul elő. - Azért elég látványos, hogy az utolsó mondatnál a felemelt kezemen összekulcsolom a mutató és középső ujjamat. Persze amúgy továbbra is mosolygok, egy jókedvű megrovásnál azért több kell, hogy megilletődjek. Mindenesetre így elnézve, kívül esik a szőke sztereotípián, nem kell túl jó emberismerőnek lenni ahhoz, hogy az első pár szó után meg lehessen állapítani, ki hülye és ki nem annyira. Az elvárásaimhoz képest ez máris egy felüdülés. Jó, el kell ismernem, hogy nem nézek ki túl sokat a legtöbb emberből... hiszen csak emberek. Apró ráncok jelennek meg a szemöldökeim között, miközben beszél, de ez alapvetően nem a rosszallás jele nálam egyszerűen csak figyelek és próbálom követni. Ahhoz képest, hogy az imént még valahol az alvás határán volt, most egész aktívan be nem áll a szája. - Ezt most lefordítom neked úgy, ahogy a magam fajta kellemetlen alakok hallják: Kérlek szólíts Lady N-nek... légyszi, légyszi. - Mosolyom kiszélesedik, attól tartok mindenképp így kell szólítanom ezentúl. Szörnyű, hogy némelyek tényleg kifecsegik, hogy mi bosszantaná őket a legjobban és úgy gondolják, hogy a taplója nem fog élni vele. Pedig de. A kézfogásom amúgy a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető férfias, vagy akár erős kézszorításnak. Csak egy ilyen laza, formális izé. Emberek hátába töröm bele nap, mint nap az ujjaimat, ehhez még az én ízületeim se gyógyulnak elég hamar. Ha buzisnak tűnik, akkor ez van. A kávéfőzőt illetően letekintek a kezemben lévő műanyag pohárra, szemlátomást kissé elgondolkodtat, amit benne látok, majd tekintetemet körbejáratom és megindulok az első cserepes növény felé. - Akkor amondó vagyok, főzzünk egyet. Időm mint a tenger. - És ezzel bele is öntöm a műanyag kávémat a virágcserébe. Érdekel is engem, hogy ki lát és ki nem, nem fogom tartogatni. Arra, ami nem az enyém, valahogy sosem voltam akkora tekintettel és ez speciel nem az én gazom, még csak nem is tetszik. A koffeintől csak szebb lehet. A poharat meg a közeli kukába dobom. - Amúgy jól érzed itt magad? Pult, mosolygás, telefon, unalom... elég egyhangúnak tűnik. - Jegyzem meg csak úgy félvállról. Ha tényleg hoz nekem rendes kávét, akkor még a szülei felől is érdeklődök meg minden. Általában a társalgással nem szokott nagyobb problémám lenni, csak annak kell stimmelnie, hogy nekem legyen hozzá kedvem. Ja, meg hogy a másik ne bosszantson.
Kellemetlen, alak, nahát, milyen jó kis önreflexió itt első pillanatok egyikében. Lehet, hogy sokat szájalok, ha kibillentenek a tengernyi (haha) nyugalmamból, de nem fogom neki megadni a lehetőséget, hogy rajtam élvezkedjen. Persze a hirtelen jött nemtörődöm vállvonás azért von maga után némi színészi hiányosságokat, de a legtöbb ember úgyse figyeli meg ennyire a blöfföt. Közben hasonlóan felépített nyugalommal visszatérek a passziánsz agyfacsarónak épp nem nevezhető játékprogramjához. De csak addig, míg becsukom. Már a csudálatos beléptető program DOSos felületébe bámulhatunk bele mindketten, ám abba is csak addig, míg ki nem lövöm a monitort. Mert ha kávé, akkor kávé, de előtte persze megvárom, ahogy megszabadul a műanyag formájától. Szegény növény... aprón lebiggyedő szájszéllel figyelem az öntözését... Én is rá locsolom a kihült zöld teát, ami bizonyos kulturákban akár kényszerített kannibalizmusnak is minősülhetne. Miután Brody megszabadult minden csepptől, meg a pohártól, utána emelem rá a tekintetemet, és igyekszem nem láttatni, hogy olyan bambi az összképem első pillantásra, hogy a Disney életre szóló szerződéssel látna el rajzfilmdublőrként... nem, most a pókerarcgyakorlás jön. Nem engedjük elkanászodni az ilyen arcokat. - Nekem is rengeteg az időm... csak egy bökkenő van. - könyöklök fel a pultra, tenyeremben megtámasztott állal, meg a mondandóm nyomán kicsit felráncolt orrnyereggel tekintve rá - Nem biztos, hogy akarok adni, miutál elköpted, hogy kellemelten alak vagy, és sejtetted, hogy kellemetlenkednél a becses nevemmel. De alkukész vagyok, és nagyon kedves. Pultosmosoly be. Egyébként pedig nem kell itt átmenet, kis válvonással, rendesen szocializált leányzóként még a pedzegetett kérdésekre is válaszolok ezután, gördülékenyen. - Ó, nem annyira unalmas ám ez, csak vannak napok amikor jó, ha erre jár az új masszőr, lefoglalni az energiákat... És te? Élvezted a kétszázhetes szobából az osztrák hölgyet? Próbáltam neki finoman megmagyarázni, hogy a wellnesszrészlegen nem elvárás, hogy a vállát is lealapozózza. És bizonyos körökben ezt az arckifejezést, amit most produkálok titulálják "elégedett cicamosoly"-nak. Maximum még egy embernél nem leszek népszerű, eddig sem hívtak el sörözni, naés.
Érdeklődőn figyelem, hogy akkor vajon felpakolja-e a kör hármast a helyére, de csak bezárja a programot. Pedig most már kíváncsi lettem volna, hogy jó tippet adtam-e, de hát akkor mindegy. Azért, ahogy meglátom a DOS felületet, kissé elhúzom a számat, döbbenet, hogy volt időszak, amikor még ilyenen játszottam és még kezelni is tudtam. Persze csak felhasználói szinten, az alapvető érdeklődésem minden iránt, nem igazán szokott kitartani addig, míg valamibe mélyen is beleártom magam. Ugyebár miután megszabadulok a kávémtól, már tekintek is a lányra, arra várván, hogy meginvitál az irodába, vagy egyszerűen csak ő maga tűnik el, hogy feltegyen egy kávét... de nem így történik. Értetlen ábrázatomon felszaladnak a szemöldökeim, amikor valamiféle bökkenőt említ. Elég beszédes pofázmányom van, így nem kell felsőfokú nyelvvizsga, hogy olvasni lehessen róla. Amikor aztán fel is könyököl, megjelenik a képemen valami halvány, sokat sejtető mosoly... hogy mi is az a sok, amit sejtet, azt inkább meghagyom annak, aki látja is. Csak megjegyzem, hogy néztek már emiatt cukrosbácsinak, zaklatónak és még sok egyébnek is. Pedig ennyi izgalmat tán nem is rejt a mosolyom, vagy akár a becses személyem. Mindenesetre, ahogy befejezi szépen odasétálok én is a pulthoz Zoe-val szemben, kényelmes lassúsággal pakolom fel én is mindkét karomat, így azért jócskán leredukálva a távolságot kettőnk között. Nem akarom én megfélemlíteni, hiszen mosolygok. - A hozzám hasonló kellemetlen alakok továbbá alkudozni sem szoktak. Sokat rontana az imidzsünkön, ha megtennénk. De hogy lásd milyen rendes vagyok, meghallgatom, ha van ötleted mit kéne adnom a kávéért cserébe aztán esetleg mérlegelem. - Továbbra is marad a pofátlan mosoly és várakozó, rezzenéstelen tekintettel nézek a lányra. Nyilván nem elcsábítani akarom, de ha ő játszik, akkor én miért is ne mennék bele? Nem gondoltam volna, hogy meg kell harcolnom azért a bizonyos kávéért, de ha már így alakult, akkor igazából még tetszik is. Alapvetően nyitott vagyok az érdekesnek ígérkező társalgásokra. - Ó, nem ő volt az első, aki a teljes körű szolgáltatást félreértette, meg aztán egyébként sem volt az esetem... az alapozót pedig lemosattam vele, nem ma jöttem le a falvédőről. Neki is elment a kedve a bájolgástól, amikor szentségeltem egy sort, szóval legközelebb, majd nyomatékosíthatnád kicsit jobban is, mire is számítsanak. - Nem szemrehányás, hiszen továbbra is ott ül a szám szegletében az általános mosoly. Csak azért nem igénylem, hogy még élvezkedjen is azon, milyen elkényeztetett, kiéhezett bányarémekkel van dolgom, akik azt hiszik, hogy az olasz masszőr a gigolo fedőneve.
Látom a fején, hogy teljes értékű kiszolgálást várt volna, meg pultmosolyt, amire már csak a helyzetemből, és a kis arany névtáblácskámból predesztinálva vagyok. Hát pont ezért élvezet fordítottan arányos készséggel fordulni a helyi, jóképességű alkalmazottakhoz. Persze, nem kell ám alkalmatlanul gonoszkodó nőszemélynek hinni, nem vagyok én olyan fajta, bárki, bármit is képzel oda a szájmenésem mellé. Nem, én egyszerűen csak hajlandó vagyok mindenkit a saját szintje szerint kezelni. Szóval, ha viccesperverzfej-Brody így indított, hát ezt kapja vissza. Bizonyára bejön neki, azért bazsalyog úgy, hogy a gyengébb idegzetű hölgyek megállnának a növésben. Jobb helyeken egyébként emiatt, ha nem egy ideszakadt chicagoi izé lenne a nagyfőnök, akivel jó, ha egyszer beszéltem, hanem valami helyi nénje, simán bemószerolhatnám a pasit szexuális zaklatásért. Hihetetlen, hogy más szociopaták ezért évekig gyakorolnak tükör előtt, hogy aztán a széthúzott ballonkabát fölött tökéletes legyen az összkép. Ez meg csak így idecsapja. Hehh... Éééés ezzel éles kontrasztban tökélketes az alkalom számomra, hogy a bambitekintet-cicamosoly állat vagyok összképet tovább mélyítsem, amint a pasas elmosolyogja, hogy biza alkuképes. Reméltem is, bólintok rá. És azt is remélem, ilyen közelről azért nem látszik milyen veszélyes, több hetes fáradtságot hordoz a tekintetem. Az rontaná az összképet (delátszik). - Ó, pedig azt hittem egyértelmű volt. Tessék engem komolyan venni, nem rossz híremet kelteni, sem vicceskedni velem és jóban leszünk. Talán még kávézhatsz itt máskor is. Cápatartályban vagyunk, veszélyes ez a hely, az egyik kantinos csaj például meg akar ölni, mindig hajat tesz a rizspudingba... neked is elkellhetnek a szövetségesek. Természetesen a hótkomoly (haha) mondandóm közben nem marad el az összeszűkített szemrés, meg a hatásos visszafogott bólintás. Csak, hogy megmaradjon a fíling. Csak akkor remeg meg az ajkam, amikor a második emeleti nőstényállatról esik szó... jajj de udvariatlan gondolatban így nevezni, hajj de nem szégyellem magam érte. - Én eléggé nyomatékosítottam, anyanyelvén, sajátomon is, biztos te voltál, aki - csak azért emelem el az állam alól az egyik kacsómat, hogy megzongoráztassam az arca felé az ujjaimat - ... zavaros jeleket küldtél neki. Arról egyébiránt pedig végképp nem tehetek, hogy a bankkártyafedezet, és nem az iq-hányados alapján nevezünk ki egyeseket exkluzív vendégekké... Épp csak nem pislogok mellé ártatlanul, mosolyogva. Nembántok. Egyébként egy nagyobbacska szusszantással szakítom meg a csevej ezen részét, hogy megnoszogassam. - Na, hogy döntöttél, kéred ezzel az ízelítővel a kiváló szövetség-kávémat?
Az aranyos dolgok nagy támogatójaként egy szavam se lehet az állatkás kifejezés ellen, amit Zoe az arcára varázsol, nyilván az én kedvemért. Mármint erősen remélem, hogy az én mosolyom hatásának köszönhető, különben elveszteném a maradék önbizalmamat is. Úgyis megcsappant az utóbbi időben, de hát már én se vagyok fiatal száz éves, talán a korral jár. A szavait persze érdeklődőn hallgatom, be kell valljam, kimondottan kezd szórakoztatni a beszélgetés még ha egyelőre nem is nagyon tudom, hogy miért is jó neki, ha szívózhat velem. Mindenesetre rosszallóan megcsóválom a fejem a rizspudingos eset hallatán. Ez bizony valóban egy komoly hadüzenet az említett hölgy részéről. - Halál a némberre... Viszont ha jól értem, arra akarsz kilyukadni, hogy viselkedjek rendesen veled és akkor fedezel ebben a hidegháborús övezetben és még kávét is kapok. - Ismétlem el a saját szavaimra lefordítva a dolgot, valóban úgy festek, mint aki egy tényleges üzleti megbeszélést bonyolít. Még gesztikulálok is mellé, egyik kezemmel a pulton koppintok egyszer-egyszer, ahogy az alku mérlegének két nyelvét vázolom. Baromi ügyes vagyok abban, hogy komolytalan embereket is komolyan vegyek, még ha némi iróniával, vagy szarkazmussal is. Még hogy én küldtem volna kétértelmű jeleket annak a nőnek? Arcomra is kiül a felháborodásom, aminek azért nagy része azért megjátszott, ennyire azért nem gondolkozok drámaian ugyebár. Mondjuk amikor az orrom előtt mutogat, kicsit elhúzom a fejem, hogy aztán visszadőljek, amikor abbahagyja. - Ha szűrnénk az IQ-t, akkor már nyilván csődbe ment volna a hotel és egyébként meg senkinek nem küldök semmiféle jeleket. Olyan tiszták a szándékaim, mint egy tibeti szerzetesnek. A Dalai Láma hozzám képest Hugh Hefner. - Nagyon meggyőzően beszélek, bár magam sem hiszem el teljesen, amit mondok. Ugyan jelenleg valóban nem vet szét a szexuális túlfűtöttség és ehhez mérten tényleg nem szoktam jeleket küldeni, de jómagam is emberből lennék és mint ilyen... nos igen, szoktam ösztönösen... létezni. Biztos ez zavarja meg a nők receptorait, vagy farkasom, vagy mit tudom én. A végső kérdést azért jól megízlelgetem és megfontolom. Legalább is látványosan, távolba vesző tekintettel és gondolkodó ábrázattal, még azok a kis ráncok is megjelennek a szemöldökeim között. - Legyen, elfogadom. - Mondom végül újfent a leányzóra tekintve a pult fölött és ismét villantok egyet abból a bosszantóan nem ide illő mosolyból. Béke-pipa, szövetség-kávé, egyre megy. Egyre szimpatikusabb a csaj, szóval hagy örüljön a szöszi.
- Ámen. És gratulálok, Miss Marple, sikerült felgöngyölíteni az ügyet. Természetesen nincs sok öröm a hangomban, inkább rezignált irónia, hiszen ezt mondtam én is! Ha tudnám, hogy feljebb értékelődök a másik szemében még lehet rosszul is érintene a dolog, hogy a másik meg kicsit lejjebb. Persze roppantul elnéző vagyok jelen társaságommal, mert közel s távol ittlétem alatt ő az egyetlen, aki legalább veszi a lapot. Hót unalmas azokkal szívózni, akik nem veszik észre, hogy mit művel velük az ember - vagy ha nem tudják viccnek venni. Úgy nincs semmi értelme, a végén mindig azt hiszik nem vagyok barátkozós, pedig most is azt csinálom... mert lám, legyen, jó a Hefneres hasonlat annyira, hogy röviden felnevessek. Jójó, nem is értékelődik le Brody, bevallom töredelmesen. Arra azonban, hogy nem küld semmiféle jeleket, kicsit előrebillentem a homlokon, és úgy pillantok rá, nem kevés hitetlenséggel a tekintetemben. Megadom neki ezt az egy... kettő... három másodpercet (letelt) míg kellő önismeretről tehet előttem tanúbizonyságot. Ám mikor ez elmarad, újfent megismétlem az ujjzongorázós manővert az arca tájékán. - Akkor ezt beszéld meg a fejeddel, mert ez hét év letöltendő, ha engem kérdezel... - ellenben fordulok is, mert akkor bizony elfogadva a kávé. Nem valószínű, hogy ebben az öt percben fogja elárasztani a hallt a vendégek tömege, szóval megengedem magamnak. Remélem tényleg meggátolja őket a hóesés is, ami bebarikádozza lassan a kijáratot. A hátam mögötti irodaajtó felé veszem az irányt, és nemcsak hogy a szavakat képes vagyok sárkányként okádani, sokszor összefüggéstelenül, a fejemben is képesek a gondolatok hasonló káoszt ölteni. Egy ilyesmi csap fel, mert a kilinccsel a kezemben fordítom a fejem a vállam fölött elnézve, hogy tisztázzam a dolgot. - Nem, igazából nincs baj a fejeddel, leszámítva azt az érthetetlen tényt, hogy tudnak ilyen mosolyizmok a világon létezni. Nade... tartsd a frontot, ha esetleg valaki jön, mosolyogj rá, és kérd, hogy... nem, nem tudok hazudni... semmiképpen se mosolyogj rá, de kérd szépen, hogy várjon... ne, inkább ne csinálj semmit... vagy csinálj, de ne látványosat. Elmélkedhetsz mondjuk a verbális gátakról, és hogy miért nincs egyeseknek... Hozom inkább a kávét. - és természetesen a minimonológ alatt minden egyes szünetnél kis hátrapillantás jár, meg összeráncolt szemöldök, ahogy próbálom elkapni, mi lenne a legmegfelelőbb gondolat. Végül inkább csak legyintek a szabad kacsómmal, és rapidmód eltűnök amögött a bizonyos ajtó mögött végre. Nagy sóhaj... kávé feltesz, lefő, nem túl hosszú folyamat, de a székhelyemnek kint kell lennie, hogy ne harapják le a fejem. Szóval hozok a kinti létformának kávét, kis csészealjon cukorral meg dobozkás tejszínnel.
A kijelentésre csak felhorkantok némi rosszallással, de ez ugyancsak nem elég komoly ahhoz, hogy eltántorítsam a leányzót a további humoros megjegyzések eszközölésétől. Nincs bajom egyébként a humorral, még akkor sem ha éppen ellenem használják. Amúgy is meg vagyok róla győződve, hogy kellő humorérzék nélkül semmi értelme ennek az egésznek. Mármint nem az ismerkedésnek, hanem úgy alapvetően mindennek. Már szerintem én is rég begolyóztam volna, ha nem intéznék el sok mindent egy vállrándítással és egy poénnal. Szóval nem, nincs harag. Amikor aztán a kijelentésem hallatán rám tekint, én csak gyermeki ártatlansággal nézek rá vissza. Ugyan értem, mire megy ki a játék, de ilyen könnyen nem fogom beismerni, hogy talán bizonyos mértékig igaza lehet. Szóval állom a tekintetét és úgy teszek, mint aki nem tud semmit semmiről. Bizonyára érdekes festhet, ahogy én megpróbálok ártatlannak tűnni ezzel az arcberendezéssel. Mikor aztán fel is hívja a figyelmet... hmm... a sajátos vonásaimra, már elmosolyodok szélesen. - Bírónő, tiltakozok. Ez negatív diszkrimináció. Én és az arcom fellebbezünk a vádak ellen. - Kicsit el is tolom magam a pulttól, hogy még kicsit ki is húzhassam magam, ahogy szemernyi komolyság nélkül közlöm, mennyire is nem értek egyet. Persze ettől a mosolyom a képemen van. Kimondottan tetszik, ha valaki hajlandó megmondani a tutit. Általában csak utalgatnak rá, hogy még a szemem se áll jól, meg ilyenek, de ez így tényleg sokkal korrektebb és egyenesebb. Plusz azt is elárulja vele, hogy neki sem semleges a képem, ami azért imponál, akárhogy is nézem. Hiába vagyok már több mint kétszáz éves, egy nő (vagy férfi) érdeklődése mindig kimondottan jó érzés, vagy éppen szórakoztató... helyzettől függően. Amikor megindul, én találomra kiveszek egy ilyen kis kihajtogatható brossúrát, hogy megnézegessem, amíg várok a kávéra, addig jól fel is könyökölök a pultra. Viszont nem távozik rögtön, így meglepetten tekintek fel rá, amikor megszólal. Hát ez nem semmi. Csodálkozásom lassan át is vált hitetlenkedő mosolyba, ahogy hallgatom. Már valahol a felénél ott tartok, hogy talán közbe kellene szólnom, mert még a végén valami időhurokba kerül nekem és soha nem jut túl az ajtón. Már nyitom is szóra a számat, amikor legyint és eltűnik. Hát jó... ezt most nem tudom hova tenni, de kimondottan jól elbazsalygok rajta magamban. Persze nem vagyok rest, a kis brossúrával szépen megindulok, megkerülve a pultot és amint meglelem, hol is lehet bejutni, abszolválom is. Majd leteszem magam Zoe székébe... kicsit körbenézek. Majd egy kicsit jobban is, ha lelek esetleg személyes vackokat, amiket a kezembe vehetek és megnézhetek. Lehet, hogy tapló vagyok, de én inkább csak kíváncsinak mondanám magam. Végül is nem én tehetek róla, hogy felkeltette az érdeklődésemet a szöszi.
Igazából lehet, ha nem szóródtam volna ennyire szét az irodaajtó felé menet, akkor csak a vicc kedvéért az örökbecsű South Parkból eldudorásztam volna "Szexuális Zaklatás Panda" címzenéjét. Igaz, ez még nem garantálta volna, hogy Brody veszi a lapot... mindegy is, jobban lefoglalt saját magam szájmenése, minthogy újabb, konstruktív poént dobjak az arcába. Még a bíróságos referenciát is elfogadom, hagy örüljön a fejének (haha, szóvicc!) De persze, mire kell visszatérjek? Hogy a nemrég lezsírozott szövetségesem épp a cuccaim között matat. Na, szép nagy láma vagyok én is, francnak szórakozom itt a csinos kis csészealjjal meg, hogy a jobb minőségű kidobozkázott tejet pakoljam rá, amikor itt hátbadöfnek. Soha többé nem bízok egy pasiban sem, aki elég idős ahhoz, hogy tudjon összefüggő mondatokban beszélni... Biztos az éttermes csaj áskálódásának eredménye ez is, hamarabb beszervezte... milyen jó, hogy saját magammal is el tudok viccelődni ilyenekkel. Mindenesetre, azért nem olyan halk az ajtónyitódás, meg a sarkaim kopogása, hogy tökéletesen észrevétlen tudjak maradni bármilyen megtorláshoz. Nameg először le is pakolom azt a kávét a pultra... már, a belső pultra, hisz a recepció innenső oldalán van egy másik is, ahol az írófelület van, hogy az ülő jómunkásemberek tudjanak dolgozni. A vendégek felé meg ott az állópult. Egyébként többen is dolgozunk itt, szóval több ilyen kis zug található, több monitorral, az én szerencsés posztom az, hogy a középső területet birtokoljam a soron. És, hogy milyen hütyüjeim vannak? Legfőképp ezer post-it, ami a nem létező memóriámat hivatott helyettesíteni. Minden színben, formában és méretben megtalálhatóak ezek egész kis kódrendszert alkotva. A szövegbuborék a személyesebb dolgoknak "hagyatéki miatt felhívni a kopaszt", a sztenderd szögletessárga meg az ide kapcsolódó dolgok miatt "nyomtatót viszik sze 09:30". De a lekerekített rózsaszínt például szívesen alkalmazom motivációra... mert igen, az osztrák nőci karikatúrája például a szívemet sötét örömmel tölti el, akárhányszor rápillantok. Máris könnyebb az élet... A jó amerikai sztereotípia ellenében pedig isten ments, hogy családi vagy egyéb képkereteket sorakoztassak itt. Az újabb események fényében az egyetlen darabot, aminek lett volna itt helye, el is suvasztottam, jó messzire, köze sincs már a hotel épületéhez. Ami miatt inkább megveszek, azok a régi cuccok. Ide (sajnos vagy szerencsére) a "munkahelyi egységesség" miatt nem pakoltam be sok mindent, pedig képes vagyok ezeket az életterem rovására is halmozni. Ám az alumínium lemezgyári, '63 mas, lendkekeres kis játékcadillac igazi kis ritkaság itt a sok márvány, meg iratkapocs között. Retroszaga van, ráadásul eredeti minden részletében a kis kopásokkal meg a zsírkrétanyommal az oldalán. A másik kis hülyeség a minigramofon, ami természetesen csak dísz, de régebbi, szebben munkált... és leginkább papírnehezéknek használom. Szóval ez volna a privát szféra, amibe ez a pofátlan hímállat most minden kérdés nélkül belekontárkodott. Én meg most pakolom mellé le a kávét, épp csak nem fejsimivel... ahha, nem. Ez így nem fog menni, még a végén azt hiszi, hogy ilyesmit meg lehet csinálni. - Oké, akkor én most lemegyek a gyúrótermedbe és összekeverem az olajaidat, kifordítom a pólóidat, összeülöm a padodat, meg ilyesmi, hogy kvittek legyünk... nem vagy te egy kicsit... ~kabbeafiszem?~ - a végtelen nyugalom azért nem teljesen jellemző, bár annyira komolyan azért nem vagyok felháborodva, mint ahogy tesshet. Inkább csak ráfogok a görgősszék támlájára, hogy kiforgassam a benne csücsülővel együtt. - Na sipirc.
Olyan vagyok, mint Columbo, kinyomozok én itt mindent a szösziről, amíg ő a kávét főzi. És hogy miért? Hát ez egy nagyon jó kérdés. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, nincs nekem semmi mögöttes szándékom. Ha már lehetőséget kaptam, hogy bepofátlankodjak a pult mögé, akkor ugyan mi tartana vissza attól, hogy nézelődjek? Ráadásul mindent vissza is rámolok a helyére, szóval még azt sem lehetne mondani, hogy rumlit csinálok. Jó, mondjuk az egyik post-it nem igazán ragad vissza, de azzal is megküzdök, hogy legalább egy kis ideig fent maradjon a felületen, ahova szánták. Apropó post-it. Bizony van alkalmam néhányat elolvasni, amik közül a nagy része kimondottan unalmas. Már épp kezdenék lemondani róluk, amikor észlelem a merészebb szín-, és formavilágú darabokat. A karikatúrán például remekül szórakozok (az az, amelyik nem akar visszaragadni, miután sikeresen leszedtem és ragasztanám vissza). A személyesekből is sikerül elolvasni párat, de kellő információ hiányában nem nagyon tudom őket hova tenni. Hagyaték? Talán meghalt valaki? Ez csak nem szállodai ügy, az unalmas dolgok a sárgákon vannak. Óóó, retró cuccok. Ezeket is de szeretem. Még egy pár pillanatig élnék is a gyanúperrel, hogy ez nem is Zoe asztala, de ahogy elnézek a másik kettő felé… Nos, azt hiszem szereztem egy érdekes, új ismerőst. Bár speciel úgy fest, hogy ezzel a lendülettel veszítem is el, ugyanis épp azon érhet tetten, hogy a Cadilac-jével játszok. Legalább is mindenképp kellett vele egyet farolnom a belső pulton, ezt még én sem tudtam megállni, nem tehetek róla. - Azért ne essünk túlzásokba, nem csináltak semmi rosszat… és azt is csak halkan. Azért bocsánat, ha belegyalogoltam a személyes szférádba, de túl érdekes volt. Jobban belegondolva ez a te hibád. – Állapítom meg, ahogy felnézek rá ültemből. Csak a szám felfelé gördülő szeglete árulkodik róla, hogy valahogy én sem veszem annyira véresen komolyan ezt a szituációt. Ugyan már, Zoe akkor sem tudna megfélemlíteni, ha kétszer ekkora lenne és tüzet okádna. Na jó, ha tüzet okádna, akkor esetleg igen. Lábaimat kissé felhúzva engedek a kiforgatásnak. Ábrázatomon némi meglepettséggel tekintek fel rá továbbra is, amikor megkapom az instrukciót, márpedig egy sipirc formájában. - Hmm… Az okos lányok gonoszak. – Állapítom meg némi megjátszott felháborodással, majd ezzel a lendülettel fel is tápászkodok és szembe fordulok vele. Egy pár másodpercig csak homlokráncolva és szemöldök összevonva tekintek le rá, kihasználva, hogy most én vagyok a magasabb. Majd mutatóujjam felemelve neki szegezem. Mármint nem érek hozzá, csak majdnem. - Köszönöm a kávét… még ha nem is kérdezted meg hogy iszom. – Jegyzem meg végül a nagy komolyságból kiszélesedő mosollyal. Ennyi. Drámai köszönetnyilvánítás és egyébként szinte meg vagyok róla győződve, hogy nem úgy csinálta, ahogy én szeretem, de ez már csupán részletkérdés. Szerencsére nem vagyok annyira válogatós, hogy ne tudnám úgy is meginni, ahogy ő jónak látta. Így ha csak nincs egyéb hozzáfűznivalója, akkor megkerülöm szépen és magamhoz is veszem a csészémet szigorúan csészealj nélkül.
Persze, hogy unalmasak a dolgok, ez egy munkahelyi asztal lényegében. Az ember nem itt fogja élete legizgalmasabb dolgait megtalálni, hacsak nem egy cirkuszi bohóc irodájáról van szó, mert na azzz... az bizonyára megérne egy misét. De azért én is elég kivételes vagyok a recepciós dísztökök sorában, legalábbis ebben, hogy kifejezetten szórakoztató irányba fordítom a kreativitásom, ha vannak unalmas perceim, nem pedig körömreszelésbe fojtom az időt. Az meg már csak hab a tortán, hogy van más is, aki élvezheti ennek gyümölcsét. Csupán az keseríti meg a dolgot, hogy ezt persze az én beleegyezésem nélkül teszi. Ráadásul... namiafranc, még autókázik is a drága kis jószágommal? Hát mindjárt lehidalok komolyan... De persze marhára igyekszem, hogy tökéletes legyen a felháborodásom, és közben a vigyorom is elnyomjam, amit a másikból kiszabadult infantilizmus eredményez. Voltaképpen egész aranyos is lehetne, ha nem lennék rá kicsit zabos. Mert én vagyok az irigy gyerek a játszótéren. - Aha, az én hibám... hol vagyunk, az ötvenes években? A nő úgy viselkedett, muszáj volt megadnom neki, ami jár... - csudálatos takarózás az erőszaktevő férfiak felől. Ma is bepróbálkozik ezzel egy-két pszichopata, fel is megy bennem a hallatán a pumpa, szóval ha nem is komoly a szituáció, ebből a felháborodásból kaphat minimális színészettel tűzdelt ízelítőt Brody. Nameg odanyúlva a kezembe kaparintom a lemezcadillacet. Épp csak nem szorítom a keblemre, amikor érkezik a megállapítás, hogy gonosz is volnék, meg okos. Ami azért, ha mást nem is, elsősorban egy szép ívben megemelkedő szemöldököt eredményez nálam. - Ezt nem tudom, hogy állapítottad meg, és azt sem tudom kiről is van szó. - Pislogok rá, mint a ma született bárány, tökéletesen puha, rajzfilmbe illő figuraként. Épp csak nem villantom meg mellé az ártatlan butaságomat tökéletesen bizonyító lágy mosolyomat. Mert tökéletes bizony a helyzeti előny, egészen addig, míg a pasas nem él a magasságával, meg a mutatójával az orrom előtt. Nagyon-nagyon-nagyon nagy a kísértés, hogy egyszerűen harapást imitálva hessegessem el az arcom elől a fenyegető ujjat. De inkább csak jelzés értékűen ráfújok kicsit. - Nem tudom, észrevetted-e, de benne vagy az aurámban, aminek nem örülök... egyébként pedig, ha kinyitnád a két kicsi szemedet, láthatnád, hogy a cukor, és a tejszín tökéletesen, elkeverés adagolás nélkül figyel a csészealjon, ennél jobbra sehol nem számíthatnál. Főleg nem ilyen botrányos viselkedés után. És nem hazudok, minden említett dolog, meg egy kiskanál is ott pihen. Épp csak a keksz hiányzik a tökéletes éttermi kiszolgáláshoz. Kár, hogy nem is érdemli meg ezt a másik. Pofátlan aurába és személyes térbe mászó, perverzfejű, játékkal matatós izé. Kedvelem. Meg nem is. Egészen ambivalens már most a dolog. És ezt épp csak nem egy hajhúzással kell a tudtára adnom. Igazán fejlett vagyok szociális téren.
Némileg elkerekednek a szemeim, amikor érdekes párhuzamokat kezd húzogatni köztem és az ötvenes évekbeli gondolkozásmód között. Pardon, de én már akkor is különcnek számítottam, szóval minden mimikai ráncommal tiltakozok a beskatulyázás esélye és az igencsak negatív megítélés ellen. - Mélységesen tisztelem a női nemet… meg igazából bármelyik nemet. Jó, kicsit szabadabban fogom fel a személyes szféra fogalmát, nagy kaland, olasz vagyok, folyton túl közel megyek meg mutogatok. De ez az utalás attól még erős volt. – Nincs azzal gond, hogy poénkodik, értem én a humort, csak nem értékelem mindig. Jó, persze, ki nem akadok, de az azért tökéletesen érezhető, hogy most nem is szállok be a viccbe – ha egyáltalán annak szánta -, mert szerintem egyszerűen messzire ment. Tényleg semmi rosszat nem tettem. Legalább is semmi olyat, ami miatt szégyellném magam, a mentalitásomat meg egyszerűen meg kell szokni. Természetesen észreveszem, ahogy magához szorítja a kis járgányt, de ez csak ez csak egy leheletnyi csodálkozást csal az arcomra, ami azzal a lendülettel el is tűnik. Konstatáltam, hogy máshogy viszonyulunk a magántulajdonhoz, ennyi, bár az nem biztos, hogy legközelebb képes leszek tekintettel lenni erre. A válasza némileg összezavar, főleg, hogy nem vártam semmiféle választ, csak egy költői megjegyzés volt, mellyel levontam a bennem megfogalmazódó következtetést. Szóval meg is jelenik a bizonyos ránc a szemöldökeim között, és némi értetlenséggel nézek vissza Zoe-ra. A szerénységet sosem tartottam igazán erénynek, a kishitűség meg egyenesen egy olyan probléma, amivel orvoshoz kéne fordulni. De most erre mit is mondhatnék? Pár másodperces látványos gondolkozás után nézek ismét szembe vele. - Oké. – Mondom végül nemes egyszerűséggel. Engem is meglep, hogy csak ennyit mondok. Végül még a vállaimat is megvonom. Én aztán magyarázkodni nem fogok neki, egyszerűen csak felfogom, hogy nem érti, eltárolva, ennyi. Úgy is tudja kiről beszélek és ha nincs is igazam, attól még én ezt szűrtem le, amin változtatni se fog. Teljesen értelmetlen lenne ebben az irányban folytatni a beszélgetést. Nem mászok ki az aurájából, csak leengedem a kezem, miközben beszél. A vége felé, kicsit oldalra billentett fejjel tekintek el mellette, hogy szemügyre vegyem a már említett kávémat. Igen, észreveszem körülötte a tejszínt és a cukrot, de egy percig nem szégyellem el magam. Helyette újra rá fókuszálok. - Nem iszok tejet és nem fogyasztok tejterméket. Megkérdeztem volna, hogy esetleg tartotok-e tejport, de ha nem akkor anélkül is megiszom. A botrányos viselkedésemért pedig elnézést kérek, de speciel ez abból fakad, hogy én én vagyok, ez pedig az arcom és most mi ketten szeretnénk továbbá azt is megkérdezni, hogy nincs-e kedved esetleg a pulton túl is összefutni valamikor... velem – Igazából esélye sincs közbevágni. Nem hadarok, de egy szuszra mondom olyan határozottan és folyékonyan, mintha könyvből olvasnám. Még csak zavarban sem érzem magam, nincs abban semmi rossz, ha valakit elhívok, hogy töltse velem a szabadidejét. Szerencsére nem kell még csak randinak sem gondolni, lévén ezt egyébként sem lehet előre eldönteni. Szemöldökeimet kissé fel is vonom, úgy nézek rá várakozón. Rég vitáztam ilyen jót, általában, aki ebben partner lenne, az annyira hülye, hogy a kedvem is elmegy attól, hogy vitába szálljak.
Nem akarok végbemenő következtetéseket levonni abból, hogy külön kiemelte a másik nemet, mert egy: nem biztos, hogy jelent bármit is, kettő Túl Sok Információ. Csak ezért nem is hadarom bele a képébe hogy téesi-téesi. Mert van agyam a látszatduma és a szöszkeségem ellenére is. Azt pedig marhára nem veszem észre, hogy ebben a témában egyébként meg hirtelen átment fapofába. Hát na, furcsa is lett volna, ha még ettől sem akadt volna ki benne valami. Még a végén feltételeztem volna, hogy ez egy sorszerű találkozás, és elkezdem volna regényesen megtervezni a fejemben, hogy elszökünk kéz-a-kézben, és egy örökkévaló Hallmark képeslapon fogunk szaladni harmóniában a naplementés tengerparti homokban. Nem. Helyette kapok a konyhaolaszságomon, ha már azzal takarózik, hogy azért mászik bele az emberek aurájába, mert a csizmából való. - Akkormeg no aura vicino, capisci? Igen, tudom, hogy csak egymás mögé pakolok szavakat, de úgy, hogy tudtommal egy olasz könyvet, vagy igazi, nem kevertamcsi embert (főnök és jelenlévőn kívül) nem sikerült eddig még látnom... hát ahhoz képest szerintem brillírozok. És minden jó, hogy így történik. Természetesen a kis Caddy még mindig a mancsomban, mert az én drágaszágom. A kávét szívesen osztogatok, de az ilyen digóknak elsőre nem nyomom ám a kezébe a kincsvadászataim eredményét. Éééés láthatóan tényleg kizökkentünk a romantikus egy hullámhosszból, mert a szerénységem iróniáját se érti. Nembaj, elvégre csak egy olasz masszőr, van ilyen... viszont az, hogy nemcsak aurában van, de még tejtermékeket se fogyaszt, hát az vérlázító. Vagy legalábbis megér nekem annyit, hogy mű-szkepticizmussal megemeljem a szemöldökömet s, már épp biza közbevágnék a nagymonológba. Gondolom én - még mielőtt elérkezne oda, hogy hatos szintű vega is, és nem eszik semmit, ami árnyékot vet, csak fényenergiát.... De nem sikerül. Mert orvul nem hagyja. Hát, nőiesen nem, inkább közönségesen elnyitott szájjal ér a mondat befejezése. Mert sikerült kizökkenteni. Ajóéletbemár. Ez nem a megfelelő forgatókönyv, nem ezt szoktam meg, és nem ez a... helyes? Helyes. Szóval levegő be a válaszra, meg kicsit a cipellőm orrába nyomom a lábujjaimat, hogy felebb tornásszam magam... hogy legalább egy szintben legyünk, agy valami olyasmi, ha már itt pofátlankodik továbbra is. - Nem is tudom, ilyen átok van rajtam, hogy a pult... ez a pult, ez nagyon közel kell legyen, különben nem vagyok életképes, sorvadok meg ilyesmi... szörnyű dolog. Meg... minden teliholdkor vérhattyú leszek, és csak a nővérkém horgolt csalánkesztyűje változtat vissza... igen. Ez meg a masszív zavartságban hülyeségeket mondok - szindróma.
A fapofa azért erős túlzás, de tény, hogy a megjegyzése valahol szíven ütött és tőlem telhető komolysággal is fejezem ki a nemtetszésemet. Nincs azzal semmi bajom, hogy szeretne humoros lenni, még a megjegyzéssel sincs semmi bajom, azt leszámítva, hogy úgy lettem megítélve, ahogy nekem nem igazán tetszik. És akkor még neki is áll olaszul kiosztani. Hát megzabálom... még ha nyelvtanilag úgy helytelen a mondat, ahogy van. Még szerencse, hogy tudok amerikaiul gondolkodni és értem mit akart kifejezni, így én csak lendületesen felemelem a kezeimet és egyet lépek hátra színpadias látványossággal. Egy ujjal se tapodom az auráját, de azért azt nem ússza meg, hogy ne válaszoljak hasonlóképp. - Impari nell'italiano, prima che si vanterebbe della Sua conoscenza di lingua. Csak a miheztartás kedvéért. - Halvány, elégedett mosoly jelenik meg a képemen. Tudom, elég gáz, hogy a saját anyanyelvemmel vágok fel, de speciel ő kezdte. Ne okoskodjon akkor, ha pontosan tudja, hogy a másik sokkal okosabb abban a bizonyos dologban. Egyébként leengedem a kezeimet, a gesztus megvolt, hogy ezentúl egy ujjal se nyúlok az aurájához, szóval értelmét veszti a mozdulat. Egyébként elég nehezemre esik rájönni, hogy jelenleg mit is gondol rólam, tekintve, hogy még mindig úgy szorongatja azt a kis kocsit, mintha legalább el akartam volna lopni, vagy különösebb veszélyt jelentenék rá akár ebben a pillanatban is. Most vagy tényleg tart az eredendő közvetlenségemtől... vagy halvány fogalmam sincs mi járhat abban a csinos szőke buksiban. És mivel borzasztó kíváncsi vagyok, ezért lennék olyan piszok, hogy kiderítsem. A válasza hallatán pedig láthatólag szóra nyitnám a szám, de csak nem csitul el és csak mondja a hülyeségeket, én pedig végül csak apró fejcsóválással döntöm oldalra a kobakom. Az már túl látványos lenne, ha még meg is vakarnám a fejem, bár tökéletesen kifejezné azt a fajta értetlenséget, ami most az arcomra is kiül. - Vigyük a pultot is? Mondjuk elég rendhagyó lenne, te a pult meg én, de nem hiszem, hogy ne tudnánk megoldani, ha nagyon akarnánk. Egyébként sétálhatunk is, elkísérhetlek valamerre, vagy ilyesmi, nem kell semmi klisés randiszerű hülyeségre gondolni. Természetesen a pult is jönne velünk, a hátamra kötném és akkor nem is zavarna annyira. - Mondom mindezt fapofával, de azért... annyit mégsem érne a kíváncsiságom, hogy pultot cipeljek miatta, még ha egyébként képes is lennék rá. Bár ezt meg ő nem tudhatja, szóval édesmindegy. Azért a bútordsarab említésére megpaskolom annak a márványlapját. Látványosan tőle másfél-két méteres körben kezdek el araszolni, tartva a távolságot, ugyanis szeretnék eljutni a kávémig, aztán nehogy itt meg legyek róva, hogy az aurájába sétálok, főleg borzalmas olaszsággal ne. - Akkor nincs tejpotló? - Kérdem újfent mintha mi sem történt volna, hiszen ez a válasz lemaradt az imént ugyebár.
Nem is okoskodom, csak szerettem volna az ő anyanyelvén is felvetni a problémámat, ha már a sajátomat úgy tűnt, hogy nem tudja értelmezni. Ha arra hivatkozik, ami, akkor viselje az ilyeneket. A digómindenit. Azért kicsit elrántom a szám szélét, erőteljesen leplezve, hogy valahol beindultak azok az érthetetlen receptorok, amik az idegen anyanyelven beszélő pasasokat olyan tetszetőssé teszik a nőneműek körében. A francia és az olasz kifejezetten aljas egy nyelv, ilyen szempontból... mert kinek olvadna le a bugyija, ha valaki németül kezdene gajdolni? Max Brünhildának a hegyről... najó nekem is, de én elcseszett egy lény vagyok. Szóval pislogok inkább, és fölényesen felvonom a szemöldököm. - Hjó, elismerem, az olasz még nincs bent a repertoáromban, de azt valahogy sejtem, hogy csúnyán visszaoltottál. - épp csak nem szűkítem össze amolyan DiCapriósan a szemréseimet, hogy gyanakodva méregessem azt a jellegzetes pofázmányát. Mintha legalábbis arra lenne írva a fordítás. Egyébként, ahogy távolabb lép, én is engedek a Caddy szorításán, és vissza is helyezem a belső pultra. Gondosan elrejve egy tollakat tartalmazó bögre és egy sárga post-it halom mögé. De mivel kell valami, amit most nyönyörgessek, egy toll bánja a dolgot. Meg a másik füle, ahogy kicsit megkattogtatom, meg kicsit gesztikulálok vele. Mert közben masszívan dolgozik ám az agyam. Az egy dolog, hogy a válaszon, de a frappáns válaszon, mert érzem, hogy orrhossznyira növelte az előnyét ezzel az undok olasz csapdával. Amúgy erősen csodálkozom, hogy továbra is itt próbálkozik, és értetlenséggel dolgozza fel a hallottakat. Nem értem a dolgot, miért nem hagy a búsba... magamat is alig. - A pult szerintem eléggé tősgyökeres, hogy ne akarjon költözni sehová. A megingathatatlan lojalitásából nem szeretném kimozdítani. - ennél jobban nem is írhattam volna körül, hogy a pult, az le van ide betonozva... nem jön - Ellenben, ha szépen megkérnéd, hogy ne legyen olyan destruktív velem. És közölnéd vele, attól még szeretem, hogy néha máshová is elmegyek nélküle, akkor talán megtörik az átok... ó, mondtam, hogy ő is olasz, azért ilyen? Lehet, a kommunikációs gátak is tehetnek róla, hogy nem érti egészen tisztán a szándékaimat... szóval jó lenne, ha megpróbálnád te is, mint talján a taljánnal. - Hát persze, hogy csak beszéltetni akarom, mert nyelvbuzi is vagyok, meg... csinálja már egyszer azt, amit kérek tőle! Teljesen jó volna, ennyit megér egy séta vagy valami, nem? Közben, mintha csak elfelejtettem volna, hogy én kértem, menjen távolabb, egyre jobban húzom össze értetlenkedve a szöszke szemöldökömet, ahogy elkezd itt araszolgatni. - Mi a... jajjistenem... oké, értem, most ez lesz műsoron... egyébként van tejpótló, de azt a gonosz kantinostól kell szerezni, és az egy küldetés. Ez meg egy pult, amitől még mindig fel kell oldani. Szóval összefűzöm a fekete blézerem mellkasa, meg a csinos névtáblácskám alatt a karjaimat, hogy kérdően pillanthassak a másikra.
Sokat sejtető mosolyra húzódik a szám, amikor itt mindenféle feltételezéseket oszt meg velem, miszerint nyilván beoltottam. Egyébként igaza van, de még legalább pár másodpercig hagy tartsam bizonytalanságban. Egyébként az idegen nyelveknek megvan az a szépsége, hogy ha a másik fél nem érti, akkor még mindig lehet szépíteni. Mint amikor a kedvenc éjszakai pillangómmal rendszeresen közöltem, hogy egy 'puttana marcio', ami egy idő után már a 'nagyon szép vagy' jelentést vette fel a kis utóferdítéseimnek köszönhetően. Hát végül most is válaszra nyitom a szám. - Ugyan... csak annyit mondtam, hogy még egy kis gyakorlásra szorul az olaszod, de egész jó. - Hát hazudnék én neki? Egyébként ha az átlag-amerikainál kicsit több emberismerettel rendelkezik és úgy intelligenciával, láthatja a szemem sarkában elmélyülő kis ráncokat, ahogy alig láthatóan összeszűkítem a szemeimet. Kicsit csibészes és ha valaki nem hiszi el, amit mondok, az általában ezért nem teszi. Pókerben ez egy nagyon haszontalan beidegződés, de ha oda is sodor az élet, hogy elszórjam a pénzem, akkor azt napszemüvegben teszem. Eddigi értetlenségem, a nagy monológ közben csap át gyanakvásba és ez bizony az ábrázatomra is kiül. Bár nem mondom, hogy különösebben könnyű lenne követni Zoe-t, de nem csak hogy felfogom, amit mond, de még sikerül valamelyest mögé is látnom. Mármint úgy realizálom, hogy most tényleg olaszul kéne beszélnem a pulthoz. Kezdem kicsit úgy érezni, mint a mesebeli herceg, akinek mindenféle próbákat kell kiállnia, hogy elnyerje a királylány kezét... pedig nekem még nincsenek is ilyen hatalmas terveim. - Van egy sanda gyanúm, hogy a kábeltévén nálad nincs olasz csatorna. De ez csak egy tipp, viszont egészen biztos, hogy nem fogok a pulttal társalogni. Veled akkor már előbb, bár nagyjából ugyanannyira értitek. - Jegyzem meg mosolyogva, talán még némi hitetlenkedés is vegyül a tekintetembe. Nem gondoltam, hogy valakinek tényleg tetszhet annyira egy nyelv, hogy úgy érezze, álnok kis rafinériákhoz kell folyamodnia, hogy beszéltessen. És levágja, minek tudható be a szörnyű távolságtartás, meg a nagy óvatosság, amivel a kávém felé igyekszek, így persze ki is szélesedik a mosolyom a felismerése hallatán. Már épp nyitnám szóra a számat, amikor elhangzik megint a pult és a kényszer, hogy olaszul kommunikáljak. Rosszalló mosollyal csóválom meg a fejem, majd rövid hatásszünet és...* - Ritengo così, come se siamo stati sul mercato ittico ed ora dovrei vendermi. Non so perché vi lascio fare questo con me. Indovino che siete più abile, di credere i vostri capelli biondi. Ed ora non capite una parola, così… contatore. - Beszéd közben ösztönösen kezdek gesztikulálni, de közel sem olyan hevesen, mint mondjuk ezt még annak idején tettem, mikor még tisztán olasz voltam és úgy is gondolkodtam. Azóta már sokminden kikopott, felhígult. Egyébként az utolsó szót is tökéletes komolysággal fűzöm hozzá és már szinte színpadiasan nézek a pultra, kezemet is jól ráteszem. Remélem most már meg lesz elégedve velem a lány, mert még valami őrültség és bizony túlfeszíti a húrt, ami kár lenne érte.
Nem múlik a gyanakodva szűkített szemrés, és nem javít a dolgon ez a hatalmas ártatlanság, ami Bro szavain keresztül áramlik. Hisz már a szeme sem áll jól! Najó, kivételesen nem ez tűnt fel nekem, hanem az elemi gyanakvásom él, mert az eddigi ismeretségünk alapján bizton állíthatom, hogy csavaros egy figura, ha a bosszantásról van szó. - Aha... - csak úgy sugárzik rólam a végtelen bizalom, megkérdőjelezve egyáltalán a jogosultságát annak, hogy ilyen ártatlan bambiszemekkel, meg nagy szöszkeséggel rendelkezem. Ez van, ne tessék nekem se hinni, én is csalok. És éljen, látom, hogy kapisgálja, miről is lenne szó... a megjegyzését viszont ugyebár mindaddig figyelmen kívül hagyom, míg az érvelésem a pulttal való tárgyalásról ki nem futja azt a bizonyos aduászt. Lám-lám... kivárok, épp csak elfelejtek egy kicsi levegőt venni, ahogy figyelem, miként hat a meggyőzőkém... bár valljuk be, igazából csak "ugráltatom" a digót, hogy nekem is jó legyen. Igen, vagyok ilyen ultraperverz, hogy az idegen nyelvekre izgulok... Most pedig annyira rákoncentrálok a dologra, hogy láthatóan az egészséges, nőiesen egyenes tartásomat tökéletesen felbontva előredőlve zoomoljak rá, míg beszél. Ha nem a szavak kifejezetten, hanem az összkép érdekelne, ami az előbb sikeresen arcon ütött egy jegesre fagyott tonhal minőségében, bizonyára ki is ülne az elégedettség az arcomra. Így csak kicsit egymástól elnyílt ajkakkal ignorálom a gesztusokat.... aztán meg szinte látni, ahogy processzálok, és egy nagy levegővétellel együtt egyenesedek ki. Mintha felfújták volna a belső lufit. Csak azért is messziről kezdem a reagálást a hallottakra, eszemben van még a visszatartott válasz. - Mostanában nincs nagyon időm figyelni a kábel felhozatalt, ha meg igen, akkor megmaradok a csiga és a kolbászevőknél... egyébként tudtad, hogy az olasz és az francia azonos, latin tőről fakad? Még az is lehet, hogy a felét értettem a szövegednek... - vonom fel a szemöldökömet egészen könnyed érdeklődéssel... és az a szép az egészben, hogy csak félig blöffölök. Annyira más a kiejtés, hogy nagyon kellett fülelni a dologra, de nem most jöttem le a falvédőről, egy ideje már tapad rám az idegen nyelv, mint a kosz. És nem várom meg a reakciót, hanem jelentőségteljes Sherlockos mozdulattal emelem az egyik kacsómat, és tűnődve simítom végig az állvonalamat. - Mert... vajon ki lehet szőke, aki nem ért valamit? Bizonyára nem a pult, akit jóindulattal is fabarna hajjal képzelnék el... Kérdésem lehet nem marad költői... de ha végre felveszed azt az szerencsétlen csészét, szerezhetünk az ősellenségemtől neked belevalót. Bizony, a mondat felénél visszaváltok britből a megismert, pergősebb hanghordozásomba. Szerencsére pedig nem vagyok olasz, ezt egészen a saját módomon űzöm, és nem gesztikulálom le a monitort a márványlap tetejéről se a visszafogottságomért cserébe. - Egyébként ez egy igen. - teszem hozzá mintegy mellékesen.
Színpadias hitelességgel bólogatok a cinikus kis válaszra. Nem mintha nem hallanám ki belőle, hogy nem hisz nekem, de akkor már én is rájátszok. Én is tudom, hogy ferdítettem, ő is tudja, viszont nem tudja, hogy miben, így igazából nálam van a labda. És meg is elégszem ezzel egyelőre. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy élvezetes olyasvalakivel beszélgetni, aki tudja melyik a jobb és bal keze és netalán a száz szavas szókincsen is túlmutat a műveltsége. Okos lány ez a Zoe, még ha a pult mögötti szőkeség eddig nem is erre engedett következtetni. Hogy a fenébe ne érdekelne. Ha ő az idegen nyelvekre izgul, akkor én meg az intelligenciára, nyilván ezért is tűnhetünk két hepciás, hiperaktív mókusnak, akiket összeeresztettek. Legalább is a fejemben megvan a kép, de amíg élvezem, addig ezzel nincs baj. És akkor ugyebár jön a kis olasz monológ, amit képes vagyok itt rögtönözni neki. Nyilván nincs annyira ellenemre, ha megteszem, olyasmire úgyse tudna rávenni, amit nem akarok, de ebbe még nem halok bele és nem is haltam. Persze azonnal megjelenik szám szegletében az apró... perverz(?) mosoly, ahogy látom azt a kifejezést az arcán. Azt hiszem valaki tényleg marhára élvezi, hogy fitogtatom az olaszságomat. Jó érzés, ha nem csak annyi marad meg belőlünk, hogy pofátlan, kötekedő bunkók vagyunk, akik sokat hadonásznak. - Hát az szörnyű lenne... - Mondom felvont szemöldökkel, csak hogy mimikám épp az ellenkezőjét sugallja a szavaimnak. Tulajdonképpen ez sem izgat, ha valahogy meg tudta fejteni, amit mondtam, általában sem azért beszélek, hogy járjon a szám. Egyébként nyelvészeti kérdést ignorálom... vagy inkább tudomásul veszem a már tudott információt. Inkább arra figyelek, hogy most mit is akar ezzel a detektívesdivel, még kicsit össze is szűkítem a szemeimet, csak hogy az apró ráncok megjelenjenek a szemem sarkában. - Attól tartok ez örök rejtély marad, de remélem nem fog álmatlan éjszakákat okozni a "szőke, aki nem ért valamit". Egyébként pont a lényeget hallottad meg, megjegyzem. A pult a contatore volt, ami szintén szerepelt benne. - Pont a lényeget, tehát a pultot sikerült a legkevésbé kihallani az egészből, de mindegy. Én jót bazsajgok rajta és remélem bizony, hogy egy darabig még elrágódik, mit is mondhattam, mert... egyszerűen szórakoztató. Oda is lépek végül a csészémhez, alátétestül kézbe is veszem. - Ennek örülök, de... - A falon lógó órára mutatok szabad kezemmel. - ...idő van. Szóval megkapod a nyelvleckét grátiszba és meccseld le a pulttal mondjuk a péntek délutánt... miután végzel. A csészét visszahozom. - Mert most bizony én elviszem az említett csészét mindenestül. Egyébként nyilván az én hülye szokásom, de szeretek tapizni... nem, nem a perverz értelemben, de a nem létező elköszönésemet megtoldom egy érintéssel a lány felkarján, ahogy ellépek mellette. Baráti köszönéskiegészítő gesztus és ez még nem is az az idegesítő gesztus, amikor a közeli ismerőseimnek az arcát paskolom, amitől azért sokan a falat kaparják. Hülye olasz vagyok. Így pedig, ha csak nem tart vissza, kilépek a pult mögül és visszaesz a fene a kis barlangomba.
Igazából nem látom magunkat kívülről és főleg nem hiperaktív mókusoknak de azért örülök, hogy pang az előtér, így kedvünkre avanzsálhatjuk át szájkaratés játszótérré az egész recit. De legalább nem untuk magunkat halálra az uzsonnaszünetben. Ami azt illeti egyébként, ha összegezni kéne a dolgot, be kell vallanom, hogy nem bántam meg annyira a nagypofájú digó jelenlétét, még igazából a kedvemre is tett. Azon kívül persze, hogy nem tud mit kezdeni a mancsaival, az aurába mászással ismeretség nélkül, meg a pedofibácsis mosolyával. Mindenesetre tovább javíthatna az összképen, mert ugyebár hátravannak még a záróakkordok. Egyrészt sikerül is megint a pirospötty, a csodás pultos szereplése után, mert: A, gazdagít végre egy teljes idegen szóval... - Édi szó, kösz. Igyekszem olyan szép napsütötte tengerpartosan ejteni, mint te, ha valaha használnom kell... de ezt még véletlen se vedd a tiszteletem jelének. - teszem hozzá rögtön, kiegészítve egyébként egy komoly pillantással a mondat elején még fapofának induló arcmimikám. Hát nehogy elszálljon itt nekem, óvni kell, mert a folyamatos pozitív visszajelzés miatt lehet holnap már nem fér be az arca az alagsorba. Amúgy pedig... hol is tartottam, áh... B, hát ez elmegy a tejpótló nélkül! És egyáltalán elmegy. Igyekszem nem túl meglepetten, de a lendület miatt némi tincsmozgással én is az óra felé fordulni. Ez mikor történt egyébként? Biztos az ufók miatt esett ki ez az egy óra... Inkább csak szusszantok, és már épp felvenném a játékosan flegma viselkedéskultúrát, és tán még el is köszönnék tőle, miután rábólintottam a péntekre... amikor leönt egy lavór hamisítatlanul alaszkai, jeges vízzel. Természetesen csak képletesen, és természetesen csak azért, mert nem vagyok ám hozzászokva én az ilyen közvetlenkedéshez, nem hiába távolítottam el auraközelségből sem nem is olyan rég. Egyébként a gesztusra valamennyire árulkodón húzom kicsit följebb a felé eső vállam, ezt talán még realizálhatja is Brody elhaladtában. Egyébiránt pedig emelném a kezemet, feltartott mutatóval, meg utánaszúrással, amikor rájövök, hogy ehh... tök nyolc. Valószínűleg amiért megjutalmaztam azzal a találkozóval úgyis hozzá kell szoknom a dologhoz, hogy nem csak a mama tapogat civilben... Sose csíptem mástól annyira, fasza lesz. Végül elmarad a köszönés, csak állok ott a megfogalmazott gondolattal a fejemben, míg elslattyog. Aztán lassacskán visszarakom magam a székbe, és a rejtett Caddy-t elővéve kicsit megfeledkezve a dolgokról szerényen mint egy nyomi retardált autókázom picit a belső pulton.
- Szóval ezt a szállodát ajánlja? - Mindenképpen, kisasszony, minden kényelmi igényt kielégít, wellness részlegük is van. Csupán magában jegyzi meg, hogy vajon mit tudhat egy taxisofőr az ő igényeiről. Neki példának okáért teljesen kényelmes egy erős faág, nem kell neki pihe puha ágy, vagy ilyesmi. Amint kicsit feltérképezte az erőviszonyokat, úgyis elindul majd, hogy felfedezze a környék természeti értékeit. Valahogy az jobban vonzza, mint egy szálloda. Eltekintve persze attól, hogy még a kocsiban is érzi a farkasok szagát, ami részben jó, mert nem kell sokat keresgélni, másrészt viszont aggodalomra adhat okot. Azt tudja, hogy két falka van a területet, s neki bizony jelenleg csak az egyikkel van dolga, azt meg igencsak erősen kétli, hogy olyan nagy lenne a béke köztük. Nos, vagy szerencséje lesz, vagy nem, a dolog mindenképpen kétesélyes, jelen helyzetben sajnos kénytelen kockáztatni. Sóhajt egyet, majd miután kifizette a sofőrt, már nyílik is az ajtó, lábai pedig a járdán landolnak. Tekintetét a bejáratra szegezi, igyekszik az izgalmát elűzni, nem is tudja, mit szeretne jobban, hogy hamar megtalálja Teremtőjét, vagy hogy kihívás legyen a feladat. A legtöbb esetben az utóbbira voksolna, most azonban közel sem biztos ebben. Épp eleget várt már arra, hogy újra találkozzon vele, nem akarja tovább húzni. Beugrik inkább a mély vízbe, és lesz, ami lesz. - A csomagja, kisasszony! Helyezte mellé a bőröndjét az idősödő taxis, majd egy intés kíséretében visszaült az autóba, hogy elindulhasson a következő fuvarért. Pecekig még csak állt a járda szélén, figyelte az épületet, az esetleges mozgásokat, amit láthat, smaragdzöld íriszei kíváncsian siklottak végig a halandókon is, de igazság szerint még mindig azt várta igazán, hogy valaki nekiugorjon. Magányos farkasként egy két falka lakta városban nem lehet épp életbiztosítás létezni. Ám ő céllal érkezett, s ha megkapta, amit akar, valószínűleg távozik. Belső őrlődése ellenére a léptei magabiztosak, s bőröndjét maga után húzva már be is lép a szálloda fogadóterébe. Mi tagadás, igencsak fényűző hely, bár őt ez különösképpen nem mozgatja, pár estét megengedhet magának, nem mintha csóró lenne, csak szereti megfontolni, mire is veri el a pénzét. Ő nem olyan nagymenő, mint sok idősebb farkas. Egyelőre. Tekintete körbevándorol a berendezésen, az esetleges benn tartózkodókon, de sokat nem nézelődik, az időpazarlás sosem volt a kenyere, mert bár nekik alapvetően sok van, de ő mégis megmaradt a türelmetlenségnél. Ki tudja, talán egyszer majd lenyugszik, bár igazság szerint nem nagyon szeretne. Neki jó volt így ahogy, kivéve persze ama tényt, hogy valami hiányzott. Sajnálta, hogy nem lelte meg Detroitban, az ottaniak annak ellenére fogadták be maguk közé, hogy nem közülük való volt a Teremtője, kapott mentort, képzést, egyáltalán… esélyt. Egy kicsit haragudott magára, amiért ő valami másra, többre vágyott, de ha valaki több mint száz éve érzi ugyanazt, az nem lehet véletlen. Ha nem lelt recepcióst, hát használta az erre a célra bejáratott kis csengőt, de így vagy úgy, hamar kibökte, hogy mit is akar itt. - Szép napot! Szeretnék egy szobát, és érdeklődnék, hogy ismer-e a környéken egy Todd Ridley nevű férfit. Természetesen, ha halandó a recepciós, ez a név vélhetőleg semmit sem fog neki mondani, de bízik benne, hogy van itt olyan jó füle a falaknak, esetleg a biztonsági rendszernek, hogy a név eljusson a farkasokhoz, akkor pedig minden bizonnyal felkeresi majd valaki, már ha jelent még valakinek valamit is. Túl sok idő telt el azóta. Közben előkészíti a papírjait, hogy az adatainak kitöltése ne húzódjon túl soká, már persze, ha akad szabad szoba, és nem hajtják el rögvest.
Utálom, amikor a dolgok kicsúsznak a kezeim közül, vagy éppen nem úgy alakulnak, ahogyan én azt előzőleg elképzeltem. Sajnos ezúttal az utóbbi problémája állt fent. Még jó, hogy Domnak van telefonja, amin természetesen nem lehetett őt az istennek sem elérni. Dúlva-fúlva vártam meg, míg a múzeum végül bezárta kapuit a látogatók előtt, de még utána is akadt egy kis dolgom az aukciós házban. A főnököm közölte, hogy holnap új szállítmány érkezik, és meg kellene majd becsülnöm az értékét, mielőtt árverezésre kerülne sor. Természetesen némán vettem tudomásul, és az egyszerű biccentést követően olyan hamar a távozás mezejére léptem, amennyire csak lehetőségem nyílt rá. A kocsiban még egyszer megkíséreltem egy telefonálást, de nem büszkélkedhettem semmilyen eredménnyel. Még mindig egyszerűen csak csengett, de fel nem vette senki. Már el sem tudtam képzelni, hogy mi a fene üthetett belé, ám annyi fix, hogy annyira szorítottam a kormányt, hogy az ujjaim végei teljesen elfehéredtek. Észre sem vettem a bennem gyülekező indulatot és türelmetlenséget, bár van egy sanda gyanúm, hogy a járókelőknek viszont annál inkább feltűnhetett, hogy a sofőr ideges hangulatban van éppen. Úgy fordultam be a hotel parkolójába, hogy megcsikordultak a kerekek. Nem mintha különösebben érdekelt volna, mivel általában ilyen vezetési stílussal büszkélkedhetek az egyszerű hétköznapokon is. Olyan sebbel-lobbal vonultam be a riasztó aktiválását követően, hogy kis híján felborítottam egy sipákoló dúsgazdag nőszemélyt, és a londinert is, aki a tonnányi cuccal próbálkozott meg egyensúlyozni. Többé-kevésbé ment is neki, de én most egyáltalán nem értem rá arra, hogy bűnbánatot érezzek, vagy éppen sajnálatot, amiért feltartottam őt néhány másodpercig. Szerencsére elég gyorsan viharzottam végig a recepció előtt ahhoz, hogy a legtöbben utat engedjenek nekem. Pajzsaimat már abban a pillanatban felvontam, hogy átléptem a szálloda küszöbét, így a farkas, aki megpróbált feltartóztatni a szobákhoz vezető lépcsőnél, nem tudhatta, mivel áll szemben. Vagy inkább kivel… - Ne most! – rivalltam rá, és elég volt csupán egyetlen pillantásom ahhoz, hogy tényleg a háttérbe húzódjon. Nem lehetett valami idős, noha a pajzs miatt én sem tudtam megállapítani, hogy mennyire volt ifjú az abszolút esélytelenül induló ellenfelem. Két másodperc múlva már egyáltalán nem is érdekelt, az arcát sem tudtam felidézni magam előtt. Úti célom elérése valahogy sokkal jobban izgatott, amit mi sem bizonyított jobban, minthogy türelmetlenül kopogtam a cipőmmel a padlón, ameddig a liftet vártam. Nem sokkal később kénytelen voltam tudomásul venni, hogy bizony az általam keresett személy történetesen nem tartózkodik a szobájában. Lemondó sóhajjal nekidőltem a falnak, és pár perc erejéig úgy is maradtam, félig lehunyt pillákkal. Merengésemből végül a telefon rezgése zökkentett ki, mire sebesen elő is kapartam a kabátom zsebéből. Általában a táskában szoktam tartani, de miután már annyiszor tárcsáztam ma hiába, már nem volt kedvem visszatenni a helyére. Úgy voltam vele, hogy jobb, ha a kezem ügyében marad. - Nem érdekel, hogy hol vagy! – motyogtam a telefonba. Már korántsem volt annyira ingerült a hangom, mint amilyen negyedórával korábban lett volna. – Ha jól emlékszem, nem is ez volt a kérdésem, hanem afelől érdeklődtem, hogy mégis mikor jössz ide vissza!– biztosra vettem, hogy nem fog megsértődni, amiért nem elaléltan társalgok vele. Megszokhatta már mind a jobbik oldalamat, mind pedig azt, amelyikkel éppen most volt szerencséje eszmecserét folytatni. Végül kisült, hogy nem olyan sokára fel fog bukkanni, mire közöltem vele, hogy akkor majd keressen meg, mert valahol lent leszek. Nem igazán szerettem a hotelben tartózkodni, de néha mindenképpen szükségem van rá, hogy betegyem ide a lábamat. Csak ne lenne ennyi ismerős arc… Miután megtettem a lefelé vezető utat, már jóval elégedettebben, de még mindig kissé dühösen sétáltam oda a recepcióhoz. Állt előttem egy nő, de különösebben nem keltette fel az érdeklődésemet sem a barna haja, sem a hangjának csengése. Az én tartásom büszkeségről árulkodott, öltözékem pedig csak erősítette ezt a képzetet. A fehér szövetkabát, és a fekete kosztüm a fehér inggel és a csaknem térdig leérő szoknyával, véleményem szerint elég elegáns viseletnek minősíthető. A munkám árnyoldalaihoz tartozik ez is, bár a korábbi szigorú kontyból már semmi nem maradt, csak a szabadon tekergőző, rakoncátlan tincsek. Aztán váratlanul olyan név ütötte meg a fülemet, amelyet már nagyon régen nem hallottam. Kíváncsian fel is vontam a szemöldökömet, és egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg. - Csak nem új a városban? – érdeklődtem szenvtelen, komoly hangon. Nem volt kenyerem a megjátszás, bár tény, hogy mesterien űztem, ha kellett. – Mi dolga magának Ridleyvel? – automatikusan tértem rá arra, ami a leginkább érdekelt. Ez a szegény lányka eléggé lemaradt. Konkrétan egy évszázaddal a történtekről. Érdeklődő tekintetem továbbra is a hátára tapadt, fél könyökömmel pedig a recepciós pultot támasztottam, elegánsan keresztezve lábaimat a bokámnál.
- Rendben, kisasszony, van szabad szobánk, kérem, töltse ezt ki! Nyújtotta elé a recepciós a bejelentkezéshez szükséges papírt, ő pedig magához vette a pultra készített tollat, hogy bevésse az adatait. A betűi szépen formáltan, könnyedén siklottak a papírra, egy pillanatra sem remegett meg a keze, esetleg gondolkodott el a helyes néven, mindig is nagyon jól tudta, ki is az adott pillanatban. Igaz, általában nem használt kettőnél több személyazonosságot, annyi is bőven elég volt. Az eredeti nevét már szinte el is feledte, oly rég használta. Nem is igazán érdekelte a halandó, aki egykor volt. Itt már jobb idő volt, mint odakinn, szabad kezével könnyed mozdulatok kíséretében gombolta ki a fekete, térdig érő szövetkabátot. Ami az eleganciát illeti, általában neki sem volt oka panaszra, ám az utazáshoz a kényelmes farmert választotta inkább, fekete színben, s hozzá egy keresztbe csíkos, valóságos szivárványt felvonultató pulcsit. Ha nem vágyott épp kirittyenteni magát, akkor szívesen választott bohókásabb, színes darabokat. Jelenleg még a magas sarkakat is elhagyta, a lapos talpú csizma sokkal kellemesebb viselet repülés közben. Igaz, ő mindig is inkább a csinos vonulatot képviselte, azért öltözött elegánsan, mert a kedve így tartotta, nem azért, mert valaki vagy valami megkövetelte volna tőle. A fotózás más volt, akkor szinte kivétel nélkül olyan ruhákat válogatott, amiben könnyebb mozogni. Ideje nagyobb részét ugyanis szívesebben töltötte a természetben, noha vállalta mindenféle kép készítését, odahaza még esküvőket is fényképezett, mindig is remek érzéke volt ahhoz, hogy megragadja a pillanatot. Nem fordította el a fejét, mikor megérezte a közeledő farkast, csak azt fürkészte ki, hogy a pajzsa fenn van-e. Természetesen így volt, nem kifejezetten lepődött meg rajta, több energiát nem is pazarolt a dologra. Ő nem szórakozott ennyit a pajzsával, szereti megélni az érzéseit, s ha már így tesz, úgy miért akarná titkolni? Nyilván akad olyan eset, amikor okosabb dolog, talán most is így kellene tennie, de minek is erőlködjön? A jelek szerint az itteniek szeretnek élni vele. Valószínűleg ezért nem kapta még el a grabancát valami nagykutya, hogy takarodjon a területéről. Tudta, hogy a közelében áll a farkas, de az is egyértelműnek tűnt, hogy nem foglalkozik vele. Ez elgondolkodtatta. Vajon vannak itt hozzá hasonló falkátlan farkasok? Elképzelései szerint ugyanis, ha falkához tartozna, akkor nem feltétlenül tűrné el csak úgy a jelenlétét. - Kész vagyok, parancsoljon! Nyújtotta át a papírt, majd miközben eltette a papírjait, megkapta a választ a kérdése másik felére is. - Sajnos nincs Todd Ridley nevezetű vendégünk, és az alkalmazottaink között sem találtam ilyet. - Semmi baj, azért köszönöm. Még meg kellett várnia, hogy a hölgy mindent felvigyen a gépbe, de ez jelenleg nem okozott neki gondot. Itt jobb, ha minél többet van szem előtt, úgy könnyebb olyanokba futni, akik esetleg a segítségére lehetnének. No, nem mintha olyan fene segítőkész lenne a legtöbb farkas, ha épp nem fűzi hozzá érdeke… Felvont szemöldökkel fordult hátra, most először emelve pillantását a nőstényre. Az illatából ezt már megállapította. - De igen. Úgy tűnik, ez túl egyértelmű. Sokat gyakorolt műmosolya siklik ajkaira, nem mintha nem akarna jó pontokat szerezni úgy általánosságban, de egyelőre ennél sokkal fontosabb dolgokat szeretne megtudni. Így hát, ha kezdetben sok lesz a fekete pont, az sem érdekelte. Egyébként sem volt biztos, hogy végül itt marad, ezen még nem is gondolkodott. - Ez meglehetősen magántermészetű kérdés. Annak hatására, hogy más említi a nevet, egészen lenyűgöző, a legkülönfélébb érzések keringőznek benne, de szerencsére erre most vak a másik, hisz a pajzsa védi, s ezzel együtt el is zár előle másokat. - Ezek szerint, ismeri. Derül ki pillanatok alatt, hogy ő bizony nem tud róla, hogy Todd már a másvilágon lenne.
Tekintetem talán kissé unott volt, de ez köszönhető annak is, hogy nem jártam sikerrel azzal kapcsolatosan, amiért idejöttem. Pedig én mondom, hogy nem rajongtam különösebben azért, ha a hotelben kellett lennem. A falka, amit valaha magam mögött hagytam, és a másik, aminek legutoljára a tagja voltam, ez alkalommal egymásnak feszült, és én képtelen voltam meghozni a döntésemet, hogy melyik oldalt támogassam. Ezért folyamodtam ahhoz, hogy amelyik többet kínál, én arra fogom letenni a voksomat, és annak fogok hűséggel, vagy legalábbis kötelességgel tartozni. Már ha feladatról beszélünk, amit el kell végezni időnként. Bérgyilkosságra ezúttal egyáltalán nem voltam kapható, azt már előre leszögeztem az érkezésemet követően. Sem egyik, sem másik fél részéről nem vállaltam volna el hasonló feladatot. - Talán… - válaszoltam, kecsesen megvonva a vállaimat. Szemeimben mindentudó csillogás ült, de még továbbra sem szándékoztam felfedni előttem, hogy mekkora erővel is rendelkezem. Valószínűleg egyből fojtogatóan hatott volna rá, de már rég kinőttem a hősködésből, és az erőfitogtatásból, még ha domináns vagyok is. Csupán figyeltem a nőt, és igyekeztem türelmesen viselkedni, azt pedig eszem ágában sem volt elárulni, hogy egyébként én sem érkeztem ám annyira régen a városba, mint amilyenre a viselkedésem alapján következtetni lehetett volna. Oké, már volt házam, állásom, és viszonylagos stabilitás körülöttem, de ettől még a lényeg nem változott, egy hónap sem telt azóta, hogy újra Fairbanksbe tettem a lábam. - Egyébként elég árulkodó, hogy éppen most jelentkezik be a szállodába – böktem fejemmel a recepciós felé, és egy halvány mosoly jelent meg a szám szegletében. Kíváncsiságom azonban továbbra is annak szólt, hogy vajon miért keresi éppen Toddot. Furcsának találtam az egész szituációt, tekintve, hogy milyen régen távozott már az élők soraiból. Nem mintha annyira bántam volna, de én a halálát kihasználtam arra, hogy kiváljak a falkából és új területeket ismerjek meg. Egyébként soha nem volt különösebb bajom Castorral, úgyhogy nem ez volt távozásom oka sem, bármit rebesgettek is a későbbiekben. - Engem az ilyenek abszolút hidegen szoktak hagyni – feleltem nemtörődöm módon, miközben felszegtem a fejemet. Mit nekem magántermészetű dolgok? Előttem elég ritkán voltak titkok, mert amit meg akartam tudni, azt én mindig ki is derítettem, méghozzá bármilyen áron. Az sem érdekelt most, hogy jó benyomást tegyek egy idegenre. Ha érdekem fűződött volna hozzá, akkor tudok én roppant elbűvölően is viselkedni, de jelen pillanatban egyébként is feszült volna, és bevágódnom sem volt szükséges egy ismeretlennek, aki még csak a tagja sem volt egyik falkának se. Ha így lett volna, már rég tudná, hogy az illető, akit keres, a föld alatt van több méterrel, és nincs belőle semmi, csupán csontok. Ez a gondolat egészen felvidított, hiába nem mutatta egyetlen vonásom sem a beálló hangulatváltozást. - Igen, még az is elképzelhető, hogy tudok róla egy s mást – vontam újra vállat, de egyelőre bármennyire is nagy volta kísértés, nem böktem az orra alá, hogy már rég nincs életben. A helyzet újabb mosolyt csalt az ajkaimra, szinte kedvem lett volna felnevetni, de nem tettem. Megtanultam, hogy mikor és hogyan kell viselkednem az emberekkel ahhoz, hogy elérjem, amit akarok. Eddig úgy véltem, hogy a nőstény annyira elszántan keresi a volt alfát, hogy nem fogja veszni hagyni a lehetőséget, miszerint kiszedhet belőlem valami információt, ami később a hasznára válhat. Imádtam, amikor mások voltak az én lekötelezettjeim és nem fordítva. Ezért is gondoltam arra, hogy majd talán követ arrébb, és ott már nem kell vigyázni az emberi fülek miatt. - Kérem… - fordultam ezúttal a recepciós felé. – Ha bejönne egy férfi, aki bizonyára sokszor vegyíti olasz szavakkal a beszédét – itt megforgattam a szemeimet -, akkor mondja meg neki, hogy keressen meg, valahol itt várom a földszinten! – a nő a pult mögött csak kurtán bólintott, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nagyon is jól tudta, kiről beszélek. Meg sem lepődtem rajta, Dominic elég egyedi figura. – Nos, akkor további szép estét! – szavaim immár újra a másik farkasnak szóltak, aztán könnyed mozdulatokkal magam mögött hagytam a két nőt, és a fogadótérben lévő kényelmes kanapék és karosszékek felé vettem az irányt. Mire leültem, már ki is bújtam a hófehér kabátból, és gondosan magam mellé tettem, aztán rendeltem egy teát a szállodai alkalmazottól, aki épp elsétált mellettem.
Természetes, hogy a nőt nem érdekli, mi is az ő kínja, nincs is ezzel semmi probléma, épp elég sokfélék az emberek, no és persze a vérfarkasok ahhoz, hogy mindenki megtalálja azt, akivel közös nevezőre képesek jutni, és vevők egymás szutykára. Ő mondjuk ezer örömmel hallgat meg bárkit, csak neki ne kelljen magáról beszélnie. Az már nem megy. Vajon ebben a városban mindenki ennyire védi magát? Talán a két falka az oka? Fogalma sincs, majdcsak kiderül a számára is, egyelőre azonban nem foglalkozott a dologgal, legalább nem neki kellett felhúznia a pajzsát, egyébként sem volt oda a dologért. Alapvetően bizalmatlan személyként őt csak még visszahúzta a csigaházába, ha valaki a pajzsa mögé bújt. - Lehettem volna régebben a város lakója… Húzta meg most ő a vállát, tükrözve a nőstény korábbi mozdulatát. Tovább nem feszegeti a témát, értelmetlen, mindenesetre ő megmarad a könnyű derűnél, leplezve a belül egyre inkább fokozódó feszültséget. Addig úgysem jöhet rá a másik, míg nem ereszti le a védelmi vonalát. - Ezt valahogy sejtettem. Némi gúnyos él vegyül azért a hangjába, őt se kifejezetten érdekli, hogy mi hagyja hidegen a nőstényt, de ezt nem fogja hangoztatni, hiszen sajnos nem ő van lépéselőnyben. Már most unja, hogy mindenki előtt tartani kell a pofáját, máskülönben az életben nem fog megtudni semmit. Sebaj, ha más nem, majd később bepótolja. - Nem is tudom, miért reménykedtem egy kicsit is abban, hogy nem fognak szórakozni velem, mielőtt megtudnám, amit akarok. Morrant fel, nem feltétlenül élvezte, ha tök hülyének nézik annak az információnak a birtokában, amire szüksége van. Gyűlölt vert helyzetben lenni, de nem volt választása. Kénytelen eltűrni a kiszolgáltatott szerepet, de lenyeli a békát, maximum, ha túl sokáig óhajtana szórakozni vele a hölgy, akkor itt hagyja a francba, és keres mást. Bizonyára nem csak ő tudja, mi a helyzet Toddal, nem egy személyből állt az a falka… Azért megjegyzi annak a személynek a leírását, akit keres a nő, adott esetben még akár hasznos információ is lehet, de úgy tesz, mint aki nem figyel. Elveszi az elé rakott szobakulcsot, majd rögtön be is dugja a kabátja zsebébe, közben azért leolvassa róla a szobaszámot. - Azt. Sóhajtott egy nagyot, legszívesebben a hajánál fogva rángatta volna vissza, de holt biztos, hogy abból rohadt nagy balhé lett volna. ~Csitulj!~ Nyugtatta saját magát, de nagyon-nagyon szeretett volna széttépni valamit vagy inkább valakit. Lehet, hogy nem volt olyan öreg, mint a legtöbb farkas, de arra nem szolgált rá, hogy szórakozzanak vele. Alig fél perc múlva a bőröndjét maga után húzva indult utána, majd hanyag módon, a lehető legtermészetesebb mozdulattal lehuppant a kanapéra, az oldalához húzva a holmiját. - Törjem magam azzal, hogy megpróbáljam kiszedni magából, vagy fölösleges? Nyílt és egyszerű kérdés, s talán azt is sugallhatja, hogy annyira nem érdekli az info, ha tennie is kell érte valamit. Ez nem így van, de ezt nem kell tudnia a nősténynek. A kiszedés alatt persze nem ért semmiféle erőszakot, lévén úgy érzi, nem sok esélye lenne, ostobának pedig sosem tartotta magát.
Nem szóltam már semmit a válasza hallatán, de azért még hümmögtem egyet mosolyogva, miközben elhaladtam mellette. Nem én tehetek róla, hogy a legtöbb farkas nem szereti kifecsegni a birtokában lévő információkat csak úgy ingyen, mindenféle szívesség kérése nélkül. Bár az mindenesetre tény, hogy akadnak kivételek. Azok mindig vannak, csak szerencse kell a megtalálásukhoz. A nő, akinek még mindig nem tudtam a nevét, nem tartozott ezen szerencsések közé, már ha azt vesszük figyelembe, hogy éppen velem sikerült összefutnia. Én ellenben remekül szórakoztam, bármennyire tűnik ez szívtelennek a részemről. Lépteim könnyedek voltak, miután továbbálltam a recepcióról, de meg mertem volna esküdni rá, hogy nem fogja nyugodni hagyni a kíváncsisága, hogy mégis mit tudok Toddról. Igazából azt a következtetést még mindig nem sikerült levonnom, hogy örülne-e a halálhírének, vagy éppenséggel kiborulna miatta. Azt hiszem, hogy többre értékeltem volna az előbbit, mert az utóbbival nem sokat lennék képes kezdeni. Egyszerűen a túlzott érzelmeket nem nekem találták ki. Valamikor természetesen még nekem sem voltak efféle problémáim, de az már olyan régen volt, hogy képtelen voltam felidézni magamban életemnek azon szakaszát. Legalábbis örültem volna, ha el tudom felejteni. Szinte kedvem lett volna magamban visszaszámolni, hogy melyik lesz az a pillanat, amikor az új leányzó majd utánam jön. Azért ellenálltam a kísértésnek, és egyszerűen csak nem vettem róla különösebben tudomást. Valamennyire azért lentebb engedtem a pajzsaimat, de még mindig nem teljesen, hiszen sohasem szoktam itt a hotelen belül. Hiába ismerem a falka egy részét már hosszú évek óta, mégsem vagyok a tagok között, ezért nem adhatom ki magam még véletlenül sem. Igazából mindig is óvatosnak tartottam magamat, és nem szerettem volna éppen most hanyaggá és figyelmetlenné válni, amikor ilyen kiélezett helyzetbe sikerült belecsöppennem. Még hogy egy falkaháború… Csupán felvontam a szemöldökömet, mikor hanyag mozdulattal levetődött hozzám a kanapéra. Addigra már ott volt a teám, amit éppen figyelmesen ízesítettem, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga jelen pillanatban. Számomra talán tényleg az volt, tekintve, hogy utálom a túlédesített, vagy éppen a nagyon savanyú teákat. Ezért sem szoktam engedni, hogy más rakjon elém valami löttyöt. Miután elkészültem, felemeltem rá a pillantásomat, kényelmesen hátradőltem az ülőalkalmatosságon, és egyik hosszú lábamat átvetettem a másikon. Mielőtt magamhoz vettem volna az elegáns kis csészét, még kioldottam a zakó gombját, és csak ezt követően fogtam meg a gőzölgő italt. Ilyen későn azért már nem szívesen ittam volna kávét. - Akár meg is próbálhatja! – intettem a kezemmel kecses mozdulattal, hogy akár el is kezdheti. – Majd utána meglátom, hogy mennyit árulok el önnek. Megtehetném akár most rögtön is, hogy elmondom, amit tudni akar, de nyilvánvalóan megérti, hogy szeretek odafigyelni arra, hány lekötelezettem van – vontam meg a vállaimat kecses mozdulattal. – Nos, hallgatom! Esetleg elöljáróban azt még elmondhatná, hogy mégis miért keresi, és hogy mivel foglalkozik – ajánlottam fel némi támpontként, hogy haladjunk is abba az irányba, amerre én szerettem volna. – Mint ahogyan hallhatta, várok valakit, de sosem lehet tudni, hogy mennyi idő kell neki ahhoz képest, amit ő állít – itt újra megengedtem magamnak egy szolid szemforgatást. Dominic néha nagyon ki tud ám akasztani, de egy több, mint száz éve tartó barátságot csak nem fogok sutba dobni olyan játszi könnyedséggel. - De egészen addig ráérek arra, hogy időt szakítsak magára – most már kíváncsi is voltam a sztorira, ezért is húztam el a mézesmadzagot előtte néhány perce. Már csak magamból kiindulva, egyszerűen nem lettem volna képes annyiban hagyni, ezért is bíztam abban, hogy ő sem lesz ezzel másként. Az emberek olykor nem is gondolnák, hogy mennyire hasonlóak tudnak lenni egymáshoz. Magamban azért máris azon gondolkoztam, később hogyan lehetne majd hasznomra. Természetesen ez függött attól is, hogy mivel keresi a kenyerét.
Kezdőlap
