A kölyök kezel velem. A kézfogása elég határozott, de számomra az derül ki belőle, hogy nem képzel többet magáról, mint ami. És ezért egy jó pont jár neki. Pimasz a kölyök, ez feltűnik, ahogy az is, hogy ez csak egy álca. Ehhez a stílushoz nem illik a mód amivel lekezelt velem. Nem érzem úgy, hogy haragudnom kellene ezért. Mindenki úgy védekezik ahogyan tud, és amíg nem ismernek, evidens, hogy ellenségként tart számon, ebből a szemszögből nézve pedig jogos, ha máris védekezik. Bántani nem fogom. Visszakérdez, mire én kérdő ívben húzom fel a jobb szemöldököm. - Köszöntem, Liu. Ahonnan én jövök, ott ez a szokás. No itt nem az őslakosokról beszélek, hanem az "ős hazámról". Majdnem megmosolygom azt ahogyan próbál matatni bennem. Szinte már csiklandoz a kölyök. A sunyi! Küldök felé egy számomra jelentéktelen energia löketet, amitől remélhetően majd visszatántorodik, de ha ez sem használ, hát halványan felhúzom a pajzsomat. A jelenlétem így is érezhető, de a kölyöknek már erőlködnie kéne, ha belém akar látni. - Mióta vagytok itt, ha szabad kérdeznem? - ellépek mellette miközben kérdezem, abban bízok, hogy majd követ. Nekem lassan a szobám felé kell vennem az irányt, illetve készülődni a találkozóra Sednával. A kölyöktől úgyse kérdezek olyat, ami már belügynek számítana, és amúgy se tudnék. Hogy akkor mégis miért teszem? Egyrészt, hogy fent tartsam, az éppen-most-érkeztem "imidzsem", és hogy figyeljem a kölyök reakcióit, érzelmeit egy-egy úgy mondd rutin kérdés hallatán. - Az én vállalatom csinált szállodát ebből a kócerájból. Régen ez egy rusnya és használatlan raktárépület volt. - magyarázom a kölyöknek. Gondolom készségesebb lesz a válaszokat illetően, ha elárulok valamit én is magamról. - Az óta, ha erre járok, gyakran megszállok itt. Újra meg is vettem volna az épületet, ha időben jut el hozzám a hír, hogy eladó sorba került. Ha kicsit megerőlteti magát a kölyök, akkor észreveheti, hogy nem hazudtam. Remélem ettől majd nyílik egy keveset. Mindenesetre én beszállok a liftbe, és ha követ, akkor részemről folytathatjuk ezt az egyébként eddig kellemes beszélgetést.
Ian olyan szelíden próbál rendre utasítani. Nem torkol le azonnal, nem dörgöli az orrom alá, hogy én csak egy kölyök vagyok. - Érdekes szokás köszönni valakinek, akivel nem is vagyunk egy helységben. - jegyzem meg - De persze más, ha mint farkas úgymond bejelentkeztél, elvégre egy olyan falka területén jársz, aminek nem vagy a tagja. - teszem hozzá, mintegy célozva arra, hogy igen, neki is vannak most kötelezettségei. Mikor meglegyint, illedelmesen visszahúzódom, s elvigyorodom közben, jelezve, hogy értem én a feddést, csak nem veszem a szívemre. - Decemberben érkeztünk. - adom meg a kért adatot közben, és követem, mert úgy tűnik még nincs vége a beszélgetésnek. Az időponthoz nem fűződik semmilyen pozitív vagy negatív felhang nálam, az csak egy időpont. Amit aztán magáról mond, az az, ami óvatosabbá tesz, és elgondolkodtat. Szóval a szállodának előttünk is voltak vérfarkas kapcsolatai. Ian részt vett a megépítésében. Viszont ekkor már a falka is itt volt, amiből egyenesen következik, hogy Iannak volt dolga a helyi falkával. Olyan nincs, hogy egy vérfarkas érdekeltségű cég csak úgy felhúz egy szállodát egy másik falka területén, és az rá se bagózik. - Nos, erről úgy tűnik lecsúsztál. - állapítom meg, amikor azt mondja, megvette volna a szállodát ő is. - Üzleti ügyben jársz erre? Közben az is eszembe jut, hogy mi is akarunk majd építkezni. Castor hívta volna? Akkor csak kibökné mán, hogy a főnökkel akar beszélni ... Amúgy meg ... jó lenne tudni, mennyire szoros a köteléke a helyi falkával. Lehet, hogy a szállóban volt részesedése az őslakosoknak? Ennek utánajárt valaki? Mennyire jó nekünk az, hogy van legalább egy vérfarkas rajtunk kívül aki ezt az épületet kívül belül, alul felül ismeri, jobban, mint mi? Semennyire. Erről majd beszélnem kell Castorral. - Érdekes lehet egy épületből valami egészen mást csinálni. - jegyzem meg, csak úgy a társalgás pozitív hangneme érdekében.
Azt hiszem a bejelentkezős dolgot valamiféle figyelem felhívásként értette arra, hogy most idegen honban vagyok, és arra, hogy ehhez mérten kell viselkednem. Nem hiszem, hogy bármivel is utaltam az ellenkezőjére, így nem is veszem magamra. Ha utána néznek a recepcióra befutó hívásoknak, akkor egy szibériai repülőtérre érkeznek, ahonnan intéztem a szállodai szoba foglalását, majd a washingtoni átszállás közben meg is erősítettem azt. Persze ettől még nem lesz hihetőbb a történetem ha elmkondom, hogy "a foglaláskor még nem tudtam, hogy farkas kéz alatt van a szálloda", ám kis mértékben igazolhatja azt. Egyébként tényleg csak itt jöttem rá, hogy mi a helyzet... Hülye lennék visszafordulni. A kölyök azt mondja, csak decemberben érkeztek. - Lecsúsztam. - ismétlem Liu szavait, de a "nem sokkal"-t már csak gondolatban teszem hozzá. Ennek igazán nincs jelentősége. Ellenben azzal, amit ő kérdez... Ha nem akarok hazudni, (amit netán ki is szagolhat a kölyök, és akkor lőttek a fene jó taktikai előnynek,) akkor okosan kell feleljek... - Is-is. A szállodában nem maradok soká, ám a városban igen. És még ezzel sem hazudtam. Még ma jelzek a bérlőknek arról, hogy szükségem van a házamra, és amint kiköltöznek, én is itt hagyom a szállodát. A városból pedig tényleg nem akarok elmenni még egy ideig. Tehát igen, őszinteségből megint megálltam a helyem. Egyenes beszédből már kevésbé. Megint mosolyoghatnékom támad mikor az építkezésről kezd beszélni. Nem csak én terelek itt, a kölyök is megpróbál ügyeskedni. A különbség annyi, hogy én ezt megérzem rajta, míg ő csak sejtheti rólam. - Miért nem kérdezed meg AZT ami érdekel? De hogy válaszoljak... Nem és igen. Azaz nincsenek közös üzleti érdekeltségeink Mr. de Lucaval, és igen, ismerem az épületet kívül- belül. Lévén, hogy nem csak az én vállalatom építette a szállodát, de történetesen én magam készítettem az tervrajzokat is ami alapján dolgoztunk. - semleges hangnemben beszélek, hisz nincs is miért elszálljak magamtól. Ez már egy csaknem húsz évvel ez előtti történet, az óta már milliószor átalakíthatták az épületet. Én meg már nem követtem nyomon az esetleges átalakításokat, hisz akkor már nem áll érdekemben. - Évtizedekkel ez előtt volt már az. Nagy valószínűséggel már egy szoba sincs úgy, ahogy annak idején volt... - Elismétlem hangosan is a gondolataimat, mielőtt még a kölyök bejelentené a falkának, hogy itt van Bin Laden vérfarkas megfelelője. De hogy felhozzak egy konkrét példás is a "semmi nincs úgy ahogy hagytam" elméletre: - Az alagsorban van még az uszoda?
Jó, hát tapogatózunk, tapogatózunk. Nem akar itt lakni. Most vagy derogál neki egy falka közelsége, és farkasmentes szállodát keres, vagy van saját háza a városban. Az utóbbi erős kötődést sejtetne ... Amikor kitalálja, min is gondolkodom, elmosolyodom. - Ez csak egy része annak, ami érdekel. De hát egy kölyök mindig kíváncsi, igaz? - megvonom a vállam. - Igen, még ott van. Szerintem nagyon költséges és macerás lenne pont egy uszodát odébb költöztetni, és ott van a legjobb helyen, nem? Nem kell azt a rengeteg vizet alátámasztani, és ha mégis eresztene, nem áztat el semmit. Persze tudom, hogy vannak olyan házak, ahol az uszoda a tetőn kapott helyet, de szerintem az csak szükségmegoldás, utólagosan, vagy a melegebb éghajlaton a szabad levegő varázsa. Itt ilyesminek nincsen értelme. - A nyilvános vendégszobák ezen a szárnyon vannak, a másik oldal nagy része lezárt terület, oda csak mi mehetünk. - teszem hozzá, mert ez biztos olyasmi, ami még nem volt így, amikor ő megtervezte. És nem titok, mindenki könnyen kiderítheti, hol vannak a vendégek elöl elzárt részek. És így már nem játszhatja el a "bocsánat, eltévedtem" mesét sem, ha esetleg szaglászni jött volna. Ekkor aztán egy merész húzásra szánom el magam. Már beszélgetünk egy ideje, nagyjából ismerem a rezdüléseit, az illatát, hallom a szíve ritmusát. Most, hogy a lift bezárult, és elindult velünk, csak a kettőnk zaja, hangja és jelenléte van köröttünk egy pár másodpercig, és a lift halk surrogása. - Az őslakos falka tagja vagy, Ian? - fordulok feléje hirtelen, minden előkészítés nélkül, és bizony minden mentális erőmet a válasz ellenőrzésére fordítom. Ez valamivel több, mint ami egy ilyen korú kölyöktől alapban kitelne, hála a sok-sok meditációnak, és Castor múltkori oktatásának.
Rendben, az uszodával pont mellé lőttem, de most hogy ezt tudom, egészen megjött a kedvem az úszáshoz. Na majd ha visszajövök a megbeszélésről... Érkezik a finom eligazítást a szálloda területeit illetően. Felteszem, ezt is céllal magyarázza, nem csak puszta felebaráti eligazításból. Én legalábbis nem így tenném az ő helyében. Akármi célja is legyen vele. A dolog ezen rész ugyanis nem értem. Nem számít, amúgy sem terveztem tovább nyújtózkodni annál mint a takaróm ér. Hogyan is terveztem volna? 10 perccel ez előtt még azt sem tudtam, hogy itt vert tábort de Luca és vidám társasága. De most, hogy így alakult, érdemes lenne kideríteni, körülbelül mennyien lehetnek. Nos, erre lesz három napom, míg tart a foglalásom. Legfeljebb majd ülök a szobámban, és helyezem az érzékeimet. Abból még az is kiderülhet, hogy ki-mennyire erős. Talán. Liu felbátorodik a javaslatomra, és belekérdez a sűrűjébe. Van ám kurázsi a kölyökben, annyi szent. Azt hiszem, bírom a srácot. Nem is váratom meg a válasszal, ha alaposabban utánam néznek, (lássuk be, ennek egyre nagyobb az esélye) úgyis ki fog derülni. - Egy éve még közéjük tartoztam. - nem folytatom azzal, hogy "most nem tudom hányadán állok velük", mert ez egyébként is ott lóg a levegőben. Nem olyan szeleburdi kölyök ez, mint először próbálta előadni magát. Érteni fogja. A lift megáll, az ajtó nyílik, én meg kilépek. - Örömmel beszélgetnék még Liu, de majd egy másik alkalommal. Ha nincs több kérdésed, akkor én most elfoglalom a szobámat.
Azért bennem megáll az ütő egy pillanatra, amikor Ian válaszol a kérdésre. Itt állok vele egy liftben, azaz karnyújtásnyinál is közelebb. Egy éve még ... most nem? De akkor mért is van itt? Elment, visszajött. Hihetném azt is, hogy nem békében szakítottak, és akkor most a bosszú lehetősége hozta vissza. De akkor feltehetőleg beszélni szeretne Castorral. Nem. Ő hozzájuk jött vissza. Sedna meg ebben a helyzetben bolond lenne nem visszafogadni, hiszen erős. Akár mér most tekinthetek rá úgy, mint egy őslakosra. Persze ez önmagában nem nagy hír, sétáltam én már Vincenttel is Fairbanks utcáin, de ez egy másik helyzet, én most őt kvázi ezzel az egy kérdéssel lebuktattam ellenséges területen. S még csak meg se rezdül! Nem rezdül, hanem kedvesen, de ellentmondást nem tűrően lekoptat. Hát mit tehetnék? Amúgy meg a továbbiak már tényleg nem rám tartoznak. - Hogyne, csak tessék! - találom meg a hangom, s mosolygok rá előzékenyen. - Nekem nincs több kérdésem, de azt nem tudom garantálni ezek után, hogy másnak se lesz. - ezt azért kénytelen vagyok előrebocsátani - Azt hiszem nem okozok vele meglepetést, ha közlöm, hogy én most keresek valakit a falkából, aki ... hogy is mondjam ... illetékesebb neked esetleg kérdéseket feltenni. Na, most több lehetőség is van. Van rábólint, hogy persze, csak tessék, vagy megpróbál meglépni még kérdésfeltevés előtt, vagy itt helyben agyoncsap. Én meg már tapogatózom is valaki idősebb, lehetőleg Castor vagy Patrisha jelenléte után. Elvégre nem kell nekem egy lépést se tennem, hogy jelentést tegyek ...
Nem érzem, hogy nekem most félnem kellene, vagy menekülni innen. Liu viszont nagyon felpörgött, mintha örülne annak, hogy fogást talált rajtam. Már ha ezt lehet annak nevezni. Márpedig ő így találja, még közli is velem, hogy keres egy illetékest. Felnevetek. Röviden, de annál nagyobb jókedvvel. Korrekt a kölyök, ezt meg kell hagyni. Hogy én erre mit fogok reagálni? Hát elmegyek a találkozóra Sednával, aztán visszajövök. Mást nem is tehetek. Megfutamodni nincs miért, hisz ha még falkatagként is jövök vissza, azt nem fogják tudni rám bizonyítani, illetve azzal se mennék sokra ha el kellene hallgattatnom a kölyköt. Nem is vinne rá a lélek szerintem, tehát ez nem szerepel a választható opciók között. Így viszont marad az a lehetőség, hogy készségesen együtt működök míg a gyomrom bírja. Ha a többi is van annyira normális, mint Liu, nem hiszem hogy annyira kellemetlen lesz az. Elegánsan felemelem a kapom, megnézem mennyi az idő. - Mondjuk úgy egy óra múlva az uszodában? Igen, ha az uszodát adom meg helyszínként az már magától érthetővé teszi, hogy nálam ugyan nem lesz sem fegyver, se bármi más. Legfeljebb egy törölköző. - A legjobbakat, Liu!
Bár még csak pár napja érkeztem, nem nagyon fedeztem fel magamnak a várost. Épp elég volt a hotelt kiismerni, hogy ne tévedjek el folyton. Pedig alapvetően nincsenek problémák a tájékozódási készségemmel, sőt! Itt azonban annyi az új hely, új dolog és persze ember... ráadásul minden olyan idegen... Oké-oké akadnak ismerős arcok, nem kevés. Hisz mégiscsak egy falkából valók voltunk Chicagoban és egy falka vagyunk itt is, vagy mi! Az előtérben álldogálok, a falra kifüggesztett "Fairbanks" címet viselő városi térkép előtt és bőszen tanulmányozom, hogy merre mi található, és úgy egyáltalán mit kezdhetnek itt magukkal a jó népek. Nem kémkedni jöttem Castorék után és nem is figyelmeztetni őket, hogy lépjenek a helyiek ügyében. Saját döntés volt, de ez nem jelenti azt, hogy a "visszailleszkedés" olyan könnyen fog menni. Mindig szabad farkas voltam a falkán belül, ha fogalmazhatok így. Különc, magának való és kicsit talán cinikusan flegma is. Az alfával szemben is. Szóval... itt ez a tábla. Szép, nagy és informatív, de nem jutok vele egyről a kettőre, mert csak utcanevek és főbb egységek vannak feltüntetve, mint kórház, rendőrség... Ahogy szőke tincseimet hátrasimítom fülem mögé, még elveszettnek, tanácstalannak is tűnhetek ott a tábla előtt állva. Rá is játszok erre titkon, hátha akad a jelen levő "úriemberek" között olyan, aki kisegítene.
* Hát az a nagy helyzet, hogy annyi időm van mint égen a csillag. Komolyan mondom mióta itt vagyok unatkozom. Nem azért, mert nem történik semmi. Inkább azért, mert nem ehhez a „nyugodt” életvitelhez vagyok szokva. Mielőtt ide jöttem volna utaztam, gyilkoltam, nyomoztam, öltem és utaztam. Az életem tele volt pörgéssel. Most meg ebben az egy hónapban nem csinálok mást mint edzek és zenélek. Ennek is meg van a maga varázsa, de lássuk be, hogy nem túl izgalmas. Mondjuk egy kicsit "megnőttem" ami a vállaimat és a karomat illeti vagy eddig is ilyen nagy lett volna, csak nem tűnt fel? A fene sem tudja már. Mindegy is, mert nem ez a lényeg. A nagy semmit tevésben éppen egy újságot olvasok, mert hiába nem tűnök olyan sajtkukacnak, attól még az vagyok. Olvasni tudok és szeretek is. Miből tájékozódjon a farkas, ha nem újságból? Hogy voltaképpen mit is keresek a sorok között, az maradjon az én egyszemélyes titkom. Itt a recepción azért nem olyan nyüzsgő az élet, mint mondjuk a kaszinóban. Jönnek-mennek az emberek/farkasok céltudatosan és céltalanul is. Érzem a bizonytalanságot egy szőke nő felől és már az első percben tudtam, hogy hova tartozik. Isten lássa a lelkemet, de én még életembe nem láttam ezt a nőt. Meg kell jegyeznem, hogy örülök annak a ténynek, hogy isten nem létezik, mert amit a lelkembe látna…..hát lehet saját magát akasztaná egy kampóra és megkérne egy papot, hogy dobálja meg dinnye maggal egy kellemesen hűvös éven át, mert amit bennem látna, azét egy egész évik kéne vezekelni, bár nincs kizárva, hogy keveset mondok. Már nem is tudom, hogy kerültem erre a gondolatai síkra, de inkább hagyjuk az egészet. Az újságot gondosan összehajtogatom és az egyik asztalra teszem. A pulcsim ujjait lazán feltűröm mind a két karomon és a nő mellé lépek.* - Helló, kissé elveszettnek tűnsz és azon gondolkodom, hogy ez csak a látszat vagy esetleg valami más….* Az egyik kezemet a pultra helyezem, míg a másikat lazán zsebre dugom. Nézem az arcot és ha megvan a szemkontaktus, csak akkor remeg meg az ajkam.* - Keresel valamit? * Teszem fel lényegre törően a kérdésemet, bár ahogy elnézem, nem olyannak tűnik, mint akinek tényleg kellene valami féle segítség. Nos, soha nem lehet tudni, ki az igazából elveszett és ki nem. Hamarosan úgy is ki fog derülni. A kezemet kihúzom a zsebemből és felé nyújtom. Ha már egy falkában vagyunk és még nem volt szerencsém találkozni a csajjal, akkor itt az idő, hogy bemutatkozzak.* - Nem tudom eddig melyik kalapjában rejtegetett Castor, de örvendek. Raffaello vagyok.* Ha engedi akkor a kezét az enyémbe záróm és megrázom apró kezét. Egész emberi formámat hozom most, talán az itteni levegő teszi vagy csak simán puhány lettem. Azt hiszem inkább a levegő, mert egy De Luca nem lehet puhatestű papucsállatka!*
Éreztétek már úgy magatokat, hogy figyelnek? Akkor tudjátok, mit érzek most. Az a jellegzetes érzés, ami az ember tarkójánál képződik és szépen lassan fúrja be magát a tudatába, ez által szinte az őrületbe kergetve vele. Tiszta agyrém... kénytelen-kelletlen oldalt tekintget tőle az ember és hatszor a háta mögé néz, hogy biztos nem követik e. Szerencsére esetemben ilyenről szó sincs, a "figyelőm" ugyanis gyorsan leleplezi magát. Mikor látom, hogy a férfi felém indul meg, akaratlanul is magabiztos, szinte már nyertes mosoly szalad át ábrázatomon. - Valami más. Beetetésnek hívják és ahogy látom, be is jött. - Nagyszerű Emily, mutatkozz csak be idő előtt a srácnak! Én lennék a legjobban meglepve, ha valakinél egyszer átlagosan, normális kedvességgel indítanék, de komolyan. Kérdésére biccentek és a térkép felé tekintek. - Igen. Sajnos nem épp a legjobb a tájékoztatás errefelé, mert csupa unalmas hely van csak bejelölve ezen a térképen. Kórház, meg... rendőrség... Lehet ebben a városban egyáltalán szórakozni valahol? - nevetem el magam, kérdésem persze költőinek is beillene. Sejtem, hogy lehet, csak sajnos fogalmam sincs, hogy hol. De majd a megmentő úriemberem kisegít e téren - remélem. - Mondjuk az a síparadicsom ott a hegyeknél érdekesnek tűnik. - jegyzem meg, és ezzel együtt felé fordulok, hogy puha, apró kis kezemmel elfogadjam az ő kéznyújtását. Szorításom meglepően határozott, nem épp finomkodós-nőies. A látszat, ami néha csal ugyebár. - Nem szorulok Castor segítségére, ha rejtőzésről van szó. Dr. Hart... vagyis... Emily. Örvendek. - pontosítok gyorsan. A megszokás ugye. A kórházban még a kollégák sem Emily-ztek, azt pedig különösen utálom, ha mindenféle emberek becézgetnek. - Nemrég érkeztem Chicago-ból, így sajnos nem igazán ismerem még ki magamat. - vázolom a pontos problémát, valamivel emberibben, mint az előbb tettem.
* Egy ösztönös mosoly szalad végig ajkamon a válasza miatt. Tehát akkor még sem olyan elveszett mint aminek mutatja magát. Örülök neki, mert semmi kedvem nem lett volna „bébi csősznek” lenni. Ahogy érzem azért annyira nem fiatal, hogy szüksége legyen egy dadára. A térképre pillantok én is és egyet értek vele. Semmi érdeke pontot nem mutat.* - Persze, hogy lehet, csak a megfelelő társaságot kell hozzá megtalálni, aki megmutatja a jó helyeket. Szerencséd van, mert pont a jó társaságot etetted be...* Közlöm vele tök lazán és hogy mennyire vagyok jó, arra most nem térnék ki. Erről mások ódát tudnának zengeni szerintem. Miért ne bulizunk egy keveset? Simán rám fér egy kis lazítás.* - Síparadicsom? Arra még nem jártam, de nyitott vagyok az új dolgokra.* Túrok bele a hajamba. Valóban nem vitt még arra, a lábam, de ez nem zárja ki azt, hogy esetleg megforduljunk akár arra is. Kézszorítása nem túl finom, de ezzel semmi gond nincs. Gondolom erejét akarja kifejezni, ami engem nem igazán érdekel, mert nem tervezem, hogy verekednék vele. Inkább valami más tevékenység felé mászkálnék el vele.* - Hm, tehát önálló vagy. Ezt megjegyzem magamnak Hart!* A keresztneve hát hm. A vezeték neve sokkal jobban tetszik valamiért. Nem tudnám megfogalmazni, hogy miért, azt hiszem, csak a hangalakja tetszik.* - Milyen doktor vagy?* Nem, arra biztosan emlékeznék ha bennem turkált volna anno. Akkor nem volt ott szerintem, bár nem voltam tudatomnál. Az is lehet, hogy nem is a teste foglalkozik hanem a lélekkel. Nem találgatok mindjárt kiderül.* - Áhám, akkor a régi „banda” tagja voltál. Nah gyere bevezetlek a jóba majd meglátod. * Hogy hova viszem azt még magam sem tudom egészen, de amint kijutunk innen, addigra kitalálom. Már van egy tippem, ami egész jó hely, bár nem biztos, hogy ott szívesen látott vendég vagyok…..és? Ez érdekelt is valaha? A-a. Szóval ha jól megnézte a térképet és nincs semmi ami itt marasztaljak akkor akár mehetünk is. A pulttól ellököm magamat és elindulok.*
- Igen? - szalad fel a szemöldököm és akaratlanul is, de végigszalad a tekintetem lopva a másikon. Nőből vagyok, az pedig fatális tévedés, hogy csak a pasik nézik meg a nőket. Fordítva is ugyan úgy igaz a dolog. - És mi erre a garancia? - már, hogy ő lenne a lehető legjobb társaság, széles e falkában, városban. Nem bánom én, ha van önbizalma a hímnek, csak legyen mire. Nincs annál szánalmasabb, mint amikor valamelyik az általa kreált kép mögé bújna - sikertelenül. Egyébként egyáltalán nem erőfitogtatásból sikerül úgy a szorítás, ahogy. Egyszerűen... így jön. Talán a vérvonalam teszi, de az biztos, hogy nem vagyok egy gyenge nőcske. - Inkább úgy fogalmaznék, nem tűröm jól, ha a Főnök röviden fogja a pórázt. - Helyesbítem ki szavait apró, szinte már cinkos mosollyal. Hart. Ezt megtartom, azt hiszem... Egy jó pont a pasasnak, máris szimpatikus. Valahol jó mélyen. - Sebész. - szusszanok, majd mintha igazán semmiség lenne, vállat vonva hozzáteszem: - És patológus. - Azért nem mindegy, hogy a műtőasztalon, vagy a hullaházban fut össze velem az ember, az már egyszer biztos. Elmosolyodva araszolok kicsit közelebb a másikhoz, de nem tolulva bele az intim szférájába, mert az azzal járna, hogy ő is belekerül az enyémbe. Még félreértené. - Inkább alvilági körökben forogtam, de ez lényegtelen. - igen én, ezzel az angyalian kék tekintettel és szőke hajjal. Most mit van úgy meglepve? Finoman bele is karolok, hacsak nem ellenkezik és sanda, cinkos mosollyal tekintek felé. - Csak a hölgy után! - cukkolom el se mosolyodva, mert amennyire láttam, veszi a poént. Ezzel együtt azért azt is jelzem, hogy felőlem mehetünk.
A taxis fazonnak rövid magyarázkodás után sikerült a fejébe plántálnom, hogy legyen olyan drága és vigyen engem egy olyan helyre, ahol meg lehet szállni... Valamiért nem igazán fogta fel a szavaim értelmét folyamatosan csak a hátamra szíjazott méreten fölüli kardtokot figyelte, habár néha megtörte a harmóniát azzal, hogy a melleimet bámulta. Egyszerűen nem fogom fel hogy amikor fekete bőrdzsekiben mászkálok, hogy az istenbe ragadnak le a vastag bőrön át is a mellemen? Habár mentségére szóljon azért a kardtok jobban aggasztotta. Igazából nem is értem miért... Hiszen tök egyértelmű, hogyha használni akarnám nem a hátamra kötném, hanem az oldalamra... Még a hülye sem próbál egy ilyen fegyvert a saját feje levágását kockáztatva a háta mögül előhalászni... Nah de mindegy, nem lehet mindenki katana-tudós. Annak határozottan örültem, hogy nem volt röntgen-szeme a fickónak, mert ha meglátja azt a kisebb arzenált, ami a táskámban lapul, hát minimum sikítva rohan ki a világból. Végül mégiscsak elindultunk. Figyeltem az ablakok előtt elsuhanó tájat és máris vacogni kezdtem, pedig jelenleg szerintem ez volt a melegebb idő, és azért elég jól bírtam az elemek tombolását... De nem tehetek róla, forró olasz vérem és az egész jó klímájú japán gyermekkorom nem igazán edzett meg az efféle éghajlatra. Végül jó borravalót adtam a fickónak, amikor kiszálltam a hotel parkolójában. Láttam az arcán a megkönnyebbülést, amiért elmehet végre és nem gyilkoltam meg a saját taxijában. ~ Csak tudnám miért ilyen bizalmatlanok az emberek? ~ Minden esetre megindultam a nagyon illusztris épület felé. Az acélbetétes fekete bakancsom hangtalanul suhant a betonon. A bőrdzseki kellemesen melegített, a terepmintás katonai gatyám helyett majd újítanom kell valami melegebbet ha itt igazi tél lesz, de jelenleg megfelelt. Csak jussak hozzá egy forró zuhanyhoz, meg egy meleg vacsihoz, az majd helyrerakja a lelkem. Egészen a recepcióig jutottam. Még a bakancsomról is szépen leráztam a sarat, hogy ne barmoljam el a gyönyörű dizájnt. Aztán körbenéztem keresve valakit, akinél be tudnék jelentkezni. Már csak az étel meg a zuhany képe lebegett a szemem előtt. hamarosan meg is találtam a berendezéshez tökéletesen illő csinos recepcióslányt. Odaballagtam hozzá, a katonai zsákot a tonnányi fegyverrel lazán a vállamra vetve és próbáltam megnyerően mosolyogni. Négyszáz éves sötét szemekkel ez izzasztó egy mutatvány, higgyetek nekem. - Szép jó estét, esetleg van szabad szobájuk? Szeretném megszállni, ha lehetne... - Őőő... én... máris szólok a főnöknek, hogy nézzék meg. - bökte ki egy perces néma csönd és meredt bámulás után. ~ Nem értem... még csak véres sem vagyok. Az a katana nem is olyan rémisztő... Ráadásul a hátamon van, vegyétek már észre könyörgöm! ~ A kishölgyike ellenben csak elballagott, miután engem egy süppedős fotelhez irányított. Egye kutya, az én koromban már nem siet az ember. Békésen helyet foglaltam és vártam, hogy végre megkapjam a szobám.
A műszakom alatt már a harmadik kiadós körömet róttam a szálloda épületében. Jó volt, hogy visszaállt a rendszer, már hiányzott ez. Sokaknak megterhelő és fárasztó a munka, én viszont imádok szolgálatba lenni. Oké lehet, hogy nem élvezném túlzottan egy pénztárgép mögött, vagy valami, de testőrként dolgozni kifejezetten jó. Minden érzéked kihegyezve, a környezetedre koncentrálsz, és remek alkalom arra, hogy gyakorold az egyszerre többfelé figyelést. Minimum száz éve vagyok testőr pozícióban, és még nem sikerült megunnom. Drake mellett más volt, ezt belátom, ott nem kellett ilyesmit csinálni, csak ha éppen a szárazföldön éjszakáztunk. De erre nem volt túl sokszor példa, talán három-négyhavonta 1-2 éjszaka, de volt, mikor jól alakultak a dolgaink, és csak élelemért álltunk meg néha a kikötőkben. Azt meg nem tartott egy napig se felpakolni. Castor mellett egészen más volt a helyzet, de ugyanúgy szerettem. A pajzsomat felhúztam, így igazság szerint senki meg nem mondaná, hogy éppen mennyire vagyok erős vagy idős, de azt mindenképpen érezné, hogy farkas vagyok. Ami azért jó, mert így én is érzem, hogy ki az és ki nem. Kipillantottam az ablakon, és a tekintetem elidőzött egy kézen fogva sétáló páron. Csak pislogtam utánuk egy ideig, aztán egy hülye vigyor kúszott az arcomra. Ejj, a szép emlékek... Mi is lenne velem nélkülük... Viszont a jókedvem pillanatokon belül eltűnt, ahogy megláttam a taxiból kiszálló kisasszonyt. A kard a hátán egy csöppet sem volt szimpi, meg úgy az egész megjelenése sem. Elindultam a bejárat felé rohamléptekben, mert nem kószált épp senki a lépcsőkön. A hallban újra normális tempót felvéve indultam a recepcióhoz, ahol már a megszeppent hölggyel társalgott a jövevény. Mély levegőt véve, szinte füttyentettem egyet. Nem egy fiatal példány volt, az biztos, na meg nem is rossz darab. Justin, az ajtóból már éppen indult, hogy megszólítsa, de intettem neki, hogy hagyja csak rám ezt. Egyből vette a lapot, nem akadékoskodott, így hát egy kedves mosollyal támaszkodtam egyik kezemmel a pultra, a nőstény felé fordulva. - Köszöntjük a Holiday Inn-ben, miben segíthetünk? - talán Castorral jött tárgyalni, bár nem tudok róla, hogy ma várna magányos példányokat, de nem meglepő, ha csak úgy betéved valaki.
~ Hmmm egészen gyors a kiszolgálás.... ~ Szerencsére nem várattak sokáig, mert hiába van többnyire birkatürelmem, azért jobb nem tesztelni meddig tart. Ahogy megéreztem a másik farkas szagát, szépen elbástyáztam magam. Ez tőlem új kunszt volt, nem voltam sokat farkasok között így csak a közelmúltban tanultam meg ezt, de ahhoz képest remekül ment. Jó mondjuk az is egy külön mese, hogy kinek mi számít közelmúltnak... Elképzeltem tehát az áthatolhatatlan acélt, a masszív tömeget és amögé zártam be a túlvilági energiáim. Jó, nem azt mondom, hogy így most hipp-hopp egyszerű halandónak néztem ki, de a félelmetes erő, ami a jó négyszáz esztendőm alatt valahonnan belém szivárgott már csak a pajzs mögött sistergett, mint egy kitörni készülő vihar. Aztán szépen komótosan végigmértem a másik farkast. Igazából nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar beléjük futok, de úgy tűnik ez a város tényleg zsúfolásig tele van velük. Ahogy végigmértem a férfit csak annyi ugrott be róla: Harcos. Tudom fura, de mivel gyakorlatilag születésem óta folyamatosan harcolok megtanultam felismerni, hogy ki az, aki nem Barbie-zással keresi a kenyerét. Ennek ellenére a kezeim lazán lógattam a testem mellett, amikor közelebb sétáltam hozzá, de kardtávolságon kívülre. Nah nem mintha féltem volna, csak próbáltam nem fenyegető lenni, ami nem ment túl könnyen, de erről igazán nem én tehetek, egyszerűen megszokás. Kellemes nyugodt mosolyt öltöttem az arcomra, majd könnyeden megvontam a vállam. - Nos tudom, ez biztos meglepő errefelé, de egy szobát szeretnék kivenni, meg valami ennivaló is jól jönne, mert mindjárt éhen halok. - mosolyogtam továbbra is megnyerően. Föl kellett néznem rá, de nem olyan nyakkicsavarósan, alig öt centivel lehetett magasabb nálam. Ez harcban előny lett volna, de én jelenleg csak egy szobát akartam, habár ezt valahogy senki nem akarta megérteni... rejtély miért... Elvégre én olyan békés vagyok. Nah jó, a Browning súlyosan pihent a zsákomban, de mindenkinek kell egy házikedvenc... Kíváncsi voltam rá a másik farkas vajon mit fog reagálni erre az egész helyzetbe. Nem sokat mozogtam falka körökben, úgy is mondhatnánk vánlény voltam, ha a falkaságot vesszük. Soha nem voltam falkatag néhány évnél tovább és fajtársaimmal is csak elvétve találkoztam. Jó volt ez így, nem voltam túlságosan jó véleménnyel magunkról. Nem tudom a nevelésem teszi, vagy a száz év, amit azzal töltöttem, hogy másik farkasok vérében áztam, vagy próbáltam elkerülni, hogy kinyírjanak..
Már késő volt. Mire felhúzta a hölgy a páncélját, mindent kiolvastam belőle, amire szükségem volt. Nem is kellett nagyon koncentrálnom, egy ilyen idős nőstény energiái elég erősen lengik körbe, szerintem még a kert túlsó felében lévő farkas is érezné. Óvatlan lépés volt tőle, az már biztos. De ez vagy azt bizonyítja, hogy meg akarta mutatni magát, vagy azt, hogy segédfogalma sem volt, hogy itt farkasok tanyáznak. De hát mire van az orra akkor, ah nem erre? Lett volna kedvem elsütni egy-két ideillő poént, de a munkába nem ismertem tréfát eddig soha. Az hatalmas hiba lenne, és akár valaki életébe is kerülhet. Lehet, hogy nem pont ebben a szituációban, de ki tudja? Nem volt benne ezenkívül semmi fenyegető. Oké a kard a hátán, de azzal csak nem kaszabolni szándékozott. - Szobát? Minden további nélkül. - mosolyogtam tovább rendíthetetlenül, de közben minden mozdulatát éberen figyeltem. Az elővigyázatosság nemárt. Tény, hogy itt lapul a bakancsom szárába egy ezüstözött tőr, de az igazán semmit nem ér, éppen, hogy csak lelassítaná picit. Éreztem, hogy Justin feszült az ajtónál és be-be pislog, de egyelőre nem volt oka az idegességre. - Mindössze, csak annyit szeretnék kérni, hogy adja át a katanát és minden további fegyvert, ha van. Sajnálom, ez fontos óvintézkedés, biztos vagyok benne - nyomtam meg a 'biztos szót' - hogy ön ezt teljesen megérti. - Szemem sem rezzent, ami közben közöltem felé csekélyke igényeimet. Nem tudom, hogy mennyire van képben, de ő sem gondolhatja komolyan, hogy beengedem őt egy fedél alá az Alfával, mikor már önmagában is lehet, hogy le tudná nyomni? Hiszen biztosan képzett, ez már csak a beállásából is látszik na meg az a böhöm nagy kard egy szerencsétlen kezdő kezében annyit sem ér, mint egy fogpiszkáló, és ennélfogva kétlem, hogy magával cipelné ilyen látványosan.
Kicsit megnyugodtam, amikor felvillant előttem az esélye, hogy talán még ma este sikerül fedélhez jutnom a fejem fölé... - Ezt örömmel hallom. Már kezdtem azt hinni, hogy ez csupán egy álszálloda, és mindenki próbál rászedni, hogy aztán röhögve kirakjanak az utcára... - viccelődtem. Jó kedvem volt, szóval minek szívózzak? Ha egyszer berágok, azt észre fogják venni a népek. Ha feldühödök, akkor vér fog folyni, méghozzá nem kis mennyiségben. Jelenleg teljesen békés voltam. Öreg vagyok én már a pattogáshoz, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne feldühíteni... Sajnos a mondandója vége gyakorlatilag egy kijelentés volt, hogy nem, mindenképpen azt akarják, hogy éhen haljak és megfagyjak odakint... ~ Nah mondhatom szép kiszolgálás... ebbe a szállodába sem túl vendégcentrikusak... ~ Széttártam a karjaim, felettébb lemondóan és sajnálkozóan néztem rá. Erre nem tudtam mit mondani. A kard a mesterem hagyatéka volt, idősebb mint én, lassan négy és félszáz éves és még mindig borotvaéles és halálos. Nem fogom kiadni a kezemből, ez volt a lelkem gyakorlatilag... Tudom nevetségesen hangzik, de a kard nélkül oda volt a becsületkódexem is, azt pedig ne akarja látni senki, milyen az, amikor elveszítem a fejem... - Sajnálom, ez nem fog menni. a katana túl értékes hozzá, hogy átadjam, sajnálom. A többi cuccot viheted, ha utána visszakapom őket, de a kard marad. Több mint négyszáz éves és nem szívesen adnám valaki idegen kezébe a kicsikémet... - néztem rá továbbra is bocsánatkérően és diplomatikusan rá. A fegyvereket tényleg átadom, ha ez a mániája, de a katanát nem, azt nem. - Mellesleg van fegyverviselésim. - tettem hozzá csak úgy, nah nem mintha úgy gondoltam volna ez meggyőzi, de ki tudja... Hátha most jön a rózsaszín elefánt és lenyeli a nyelvét. Aztán csak néztem rá, nagy sötét bociszemekkel... Nah jó, körülbelül annyira voltak bociszemeim, mint egy Marsról jött hybrid-mutáns bocinak kétméteres agyarakkal... Ez van, ezt kell szeretni...
A szellemes megjegyzésére, csak egy mosolyt kap válaszul. Mondhatnám azt is, hogy nem, téved, csak a több évszázados hölgyeket, akik harc képzett gyilkosnak néznek ki, nem tartunk fenn szobát, maximum ezüst ketrecet a pincében. De ez lehet, hogy nem lenne túl udvarias és megfontolt válasz tőlem. Gondoltam, hogy nem fog örülni a hírnek, hogy megfosztom a játékszereitől, de sajna ilyen az élet, még akkor is,ha túllépted bőven a reális korhatárt. Nem mindig az van, amit te szeretnél. - Biztosíthatom róla, hogy én magam gondoskodok minden fegyver elhelyezéséről, és egy karcolás sem lesz rajtuk. De ez vonatkozik a kardra is. Az állásom úszna el, ha engedném besétálni, Hölgyem egy ilyen veszélyes fegyverrel. - néztem végig rajta újra - Távozásakor mindent visszaszolgáltatunk, és higgye el, nem használjuk egyiket sem. - Bár, őszintén szólva kipróbálnák egy ilyen idős kardot az biztos, mert tuti nem futok bele holnap is egy ilyen darabba. Na de ugyanez vonatkozik a tulajára is. - A fegyverviselési sajnos jelen helyzetben mit sem ér. Nem tudom mennyire tájékozott a városban jelenleg uralkodó helyzetről, de ön azzal mindenképpen veszélyesnek számít ahhoz, hogy szívesen lássuk itt. Ha az Alfával óhajt találkozni,megérdeklődöm tőle, hogy hajlandó-e Önnel találkozni, de erős a gyanúm, hogy oda sem engedhetem be fegyverrel. - Nem fogok kertelni, ez van és pont. Nagyon nem lehet szépíteni a dolgot, meg nem is akarom. A falka biztonsága az első. Nem kell ide balhé, van elég a másik banda miatt is. Ki tudja, lehet, hogy ők küldték, arra számítva, hogy óvatlanok leszünk, és engedjük besétálni mindenestül. Hát ha tényleg ez a helyzet, akkor benézték, de rendesen.
- Ne haragudj, de ez a kard hozzám tartozik. Hidd el, mindenki nagyon rosszul járna, ha nincs nálam... Én könnyedén letegeztem, azt hiszem már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ilyesmi ne nagyon érdekeljen. A másikat pedig valószínűleg nem fogja elhinni nekem, de én tényleg igazat mondtam. Évszázados tapasztalat, hogyha ez a kard kikerült a kezemből, akkor nagyon, de nagyon csúnya dolgok történnek... Most is éreztem, ahogy a fenevad felveti a fejét. Belülről kaparta a pajzsom, éreztem az éledező haragját és vérszomját... Mintha az erő, mintha az aurám gyűrűzni kezdett volna, ahogy a bestia szépen folyamatos ütközésekkel nekiszegült, hogy áttörje, hogy kitörjön erre a világra. Vettem egy mély levegőt, aztán még hármat... Nem igazán segített. Úgy döntöttem ennek a pajzs dolognak nincs értelme, ha belepasszírozom magam, úgy csak még rosszabb lesz a dolog. Leengedtem tehát a falakat, elképzeltem, ahogy semmivé foszlanak. Az energia szétáradt a teremben, táncot járt az én bőrömön is, mintha bele-belecsípne a húsomba a túlvilági erő. És továbbra is hullámzott, néha haraggyűrűk vegyültek az én nyugalmamba. Amikor kicsit összeszedtem magam és hátrább szorítottam a fenevadat, akkor folytattam csak. - Nos az igazság az, hogy fogalmam sincs erről a városról. Igazából nem is nagyon érdekelt, habár arra nem számítottam, hogy ennyi farkas van itt. Igazából mindössze egy szobát akarok. Ígérem nem fogom bántani az Alfáját, nincs vele semmi gondom, és semmi dolgom. Ha találkozni akar velem, felőlem lehet, én viszont csak egy szobát szeretnék. Akár oda is kísérhet és rám zárhatja az ajtót, vagy akár az ajtóban is aludhat, hogy nem szököm-e el, de a kardot akkor sem fogom odaadni. Amikor rájöttem, hogy ez így nem fog menni, vettem még egy mély levegőt és megpróbáltam más megvilágításból. - Ha ártani akarnék bárkinek is, már rég levágtam volna magát, meg a kis barátját is az ajtóban, meg az összes többi őrt. Én viszont nem akarok bántani senkit, higgye el, ha akarnám, nem várakoznék, hanem csinálnám. - mondtam teljes nyugalommal. Ellazultam az agyamban kellemes semmi ömlött el. Afféle meditációs állapot volt, amiből bármikor képes vagyok egy pillanat alatt ölni. H megtámad, meg fogom ölni. Ha nem érti meg elmegyek, de ha megpróbálja elvenni a kardom, azzal nagyon rosszul jár. Ne higgye senki, hogy alábecsülöm az ellenfelem, alaposan figyelek rá, de tisztában vagyok azzal, mire vagyok képes.
- De én attól tartok, hogy így is rosszul járhatunk... - többször nem fogom elmondani, vagy a kard landol itt a kezemben, vagy ő megy szépen. Nem vagyok papagáj. Éreztem a feltörekvő energiáit, amit annak tudtam be, hogy nem tetszik neki a helyzet. Így már nekem sem, sőt, mikor leengedte a pajzsát, a kezem is ökölbe szorult. Az én farkasom is kikivánkozott, össze akarta mérni az erejét, de több eszem volt nekem annál, hogy szabadjára engedjem. Percek alatt apró cafatokban végeznénk itt a szép perzsaszőnyegen. Most már a szálloda farkasainak nagy része vette ám a lapot, hogy van itt valaki, aki lehet, hogy jobbna járna ha elmenne, ennél fogva nem rémültem meg az egész szituációtól. Ennél látványosabb erődemonstrációkhoz is volt már szerencsém, több kell ahhoz, hogy felhúzzam a nyúlcipőt. Az én szörnyem is megnyugodott, és látszólag az övé is visszafogta magát, így hát most már teljes mértékben oda tudtam figyelni a szavaira. Ha farkasok akarnak megszállni, azzal nincs probléma soha... Már ha fegyvertelenek, de most elég tanácstalan voltam. Ha nem engedem be, akkor az ciki, hiszen beismerem, hogy tartunk tőle. Ha meg beengedem, és bekattan... Négyszáz fölött, már kitudja, hogy mik kattognak ott a rozsdásodó fogaskerekek között. - Tudja mit? - az előbbi lehetőség kellemetlenebbnek tűnt, már csak azért is, mert most semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak a gyengeséget - Ha kipakol ide minden egyebet, de tényleg mindent, akkor intézek magának egy szobát, illetve minden mást is amire szüksége van. Csak két kérésem lenne önfelé: A pajzsát ne húzza fel, míg itt van, és ha meggondolná magát kardügyileg, azonnal jelezze, hogy azt is elrakhassuk. - mosolyogtam újból, majd intettem, hogy jöjjön be velem a pult mögé, hiszen ott nem látja mindenki, hogy ha egy fegyverarzenál kerül ki a hölgy táskájából illetve ruhadarabjai alól. Furfangos a női agy, olyan helyekre is el tudják rejteni a tőröket, amikre mi férfiak, még csak nem is gondolnánk. - Viszont figyelmeztetem, hogy figyelni fogjuk magát, míg az épületen belül tartózkodik, és bízom abban, hogy nem rendez mészárlást, vagy ilyesmi, mert előre figyelmeztetem, hogy azt nem ússza meg. Bocsánat, de most az én felelősségem, szóval kénytelen vagyok figyelmeztetni. - egy nagy sóhajjal elszállt minden komolyság belőlem, felkúszott a jólmegszokott vigyorom, és hajbókolva egyet mutatkoztam be a nőnek - A nevem Aaron Holloway. Esetleg szabad megtudnom az ön becses nevét, Hölgyem?
Hosszasan ücsörögtem a szobámban, néztem a plafont, majd olvasgattam, aztán bepakoltam a tiszta ruhákat a szekrénybe, majd újra elfeküdtem az ágyon és ismét a falat kémleltem. Rettentően unalmas volt minden egyes perc, amit a hotelben töltöttem, mert Taran és Kellyn kívül nem sokakkal voltam olyan viszonyban, hogy nyugodtan tudjunk csevegni értelmes dolgokról. Bizonyára a többiekkel is lehetett volna fecserészni, de mindenki elfoglalt volt, munkába rohangáltak, vagy a jelenlegi káoszhangulat miatt voltak zsúfolt programok. Aggasztott a dolog, hogy kölyökként nem sok hasznomat vennék egy esetleges összecsapás során, attól is féltem, hogy mi lesz, ha majd összeeresztenek bennünket. Féltem az ismeretlentől, és az sem derített jobb kedvre, hogy mikor ellátogattam az edzőterembe, és próbálkoztam néhány gyakorlattal, az idősebbek pillanatok alatt a szőnyegre küldtek. El voltam keseredve kicsit, és az sem derített jobb kedvre, hogy eljárhattam dolgozni az Upperbe, hiszen nem tölthettem ott a nap huszonnégy óráját, hogy ne gondoljak a problémáimra. Lassan már kezdzem beleőrülni az unalomba, ezért úgy döntöttem, hogy felhagyok a csigaházzal, és végre, megpróbálok találni magamnak valami értelmes hobbit, keresek társaságot, hisz lassan már négy hónap telt el, mióta a városba kerültem, és azóta sajnos nem jutottam előrébb az ostoba félelmeim miatt, amik attól a pillanattól ragadtak rám, hogy farkassá váltam. Pedig milyen élénk és élettel teli csaj voltam korábban, de az valahogy eltűnt, vagy talán csak elhalványodott.Összeszedve magamat elindultam a szobámból, azzal a céllal, hogy odalent a recepciónál körbenézzek, hátha lesz valami program a hotelben, esetleg valami társasági rendezvény, ahová végre kiöltözhetek , és egy kicsit élvezhetem is az életet. Lesétálva a fogadótérbe azonnal kerestem a faliújságot, abban a reményben, hogy talán ilyesmivel is rendelkezik a hotel, és ide-oda sétálgattam, unottan nézelődtem. Közben megfigyeltem pár vendéget is, jó volt látni az örömmel belépő családokat és párokat. Sóhajtva sétáltam tovább, végre, találtam egy szórólap szerűséget, azt a kezembe vettem, majd leültem a fogatótérben és olvasgatni kezdtem.
Az elmúlt másfél napban nem nagyon álltam meg. Egyszer azért, hogy könnyítsek magamon, egyszer meg azért, hogy aludjak két-három órát, mert már közel álltam hozzá, hogy leforduljak a motorról. Az meg nem lett volna egy szép befejezés. Nem így terveztem véget vetni ennek a történetnek. Majd akkor, ha kitéptem Martinez fekete szívét, na majd akkor vége lesz és végre hátradőlhetek. De addig nincs megállás, addig még szét kell verni pár képet. És nagyon remélem, hogy az a szuka is az utamba kerül, mert vele is van elszámolnivalóm. Miközben a jéghideg, némely esetben csúszós és majdnem mindig omlásveszélyes Felső-Kanadai vagy éppen alaszkai utakon száguldottam, azért fűtött a gondolat, hogy hamarosan visszatérhetek a falkához. Hiányoztak már. Muszáj volt otthagynom őket egy rövid időre, de ez nem tette könnyebbé. Hiányzott Emily a fura szadizmusával, hiányzott Ash a folyamatos hablatyolásával, és Castor. Talán az Alfa a leginkább. Most pedig, amikor végre leparkolom az öreg benzinzabálót, csak megnézem a hotelt. Takaros. Bár nem tudom, mennyire tervezték arra, hogy valaki háborút viseljen belőle. Bár az Alfa már nem is egyszer demonstrálta, hogy jobb, ha nem vesszük készpénznek az esélyeket. Megrázom inkább a fejem és elindulok befelé. Már alig várom, hogy újra láthassam Maryt és találkozzak a többiekkel. Közben szeretnék vetni egy pillantást a mostani helyzetre is. Megállok az előtérben és végignézek a sok kisgyermekes családon, akik a karácsonyt ünnepelni jöttek össze, és elgondolkodok azon, vajon tudják-e, mibe is hozták a gyerekeiket. Persze, valószínűleg nem, a farkasok meg úgysem végeznek értelmetlen mészárlást, de elég egy még labilisabb kölyök, és elszabadul a pokol. Még egy kicsit jobban örülök is, hogy itt vagyok. Ha közbe kell lépni, akkor komolyabb veszteségek nélkül beavatkozhatok. Remélem. Kijöttem már a gyakorlatból, amióta csak embereken használtam a vérvonalam képességeit, így nem tudom, mi történne, ha megpróbálnám egy farkassal. Végül meglátok egy fiatal lányt üldögélni, és odamegyek hozzá. Út közben vigyorogva konstatálom, hogy farkasról van szó. Viszont sem az energiái nem ismerősek, sem az arca. Ezek szerint új. Ráadásul az energiái alapján kölyök. Remek. Ennél azért előrelátóbbnak ismertem meg az Alfát. Egy háborús, vagy éppen hidegháborús övezetben a leggyámoltalanabbakat felvenni ide… Remélem legalább annyi erősebbünk is van. Odamegyek hozzá. – Kisasszony, nem tudná megmondani, kivel kell beszélnem, hogy behozzák a csomagjaimat? – Jah, a két bőröndöt amiket a motor oldalára szíjaztam. Ruhák, könyvek, fegyverek, egyéb nyalánkságok.
Kezdőlap
//
