Kérdésére, ha kedvemben is lenne visszavágni, mégsem felelek. Csak siessünk, mert ha valamit nem tűrök, az az, hogy denevérek tépázzák meg a bundámat. Mástól se, ha már itt tartunk... Először nem jövök rá, hogy a nagy sietség miatt érzem úgy, hogy kisiklik a lábam alól a talaj, vagy tényleg ennyire süppeteg, sikamlós. Hanem ahogy felbucskázok, a másiknak vetődök és ezzel együtt Dustin lába gyomorszájon talál, majd az egész lendület magával ránt minket az ismeretlen mélységbe, rá kell jönnöm, hogy bizony, csúszdázunk. Hisz ő nem az a fajta béna farkas, aki a saját lábában is megbotlik minden ok nélkül. ~ M-micsolína? ~ firtatom tőle, mikor épp azt hinném, hogy vége a túrának, de csak egy nagyobb kiálló követ fog fel tomporom. Uhh, jajj... éééés zutty. A gyomrom táján apró rántást éreztem, ahogy földet értünk. Mégis sikerült valami puhára érkeznem, így nagy bajom nincs, ellenben a "puhának", aki, mint rájövök, Dustin. ~ Upszi...~ hehegem gondolatban üzenve felé és bocsánatkérőn mászok ki a mancsommal a képemből, róla pedig kifejezetten zavartan le. Milyen jó, hogy farkasként nem tud agyig elpirulni az ember lánya! ~ Jól vagyok persze. És te? Tényleg bocsi. A halál nem gondolta volna, hogy ez lesz. ~ meregetem kicsit a szemem, szerencsére gyorsan hozzászokik a sötéthez. Végtére is farkas vagyok, akármennyire nem az a tank-típus. Ahogy Dustin a buksiját az enyémhez tolja, azért érezhető, hogy egy pillanatra megdermedek meglepetten. Nem vagyok az a bújós, ölelkezős fajta. Vágyok rá titkon, persze... mint minden normális ember; mint minden nő. Mégis nagyon ritkán kezdeményezek ilyesmit. ~ Vissza már úgyse nagyon mehetünk...~ sóhajtok lemondóan és bizony, követem, de uraké az elsőbbség jelen esetben. Ha én mennék előre, még a végén újabb denevérrajt szabadítanék magunkra! Vagy rosszabbat.
Hát igen. Nem is vártam el, hogy értse a becézéseimet, elvégre nem mindenki születik Olasz partokon. Nekem viszont ez már berögzült, zsigerből pattanó dolog, szóval.. majd hozzászokik! Egyébként sem ez volt jelenleg fontos, hanem, hogy marhára földet érjünk... Szerencsés-szerencsétlenséggel érkeztünk meg végül az egyenletesebb talajra, és talán ha Eden nem rajtam köt ki, akkor még boldogan fel is ugrok, hogy ideje volt! De ennek hiányába, csak a mancsát tudtam kiköpni, örömöt nem tanúsítva. ~ Mindegy, most inkább azzal foglalkozzunk, hogy jutunk innen ki... ~ morrantam egyet kedvetlenül, de semmi rossz szándékkal. Nem tehet róla egyikőnk sem... ~ Ha hibáztatni akarnálak, azzal egyúttal magamat is kéne. Ne legyél tökfej. ~ pillantottam rá oldalra, amint megindultam a fénypont felé. Csak adja az ég, hogy valami "mentő övként" fityegjen előttünk, ne valami elcseszett délibábként. Az út kicsit hosszúra sikeredett, a fene gondolta, hogy ilyen távol van ez a szar! Sötét kék íriszeim egyre élesedtek, hogy az orrom hegyénél többet is lássak. Sok más mellett, ezt kifejezetten szerettem a farkaslétben! Lassan haladtam, és remélem Eden is ekképp tesz, hiszen nem tudhattuk mi rejtőzik előttünk, mellettünk... váratlanságnak meg ennyi épp elég volt, amit benyeltünk. Noha néhány kiálló gyökér és érdes kavicson kívül másba nem botlottunk, leszámítva a sok értelmezhetetlenül undorító ízeltlábút. A fény pedig megérkezett, megmutatva helyzetét. Hatalmas kőomlás közepette ficegett, egy öklömnyi méretű lyuk. Pompás! ~ Hát ez nagyon frankó... ki kell ásnunk magukat, yeah! Csákányt nem hoztál mi? ~ "lelkendeztem" elég nyomottan, miközben mellső mancsommal rátámaszkodtam az egymásba szaladó kövekre, hogy átnézzek a másik oldalra. ~ Áhm... oda kinnt valami bányajárat van. Legalábbis a vonókocsik alapján... ~ hagytam nyitva a mondatot, átengedve Edennek is a szemlélődést, ha akart. Minden bizonnyal egy lerobbant bánya aljába sínylődünk, ahol egyszer leomolhatott az oldalfal... Remek, remek, szuper remek! ~ Gyere hátrébb... ~ és amennyiben eleget tett a kérésnek, úgy erőteljesebben rálöktem oldalammal a kőfalra. A sziklák megmoccantak, de még mindig nem óhajtottak utat engedni. Újra neki feszültem és újra, egyre nagyobb erőt fejtve ki, míg nem az egyik oldalon megindult a folyamat... Ami azt illeti kibaszott gyorsan... Így hirtelen érzékelve a jelenetet ugrottam hátra, leteperve Edent magam alá, hogy a hangosan, csattogón omló kövek véletlen se találják el. Irdatlan hangzavar vette kezdetét, durván koppantak össze a darabjaira hulló törmelékes kövek, fékevesztett porfelhőt képezve maguk után, mely jótékonyan borult ránk... Egy két apróbb és nagyobb darab is eltalált minket, én pedig próbáltam minél jobban eltakarni Edent, mikor zúduló, csontropogtató zajos dalba kezdett a kőfal. Még mindig alig lehetett látni a por hurrikántól, mikor felemeltem fejemet, hogy körbepillantsak. Ám akkor a foszlányos köd mögül, valami rohamozva indult meg felénk, mintha csak agyon akarna csapni. Áhh nem... Agyon nem, csak a lábamat zúzta meg, reccsenő hangot hallatva. Mély hörgő, fájdalom ittas morranás hagyta el pofámat, amint karmaim a vérző földbe martak, Eden két oldalán. Aztán a vihar elült, és lassacskán kibontakozott a bányajárat másik oldala, megadva a reményt a szabadulásra. Itt-ott apró sebek keletkeztek bundám alatt, de azok kevésbé érdekeltek... Érzéktelen pillantással kutattam a másik farkas tekintetét, miközben arrébb próbáltam kúszni róla, hátsó jobb lábam "hiányában", tovább fetrengve a koszban. Hát ez eltört... g*ci jó...! - a gondolatra pedig újabb éles fájdalom szaladt végig rajtam, noha hangot nem adtam neki, csak izmaim feszültek meg... ~ Rendben vagy? ~ néztem végig poros bundáján, néhol rajta is felfedezve egy-két vérfoltot. A kő szilánkjai már csak ilyenek...
Csendesen követem inkább Dustint, nem felelve a megjegyzésére. Inkább csak magamban puffogok a dolog felett, hogy az én hülyeségem miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Igaz, az ő ötlete volt, hogy nézzük meg, mi van a vízesés mögött... De akkor is! ~ Deh, majd mindjárt előrántom a bundámból...~ felelek vissza neki hasonló lelkesedéssel, közben pedig körbetekintve, hátha akad más járat, fényforrás, hasonló - de sajnos a terepszemlém negatívnak bizonyul. Frankó a helyzet. Azért a kukucskálást nem hagyom ki, s a sziklaomlásról elrugaszkodva ugrottam vissza Dustin mellé. ~ Ha sikerülne kiszélesíteni egy kicsit, át tudnám préselni magam és a másik oldalon biztos van csákánytól kezdve minden...~ javasolom, de ő máris a tettek mezejére lép, be se fejezhetem a mondatomat. Hátrálok, és valami fura ellenérzés kavarog a gyomromban, mikor látom, hogy Dustin nekiesik az "ásásnak". ~ Dustin!~ "vakkantok" figyelmeztetően mellé, de szerencsére észnél van és már ugrik is el onnét. Arról mondjuk nem volt szó, hogy rám, ezzel kiszorítva a levegőt a tüdőmből... Majd ugye jön a földi Apokalipszis, s a fájdalmasan reccsenő hang félreismerhetetlenül keveredik Dustin morgásával. Francba. Francba! Sőt, a qrva életbe! ~ Rohadtul nem vagyok. ~ feleltem neki dacosan, mikor kikúszom alóla és a kisebb törmelékeket odébblökdösöm lábammal-orrommal körötte. ~ Segítek felállni, gyere! ~ nem nagyon tűr hangom el ellenkezést, fejemmel-oldalammal támogatom a sérült oldalánál, s ha kell, grabancánál elkapva segítek neki, húzom felfelé a kijárat felé.
Odakinn tényleg egy elhagyott bányajáratban találjuk magunkat, melyből kiérve azt kell megállapítanom, hogy tulajdonképpen ugyan ott vagyunk, ahonnét elindultam vadászni. Kissé lejjebb vízeséstől és jó pár méterrel odébb. ~ Hol parkolsz? ~ firtatom Dustintól, miközben kicsit magára hagyom - hogy némi morcogás, puffogás (Mi vagyon én, sündisznó?!) után számban a ruháimmal térjek vissza és ha közli, hogy hol parkol, tovább támogassam - egészen a Camaro-ig. Ott azért kissé megtorpanok, mert a tervem arra nem terjed ki, hogy hogyan is fogok én bejutni a kocsijába. ~ Hol hagytad a kulcsait és a ruháid? Idehozom és hazaviszlek. Közben pedig felhívjuk azt a Josét, vagy kit, ő talán rendbe tud hozni. ~ Szívemre venném, ha rosszul gyógyulna be a lába és egész életében kifordítottan kellene "hordania". Egyébként pedig hangomból, minden rezdülésemből érezni, hogy már most szívemre vettem a történeteket és erőteljesen aggódok, mellyel keveredik egy nagy adag idegesség is. Ha kérdésemre válasszal szolgálnak, eliramodok, otthagyva egy "Ne menj sehová!" keretében Dustint. Hová is menne...? Szerencsére pontos az eligazítása, így gyorsan meglelem a ruháig, a kulccsal együtt. Vissza már felöltözve, emberi alakomban érkezem és nyitom is ki a kocsi ajtaját, hogy betámogassam Dustint. - Ha vissza mersz változni, kiraklak félúton! - jegyzem meg azért, kínomban felnevetve, de nem sokat segít ez a rajtam uralkodó idegességen. Ha sikerül beszuszakolnom a farkaskomát a kocsiba, én magam is beülök a volán mögé - állítani kell az ülésen rendesen - és bizony, haza indulok vele. Hozzám-haza.
Hallottam én Eden szavait, de sem préselésre, sem egyéb bűvésztrükkre nem voltam jelenleg vevő. Menni akartam, haladni kifelé ebből a szerencsétlen helyzetből. Nem hiszem, hogy elhamarkodtam, és bár a zuhatag jótékonyan omlott alá, de legalább leomlott. Persze a lábamnak már kevésbé örültem, ő sem rajongott jelenleg értem, és valahogy jelen helyzetben elég elcseszett dolog volt, hogy három lábas bundás lettem, de túlélem. ~ Hagyjad, felállok én magamtól is... ~ ám hiába való volt bármiféle gondolatot is küldenem felé, mert elég egyértelműen cselekedni is kezdett. Rámorrantam volna, de valahogy jól esett, hogy segíteni akar, még ha nem is sűrűn tűröm el. Mindenesetre igyekeztem a még ép lábaimon önmagamtól is kimászni, haladni a végtelennek tűnő úton, ami ráadásul felfelé irányba vergődött. Szívem szerint engedtem volna a tehetetlenség és a düh kettősének, hogy eluralkodjon rajtam, valamint a fájdalom jótékonyan pulzáló hatásának, de visszafogtam magam. Csak morogtam, olykor halkabbakat fújtattam míg fel nem értünk. Végül a fény áradásként hullámzott végig előttünk, és bár fellélegezhettünk, ettől még most valahogy nem éreztem húdevidámnak magam... ~ Pár méterrel balra. Ott a fás övezet mögött. ~ biccentettem fejemmel az említett képződmény felé, mely olyan szinten álcázta már-már a Camarot, hogy azt szemmel látni se lehetett. Mellső lábaimat magam alá húzva, nyakamat kihúzva pislogtam a sötét éjszakába úszó felhők felé, amíg Eden elviharzott. Próbáltam lefoglalni magamat, mielőtt önkényeskedésbe kezdenék, és egyedül vánszorognék el a kocsiig. De ez is megoldódik, és a következő kérdésre csak megrázom elsődlegesen a bundámat. ~ Bal hátsó kerék alatt. ~ vágnék szívesen egy ártatlan degecivagyok mosolyt, de hát ez elmarad. ~ Onnan biztos, hogy nem vesztem el... ~ teszem azért hozzá, hogy érezze a törődést, és kivárom míg valahogy kiszedi a kulcsokat. Farkas, akkora nehézséget ez nem okozhat. ~ A ruháim a kocsiban vannak. Gondolom még nem sétáltak el... ~ trappoltam egyet előre bal első lábammal szórakozottan, hogy azért ne érezze úgy, hogy most átmegyek bunkóba. Eszem ágában sincs. Egyszerűen csak nem jó érzés szilánkosra tört lábbal jópofizni. ~ José... az apám. A gatyám zsebébe lesz a mobilom, hívd arról. ~ jegyeztem meg egyszerűen, noha nem szerettem volna, ha bárminemű kérdést is tesz fel erről. Legalábbis most semmiképp sem kívántam ilyesmiről beszélgetni. ~ Rendbe fog hozni, csak haladjunk... Lassan megindul a regenerálódásom... ~ fújtattam újabbat, továbbra is kontroll alatt tartva a feszültségemet. Talán furcsállhatja a kijelentésemet, hiszen nem tudhatja, hogy a vérvonalam által nálam ez a folyamat bizony elég korán megindul... Nem sürgetni akarom, csak nem kívánok rosszul összeforrni. ~ Tudom, hogy élveznéd Ragazza, de nem vagyok mutogatós bácsi, sajnálom. ~ ájh pedig ezért az arcjátékért már megérte volna visszaváltozni, amit vágtam volna, így viszont csak a szórakozott fejbökésem maradt. ~ Vigyázz a kocsira... És... Eden! ~ löktem fel magam kissé, majd meg is gondoltam magam, és visszafeküdtem az ülésre. ~ Kösz... ~ pislogtam fel rá, amint a kocsi megindult útjára... Ajánlom, hogy Eden tényleg óvatosan vezesse... Nincs kedvem újra összerakni, pláne törött lábbal nem...
Nem kevesli a pénzt, ami egyébként nem lep meg, de így már elindulhatunk. Nagyban megkönnyíti a helyzetet, hogy az autózás ellen nem tiltakozik. A szemem sarkából figyelem, olykor mélyebben szívom be a levegőt, hátha sikerül elcsípnem felőle valami plusz információt. Akár félelmet, akár izgatottságot, akár bármi mást. Én nem csatoltam be magam, ha megbüntetnek, majd kifizetem, ha meg leszállunk az útról, az életem nem ezen múlik majd. Miután a kérdés elhangzott, őt figyelem, és csak olykor sandítok vissza az útra, hogy ne térjünk le róla. A válaszára aztán vállat vonok. - Az élet sose veszélytelen. Szerintem megéri különlegesnek lenni… Erről azonban nem nyitok róla vitát. Meg aztán, ha tudná, hogy már csak egy mozdulat, és rácsukódna végleg és megmásíthatatlanul az aranykalitka ajtaja. Én is birtokolni akarom, megtudni minden titkát, és megtartani magamnak. Ettől függetlenül tovább nem erőltetem a beszélgetést, engem a csend sem zavar. Az autó már a városon kívül fordul le az országútról, és egy alig látható göröngyös kis földúton haladunk tovább. A terepjáró eddig elegáns városi járgányvolt, most elemébe lendül, és fennakadás nélkül tapossa a sarat. Már jócskán magunk mögött hagytuk az országutat, mikor a terepjáró zökkenve megáll, majd befarol két fa közé, szabadon hagyva a sáros földutat az esetleg erre haladóknak. Leállítom a motort, a fényszórók kialszanak. - Mehetünk… Innét már nincs messze… Kiszállok az autóból, megvárom, és míg Rachel is kiszáll, az indítókártyát becsúsztatom a számára kialakított kis rejtett zsebbe. Az út mellett indulok el, így nem lesz sáros a cipőm. Rachelnek igyekeznie kell, hogy tartani tudja a tempót, míg meg nem érkezünk egy eldugott kis tisztásra, ahol finom vízpermetet sodor felénk a szél a távolabbi végén zubogó kis vízeséstől. A csepp tisztás közepén állok meg, és szembefordulok a lánnyal, miközben meglazítom a nyakkendőmet. - Jól figyelj, mert amit most fogsz látni, azt ember legfeljebb egyszer láthatja életében… És nagyon fontos… Bármit látsz… Ne fuss. Hidd el, én vagyok a gyorsabb…
A szemem se rebben mikor az országút sima végtelenjéről letérünk a göröngyös földútra. Nem olyan nagyok azok a buckák, de akkor sem éreznék nagyobb kilengést, ha valóban az lenne. Az autó teszi. Kényelmes utazni benne, ezért már szinte bűntudatom van, hogy még annyi figyelmet sem adok erre, hogy élvezzem. Csak révedek ki a szélvédőn, de ahhoz képest hogy vagy meghalni, vagy csodát látni kerülök egyre távolabb a várostól, teljesen üres vagyok. Érzem a testemet belesüppedni az ülésbe, érzékelem az utat, és a fényszórók két szélén suhanó fákat-bokrokat-füvet, és ennyi. Még akkor sem kattogok, mikor elhal a motor halk dorombolása, kihunynak a fények, és kilépek a vak sötétbe. A növekvő Hold halvány derengése jelenti itt az egyetlen fényforrást. A pasasnak mintha fel se tűnne, úgy indul meg az út szélén, nekem viszont szükségem van némi időre megszokni a gyenge fényt. Időt viszont nem kapok, így jóformán vakon indulok az idegen után. Egyszer megbotlok út közben, de sikerül megtartani az egyensúlyomat. Ez a közjáték elég volt ahhoz, hogy jó tíz-tizenöt lépés hátrányt halmozzak fel a pasas mögött, ami végülis... nem feltétlenül hátrány ez a távolság. Jobban megvagyok egyedül a sötétben, mint társasággal... Annyit látok a helyből ahová érkeztünk, hogy egy kisebb tisztás, és hallom a vízesést is. Finom illata van. A távolság marad, mert amiikor a fickó megáll, én is azt teszem. Nem félek, nem tartok tőle, csak várakozok. Próbálom nem beleélni magam már most abba, hogy mit fogok látni. Felteszem, ebben a fényben nem sokat... A figyelmeztetésre bólintok, aztán lélegzetvisszafojtva várok. Némi izgalom meg adrenalin azért már vegyül a véremmel, de csak azért, mert nem látom őt kristály tisztán, így azt sem tudhatom, mikor ránt elő egy kisebb kaliberű fegyvert...
Úgy tűnik, nagyon elfoglalják a gondolatai. Kicsit sajnálom, hogy nem látok bele a fejébe. A GMC olyan az erdőben, mint egy elegáns hajó a nyugodt tengeren. Finoman ringatózik a göröngyös úton. Kifejezetten szeretem ezt az autót. Nem nyújtom neki a kezemet a sötétben sem, biztos vagyok benne, hogy magától is képes lesz megtenni ezt a nem túl nagy távolságot a tisztásig. Hallom, mikor botlik meg, de hagyom, hogy lemaradjon egy kicsit. Tudom, hogy nem fog elveszni. Nem is hagynám, ahogy mostmár meghátrálni sem lesz lehetősége. Meg fogja kapni a választ a kérdésére. A tisztáson a levegőbe szimatolok, leengedem a pajzsomat, végigpásztázom a környéket farkasok után, mert nem szeretném, ha valaki meglepne bennünket. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki nem jár a környéken, újra felhúzom a pajzsom, és megvárom, míg a felhők arrébb kúsznak a hold elől, és az ezüstös fény végigömlik a tisztáson. Mikor úgy látom, a szemem megszokta a fényviszonyok változását, akkor mozdulok meg. Megpróbálom elcspíni a pillantását. - Mostantól jól figyelj… Leveszem a cipőmet, a zoknimat, ezekre hajtogatom rá a zakómat, a kupacra kerül a nyakkendőm, a nadrágom, majd az alsónadrágom is. Nem érdekel, ha a vetkőzés zavarba hozza, miatta nem fogom szétszaggatni a ruháimat. Tőzsdéből élő milliomoshoz nem illik a csupa szíjas izom rajtam, de tulajdonképpen soha nem is voltam csupán ennyi. Sőt két évszázadon át semmi más nem voltam, csak katona… Fegyverre nincs szükségem, ez ellen a lány ellen a legkevésbé sem. Mikor a vetkőzéssel végeztem, két lépésre eltávolodom a ruháimtól, és megállok, egyelőre mozdulatlanul. Ha elég közel merészkedett, akkor láthatja, ahogy meg-megremeg a bőröm, akár a lovaké, ha rovarok csípik őket. Pár szívdobbanásnyi idő múlva az izmaim kezdenek hullámozni a bőröm alatt, először csak úgy, mintha megfeszíteném és hagynám ellazulni őket, később már természetellenesen. Az első hátborzongató reccsenésre válaszul fájdalmasan felmordulok, és megrázom magam. Az állkapcsom nyúlni kezd, megrázom a fejem, és mire a mozdulat végére érek, félig már egy farkas pofájába nézhet bele a lány. A darabokra törő csontok ropogása, recsegése sűrűsödik, az ujjaim is más formába kényszerülnek, a körmeim helyéből ijesztő karmok nyúlnak elő, a bal vállam megroppan, lehetetlen módon csavarodik előre és lefelé. Ezt egy félig vonyításba csapó üvöltés kíséri, a jobb mancsom karmai végigszántanak a saját vállamon, a mellkasom bal oldalán, vérző csíkokat hagyva maguk után. Idejét sem tudom, mikor változtam át ennyire lassan utoljára, és nem is emlékeztem, hogy ez ennyi kínnal jár, de azt akarom, hogy Rachel azt lássa, milyen lenne neki ez az egész. Úgy sejtem, mi még mindig inkább vonzzuk, mint taszítjuk. Most a gerincem roppan meg, ahogy a felsőtestem előrecsuklik, a jókorára nyúlt agyaraimmal már elérem a saját oldalamat, így a lány hallhatja, ahogy a hús szakad, a fogaim megcsikordulnak a saját csípőcsontomon, mielőtt térdre rogynék, a látványosan elroppanó sípcsontom miatt, és négykézlábra támaszkodnék a földön… A folyamat innen egy kicsit felgyorsul, a bőröm alatt törnek, átrendeződnek a csontok, hullámzanak, nyúlnak az izmok, a vérem a földre csöpög a sebeimből és a pofámról, a szemem sárgán világít, olykor nyüszítve, olykor fájdalmasan vonyítva, vagy rémisztő, halálos fenyegetéssel felérő morgással küzdök, hogy ne rogyjak össze az átváltozás alatt. A legborzalmasabb horrorfilmbe illik az egész jelenet, csoda, hogy a hegyes csontvégek egyszer sem döfték keresztül a bőrömet. Mire vége van, Rachellel szemben – már ha nem futott el időközben – egy medve méretű, enyhén púpos hátú, szürke rajzos bundás, vértől csöpögő pofával lihegő, sárgán világító szemű kifejlett vérfarkas áll, és egyenesen, rezzenetlenül bámulja őt, félarasznyi agyarain megcsillan a holdfény, ahogy nyitott szájjal, leszegett fejjel figyel minden rezdülésre.
A pasas vetkőzni kezd, én pedig nézem... Elég szkeptikus vagyok még, bár igyekszem felkészíteni magam mindenre úgy lélekben. Arra is, hogy ez valami perverz pucér fogócska lesz, és arra, hogy... hogy igaz. Hogy minden, amit eddig csak a képzeletem szüleménye volt, nem más mint maga a valóság. Az agyam hevesen kattogni kezd, és óhatatlanul is a jövőre gondolok, meg arra, hogy mi lesz majd ez után. Már nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e tudni az igazat, bár már nem vagyok abban a helyzetben sem, hogy válasszak. Bevettem a piros pirulát, mostmár felnyílik a szemem ha akarom, ha nem... Hülye vagyok. Akarom! Hát persze, hogy akarom! Csak a következményekre nem vagyok még felkészülve, ami ezzel járhat. - Figyelek. - nyitom néma szóra a számmal. Ha nem lennék néma, talán akkor sem jönne ki egy hang sem a torkomon, vagy elcsuklana az izgalomtól. Hallgatni arany... néha. A Hold minket pártol, még halvány árnyékot is vet a férfi mögé, aki élő egyenesben kezd átalakulni... a szemem láttára. Először csak az izmai rándulnak meg, bőre szabályosan hullámzik az elfojtott erő felett, de igazán látványos csak akkor lesz a dolog amikor az arca kezd eldeformálódni, ajka alól kibuknak a hosszú, penge éles agyarak, és hó fehér szikrát vet rá a Hold fénye, akár egy fogkrémreklámban... Elméláznék még ezen egy darabig, de a film egyre gyorsabban pörög előttem. Ami felizgat ebben az egészben, azok a fájdalom hangjai. Gyűlölöm ezt a hangot, rettegek tőle... így akaratlanul is hátrálok néhány lépést, és befogom a füleimet, hogy ne kelljen hallanom. De a tekintetemet egy percre se venném le az előttem alakot öltő szörnyetegről. A bestia nem mocorog többet, 4 kézláb áll a tisztáson. Eltelik néhány másodperc, mire rájövök, hogy már nem fog fájdalmas hangokat kiadni magából, ekkor engedem le magam mellé a kezeimet... - Tehát igaz... - formálom a számmal. Tudom, hogy érti mit mondok, mert a szörnyeteget az ember uralja. Az átlag tempómnál valamivel lassabban lépkedek közelebb hozzá, ajkamon egy elégedett félmosoly ül. Pontosan olyan amilyennek képzeltem. A különbség csupán annyi, hogy míg a képzeletemben rettegtem ezektől a fenevadaktól, most nyoma sincs bennem félelemnek. Sem a korábbi izgatott várakozásnak. Tulajdonképpen iszonyatos békét és nyugalmat érzek odabent. Furcsa... Közvetlen a farkas előtt állok meg egy pillanatra, aztán kilépek oldalra, azzal a szándékkal, hogy majd körbejárom, és alaposabban szemügyre veszem. Ha hagyja, akkor megteszem, és akármekkora is a késztetés, hogy beledúrjak a sűrű, rajzos, szürke bundába, legyűröm. Nikolai ebből a szempontból olyan mint én: nem vagyunk elragadtatva az érintéstől. - Bocs amiért le "Niko"-ztam...
Minden mozdulatom közben figyelem, már amikor képes vagyok rá. Ami azt illeti, egész jól – túl jól – tűri a dolgot. Legalább nem egy ostoba liba. Nem pirul el, mikor levetkőzöm, nem vesz vigyorogva méretet rólam. Érzem rajta, hogy izgul. Látom, hogy akkor sem jönne ki hang a torkán, ha nem ítélte volna magát örök némaságra. Az átalakulás közben sokszor veszítettem szem elől, mit tesz, de azért láttam, hogy a fülére szorított tenyérrel hátrált egy sort közben. A végén már a négy mancsomon állok, és Rachelt figyelem, egyelőre leszegett fejjel, nyitott szájjal lihegve. A bordáim most még a normális tempónál gyorsabban emelkednek és süllyednek, a jobb hátsó combom tövéből és a bal vállamból, a mellkasom bal oldaláról még lustán csordogál a vérem. Értem, amit mond, de nincs módom válaszolni neki. Mikor elindul felém, felemelem a fejem, kihúzom magam, felé hegyezem a füleimet, fenyegető, domináns tartásba dermedek, ahogy közeledik, figyelmeztető, egyre erősödő morgás, kivillantott agyarak fogadják, de a helyemről nem mozdulok. Hagyom, hogy körbejárjon, csak a füleim követik, ahogy arra forgatom, amerre jár, és a morgás ül el, de iszonyatos szerencséje, hogy nem próbál megérinteni. Mikor körbeért, és bocsánatot kér, egyelőre nem kap más feleletet, csupán eltűnik a vicsorom. Közelebb lépek hozzá, nincs messze az orrom az orrától. Mélyen beszívom a levegőt, a homlokától a bokájáig végigszimatolom alaposan, közben lejjebb engedem a pajzsomat, hogy minél több benyomást kaphassak róla. Mit érez, hogyan érinti az egész helyzet. Mikor ezzel végeztem, hátralépek egyet, és alaposan megrázom a bundámat. A vérzés elállt, csak a szőrszálakra tapadt vér emlékeztet a sérüléseimre. Még kaphat egy kis időt. Ismét szemben állok vele, jó karnyújtásnyi távolságra, és őt figyeli, minden rezzenését issza a sárgán parázsló pillantásom.
Éppen egy lépés közben morran rám a farkas, én viszont meg sem rezzenek. Annyi ilyenről álmodtam, vízióztam már, hogy el tudom dönteni melyik-mit jelent. Ez a figyelmeztető morgás volt, "csak" felállítja a határokat. Vettem a lapot, de haladok tovább. Én azt hiszem jelentős előnyökkel indulok ebben az ismeretségben, mert - még ha nem is jegyeztem meg mindent róla- azért nagyjából van sejtelmem arról, hogy mi az a "túl sok". Az érintés már az lenne. Nem vagyok ostoba. Ha a pasas nem is tartja még annyira sem az embert, hogy kitekerje a nyakát, egy szemernyi kétségem sincs a felől, hogy abban a pillanatban végez velem, ahogy átlépek egy határt... Az én kicsi paprika spray-m vajmi keveset érne. Pláne úgy, hogy mire lehajolok érte a bokámhoz, már nem lennének kezeim, hogy elővegyek. Gyorsak. Erősek, és ügyesek. Én meg egy ember vagyok, aki iszonyat alacsony helyet kapott ebben a láthatatlan táplálékláncban. Hogy jelenthet valami veszélyt, ha ennyire... gyönyörű? Mert az én szememben lélegzetelállító szépséggel bír ez a szörnyeteg. Vagy maga a veszély teszi széppé? A félelem, még ha az nem is tudatos? Erre inkább később térek vissza... Én megkaptam amit akartam, körbejártam, megnéztem jóóó alaposan magamnak, most rajtam a sor nyugodtan tűrni, hogy végigszimatoljon. Tetőtől talpig. Kicsit olyan ez, mint a motozás. Mintha érezném is az energiáit végigtapogatni. Talán éppen ezt teszi, ki tudja. Megáll velem szemben, sárga tekintete szinte lyukat éget rajtam, ahol elhalad. Erről eszembe jut egy gondolat, ami éles képekké és hangokká áll össze a fejemben, a gerincemen meg kúszik fel az inger, hogy írjam le amit látok. Csak nemhogy leírni nem akarom ezeket a képeket, amiket ez a sárga szempár hívott életre, de még látni sem. Hátat fordítok a farkasnak, hacsak nincs kedve kergetőzni, vagy buliból szét tépni, akár vissza is változhat.
Ez a lány… vagy éppen nő, hihetetlen. Nem fél tőlem, meg sem rezzen, hiába a tüdőm mélyéről felrobajló vészjósló morgás és az elővillanó fehér agyarak, rózsaszín íny. Félnie kellene tőlem, ezért futólag meg is kísért a gondolat, hogy teszek róla, rettegjen tőlem… Végül azonban nem moccanok. Valahol kedvemre van ez az ostoba és oktalan bátorság. Pontosan tudja, mennyi esélye van ellenem, hogy mennyire nem érdekelne a halála, és mégsem tart tőlem. Tudom – vagy csak úgy képzelem, hogy tudom -, hogy meg akar érinteni, de bölcsen megállja. Miután ő már megkapta, amit akart, és én is végigszimatoltam, még néz egy darabig. Látom a szemében, hogy a gondolatai már az események előtt járnak. Talán rákérdezek, hogy mit látott. Aztán… elfordul. Ez enyhén meglep. Azt hittem nem fogja tudni levenni rólam a szemét, míg végül én nem vetek véget ennek az egésznek. De úgy látszik elég volt neki a mókából, így aztán lehajtom a fejem, és a mozdulat végén már újra emberi önmagam vagyok, féltérden a fűben. Felkelek, lesöpröm a térdemről a koszt, majd a talpamról is, mielőtt zoknit és cipőt húznék. A vízesésnél benedvesítem a zsebkendőmet, és letörlöm a bőrömre száradt vért. A sebeim már csak halvány rózsaszín hegek, holnapra nyomuk sem marad. Felöltözöm, megigazítom a nyakkendőmet, leporolom a zakómat, és készen is vagyok. - Nos? Megkaptad a válaszaidat? Érdeklődöm egy enyhén kaján félmosollyal a szám sarkában, és ha készen áll rá, akkor elindulunk vissza az autóhoz…
Alig pár másodperccel később, hogy elfordultam, a vízesésen át meghallom az öltözködés tompa neszeit, tehát maradok ahogy vagyok. És amíg ő felöltözik, én a gondolataimat rendezem. Most, hogy már tudom az igazat, elég bizarr az előbbi momentum, ami lezajlott a fejemben. Már most tudom, hogy nem fogom leírni. Ezek után még gusztustalanabbnak tartanám beleírni magam a történetbe. Maradok kívülálló, mint eddig. A Holiday Inn-t és a hegyvidéket nagy ívben kerülök, és a Golden Wolfos rendeléseket is másnak passzolom át. És a legfontosabb: ha még egy ismerős arc jön velem szemben az utcán, nincs az az isten, hogy leszólítsam. Próbálok rájönni, hogy mi lesz Nikolai következő lépése - a Niko már valahogy nem áll a számra még gondolati síkon sem-, de rá kell jöjjek, hogy elképzelésem sincs. Ebből pedig az következik, hogy bár tudhatok ezt-azt róluk, a fejükkel nem gondolkozhatok. Ez áldás, és átok is egyben. Az egyetlen dolog, ami jelenleg megrémít, az hogy mennyire könnyen elfogadtam ezt az egész őrületet. A kételyek eloszlottak, a múlt már nem számít, csakis a jövőn kattogok. Beindultak volna a túlélő reflexek? Éppen ideje volt... Bár a bostoni alvilág elől látszólag egér utat nyertem, most tártam nagyra az ajtómat egy újabb életveszélyes fenyegetés előtt. Csak hogy innen nincs menekvés, ha egyszer szagot fognak. Szóval ha van is bennem félsz, az nem a férfi miatt van. Tartok tőle, persze -bolond lennék ha nem-, de ez nem félelem. Mikor elhal a mozgás, megfordulok. Nikolai a nyakkendőjét igazítja, tökéletes keretes szerkezetet kölcsönözve az átalakulásnak. A nyakkendővel kezdte, majd azzal is fejezte be. A kérdés után iszonyat súlyos csend telepedik a helyre. Csask a víz zubogását hallom, de az szinte berepeszti a dobhártyámat mire egy nemleges fejrázással megadom a választ. - De ez már az én bajom, igaz?- kérdés ugyan, de megállná helyét kijelentő formában is. - Nem az a pesztra típus, és ha én kérdezek, azt innen kezdve már csak tehernek venné. Megfizetni úgyse tudnám, ha netán mégis segítene. -adom a magyarázatot az előbbire. Ha ő e közben elindult vissza, akkor én is megyek, persze, de ha nem, akkor állok ugyanott ahol eddig. - Mit vár tőlem? Ezt azért még meg kell kérdeznem. Annyi figyelmet szentelt rám, hogy elhozzon ide, és beavasson a titkába, ami valljuk be túl nagy ár azért cserébe, hogy én elsütöttem néhány apró infót róla, és megmutattam a rajzaimat. Van ennek a hepajnak egy miértje is. Pont ez érdekel.
Milyen bájosan tapintatos lett a kislány! Még véletlenül sem néz rám, míg fel nem öltözöm, pedig egyszer már mindent látott belőlem. Többet, mint életében bármelyik eddigi pasasból láthatott. És mégis háttal várja ki, míg felöltözöm. Nem számít, nekem tulajdonképpen mindegy, hogy kíváncsi-e a testemre. A visszakérdezésre felvillan a farkasvigyorom. - Lehet… De érezhetném a sajátomnak is… Most, hogy felkeltette az érdeklődésemet, újabb lehetőségek, más utak is megnyíltak előtte, de legalábbis felbukkantak, és eldől, hogy választhatja-e őket, vagy lesz-e választása egyáltalán. A magyarázatára megvonom a vállam. - Mindennek megvan az ára, Rachel. Még adok neki egy pár pillanatot, mielőtt elindulnánk, és a kérdésére érdeklődve mérem végig még közelebb is lépek hozzá, hogy közelről láthassa, ahogy sárgán villan meg a szemem. -Unatkozom? Vagy csak meg akarlak tartani? Kíváncsi vagyok? Annyi a lehetőség, és azt hiszem még magam sem választottam… Nem tudok rólad eleget, de most rajtad a sor… Te fogsz nekem válaszolni és mesélni… Ez a titok drága… És mostmár elindulunk vissza az autóhoz. Most is épp olyan lendületesen haladok, mint mikor jöttünk, és nem kell sokat sétálni. a riasztó most is hangtalanul kapcsol ki, a központi zár halk, tompa kattanással kapcsol ki, és a reflektorok fényei belehasítanak az erdő sötétjébe.
Hogy mindennek megvan az ára, azt én is tudom... De az biztos, hogy nem adok többet annál, mint amennyit én jónak látok. És ezt a kérdést mindketten ugyanúgy látjuk azt hiszem... Mert ugye, ha annyira nehezére esett volna átalakulni egy kis senki előtt, akkor nem tette volna meg. ellenben, ha ezzel akart némi bizalmat ébreszteni felé, úgy be kell valljam, ügyes húzás volt... A válasz (elletve költői kérdések) közepette az egyetlen mimikámat, a homlokomra felszaladt szemöldökeim jelentik. Amolyan "valóban?!" ívben görbülnek mikor elhangzik a "meg akarlak tartani?" szösszenet. Nem vágok a szavába, nem is tudnék, de a gesztussal már eleve sikerült a tudtára adnom, hogy ahhoz azért nekem is lesz egy-két szavam. Azzal semmi bajom, ha pusztán egy tárgynak néznek - elég nevetséges lenne annak fényében, hogy prostituált voltam...- csak amíg nem vagyok tisztában a kifejezés Nikolai szempontjából értendő jelentésére, hagy legyenek már kételyeim a dologgal kapcsolatban... Újfent tisztességgel lemaradok mögötte, már kényelmesen elhelyezkedik az autóban mire elérek az első lökhárítóig. Hogy mi lesz, azt nem kérdezem. Elég világos az, hogy megyünk vissza hozzá, és feltesz majd egy rakás kérdést. Szerintem azon az elkerülhetetlen ponton szakad majd meg diplomáciai kapcsolatunk... bár ez leginkább a kérdések természetétől függ.
Az erdőben találtam egy elhagyatott házikót. Pont olyan, mint a mesében. Kissé már benőtte itt-ott a buja, zöld növényzet, de a célnak megfelelt. Volt fedél a fejem fölött és szem előtt sem voltam túlzottan. ~Ha véletlenül a városba keveredik Jared, akkor sem fog egykönnyen megtalálni.~ Tetszett ez a gondolat. Csakhogy sajna nincs villany, se víz a házban jelenleg. Így példának okáért a tisztálkodást másként kell megoldanom. Még szerencse, hogy a közelben van egy vízesés némi tóval megspékelve. Az agyonhasznált törölközőmet és a gyöngyvirág illatú szappant magamhoz véve elindultam hát, hogy éjszakai fürdőzés címszóval megmosakodjam. Mivel nyár van, még nem sötétedik korán, 9-10 körül is jól lehet látni.
Legalábbis én farkasként igencsak jól tájékozódtam. Ugyanakkor tudtam, hogy még ebben a "melegben" sem kellemes a víz, amiben meg akarok mártózni. A vízesés miatt igencsak hidegre számítottam, de bíztam benne azért valamennyire felmelegedett már. Amikor odaértem körül néztem. Egyetlen teremtett lélek sem volt a közelben, így levetkőztem. A ruháimat szépen odakészítettem és a törölközőt rá raktam, majd a szappannal a kezemben a vízbe sétáltam. Először csak a nagylábujjamat érintettem hozzá, majd fogaimat csikorgatva lassanként egyre beljebb és beljebb merészkedtem. Mondanom sem kell, tökre hideg volt alig 15 fokos lehetett, még az uszodák hideg vizes medencéjénél is hidegebb volt a vízesés folyamatos utánpótlása miatt.
De próbáltam a jó oldalát nézni. Legalább gyorsan fogok végezni és tiszta leszek. Gyorsan megmosakodtam, majd úgy döntöttem a hajamra is ráférne némi tisztítás. Felsikkantottam, amikor a vízesés alá beálltam. Próbáltam minél gyorsabban végezni a dologgal ám hamarosan hangokat hallottam. Nem túl hangosan, elvégre a vízesés itt zubogott a közelemben és ez azért elnyomja a zajokat. De tudtam, hogy járkál erre valaki. Megijedtem, mert ha nem valami állat akkor itt fog megtalálni a tóban anyaszült meztelenül. Próbáltam gyorsan kiúszni, de a hidegtől begörcsölt a lábam és nem tudtam úszni rendesen. Éreztem, hogy elmerülök lassan, hiába kapálózok veszettül. Teljesen kiment a fejemből, hogy már régóta vagyok a vízben és begörcsölt a lábam.
Próbáltam fennmaradni a víz felszínén, miközben elhajítottam a szappant is, ami közeli part menti bokorban landolt nem messze a ruháimtól, megrezegtetve a leveleket. Éreztem, hogy egyre jobban fázom, de nem adtam fel. Fogvacogva evickéltem kifelé, ám félúton úgy éreztem túlságosan fáj a lábam, nem bírok tovább menni. Mindent vagy semmit alapon elkezdtem hát kiabálni segítség után, mielőtt valóban végleg elmerülök és megfulladok. - SEGÍT... SÉG! SEGÍTSÉG! VALAKI SEGÍTSEN! - Kiabáltam miközben kétségbeesetten próbáltam a víz felszínén maradni. Jókora adag vizet nyeltem, ami szinte marta belülről a légcsövemet.
A hozzászólást Shila Yeskel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 07, 2012 11:49 pm-kor.
A hely megismeréséhez az is hozzájárt, hogy felmérem a vadállatállományt, illetve a városhoz közel eső erdőségeket, melyek nem kimondottan az Őslakosok területe.Persze tudom, ha megkérdeznénk egyet közülük, azt mondaná, hogy egész Alaszka az övék, és mi csak pofátlan balhékereső őrültek vagyunk, ami talán még kicsit igaz is, de ez a legkevésbé sem zavar, és véleményem szerint nem is fog a későbbiekben sem. Az erdő szélén parkoltam le a motorom, majd nyugisan, emberként sétáltam be, és nézelődtem. Hallgattam a csiripelő madarak kedves dallamát a fejem fölött, a mókusok mohó rágcsálását, na meg a közelben legelésző őzek szaga is megcsapta az orromat. Több se kellett hát, ledobáltam a ruháimat és felvettem a már éhes farkasom teljes alakját. A csokoládébarna bundám színét elnyelték a sötétebb bokrok, ahogy elkezdtem becserkészni a vadat. Ahogy egyre közelebb értem a fűhöz lapultam. Túl egyszerű volt, hiszen a sűrű aljnövényzet miatt egy szempillantás alatt leteríthettem volna a hozzám közelebb eső őzet. De nem, ez nem jó. Én most adrenalinra vágyok arra, hogy üldözhessem, loholhassak a nyomába, míg rá nem vethetem magam. Így is lett. Szándékosan vakkantottam el magam, és egy kis egérutat adva eredtem a zsákmányom nyomába. A hajsza minden vadállat számára maradandó és élvezetes. Akaratlanul is kiéleződnek az érzékeid, a tetőfokára hág a gyorsaságod és minden mozdulatod ösztönös. De persze a kivétel erősíti a szabályt, hiszen egy önszántából átváltozott farkas általában megőrzi a tudatát. Ezért is torpantam meg olyan hirtelen, és hagytam eliszkolni a vacsorát, mikor megéreztem a másik farkast. Körbeszimatoltam, hátha betorpantam volna figyelmetlenségből valaki privát területére, de nem éreztem semmit, így hát a nőstény irányába indultam. Nem féltem tőle, nekem, egy ekkora bestiának, mi oka lenne? Mellesleg az energiái sem voltak túl erősek, ez persze nem azt jelenti, hogy nem bújhat páncél mögé. Akkor vettem rohamosabbra a tempót, amikor sikoltozni kezdett. Pillanatok alatt odaértem, és csobbantam be a hideg vízbe, nem is foglalkozva semmivel. Lehet, hogy ellenséges szuka, de nem fogok senkit sem így veszni hagyni A tengeren megtanultuk, hogy mindegyik farkas élete kincs, hiszen olyan nehéz pótolni őket. A rémületének szaga erősebb lett, de nem törődtem vele, alá úsztam, így mikor feljöttem már a hátamon volt. Csak annyi a dolga, hogy kapaszkodjon.
Kiabálásomra nem várt segítség érkezett. Egy farkas vetette bele magát a jéghideg vízbe. A tó vize persze felkavarodott ettől, ahogy közelített egyre jobban hozzám. Nem törődhetem azzal, hogy esetleg Jarednek dolgozik és így talált rám. Az abbéli félelmemet, hogy rám találtak elnyomta a tudat, hogy mindjárt meghalok. Az életösztönöm munkálkodott bennem, nem akartam meghalni. Pedig a lábaim szinte teljesen megbénultak a hidegtől, s félő volt, hogy elmerülök, mire ideér hozzám a tó közepére. Kapálóztam és küzdöttem, hogy valahogy fent maradhassak a víz felszínén addig, amíg hozzám ér és tud segíteni. De elfáradtam, úgy éreztem egyre nehezebb csapkodnom a kezeimmel is, nem csak a lábammal. Már épp elmerültem a feketeségbe, amikor alám úszott. Gyakorlatilag ezzel megmentett, hiszen ha elmerülök, legfeljebb vízi hullaként bukkanok újra felszínre, de akkor már késő lesz nekem. Próbáltam kapaszkodni a bundájában, hogy vele együtt kievickélhessek a partra. Ám túlságosan is fáradt voltam, s hiába öleltem át vagy próbáltam a hátán maradni. Az ólmos fáradtság úrrá lett rajtam és eszméletemet vesztettem. Elnyelt a feketeség. Nem tudtam ébren maradni, aminek az lett az eredménye, hogy már épp a parthoz értünk ki, mire lassanként lecsúsztam a hátáról bele a zavaros vízbe. Nem ellenkeztem, nem kapálóztam, bár testem meg-megrándult néha miközben nyeltem a sok, számba és orromba betóduló vizet.
Remek, már csak ez hiányzott. A kapálózása alább hagyott, majd teljesen meg is szűnt. Ne most halj meg nekem, Aranyom, mert akkor fölöslegesen lettem vizes, és nagyon zabos leszek. ~Bírd ki, már nincs sok!~ Nem tudom, hogy a hangom eljutott-e a tudatába, csak arra lettem figyelmes, hogy egyre lejjebb csúszik. Mordultam egyet, majd hátrafordítottam a fejem, és éppen elkaptam a karját agyaraimmal. Nem haraptam meg, csak tartottam, hogy ne merüljön el. Így vonszoltam ki a partra, ahol az oldalára fordítottam, hogy kiköhöghesse a vizet, amit lenyeldekelt a nagy fulladozásba. Emberi alakban egy hangos sóhajtást hallattam volna, de most inkább csak megböktem az orrommal a lány arcát, illetve a mancsommal megütögettem a hátát, hátha ez segít. Nehezen tudok így szájon át lélegeztetni, vagy ilyesmi, szóval lehet, hogy vissza kéne változnom. De egy nőstény ne legyen ilyen puhány, emberelje meg magát, szedje össze az erejét, és küzdjön! Türelmesen vártam feszült figyelemmel követve minden rezdülését, és már éppen kezdtem visszavonni a bestiám, hogy újra emberi alakot öltsek. Kár, hogy a ruháim valahol az erdőben maradtak...Sosem zavart a meztelenség de lehet, hogy a szívbajt hozom rá, hogy ha hirtelen azt se tudja, hogy mi történt. ~ Kislány, éledj!~
Szerencsére még időben elkapott, így nem nyeltem túl sok vizet. Kissé kába tudatomba lassan bekúszott az idegen farkas hangja, de felelni már nem volt erőm. Mint, ahogy kapaszkodni sem. Éreztem a karomat finoman megfogó agyarakat. Épp csak annyira harapott rá kezemre, mint a kölyküket a szájukban utaztató szukák. Amennyi ahhoz kellett, hogy ne merüljek el. Már a szemeimet se bírtam nyitva tartani az ólmos, rám nehezedő fáradtság érzetétől. Nem tudom mikor értünk ki a partra, vagy hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, míg küzdöttem az ébrenlétért. Talán az életemért is kicsit. Azt mondják az ember szemei előtt lepereg az élete, amikor haldoklik. Nos én első kézből tapasztalhattam meg a dolgot azt hiszem. Valóban úgy éreztem, hogy egy filmet nézek, csakhogy ez visszafelé haladt.
Ahogy egyre fiatalabb kori emlékképek tódultak agyamba, egyre inkább világosabb lett minden körülöttem és a végén úgy éreztem egy alagútban vagyok. A sokak által emlegetett fényt is látni véltem ám erről hirtelen egészen más jutott eszembe nem Isten. Amúgy sem neveltek vallásosnak. Legalábbis szó szerint véve egyetlen egyháznak se vagyok tagja. De azért van egy felsőbb erő, aminek hiszek a létezésében. Ha ez hit és vallásosság, ám legyen. Kósza gondolatfoszlányként vetődött fel bennem, hogy amit sokan a mennyországnak gondolnak, a fény meg minden nem-e a születésünkről visszamaradt emlék csupán. Ahhoz, hogy megtudjam elindultam a forrása felé, ki az alagútból. Ám ekkor ismét egy hangot hallottam. A farkas hangjára ismertem, mely alig volt hallható már, mégis megállásra késztetett.
Visszafordultam a sötétségbe és botorkálva, az alagutam falát tapogatva az egyre halkuló hangot követtem. Éreztem az arcomnak és a hátamnak ütődni valamit, de semmit sem láttam. Egyik kezemet elvéve a faltól magam előtt tapogattam a fekete, anyagtalan semmit. ~Merre vagy? Nem talállak. Eltévedtem, a sötét körülölel.~ Próbáltam üzenni én is, de nem tudtam, hogy kapok-e még rá választ. Elég erőtlennek éreztem magam a próbálkozástól. Lassan tértem magamhoz és szinte azonnal fuldokolva köhögtem fel a légcsövemben és tüdőmben rekedt vizet. Csípett, a tüdőm égett és a torkom annyira tele volt a vízzel, hogy nem tudtam levegőt venni, ráadásul valami még mindig nyomta a hátamat. Szerencsére oldalt fekve voltam, így nem nyeltem vissza a magamból kiadott vizet.
A hátamra gurultam és lassan, kissé sípoló tüdővel ittam magamba az éltető levegőt. Nem haltam meg, de minden lélegzetvétel kegyetlen késszúrásszerű fájdalommal járt, szinte marta a légcsövemet. Fekete pontok ragyogtak a lassan kinyíló szemem előtt, egyre csak nőttek és nőttek, és elzárták a fényt. Homályos tekintetem idővel kiélesedett és hamarosan rá kellett jönnöm, hogy egy férfi magasodik felém eltakarva a fák lombjai között átszűrődő napfényt. Meg akartam szólalni, de csak köhögni sikerült. Kezdetben nem jutott el tudatomig, hogy mindketten meztelenek vagyunk. Ám, amikor kapcsoltam kezeimmel igyekeztem eltakarni magam, bár valószínűleg mindent látott már belőlem az illető. ~Ki vagy? Te mentettél ki?~ Kérdeztem telepátiával inkább tőle remélve, hogy sikerül üzenni neki legalább úgy.
Hallottam a gondolatait, minden eljutott hozzám, annak ellenére, hogy ő már talán máshol járt, legalább fél lábbal. Viszont válaszra nem méltathattam, hiszen átalakulás közben nem megy túl erőteljesen a másra koncentrálás. Főleg mert hiába vagyok évek óta farkas, még mindig fájdalmas a művelet. Gyorsan, de hangosan recsegve alakultak vissza csontjaim, és jelent meg újra az emberi bőröm. Az energiámat messze érezhették, szóval reménykedtem benne, hogy senkinek nem jut eszébe erre tévedni. Immár emberi alakba, de ruhátlanul térdeltem a lány mellett. Engem nem zavart túlzottan, már hozzászoktam a meztelenkedéshez. Pont mire hozzáérhettem, már el is kezdett köhögni. Homlokráncolva figyeltem ahogy lassacskán visszatér a való világba. Egy hangos sóhajjal engedtem ki magamból a feszültséget, mikor átgördült a hátára. Lassan, szemeit kinyitva engem is megláthatott, és bár a beszéd nem ment neki, elég volt látnom a hirtelen mozdulatait, hogy lássam mennyire zavarba jött. Remek, egy szégyenlős haldokló... - Nem kell takargatni magad, kislány, láttam mindent, amit csak lehetett. - nem akartam gonoszkodni, de azért egy vigyor csak kicsúszott. Végül talpra löktem magam és az erdő felé intettem a fejemmel - Elmegyek a ruháimért, de mindjárt jövök vissza, addig próbáld meg összeszedni magad. - azzal meg is fordultam és gyorsított léptekbe indultam a fák sűrűjébe. A cuccaimat hamar megtaláltam, így hát gyorsan fel is öltöztem, hogy visszamehessek és válaszolhassak az esetleges kérdéseire, na meg ő is az enyéimre. Visszakocogtam a vízeséshez, és ha a lány már ruhában volt, úgy odamentem és lehuppantam a földre, hátratámaszkodva a kezeimre. Nem féltem tőle, ugyan, ártani nem tud nekem, és amúgy se tűnik annak a harcias típusnak, ezért mertem ilyen hamar kényelembe helyezni magam - Válaszolva az előbbi kérdésedre... Én mentettelek ki, igen, de hagyd csak nem kell hálálkodni. Mellesleg Ronny vagyok. És te, Bogárkám, hogy keveredtél ebbe a piszok hideg vízbe? Szerencséd,hogy erre jártam...
Amikor vigyorogva felhívta a figyelmemet arra, hogy ő bizony mindent látott nagy kedvem lett volna egyszerre elsüllyedni szégyenemben és jól felképelni az arcátlanságáért. Engem még úgy neveltek, hogy a lány védje az erényét, míg férjhez nem megy. Persze Jared mindent felrúgott, de ez egy más kérdés. Még egy férfinek nem adom meg ezt a lehetőséget. Figyeltem a férfit, ahogy felpattan és próbáltam nem oda nézni. Most is zavarba tudtam jönni ennyitől is. Néha már komolyan úgy érzem, megijedek a saját árnyékomtól is könnyedén. Bólintottam a férfinek, aki sietve távozott. Én is felkeltem, bár nehézkesen és megkerestem a ruhámat és a törölközőt. Visszamentem a tóhoz és lemostam magam, ahol földes lettem vagy füves. Után pedig szárazra töröltem magam és felvetem a ruhámat.
Hallottam, hogy érkezik és figyelmemet abba az irányba fordítottam, ahonnan őt hallottam. Néztem, ahogy lazán leülve a földre kényelembe helyezi magát. Idősebbnek tűnt nálam kinézetre, de ez nem feltételezi egyértelműen, hogy valóban jóval idősebb nálam. Hiszen én sem vagyok mai csirke, hogy úgy mondjam. Egy kissé azért tartva tőle, a távolságot meghagytam kettőnk között és magam is helyet foglaltam a fűben. A nyári nap melege kellemesen simogatta arcomat, ahogy itt-ott átszűrődött a fák lombjain keresztül. Hajamat szárogattam a törölközőmmel éppen, amikor megszólalt ismét. - Khmm... köszönöm, hogy megmentettél Ronny. - Köszörültem meg a torkomat, mert beszélni még mindig nem volt kellemes dolog. - Az én nevem Shi... Shayelin Harris. - Mondtam, kis híján elárulva az igazi nevemet, de egyenlőre jobbnak láttam óvatosnak lenni.
A másik farkas, akivel találkoztam fiatalabb volt, de Ronnyt küldhette Jared is. - Épp fürödtem, mint kitalálhattad. Csak begörcsölt a lábam kifelé menet. Elég hideg volt a víz. - Hallgattam el elgondolkozva a dolgon. - De kimentettél, így az adósod vagyok. - Mondtam komolyan a szemébe nézve. Engem még úgy neveltek, hogy tudjam mi a hála és sose tartozzak másoknak, ám ha mégis úgy alakulna, ne akarjak kibújni a kéretlen kötelezettség alól. - És te mit csináltál errefelé? Egyedül vagy? - Érdeklődtem, remélve nem azt mondja majd, hogy engem kutatott fel az exemnek. - Mond csak Ronny, azt hallottam a városban többen is vannak közülünk. Hallottál valamit az itteni falkákról? Én még csak nemrégiben érkeztem Chicagóból. - Puhatolóztam, próbálva finoman feltérképezni a terepet. Persze, ha lenne valaki, aki felvilágosítást tudna adni, az elég jó lenne.
Látszott rajta, hogy nem ez épp élete egyik legkényelmesebb szituációja, de tudtommal egyikünk se tud visszamenni az időbe, hogy másképp csinálja, ugye? Na ezért kell a legjobbat kihozni a dolgokból. Ahelyett,hogy azon rágódik, láttam őt ruhátlanul,inkább annak kéne örülnie, hogy láthatott Engem hasonlóan. Na de nem lehet mindenkinek ilyen baromira jó gondolkozásmódja, mint nekem. Az persze feltűnt, hogy a nevénél hezitál a kis hölgy, de különösebben nem érdekelt. az ő dolga, ha kamuzik vagy nem, ha fontos emberke lesz, vagy már most az, akkor úgyis megtudom azt amit kell. - Igazán nincs mit... Lin? Vagy esetleg teljes nevedet óhajtod? Mondjuk a Bogárka is remekül illik rád. Ne kérdezd, miért. - miután rájöttem, hogy kicsit túlspiláztam ezt a becenév dolgot, csak egyszerűen lelegyintettem magam, és inkább meghallgattam a vízbefúlás rövidke történetét. - Ugyan, mondtam, hogy nem kell hálálkodni, nem az első és szerintem nem is az utolsó vagy akit meg kell mentenem a fulladástól. - vonok vállat. - Sőt, anno még engem is rángattak ki az óceánból. Nem voltam a legjobb gyerek. - vigyorogtam egy sort ismét, de a jókedvem hamar eltűnt,hála az ál vagy nem ál-Shayelin kissé gyanakvó kérdéseinek. - Én? Ja, egyedül. Már ha nem számítjuk azt a kis mókust, aki az előbb éppen le akarta nyúlni a kendőmet. - igazítottam meg rögtön a csuklómon lévő fekete kendőt, automatikusan. Ezek a darabok már eléggé hozzám nőttek, ki se mozdulok szinte nélküle, vagy valamelyik társa nélkül. Amikor a falkákat hozta szóba kicsit sikerült elszontyolítania. Reméltem, hogy végre találkoztam egy őslakossal, ráadásul kimondta a bűvös 'adós' szót is, szóval ebből már csak jó sülhet ki. Erre meg 99%-ban tuti már, hogy nem vagyok ekkora mázlista ma sem. Áhh... - Egyet s mást igen. De biztos,hogy Chicagóból jöttél? Na nem mintha túl sok közöm lenne hozzá, vagy jogosultságom a kérdőrevánsra, de a nemrég ideérkező falka, amelynek én is tagja vagyok, szintén onnan jött. De te nem rémlesz. - mértem végig ismételten a lánykát. Tényleg nem volt ismerős az arca, és egyéb része sem. Pedig ha a fejét nem, hát mást tuti megjegyzek a hölgyeken.- Amúgy mire lennél kíváncsi,már a falkákat illetően? - nyúltam a zsebembe, hogy előbányásszam a cigimet és a gyújtómat, de nem ment ez olyan egyszerűen, kénytelen voltam minden lehetséges helyet végigtapogatni magamon, mert az az átkozott tűzcsiholó nagy nyavalya mindig eltűnik...
- Inkább Shy. Bár a Bogárka is aranyos. - Hagytam helyben a rám ragasztott becenevet. Ilyenem még úgysem volt, talán egyszer még hasznos lehet. Úgy tűnt beszédes fajta, így figyeltem rá, hátha mond valami számomra hasznosat is. Éreztem, hogy idősebb nálam. Mégis úgy tűnt, mintha ő lenne a kamasz és lazább kettőnk közül. Érdeklődve hallgatom az óceános történetét. Én ugyan még életemben nem láttam se az óceánt, se más kontinenst. Úgy tűnik azonban egy s mást helyre kell tennem ezzel kapcsolatban még. - Nézd, nem ma születtem, de gondolom sejted. Engem még úgy neveltek, hogy tudjam mi a köszönet és az adott szó. Szóval tényleg komolyan mondtam, hogy az adósod vagyok. - Néztem rá kissé úgy, mint valami dilisre amiért nem tudja felfogni idősebb létére, hogy mi is a tényállás.
- Igen. Az ottaniaktól tudom, hogy itt két falka is van... - Hallgatok el kicsit, majd minden bátorságomat összeszedem és elmondom az igazat, bármennyire is kellemetlen. - Oké, kezdjük elölről. Bocs a bizalmatlanságért, de óvatosnak kellett lennem. Akár Jared is felbérelhetett... Valójában Shila Yeskel vagyok, a Richmondi alfa lánya. És ezért is jöttem. Ugyanis falkát keresek magamnak, aki megvéd az őrült exemtől. Reméltem, hogy itt befogadnak végre. Úgy hallottam elég erősek vagytok. - Engedtem ki a tüdőmből a levegőt, s kissé hadarva előadtam mi is a helyzet velem. ~Oké, ez nem is volt olyan gáz, mint éreztem elsőre.~ Mondjuk elég szégyen Omegának lenni, de nem igazán volt beleszólásom abba, hogy így alakultak a dolgok. Jared mellett nem maradhattam ezek után.
~Vagy azt kellett volna tennem? Maradni és eltűrni, hogy esetleg újra kezet emel rám?~ Ez így tudom, hogy kicsit sok lehetett neki, de azért siettem hozzátenni. - Én csak nyugodtan akarok élni, más vágyam nincs is. - Reméltem, hogy nem akad ki ettől. Általában, ha kiderül Omega lettem mindenki megváltozik. Nyilván féltik az életüket, amit megértek. De Chicagoban azt mondták itt több száz éves farkasok is vannak. Ők pedig már képesek lennének szembeszállni Jareddel. Akár az előttem lévő farkas egymaga is. - Hát... az érdekelt volna, hogy ki az alfátok és hogy lehet nála audienciát kieszközölni. Beszélnék vele. - Mondom várva, hogy mondjon valamit most már ő is. Figyelem, ahogy ügyetlenkedve keresni kezdi az öngyújtóját vagy gyufásdobozát, miután elővette a cigijét. ~Hogy én hogy utálom a dohányfüstöt!~ Jut eszembe, de nem teszem szóvá. Ha befogadnak és megvédenek, ennyit fél lábon állva is kibírok érte.
Kezdőlap
