Bár autót ritkán látni a ház előtt mostanában, mindezek ellenére úgy fest, lakják a szerény kis házikót. Égnek esténként a villanyok, szól bentről némi zene... ( A házon riasztó is van.)
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 12, 2014 11:47 am-kor.
Az egy dolog, hogy én lecsesztem Dustint múltkor, mikor egy szál boxerben flangált a lakásban... ha én mászkálok elnyúlt pólóban és egy szál bugyiban, az teljesen más dolog, kérem. Főleg mivel ő itthon sincs! Az előbb lépett le, valami autós vészhelyzetre hivatkozva. Rendesen szabadkozott, hogy siet vissza, legalábbis valami ilyesmit magyarázott fennhangon, míg a fürdőben voltam. Halált megvető lazasággal, az egyedüllét teljes tudatában csámpáztam ki egy szál törölközőben a fürdőből és rángattam magamra a már megemlített ruhadarabokat. Hajam még vizes, azt tervezném szárítani, ha nem csengetnének. Ilyen gyorsan visszaért volna? De akkor mi a fenének csenget? Van kulcsa! Kíváncsian és valljuk be, kissé bizalmatlanul lépdelek az ajtóhoz. Grosso csaknem felborít, úgy rohan csaholva utánam, mert persze mindenáron ő akarja a váratlan vendéget látni elsőre. - Grosso, maradj már! *szólok rá és határozott mozdulattal tessékelem arrébb az ajtóból. Talán csak azért teszi, mert farkas vagyok és érzi rajtam - az állatok érzékenyek ilyesmire -, noha tudom, hogy nem vesz komolyan. Senki sem vesz... És végre eljutok oda, hogy kinyissam az ajtót. Hatalmas, barna őzikeszemeim őszinte meglepettségről tesznek tanúbizonyságot, ahogy leplezetlenül tekintek az ajtóban álló nőre. Restart, restart! Mondj már valamit, te lüke! - Ööö... heló! *szélesedik ki mosolyom és zavartan vizes hajamba túrok. Ettől nagyobb idiótát nem is csinálhatok magamból.* - Segíthetek valamiben? *Nyilván, elvégre azért csenget... Tuti Dustint keresi és nem engem. Ez az egyetlen szerencséje, ugyanis megígértem a srácnak, hogy igyekszem szocializálódni kicsit a kedvéért. Más esetben már rácsaptam volna az ajtót, hogy nem veszek semmit. Bár... ez még megtörténhet; hiába vagyok oda vissza százhatvan centi és kell felfelé pislognom, hogy a szemébe nézzek.*
Oké, mindenre számítottam, csak erre nem. De tényleg. Amikor egy kutya hangját hallottam meg, egy pillanatra mosoly szökött arcomra az emléktől, hogy mennyire féltem az elején Grossotól. Nyilván a mérete és a fajtája volt az oka a dolognak, ám kellemesen csalódtam benne végül. Igazán barátságos állatot ismertem meg a személyében. Persze nekem sosem lehetett háziállatom. Mármint úgy értem miután két hörcsögöt és egy aranyhalat sikerült a másvilágra juttatnom a szüleim úgy döntöttek, nem nekem való dolog másokra vigyázni. Túl feledékeny vagyok én ahhoz. De térjünk vissza Dustinhoz. Jobban mondva a házhoz jobb híján, mert nem ő nyitott ajtót. Egy egészen apró termetű nő nyit ajtót vizes hajjal, egy szál pólóban.
Úgy tűnt nem csak én lepődöm meg a több, mint egy fejjel alacsonyabb nő látványától. Az érzés kölcsönös. Bambán bámulok rá, s kis híján el is tátom a számat meglepettségemben. De vagyok annyira jól nevelt, hogy csak a szemeim kerekedjenek hatalmasra a döbbenettől. Kissé úgy érzem magam, mint valami film főszereplője. Tényleg szappanoperába illő a helyzet, hogy az eltitkolt barátnővel sikerült összetalálkozni. ~Mert mi más is lehetne?! Nem hiszem, hogy a testvére.~ Igyekeztem az arcát jobban megfigyelni, hasonlóságokat keresve Dustinéval. De semmi, legalábbis nekem nem tűntek hasonlónak. Minden esetre nem akartam bunkónak tűnni. - Ööö... szia... - Köszöntöttem én is a lányt, hasonlóan zavartan. Azt hiszem ez kínos szitu mindkettőnknek. Csak remélni mertem ezek után, hogy nem rossz címen járok. Így is kínos már.
- Azt hiszem igen. Nem tudom, hogy jó címen járok-e. Dustin Coopert keresném, itthon van? - Adtam elő a dolgot végül. Ennél az egésznél csak két dolog lehetne cikibb. Az egyik, ha kiderül, hogy rossz házhoz csöngettem be. A másik pedig az, ha ő Dustin barátnője. ~Nem is tudom melyik volna a rosszabb szitu.~ Várakozóan nézek a lányra, aki ha megerősíti, hogy itt lakik a munkaadóm végre elő is adom jövetelem okát. - A műhely kulcsai nálam vannak, ma én zártam. Gondoltam leadom, hogy tudjon nyitni reggel. Egyébként Christina Dawson vagyok. - Mutatkoztam be végül abban a reményben, hogy a lánytól is megtudom a nevét. Ha mázlim van Cooper a vezetékneve. ~Bár ettől még lehet simán a felesége is, ha jobban belegondolok.~
Ez pedig felvetett egy kérdést. ~Vajon a vérfarkasok nősülni szoktak? És a párjuk is farkas? Vagy ember is lehet?~ Eddig őszintén nem láttam túl a két szép kék szemén és ilyesmibe bele se gondoltam. Mármint, hogy ez a dolog talán eleve halálra van ítélve köztünk, mert mások vagyunk. Pedig még azt se tudom, hogy kedvelne e úgy egyáltalán Dustin. Sikerült saját magamat lelomboznom ezzel a gondolatmenettel, de legalább visszatértek a gondolataim az előttem lévő lány felé. Grosso pedig ezt a pillanatot választja, hogy kifurakodjon a lány mellett és odajöjjön megszaglászni és körbeugrálni. Egy szemforgatás és félmosoly kíséretében vakargatom meg a füle tövét, amennyiben hagyja. - Szia Grosso! Hát a gazdit hol hagytad? - Kérdezem a kutyától vidáman. Most már egészen biztos, hogy itt lakik Dustin. ~És akkor ez a nő vajon kicsoda?~
Kérdőn meredek az előttem álló kikent-kifent macára, gondolatban pedig messzire átkozom Dustint. Arról nem volt szó, hogy hazahozhatja a nőit, hé! Első felindulásomban ezzel kapcsolatban nem is sikerül rendes, nyugodt választ adnom szerencsétlen lánynak, holott csak azt kérdezi, itthon van e az említett. - Hamarosan itthon lesz. Miért? - vetem oda őszintén érdeklődő és kissé talán számonkérő súllyal. Dustinnal ellentétben nem vagyok túl nyílt az idegenek irányába, főleg ha azok nálam magasabb és szebb nőnemű egyedek. Lássuk be, az esetek többsége ilyen, a maradék pedig mind férfi. Figyelek arra, amit mond és a kulcs említésére mintha engedne tartásom, kezeimet se fonom már össze mellkasom előtt védekezőn, hanem leengedem magam mellé.* - Ó. Ez így vicces lesz, ugyanis épp oda viharzott sietve, valami vészhelyzetről magyarázva. És te pedig akkor a recepciósa vagy! Gyere be, várd meg nyugodtan. Jajj és... Eden. - Ered meg a nyelven, bár inkább az előbbi helyzet (és gondolatok) után maradt zavart próbálom leplezni vele, mintsem tényleg ilyen hirtelen megkedveltem volna a másikat. A bemutatkozás után félreállok az ajtóból és invitálón intek, hogy fáradjon be. Picike előszobával egybenyitott nappali féleségbe érkezik a belépő. - Foglalj helyet nyugodtan. Grosso, te meg hagyd már szegényt! - förmedek rá a kutyára, mire az lekókadó fejjel takarodik a párnájára, a bejárat mellett kijelölt helyére, de még onnét is Christinát fixírozza csendesen. Azért tudja, hol a helye és hogy ki az "alfahelyettes". - Hozzak esetleg valamit? Kávét, teát? Kakaót? - firtatom, bár ez utóbbit csak vészhelyzet esetére tartok itthon. Shane féle vészhelyzetekére.
Oké, ez egyre furább és furább lesz. A nő úgy néz rám, mintha én lennék a gonosz óriás, ő meg az apró Dávid és épp veszélyeztetném a városát, akarom mondani Dustinját. A kérdéséből is a számonkérést érzem ki, és hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Kissé ellenséges kezd lenni ez a légkör, úgy érzem ettől az egésztől, mintha betolakodó lennék az életükbe. Pedig eddig csak az én fantáziám lódult meg a férfival kapcsolatban. Ugyan kedves, előzékeny volt velem és jól éreztem magam a társaságában, de semmi több. Kedélyes munkakapcsolat, még ha én többet is remélek valahol titkon ettől az egésztől. Mert be kell, hogy valljam nagyban hozzásegített a két szép szeme ahhoz, hogy igent mondjak az állásra. Ezért se mondtam végül nemet, mikor az Upperben is felvettek. Pedig ott tény és való, jobban keresek. Csak épp a főnök nem az esetem.
Igyekszem tisztázni a helyzetet, viszont mindenképpen megjegyzem magamban, hogy finoman rá kell kérdezni majd Dustinnál, hogy kivel is lakik akkor most együtt. Úgy tűnik, sikerrel is járok, mert feszült tartása, ugrásra kész védelmező állása felenged. Mikor megtudom, hogy épp elkerültük egymást, végre megengedek egy vigyort is. - Azt hiszem, én vagyok a vészhelyzet. Ma zártam először egyedül és szerintem csak most esett le neki a dolog, aztán meg rohant, hogy még ott érjen. Igen, az vagyok. Hát, ha nem zavarok... - Kezdtem bátortalanul. Azért magamban elkönyveltem már, hogy a csaj - nem tudok apró termetétől elvonatkoztatni, fiatalabbnak gondolom nálam - nyilván hallott ezek szerint rólam. ~A kérdés csak az, hogy jót vagy rosszat. Ki kéne deríteni.~ Így kapóra jön az ajánlata, s úgy tűnik már nem is a vetélytársat látja bennem vagy bármi is volt ez az imént.
Vártam volna egy vezetéknevet is, de csupán a keresztnevével kell beérnem a dolgot. A házba belépve egy picike előszobás nappaliba érkezem. - A csizmát is vegyem le? - Érdeklődöm előzékenyen, hiszen nem tudom, hogy itt mi a szokás. Összekoszolni nem akarok semmit. Figyelem, ahogy Grossot a helyére parancsolják; de a kutya továbbra se ereszt tekintetével. A bőrdzsekitől megszabadulok, majd a fogasra rakom, s ha Eden úgy tájékoztat, a fekete lakk csizmákból is kibújok. - A kávét megköszönöm, sok cukorral. Ha van, instant is jó lesz. - Válaszolom, merthogy vagy 6-7 cukorral iszom a kávét általában, ha nem instant. Bár a kezdetekkor még azt is úgy ittam, mára 3 cukorral is megbírom.
Persze azért furdalja a kíváncsiságomat, hogy kicsodája Dustinnak Eden. Az ember csak úgy nem kötözik össze senkivel, ha nem rokona vagy szerelme. De az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen maradi látásmódú, mivel nehezebben nyílok meg olyan idegeneknek, akik nem lopták be magukat valamivel elsőre a szívembe. Megvárom, amíg Eden megérkezik a kávéval, majd próbálok beszélgetni vele. - Dustin nem is említette, hogy nem egyedül él. - Kezdek bele a csacsogásba, mintha az egyik barátnőmmel ültünk volna csak le csevejre. - Mond, hogy sikerült behálóznod? Nekem kissé tartózkodónak és magának valónak tűnt. - Vallom be őszintén. Persze, hogy ő lesz a téma, s ha már kiderült nem facér, attól még meg szeretném ismerni, hogy milyen.
Hogy zavar e, az részlet kérdés... tény, hogy tudnék magamnak jobb elfoglaltságot is találni, mint a vele való bájolgás. Grosso, a postás és a pizzás pasas épp elég szocializáció volt egy napra! Persze, vagyok annyira jól szituált, hogy mindezt ne zúdítsam a képébe, csak beljebb libbenjek az aprócska konyhába. - Igen, légyszi. - pillantok azért vissza a csizmákat illetően. Én magam mezítláb tappogok a konyhakövön végig és bugyivillantó nyújtózkodást követően elérem az instant kávés dobozt is, elégedett szusszanással helyezve magam elé a pultra. Dustiné, de biztos szívesen felajánl belőle kettőt a nője meg az én számomra.... Ennek nyugodt tudatában teszek fel vizet forrni a vízforralóba, majd megfordulok és a pultnak támaszkodva hátammal, tekintek a szőke nőre. Magas, csinos, mondhatni tökéletes... az ilyenek miatt érzi magát az ember lánya nyomorultul nem csak a gimiben, de még utána a fősulin, sőt, ami azt illeti, az életben is. A kávé szerencsére gyorsan elkészül, én meg még egy kedves mosolyt is varázsolok a képemre, mikor Christina elé teszem az ő bögréjét. Vele szemközt foglalok helyet, kevergetve a saját kávémat. Még igencsak forró és lám, jól teszem, hogy nem mohóskodom... a kérdésére ugyanis egy pillanatra ledermedek, majd a következőben fülig vörösödöm. - Hát öööö... gondolom, épp azért nem említette, mert szereti a munkát elválasztani a magánélettől. - nyehegem, bár rá kell jönnöm, ahogy befejezem a mondatot, hogy ezzel nem adtam megintcsak korrekt választ a másik nő kérdésére. - Ammm-amúgy nem hálóztam be. - söprök bár kósza, rövid tincset fülem mögé. Mondjuk, ilyen átgondolásban teljesen más megvilágításba kerül a zuhanyzós eset és az együtt elalvások dvd-zések közben, de... de kétlem, hogy Dustin nőként tekintene rám! Ugyan már, hol vagyok én ehhez a szemközt ülő csajhoz képest?! - Bevallom, azt hittem, pont te vagy az, aki behálózta. - nyehegem csendesen és sietősen kortyolok a már kellően lehűlt kávéba. Vagy csak a bőröm lett hasonlóan forró, ahogy kipirultam.
A kérésének megfelelően kibújok a lakkcsizmámból, majd követem a lányt - mint kiderült a konyhába - aki némi bugyivillantás után a magasan lévő kávés dobozt veszi elő. Zavartan fordulok el, hajamat a fülem mögé igazítva. Igazából szólhatott volna, de nem jegyzek meg semmi ilyesmit, elvégre vendég vagyok most. Mikor visszanézek rá, már minden újra normálisnak mondható. Bár ha sokáig így flangál simán megfázik. Még a lakásban is, azért nem húsz fok van. Figyelem, ahogy megfordul. Próbálom kielemezni, hogy mégis mi a fenével volt képes megfogni ezt az isteni hímet. ~Olyan apró és törékeny. Talán ez a titka? A férfiak végül is szeretnek védelmező szerepben tetszelegni. Olyan bájos kis arca van, kedvem lenne beverni a képét. Ez nem fair!~ Ilyen és hasonló gondolatok cikáznak bennem, melyek végül is mind az irigységtől fűtöttek. Igen, ezt a törékeny, csöppnyi lányt rettenetesen irigylem most és haragszom ár Dustin miatt.
Persze ebből semmit sem árul el arcom, legfeljebb lélektükreim, de nem nézek közvetlenül a szemébe, így talán nem veszi észre a lelkemben dúló vihart. Nem is neki szánom, csak igazságtalannak érzem a helyzetet. Apró, törékeny és mégis minden ízében tökéletes nő támaszkodik velem szemben a pultnak. Hiába is hasonlítanám össze magunkat, tűz és víz vagyunk. Én magas és szőke, ő alacsony és barna. A többiről szó se esett még. Sosem volt gondom azzal, hogy ha tetszett valaki elérjem ő is felfigyeljen rám. De Dustin... ő egészen más. Észre se vesz, mint nőt. És ez zavar. Eddig fogalmam sem volt, hogy azért, mert már egy másik példány miatt szemellenzőt növesztett. Azt gondoltam, hogy tartózkodó, magának való alak; aki imádja a kocsijait buherálni. De így megvilágosodtam azt hiszem a közömbössége okát illetően.
A bögrét mosolyogva, némi fáziskésés után veszem el, majd foglalok helyet a nappaliban a kanapén, majd a kávét elkevergetve bele-belekortyolok, hogy jó-e már. Észre veszem, ahogy ledermed a kérdést illetően, majd el is pirul. Így sietek hozzátenni. - Igazából semmi közöm hozzá, csak meglepődtem. Nem akartalak zavarba hozni. - Mondom, miközben hárít, a kérdésre se adva rendes választ. De azt hiszem kénytelen leszek beérni ennyivel, ha nem akarom, hogy hamar kirakják a szűrömet. Minél többet szeretnék megtudni Dustinról, bár úgy tűnik kénytelen leszek letenni arról, hogy közelebb kerüljek hozzá. És mégsem, Épp Eden, a kis Törpilla az, aki felfedi téves következtetést vontam le eddig a jelekből. Pedig esküszöm, hogy ez úgy jött le, ők ketten együtt vannak.
- Nem? Akkor rokonok vagytok? - Érdeklődöm és testemből a feszültség is tovaszáll, tartásom merevsége eltűnik és felszabadultabbá válok. Micsoda megkönnyebbülés, hogy a kiszemelt pasi facér. ~Várjunk csak, facér?~ Na asszem ez jó kérdés. Már épp kérdezném meg, hogy van-e valakije a fiúnak, mikor kis híján félrenyelem a kávémat. - Hogy én?! Bár úgy volna! - Nevetek fel, mikor megtalálom a hangomat a rögtönzött hattyú halálának is beillő fuldoklási jelenet után. ~Ide nekem az Oscart!~ Gondolom keserűen, majd azért hozzáteszem. - Mert, hát jó volna azért. Dustin meg... na, ő Dustin. - Szerintem érti mire célzok ezzel, jó néhány női szívet képes megdobogtatni a farkas. Inkább csak a kávémra koncentrálok, bár általában számomra nincsen tabu és könnyedén beszélek bárkivel bármiről, azért kicsit mégiscsak zavarban vagyok most. Fogalmam sincsen, hogy mit gondol rólam Eden vagy Dustin. - És... mit mesélt rólam Dustin? - Érdeklődöm, témát váltva. Reménykedem, hátha kiderül egy s más, bár leginkább a főnökúr véleménye érdekelne.
- Nem... - fejcsóválok nevetősen, az ellenszenvét pedig érzem, attól, hogy a képére nem ül ki. Farkas vagyok és nem holmi ötven éves kis kezdő. Egyszerűen a rezdüléseiből, illatából levágom, hogy nem igazán kedvel a csaj - és akkor finoman fogalmaztam -, de őszintén szólva teszek rá! Én sem terveztem túlzottan megkedvelni őt, elvégre ki tudja, mikor cseréli le Dustin. Akkor meg kedvelhetem meg a következőt és így tovább... annyira meg nem vagyok én szociális, hogy ilyesmire időt szakítsak. Az ilyen csili-vili bombanők meg főleg nem érnek ennyit meg. - És nem vagyunk rokonok sem. - Adok magyarázatot, nem menve bele abba, hogy a falkánk közös és barátok vagyunk, mert azért lássuk be, kissé zavar ez a fokozott érdeklődés Dustin irányába. - De ezt igazán tudhatnád, elég csak belekukkantanod az aktáinkba az egyetemen. - húzom le a bögrém tartalmát széles mosollyal. Azért a tekintetem elkerekedik, mikor közli, hogy Dustin meg ő közte nincs semmi olyan, amit láthatóan, hallhatóan és érezhetően is szeretne a csaj egyébként. Hát hülye ez a Dustin, most komolyan?! Mondjuk a csajt sem feltétlen tartom százasnak, ha rajtam keresztül akar többet megtudni a pasasról. Jó vicc. Mi vagyok én, közvetítő? Hát lát lát tollat a hátamon?! Nem vagyok postabagoly. - Nem sokat, munkával kapcsolatban főleg autókról lelkendezik, de ha ez megnyugtat, nincs nője. Az egyetlen szerelme az a mocsok ott a kosarában. - bökök fejemmel elvigyorodva Grosso felé, majd újra Christina felé pillantok. - De te szeretsz azért nála melózni? Vagy csak... mindegy. - kissé kipirulok a feltételezésre, hogy csak azért melózna ott, hogy közelebb kerüljön a pasashoz. Bizalmatlan vagyok az tény, de ez már lehet, kicsit sok... mégse tudom elzavarni a szkeptikus kis felhőket a fejem körül, miközben érdeklődve várom a válaszát.
- Óóó... - Kb. ennyit sikerült meglepetten kinyögnöm arra, hogy közli velem nem rokonok. Akkor viszont egyetlen dolog marad, hogy miért tűrne meg egy farkas maga mellett valaki más, ráadásul nőnemű lakótársat. Már öt perce itt vagyok, de csak most sejlik fel bennem, hogy talán ez a Pöttöm Panna is egy a havonta kiszőrösödő farkasemberek közül. Feltenni persze nem merem, beégni se akarok, megsérteni meg pláne nem. Eszemben sincsen felidegesíteni egy vérfarkast, más se kéne, minthogy előttem változzon át több méteres farkassá és megmarjon puszta szívjóságból. Köszönöm szépen, de én szeretek ember lenni.
És éppen elég havonta elviselni a PMS szindrómát, nem kell még egy kellemetlenség havonta a menzeszen kívül. Az is elég nagy szívás, de volt időm megszokni és együtt élni vele. Amikor azt hiszem ennél jobban nem tudna zavarba hozni, hát bebizonyítja hogy de bizony, ő képes rá. Gyakorlatilag közli burkoltan, hogy tudja mi vagyok. ~Egyáltalán ezt helytálló így nevezni? Már több lennék egy embernél? Nem igazán érzek változást. Se szuper erő, se halhatatlanság, a mágiát még csak hírből ismerem. Totál szívás.~ Így belegondolva azért nem olyan menő ez az őrzőség se, mint ahogy én azt elsőre gondoltam.
Mármint nem tudok varázsolni, pedig az vonzana ebből leginkább azt hiszem. Az tényleg érdekelne. A kávémat félrenyelem, vagy fél percig a fuldokoltam, mire sikerül élve megúsznom a dolgot. - Parancsolsz? - Kérdezek vissza, mintha mit se tudnék az egészről. Azonban magamban megjegyzem, hogy Evának vagy Anyának szóljak, szeretném megnézni néhány farkas aktáját közelebbről is. Nem akartam hazudni, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet tudnia róla valóban őrző vagyok. Nyilván Dustinnak is beszámolna róla meg a falkájuknak. Ami azt se tudom melyik. A betolakodó vagy az őslakos. Nem kéne reklámozni, hogy őrző lettem; amíg nem tanulok meg pár trükköt. Élő céltáblát nem szeretnék a nyakamba.
Láthatóan jól szórakozott, én már kevésbé. Hamarosan azonban már én voltam az, akit mulattatott a meglepett ábrázata a másiknak. Lerítt róla, hogy nem akarja elhinni a dolgot. Inkább próbáltam a beszélgetést visszaterelni Dustinra, elvileg ő érdekel leginkább. Bár most már picit a farkaslány is. De csak egy nagyon pindurit. Elvégre kíváncsi szerzet vagyok, ez sose lesz másként azt hiszem. Szinte ittam Eden szavait és valóban megnyugodtam, mikor azt mondta nincs barátnője a férfinak. Grosso említésére a kutya persze egyből hegyezni kezdi a fülét és csóválni a farkát. Csodálom, hogy a helyén van még és nem jött ide hozzánk.
Aztán kérdez egy olyat, amire nem tudok csak úgy rávágni valamit. Végig kell gondoljam, mielőtt őszintén válaszolok. - Nyugi, válaszolok. Nem gáz. De ez bonyolult. Tök véletlen derült ki, hogy lenne ez az állás. Igazából az Upper Deckbe be is adtam már a jelentkezésemet, csak még nem hívtak vissza. És hogy őszinte legyek töredékét keresem Dustinnál, mint az Upperben pultos lányként; de mégis sokkal jobb a társaság nála. Igen, miatta mondtam részben igent. De azt hiszem erre már magadtól is rájöttél, nem igaz? - Érdeklődöm, de nem számon kérően.
- Meg aztán szeretek is ott lenni. Nem csak azért, mert a főnököm és jóképű vagy mert szívesen megismerném közelebbről. Szeretek ott dolgozni, meg nézni, ahogy Dustin dolgozik. Nem is tudom megfogalmazni rendesen, hogy miért szeretek ott lenni nála. Leginkább arra hasonlít ez, amit apuval szoktunk havonta csinálni. A motoromat bütyköljük közösen, bár inkább ő mint én. Elég kezdő és béna motorszerelő vagyok azt hiszem. De nem is azért csináljuk, ez afféle szertartás, hogy csak mi ketten meg a motor... remélem nem volt túl zagyva és értetted amit mondani akartam vele. Vagy nem? - Kérdeztem kissé zavartan.
Visszakérdezésére kedvem lenne szemeimet forgatni, de csak aprót szusszanva hörpintem fel a maradék kávét a bögrémből. Tekintetemet rá emelem, amikor a pohár talpa koppan az asztallapon. - Felesleges adnod a buta szőkét kislány! - szélesedik ki mosolyom szinte már bájosan, ahogy oldalt billentem buksimat. Abszolúte cuki tudok lenni, ha akarok, kár, hogy aki kicsit is jobban ismer, máris gyanakodna és nem könyvelne el holmi édes kis nőszemélynek magában. - Bűzlesz az őrzőségtől, mióta csak beléptél. Talán tanonc lehet még, vagy szimplán nagyon amatőr, hogy próbálja itt adni az értetlent. Minden esetre én nem fogok belőle ügyet csinálni. - Ha így lenne, be se engedem a házamba. Abba nem egészen gondoltam bele, hogy az ártatlan kérdésem micsoda kérdésáradatot indít el Christinánál. Több, mint elég szocializáció ez kérem számomra mára, de egész hétre is beoszthatnám akár! Öhm... lássuk csak tisztán. Miatta fogadta el az állást és szereti nézni, mert valahol arra emlékezeti, amit az apjával együtt csináltak? Hát ez cuki, bár szerintem szimplán ketyós lehet a csaj... vagy apakomplexusos. Nem ismerem, nem is nyilatkozom éppen ezért róla. Meg ez az ő dolguk... lenne, de! Nevezzetek ünneprontónak, de a füleim már ott süketek lettek a Dustinnal kapcsolatos ömlengésre, mikor kiejtette az Upper nevét a száján. - Semmi baj a felfogóképességemmel. - villantok apró, de már kevésbé barátságos mosolyt felé. - És remélem neked sincs a saját érdekedben. Ugyanis, ha jót akarsz, akkor most távozol a házamból és Dustin műhelyéből is. Felmondasz nála, amilyen gyorsan csak tudsz, különben nincs az a szellem, vagy felettes őrző, aki megvédjen a falkától. - Mégis hogy a fenébe gondolta Dustin, hogy felvesz egy... egy őrzőt, az még oké, velük nincs különösebb bajom, de igazán leellenőrizhette volna, hogy a csaj a másik félnél is játszik! Ami azt illeti, a pasas kóbor volt és én befogadtam bizalommal, mely bizalom most ingott meg kissé. Biztos lesz egy ordítozós szép esténk ma... - Fogtad? - vonom fel szemöldököm kérdőn, miközben édes kis mosoly szökött képemre. Ugye milyen bosszantó tud lenni néha, ha valaki ennyire ártatlan és közben mégsem?
Na jó, lehet én vagyok a túl naiv. Azt reméltem idejövök és jobban megismerhetem vágyaim tárgyát s talán még az előttem lévővel is zöld ágra tudok vergődni. Miután elszállt a féltékenységem úgy éreztem szívesen jóban lennék vele. Nem csak Dustin miatt vagy mert később még jól jöhet. Szeretek embereket megismerni, még akkor is, ha farkasok. Amióta újra előjöttem a csigaházamból, próbálok szocializálódni. Erre tessék, hogy járok?! Belefutok egy farkasba, aki még meg is fenyeget. Pedig én tényleg nem akartam semmi rosszat. És bár nem feltétlen jó ötlet felidegesíteni egy farkast, nálam most telt be a képzeletbeli pohár végleg.
Igazságtalan amit mond, ahogy mondja. Tekintetem mindvégig őszinte volt, s érdeklődés fénye csillant benne. Most viszont a sértett haragét láthatja benne, ha beletekint, meg némi szomorúságot is. Kedvem lenne visszaszólni reflexből, hogy "és akkor mi van, ha valaki tényleg nem csak a hajszínében szőke"?! De inkább hagyom, végighallgatom és így a szög is kibújik a zsákból. Szóval ideje, hogy én is kiteregessem a lapjaimat; már ami a véleményemet illeti. Természetesen távozni fogok, mielőtt még túlságosan is túlfeszíteném a húrt. A végén még megtámad. A negédes mosolya nem igazán hat meg. - Pedig lehetett volna ez másként is. - Sóhajtok fel csalódottan.
- Tudod én nem ártottam soha senkinek, csak megéreztem a farkasokat pedig akkoriban még azt se tudtam valóban léteznek. És lehet, hogy most nem hiszed el, de amikor megismertem Dustint és később Tarát még fogalmam se volt, hogy micsodák. Úgy kezdtem el dolgozni mindkét helyen. Mert szükségem van a munkákra, kell a pénz. Aztán megkerestek az őrzők és azt mondták segítenek. Igent mondtam az elhívásukra. Azt mondod érzed őrző vagyok. Én ugyanúgy embernek érzem magam, mint egy héttel ezelőtt. Megváltoztam? Ettől rosszabb ember lennék? Nem hiszem! Annyi a bűnöm, hogy megkedveltem Dustint és tényleg meg akarom ismerni. Azt hittem egy balga percig te majd megérted ezt. - Elvégre vele együtt lakik.
Hiszen ismeri a férfit, nálam valószínűleg ezerszer jobban. Neki magyarázzam, mikor még magam se tudom jól megfogalmazni miért kedvelem?! Utálom, hogy ilyen bonyolult az élet! - Nem akarok senkinek se rosszat, senki pártján nem állok. Én csak szeretnék nyugtot magamnak. Nem akarok több rohamot, meg farkasos látomást. Az őrzők megígérték segítenek kezelni ezt. Nem a farkasoknak akarok ártani. Semmilyen aktákat nem láttam és azt se tudom ki melyik csapatban játszik. Ezek alapján Tara a másikban. De teszek rá. Nem is érdekel, mert nem ellenségeskedni akarok. És ezért marhára nem érzem fairnek, hogy csak azért akadsz ki, mert én őszinte vagyok veled. Barátságosan jöttem, szerintem nem érdemeltem ezt. - Közlöm vele.
A kávés poharat lerakom az övé mellé az asztalra és elállok, majd elindulok a cuccom felé. Ideje lelépni amíg még lehet, úgy érzem. - Ne aggódj, elmegyek. - Mondom, amikor már mindenem rajtam van és a bukó is a kezemben. Grossonak megvakargatom utoljára még a füle tövét búcsúzásképpen, majd lassan kimegyek. Ám az ajtóban még visszafordulok Edenhez. - Azt már kérni se merem, hogy ne mond el Dustinnak ezt az egészet. Nem azt kérném igazából, hogy hazudj róla, csak hogy ha konkrétan nem kérdez rá, mit gondolsz rólam ne mond el mit tudtál meg. Én akartam közölni vele, ha rájövök hogyan mondjam el neki: időközben őrző lettem; de most már mindegy. Elmondod neki ugye?! - Kérdeztem, majd rájöttem, hogy igazából választ se várok a kérdésre, mert költőinek szántam.
- Viszont nem érdekel mit akarsz. Nem fogok felmondani nála. Szeretek ott lenni... vele és amíg meg lesz elégedve a munkámmal, maradok. Mind mondtam, szükségem van a pénzre, kell mindkét állás. Tudom, hogy kémnek hiszel, meg hogy ártani akarok. De nem. Barátkozni szerettem volna, s talán túl naivan állok ehhez az egészhez és tényleg felesleges erőlködni. Kettőnk közül nem én vagyok a rosszindulatú Eden. Minden jót és üdvözlöm Dustint. - Fordulok sarkon ügyelve arra, hogy ha utánam akarna kapni vagy valami ne tehesse meg. Nem sietek látványosan, de nem is lassan megyek a motorhoz. A bukót a fejembe nyomom, majd elfordítom a kulcsot és berúgom a motort. Még a ház felé nézek és intek kezemmel Edennek, majd távozom.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem Eden. :love2: //
A temetős kiruccanás egy kicsit - nagyon - taccsra vágott. Miután hazakullogtam a szakadó hóban, órákig csak az íróasztalom felett görnyedtem, de egy sort sem írtam. Nem jöttek a szavak. Jobb híján pedig szép komótosan berúgtam és elaludtam az asztalnál. Az ébredésem másnap sem volt sokkal fényűzőbb. Magamhoz tértem, és rácsörögtem Edenre, gálánsan randevút kérve tőle, hogy legalább lefoglaljam magam némi... munkával, igen. Talán ideje fejest ugranom a szervezkedésbe, arról pedig pont nem tehetek, hogy egyelőre Eden az, akinél az a bizonyos szervezkedés folyik. Persze, nyilván elmondhatta volna telefonban is az eddigi eredményeket a biztonsági rendszerrel kapcsolatban, de arra hivatkoztam, hogy a saját szememmel akarom látni a dolgokat, szóval ha nem zavarom se őt, se a lakótársát (na meg a labra.. izé.. dobermant), akkor este hat körül áttolom a borotválatlan arcomat egy kis találkára.
//Este hat körül//
Hát nekem teljesen elment az a maradék eszem is, de tényleg. Talán most, hogy elküldtem Kaapót melegebb éghajlatra, sokkal könnyebben jönnek felszínre a hülyeségeim, tekintettel arra, hogy már fikarcnyi mentális nyomást sem gyakorol rám senki - legalább is amíg az öreg meg van sértődve. Két hatalmas, barna papírzacskóval a kezemben rúgom be a kocsim ajtaját, a csengőt is csak az állammal nyomom meg. Hogy mit hoztam? Nos... Egy üveg vodka, egy üveg fogalmam-sincs-milyen-ízű-de-legalább-nőies likőr, némi teljesen felesleges nassolni való, egy két literes kóla (fúj...), popcorn, előre csomagolt azonnalkész-csak-kisütni-kell steak szeletek és egy zacskó gumicukor. Ha bármit is lehagytam volna a felsorolásbor, akkor az azért van, mert lényegében nem is néztem, hogy mit veszek, csak olyan bohém jelleggel dobáltam le mindent az áruház polcáról. - Gondoltam... Hátha megfordult a fejedben mostanság, hogy atombunkert építs a szobádból... Ahhoz meg jól jönne egy-két csetresz, nem igaz? Köszönök illedelmesen, amikor Eden ajtót nyit nekem, olyan természetes egyszerűséggel, mintha csak az elveszett kismacskáját hoztam volna vissza hős megmentőként. De a két nagy zacskó legalább jó ürügy arra egyelőre, hogy azokkal foglaljam el magam ahelyett, hogy a kötelezően klisés, zavaros üdvözlési formákba merülnénk bele - hogy most akkor csók, vagy csak egy gyors ajakkoccanás, esetleg ölelés, netán az orcák szeretetteljes (már-már baráti) puszilgatása. Szóval mindezek helyett csak belépek, majd oda és arra cuccolok, amerre a ház úrnője utasít.
Most, hogy Dustin végre kezd kizökkenni az ital-magány-depi-Grosso-hagyjálbékén sokszögből, némileg az én lelkem is nyugodtabb. Tőlem pedig eddig sem volt igazán meglepő, hogy akár reggeltől estig a szobámban melóztam hivatalosa és kevésbé formális megbízatásoknak eleget téve. Shane-nek szerencséje, hogy épp felmásztam a konyhába némi "munícióért", mert már a kávé és a rágcsálni valóm is elfogyott, az energiaitalról nem is beszélve. Szóval fent vagyok, így nem Dustin, hanem én nyitok ajtót és kissé meglepetten, elkerekedő tekintettel pislogok az ajtóban álló hímre. - Szia Shane! - valami zavart, édes kis mosoly is átszalad a képemen, ahogy félrepattanok az ajtóból és beljebb tessékelem, kicsukva az utána érkező hideget a lakásból. - Igazán nem kellett volna, de tényleg... - szabadkozom a két hatalmas zacsi láttán, de kíváncsiságom erősebb és pipiskedve bele lesek előbb egyikbe, majd másikba, hogy mit is rejthetnek. Nos... tipikusan az "ezért nem hagyjuk, hogy a férfiak végezzék a bevásárlást" példája a dolog. De ezt nem mutatom, csak aprót szusszanok. - Ne itt tedd le, Dustinnak épp elég alkohol volt a vérében mostanság és lesz is még. Nem hiányzik, hogy lenyúlna ezt is!- szusszanok és szórakozottan intek a szobám ajtaja felé, ahol még nem sokan jártak egyébként. Már azok közül, akiknek hivatalos melót végzek... de a kémkedés nem számít annak és Shane különben is... hátizé. Ő Shane. Előbb vagy utóbb be kell mutatnom a szobámnak! - Gyere. - Előre megyek persze, már csak azért is, hogy kapásból le ne zúgjon. - És vigyázz a lépcsővel! - nem kell egyébként sokat lépcsőzni, a fordulóból már látszik is a helyiség, mely minden kémfilm díszletét megszégyenítené. Egy hatalmas számítógépasztal - melyen akár napozhatnék is kedvemre, akkora a lapja - felett a falon hatalmas monitorok, minden világít, villog, él, mozog... mintha csak valami Frankenstein-féle szörny lenne, high tech formát öltve. A lépcsőn leérve bordó, vastag függöny van bal oldalt, ezt szórakozottan, s talán kissé szemérmes mosollyal képemen teljesen behúzom - mögötte a háló rész van és kissé kupis a tegnap esti filmezés után, ami azt illeti. A "fedélzet"en túl fotel, kis, kétszemélyes kanapé és üveg dohányzóasztalka is helyet kapott itt, szóval van hova pakolnia Shane-nek.
Értékelem én az udvariaskodást, de egyáltalán nem azért pakoltam fel, mert így illik vendégségbe jönni. Igazából magam sem tudom az okát, egyszerűen csak így akartam... Ez esett jól és különben is, mi a francnak magyarázkodok? Azért egy félmosolyt megeresztek Eden felé, ahogy beljebb orientálódok, majd szótlanul követem Edent a titkos barlangja felé. - Hát, azt semmiképp sem szeretnénk. Reagálok közönyösen a Dustinos megjegyzésére. Na nem mintha a másik hím lelkiállapota vagy egészsége aggasztana, egész egyszerűen nem neki hoztam és kész. Bár úgy érzem, hogy a csináld-magad steakből majd ők ketten fognak jóllakni, mert én egyáltalán nem vagyok éhes. Követem lefelé a lépcsőn, és már csak ösztönösen is, de kissé begörnyedek és behúzom a nyakam, ahogy óvatosan trappolok lefelé. Az egész helyzetnek meg van a maga kis szolid bája - kár, hogy nem vagyok az a bájolgós típus. Éppen ezért a kötelező "jaj de szép szobád van" közhelyektől mindkettőnket megkímélem. Egyrészt, mert utálom a felesleges köröket, másrészt az egész helyiségtől kiver a víz. Bár sajátos és áll-leejtős, azt meg kell hagyni, de én túl régimódi vagyok ezekhez a hype kütyükhöz. Ha napokig itt kellene lennem ,tuti záros határidőn belül fejfájást kapnék, ennek ellenére a ma estére tökéletes. Főleg azért, mert remekül el van szeparálva a külvilágtól. Feltűnik, ahogy Eden elrángatja a hálórészleg függönyét. Talán burkolt jelzésértéke volna a dolognak? Fogalmam sincs. De nem teszem szóvá, inkább leteszem a két zacskót és kibújok a bőrkabátomból és a kanapé támlájára terítem. Kicsit úgy érzem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban, szóval inkább leülök a kanapéra és azonnali hatállyal rávetem magam a vodkára, de azért a likőrt is kiteszem, mert udvarias vagyok. - Hogy vagy? Teszem fel a kérdést, kivételesen nem azért, hogy megtörjem a csendet, hanem mert tényleg érdekel. Azt hiszem, egyébként sem nagyon megy még nekünk ez a kapcsolati dolog. Inkább viselkedünk közeli arátokként, akik néha furcsán somolyognak egymásra, és akik mögött összesúg a tömeg, hogy na, ezek tuti kavarnak. Közben bontom az üveget és fel is avatom. Ha esetleg le akarna ülni a leányzó, csak meglapogatom magam mellett a kanapét, hogy bizony drágám, te most ide tedd le szépen a kis feneked, és eszedbe se jusson esetleg túl messzire vonulni. - Tudod, én... - kezdem, és jó, hogy ő tudja, de hogy én mit akarok mondani, azt még nem tudom - Gondolkoztam. - brávó - És arra jutottam, hogy szeretnék nálad maradni akár azután is, hogy megbeszéltük a hoteles dolgot. Persze, csak ha nincs épp randid a pasiddal. Teszem hozzá valami szar viccként, és haloványan fel is kacagok magamon. Nem igazán tudok kiigazodni a saját dolgaimon, tekintettel arra, hogy bár valahol mélyen érzem a motivációt a férfias kitörésre, nem tudom magam megfelelően kifejezni, mintha egy gombóc lenne a torkomban, ami meggátolja a nyílt és nagyhangú romantikus vallomásokat. Egyelőre abban bízom, hogy a vodka majd átlendít a dolgon, de egyelőre főhetek a saját szerencsétlenkedésemben.
Leérve valami zavart kis mosolyt küldök Shane felé. Nem először jár a birodalmamban, de eddig valahogy nem is időzött itt a kelleténél többet, most viszont... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordul meg a fejemben valami olyasmi. Talán azért, mert még reggelire is kitartó mennyiségű kaját halmozott fel... Talán mert én magam szeretném, ha maradna. Nem fogom az elsőre fogni, de a másodikat sem hangoztatni neki. Lehuppanok a - hozzám képest - méreteiben hatalmas bőr görgős székbe, mely a monitoros asztal előtt helyezkedik el és miután a lónyá... likőrt is felnyaláboltam, felhúzom lábaimat, úgy fordulok a székkel Shane felé. - Jól. - vágom rá, miközben kibontom az italt ráérősen. - Mármint... a körülményekhez képest. - Szusszanok nagyot és tekintetem fürkészőn figyeli Shane-t, miközben az energiáit, érzéseit próbálom kutatón, kérdőn letapogatni. Kedvem lenne megkérdezni, hogy ő hogy van. Mit érez. És úgy különben is... Helyette azonban csendesen csak annyit fűzök hozzá: - A temetés óta nem voltam kinn 'nála'. - kortyolok a likőrbe, melynek cukros íze menten "összeragasztja a számat" s elégedett cuppanással válnak el ajkaim az üveg szájától, mintegy annak jeleként, hogy jól esik a pia a szervezetemnek. Hát még a lelkemnek! Kissé felvonom szemöldökömet, ahogy meglapogatja maga mellett a helyet, de lassú, ráérős mozdulatok közepette csak átteszem székhelyemet oda, úgy fordulva, hogy felé legyen arccal, oldalam pedig a kanapé háttámlájának dőljön. Féloldalas ültemben is az italt szorongatom és ha már kezem ügyében van, újra bele is kortyolok. Érdeklődőn fürkészővé válik pillantásom, ahogy felvezeti... mit is? Fogalmam sincs, de érzem, hogy valami nagy dolog lehet. - Aha... és mire jutottál? - kérdezem csendesen, noha lehet, majd lecsesz, hogy mit szólok közbe. Szinte már védekező mechanizmusként emelem az üveget újra ajkaimhoz, de a mozdulat felénél lefagyok, ahogy közli a tényállást és hát... őszintén szólva, a gyomromban keletkezett kis gombóc sem akar megszűnni a hallottakra. - A p...?! Én nekem... - Szussz, kész, totális megsemmisülés! Lehunyom a szemem, majd ahogy Shane-re pillantok, félénk mosoly ül ki képemre. - A pasim épp most jelentkezett be. - Szélesedik ki cinkosan ajkaimon az az imént még visszafogott kis görbület, majd zavartan pillantok a monitorok felé, rövid hajamat is a fülem mögé próbálva tűrni egyik kezemmel. - Ééés jó hír, hogy rengeteg ideje lesz! Mert sajnos nem sok minden derült ki a hotel rendszeréből. Mármint... minden adat megvan, a farkasokéi is de... hacsak nem akarunk tablót készíteni nekik vagy névsort, szerintem aligha használható bármire is. - emelkedik meg apró vállam, majd ejtem vissza alapállapotba. Nagyszerű Eden, zseniálisan elterelted a témát! De legalább már nem érzem, hogy annyira érne az arcom. Mintha a pír is szépen lassan alábbhagyna.
Vincentre egyelőre nem reagálok. Persze gondolhattam volna, hogy előkerült, de inkább csak egy lemondó sóhajjal jelzem a nőnek, hogy értem és sajnálom. Kivételesen tényleg képes vagyok ilyen érzéseket táplálni. Figyelem, ahogy Eden felém somfordál és veszi a lapot, és ez jó. Sokkal jobb, mint amire számítottam. Más már nagy eséllyel elkezdett volna picsogni, hogy milyen pasija, satöbbi, de ő nem. Ő játékos és a füle tövéig vörös. De úgy teszek, mintha ezt nem venném észre, és amíg iszik, addig én is iszom vele a vodkából. - Nos, akkor én nem is zavarok... Teszek úgy, mintha nem rám célzott volna azzal a bizonyos pasival, de az arcomon ülő közöny ellenére mégis elemelem magam a kanapétól, hogy kissé közelebb orientálódjak hozzá. Közben persze türelmesen hallgatom tovább a híreket. Jelen pillanatban nagyon örülök annak, hogy semmi értelmes adatot nem tárolnak magukról ezek az idióták, mert baromira nincs kedvem ezzel foglalkozni. Másfelől azt hiszem, hogy fogom én még szidni őket azért, mert semmivel sem engedtek magukhoz közelebb. - És az Őrzők? Vagy ők még mindig mindent papiruszon tárolnak? Horkanok fel kissé. Oké, nekem sem kenyerem a modernizáció, ennek ellenére képes vagyok meglátni a dolgok szebb, hasznosabb oldalát is. Ezért tartok laptopot, és ezért vagyok fent a Facebookon. Megnyalom a szám szélét, mely egyfajta jelzés arra, hogy innom kellene, még pedig gyorsan és sokat. Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Megköszörülöm hát a torkomat, miután újabb nagy adagokban nyelem magamba a vodkát, aztán az Eden felé eső kezemet a kanapé támlájára fektetem, mint valami klisés romantikus történetben. Minden akarok lenni, csak klisés nem. Sokkal jobban szeretem a kiszámíthatatlan Sakarit, akinek minden helyzetre van egy megbotránkoztató fordulata. - Persze igazából nem ezért jöttem. Mondom egyenesen a kis asztalnak, amire a zacskókat pakoltam. A hangom vontatottan csenghet, ahogy általában, ezzel is igyekszem az összes létező teszetoszaságomat palástolni. Lassan fordítom felé a fejem, hogy ezzel is időt nyerjek addig, amíg a szemem az övébe nem fúrhatom. A kanapén nyugvó kezem ideges rángással mozdul először felfelé, aztán mégiscsak finoman súrolom meg Eden apró vállát a hüvelykujjammal. - Én voltam. Nála. Ráncolom össze a homlokomat, miközben szórakozottan simogatom tovább őt. - Sok dologra... Rájöttem. Ezekről nem fogok beszélni veled, de. - nézek komolyan és hagyok egy apró szünetet. Sőt, talán kicsit hosszabbat is, mint kellene. Elegendőt ahhoz, hogy újabb kortyokat juttassak a gyomromba, letegyem az üveget az asztalra és én is oldalra forduljak, még közelebb jutva ezzel Edenhez. A válláról a combjára, vádlijára kúszik mindkét kezem. Hogy mondjam ezt úgy, hogy ne tűnjön teljes önmagamból kifordulásnak? Najó, még egy korty, kezek vissza, folytatom. - Lassan ötszáz éves vagyok. Nem vagyok már a régi. Ebben a "megváltozott helyzetben" pedig esetleg már érdekel is, hogy életben maradjak. - igen, Eden miatt, lehet röhögni - Éppen ezért nem akarok a maradék időből semmit elvesztegetni. Fordítok: veled akarok lenni, hogyha holnap meghalok, legalább boldogan tehessem. Igen, ha könyvet írnék, valami hasonlót adnék a férfi szájába. Közben pedig észre sem veszem, hogy elbambulok, és jó ideje mást sem szemlélek, csak Eden nyakát. Gyorsan pislantok a hatásszünet után. - Ez most nem volt kimondottan Sakaris... De attól még ez van. Húzom el kissé a számat, kifújom a levegőt, és lágyan megszorítom Eden lábacskáit ott, ahogy éppen fogom.
Ahogy közelebb ül, kedvem lenne odasúgni, hogy nem zavar egyáltalán, de érzem, csak értelmetlen dadogás szaladna ki a számon, szóval hanyagolom a dolgot és témát váltok. Ebben jó vagyok, nem igaz? - Kutatási eredmények, genetika... minimálisan hasznos jelenleg, de azért lementettem őket. Nem ismerem az aktámat, de ha nem üres, akkor okkal tartják papíron a dolgaikat, nem gondolod? - Szélesedik ki mosolyom kissé belendülve. Nem, nem vagyok egoista és még csak nem is egészséges az énképem. Egyszerűen vannak pillanatok, amikor az ember annyira belefeledkezik a témába, hogy észre sem veszi, mennyire... reálisan (?) nyilatkozik saját magáról. Elégedett kis mosolyom meglepettségbe csap át, ahogy a másik szavaira rá emelem őzike tekintetemet. - Nem? - gratulálunk Watson, erre rájöhettél volna már a pasis megszólalásból is, de nemgáz, kérdezz csak vissza! Végül is miért akarnál okosabbnak tűnni egy közönséges tyúknál? Ahogy a vállamhoz ér, mintha apró szikrák pattannának bőrömön - ösztönösen arrafelé sandítok, de pillantásom visszajár arcára, ajkaira, ahogy a súlyos szavakat formálják azok, valamint hűvösen, mégis élettel teli, kék tekintetére. - Én nem is... nem is várnám el. - motyogom a mondat végét kissé szemlesütve, mikor közli, hogy nem szándékozik megbeszélni velem a Vincent sírjánál tett látogatását. Talán jobb is. Még eltörne a mécses... Bár a következő szavai hallatán is erőteljesen a felé hajlok, hogy elpityeredjek, ami azért belegondolva, eléggé gáz. De Shane nem véletlenül író, nem véletlen van helye az amarokban. Tud bánni a szavakkal én pedig - bármennyire is szeretnék most az lenni - nem vagyok buta "tyúk", hogy ne fogjam fel, lássam meg szavai mögött a kimondatlant. Nagyot nyelek, izmaim finoman feszülnek meg érintése alatt és megelőzve az esetlegesen kibuggyanó könnyeket, nem gondolkozok, csak... cselekszem. Kit érdekel, hogy milyen volt?! Őszinte és pont. Legalább annyira, mint az, hogy hirtelen fordítok helyzetemen az ölemben levő üveget száműzöm az asztalra, nehogy még a végén baja essen, majd feltérdepelve Shane-nel szemközt finoman közrefogom kezeimmel arcát. A pillanat heve vezet, ahogy közelebb hajolok és ajkaira csókolok. Puha, édes és likőrízű csók ez... Az én ábrázatom pedig aligha lehetne meglepettebb, ahogy finoman elhajolva , megszakítva a keserédes pillanatot, realizálom a tettemet és ijedten kapom ajkaim elé kezeimet, azok "fedezékéből" pislogva Shane felé. Vajon tízes skálán mennyire lehet vörös most a fejem? Merthogy a szívem úgy pumpálja a vért az ereimben, hogy majd' kiesik a helyéről és felszalad a torkomba, az is biztos.
Lássuk be, az életnek nagyon fanyar a humora. Persze volt időm megtanulni bőven. Ahogy azt is, hogy hogyan kell egy hölgyet csókkal illetni, bókolni neki. Mindebben persze remekeltem is világ életemben, amikor csak üres hajbókolás és hangulat-intimitás volt az egész mese. De most, amikor talán a földkerekség legnyálasabb és legszerencsétlenebb vallomásán (?) vagyok túl, szinte hideg zuhanyként ér, ahogy Eden feltérdel, apró kezeit az arcomra teszi és törődő csókkal köszönt. Kissé hátra is hőkölök, de csak addig, amíg képes nem vagyok átadni magam az ösztönös folyamatnak. Lehunyom a szemeim, újra lélegzem, a kezeim a derekára kúsznak és megízlelem a likőr alkoholos édességét Eden szájában. Hirtelen teljesen meztelennek érzem magam, mintha egy asztalon felejtett könyv lennék, egy vendégkönyv, melybe mindenki belelapozhat, vagy beleróhat egy-egy vicces üzenetet az utókor számára. Amikor az egész véget ér és Edenben realizálódik, micsoda "bűnt" követett el, majd a szájához kapja a kezeit. Nem állom meg féloldalas mosoly nélkül. - Hát... - a hangom rekedt, így kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat - A mi időnkben ezért még tisztességtelen asszonynak lettél volna megbélyegezve. Ugratom egy kicsit, mert nem is én lennék, ha nem próbálnám némi piszkálódással oldani a helyzet zavarát. De nyilván tudja, hogy a legkevésbé sem haragszom, hiszen akkor nem viszonoztam volna az egészet. Óvatosan a kezei felé nyúlok, és finoman, mégis határozottan húzom el őket a szájától. Persze, az egész helyzetnek megvan a maga sajátos bája, ennek ellenére mégsem lehet zavarban előttem örökké, nem igaz? Még mindig nem engedem el a kezeit, amikor felkelek. Húzom magammal, majd ha ő is mellém érkezett, minden előrejelzés nélkül megrogyasztom a térdeimet, és a feneke alá nyúlva kulcsolom össze a karjaimat, elemelve Edent a talajtól. - Hjaaaj, ez kész erődítmény. Morgok kissé, ahogy egyik kezemmel eleresztem addig, amíg valahogy megpróbálom átverekedni magam azon a bizonyos bordó függönyön, ami mögött az ágyát rejtegeti. De ha sikerrel járok, leülök az ágy szélére, majd oldalra fordulva fektetem le Edent a matracra, félresöpörve az útból mindent, ami esetleg lefedi a "kupi" fogalmát. Na de kérem, nem vagyok én az az ajtóstul a házba rontós típus... Mellé fekszem, felé nyúlok és úgy húzom oda magamhoz, hogy most én adhassak neki újabb csókot, viszonzást az előbbiért. Ahogy finoman elválunk egymástól, a homlokomat az övének nyomom és suttogva szólalok meg. - Nem teszek semmit, ami ellenedre lenne. Ez a szerencsenapod. És hogy akkor mit fogunk csinálni? Ha már úgyis nyitott könyv vagyok, nyugodtan rám lehet firkantani, hogy "Szerettük az öreg Sakarit, de öreg korára sajnos elpuhult", de nekem akkor is tökéletesen megfelelne, ha hajnalig csak feküdnénk itt és nem törődnénk a világon semmivel. Észre sem veszem mikor és hogyan kezdtem el cirógatni a fülénél néhány kósza hajtincset, de nem hagyom abba akkor sem, amikor ráeszmélek. Szinte várom már, hogy mikor érezik valaki, aki megkocogtatja a vállamat és kérdőre von, hogy mégis mi a fenét csinálok, nézzek csak magamra. Tény, hogy ha ezt nekem valaki előre megmondja, én röhögtem volna a leghangosabban. De most, hogy így alakult, tudom, hogy sokkal rosszabb lenne leküzdeni az elfojtás gyötrelmeit, mint időt adni magamnak arra, hogy ehhez hozzá tudjak szokni. - Idehozzak valamit? Kérdezem még mindig ijesztően halkan, mintha csak attól félnék, hogy valaki meghallja. Jut eszembe, nem is vagyunk egyedül. Hát ez... Több, mint fantasztikus.
Nagyot nyelek, mosolyom nem oldja zavaromat, ahogy szavai elhagyják Shane száját. - Tudom... milyen szerencse, hogy nem nyilvános helyen vagyunk. - Fűzöm hozzá és talán más helyzetben előhozakodnék önérzetesen a világ változásával, emancipációval és hasonló dolgokkal, melyek mind-mind a nők megítélésének helyzetén javítottak az elmúlt időszakban, ám jelenleg el vagyok foglalva vele, hogy szinte pezseg a bőröm valami kellemes izzásban és le merem fogadni, hogy a képem is pirospozsgás. Ahogy kezeimre fog, lassan engedek húzásának és engedem le azokat arcom elől, s közben igyekszem átható tekintetét is állni. Sikerül is valami számomra idegen oknál fogva. Talán az segít, hogy nem hagyja félbe a mozdulatot, hanem tovább viszi és én pedig engedelmesen követem: felállok és tenyereimmel mellkasán simítva fel kapaszkodok meg széles vállaiban, mikor felemel. - Csss, még megsértődik! - kuncogom és talán az a bazinagy csomó is oldódik valamennyire, amit a gyomrom kötött magára az iménti pillanatokban. A függönyön segítek magunkat átverekedni, a szoba pedig egész rendben van, ha eltekintünk attól, hogy az egyik falnál a háló végében a vetítővászon le van engedve és az ágy is eléggé felkelés utáni állapotban leledzik. Ezt miatt kissé aggódom is, elvégre mégiscsak... tudtam, hogy jön, összepakolhattam volna. Fene tudja, hogy mit gondolhat most rólam ez miatt. Egy lakás állapota igencsak árulkodó, és bármily meglepő a "mi korunkban" a nő feladata volt rendben tartani, szóval... engem igenis zavar, hogy rendetlenséget kell látnia magunk körül! A matrac egyébként kellően nagy, még Shane is kényelmesen elfér rajta, én meg aztán keresztbe-hosszába. Lágy mozdulattal hajolok közelebb, hogy lehunyt szemhéjakkal fogadjam és viszonozzam csókját. Az előbb annyira nem törődtem vele, most viszont kristálytiszta számomra, hogy egyáltalán nincs a dolog ellenére és problémát sem csinál belőle. Szórakozottan harapok alsó ajkamba, mikor homlokaink összeérnek. Szemeim lesütve igézik ajkait, arcélét, az van ugyanis főleg látóteremben, illetve teste, mellkasa valamennyire. - Micsoda úriember veszett el benned... Mondhatni, csupa meglepetés vagy. - szélesedik ki mosolyom, ahogy kissé elhajolva keresem tekintetét. No nem gondoltam én sose, hogy Shane valami őskori bunkó, aki hajánál fogva rángatja a nőket az ágyába, de mindig volt a modorában valami nyersség, valami bosszantó szekálás, ami nem épp lovagias erélyeket tükrözött. Kérdésére egyből rávágom: - El ne merj innen mozdulni! - persze aztán némileg zavartan hozzáteszem, hogy úgy értettem, nem kell semmit idehoznia. Jó ez most így, ez a... közelség. Igen, az. Finoman közelebb is húzódom, hogy testünk szinte már összesimul s fejemet a nyakába, kulcscsontjába tudnám "fúrni" bújva hozzá.
Érzem, hogy gyakorlatilag együtt oldódunk fel. Persze, mindketten másért ez vitathatatlan, de ha objektíven akarom szemlélni a helyzetet, akkor azért ez mégiscsak pozitív, nemde? Azt hiszem - legalább is a megjegyzéséből erre következtetek - ő tőlem félt, a reakcióimtól. Akkor már ketten vagyunk, mert ugye én is ilyesmitől mászok fel a falra. Azaz magamtól, a tesze-toszaságomtól és attól, hogy fáj beismerni, hogy mind a farkasomnak, mind pedig nekem jól esik, hogy van egy konkrét személy, akire vigyázhatunk. - Jaj, ne is mondd... Még magamat is meglepem. Sőt, inkább a frász kerülget. Még egy kicsit el is nevetem magam olyan "sakarisan" buján és titokzatosan, ennek ellenére mégis csendül benne némi aggodalom, vagy mifene. Hiszen már azt is majdnem hozzáteszem, hogyha már meglepetésnek gondol, esetleg ki is csomagolhatna, de... Nos, nem. Ennyire sose voltam nyilvánosan jópofa. Ebből legfeljebb Säde kaphatott ízelítőt... A húgom, te jó ég... Halkan felmorranok, és valamiféle titokzatos elszántsággal könyökölök fel a puha matracon, de ha Eden esetleg velem akarna tartani a mozdulatban, szolidan visszanyomom. A torkomon cirógató, állatias morranás szalad fel, az a fajta, mint a macskák dorombolása - amire a tudósok ráfogják, hogy gyógyító hatású. A fejem finoman Eden nyakához dörgölöm, mélyen magamba szívom az illatát, aztán a korábbi elszántsággal fogom a fogaim közé törékeny nyakának húsát. Magamba szívom, megízlelem, míg kissé ki nem serken a vére, és amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy amit teszek, annak maradandó nyoma lesz. - Döntöttem. Teszem hozzá mintegy mellékesen, amikor finoman eleresztem őt a fogságomból, de még mindig a nyakába dörmögök. Kész, ennyi volt. Azt hiszem, már nincs visszaút, sőt, jelen pillanatban ragaszkodom ahhoz, hogy a napokban Eden így jelenjen meg a falka területén. Felülök, és nemhogy húzom magammal a nőstényt, hanem egyenesen megemelem, és az ölembe ültetem úgy, hogy a lábaival á tudja kulcsolni a derekamat, már ha szándékában áll. Mondjuk a helyében nem igazán mondanék ellent magamnak, tekintettel arra, hogy érzem, milyen marhára sebezhető lettem azáltal, hogy szilárdan és megmásíthatatlanul eldöntöttem, hogy igenis vele fogok mutatkozni. Ha ezek után meghátrálna, az hiszem, hogy angolosan távoznék, mint egy csalódott szerető. - El foglak venni. Végtére is, nem gondolom azt, hogy olyan marha sokáig koptatom a cipőtalpam ezen a planétán. És egyébként is az volt a tervem, hogy a halálom előtt csinálok valami őrültséget. Lehet, hogy ez lenne az a bizonyos? Nem tudom. De azt igen, hogyha ez a helyzet már így alakult, akkor nem fog változni. Nem vagyok az a fajta szerelmes, aki ide-oda csapong. Éppen ezért tartott hónapokig, ha nem évekig ez az előjátéknak nevezett násztánc. Nem kérem, hogy boruljon a nyakamba, azt sem akarom, hogy ez bármit is megváltoztasson, egész egyszerűen meg akarom pecsételni a döntésemet. És ezt az egészet. Különben sem voltam még soha nős, talán itt az ideje, hogy kipróbáljam magam. 500 felé az elkötelezettség pedig nem jelent túl nagy problémát, azt hiszem.
A frász kerülgeti? Őt! Akkor én mégis milyen szellemeket szidjak magamban?! A szívem majd kiugrik a helyéről, energiáim, testem hője örömtáncot lejt parázs szikrákat hintve szerte ott, ahol testünk összeér. És ő mindezt egyetlen felkönyökölő mozdulattal megszakítaná! Mozdulok vele automatikusan - hogyne mozdulnék - ám egy finom, de határozott mozdulattal "parancsol" vissza az ágyra, aminek én eleget is teszek, kissé értetlen, kérdő pillantás keretében. Ahogy hozzám bújik és nyakamon érzem leheletének simogatását, a szikrák újra felpattannak bőrömön, kellemesen bizsergető érzéssel töltve el... és valami várakozás szerűvel is, ami azt illeti. Talán tudat alatt sejtem, mire is készül a másik. Ahogy Shane fogai a bőrömet karcolják, ajkaim elnyílnak, s néma "kiáltás" szakad le róluk, mikor húsomba váj. Fájó, mégis valahol felszabadító érzés tölt el, a dolog jelentőségének tudatában. Jelenleg nem gondolok bele, mennyire zavarni fog, ha mindenki megbámulja majd a nyakamon éktelenkedő fognyomokat holnap. Jelenleg... Felszakadó nyüsszenéssel "adózok" egy erőteljesebb harapásának, s szinte kiugrik szívem a mellkasomon át, úgy kalimpál. Mellkasom is az ő ritmusában emelkedik fel-le, fel-le. Mindez akkor sem szűnik meg, mikor már lovaglóülésben fogom közre combjaimmal a másik csípőjét és úgy tekintek rá. Egyforma magasak vagyunk ezúttal, igaz, kicsit meg kell hozzá emelnem a hátsómat, de ettől nagyobb bajom ne legyen soha az életben. Hatalmas, csillogó tekintettel fürkészem vonásait, s hajolnék közelebb, de újabb szavai megfagyasztják a mozdulatot, hátam pedig úgy egyenesedik ki, mintha rávágtak volna egy deszkával. - Hogy mi? - nesze nektek pattogó kis szikrák egy kis hideg zuhany! Egyszerre izzadok le, akar túlpörögni a szívem és akad el a levegővételem, minek következtében megfordul a fejemben, hogy be fogok ájulni. Restart, restart... lélegezz, te idióta! Hatalmas szusszanással engedem ki a benn rekedt levegőt, miközben tenyereim a kedves vállairól nyakába, tarkójára vándorolnak. - Nem gondolod, hogy ezt mással is meg kellene beszélned? - Kérdem csendesen, noha nem gondolom végig a kérdést. Egyszerűen az ilyesmi mindig úgy volt elfogadott "az én koromban", hogy előbb az apát kérdezik meg és aztán a lányt. Na már most, ha végiggondolnám a dolgot, rájöhetnék, hogy nincs igazán megfelelő férfi egyed a feladatra. Apámat sose ismertem, de valószínűleg nem is él már. A beharapóm kiléte szintén ismeretlen számomra, s még ha falkabeli is, kétlem, hogy most jönnének elő rajta a szülői törődés jellemvonásai. Az egyetlen, aki erre a szerepre alkalmas lett volna, az Vincent, hisz mindig is a bátyámként tekintettem rá. Ironikus, hogy nincs már velünk, pont most, nem igaz? Talán még Darren jöhetne szóba, mint ikkuma, de ő meg mikor mondana ellent ilyesmire? Hjajj...
Érzem és hallom, hogy miként önti el a nőt az adreanalin, hogyan kalapál a szíve és mennyire izgatottá válik. Mondhatom, a válaszától függetlenül nekem ez már megérte. Az eddig teljesen komoly ábrázatomat csalfa tekintetre cserélem, ahogyan figyelem, miként próbál Eden visszatalálni a valóságba. Kissé meg is dörzsölöm időközben a gerincét a derekánál, ahol a kezeimet pihentetem. - Mondom: el foglak venni. Ismétlem meg könnyedén, amikor visszakérdez. Nem tudom, hogy mennyire éri meg most még egyszer hidegzuhanyként ráborítani a kijelentésemet. Nem hiszem, hogy elsőre nem értette meg, bár meglehet, hogy úgy gondolja félrehallott. Pedig nem is ittunk olyan sokat. Apropó... Lehet, hogy lassan időszerű lenne mégis csak idehoznom a piákat? Nos, ez könnyen lehet. Kicsit lehunyom a szemeimet, ahogy a tarkómra fekteti a kezeit. Édes a megnyugvás, mi, te vén hülye? Ja, baromira, csak jó lenne már, ha nem ugrándozna a hangulatom tíz percenként. Mármint... Hogy jó lenne végre eldönteni, hogy akkor most hülyének nézem-e magamat vagy sem. A kérdésére azonban lustán felpattannak azok a bizonyos szemhéjak, és kissé kérdőn, kissé vádlón csillannak meg, ahogy elkapom Eden tekintetét. Csodálkozom igazából, hogy miért nem vérsünnek születtem, amilyen szúrós tudok lenni. - Kivel mással? - kérdezem elnyújtva és lassan - Amarok vagyok, Alignak szerelmére. Azt teszek, amit akarok. Az egyetlen személy, akivel ezt meg kell tárgyalnom, az te vagy. És különben is... A kezeim az oldalára teszem, hogy kissé rászorítva leemelhessem magamról, ültömben az ölembe kapjam és felálljak vele, téve egy kört a szobában. -... Még ha élne is a jóatyád, akkor is inkább megszöktetnélek. Sokkal izgalmasabb. Ez a mentalitás a jóóóval ficsúrabb önmagamat idézi fel, aminek egyrészt örülök, másrészt pedig elszomorít kissé, hogy azok az idők elmúltak. Illetve inkább az, ahogyan elmúltak. Körutam végén a kanapéhoz viszem Edent és kissé rádobom, hogy éppen csak pattanjon egy kicsit, majd a vodka után nyúlok és nagyot kortyolok belőle. Nem ülök le, csak a testem mellé engedem az üveget, majd némi gondolkodással teli csend után azért csak felteszem a kétkedő kérdést. - Vagy... Tekintsem ezt most elutasításnak? Mert hát benn van a pakliban. Igazából ebben a döntésemben Edenen kívül már senki sem tudna megakadályozni. Sőt, igazából Eden sem, pusztán azért van rá lehetősége, mert kivételesen megadom neki. Egyébként is vicces lenne a kép, ahogyan az anyakönyv vezető elé citálom, miközben ő sikongatva és csapkodva próbál elmenekülni, és a boldogító igen helyett zokogó nemeket kiabálna megállás nélkül.
Végre kissé sikerül kezdeti meglepettségemből felocsúdnom, s aprót nyelek, ahogy megismétli a dolgot. Elsőre is pontosan értettem, csak egyszerűen alig akartam hinni a füleimnek! Hogy valaki ilyet mondjon... nekem, akinek az élete kilencven százalékban gépekhez kötött, még ha nem is a szomorú értelemben. Egye fene, neki adom a maradék tízet... és ezzel a hirtelen jövő megnyugvással, beleegyezéssel, ami eltölt, magamat is megijesztem. Olyannyira, hogy nem is mondok semmit abból, amit fejben olyan szépen összeraktam az előbb. Inkább hallgatom Shane szavait. - Mondjuk Dustinnal! - kuncogok kapaszkodva széles vállaiba, ahogy feltápászkodik. Kíváncsian próbálok hátra fordulni, hogy merre is tartunk, ficánkolva, szóval remélem, biztosan tart, merthogy én elég szeleskedve mozdulok, az biztos. - De a megszöktetés sem hangzik rosszul. - súgom visszafordulva felé, szinte majdhogynem ajkaiba. Tekintetem elkapja az ő áthatóan kék pillantását, bátorságom lángja meg megint hirtelen lobban fel és ki tudja meddig bírja krafttal... Szólnék, de huppanva a kanapémon kötök ki. Egyazon lendülettel "pattanok" fel, felállva - igaz, még így se ütöm meg Shane magasságát, de már nem kell a nyakam kitörnöm, hogy felnézzek rá. - Ne! Úgy értem... - szussz, képem is újra csak kipirul érzem, ahogy felsandítok rá sűrű szempillarengeteg alól. Kissé helyezkedem és közelebb lépek hozzá, odahúzva a kanapé széléhez, nehogy még véletlenül lelépjek róla itt édes kínjaim közepette. - Elszöknék veled, Sakari Saaristo. - súgom szinte ajkaiba nevét, feltekintve immáron rá. - És örömmel lennék a feleséged. - Nem, nem a párja, ahogy ma divatos ebben a túlemancipált világban hangoztatni. A felesége. Ahogy kiejtem a szavakat, csókot lehelek ajkába, majd végig sem gondolva a dolgot, döntöm kissé meg buksimat, hogy hozzáférjek nyakához, s lágy harapással, mégis maradandó sebet ejtsek nyakán. Amarok odakinn a falka előtt, de nem a házamban, a négy fal között. Itt a párom, a leendő férjem és valahogy ki kell fejezzem, hogy hozzám tartozik.
Dustinnal?! Pf. Még hogy kérjek engedélyt egy olyan hímtől, aki a térdemig se ér fel és egy évvel ezelőtt még kóbor volt, akár csak az apja. Azért tudjuk már, hogy mi merre hány óra! A gondolatra még a farkasom is olyan gőgösen szegi fel a fejét, hogy engem is meglep. Hiába, a világhíres büszkeségünk... Nekünk nem kell engedély senkitől, ha meg a mélyen tisztelt Atanerknek problémája van, akkor emlékeztetnem kell arra, hogy egyrészt nekem köszönheti, hogy övé a poszt, másrészt, ha ennyit nem bír elviselni a "falka", akkor szeláví, én akkor is elveszem ezt a nőt, legfeljebb, ha sokat pattog, fogom, felkapom és tényleg megszöktetem. Aztán oldják meg egy Amarokkal és egy technikai mesterrel kevesebbel a dolgaikat. - Felejtsd el. Még a fejemet is elfordítom nagy értettségemben. Na de most tényleg. Nehogy már a nyúl meg a puska... Meg nehogy már a nagymama egy meg a... Meg nehogy már a... Csak Eden heves tiltakozása az, ami kizökkent a sok nehogy már gondolatból. Meg persze az, hogy úgy pattan fel a kanapéra, mintha mindig is ezt csinálta volna. Nem távolodok el, sőt. Még közelebb is lépek hozzá. Nem akarom én megbántani vagy hetekig adni a sértődöttet. De erre nem is lenne se időm sem pedig szívem (?), mert Eden páros lábbal és ajkakkal fagyasztja belém a levegőt. Tetszik, ahogy kimondja a nevemet. Érdekes, mintha még soha nem is szólított volna így. Ettől (sajnos) újfent el kell vigyorodnom, igaz szolidan, de nem sok jót ígérően. - Na látod, így már mindjárt jobban tetszik... Dörmögöm bele viszonzásul az ő ajkai közé, amik hamarosan vándorútra indulnak a nyakam felé, hogy viszonozzák azt a kedves szívességet, amit én tettem Edennek percekkel ezelőtt. Ahogy érzem a fogait a húsomba marni... Egyszerre szökik fel egy jól eső sóhaj a torkomból, de ennek ellenére a farkasomnak még szoknia kell a helyzetet, hogy a "gazdáját" valaki csak úgy, kedve szerint jelölgeti. Igyekszem visszazárni a szellemet a palackba, bár őszintén szólva, amint ez sikerül, inkább visszasírom a szörnyeteget, mert rájövök arra, hogy még mindig egy egészséges férfi potenciájával rendelkezem. Halkan, elnyújtottan morgok és inkább kinyitom a szememet, mielőtt teljességgel ellepne a fehér köd. Kezeim a nő derekára kúsznak és puhán markolok bele a bőrébe. - Még egy ilyen és nem fogok tudni várni a házasságig. Ejj, micsoda konzervatív gondolkodásmód. Kövezzetek meg érte, 485 éves vagyok, na. Mindazonáltal egy percig sem mondom azt, hogy nem szeretnék élni azzal a bizonyos lehetősséggel, csak úgy gondolom, hogyha már a menyasszonyom (te JÓ ég) a téma, vele lehetnék valamivel tisztelettudóbb. Szóval ha csak Eden nem húzza az agyam szándékosan, és nem a jelet arra, hogy magasról tesz a tízparancsolatra, inkább leülök és magam mellé húzom őt is. Viszont ha mégis szemtelen... Nos, akkor egészen másfele fogom húzni. Bármi is történjen, az ziher, hogy előbb meghúzom a vodkát megint.
Duzzogása akárhogy is, de megmosolyogtat, hiszen én nem szántam olyan véresen komolynak a szavakat, inkább játékos éllel ejtettem ki azokat a számon. Hihetetlen, mennyire érzékenyek tudnak egyesek lenni négyszáz felett... Nevét tényleg nem ejtettem még ki ilyen formában - és ez nem véletlen. Miért dobálóznék a valós nevével csak úgy dacból, bosszúságból? Na ugye. Ez a helyzet most teljesen más és talán tudat alatt ezzel a gesztussal is szeretném ezt kifejezni, utalni a helyzet komolyságára. A belőle felszakadó halkan rezonáló morgás hatására ezernyi pillangó kezd heves szárnycsapkodásba gyomromban, s úgy érzem, a szívem verdeső ritmusa is megkétszereződik. Hatalmas tenyere derekamra kerül, én pedig ösztönösen lépek a lehetetlennél is közelebb, lecsókolva kiserkenő vérét a nyakáról. Hogy közben az ujjaim felsőjét gyűrik, markolják kapaszkodón, az fel se tűnik. Szavaira akaratlanul is felkuncogok halkan, némileg zavartan, pedig nem vagyok holmi tizenéves kis szűzlány. Ez most egészen egyszerűen... más. Shane-ről van szó. Arról a Shane-ről, akit a Pokolba kívántam sokszor és mégis szinte hiányoltam, mikor hosszú ideig nem nézett felém. Arról a Shane-ről, akinek sokszor morogva bár, de mindig sikerült kakaót készítenem, akárhányszor felbukkant. Arról a Shane-ről, aki a férjem lesz. - Akkor ne húzd sokáig az időpont választást. - suttogom nyakába, hogy kissé elhajolva, bujkáló, mégis őszinte mosollyal tekintve fel rá. - Úgysem szeretnék nagy felhajtást... - félve jegyzem meg, hisz ki tudja, hogy hirtelen lelkesedésében ő nem e épp az ellenkezője mellett áll. Nagyon remélem, hogy nem. A nagy felhajtás sok embert jelent, én meg sok ember között, hiába ismerősök mind... nem, nem jó felállás, sehogy sem! Lehuppanunk a kanapéra, én pedig kislányosan bújok közelebb, mintha attól tartanék, hogy ha csak egy kicsit is eltávolodnék, eltűnne a pasas, a kép, az egész helyzet... valószínűleg este sem engedem haza. Jut itt hely neki is.
Kezdőlap
