Bár autót ritkán látni a ház előtt mostanában, mindezek ellenére úgy fest, lakják a szerény kis házikót. Égnek esténként a villanyok, szól bentről némi zene... ( A házon riasztó is van.)
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 12, 2014 11:47 am-kor.
Két választásom van. Vagy meg fogok őrülni, de esetleg akár mg meg is őrülhetek. Nem tudom, amelyikhez kedvem lesz éppen. Csak lehunyom a szemem és élvezem, ahogy az Eden ajkai közül beszéd közben kisuhanó levegő melegíti a bőrömet a friss sebnél, amit azok a pici agyarak vágtak belém. Most jó. Most minden jó. De vajon ilyen lesz holnap reggel is? Vagy amikor hazaérek és kézmosás után mélán bambulok majd bele a tükörbe s akkor, teljesen egyedül kell szembesülnöm a nőstény jelölésével. És egyedül kell felidéznem a saját szavaimat, a leánykérést. Már előre érzem, hogy el fogok süllyedni és talán azt kívánom, bár ne tettem volna meg. Pláne akkor, ha szembesülnöm kell majd Säde gyilkos-kék szempárjával. Azt hiszem, hogy elég volt az északi nőt felemlegetni gondolatban, máris érzem, hogy lelohad minden vágyam és kicsit feszültebb leszek. Hogy tartok-e a tulajdon húgomtól? Nem. Csak őt féltem magamtól, hogy még a végén bevetem a cápái közé, ha túlságosan elragadtatja magát. - Ahogy akarod... - dörmögöm a feje felett a levegőbe, majd egy nagy sóhaj után folytatom - De ennek ellenére Sakari Saaristo nem házasodik közönséges módon. Halovány mosoly a szám sarkában, titokzatosan felvillanó, hideg tekintet. Ez jár a megjegyzésem mellé, és ragaszkodom ahhoz az elképzeléshez, miszerint ha nem is lesz nagy buli, attól még különlegeset akarok. Talán... Nem. Nem tudom. Mesés lenne az őshazám hagyományai szerint házasságot kötni, de ahhoz szükségem lenne másokra is. Olyanokra, akik jelen körülmények között nem biztos, hogy megadják majd nekünk, amire vágyunk. De mi lenne, ha... Nem, hisz úgysem élnek már. Mégis lenne rá esély. Ahogy leülök, kissé megrázom a fejem, és érzem, hogy elönt az izgalom. És az aggodalom. Már évszázadok óta haza akarok látogatni, megnézni, hogy mi maradt meg Turkuból. Tudni, hogy életben van-e még egyáltalán valaki az enyéim közül. És ha sikerrel járok... Nem. Gyermeteg és beteges, aberrált képzelgés lehet csak pusztán, ami most végigsuhan az agyamon, olyan elérhetetlen és fájdalmas, ami bár megzubogtatja a véremet, mégsem helyénvaló egy ilyen meghitt estén. Megköszörülöm a torkom. Hagyom, hogy Eden hozzám bújjon és bármilyen szokatlan,megpróbálok újfent teret adni a gondolatnak és az érzésnek, hogy ez egyszer majd mindennapossá fog válni az életemben. Annak viszont örülök, hogy ezt az egész helyzetet sikerült magamhoz méltóan kialakítanom, és nem úgy kötök ki egy nőstény mellett, mint valami félresikerült shakespeari hősszerelmes. Csak olyan Sakarisan. Mint mindig.
Mackenzie & Eden (vagy legalábbis valamely virtuális alteregójuk)
Meló, meló, melóóó... Mindenkire januárba jön rá a biztonsági beruházhatnék, ez alól pedig az újdonsült falkatagok sem voltak kivételek. Épp a csokoládézó kameráit ellenőriztem, mikor meghallottam a csengőt. Csapot-papot otthagytam, eldobáltam magam körül és kapkodva szedtem fel az alagsorból lábaimat a bejárat felé, hogy a rendelést fizessem, némi borravalót is hagyva a futárnak, amiért időben kiért. Tupilekre, még meleg! Meleeeeg kaja! - Az élet apró örömei így lassan tizenkét órányi pincelétre ítéltség után. Nem mintha problémáim lennének a helyzettel, csak fura visszarázódni kicsit. Elszoktam az egésztől, nyilván a házasélet teszi, meg az, hogy már csak melózni járok ide, egyébként Shane-nél lakok. A kellemes illatok Grosso-t is előcsalják fekhelyéről, csaholva, lelkesedve igyekszik szerezni az ételből. Épp csak fel nem lök. - Neee, Grosssoo, nee! - Morranok rosszallóan, magasra emelve fejem fölé a dobozokat és felnyalábolva némi evőeszközt meg energiaitalt, már vissza is mászok föld alatti rejtekembe. Apró sóhajjal ereszkednek vállaim lejjebb, majd én magam is a hatalmas forgós székbe, kipakolva a billentyűzet mellé a kajákat. A figyelmem fele azon, amit épp csinálnak a kezeim, de közben oda-odanyúlok a billentyűzet felé - bepötyögve a jelszavam, majd be is lépve egy népszerű MMORPG felületére.
..:: denny221 bejelentkezett ::..
És ezzel együtt elégedetten bontottam fel a kínais, pirított tésztás csodát tartalmazó dobozkát.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Eden vs. MacKenzie (vagy legalábbis valamely virtuális alteregójuk)
Körübelül fél éve lettem nagy Counter Strike fan. Szerintem tudat alatt ezzel a játékkal töltöm ki azt az űrt, amit a Haditengerészettől való kirúgásom hagyott maga után. Heti két este tartok játéknapot, a mai este is épp ilyen. Nagyjából mindig ugyanazokkal állunk össze játszani, ezért mondhatni megszokott kis csapat a miénk. Fél órája várunk már, hogy az ellenfél csapata létszámilag hozzáigazodjon a miénkhez. Szeretjük a kiegyenlített küzdelmet. Már csak egy ember kéne hozzájuk, és kezdődhetne is a móka. Forgószékemben hátra dőlve ülök, lábaim a Guinness-emtől nem messze helyezkednek el az asztalon. Ölemben tartom a klaviatúrát, az ablakpárkányon pedig kéznyújtásra a hamutartómat. Napközben nem szoktam dohányozni. Nekem ez esti rituálé, de ilyenkor be is pótlom rendesen az egész napi adagot. Egyik szál után gyújtok rá a másikra. A parazsat a hamutálba pöccintem, majd a szám sarkához igazítva betolom a cigit a fogaim közé. Épp vita folyik a chaten, hogy elkezdjük-e létszámfölénnyel a játékot, vagy mi legyen…
............................................................................................................ Ares99 írta:várjunk még… Xoxolo007 írta:f@szomat azt.. a 10/9 arány is jó… játszani akarok!!! StrikeFan666 írta:most már tényleg kezdjük… csináljatok szervert! ............................................................................................................
- Utána meg lesz a hőbörgés, ha kikap az ellenfél.. – Kommentálom hangosan, de végül is vállat vonok, nekem aztán olyan mindegy. Úgyis mi vagyunk a jobbak.
............................................................................................................ Ares99 írta:jó, legyen. ............................................................................................................
Dobom vissza válaszként, aztán előre dőlök, és a sörömből iszok két nagy kortyot. Még mindig jó hideg. Abban a pillanatban, amikor visszadőlök, látom, hogy valaki bejelentkezett. - denny221… ez ki? – Nem ismerős a nick, szerintem még nem találkoztam vele eddig. Kifújok egy jó adag füstöt a levegőbe, a csikket az ujjaim között tartva pötyögöm be az üzenetem.
............................................................................................................ Ares99 írta:Sziadenny221! Jössz játszani? A másik csapatnak kell még egy ember. Mindjárt indul a szerver. ............................................................................................................
Rányomok az enterre, aztán mereven bámulom a monoton villogó kurzort, várva az új belépő reakciójára.
Ritka holló vagyok errefelé, a fantasy alapú dolgok valahogy közelebb állnak hozzám – nem is értem, miért. Most azonban úgy éreztem, muszáj valahol a bennem tobzódó feszültséget, ami az elmúlt időszakban összegyűlt, valahogy levezetnem. Nem igazán hatott meg a tény, hogy kiegyenlítetlen lesz a küzdelem, hiszen farkasként a reflexeim messzemenően jobbak, reakcióidőm gyorsabb az átlagos emberekénél. Egyébként sem én voltam hackerként az etikusság fellegvára… Ám mielőtt nagyon beleborozdulnék a dologba, hogy hova is tudok becsatlakozni pár kör erejéig… pizza! Elégedett hümmentéssel harapok a forró és alaposan megpakolt tésztába, hogy a felvillanó üzenet láttán sietősen töröljem meg a kezemet az odakészített papír kéztörlőbe. Lehet, hogy a lakásom ezen része úszott a különféle kütyükben állandóan, de ennek ellenére voltam olyan igényes, hogy ne akarjam összezsírozni mindet kajálás közben.
..:: Ugyan kérlek, csak nézelődni jelentkeztem be… ::..
Kihagyhatatlan volt ez a csöppnyi ironikus megjegyzés. A való életben persze keveseknek tolnék ilyet magabiztosan a képébe, ezért is szerettem olyannyira az anonimitás (és a trollok) fellegvárát, az internetet.
..:: Persze, hogy megyek. (= ::..
Pötyögtem be kisvártatva rá, s míg a szerver méltóztatott indulni, újabb két falatnyi pizzát tüntettem el magamban.
Nincs jobb dolgom, mint a "Feltétlenül ki kell próbálnom" listám böngészgetése. Rettenetesen sok volt még vissza, ám elhatároztam hogy addig nem halok meg, amíg az összes tétel mellé pipát nem biggyeszthetek. Szórakozottan nézegettem a bungee-jumpingot, a snowboardozást, a parázson sétálást, a teli torokból éneklést, a szeszes ital fogyasztást... Széles skálán mozgott a lista, mohóságomat és tapasztalatlanságomat egyaránt tükrözte. Talán túl sokat akartam, lehettem volna szerényebb igényű is, vagy esetleg kereshettem volna munkát, ám az igazat megvallva, semmi kedvem nem volt. Egyszer talán rászánom magam, egyelőre viszont a legcsekélyebb érdeklődést se mutattam afelé, hogy bármilyen szakmát kitanuljak, nap-nap után ugyanazt a munkát végezzem, monotonná tegyem az életem. Pillantásom a "videojátékok kipróbálása" ponton akadt meg. Hirtelen felrémlett előttem Sakari technika-imádattal megáldott asszonya. Több se kellett, máris hívtam a kölyköm, hogy elmagyarázzam neki, épülésem, társasági életem szempontjából ez milyen fontos mérföldkő, és hozzon össze egy találkozót nekem Edennel. Biztos imádta, hogy amint eszembe jutott valami, máris hívtam vagy őt, vagy Säde-et, csunyábban fogalmazva: magamhoz rendeltem őket. Igaz, ami igaz, alig akadt olyan alkalom, amikor legalább a látszatát megadtam a választásnak - jönnek, vagy maradnak és intézzem magam, amit akarok -, ugyanakkor ők engedhették meg maguknak a legtöbb pimaszságot velem szemben a világon. Arról nem is beszélve, hogy az örökségemet tekintve értük mentem volna a legmesszebb. Jelenleg viszont az én kényem-kedvem volt a mérvadó. A kis nőstény házánál ejtettük meg a gyülekezőt, mialatt izgatott voltam, akárcsak egy elsőbálozó. Vagy inkább egy kisgyerek, karácsony éjjelén. Takaros kis ház, úgy simítottam végig tekintetemmel a falain, mint aki rég látott kedves helyre tért vissza. Így is volt. Szám szegletében pimasz mosoly bujkált, ahogy tekintetemet a pár tagjai közt járattam és eszembe jutott ismerkedésük, összemelegedésük időszaka. Örülök, hogy Sakari nem lát a fejembe, bár valószínűnek tartom, hogy érti árnyalatnyi arcmimikám. - Örvendek! - fogtam kezet Edennel, barátságos mosoly kíséretében, miután Sakari bemutatott minket egymásnak. Erőmet újfent kétszáz körülire "állítottam be", szorításom nem volt túl erős, ám a "döglött hal" érzettől is megkíméltem. Csak azt követően engedtem meg magamnak a széles vigyort, hogy fiacskám "Nekem még dolgom van, ti csak játszatok, gyerekek" kíséretében otthagyott minket. Ekkor viszont már szinte nem is lepleztem izgatottságom.
Nem értettem a hirtelen jött ötletet, amivel Shane felhívott az imént. Több volt, mint fura, na de ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki? Időt se hagyott rá, letetette a telefont, mielőtt annyit kérdezhettem volna, mégis mikor szándékozik beállítani az időközben munkahellyé avanzsált egykori házamba másodmagával. Megadó sóhajjal dobom hát a készüléket a kanapéra, s ölemből a laptop is kikerül. Már megint a hotel biztonsági rendszerének feltörésével szórakozom amúgy... Addig jó, míg nem jönnek rá, ki riasztotta be múltkor a fél épületet. Mondjuk magukra vessenek, senki nem kérdezte, melyikünket miért tartottuk az egykori falkában. Ahhoz meg nekem nincs kedvem - és úgy általában ingerenciám - hogy csak úgy bekopogjak a vezető testőrükhöz, vagy mihez, mondva, hogy "Bocs, de szar a rendszeretek, egy közepesen átlagos hacker is átjut rajta." Csakis azért vagyok még itt, mert Shane-ék úgy döntöttek, maradunk. Azért, ha már így alakult, némileg igyekszem rendezettebb szobaképet varázsolni és ahogy haladok felfelé a pincehelyiségből kialakított szobákban, úgy szedem össze sorra az energiaitalos, kávés és rendelt kajás dobozokat. Nem szoktam alapvetően széthagyni semmit, de tegnap kicsit elhúzódott a meló a hongkongiaknak és hát... fene gondolta volna, hogy Shanere pont most jön rá a szocializálhatnék! Vagy nem is tudom minek nevezzem ezt. Majd ha ideér, kiderül ki is ez a másik illető, akit be szeretne mutatni...
Jó feleségként hallgatom hol egyiket, hol pedig a másikat, mikor azt ecseteli a két - átlagemberhez képest is megtermett méretű - hím, hogy hogyan keveredtek ismeretségbe. Még bólogatok is olykor értően, ne mondja senki, hogy nem törekszem némi szocializáltságot mutatni vendégünk felé. - Én is örvendek! Igazán jól beszéli a nyelvet. - Fogadom el a Declanként bemutatott férfi kéznyújtását egy dicséretnek szánt megjegyzés keretében. Vagy épp a gyanúmra hívom fel a figyelmet ezzel? Akárhogy is, nem firtatom a megismerkedésük történetének valódiságát. Ha ők azt mondják, hogy így van... Shane lelép, arcomra zavartan édes pírt rajzol még ma is hirtelen jövő csókja, amivel elköszön, s már itt sincs. Ketten maradunk, én pedig pontosan úgy pislogok felfelé a fekete bőrű farkastársra, mint ahogy az oroszlánok nézhetnek rá a szavannán, ha alakot vált. Nem, nem éhesen. Meglepetten. - Hát akkoröö... mi lenne, ha beljebb mennénk? - Szélesedik ki kissé mosolyom zavartan. Intek a kezemmel is mellé, mégsem az előszoba-konyha a legjobb hely leülni. Arra ott van a Dustin szobájából kialakított nappaliszerűség.
A fedősztorink... mit tagadjam, nem épp hízelgő rám nézve, de még mindig jobb, mintha a nem-létező kakaóföldjein lennék ültetvényes rabszolga. S végtére is: valóban egy törzs tagja voltam, az új életemben pedig Sakari asszisztált, hogy minden rendben menjen. - Köszönöm - hajtom meg kissé fejem az elismerésre teljes természetességgel -, jó tanárom volt. Még csak nem is hazudtam, hiszen Saaristoék révén tanultam meg én is mind a finn, mind az angol nyelvet. Velük együtt tanultam én is. Nevetségesnek tűnhet, hogy valójában a halál volt számomra a kezdet, általa nyílt meg előttem a világ. S mégis... mégis úgy éreztem még mindig, hogy értékes időt vesztettem. Búcsúzkodásukkor illedelmesen szemügyre veszem a szomszéd házat, majd kezet fogok Sakarival és a pöttöm nőstény felé fordulok kedvesen mosolyogva. Gyermeteg örömmel tölt el, hogy szemtől-szemben, húsvér valómban állhatok a dédunokám választottja előtt, még ha nem is az eredeti testemben. - Menjünk! - viszonoztam szélesen zavart kis mosolyát és könnyed természetességgel sétáltam beljebb, hogy tekintetemmel felfaljam az elém táruló látványt. Mint egy kisgyerek az édességboltban. Ma azt hiszem, túl sok infantilis vonással lettem megáldva, ám merjék csak a szememre vetni ennyi év megvonás után. Mindent ki akartam próbálni, minden szerkezet működését megtudni, mi mire való, hogyan használható, mire képes... - Fantasztikus ez a ház - nézelődtem szinte tátott szájjal a nappali felé menet. - Az micsoda? - mutattam a számomra ismeretlen PlayStationre. A televíziót azért még felismerem, valamint a monitorokat, nem vagyok teljesen analfabéta ilyen téren, de más valamit látásról ismerni és más az életben látni, tapasztalni.
Beljebb haladunk a házban hát, noha idefent nem sok látnivaló akad. Ezek főleg egy jobban felszerelt - értsd, kamaszokkal teli - házban is megtalálhatóak, monitorból is csupán kettő akad: a laptopomé és az iPad-é. - Kösz. - Szusszantam sután, hisz igazán semmi extra nem volt a házamban szerény véleményem szerint. Pontosabban egy akadt: alacsonyan voltak a normálnál magasabb növésű emberek számára az ajtók. - Fejedre vigyázz! - figyelmeztetem jó előre hát a nappali bejáratánál a nagyra nőtt farkas, miközben játszi könnyedséggel sétálok én magam beljebb, lerúgva papucsaimat a lábamról. Ja, annyira azért nem törtem magam, hogy cipőt is felvegyek, ha már házhoz jött az ismeretség. Másoknak pizzát rendel a párjuk, én úgy fest, egy melák négert kapok. - Szocializálódni. Még mielőtt bárki is félre értené! - Melyik? - perdülök-fordulok, na meg iziben válaszolok is. - Ja, az. Az egy PS kettes. Izé... videójáték? - Tekintek kérdőn rá, hogy így esetleg jobban érti-e, miről is van szó. Ha nem, akkor jöhet a körülírás meg az activity. - A másik az Kinect, ugyan úgy játék, csak nincs kontr... irányító hozzá, hanem mozgásérzékelős. - Gondolom, ha azt mondanám, hogy Xbox, se vinné közelebb a dologhoz. - Azok a sarokban meg táncpadok. - Nem nagyon szoktam előszedni őket, de anno menő volt, a falka fél kölyökállománya ide járt ugrálni. Nagy örömömre.
Picike. Picike nőstény, picike ajtók, még ott is összébb húztam magam, ahol alapvetően kényelmesen elfértem volna. Egy pillanata alatt kialakult benne az "elefánt a porcelánboltban" érzet, amitől a legegyszerűbb mozdulatomat, lépésemet is sutának éreztem, ez pedig nagyon nem tetszett. Alig vártam, hogy találjak egy pici zugot, ahova nem-piciségemet ledobhattam, bepasszírozhattam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lehet nem jött volna rosszul egy kisebb test, viszont akkor fennállt volna a veszélye, hogy éhező, megsegített afrikaiból rabszolgává minősítünk át kamu-történetem szerint. Kinéztem Sakariból, minden esetleges megtorlásom ellenére. A videojátékra bizonytalanul billegettem a fejem. Azért van fogalmam a dolgokról... egy kevés. - Mozgásérzékelős? - csillant fel a szemem. - Ez azt jelenti, hogy mozogni kell és úgy játszunk? - Aztán összeráncoltam a szemöldököm. - De ha így van, akkor mi értelme? Miért bent mozog valaki, ha kint is megteheti és ott több hely is. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy benti "kockulást" válasszam az erdőben futás, vadászat helyett. Most az újdonság varázsa hajt, hosszútávon viszont aligha vehetné fel a versenyt a Kíntech vagy mi az erdővel - nálam. A táncpadra nem éreztem késztetést. Az a fajta tánc, amit én ismertem, pontosabban: eltáncolni is tudtam, aligha fedte le a mai táncok mozgáskultúráját. - Ki szabad próbálni? - pislogtam a PS kettes felé. - Jaj, meg tudsz segíteni? - Előkotortam a zsebemből a mobilomat - harmadik vagy negyedik volt már, nem is tudom... -, és Eden orra elé toltam. - Sa-Shane - javítottam egyből - azt mondta, lehet rajta gyorshívót beállítani, de eddig nem sikerült. - Elhúztam a számat, kelletlenül szusszantam, mindebből pedig átsejlett némi felsőbbrendű bosszúság. A dédunokám szórakozik velem. Rossz érzés ám, ha a nálad "kisebb" kilométerekkel előrébb jár valamiben, mint te.
- Jupp. - Biccentettem visszakérdezésére naivan, nem látva ekkor még előre, mit is szabadítottam magamra ezzel az egyetlen szóval. - Igen, a képernyőn pedig a karaktered leköveti a mozgásodat. - A megjegyzése/kérdése kapcsán csontos kis vállam megemelkedett, majd hirtelen mozdulattal zuhant vissza alapállapotba. - Mert manapság az emberek elkényelmesedtek. Nem tudom, fogalmam sincs igazából... Valaki kitalálta és elterjedt a dolog! A videójátékok és animációs filmek karaktereinek mozgásának a lemodellezéséhez lehetne hasznosan csatolni, de ők meg már sokkal jobb technikákkal dolgoznak, mint amivel a konzol bír. Unaloműzőnek ez is jó, főleg, ha esik és nem lehet kimenni! - Szélesedik ki mosolyom a végére azért, majd én magam is letettem kis testemet az egyik fotelba - így immáron megint felfelé tekintve a hímre. - Persze ééés persze! - Kipróbálhatja és segítek. Mi mást tehetnék? Ehhez legalább tényleg értek is, ő meg képes arra, amire sokan nem: kérni. Néma gyereknek anyja se... Elvenném a telefont, ám a botlás - pontosítás? - hallatán kissé lefagyok. Tenyeremben tartva a telefont tekintek barna őzike szemeimmel a másikra, ahogy kissé felszaladnak a szemöldökeim. Reményeim szerint észrevétlen, de... esélytelen a dolog. - Sakari jól mondta. Őt szeretnéd beállítani gyorshívóra? - Hogy volt-e sértettség hangomban? Talán... egy árnyalatnyi mindenképp, holott tudom, butaság az egész. Mégis mindig úgy véltem, ha valaki egy másik, évszázadokat maga mögött tudó farkas valós nevét nemcsak, hogy tudja, de használja is, akkor az közelebbi ismeretségre ad okot puszta bajtársiasságnál. Hogy jön hát mindehhez a férjem esetében egy idegen, más vidékről érkezett farkas?!