Bár autót ritkán látni a ház előtt mostanában, mindezek ellenére úgy fest, lakják a szerény kis házikót. Égnek esténként a villanyok, szól bentről némi zene... ( A házon riasztó is van.)
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 12, 2014 11:47 am-kor.
Nos, örültem neki, hogy nem fakadt ki, hogy ilyenre kérem, meg ilyennel zaklatom. De a kocsim, az a kocsim, és igyekszem vigyázni rá. Igaz kissé már merültem le, ez volt az egyik oka annak, hogy nem fejtettem ki semmiféle reakciót rá, a másik pedig elég egyértelmű. Farkas alakba, maximum ál-dorombolhattam volna. Ahogy Eden megindult, szinte azonnal érezni kezdtem apám jelenlétét, igaz csak pár perccel később ért be a szobába, de már minden receptorom csengetni kezdett, hogy megérkezett. Ez pedig egészen megnyugtatott, attól eltekintve, hogy tényleg nem voltam a helyzet magaslatán. ~ Mondhatnál valami újat is. ~ vicsorogtam egyet a megérkező José felé, amint leidiótázott. Vigyor helyett pedig csak ez maradt. Nem ellenkeztem semmilyen mozdulata ellen, amint azonnal neki is látott a lábam rendbetételéhez, tudtam, hogy a lehető legprecízebben végzi a dolgát. Igaz olykor kevesebb örömmel fogadtam egy-két érintését, de ez benne volt a pakliban. ~ Köszi, Eden. ~ küldtem én is csak felé a gondolatokat, miközben igyekeztem nem kizökkenni az éppen aktuális pozitúrámból. A legkevésbé sem akartam megzavarni Josét a dolgokba, másfelől pedig nem kívántam volna, hogy egyik csontom máshova tevődjön el véletlen, csak mert én önkényűen ficegek. Így csak hangtalanul tűrtem, és forogtam arra, amerre taszított, tolt, vagy forgatott, amennyiben ilyenre szüksége volt.
Mikor Eden visszatért, igazából majdnem elvakkantottam magamat, de végül benntartottam a dolgot. Hogy a hanghatás annak szólt-e volna, hogy visszajött, vagy még egy köszönetként azt magam sem tudom. ~ Eb csont beforr. ~ hagytam szabadon gondolataimat, hogy mindketten értsenek. Mondjuk, igazán jó érzés volt befogadnom a tudatomba Eden aggódó szavait, de nem tartottam tőle, hogy apám rosszul ragasztgatna össze, nem az első ilyen melója ez, és rajtam sem... Anno, azért volt jó pár balesetem, mikor még kölyökként tengettem nála az életemet, és később a harcokban is megesett. Rutin asztalként terültem el előtte.
*Még hogy mondhatna valami újat is... Hiszen most minden a régi, itt az ideje a régi szófordulatoknak. Vagy nem pont ez ment annak idején is? Mindig neki kellett kirángatnia a másikat a bajból, vagy éppen leápolnia. Talán ez alatt az ötven év alatt, amit távol töltöttek, nem is változtak annyit. Dustin ugyanolyan nem normális, ő pedig ugyanúgy ugrik, ha gáz van.* ~ Majd töröm a fejem valami olyan jelzőn, ami tökéletesen leírja, hogy mi is a véleményem rólad és számodra is az újdonságként szolgál, de addig be kell érned ezzel. ~ *Aközben érkezik a válasz, amikor odasétál a farkas-Dustin mellé, majd ugyebár jobb híján letérdel az ágy mellé, hogy úgy nagyjából rálásson a sérült lábra. Ugyebár egy kicsit megnyomkodja, hogy felmérje a problémát, sajnos a röntgengépet a másik nadrágja zsebében felejtette, szóval ennyi az összes, amit vizsgálat címszóval tehet. Persze nem süket, pontosan hallja Eden problémázását a köszönés hiányát illetően. Viszont a királynős megjegyzésig tökéletesen ignorálja is.* - Ha gondolod kezet is csókolok, megmondom a nevem és még teára is meghívlak. Végül is Dustin bizonyára értékelné, ha újra el kéne törnöm a lábszárát, hogy helyreránthassam. Esetleg még ő is velünk teázna, miközben egy érdekes anekdotát mondana el a régi időkről. *Teljesen higgadtan beszél, de hátra se tekint az éppen kimenő nőre. Hangján is érezhető, hogy teljesen mással van elfoglalva és amikor rövid monológja véget ér, bizony ránt egyet Dustin lábán. Bízik benne, hogy eléggé sokat beszélt ahhoz, hogy a kölyök se arra koncentráljon mire is készül, így az igencsak kellemetlen fájdalom viszonylag váratlanul érheti. Igen, egyébként furcsa is lehet milyen beszédes, de a jó cél érdekében volt... meg mert szereti a szarkazmust és ma ilyen passzív agresszív napja van. Persze a rántás értelemszerűen azért volt, hogy helyére tegye a csontot. Amikor Eden visszatér már áll az ágy mellett. Speciel most jönne az, hogy a kölyöknek ideje lenne visszaváltoznia, de ugye a ruhák... azért az aggodalmat észleli.* - Fiatal még, kutya baja se lesz, azon kívül, hogy már sose lesz százas agyilag. Amúgy együtt vagytok? *Csak úgy jön a kérdés teljesen ártatlan érdeklődéssel. Hiszen látja az aggodalmat Eden-en és egyébként is az egyetlen fia a kölyök... hagy érdeklődjön már. Meg aztán a szülők dolga kínos helyzetbe hozni a gyereket, nem? Tehát bizonyára van benne némi szándékosság is. Nyújtja a kezét a cuccokért, hogy átvegye. Ha csak Eden nem akarja görcsösen magánál tartani őket, akkor szépen át is veszi tőle, majd oda teszi Dustin mellé.* ~ Változz vissza. ~ *Majd Edenre tekint, de egy szót sem szól, csak egyik kezét felemeli és mutatóujjával elkezd körözni, jelezvén, hogy ideje megfordulni. Persze ez utóbbi gesztust csak az esetben, ha nincsenek együtt.*
- Igen, az feltűnt. - vigyorodom el arra, hogy sose lesz már teljesen százas a pasas. De ettől még csípem a stílusát. Megszoktam már az elmúlt kétszáz évben, hogy a szekálásoknak gyakorta céltáblája vagyok, Dustin csipkelődése viszont valahogy új volt. Kevésbé volt közvetlen, mint Vincent húzása, és messze távol állt Shane szívózásától. Igazából nem tudom hova tenni, de úgy vagyok vele, majd az idő eldönti ezt is, mint oly sok mást eldöntött már. A vigyor gyorsan tovatűnik képemről José közvetlen kérdésére és helyette zavartság ül ki arcomra, pedig nagyon igyekszem komolyságnak álcázni a dolgot; de lássuk be, nem kifejezetten megy ez nekem. - Nem vagyunk. - hehehegem, mintha jópofa viccet sütött volna el a doki. - De megmentett a szarvasbikától, szóval tartozok annyival, hogy nem hagyom veszni. - magyarázom a bizonyítványom. Tényleg a szívemre venném, ha adósa maradnék Dustinnak, bár valószínű, adósság nélkül se hagytam volna ott a barlang alján, törött lábbal. Az nem az én formám. - Igazából örülnék neki, ha maradnál, amíg felépülsz. Nem vagyok biztos benne, hogy a hátsódon tudnál maradni, amint nem figyel rád senki. - húzom kicsit a pasast vele, felé fordulva. A felajánlás nem mindennapi, hisz megszoktam már, hogy egyedül vagyok a házban, ami egyébként sem túl nagy. De talán jót fog nekem is tenni némi változatosság. - Ami pedig a teát illeti... inkább én hívnám meg, ha elfogadja. - Suta mosoly szalad képemre az immár Josénak intézett szavakkal együtt, és bizony, kérnie sem kell a drága, aggódó atyuskának: amint kimondja, hogy Dustin változzon vissza, odadobom az ágy szélére a ruháit és megfordulok. Nem mintha sok újdonságot tudna mutatni, hacsak nincs az átlagosnál több kacat a lába között... de jobb elkerülni a vörösödésemmel járó kínos szituációkat.
Nos, kivárom az egyszer szent, mire megtalálja a megfelelő jelzőt rám. Félre értés ne essék, nem vettem a szívemre, sőt tulajdonképpen szórakozottan fogtam fel. Persze csak addig voltam ebben az állapotban, míg José neki nem látott a lábam rendbetételének. Pedig éppen még az Edenhez fűzött kis előadását hallgattam, és egészen bele is merültem mikor akkorát rántott a csontjaimon, hogy még fel is morrantam. Kellően fájt, ami azt illeti, de lehiggadtam azon nyomban. Ez nem az első ilyen helyzet, szóval már kezdem megszokni. Igaz, jó pár évet kihagytam az ilyesmiből... Ideje pótolni úgy látszik... Viszont, elég hamar végez, és ez jó jel. Egyrészt, mert nem késtünk el, másrészt pedig nem kell többet szenvednem, hogy ide-oda ropogtatja a lábamat. Amikor Eden visszatért, szívesen elmosolyodtam volna. Bár, bizonyára azon nyomban le is lankadt volna a lelkesedésem, mikor apám válasza is a levegőbe keveredett, megspékelve a kérdésével. Fejemet kissé értetlenül fordítottam oldalra, mint egy kis kutya, aki nem tudja felfogni, mi zajlik körülötte. Én ezzel ellentétben, nyilván értettem a kérdést, csak meglepett. Eden válaszán azért kedvem lett volna felnevetni, de hát sajnos ez is kimaradt a repertoáromból. Visszafektettem a fejem az ágyra, mikor éppen megérkezett a felém való invitálás, miszerint maradjak itt. Időm azonban nem nagyon akadt a válaszra, eljött az ideje, hogy visszaalakuljak. A ruháim mellettem landoltak, é pedig kelletlenül levánszorogtam az ágyról, bicegve. ~ Fincsi lesz... ~ talán csak hangosan gondolkodtam, mindenesetre tényleg így gondoltam. De végül belekezdtem... Fájdalmasan indult be a folyamat, amint éreztem hogy a csontjaim nyúlnak, alakulnak, és a törés nyomán is finoman ékelődtek egymásba. Wauhh... De a végeredmény volt a lényeg, s bár majdnem bele is izzadtam, de sikeresen visszavedlettem emberi formámba. Sietve kaptam magamra a ruháimat, noha annyira gyorsan nem ment, mint akartam. - Eden. Komolyan gondoltad, amit mondtál? - pillantottam fel rá, miként üldögéltem az ágy szélén, a tört lábamat felpakolva rá, amennyiben Josénak volt még vele dolga. Közben tekintetem átvándorolt rá. - Te mit mondasz? Jobb, ha a seggemen maradok? - kérdeztem érdeklődőn, elvégre ő mégiscsak biztosabban tudja, mi a célszerűbb.
*Nincs jelzője a srácra, neki tökéletesen megfelel az idióta kölyök. Pusztán ironizált azzal, hogy majd kitalál jobbat. Így ezt a témát ejti is. Eden válaszát mérsékelt érdeklődéssel hallgatja. Elhamarkodott lenne azt állítani, hogy átlát bármiféle szitán is, de tény, hogy megvan a maga véleménye erről a kettőről. Főleg Eden zavart válasza hallatán. Ő ezzel szemben el sem mosolyodik, csak végül unott ábrázattal aprót bólint.* - Aham. *Ennyivel le is tudja a dolgot. Valószínűleg ez a téma nem fog álmatlan éjszakákat okozni számára, és nem is az a típus, aki minden áron faggatózna, vagy ne bírná magát távol tartani mások magánéletétől. Pusztán egy egyszerű kérdés volt. Egy kicsit félrefordítja a fejét, amikor Dustin visszaváltozik, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem érdekli. Csak a lábára sandít rá, hogy rendben van-e. Persze a hozzám intézett kérdést hallja, de szívesen kimaradt volna ebből a párbeszédből, hogy ki hol maradjon. De hát nem ússza meg. Így amikor Dus őt kérdezi, késsé felvont szemöldökkel tekint hátra Edenre, majd végül újra a kölyökre.* - Mivel én nem foglak pátyolgatni... jobb. *Von végül vállat. Őszintén szólva neki édesmindegy, ha ez a kettő együtt akar bandázni, neki az is teljesen megfelel. Viszont, amikor Dustin már a nadrágnál tart az öltözködésben, akkor azért ismét lehajol a táskájához.* - Várj még. Bekötözöm, holnap már leveheted, de addig nem kéne, hogy elmozduljon a törés. *Elő is kotor egy fáslit és ha csak senkinek nincs ellenvetése, akkor elkezdi szépen - és persze jó erősen - bekötözni a törött lábat. Valahogy nem árt merevíteni ugyebár, de a gipsz halál fölösleges lenne, hiszen ők farkasok, másnap már lehetne is levenni. A teás téma se kerülte el a figyelmét, de szemmel láthatólag megint el van foglalva. Szóval csak így fél vállról, hátra sem pillantva érkezik a válasz.* - Tejjel és két cukorral. *Bizony, angolosan issza, bár tény, hogy rég ivott olyan teát, ami valóban alkalmas arra, hogy tejjel igya, de hátha most mázlija lesz.*
Mikor Dustin visszaváltozik és fel is öltözik, akkor megperdülök és apró sóhaj keretében pillantok végig a másikon. - Nem, csak hülyéskedtem... szerinted?! - fortyantam fel játékosan, kissé talán burkolt sértődöttséggel hangomban. Ilyesmivel nem szokásom viccelődni. - Persze, hogy komolyan. - szusszanok megadóan és elnézem, ahogy José bekötözi a lábát. Azt hiszem, jobb lenne, ha be terítenék a szobába a teához... vagy az már túlzás lenne? De hisz miattam tört el a lába! Na jó, csak részben - de akkor is! Az idősebbik farkas feleletére valami kényszeredett, morgó, de mégis megadó vicsor fut át képemen, és nemes egyszerűséggel kisétálok a konyhába, magukra hagyva őket.
Odakinn míg a tea készül, összeszedem a hozzávalókat. A tejet, a cukrot, citromot, de még mézet is. Ízesítse mindenki tetszése szerint - azzal még nem lőtt senki mellé. A dolgokat egy tálcára rendezem, három bögre társaságában. Mondják, a tea közelebb hozza egymáshoz az embereket. Vagy azt nem a teára mondják? Mindegy, én úgy döntök, a mai délutánon adok egy esélyt ennek a két friss kóbornak részemről és cserébe én is szívesen beszélek nekik magamról és a falkáról. De főleg a falkáról...
//Nem lett életem fő műve, de annál nagyobb <3-tel, és köszöntem a játékot az uraknak! //
Engedtem még apámnak, hogy bekötözze a lábam. Mi mást is tehettem volna? És nem mellesleg... Így van ez jól. Nem csíptem volna, és nem is csípném, ha elcsúszna bármelyik csontom, csak úgy poénból. Nem hiszem, hogy nevetni tudnék rajta. Az pedig, hogy holnap le s vehetem, teljesen örömteli. A szavakra Eden felé pillantottam, hosszasan mérve őt végig. - Hát, ez esetben köszönöm. Viszont... El kéne hoznunk... a kutyát... - kissé féloldalasan emeltem feljebb tekintetemet, halovány mosollyal körítve, csak úgy lazán. Nos, igen... Grosso, hozzám van nőve. És azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem fogom egyedül ott hagyni a bérlakásba. Remélhetőleg, ez még így sem fog gondot jelenteni. Nem kellett kétszer mondani, hogy vánszorogjak ki teázni, bár bevallom, lehet egy kiadós alvásnak most jobban örültem volna. De még a szőrcsomóért is el kell menni, szóval majd este alszom... Valamikor. Követtem apámat és Edent, amikor megindultak, igaz némileg bicegősre vettem a figurát. Mennyei! Mit ne mondjak... Mindegy, most ezt kell szeretni. Vagy, ha nem is szeretni, de elfogadni. A konyhában pedig semmi egyebet nem tettem, mint ledobtam magam az egyik székre, várva, hogy belekezdjünk ebbe a fantasztikus estébe. Hátra is dőltem, mert sok hozzáfűznivalóm nem akadt a dolgokhoz, de amennyiben szükségszerű volt, úgy természetesen én is elejtettem ezt-azt. Én, mindkettejük társaságát szerettem. Az, hogy ők már kevésbé indultak zökkenőmentesen, nos... az más történet. Egyszer csak megszokják egymást, ha úgy adódik. Jelen pillanatban, mind Edenre, mind pedig Joséra szükségem van az életemben. Apám még érthető is. A kis picuri meg... talán ő az egyetlen barátom errefelé. Erre pedig vigyázni kell...
*Hát akkor jó erősen bekötözi Dustin lábát, ért hozzá, szóval biztos kézzel végzi a dolgát. A kelleténél jobban nem is fáj a dolog. Azért a kutyás megjegyzésre aprót szusszant. Nem az önfeláldozás mintapéldánya, de az igazat megvallva... tud olyan is lenni. Szóval most kicsit megcsillogtatja a segítőkészségét, miközben felegyenesedik.* - Majd én bedobom a kutyát. *Épp csak elmorogja a nem létező bajsza alatt. Nem venné a szívére, ha Dustin még pluszba mászkálna törött lábbal és ne adj Isten újra összetörné magát. Csak majd ugyebár egy kulcsra lesz szüksége, de azt még ráér elkérni, hiszen nagyon úgy fest abból, hogy Eden megtámadta a konyhát, hogy előbb még úgyis teáznak. Persze, amikor kész van az apró nő, akkor nem utasítja már vissza, sőt, jól nevelten azt sem említi, hogy ritka ramaty a tea. Ez a hülye angolszász szokás nagyon válogatóssá tette a teákat illetően és valószínűleg még Erzsébet királynő sem tudna neki olyat felszolgálni, ami megfelelne neki. Mindegy, csendben iszogat, meg persze bemutatkozik már végre rendesen. Kicsit még talán arról is mesél, hogy mik is itt a tervei, ugyebár a rendelő megnyitása meg ilyesmik. Szóval mondhatni jól elbeszélgetnek, még ha nem is ő lesz az a fazon, aki lyukat fog beszélni a másik kettő hasába. A megfelelő időben pedig fogja magát és megindul Dustin kutyájáért, ha pedig pattogna a kölyök, akkor is ráparancsol, hogy feküdjön.*
Egészen elhúzódott az esti örömködés apámmal, így az utam kellően kacskaringósan vezetett el hazáig. Igazából, nem is nagyon tudtam merre megyek, csak próbáltam az emlékeimből falatozva eljutni az egyik pontból a másikba. A Camaro is ezúttal szép lassan battyogott maga előtt, na nem csak viccből. Terveim voltak, amiket vontattam utána. Végül a ház előtt leparkoltam, majd a kocsit elválasztva szállítmányától beálltam vele a helyemre, amit megint csak Edennek köszönhetek. Ahogy azt is, hogy már nem kell abba a putri bérlakásban lézengenem. Nem tudom éppen hogy voltak meg Grossoval, ugyanis őt egész eddig itthon hagytam. Noha, eddig úgy tűnt, kisebb-nagyobb súrlódások után, hogy kijönnek egymással. Végül megindultam az ajtó felé, zsebemből erőteljes koncentráció által előkaparászva a kulcsaimat. - Nem... ezzz... nem ide... - dülöngéltem pár másodpercig még, mire megtaláltam a kulcslyukhoz való kulcsot, majd benyitottam. Grosso sietve futott elém, ami megint csak némi instabilitást okozott, de igyekeztem kellően szokványosan megsimogatni. Igaz, kivételesen még meg is kapaszkodtam benne... Azt hiszem sok volt ez az esti whiskyzés... Mintha... neeem, hát neem lehetek berúgva! Dehogynem... - Edeeeen! - kiáltottam egész hangosan, nem is foglalkozva vele, hogy szerencsétlen éppenséggel alszik-e. Bár, nyilván nem azt tette, hanem a gép felett okoskodott megint valamit. Gondolom én. - Edeeeeen, ne kütyülizzél... gyere már ide, légysziszépenkérlek! - háth nem igaz, hogy ennyit kell neked könyörögni, kis cicám... - Újabb botladozást követően, letámasztottam magamat a nappali felé eső ajtófélfánál, karjaimat átfűzve egymáson, és vártam, hogy a lányzó megérkezzen. Nos, hogy mennyire sikerül elrejtenem, hogy éppenséggel aszottá ittam magamat Joséval, az már egy más történet... Egyetlen pillanatra hátrafordultam, melynek következtében újabb imbolygás tört rám, de még időben megtartottam magamat, és persze Grosso is kedélyesen próbált a lábamon tartani. Igen, az ajtót legalább bezártam... Vagy legalábbis visszalöktem... Ennyi érdekelt a hátam mögötti helyzetből, szóval vissza is fordultam. - Bambinaaa... Hát, sose érsz ide... - az elején még egész hangos voltam, a végére viszont egészen elhalkultam, s a következő szavakat tulajdonképpen már csak én hallottam. - Így figyelsz te rááám, teh nő... teh... tetete... hjajjj... -pillantásomat ismét a lépcső felé emeltem, mintha már közeledne. Igen, igen... Most fogja letépni a fejem... másodpercek kérdése. Próbáltam egy idétlen vigyort erőltetni az arcomra, hogy amint megérkezik, azzal várjam. Kisebb-nagyobb sikerrel meg is történt...
Dustin lelépett, nekem pedig azzal telt a délutánom, hogy a lépcsőlejáróhoz egy zárható kis ajtót/kaput szereljek fel, ami még elég magas, hogy Grosso ne ugorja át, nagyot zuhanva ez által a mélybe... Persze, a saját kütyüimet jobban féltettem a kutyától, ezért a kiskapu. Csak mikor első lendületből nekifutott és átugrotta, majd nagyot nyekkenve lebucskázott a lépcsőn, akkor azért mégse hagyhattam annyiban a dolgot. Szóval teljes nagyságú ajtó lett belőle, melyet a kutya érdeklődő tekintetének és lelkes farokcsóválásának kereszttüzében applikáltam fel a délután folyamán. Most épp az ágyamon hasalva merülök el a sorozatrengetegben, kutyamentesen immáron, mikor idegen zajokat hallok fentről. Megfagyok az éppen aktuális mozzanat közepette, s mikor nevemet hallom összerezzenek. Ki a halá... de hiszen ez... Dustin?! Basszus, ha nem érezném idáig a szagát, már rég torkának ugrottam volna. Hangról nehéz lenne beazonosítani, de ez nem meglepő... ahogy érzem, ivott. Nem is keveset. Megadóan cammogok fel a lépcsőn, de nem sietem el a dolgot. - Mi van? - morranok, felérve a lépcsőn és előtte három lépéssel megtorpanva. Kezeimet karba csapom, úgy tekintek végig rajta, amolyan "Mihez kezdjek most veled?" pillantással. Nem vagyok én gyerekcsősz... nem tudtam azt hiszem, mit vállalok, mikor felajánlottam a lakhatást.
"Mi van?" Ennyi? Most komolyan ennyi? Hát jóóóóól van! Így mindjárt jobban is érzem magam. Pedig azt hittem elküld a picsába, módjával. - Háááth, neked is szia! - egész humorosan hangsúlyoztam, ami az illeti, és ha nem lennék kissé szétcsapva, akkor minden bizonnyal még én is röhögnék magamon. - Mit állsz így? Nem rapi... rapiööö... hmmm.. raportra hívtalak! Nyuugodtan engedd le a kis kezecskéidet, és... - léptem egyet felé, még egész stabilan tartva magamat. Ujjaim karjaira siklottak, hogy én már pedig szétbogozom azt a csomót, amit alkot itt velük előttem. Persze, csak ameddig ki nem rántotta azt tenyeremből. Amennyiben így tett. - ...gyere csak velem! - egészítettem ki a mondatomat a mozdulat közepette. Pillantásom homályosan kúszott fel arcára, erős látszatát adva annak, hogy úgy el vagyok ázva, mint a három napos mosogatni való. - Hoztam neked ajándékot! - vigyorodtam el, egész komoly, mégis szórakozott vonások társaságában, amint hirtelen pördülni akartam tengelyem körül. Persze ez nem sikerült olyan frenetikusan, szóval némileg sikerült Edent is meglöknöm. - Jaj, bocsi már... - rántottam vissza tekintetemet felé, elnevetve magamat. - Ne... Nem akartam, nehogy nekem átmenj HP-be! - röhögtem tovább, jobban mondva vihogtam, majdnem határos voltam egy hiénával. De aztán igyekeztem magamat moderálni. Nem mondom, hogy sikerült! Az ajtó felé indultam, intve neki, hogy tartson velem. - Kint van. Elöljáróba...: Meztelen, és masnival van átkötve! Naaagy, bazinaaagy masnival! Piros! - vonogattam meg párszor szemöldökömet, de közben nem álltam meg, hogy ne nevessek majdhogynem folyamatosan már. Megvártam míg mellém ért, majd ujjaimat rácsúsztattam a kilincsre. Azonban hirtelen feltörő, idióta ötlet révén, megfordultam, szögegyenesen mélyesztve íriszeimet az övébe. Annyira szórakozott kedvemben voltam, hogy talán végig se gondoltam, milyen elbarmolt hülyeséget teszek. Csak folytam az árral, az alkohol okozta gátlástalan marhasággal. - Te, Edenn! Milyen jól nézel ki ma este... Csak nem sorozatoztál? Olyankor mindig olyan szexi kis nyúzott képed van. - léptem egyet felé, egészen közel érve hozzá, milliméternyiről emelve rá tekintetemet. - Nem is tudom, lehet az esti fények teszik, de azt hiszem teljesen beindítottál! - aprót morrantam is a mondatom mellé, egyik kezemmel elkapva derekát, és a mellkasomhoz húztam. - Mia Bella! Mi fai impazzire! Bele is borrrzongok...! - sármos, elvakult pillantásom ölelte őt körbe, amint felé hajoltam, derekát kissé megdöntve, mint aki nyakába kívánna csókolni, de végül elengedtem, mielőtt még önfelindulásból eltolhatna. Egyébként jól szórakozom, köszönöm! - Egyet hátra léptem, jobb vállamat az ajtónak támasztva, ujjaimat tarkómra simítva. Ám onnan hamar alá hullott kezem, és trikóm széléhez kaptam vele, hogy azt egyetlen, röpke mozdulattal le bontsam magamról. - Totál megzavarodok tőled, be kell hogy valljam! Nem tudom tovább titkolni... - siklott át tenyerem övemre, majd hangosabb kattantást követően, szétcsatoltam azt. Újra felé léptem, homlokomat az övének döntve, ujjaimat beleakasztva felsőjébe. Eddig sem igen volt ideje reagálni rám, annyira egybeolvadóan cselekedtem, és most is csak egy mélyebb sóhajt követően haladtam tovább a dologgal. - Csak szívatlak... - suttogtam hajába, megsimítva arcát, majd elég harsányan el is nevettem magamat. Elléptem tőle, övemet visszapattintva helyére. - Jah, és... nem, nem én vagyok a meztelen ajándék. Nálam százszorta finomabb. - kacsintottam egyet játékosan, megrázva fejemet. A trikó is hamar visszakerült rám, majd öklömmel megdörzsölve jobb szememet, szélesen vigyorogtam Edenre. - Gyere kiengesztellek. Ne utálj nagyon! - borzoltam meg a haját, majd kinyitottam az ajtót, nem foglalkozva vele, hogy éppen mekkora patáliát rendez az iménti jelenetből.
// Váltóláz: Az éppen aktuális játékpartnerére gerjedjen rá (teljesen mindegy, hogy azonos nemű-e vagy sem, majd kezdjen el vetkőzni. //
- Igen, az feltűnt... - vigyorodom el akaratlanul is. Ez egy idióta... de valahogy nem tudok haragudni rá (még). Amikor karja a kezemhez ér, azért kissé összerezzenek. Nincs tapifóbiám; egyszerűen csak nem szeretem, ha minden ok nélkül hozzám érnek az emberek. Le tudom engedni a karjaimat magam is! Ahogy azt meg is teszem, engedve húzó, finom mozdulatának. - Ajándékot? - kerekedtek el szemeim, noha inkább gyanakvással, mintsem egy ötéves szülinapi rajongásával. Valahogy a részeg Dustin féle ajándék nem kecsegtetett sok jóval. Remélem nem vonszolt el idáig valami dögöt... magyarázkodhatnék a szomszédoknak, mit keres a felhajtómon egy kivéreztetett nagyvad. Az efféle riadt, szinte már kétségbeesett gondolatok és persze vésztervek halmazából az riaszt ki, hogy meglök. - Hé! - csitítón szólok, egyáltalán nem... hogy is fogalmazott? HP-n. - Szerintem... hanyagold az ilyen mozdulatokat, oksi? - pillantok fel rá apró mosollyal. Ez a mosoly fokozatosan tűnt le képemről, mikor elkezdte leírni az ajándék paramétereit. Meztelen. - Ó, anyám! Meg is nyúztad, te nagyon nem százas?! Masnis. - Mi a halál? Nagy. - Tuti valami vad... Tuti valami... esküszöm megöllek, ha magyarázkodnom kell ezeknek az elme-elborult szomszédaimnak. Talán most még van esély rá, hogy eltüntessük... tüntessem, hisz kétlem, hogy Dus ilyen állapotban képes lenne vihogás nélkül végigcsinálni. Minden esetre ahogy az ajtó felé lép, én is lépek utána. Lássuk a medvét! Vagy bármi is legyen az.
Hanem megtorpan, én meg finoman a hátának koccanok, majd "lepattanva" róla, teszek egy lépést hátra. Kérdőn pillantok fel rá, hogy most mégis mi baj van? Szavaira szemöldököm a magasba szalad, lopva végigpillantok magamon - elnyúlt, hozzám képest hatalmas méretű póló és short a viseletem - majd vissza Dustinra. Nem túl kulturáltan csak annyi szalad ki belőlem: - He?! - Mondjuk több nehezen préselődhetett volna ki, mert a következő pillanatban elkapja hatalmas, férfias tenyerével a derekam és magához ránt. Tenyereim védekezőn pihennek mellkasán, a fejem meg pillanatok alatt lesz céklavörös. - Te be vagy b@szva. - közlöm vele, bár feleolyan komolyan, mint szeretném. Finoman el is tolnám magamtól, mikor közelebb hajol és megcsap a belőle áradó alkohol szaga. Sikerül addig ficánkolni karjai közt, míg végre elenged, én pedig igyekszem normalizálni a szívverésemet némi erőltetett egyenletes légzéssel. Kényszeredetten vigyorodok el bókjaira, ám amikor kikapcsolja az övét, a mosoly tovatűnik, én meg akkorát nyelek, hogy szinte már félő, lenyelem a saját nyelvemet. El is felejtek félre lépni, ahogy felém lép újfent. Hanem az, hogy forró tenyere a bőrömhöz ér és a felső szélét birizgálja, kijózanít kicsit. Kezei után kaptam és minden erőmmel - ami az övével szemben esélytelen lenne, ha józan lenne, de talán így is - azon voltam, hogy lefejtsem őket a ruháról. Erre ellép, közölve, hogy szívat. Hát csesződjön meg! Csak egyszer józanodj ki, édes fiam, ezt még úúúgy visszakapod... A hajborzolás elől kitértem és csak annyit vágtam hozzá: - Kifelé! -ha habozna, még azt is hozzáteszem: "Most!" Én pedig kivárva három lépésnyi távolságot, követem, nyomomban Grossoval. Szegény nem nagyon tudja hova tenni gazdája viselkedését, de az, hogy az egész napos benti hűsölés után kiszabadul a szabadba, láthatóan feldobja.
Nem nagyon foglalkoztattak a csajos megnyilvánulásai, és az egyéb tartása irányomba, na meg a szituáció felől. Voltam annyira részeg, hogy ez akár még a fülem mellett is simán elúszhatott volna. Részben így is történt. Egyébként sem igazán érdekel, ha valaki azt mondja, valamit ne csináljak. Ilyenkor alapvető törvény, hogy már pedig folytatja az ember! Igaz azzal még én se számoltam, hogy a szívatásommal eléggé felhergelem, vagy legalábbis nyugtalanná teszem, de mélyen legbelül végig röhögtem az egész attrakciót. - Aaaz lehet, hogy én be vagyok állva, mint a nyolcszáz éves cölöp, de tudod... te pediiig olyan vörösss vagy, mintha attól kéne tartanom, hogy menten begyulladsz! - nevettem harsányan, szemtelenül piszkálva őt, elvégre a határait már rég túlléptem. Innentől kezdve meg édes mindegy... Ahogy ujjaim felsője szélére érkeznek, az már felért egy fél kibelezéssel, és miként kezemre csavarodott, hogy lefejtse azt onnan, tudtam, hogy ideje lesz színt vallani. Képtelen voltam nem röhögni, vihogni, és majdhogynem földhöz vágni magam. Annyira genya vagyok, hogy az már fáj(hatna). Mikor elléptem, és visszaalkottam magamra mindent, aminek valóban jobb helye volt ott, ahol volt, azt vártam, hogy menten nekem esik, és megnyúz. Igen, minimum félig kinyuvaszt... Mindennek ellenére nem ez várt, ami újabb gondolat síkokat röppentett elmémbe, de jobbnak láttam időközben elhessegetni őket. - De Edehmmm... - ám nem volt időm befejezni, mert az előbbi utásítást egy újabb követte, szóval haladtam kifelé. - Ahogy parancsolja Mia Amore... - sziszegtem el egykedvűen, fejemet megcsóválva, de végül újfent mosolyba szaladtak ajkaim. Odakint már erősen sötétedett, így csak kontrasztosan volt kivehető az ajándék formája, és rajta az a baromira nagy, idétlen masni, amit ráeszkábáltam. - Azért, remélem még visszaengedsz... - fordultam felé, így háttal indultam meg a meglepetés felé. Persze, ez sem bizonyult jó ötletnek, mert a következő lépésnél bizony, ha nem ugrik mögém Grosso, akkorát nyalok, mint a széles országút! De a kutya nem csak jó erőben volt, de még tettre kész is, szóval maradtam két lábon. - Kösz, kölyök! - simítottam bele a drótos bundába, majd felsandítottam Edenre. - Jobb lesz, ha khmmm... előre felé nézek. - vigyorogtam, elég habókosan, ami azt illeti, némi grimaszt is vágva. A további pár métert pedig már könnyelműen, irányba állítva magamat, tettem meg. Az ajándék pedig ezúttal már tényszerűen megmutatta magát, s mivel sem dobozba, sem egyéb csomagolópapírba nem építettem bele, így nem is volt sok hozzáfűzni valóm, hogy "naaaa vajon mi lehet az?" - Eden nem vak, és még csak nem is hülye. - Öhhmmm... Na, izéé... - fordultam felé, tarkómat megvakargatva, elég szórakozott képet vágva. - Ezt neked hoztam... - mutatóujjammal az ajándék felé böktem, ami egy elég jól összehozott Honda Integra Type R volt. Nem fiatal, de volt vele meló, hogy mostanra letagadhasson akár húsz évet is. - Behozták a műhelybe, - na neeem így nézett ki! - aztán közölték, hogy szar, nem kell nekik, szállíttassam el a roncstelepre... Úgy gondoltam, kis időt ráspórolva, akár még hasíthat az utakon... Szóóóval, meggyógyítottam. Szeretném, ha elfogadnád... Cserébe, hogy itt lakhatok veled, Grossoval. - igyekeztem úgy beszélni, hogy a nyelvem véletlen se akadjon össze, egyik tenyeremmel rátámaszkodva a kocsira. Érezhető volt hangomon, még ha kissé illuminált is voltam, hogy komolyan gondolom, és elég gondosan raktam össze a járgányt. - Remélem... tetszik... Neeem akartam túl csajosra nyomatni, de szerintem pppont illik hozzád. - töröltem meg homlokomat, majd a mozdulatot folytatva, belenyúltam nadrágom zsebébe, hogy előbányásszam a kulcsokat. - Tess...ék. - dobtam át Edennek, amint rám figyelt, és látszólag még koncentrálni is tudott a lendületemre. - És tényleg nehh haragudj azzzöhh előbbiért. De rohadt édes voltál!- nevettem fel, miközben visszanyomtam mindkét tenyeremet zsebeimbe, egészen édes-kisfiúsan állva előtte. Még talán az arcjátékomat is sikerült átrendeznem ilyen félére. - Na? - vontam fel egyik szemöldökömet, a Honda felé bökve fejemmel. A döntés innentől az övé...
- Dustiin! - nyögtem fel kényszeredetten, bár nevetősen - kínomban -, közben kapálózva próbálva szabadulni karjai közül. Tisztában vagyok vele, hogy rákvörös lehet a fejem, miért kell ezt még ki is hangsúlyozni? És lám, végre elenged. Ellentmondást nem tűrőn parancsolom kifelé a házból és persze követem. Egyrészt, mert kíváncsiságom nem hagy nyugodni, másrészt, mert mi van, ha tényleg idehurcolt valamit, amit el kellene takarítanom, mielőtt az utca felébred?! - Azt majd még eldöntöm. - vigyorodom el valamivel már emberibb arcszínnel a szavaira. Persze, hogy visszaengedem, de ezt neki miért kellene reklámoznom? Ha már így felhozta, hagy húzzam kicsit vele.
Megtorpanva az ajándék - nevezetesen egy zsír új kocsi - előtt, úgy érzem, kellene pár perc, hogy felkaparjam az állam. Így is képes lettem volna a lehető legidiótább kérdést feltenni, mi szerint melyik szórakozóhely elől lopta. Még jó, hogy most szómenése van a szentemnek és beelőz egy elfogadhatóbb válasszal. Kissé megnyugtat a dolog, így a döbbenet helyét valami gyerekes, fura öröm veszi át. Mintha előre hozták volna a karácsonyt, vagy nem is tudom... Anyám pasijai se voltak soha józanabbak a télapó szerepében, mint most Dustin, ami azt illeti. - Szerintem qrvajól néz ki, már bocs. - jegyzem meg egyetlen pillanatra sem véve le csillogó tekintetemet a verdáról. A kulcsot röptében kapom el és ezzel együtt lépnék is Dustin felé, hogy megöleljem. Szerencsére időben rájövök, hogy az előbbiek fényében, nem biztos, hogy nagyon ölelgetni szeretném. Kissé zavartan torpanok meg, majd rámosolygok. - Öhm... igazán nem kellett volna, de... képtelen lennék visszautasítani! - nevetem el magam, majd csibészes vigyorral kerülöm meg a kocsit, hogy a kormány felőli oldalra kerülve, hogy bepattanjak. Hisz nem azért van, hogy feltegyük a polcra és nézegessük, nem igaz?!
Kicsit aggódtam, hogy vissza fogja utasítani, pláne az előbbi jelenetemet követően. De örömmel konstatáltam a meglepettségét, és a lassacskán feltörő örömét. Kifejezetten csíptem Edent, és ez volt a minimum - ha már értek hozzá -, hogy megháláljam neki azt, hogy itt lakhatok. Lehet, nem vagyok egy tökéletes lakótárs, és számos hibám is akad... de igyekszem. - Örülök, hogy tetszik. - vigyorodtam el kedélyesen, és igaz, piszokmód be vagyok állva, de kivételesen még idióta hanglejtést sem szőttem bele a mondatomba. Ez már fél siker! És tényleg, a vigyor a képemen őszinte volt, ahogy láttam csillogni a szemeit, miként a járgányt bámulta, folytonos, elszakíthatatlan tekintettel. Ám, amikor felém lép, fejemet némileg, alig láthatóan oldalra fordítottam, amolyan nem_értem_mit_akar fejet vágva. És mivel nem is igazán tudtam meg, így egy apró homlokráncolást követően, én magam is elmosolyodtam. - Nem is szeretném, hogy visszautasítsd. - jegyeztem meg szórakozottan, noha komolyan gondoltam. Akárhogy is nézem, nem esett volna jól, ha reflexből hozzám vágja a kulcsokat, és elküld melegebb éghajlatra, a hülye ajándékommal együtt. Viszont, amint megkerülte a kocsit, már tudtam mire készül. Egy lépést elhátráltam, hagy indítsa csak be, tenyeremet Grosso buksijára simítva, aki úgy cövekelt mellettem, mintha csak odaépítették volna. - Égesd fel az aszfaltot! - nevettem fel barátságosan, kissé hangosabban intézve felé a szavakat. Mivel nem invitált be, így önkényesen nem fogok beszállni, attól az élménytől pedig nem fogom megfosztani, hogy ne most azonnal próbálja ki. - Itt megvárlak. Vagy... Ott... Ja... öööhm... vagyis, ott... - mutattam ujjam a bejárat előtti pár lépcsőfokra. - Bááár, lehet félúton fogsz megtalálni. - ugyan hülyéskedtem, de még az is megeshet. Valahogy nem érzem biztosnak a talajt a lábam alatt. Végül, sarkon fordultam, amennyiben felbőgette a motort, és felcsikorgatta a kerekeket, hogy útjára engedje az újdonsült családtagot. Én pedig... Lassú, imbolygó léptekkel megindultam az ajtó felé. Előre láttam, hogy bele fog telni néhány percbe, míg tényleg a célnál kötök ki...
Tetszik?! Az nem kifejezés! Egyszerűen imádom ezt a verdát! Talán remekül kifejezi ezt az is, hogy bepattanok a vezetői ülésbe azon nyomban. - Úgy lesz! Te nem jössz? - pislogok kifelé, miközben kissé feljebb kell állítanom az ülést, meg közelebb húzni a kormányhoz, hisz eddig Dustin méreteihez voltak beállítgatva, akárcsak a tükrök. Az említett mikor közli, megvár, csak aprót biccentek. Még szekálni is elfelejtem, hogy talán fél beülni mellém - egy nő mellé -, annyira be vagyok zsongva a kocsitól. Be is csukom az ajtót - vagy le, nézőpont kérdése - majd nekifeszülnek a lóerők, felbőg a motor és csak hogy a szomszédoknak szép álmuk legyen, kerékcsikorgató elindulást sikerül produkálnom, ahogy kilövök és meg se állok az utca végéig, ahol már az erdő kezdődik. Ott lassítok és fordulok meg, ezúttal ráérősebben érkezve vissza, így mire a házhoz érek, Dustin már elbotorkált a bejáratig is, nem csupán félúton tart. - Ez ááállati volt! - pattanok ki, kissé megtorpanva. Félek kinn hagyni, de ahhoz, hogy beférjen a garázsba, ki kellene a régivel állni, ezzel meg be. Áh, túl sok macera, inkább a hát hátuljához állok, ahol már az erdő kezdődik - ott parkol Dustin is, jobb híján. Lehet, ha eladom a régi kocsim, megveszem a szomszédos telket, vagy egy garázsnyi részt belőle. Igen, azt hiszem, ez egy remek ötlet... Ám most a hátsó ajtón lépek be, mely a konyhába nyílik. Dustin pedig épp ekkor ér be az elsőn Grossoval a nyomában. Milyen jó, hogy az előszoba és a konyha-ebédlő egy légtérbe nyílik...
- Alig tudom elhinni, hogy összedobtál nekem egy ilyen kocsit... - mosolyogva lépek beljebb és egy határozott mozdulattal fogok rá karjára, miközben feltekintve rá, folytatom a mondatot teljesen más irányba, áttérve a kocsiról rá. - Viszont, most ennek örömére jobb lesz, ha elmész lezuhanyozni, aztán pedig befoglalod az ágyadat, hogy majd holnap is megköszönhessem, ha kijózanodtál. - bizony, a fürdő felé terelem és nem azért megyek vele, mert nem bízok benne, vagy épp olyanom van, hogy felügyelősdit játszanék. Délután kimostam a törölközőinket és nem tettem még tisztát - ezt szándékozom majd pótolni.
- Áhh, menj csak, élvezd ki! - intettem, miközben sarkon fordultam, hogy elinduljak a ház felé. Grosso kissé fejét kapkodva nézett Edenre, majd vissza rám, hogy most mégis mi történik, de végül követni kezdett, így együtt araszolgattunk a bejárathoz. Félúton kicsit elakadtunk, míg az újdonsült Honda tulajdonos elpárolgott mögöttünk. - Ajjajjj... - botladoztam párat, pillantásomat levezetve a kutyára. - Ne nézz így rám! - nevettem fel vidáman, amint végre megtaláltam az egyensúlyomat. Épp megérkeztem a lépcsőhöz mikor Eden is visszaért a járgánnyal. Megpördültem tengelyem körül, így pár méter távlatából szembe találtam magam egy veszett édes vigyorral. - Mehettél volna többet is! - ráztam meg a fejemet, szélesen mosolyodva el. Igazán jól esett, hogy örült neki, végül is pont ez volt vele a célom. Közben beléptem a házba, Grosso szoros társaságában. - Menj már arrébb, mert feöl fogsz lök-ni. - rivalltam rá, bár inkább volt ez elröhögött piszkálódás a kis szőrcsomóval, ahogy a kezemmel is toltam arrébb. Ekkor toppant be a kis lakótársam is, szemből érkezve a helységbe. Biztosan hátra állt a kocsival... Legalábbis másra nem tudtam gondolni, miért jönne be onnan. A karomat ért támadásra viszont felmorrantam, és mint valami durcás kisfiú, úgy próbáltam kihúzni az ujjai közül. - Neem akarok... Edennn...! - persze hagytam magam, hagy toljon csak el a fürdőig, ha úgy tetszik. Az ajtóban azért megtorpantam, ahogy a zuhanyfülkét bámultam. Hirtelen mozdulva fordultam felé, így közvetlenül találkozhatott pillantásunk. - Áhh, most már értem! - löktem oldalra fejemet, vigyorogva, még némi gondolkodó csücsörítést is megejtettem. - Apám azt mondta, hogy aggóödsz ééé-rtem! - botladoztam hátrafelé pár lépést, így a zuhanyajtónak dőltem, ami időközben megtartotta hátamat. - Látom, hogy igazzz. - kacsintottam egyet, miközben kihúztam a magam mögötti ajtót, félig afelé fordulva, megnyitva a csapokat, majd visszanéztem Edenre. A víz folytonosan kezdett neki a sajátos dallamának, ezzel szűrt zajt adva a ház csendjének. - Te is bejössz? - vontam fel szemöldökömet, eltúlzott kérdő pillantást vetve rá, miközben egyet lendületesen felé léptem, rámarkolva csuklójára. - De be ám! - bólintottam kettőt, majd úgy ahogy voltunk berántottam magammal. Persze azzal nem számoltam, hogy baromi kicsi ez a kabin, így miként testem az aljához koppant, kissé be is ragadtunk az ölembe pottyanó Edennel. A víz sűrűn kezdett végig csordogálni rajtunk, egységes tempóban mosva át arcunkat és ruháinkat. - Viiizes vagy... - emeltem rá ég-kék íriszeimet, halkan fel-felnevetve a lányzó látványán. - Máskorhh sze'ntem, ne akarj lezuhanyoztatni. - kócoltam bele hajába, átölelve a törékeny kis testét. Fel se tűnt igazából, hogy miként is cselekszem, egyszerűen csak jól éreztem magamat, még szakadatlanul áztató víz alatt is.
Befelé tuszkoltam a fürdőbe, de ahogy megvetette a lábát, úgy hiába próbáltam - tovább nem ment. Mindegy is édes öcsém, már bent vagy, én pedig ki nem eresztelek. Ha kell, rád zárom az ajtót aztán itt alszol! Mikor megfordul, felpillantok rá, kissé talán oldalt is billentett buksival, értetlenül. Ohoké, hogy te érted, de én nagyon nem vágom, hogy miről van szó... Szerencsére, nem kell sokat várnom, a következő mondatában máris felvilágosít erről. - Persze, hogy igaz! - kapnék utána, de szerencsére a zuhanykabin ajtaja elég erősnek bizonyul. Azt hiszem, jó vétel volt - most már tesztelés alapján is elmondhatom. A szavaim olyan hirtelen és magától értetődően hagyják el a számat, hogy azon én is meglepődök. Zavartan nyelek egyet aprón, ahogy hozzáteszem: - Én mindenkiért aggódok, aki fontos a számomra. - Micsoda vallomás... Remélem nem kezd el vele szívózni, mert megfejelem. Nem véletlenül osztom olyan ritkán az ilyesféle megnyilvánulásokat - manapság nem kifejezetten értékelik, ha valaki túlzottan kitárulkozó. Én meg még ráadásul antiszoc is vagyok kissé, de hé! Ettől még érző emberi lény, aki igenis vágyik az ilyesmire. Gondolataimnak aláfestést adott a csobogó víz és hideg zuhanyként vágták őket félbe Dustin kérdésének szavai. - H-hogy micsoda? Én dehogy megyek! - fortyanok fel, de időm se marad hátra lépni, mert ez a részeges idióta elkap és magával ránt. Jóízű sikkantással keveredik a hűvös víz csobogó zaja, ahogy alá kerülünk mind a ketten. - Nem állítottad elég langyosra, te....te...teee, ne mondd meg, milyen vagyok! Tudom, hogy vizes! - nevetéssel keveredik "mérgem", főleg, hogy közbekotyog, így nem is tudok igazán jó jelzőt találni arra, hogy micsoda is. - Máskor ne ránts be! - csapom karba kezeimet a víztől igencsak átsejlővé vált pólóm előtt, nemlétező melleimet takargatva, némileg pironkodós zavarban. Szerencsére magához ölel, én pedig meglepő módon hagyom. Oldalt fordított arcom cuppanós hangot adva "ragad" vizes pólójához a mellkasán... Elhajolok és újra nekidöntöm a buksim, mire a tocsogós reakció megismétlődik. Ezen jót röhögök, s hasonlóan derűs, széles mosollyal sandítok fel rá, hunyorogva, mert a szemembe is jut a vízből. Dizájnos lehet most így a hajam, hogy összeborzolta. - Milyen volt amúgy apáddal? Azon túl, hogy hagyta, hogy elázva vezess, amit kifejezetten nem tudok díjazni. - firtatom őszinte érdeklődéssel, szelíd hangon, miközben szinte elhasalva nyaralok a mellkasán. A helyzetbe, a közelségbe, ahogy testeink egymáshoz simulnak, addig jó, míg nem gondolok bele. Még agyig pirulnék...
Nem akartam az orrára kötni, hogy apám gyanúsan arról is kérdezősködött, hogy ő meg én...? Amit abszurdnak is tartottam, meg tartok is... azt hiszem. Így részegen már eldönteni se tudom, és nem is gondolkozom én ezen. Csak belekavarnám magamat. Viszont az, hogy aggódik értem, ettől függetlenül, meg ezzel együtt is jól esik. Még, ha nagyobbat is kellett miatta nyelnie, akkor is. - Áhámm, szóval foöntos is vagyok neked... - tárgyilagosítottam az újabb szavakat, és igyekeztem nem apám kérdésének fonalát beleszőni, vagy beleképzelni. Hisz az csak feltevés volt... Ennyi és nem több. Bár, hamar eltereltem erről a gondolatfoszlányokat is, ahogy végül magammal rántottam, be a zuhany alá. Ha már fürdés, akkor nehogy kimaradjon belőle! Még akkor se, ha ellenkezik. Már pedig édesen csinálja, főleg ezzel a kis sikkantással tetézve, amire akaratlanul is elvigyorogtam magam. Ahogy ott ázott az ölembe nem bírtam abba hagyni a nevetésbe egybekötött mosolygást, és amint a hebegése is megtörte az állandósult csobogást, ez csak erősödött. - Peedig ténylegh vizeööö vizes vagy! - pöcköltem meg hajának alját, melyből a víz jótékonyan csordult alá, miközben együtt nevettem vele. Érdekesen nézhettünk ki, az már kétségtelen. - Háth, ha máskor nem taszigálsz be i-de... akkor nem foglak... - vágtam egy szórakozott arcot, amint ő kissé mintha zavarba jött volna. Na nem ezen persze, és talán sejtettem is, hogy miért, de ennyire már nem akartam piszkálni. A francokat nem! De meg van annak is az ideje. Arca a vállamhoz simult, ölelésemben, és egész jól eljátszott a pólóm adta cuppogással, ahogy elhajolt tőle, majd vissza. Ezen pedig én is csak röhögni tudtam. Meg amúgy is... Ilyenkor még a hülyeség is túlon túl vicces tud lenni. - Én nem engedtem, hogy elkísérjen. Cseszte volna a büszkeségem. - töröltem meg tenyeremmel szememet, majd homlokomat, hiszen a víz folytonos áztatása, azért egészen pofába mászó volt. - Egyébként jól elvoltunk. Besssszélgettünk. - nem, most sem vagyok hajlandó felhozni a témát, és nem is fogom. Önmagamat is idétlen helyzetbe hoznám vele. - Megünnepeltük a minimamutos mókát. Tuuudod, a tulok. - zártam le ennyivel a dolgot, majd kicsit helyezkedtem, lejjebb csúsztam, hogy kényelmesebb legyen a pozitúra. Így persze, ő is moccant velem. Ölelésem kissé szorosabbá vált arra a pár másodpercre, majd ismét finoman ívelték át karjaim apró kis testét. - Leeeveszem a felsőt... felsőmet... Véghüliss, fürdünk nem? - pillantottam le rá, szenya kis pofával, ahogy kissé eldőlve tőle, lekaptam az említett ruhadarabot. Nem zavartattam magam, az előbb már úgyis sztriptízeltem neki. Ösztönösen újra magamhoz húztam, belecsikizve oldalába. - Szégyenlősh vaögy Mia Bella? - emeletem tekintetemet a mellkasa előtt összebilincselt karokra, húzva egy kicsit az agyát, hogy szélesítsem az érzékelhető zavartságát. - Rohadt aranyos vagy...! - komolyan mondtam, tényleg, miközben elnevettem magam jókedvűen, megingatva fejemet játékosan. - Figyelöjjéll már... - kezdtem el felsőjének tetejét piszkálgatni, meghúzva kicsit, hogy az vissza'placcsanjon' bőréhez. - Azzz van, hogy tökfej vagy. Deh nagyon csíplek. Jah...- billentettem oldalasan lefelé a fejemet, hogy így pillanthassak íriszeibe, egész kedves félmosollyal kísérve a mozdulatot.
- Pedig lehet, jobban jártatok volna. Te is, meg a büszkeséged is. Feltéve, ha nem csatak részeg José is, hozzád hasonlóan! - nevetem le ez utóbbi mondatom, mert az is biztos, hogy vicces lehet, mikor ezek ketten összeszabadulnak. Bár a vetkőzős részt nemhogy szimplán, de duplán főleg kihagynám. Hát jééézusúristen! - Tudom. A tulok... benne voltatok az újságban is, majd bekereteztetem, bár elég előnytelen képet nyomtak be rólatok. Kissé pocakosnak tűntök. - vigyorodom el szórakozottan megböködve Dustin oldalát, mintha csak azt a bizonyos pocakot keresném. Ahogy lejjebb csúszott a kádban, riadtan tapadtam hozzá. Ilyet többet előzetes bejelentés nélkül neee! Sírba visz ez a pasas egyszer a jó szívemmel karöltve. - Jó, vedd. - szusszanok és felülök a kádban, amennyire tudok (lehetőleg úgy, hogy a lábait ne törjem el a pehelysúlyommal), karjaimat összefonva a felső előtt. Megjegyzésére csak még jobban elvörösödök, de vagy nem veszi észre, vagy előzékenyen old a helyzeten azzal, hogy magához húz csikizve. Felsikkantok, nevetősen nyehegve a választ: - Neheem is! Na jó, egy kicsit... - nyüsszenek igyekezve lefejtve kezeit magamról, erre elkezdi húzgálni a felsőmet. Hát nehogy már és különben is és izé... Na! Pedig én nem is ittam! Lehet, itt rontottam el. - Mim...mivan? - pislogok fel rá nem túl jólnevelt visszakérdezés közepette. Nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam, amit. Erre majdhogynem megismétli, amin zavartan elmosolyodok. - Én is téged. Bár szárazon sokkal jobban csípnélek, na meg, ha a felsőm rajtam maradna! - kapok keze után játékosan. - Egy lakótársnak nem illik ilyet csinálni! - hülyülök nevetve, hisz a legfőbb ok a saját szégyenlősségem, a lakótársi kódex csak eztán jön, főleg, hogy le se fektettünk semmi ilyesmit. Egyszerűen nem éreztem fontosnak ezidáig, bár a jelen helyzet nem kissé elgondolkodtató így, hogy Dustin félmeztelen testéhez simulok. Jajj, anyám... gondolj arra, hogy ő a lakótársad baszki! Bár ettől még nem leszek vak, deeee... Kell az a kódex! Vágja hozzám valaki, most azonnal! - Mit szólnál hozzá ha felköltöznék hozzád és megnéznénk valami filmet? - dobom be a mentőötletet igyekezve masszívan a tekintetét bámulni minden más helyett. Épp elég, hogy érzem teljes testfelülettel.
- Edeeen, kérlekkk már... Apám se szín józööö... józan, de ő sosenem iszik olyan annyit, amivel nem látna kettőtől messzebb... Na szóvalöh érted! - eleinte kissé komoly próbáltam lenni, de valahogy a mondat közepe felé már azt is elfelejtettem miről beszélek, így csak a jókedvű nevetésem maradt meg a végére. - A tulok! Meg az újság... - vágtam egy fancsali képet. - Inkább neee ish emlegessed... Örülök, hogy izé..., hogy nem ismernek fel. - tényleg zavart a dolog, de most már nem volt mit tenni. Egyébként is a két altató lövedék után, én szinte semmire se emlékszem. Csak arra, amit az este folyamán Joséval felemlegettünk. Például ez a jóllakott napközis bálna, aki ellen még a tulkot is félteni lehetne, akkora batár álladék nő volt... Wahh... A pocakos megjegyzésre csak vigyorogtam, ez pedig tovább szélesedett, ahogy Eden megbökte az oldalamat. Szerettem ebben a tökfejben, hogy akármennyire is bezárkózó típus, felém azért képes megnyílni. Lehet más felé is, de nekem elég, hogy én is járulékosan élvezhetem ezt az oldalát is. A felsőmet akkor is levettem volna, ha nemmel reagál, vagy erőteljes hadakozásba kezdett volna. Zavart, és pont. Már a póló. Viszont, ahogy megcsikiztem, nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel vele együtt. Annyira édes volt... - Neheeem... - utánoztam teljes átéléssel. - Nem kicsit! - cukkoltam egy picit, de szerintem ő is tudta, hogy ez csak jóindulatú csipkelődés. Miként pislogásba kezdett a kijelentésemre, egyrészt... örültem, hogy még tisztán láttam, másrészt pedig már képtelen voltam letörölni azt az idétlen vigyort a képemről, amit a helyzet és Eden társasága okozott. - De teh... Most miamivan?? - szórakozott arcot vágtam, némi értetlenséggel vegyítve a vidámságomat. - Énh nem is... a felsőd... de nem, de most akkor miiiivan? - ráztam meg fejemet, és talán némi zavar is támadt a gépezetben. De aztán sikerült tisztítanom a képet. - Naháthahogyizé... most, hogy mondod, igaziságból levehetjük rólad... - csavartam ki ujjaimat keze közül, újra belekapaszkodva felsője szegélyébe. Nem, nem akartam levenni róla, ennyire pofátlan nem vagyok. Részeg igen, de szemtelen nem. Annyira... - Mondjad csak már meg nekem, mért nem illik ilyet csinálni, szerrrinted? - vontam fel egyik szemöldökömet játékosan, ahogy előrébb húztam lassú mozdulatokkal a nyakánál feszülő textilt, és azzal együtt kissé őt is. Persze nem durván, az nem az én kenyerem. Inkább csak hülyéskedtem. - Akkoröö... Majd azt mondom a szomszéd szobának, hogy te meg... megmeg én, nem vaaagyunk lakóbigyóakármik... ehm.. hooogyisss mondt'd? - villantottam egy ezerwattos vigyort, de végül elengedtem a ruháját, és inkább csak magamhoz öleltem. A felindultságot én magam sem értettem, de ettől még jól esett ölelgetni. - Mmm... Hozzám? - vonogattam meg párszor a szemöldökömet, majd szimplán csak elnevettem magam halkan, jót derülve a visszakérdezésemen. - De akkor ott is alszau... alszioo... alszoa... alszol!! - néhány gesztust is ejtettem mellkasa előtt, ahogy karommal átfogtam őt, mire végül ki tudtam bökni a dolgokat. - Na mindegyh, mer' nincsen apeizé.. apelláris... apell... na. Az. - feladtam, az van. De mindegy is, mert úgy is érti mit akarok. A következő ösztönös mozdulatom, biztosan nem fogja elnyerni a tetszését, de hát isten bizony, most nem érdekel. Hirtelen megemelkedtem vele együtt, apró kis testét két karomba fektetve, hogy némi szarakodás végett kilépjek a zuhany alól. Egyik kezemmel sietve zártam el a csapot, majd fogtam rá újra Edenre. Stabilan tartottam őt, ez nem is volt kérdés. - Azt a törülközőt kapjad csak el onnan. - vigyorogtam már-már megszokottan, ahogy elhajoltam vele kissé, hogy elérje az említett tárgyat. Aztán megindultam vele, ha jajveszékelt, hisztizett, és kapálózott, ha nem. Én fogtam és vittem. És pont...
- De kicsit! - tiltakozom nevetve, noha erőtlenre sikeredik ez a nyehegős "visszavágás", mert a beszélgetés képzeletbeli gombolyagja meglódul és tovaszalad én pedig akárhogy igyekszem utána kapni - felfogni a dolgokat - annál jobban gabalyodom bele. Kissé értetlen, hatalmas, kerek bambi-szemekkel meredhetek rá, mert gyorsan pontosít. Már amennyire józansági állapotából kitelik Dustinnak. És a válasz nem hogy nem nyugtat meg, egyenesen duplájára állítja a szívverésem. - Miii?! - fakadok ki, kissé felülve a másik hasán és úgy meredve rá, mint akivel most közölték, mennyi a lottó e heti várható főnyereménye. - Dehogy vesszük! - csapom karba karjaimat magam előtt védekezőn. Még kissé oldalt is fordulok, mintha az a tény, hogy Dustinnal nem szemközt ülök, megakadályozhatná abban, hogy levegye a felsőt rólam. Érzem, ahogy arcomba szökik a vér, ahogy tenyerei a derekamra siklanak és a felsőmbe kapaszkodnak. - Dustin, ne cs-csináld! - sikkantok fel kétségbeesetten, - mert szerintem ez egyáltalán nem vicces. A félénkségben nincs semmi cuki vagy vicces dolog. - kezeimmel a csuklói után kapok, lefejtve kezeit a felsőmről - nem törődve azzal, hogy a fehér póló totál át van ázva és igencsak tapad. - A-aaaazért, mert lakótársak vagyunk ésésésés... különben is! Csak! Nem is ismerlek még annyira és én nem vagyok oooolyan, aki... mindegy. Csak! - Sorozatban dobálja az agyam a hibaüzeneteket egy-egy meggondolatlanul elkezdett mondat közepette, de sajnos, már csak akkor, mikor nem jöhetek ki belőle sehogyan sem jól. Éppen ezért a világ legprimitívebb és egyben legnyilvánvalóbb válaszát adom végkövetkeztetésül a pasasnak: mert csak. - Mindegy. - szusszanok a válaszára és inkább belebújok a mellkasába. Ha tehetném és nem lenne gusztustalan az egész elgondolás is, belerágnám magam a pasas testébe, csak hogy elrejtsem a képemet. Minden esetre a hűvös víz, ami a bőrén leledzik még, kellemes. - Jó, ott alszok. - egyezek bele csendesen, noha nem is gondoltam máshogy. Valószínűleg nem lesz már kedvem laptopostól, mindenestől visszamászni a lépcsőn le a saját birodalmamba egy vagy két film után. Főleg, hogy a kutyát is kerülgetni kell... Következő megmozdulásán felsikkantok - tényleg nem nyerte el a tetszésemet, nem tévedett ebben a srác. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak belé, ott ahol csak érem, de mikor a törölközőt kéri, könnyedén kapom le a fogasról, hisz érzem, hogy stabilan tart. Csúnya is lenne, ha egy ilyen pehelysúlyú világbajnokot, mint én, nem bírna el egy olyan jó kondiban levő pasas, mint amilyen Dustin. - Parancsolj, te tulokverő hős! - genyózok vele kicsit én is, ha már ennyire nem csípi a város hőse címet, amit az újság aggatott jószerivel rá, meg az atyjára.
Amikor kilép a fürdőből, Grosso értetlen képével kell, hogy szemközt találjuk magunkat. Talán együtt nevetünk a dolgon, az azonban biztos, hogy valahogy kieszközölöm, hogy tegyen le - így nehéz lenne száraz pizsit húzni - majd lesietek a pince-szobámba, ahol felnyalábolom a közös mozizáshoz való kellékeket, már ami a technikai részét illeti. Mire felérek, Dustin nyilván már szintén száraz ruházatban leledzik és talán még némi rágcsát is kerített a konyhából. Már, ha eszébe jutott, hogy a "mozihoz" az is dukál. Ha nem, pótolom, minden esetre az biztos, hogy a második film felénél összegömbölyödve alszom el, hozzábújva.
Úgy döntöttem, lesz ami lesz, belevágok. Elvégre az első hetet gond nélkül túléltem Dustin mellett. Ráadásul kellemesen csalódtam benne. Eva figyelmeztetése ellenére sem tudtam magam távol tartani a férfitól. Tudtam, hogy micsoda és bizar módon mégsem zavart annyira, hogy ne akarjam közelebbről megismerni. Olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha elemi erővel vonzana magához egész lénye és nem csak, hogy nem tudtam, nem is akartam ellenállni ennek az érzésnek. Pedig elég egyetlen harapás vagy karmolás részéről és máris jómagam is kiszőrösödöm teliholdanként. Ezt nem akartam, mert egyre jobban kezdett tetszeni az, hogy őrző tanonc lehetek. Azt hiszem ehhez Anya kedvessége is hozzájárult nagy mértékben.
Szóval szépen kicsinosítottam magamat, a szűk és feszülős fekete bőrrucimba bújtam; majd elindultam a korábban megadott címre. Ugyanis vész esetére Dustin megadta az otthoni címét is. De, ha nem adná meg akkor is kikutattam volna az adatbázisból. Nem tartana semeddig. Így viszont sokkal jobb, hogy ő adta meg. A garázs kulcsait a bőrdzseki belső cipzáros zsebébe rakom, majd motorra pattanva indulok Dustinhoz. Nem igazán jutottunk el odaáig, hogy a másik magánéletét firtassuk és nem akartam tolakodó lenni a folytonos kérdéseimmel. Viszont elszalasztani sem akartam a fiút. Úgy gondoltam, hogy semmi sincs abban ha a kulcsot visszaadva elhívom iszogatni valahová ismerkedés céljából. Ez még ártatlan iszogatási kísérletnek is tűnhet.
Ha csak barátkozásról lenne szó részéről legalább kiderülne és nem érzeném úgy, hogy a bizonytalanságtól megőrülök szépen lassan. Mert egyre inkább ezt éreztem. Nagyon kedves és előzékeny volt velem, de semmi egyéb jelét nem adta annak, hogy érdeklődne irántam. Én meg nem tudtam eldönteni, hogy csak régimódi vágású vagy én képzelek bele többet az általa felém küldött jelekbe. A motort leállítottam a ház előtt és meglepődtem alaposan. Az utca legutolsó kis házához két hatalmas garázs is tartozott, így kizárt dolognak tartottam, hogy ebben egyedül lakjon. ~De akkor kivel lakik együtt? A szüleivel? Van egyáltalán testvére? Vagy valami barátjával lakik együtt?~ Minden bátorságomat összeszedve becsengettem és hamiskás mosollyal arcomon vártam a ház urát, hogy ajtót nyisson.
Kezdőlap
//
Várom a következőt. 
// 
