Bár autót ritkán látni a ház előtt mostanában, mindezek ellenére úgy fest, lakják a szerény kis házikót. Égnek esténként a villanyok, szól bentről némi zene... ( A házon riasztó is van.)
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 12, 2014 11:47 am-kor.
Csak némán, a falat ütögetve vihogtam a nőstény nyomorán. Higgye csak azt, hogy komolyan ennyire gyökér hímringyó vagyok... Nem akarom lebuktatni saját magamat. Amikor aztán megáll az ajtófélfának támaszkodva, én éppen befejezem a törülköző derekam köré csavarását. A hajamról csöpög le a víz, a felsőtestem is vizes még. Mint egy samponreklámban. Végigmérem Edent, és ha állja a tekintetemet, masszív fél percig farkasszemet nézek vele. - Én meg azt nem gondoltam volna rólad, hogy ennyire... Hideg vagy. Mondd csak Eden, mikor láttál utoljára meztelen férfit a fürdődben? A hangom igen pajkos, játékos, de halk és mélyen zengő. Ennek ellenére piszkosul élvezem ezt az egészet. Nem, nem az egómnak kell... Ez nekem szórakozás. Tényleg. Nem kell sokat lépnem, hogy közvetlenül előtte álljak meg. Reméltem, hogy sikerült annyira lezsibbasztanom, hogy nem lesz mersze rám csapni az ajtót... De ha mégis megtette, akkor egész egyszerűen utánamegyek, és úgy férkőzök megint tapintatlanul közel hozzá. Ha még mindig ott áll az ajtóban, akkor felemelem a jobb kezemet, és lassan megsimogatom a felkarját. - Kicsi Kocka... El kellene lazulnod néha... Közlöm vele komolyan, és rendre megismétlem a simogató mozdulatot, egészen addig, amíg el nem lép, vagy fel nem képel. Azonban minél jobban távolodik, én annál kevésbé eresztem szabadon, ha kell, meg is ragadom. Nem, nem erőszakosan, csak hogy érezze, ki van "felül".
Mikor ajtót nyit, képtelenség megállni, hogy ne szaladjon végig a tekintetem leplezetlenül a felsőtestén. Nem tart sokáig, de tényleg nem tudok az ösztönös reakció ellen tenni. Ha nem tűnt volna még fel, nőből vagyok. Tekintetem az ő kék pillantásán állapodik meg, s dacosan állom azt, miközben aprót nyelek. Franc, franc, franc essen beléd! Meg belém is, hogy hagyom magam felhúzni. A csendet én töröm meg, némi degradáló éllel hangomban. - Női tusfürdő illatod van. Egyébként kösz a kérdésedet, deee... a fürdőm nagyon jól kijön a férfiakkal! - Vágom ki magam és érzem, hogy a képem megint pipacs-színt kezd ölteni. Valójában nincs ember, akit az ágyamba engednék. Fordítva már esélyesebb - hogy én keveredek más ágyába. De erről miért számolnék be pont Shanenek, könyörgöm?! Az ajtót ugyan nem csapom rá, de ösztönösen hátrálok. Ha jön velem, akkor a szemközti falat fogom meg hátammal, sőt, mikor közel lép, szívem szerint beleépülnék a téglák közé... - Mondták már, de azérth... khösz. - nyehegem. A magabiztosságom olyan, mint a szeles időjárás. Hol veszettül érzem, hogy nekimennék a pasasnak - a fenevadam is rázza belül a rácsokat istenesen - hol pedig legszívesebben kislisszolnék a fal és a teste közül és lelépnék innen, de azonnal. - Majd... mhegfogadom, de az biztos, hogy nem veled kapcsolatban. - csak hogy ezt is tisztázzuk. A figyelmeztetés nem véletlen részemről, mert érzem, hogy a keze mozdul. Az enyém is és határozottan, szinte már aranyosan makacs módon ütöm félre az övét. Erre ujjai a karomra fonódnak határozottabban. Nem fájón akarja szerintem, de azért nem is teszem kellemessé magamnak, mert megpróbálom kirántani kezéből a karomat. - Az Amarokra Shane, hagyjál már! - csattanok fel és dacosan magasra emelt állal pillantok a szemeibe újra, azóta, hogy a fürdőajtóban állva farkasszemet néztünk. Eddig mindenhova néztem, csak rá nem, hisz tekintve a méretbeli különbségeket kettőnk között, a mellkasa premier plánban villog előttem. Az pedig, hogy az említett tanácsnak a pasas is tagja el se jut az agyamig perpillanat. Ciki.
- Összetöröd a szívemet. Mosolyodok el, miközben szabadulni próbál. Annyira... Aranyos, ahogy vergődik, és hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy mennyire nincs esélye. Gyenge, tehetetlen nőstény, én pedig egy erős, és rendkívüli módon szemét hím vagyok. Szóval, ha már ennyire ficánkol, odapasszírozom a falhoz, de szerencsére nem kell attól tartanom, hogy összenyomom. Végül is, farkasnak ő is farkas. Elvileg... - Most mi a baj, Eden? Hiszen csak játszunk... Döntöm oldalra a fejemet egy hangyányit, a mosolyom pedig csábos sötétbe borul. Tisztában vagyok azzal, hogy ilyen felállásban éppenséggel nem fogom egy életre megnyerni magamnak, de mondta bárki is, hogy ilyenek a szándékaim? Nem. Akkor meg? Kit érdekel. Ez olyan, mint a fogorvos. Mindenki retteg, pedig hát... Túlélik, és órákkal később már nem is gondolnak az esetre. A szabad kezemmel nekitámaszkodok a falnak valahol Eden füléhez közel, a másikkal pedig még mindig a karját fogom, de mivel már a testem fogja satuba a nőstényt, így a szorításom egyre enyhül, mert már nincs szükség arra, hogy kimondottan lefogjam. Kissé (?) le kell hajolnom, hogy az arcom az övéhez közel lehessen. Érzem a belőle áradó izgatott feszültséget, ami engem pedig tovább hergel. Lassan fordítom az arcom a füléhez. Milliméterekre van az ajkam a bőrétől, a saját leheletem visszaverődik, forrósága pedig az én arcomat is csiklandozza. Jó lenne megharapni valahol... Csak egy kicsit... De nem, csak szavak, szavak és szavak. - A helyedben én sietnék azzal a megfogadással... Vegye fenyegetésnek, ha akarja. Még pár másodperc, és ellököm magam tőle, és egész egyszerűen ott hagyom. Visszasétálok a ruháimhoz, és mintha mi sem történt volna, felöltözöm, utána pedig a laptopomért megyek. Lecsukom, a hónom alá kapom, mint aki jól végezte dolgát. A pulton lévő kakaóba azért még belekortyolok, aztán mint aki jól végezte dolgát, elindulok a kijárat felé. És ki is megyek, hacsak Eden nem szól hozzám.
- A képedet is, ha így folytatod! - Vetem oda makacsul dobálózva a szavakkal és próbálok újra és újra szabadulni szorításából, mire ő a falba épít szinte. Szívem veszettül verdes, félő, hogy átszakítja a mellkasomat, sőt, talán még Shane-ét is, ha nem távolodik el másodperceken belül. - A baj az, hogy pofátlanul visszaélsz a... helyzettel. - Nem ez a legjobb szó rá, tekintve, hogy nem arról van itt szó kérem, hogy valami buta csitri lennék, aki agyig bele van zúgva a férfiba, csak ezt nem hajlandó bevallani neki. A legkevésbé sem! Egyszerűen tisztában van egy gyengeségemmel és ezzel él vissza, de piszok módon. Remélem, akad valaki, aki majd jól fenéken billenti a viselkedéséért egyszer! Ahogy egyre közelebb és közelebb hajol, a Fenevad szinte veszettül zörgeti képzeletbeli láncait bennem. Gondolatban tépem-cibálom a másikat már, karmaim a húsába vájnak - mindegy hol, napok múlva úgyse lesz semmi baja már! Az én lelkemnek pedig jót tenne legalább, ha kitombolnám kicsit magam. Lehelete szinte cirógatja arcomat, ajkának nem kellene sok, és bőrömet simítaná puhán és mindez engem csak jobban dühít, szítja bennem azt a tüzet, ami már inkább hasonlatos máglyarakáshoz - elég sok fát rádobott az elmúlt percekben ez a kiállhatatlan hím. Megjegyzésére, hogy siethetnék a megfogadással - melyet igazából nem tudok hova tenni, csak oda, hogy húzza az agyamat még mindig vele - nem felelek. Szavak helyett a bestiám hirtelen felindult szavára hallgatok, aki szerint a legjobb védekezés a támadás. Szóval eme eredendő ösztönre hallgatva, nemes egyszerűséggel harapok a másik nyakába, ha már ilyen készséggel hajolt le hozzám.
Bár nem tart az egész pár másodpercnél tovább, mert el is lököm magamtól, meg ő is ellép, azért meg lehet szépen számolni egy ideig a fogaimat a harapás nyomán. (Meg van mind.) Talán még vére is serken a férfinak, bár nem érzem a jellegzetes, fémes ízt a számban... - Remélem elkapsz valami veszettséget. - szűröm ki fogaim közül felé, és ha a tekintet elég lenne ahhoz, hogy megöljem... Csúnya vége lenne. Így viszont csak hagyom távozni és míg ő valószínűleg jót röhög a történteken, esetleg elújságolja pár falkatagnak, addig én csak órák múlva nyugszom le és verem ki az egészet a fejemből.
Minden egyes pillanattal egyre jobban fokozódik a feszültség, szinte pattanásig feszülnek a húrok - na meg Eden szörnyetege. Az enyém erre rá is kapcsolódik, és szinte magunkba isszuk a tehetetlenség érzetét, azzal együtt pedig azt az elismerést, hogy mi vagyunk a nagyobbak és az erősebbek. Persze, rám lehet fogni, hogy ilyen kicsinyes dolgokkal akarom magam dominánsnak érezni, de ez hülyésg. Mint már említettem,én roppant jól szórakozom mindeközben, emellett pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy hol a helyem pontosan. És ugyan nem látja, mert a nyakánál van az arcom, de egy teljes fogsort villantó igyor úszik a képemre a szavai hallatán, és azért, amilyen érzelmi hullámokat felém pulzál. A sarokba szorított préda veszélyes, tudom. És ki is tört, belém mart, és ahelyett, hogy eltaszítottam volna magamtól, jólesően morranok fel, ahogy a fogai felszántják a húsomat, és kiserken a vérem. De addigra már ő az, aki ellök magától, én pedig csak halkan nevetve és alig észrevehetően csóválva a fejemet nézek rajta égig. A sebhez nyúlok, a vérem beszínezte a mutatóujjamat. Összedörzsölöm a hüvelykkel, elmerengek kissé az árnyalatán. Aztán egész egyszerűen lenyalom a hüvelykujjamat, ami a mutatóujjamon maradt, azt pedig egy gyors mozdulattal rákenem Eden arcára. Búcsúajándék. Most mondja bárki, hogy nem vagyok önzetlen... Aztán ugye, felcuccoltam, de még az ajtóból visszaszóltam. Bár nem néztem már rá, magára hagytam, mintha egyik pillanatról a másikra el is felejtettem volna, hogy mi történt. Mert ár nem jelentett semmit többé a játék. Vége olt, részemről meg sem történt. Szóval,hátra se nézve visszaszóltam. - Ja, a blog csak ürügy volt. És már csapódott is mögöttem a ház ajtaja, majd pillanatokkal később a kocsié is. Ahogy elhajtottam,felnevettem, aztán mint aki jól végezte dolgát, nekiindultam a hazafelé útnak. Lassan kitervelhetném, hogy ki lesz a következő "áldozat".
Dustin "Törött Láb" Cooper & José "Doki" Sánchez (május 7. - előzmények a vízesésnél)
Lássuk csak, miben maradtunk... ja igen! A telefon. Szabályok ide, vagy oda, vezetés közben veszem el Dustintól a készüléket és tárcsázom a doki számát, majd nem nagyon részletezve az előzményeket invitálom meg a házamba, hogy helyretehesse a kicsi fiacskája lábát. - Mindjárt ott vagyunk! - felelem az említett fiúnak, mikor hátraadom neki a telefonját a beszélgetés végeztével. És tényleg nem hazudok - a következő kanyar után fel is tűnik a szél utcabeli házam. A camaro szinte duruzsol, míg kezes bárányként nem kanyarodik nekem a feljárómra. Meg tudnék szokni egy ilyen kocsit, az már egyszer biztos! Mikor leállunk, kicsit szusszanok. Kifújva a levegőt simítok végig kezeimmel a kormányon, elnézve a csinos kis műszerfalat... Dustin neszezése zökkent ki a helyzetből, s mintha csak tűre ültem volna, úgy pattanok ki, hogy segítsek neki kiszállni. - Azt mondta, azonnal indul. Hogy érzed, nagyon vészes? - Már a sérülése. Hiányzik még itt nekem, hogy rosszul gyógyuljon össze a lába! Sose heverném ki.
Könnyedén és az otthoni terepre való tekintettel lazán nyitom ki a bejárati ajtót, majd nézelődésre nem adva lehetőséget irányolom el a "vendégszobának" kinevezett helyiségbe. Régen a hálóm volt, de sose használtam, így elég puritán a berendezése. De a célnak megfelel - végre vendég is van benne, így már igazán vendégszobának számít -, utasítom is Dustint, hogy feküdjön le az ágyra, ne hősködjön. - Mindjárt itt lesz. - ismétlem megnyugtatóan. Kérdés, kit is akarok ezzel megnyugtatni igazából? Sanszos, hogy főleg magamat.
Aprókat morranva heverésztem a hátsó ülésen, fel-felpillantva az ablaküvegre. A lábam meglehetősen érezte a darabjaira hullás élvezetét, de tartottam magam. Volt már ennél rosszabb is. Mondjuk amikor konkrétan nem volt lábam... Mindegy, inkább csak fújtattam, mélyebb lélegzeteket vége, fejemet mellső lábaimra hajtva. A hátra nyújtott mobilra először érdeklődve emeltem fel tekintetemet, kissé eldöntött fejtartással (és ha volna rá lehetőségem minden bizonnyal fel is rántatnám a szemöldökömet), majd óvatosan fogaim közé fogva elvettem tőle, és a Camaro aljára hajítottam. Nem tudom mit várt, bele kellett volna vakkantanom? Kicsit azért fura volt, hogy nem én ülök a kormány mögött, de ez esetben egyrészt lehetőségem se lett volna, másrészt valahogy Eden nem idegesített, pedig ez a járgány szent és sérthetetlen! De tényleg... Végül lassultunk, és úgy tűnt végre meg is érkeztünk. Ideje volt, hogy mit ne mondjak... ~ Rendben. Akkor nem sokára meg is fog érkezni. ~ nos igen, apámra lehet számítani, ez kétségtelen. Bár, meg van a maga sajátossága, de jó ember, és jó farkas. Mondjon bárki bármit. ~ Hát eléggé fincsi. Lassan kezdem élvezni is! ~ morrantam fel játékosan, de igyekeztem komolyra venni a dolgot. ~ Biztos, hogy több ezer helyen szilánkos lett, vagy legalábbis több helyen van törés. Nem is ez a gond, hanem hogy bármelyik percben megindulhat a regenerálódásom... ~ sóhajtottam nagyobbat, miközben Eden segítségével kibukdácsoltam az autóból, elpillantva mindkét irányba, remélve, hogy semmilyen civil nem sétálgat éppen erre. Szerencsénk volt úgy fest. Így nem akadt más dolgom, mint a lány után ugrálni három lábon. ~ Eden... Majd közelebb hozhatnád a kocsit? Vagy... az udvar felé... Csak ne legyen ennyire szem előtt. ~ tudom, saját faszságom, de ez van. Nem csípném se azt ha ellépnének vele, azt meg pláne nem, ha összekarcolnák... Beérve, sem időm, és igazából kedvem sem volt nézelődni, örültem, hogy látom a padlót magam előtt. Igyekeztem követni Edent, és amint beértünk a szobába jó gyerekként fel is másztam az ágyra, amennyire csak tudtam. ~ Tudom, hogy mindjárt itt lesz, ne parázz. Pontosan tudja, hogy nem várhatunk sokáig... ~ éljen éljen! Szerettem én a vérvonalamat, csak törésnél volt kellemetlen, ha kifutunk az időből... Újfent mellső lábaimra pihentettem le fejemet, onnan pillantgatva fel, hol a szobát mérve végig, hol Edent. Ám hirtelen, mint akin a gyorsvonat ment át, fellöktem magam, aminek okán el is vakkantottam magam. Elfeledkeztem róla, hogy ez most nem megy ilyen könnyen... Már nem is tudom mit akartam... Csak egyetlen villanást vetettem a társaságomra, hogy mennyire néz hibbantnak, majd elfordítva a fejemet, leereszkedve ismét fekvésbe, pihentem tovább, míg apámat vártuk.
*Természetesen ilyenkor már otthon van és jobb híján olvas. A tv-t nem szereti nézni, de mondjuk az is van a szobában porfogónak. Persze mondani sem kell, hogy meglepődik, amikor megcsörren a telefon, hiszen ilyenkor már ugyan ki a frász is keresné őt. Meglepetten tekint a telefon kijelzőjére... Dustin. Más talán nem is nagyon tudja a mobilja számát, vagy legalább is elég kevesen, szóval ez nem olyan nagy meglepetés. Annál nagyobb, amikor egy nő szól bele a telefonba. Egy pár másodperc erejéig el is tartja fülétől a készüléket és megint ránéz a kijelzőre... márpedig ez Dustin telefonja. Nem nagyon kérdez a helyzetjelentés hallatán, pusztán kér egy címet és közli, hogy mindjárt ott lesz. Márpedig ha ő azt mondja, akkor így is van. Lehet, hogy nyugodt és nem szokott elsietni szinte semmit, de ha kell, akkor azért eléggé az elemében tud lenni. Alig pár perccel a hívás után már meg is indul a régi platós jeep-pel. Még jó, hogy mióta Ash-t összekaparta nem nagyon tette ki az orvosi táskát a kocsiból, így ezzel sem kell sokat tökölnie. Valószínűleg többször is átlépi a megengedett sebességhatárt, de úgy fest ma mázlija van és senki nem akarja megbírságolni. Mikor bekanyarodik az utcába, szinte azonnal kiszúrja a camaro-t, így már a cím sem fontos, hiszen kinek lenne ilyen autója a környéken... Közvetlen a kocsi mögé áll be, de ugyebár a jeep-ek elég nagy dögök, sose szeretett ezekkel parkolni, főleg, ha körbeállták, most meg még siet is... Hát a camaro hátsó lökhárítóját kicsit sikerül meghúzni. Nos... hoppá. Valószínűleg emiatt nem lesznek álmatlan éjszakái, hiszen csak egy kocsi... Amint kiszáll a saját verdájából, szinte azonnal megcsapja az orrát Dustin szaga, meg persze az ismeretlen ismerősé is. Edennel ugyebár nem igazán ismerik egymást, legfeljebb látásból. Mindenesetre megindul a ház felé. Bízik benne, hogy nem zárták be az ajtót, ha tényleg ilyen sietős az ügy, akkor nem lett volna ildomos. Így megkísérel csak egyszerűen belépni az ajtón és onnantól pedig a szagot követve tájékozódik a házban. Végül pedig a szobára is ráakad.* - Idióta kölyök... *Morranja az ágyon heverő farkasra tekintve. Edennek elfelejt köszönni egyelőre, rögtön Dustinhoz sétál, leteszi maga mellé a táskát és első körben szemügyre veszi a lábát.*
Hallgatom mit üzen Dustin felém gondolatban és nem igazán nyugtat meg, azt kell, hogy mondjam. Oké, mindjárt itt lesz, vágom én... de annak a mindjártnak két perccel ez előtt kellett volna lennie! Idegesen teszek egy kört a szobában, mint valami tehetetlen, ketrecbe zárt vadállat. Tekintetem hol az ajtó, hol Dustin-farkas felé siklik lopva, nem kissé idegesen. ~ Persze... beállok vele a garázsba Mister Tragacs helyére. ~ felelem akaratlanul is elmosolyodva erre azért. Valahogy megnyugtató, hogy Dustin a kocsiért aggódik először. Akkor nem lehet olyan nagy a baj, ha van ereje ilyesmi miatt félnie, nem igaz? Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, ezzel együtt ösztönösen lépek a szoba ajtaja felé, ami nyitva van. Ki már nem jutok, a "doki" betalál magától is ide. Mondjuk az kifejezetten felcsesz, hogy se engem, se a fiát nem méltatja köszönésre. - Magának is szebb napot. - morgom, beengedve és aggódón pillantok Dustin felé. De szerencsére már jó kezekben van, a pasas nem teketóriázik sokat. Aprót biccentek, bátorító mosollyal a farkaskomának, majd gondolatban küldöm csak felé, hogy: ~ Megnézem a kocsid.~ Ezzel pedig ki is lépdelek a szobából, a José-fazonnak hátravetve a köszönést kiegészítvén: - És éljen soká a királynő! - Ha már ennyire figyelemre se méltat, akár úgy is köszönhettem volna neki, hogy Essen kútba és zabálják fel a keselyűk... szerintem azt se fogta volna fel.
Kilépve a házból körbepillantok. Milyen nyugodt most az utca, pedig odabenn micsoda akció folyik... kész kórházi sorozatba illő jelenet. Remélem, azért nem maradandó Dustin sérülése. Ezen morfondírozva trappolok át a füvön a kocsifelhajtó felé, ahol azt kell tapasztalnom, hogy kissé megnőtt az autók száma a megszokotthoz képest. Szerintem kettő sosem állt még a felhajtómon egyszerre! Viszont így nem nagyon tudom kicserélni a camarot a tagacsomra. Ráadásul mintha meg is lenne koccolva... Tuti nem én voltam, ha mégis, ráfogom a dokira majd. Kinyitom a csodakocsit, felnyalábolom Dustin ruháit, sőt, az ülés alá félig bemászva-benyúlva a telefont is levadászom és... jé, csoki! Azt is zsebre teszem, noha ez egyáltalán nem tudatos. Csak megtörténik.
Szóval a vadásztársam motyóival felfegyverkezve térek vissza, miután a kocsit lezártam és be is riasztottam - biztos, ami biztos. A horpadásról pedig hallgatok, mint a sír. Helyette az akartnál aggódóbb hangon szalad ki a kérdés, a dokinak intézve: - Ugye nem maradandó?
Nos, örültem neki, hogy nem fakadt ki, hogy ilyenre kérem, meg ilyennel zaklatom. De a kocsim, az a kocsim, és igyekszem vigyázni rá. Igaz kissé már merültem le, ez volt az egyik oka annak, hogy nem fejtettem ki semmiféle reakciót rá, a másik pedig elég egyértelmű. Farkas alakba, maximum ál-dorombolhattam volna. Ahogy Eden megindult, szinte azonnal érezni kezdtem apám jelenlétét, igaz csak pár perccel később ért be a szobába, de már minden receptorom csengetni kezdett, hogy megérkezett. Ez pedig egészen megnyugtatott, attól eltekintve, hogy tényleg nem voltam a helyzet magaslatán. ~ Mondhatnál valami újat is. ~ vicsorogtam egyet a megérkező José felé, amint leidiótázott. Vigyor helyett pedig csak ez maradt. Nem ellenkeztem semmilyen mozdulata ellen, amint azonnal neki is látott a lábam rendbetételéhez, tudtam, hogy a lehető legprecízebben végzi a dolgát. Igaz olykor kevesebb örömmel fogadtam egy-két érintését, de ez benne volt a pakliban. ~ Köszi, Eden. ~ küldtem én is csak felé a gondolatokat, miközben igyekeztem nem kizökkenni az éppen aktuális pozitúrámból. A legkevésbé sem akartam megzavarni Josét a dolgokba, másfelől pedig nem kívántam volna, hogy egyik csontom máshova tevődjön el véletlen, csak mert én önkényűen ficegek. Így csak hangtalanul tűrtem, és forogtam arra, amerre taszított, tolt, vagy forgatott, amennyiben ilyenre szüksége volt.
Mikor Eden visszatért, igazából majdnem elvakkantottam magamat, de végül benntartottam a dolgot. Hogy a hanghatás annak szólt-e volna, hogy visszajött, vagy még egy köszönetként azt magam sem tudom. ~ Eb csont beforr. ~ hagytam szabadon gondolataimat, hogy mindketten értsenek. Mondjuk, igazán jó érzés volt befogadnom a tudatomba Eden aggódó szavait, de nem tartottam tőle, hogy apám rosszul ragasztgatna össze, nem az első ilyen melója ez, és rajtam sem... Anno, azért volt jó pár balesetem, mikor még kölyökként tengettem nála az életemet, és később a harcokban is megesett. Rutin asztalként terültem el előtte.
*Még hogy mondhatna valami újat is... Hiszen most minden a régi, itt az ideje a régi szófordulatoknak. Vagy nem pont ez ment annak idején is? Mindig neki kellett kirángatnia a másikat a bajból, vagy éppen leápolnia. Talán ez alatt az ötven év alatt, amit távol töltöttek, nem is változtak annyit. Dustin ugyanolyan nem normális, ő pedig ugyanúgy ugrik, ha gáz van.* ~ Majd töröm a fejem valami olyan jelzőn, ami tökéletesen leírja, hogy mi is a véleményem rólad és számodra is az újdonságként szolgál, de addig be kell érned ezzel. ~ *Aközben érkezik a válasz, amikor odasétál a farkas-Dustin mellé, majd ugyebár jobb híján letérdel az ágy mellé, hogy úgy nagyjából rálásson a sérült lábra. Ugyebár egy kicsit megnyomkodja, hogy felmérje a problémát, sajnos a röntgengépet a másik nadrágja zsebében felejtette, szóval ennyi az összes, amit vizsgálat címszóval tehet. Persze nem süket, pontosan hallja Eden problémázását a köszönés hiányát illetően. Viszont a királynős megjegyzésig tökéletesen ignorálja is.* - Ha gondolod kezet is csókolok, megmondom a nevem és még teára is meghívlak. Végül is Dustin bizonyára értékelné, ha újra el kéne törnöm a lábszárát, hogy helyreránthassam. Esetleg még ő is velünk teázna, miközben egy érdekes anekdotát mondana el a régi időkről. *Teljesen higgadtan beszél, de hátra se tekint az éppen kimenő nőre. Hangján is érezhető, hogy teljesen mással van elfoglalva és amikor rövid monológja véget ér, bizony ránt egyet Dustin lábán. Bízik benne, hogy eléggé sokat beszélt ahhoz, hogy a kölyök se arra koncentráljon mire is készül, így az igencsak kellemetlen fájdalom viszonylag váratlanul érheti. Igen, egyébként furcsa is lehet milyen beszédes, de a jó cél érdekében volt... meg mert szereti a szarkazmust és ma ilyen passzív agresszív napja van. Persze a rántás értelemszerűen azért volt, hogy helyére tegye a csontot. Amikor Eden visszatér már áll az ágy mellett. Speciel most jönne az, hogy a kölyöknek ideje lenne visszaváltoznia, de ugye a ruhák... azért az aggodalmat észleli.* - Fiatal még, kutya baja se lesz, azon kívül, hogy már sose lesz százas agyilag. Amúgy együtt vagytok? *Csak úgy jön a kérdés teljesen ártatlan érdeklődéssel. Hiszen látja az aggodalmat Eden-en és egyébként is az egyetlen fia a kölyök... hagy érdeklődjön már. Meg aztán a szülők dolga kínos helyzetbe hozni a gyereket, nem? Tehát bizonyára van benne némi szándékosság is. Nyújtja a kezét a cuccokért, hogy átvegye. Ha csak Eden nem akarja görcsösen magánál tartani őket, akkor szépen át is veszi tőle, majd oda teszi Dustin mellé.* ~ Változz vissza. ~ *Majd Edenre tekint, de egy szót sem szól, csak egyik kezét felemeli és mutatóujjával elkezd körözni, jelezvén, hogy ideje megfordulni. Persze ez utóbbi gesztust csak az esetben, ha nincsenek együtt.*
- Igen, az feltűnt. - vigyorodom el arra, hogy sose lesz már teljesen százas a pasas. De ettől még csípem a stílusát. Megszoktam már az elmúlt kétszáz évben, hogy a szekálásoknak gyakorta céltáblája vagyok, Dustin csipkelődése viszont valahogy új volt. Kevésbé volt közvetlen, mint Vincent húzása, és messze távol állt Shane szívózásától. Igazából nem tudom hova tenni, de úgy vagyok vele, majd az idő eldönti ezt is, mint oly sok mást eldöntött már. A vigyor gyorsan tovatűnik képemről José közvetlen kérdésére és helyette zavartság ül ki arcomra, pedig nagyon igyekszem komolyságnak álcázni a dolgot; de lássuk be, nem kifejezetten megy ez nekem. - Nem vagyunk. - hehehegem, mintha jópofa viccet sütött volna el a doki. - De megmentett a szarvasbikától, szóval tartozok annyival, hogy nem hagyom veszni. - magyarázom a bizonyítványom. Tényleg a szívemre venném, ha adósa maradnék Dustinnak, bár valószínű, adósság nélkül se hagytam volna ott a barlang alján, törött lábbal. Az nem az én formám. - Igazából örülnék neki, ha maradnál, amíg felépülsz. Nem vagyok biztos benne, hogy a hátsódon tudnál maradni, amint nem figyel rád senki. - húzom kicsit a pasast vele, felé fordulva. A felajánlás nem mindennapi, hisz megszoktam már, hogy egyedül vagyok a házban, ami egyébként sem túl nagy. De talán jót fog nekem is tenni némi változatosság. - Ami pedig a teát illeti... inkább én hívnám meg, ha elfogadja. - Suta mosoly szalad képemre az immár Josénak intézett szavakkal együtt, és bizony, kérnie sem kell a drága, aggódó atyuskának: amint kimondja, hogy Dustin változzon vissza, odadobom az ágy szélére a ruháit és megfordulok. Nem mintha sok újdonságot tudna mutatni, hacsak nincs az átlagosnál több kacat a lába között... de jobb elkerülni a vörösödésemmel járó kínos szituációkat.
Nos, kivárom az egyszer szent, mire megtalálja a megfelelő jelzőt rám. Félre értés ne essék, nem vettem a szívemre, sőt tulajdonképpen szórakozottan fogtam fel. Persze csak addig voltam ebben az állapotban, míg José neki nem látott a lábam rendbetételének. Pedig éppen még az Edenhez fűzött kis előadását hallgattam, és egészen bele is merültem mikor akkorát rántott a csontjaimon, hogy még fel is morrantam. Kellően fájt, ami azt illeti, de lehiggadtam azon nyomban. Ez nem az első ilyen helyzet, szóval már kezdem megszokni. Igaz, jó pár évet kihagytam az ilyesmiből... Ideje pótolni úgy látszik... Viszont, elég hamar végez, és ez jó jel. Egyrészt, mert nem késtünk el, másrészt pedig nem kell többet szenvednem, hogy ide-oda ropogtatja a lábamat. Amikor Eden visszatért, szívesen elmosolyodtam volna. Bár, bizonyára azon nyomban le is lankadt volna a lelkesedésem, mikor apám válasza is a levegőbe keveredett, megspékelve a kérdésével. Fejemet kissé értetlenül fordítottam oldalra, mint egy kis kutya, aki nem tudja felfogni, mi zajlik körülötte. Én ezzel ellentétben, nyilván értettem a kérdést, csak meglepett. Eden válaszán azért kedvem lett volna felnevetni, de hát sajnos ez is kimaradt a repertoáromból. Visszafektettem a fejem az ágyra, mikor éppen megérkezett a felém való invitálás, miszerint maradjak itt. Időm azonban nem nagyon akadt a válaszra, eljött az ideje, hogy visszaalakuljak. A ruháim mellettem landoltak, é pedig kelletlenül levánszorogtam az ágyról, bicegve. ~ Fincsi lesz... ~ talán csak hangosan gondolkodtam, mindenesetre tényleg így gondoltam. De végül belekezdtem... Fájdalmasan indult be a folyamat, amint éreztem hogy a csontjaim nyúlnak, alakulnak, és a törés nyomán is finoman ékelődtek egymásba. Wauhh... De a végeredmény volt a lényeg, s bár majdnem bele is izzadtam, de sikeresen visszavedlettem emberi formámba. Sietve kaptam magamra a ruháimat, noha annyira gyorsan nem ment, mint akartam. - Eden. Komolyan gondoltad, amit mondtál? - pillantottam fel rá, miként üldögéltem az ágy szélén, a tört lábamat felpakolva rá, amennyiben Josénak volt még vele dolga. Közben tekintetem átvándorolt rá. - Te mit mondasz? Jobb, ha a seggemen maradok? - kérdeztem érdeklődőn, elvégre ő mégiscsak biztosabban tudja, mi a célszerűbb.
*Nincs jelzője a srácra, neki tökéletesen megfelel az idióta kölyök. Pusztán ironizált azzal, hogy majd kitalál jobbat. Így ezt a témát ejti is. Eden válaszát mérsékelt érdeklődéssel hallgatja. Elhamarkodott lenne azt állítani, hogy átlát bármiféle szitán is, de tény, hogy megvan a maga véleménye erről a kettőről. Főleg Eden zavart válasza hallatán. Ő ezzel szemben el sem mosolyodik, csak végül unott ábrázattal aprót bólint.* - Aham. *Ennyivel le is tudja a dolgot. Valószínűleg ez a téma nem fog álmatlan éjszakákat okozni számára, és nem is az a típus, aki minden áron faggatózna, vagy ne bírná magát távol tartani mások magánéletétől. Pusztán egy egyszerű kérdés volt. Egy kicsit félrefordítja a fejét, amikor Dustin visszaváltozik, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem érdekli. Csak a lábára sandít rá, hogy rendben van-e. Persze a hozzám intézett kérdést hallja, de szívesen kimaradt volna ebből a párbeszédből, hogy ki hol maradjon. De hát nem ússza meg. Így amikor Dus őt kérdezi, késsé felvont szemöldökkel tekint hátra Edenre, majd végül újra a kölyökre.* - Mivel én nem foglak pátyolgatni... jobb. *Von végül vállat. Őszintén szólva neki édesmindegy, ha ez a kettő együtt akar bandázni, neki az is teljesen megfelel. Viszont, amikor Dustin már a nadrágnál tart az öltözködésben, akkor azért ismét lehajol a táskájához.* - Várj még. Bekötözöm, holnap már leveheted, de addig nem kéne, hogy elmozduljon a törés. *Elő is kotor egy fáslit és ha csak senkinek nincs ellenvetése, akkor elkezdi szépen - és persze jó erősen - bekötözni a törött lábat. Valahogy nem árt merevíteni ugyebár, de a gipsz halál fölösleges lenne, hiszen ők farkasok, másnap már lehetne is levenni. A teás téma se kerülte el a figyelmét, de szemmel láthatólag megint el van foglalva. Szóval csak így fél vállról, hátra sem pillantva érkezik a válasz.* - Tejjel és két cukorral. *Bizony, angolosan issza, bár tény, hogy rég ivott olyan teát, ami valóban alkalmas arra, hogy tejjel igya, de hátha most mázlija lesz.*
Mikor Dustin visszaváltozik és fel is öltözik, akkor megperdülök és apró sóhaj keretében pillantok végig a másikon. - Nem, csak hülyéskedtem... szerinted?! - fortyantam fel játékosan, kissé talán burkolt sértődöttséggel hangomban. Ilyesmivel nem szokásom viccelődni. - Persze, hogy komolyan. - szusszanok megadóan és elnézem, ahogy José bekötözi a lábát. Azt hiszem, jobb lenne, ha be terítenék a szobába a teához... vagy az már túlzás lenne? De hisz miattam tört el a lába! Na jó, csak részben - de akkor is! Az idősebbik farkas feleletére valami kényszeredett, morgó, de mégis megadó vicsor fut át képemen, és nemes egyszerűséggel kisétálok a konyhába, magukra hagyva őket.
Odakinn míg a tea készül, összeszedem a hozzávalókat. A tejet, a cukrot, citromot, de még mézet is. Ízesítse mindenki tetszése szerint - azzal még nem lőtt senki mellé. A dolgokat egy tálcára rendezem, három bögre társaságában. Mondják, a tea közelebb hozza egymáshoz az embereket. Vagy azt nem a teára mondják? Mindegy, én úgy döntök, a mai délutánon adok egy esélyt ennek a két friss kóbornak részemről és cserébe én is szívesen beszélek nekik magamról és a falkáról. De főleg a falkáról...
//Nem lett életem fő műve, de annál nagyobb <3-tel, és köszöntem a játékot az uraknak! //
Engedtem még apámnak, hogy bekötözze a lábam. Mi mást is tehettem volna? És nem mellesleg... Így van ez jól. Nem csíptem volna, és nem is csípném, ha elcsúszna bármelyik csontom, csak úgy poénból. Nem hiszem, hogy nevetni tudnék rajta. Az pedig, hogy holnap le s vehetem, teljesen örömteli. A szavakra Eden felé pillantottam, hosszasan mérve őt végig. - Hát, ez esetben köszönöm. Viszont... El kéne hoznunk... a kutyát... - kissé féloldalasan emeltem feljebb tekintetemet, halovány mosollyal körítve, csak úgy lazán. Nos, igen... Grosso, hozzám van nőve. És azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem fogom egyedül ott hagyni a bérlakásba. Remélhetőleg, ez még így sem fog gondot jelenteni. Nem kellett kétszer mondani, hogy vánszorogjak ki teázni, bár bevallom, lehet egy kiadós alvásnak most jobban örültem volna. De még a szőrcsomóért is el kell menni, szóval majd este alszom... Valamikor. Követtem apámat és Edent, amikor megindultak, igaz némileg bicegősre vettem a figurát. Mennyei! Mit ne mondjak... Mindegy, most ezt kell szeretni. Vagy, ha nem is szeretni, de elfogadni. A konyhában pedig semmi egyebet nem tettem, mint ledobtam magam az egyik székre, várva, hogy belekezdjünk ebbe a fantasztikus estébe. Hátra is dőltem, mert sok hozzáfűznivalóm nem akadt a dolgokhoz, de amennyiben szükségszerű volt, úgy természetesen én is elejtettem ezt-azt. Én, mindkettejük társaságát szerettem. Az, hogy ők már kevésbé indultak zökkenőmentesen, nos... az más történet. Egyszer csak megszokják egymást, ha úgy adódik. Jelen pillanatban, mind Edenre, mind pedig Joséra szükségem van az életemben. Apám még érthető is. A kis picuri meg... talán ő az egyetlen barátom errefelé. Erre pedig vigyázni kell...
*Hát akkor jó erősen bekötözi Dustin lábát, ért hozzá, szóval biztos kézzel végzi a dolgát. A kelleténél jobban nem is fáj a dolog. Azért a kutyás megjegyzésre aprót szusszant. Nem az önfeláldozás mintapéldánya, de az igazat megvallva... tud olyan is lenni. Szóval most kicsit megcsillogtatja a segítőkészségét, miközben felegyenesedik.* - Majd én bedobom a kutyát. *Épp csak elmorogja a nem létező bajsza alatt. Nem venné a szívére, ha Dustin még pluszba mászkálna törött lábbal és ne adj Isten újra összetörné magát. Csak majd ugyebár egy kulcsra lesz szüksége, de azt még ráér elkérni, hiszen nagyon úgy fest abból, hogy Eden megtámadta a konyhát, hogy előbb még úgyis teáznak. Persze, amikor kész van az apró nő, akkor nem utasítja már vissza, sőt, jól nevelten azt sem említi, hogy ritka ramaty a tea. Ez a hülye angolszász szokás nagyon válogatóssá tette a teákat illetően és valószínűleg még Erzsébet királynő sem tudna neki olyat felszolgálni, ami megfelelne neki. Mindegy, csendben iszogat, meg persze bemutatkozik már végre rendesen. Kicsit még talán arról is mesél, hogy mik is itt a tervei, ugyebár a rendelő megnyitása meg ilyesmik. Szóval mondhatni jól elbeszélgetnek, még ha nem is ő lesz az a fazon, aki lyukat fog beszélni a másik kettő hasába. A megfelelő időben pedig fogja magát és megindul Dustin kutyájáért, ha pedig pattogna a kölyök, akkor is ráparancsol, hogy feküdjön.*
Egészen elhúzódott az esti örömködés apámmal, így az utam kellően kacskaringósan vezetett el hazáig. Igazából, nem is nagyon tudtam merre megyek, csak próbáltam az emlékeimből falatozva eljutni az egyik pontból a másikba. A Camaro is ezúttal szép lassan battyogott maga előtt, na nem csak viccből. Terveim voltak, amiket vontattam utána. Végül a ház előtt leparkoltam, majd a kocsit elválasztva szállítmányától beálltam vele a helyemre, amit megint csak Edennek köszönhetek. Ahogy azt is, hogy már nem kell abba a putri bérlakásban lézengenem. Nem tudom éppen hogy voltak meg Grossoval, ugyanis őt egész eddig itthon hagytam. Noha, eddig úgy tűnt, kisebb-nagyobb súrlódások után, hogy kijönnek egymással. Végül megindultam az ajtó felé, zsebemből erőteljes koncentráció által előkaparászva a kulcsaimat. - Nem... ezzz... nem ide... - dülöngéltem pár másodpercig még, mire megtaláltam a kulcslyukhoz való kulcsot, majd benyitottam. Grosso sietve futott elém, ami megint csak némi instabilitást okozott, de igyekeztem kellően szokványosan megsimogatni. Igaz, kivételesen még meg is kapaszkodtam benne... Azt hiszem sok volt ez az esti whiskyzés... Mintha... neeem, hát neem lehetek berúgva! Dehogynem... - Edeeeen! - kiáltottam egész hangosan, nem is foglalkozva vele, hogy szerencsétlen éppenséggel alszik-e. Bár, nyilván nem azt tette, hanem a gép felett okoskodott megint valamit. Gondolom én. - Edeeeeen, ne kütyülizzél... gyere már ide, légysziszépenkérlek! - háth nem igaz, hogy ennyit kell neked könyörögni, kis cicám... - Újabb botladozást követően, letámasztottam magamat a nappali felé eső ajtófélfánál, karjaimat átfűzve egymáson, és vártam, hogy a lányzó megérkezzen. Nos, hogy mennyire sikerül elrejtenem, hogy éppenséggel aszottá ittam magamat Joséval, az már egy más történet... Egyetlen pillanatra hátrafordultam, melynek következtében újabb imbolygás tört rám, de még időben megtartottam magamat, és persze Grosso is kedélyesen próbált a lábamon tartani. Igen, az ajtót legalább bezártam... Vagy legalábbis visszalöktem... Ennyi érdekelt a hátam mögötti helyzetből, szóval vissza is fordultam. - Bambinaaa... Hát, sose érsz ide... - az elején még egész hangos voltam, a végére viszont egészen elhalkultam, s a következő szavakat tulajdonképpen már csak én hallottam. - Így figyelsz te rááám, teh nő... teh... tetete... hjajjj... -pillantásomat ismét a lépcső felé emeltem, mintha már közeledne. Igen, igen... Most fogja letépni a fejem... másodpercek kérdése. Próbáltam egy idétlen vigyort erőltetni az arcomra, hogy amint megérkezik, azzal várjam. Kisebb-nagyobb sikerrel meg is történt...
Dustin lelépett, nekem pedig azzal telt a délutánom, hogy a lépcsőlejáróhoz egy zárható kis ajtót/kaput szereljek fel, ami még elég magas, hogy Grosso ne ugorja át, nagyot zuhanva ez által a mélybe... Persze, a saját kütyüimet jobban féltettem a kutyától, ezért a kiskapu. Csak mikor első lendületből nekifutott és átugrotta, majd nagyot nyekkenve lebucskázott a lépcsőn, akkor azért mégse hagyhattam annyiban a dolgot. Szóval teljes nagyságú ajtó lett belőle, melyet a kutya érdeklődő tekintetének és lelkes farokcsóválásának kereszttüzében applikáltam fel a délután folyamán. Most épp az ágyamon hasalva merülök el a sorozatrengetegben, kutyamentesen immáron, mikor idegen zajokat hallok fentről. Megfagyok az éppen aktuális mozzanat közepette, s mikor nevemet hallom összerezzenek. Ki a halá... de hiszen ez... Dustin?! Basszus, ha nem érezném idáig a szagát, már rég torkának ugrottam volna. Hangról nehéz lenne beazonosítani, de ez nem meglepő... ahogy érzem, ivott. Nem is keveset. Megadóan cammogok fel a lépcsőn, de nem sietem el a dolgot. - Mi van? - morranok, felérve a lépcsőn és előtte három lépéssel megtorpanva. Kezeimet karba csapom, úgy tekintek végig rajta, amolyan "Mihez kezdjek most veled?" pillantással. Nem vagyok én gyerekcsősz... nem tudtam azt hiszem, mit vállalok, mikor felajánlottam a lakhatást.
"Mi van?" Ennyi? Most komolyan ennyi? Hát jóóóóól van! Így mindjárt jobban is érzem magam. Pedig azt hittem elküld a picsába, módjával. - Háááth, neked is szia! - egész humorosan hangsúlyoztam, ami az illeti, és ha nem lennék kissé szétcsapva, akkor minden bizonnyal még én is röhögnék magamon. - Mit állsz így? Nem rapi... rapiööö... hmmm.. raportra hívtalak! Nyuugodtan engedd le a kis kezecskéidet, és... - léptem egyet felé, még egész stabilan tartva magamat. Ujjaim karjaira siklottak, hogy én már pedig szétbogozom azt a csomót, amit alkot itt velük előttem. Persze, csak ameddig ki nem rántotta azt tenyeremből. Amennyiben így tett. - ...gyere csak velem! - egészítettem ki a mondatomat a mozdulat közepette. Pillantásom homályosan kúszott fel arcára, erős látszatát adva annak, hogy úgy el vagyok ázva, mint a három napos mosogatni való. - Hoztam neked ajándékot! - vigyorodtam el, egész komoly, mégis szórakozott vonások társaságában, amint hirtelen pördülni akartam tengelyem körül. Persze ez nem sikerült olyan frenetikusan, szóval némileg sikerült Edent is meglöknöm. - Jaj, bocsi már... - rántottam vissza tekintetemet felé, elnevetve magamat. - Ne... Nem akartam, nehogy nekem átmenj HP-be! - röhögtem tovább, jobban mondva vihogtam, majdnem határos voltam egy hiénával. De aztán igyekeztem magamat moderálni. Nem mondom, hogy sikerült! Az ajtó felé indultam, intve neki, hogy tartson velem. - Kint van. Elöljáróba...: Meztelen, és masnival van átkötve! Naaagy, bazinaaagy masnival! Piros! - vonogattam meg párszor szemöldökömet, de közben nem álltam meg, hogy ne nevessek majdhogynem folyamatosan már. Megvártam míg mellém ért, majd ujjaimat rácsúsztattam a kilincsre. Azonban hirtelen feltörő, idióta ötlet révén, megfordultam, szögegyenesen mélyesztve íriszeimet az övébe. Annyira szórakozott kedvemben voltam, hogy talán végig se gondoltam, milyen elbarmolt hülyeséget teszek. Csak folytam az árral, az alkohol okozta gátlástalan marhasággal. - Te, Edenn! Milyen jól nézel ki ma este... Csak nem sorozatoztál? Olyankor mindig olyan szexi kis nyúzott képed van. - léptem egyet felé, egészen közel érve hozzá, milliméternyiről emelve rá tekintetemet. - Nem is tudom, lehet az esti fények teszik, de azt hiszem teljesen beindítottál! - aprót morrantam is a mondatom mellé, egyik kezemmel elkapva derekát, és a mellkasomhoz húztam. - Mia Bella! Mi fai impazzire! Bele is borrrzongok...! - sármos, elvakult pillantásom ölelte őt körbe, amint felé hajoltam, derekát kissé megdöntve, mint aki nyakába kívánna csókolni, de végül elengedtem, mielőtt még önfelindulásból eltolhatna. Egyébként jól szórakozom, köszönöm! - Egyet hátra léptem, jobb vállamat az ajtónak támasztva, ujjaimat tarkómra simítva. Ám onnan hamar alá hullott kezem, és trikóm széléhez kaptam vele, hogy azt egyetlen, röpke mozdulattal le bontsam magamról. - Totál megzavarodok tőled, be kell hogy valljam! Nem tudom tovább titkolni... - siklott át tenyerem övemre, majd hangosabb kattantást követően, szétcsatoltam azt. Újra felé léptem, homlokomat az övének döntve, ujjaimat beleakasztva felsőjébe. Eddig sem igen volt ideje reagálni rám, annyira egybeolvadóan cselekedtem, és most is csak egy mélyebb sóhajt követően haladtam tovább a dologgal. - Csak szívatlak... - suttogtam hajába, megsimítva arcát, majd elég harsányan el is nevettem magamat. Elléptem tőle, övemet visszapattintva helyére. - Jah, és... nem, nem én vagyok a meztelen ajándék. Nálam százszorta finomabb. - kacsintottam egyet játékosan, megrázva fejemet. A trikó is hamar visszakerült rám, majd öklömmel megdörzsölve jobb szememet, szélesen vigyorogtam Edenre. - Gyere kiengesztellek. Ne utálj nagyon! - borzoltam meg a haját, majd kinyitottam az ajtót, nem foglalkozva vele, hogy éppen mekkora patáliát rendez az iménti jelenetből.
// Váltóláz: Az éppen aktuális játékpartnerére gerjedjen rá (teljesen mindegy, hogy azonos nemű-e vagy sem, majd kezdjen el vetkőzni. //
- Igen, az feltűnt... - vigyorodom el akaratlanul is. Ez egy idióta... de valahogy nem tudok haragudni rá (még). Amikor karja a kezemhez ér, azért kissé összerezzenek. Nincs tapifóbiám; egyszerűen csak nem szeretem, ha minden ok nélkül hozzám érnek az emberek. Le tudom engedni a karjaimat magam is! Ahogy azt meg is teszem, engedve húzó, finom mozdulatának. - Ajándékot? - kerekedtek el szemeim, noha inkább gyanakvással, mintsem egy ötéves szülinapi rajongásával. Valahogy a részeg Dustin féle ajándék nem kecsegtetett sok jóval. Remélem nem vonszolt el idáig valami dögöt... magyarázkodhatnék a szomszédoknak, mit keres a felhajtómon egy kivéreztetett nagyvad. Az efféle riadt, szinte már kétségbeesett gondolatok és persze vésztervek halmazából az riaszt ki, hogy meglök. - Hé! - csitítón szólok, egyáltalán nem... hogy is fogalmazott? HP-n. - Szerintem... hanyagold az ilyen mozdulatokat, oksi? - pillantok fel rá apró mosollyal. Ez a mosoly fokozatosan tűnt le képemről, mikor elkezdte leírni az ajándék paramétereit. Meztelen. - Ó, anyám! Meg is nyúztad, te nagyon nem százas?! Masnis. - Mi a halál? Nagy. - Tuti valami vad... Tuti valami... esküszöm megöllek, ha magyarázkodnom kell ezeknek az elme-elborult szomszédaimnak. Talán most még van esély rá, hogy eltüntessük... tüntessem, hisz kétlem, hogy Dus ilyen állapotban képes lenne vihogás nélkül végigcsinálni. Minden esetre ahogy az ajtó felé lép, én is lépek utána. Lássuk a medvét! Vagy bármi is legyen az.
Hanem megtorpan, én meg finoman a hátának koccanok, majd "lepattanva" róla, teszek egy lépést hátra. Kérdőn pillantok fel rá, hogy most mégis mi baj van? Szavaira szemöldököm a magasba szalad, lopva végigpillantok magamon - elnyúlt, hozzám képest hatalmas méretű póló és short a viseletem - majd vissza Dustinra. Nem túl kulturáltan csak annyi szalad ki belőlem: - He?! - Mondjuk több nehezen préselődhetett volna ki, mert a következő pillanatban elkapja hatalmas, férfias tenyerével a derekam és magához ránt. Tenyereim védekezőn pihennek mellkasán, a fejem meg pillanatok alatt lesz céklavörös. - Te be vagy b@szva. - közlöm vele, bár feleolyan komolyan, mint szeretném. Finoman el is tolnám magamtól, mikor közelebb hajol és megcsap a belőle áradó alkohol szaga. Sikerül addig ficánkolni karjai közt, míg végre elenged, én pedig igyekszem normalizálni a szívverésemet némi erőltetett egyenletes légzéssel. Kényszeredetten vigyorodok el bókjaira, ám amikor kikapcsolja az övét, a mosoly tovatűnik, én meg akkorát nyelek, hogy szinte már félő, lenyelem a saját nyelvemet. El is felejtek félre lépni, ahogy felém lép újfent. Hanem az, hogy forró tenyere a bőrömhöz ér és a felső szélét birizgálja, kijózanít kicsit. Kezei után kaptam és minden erőmmel - ami az övével szemben esélytelen lenne, ha józan lenne, de talán így is - azon voltam, hogy lefejtsem őket a ruháról. Erre ellép, közölve, hogy szívat. Hát csesződjön meg! Csak egyszer józanodj ki, édes fiam, ezt még úúúgy visszakapod... A hajborzolás elől kitértem és csak annyit vágtam hozzá: - Kifelé! -ha habozna, még azt is hozzáteszem: "Most!" Én pedig kivárva három lépésnyi távolságot, követem, nyomomban Grossoval. Szegény nem nagyon tudja hova tenni gazdája viselkedését, de az, hogy az egész napos benti hűsölés után kiszabadul a szabadba, láthatóan feldobja.
Nem nagyon foglalkoztattak a csajos megnyilvánulásai, és az egyéb tartása irányomba, na meg a szituáció felől. Voltam annyira részeg, hogy ez akár még a fülem mellett is simán elúszhatott volna. Részben így is történt. Egyébként sem igazán érdekel, ha valaki azt mondja, valamit ne csináljak. Ilyenkor alapvető törvény, hogy már pedig folytatja az ember! Igaz azzal még én se számoltam, hogy a szívatásommal eléggé felhergelem, vagy legalábbis nyugtalanná teszem, de mélyen legbelül végig röhögtem az egész attrakciót. - Aaaz lehet, hogy én be vagyok állva, mint a nyolcszáz éves cölöp, de tudod... te pediiig olyan vörösss vagy, mintha attól kéne tartanom, hogy menten begyulladsz! - nevettem harsányan, szemtelenül piszkálva őt, elvégre a határait már rég túlléptem. Innentől kezdve meg édes mindegy... Ahogy ujjaim felsője szélére érkeznek, az már felért egy fél kibelezéssel, és miként kezemre csavarodott, hogy lefejtse azt onnan, tudtam, hogy ideje lesz színt vallani. Képtelen voltam nem röhögni, vihogni, és majdhogynem földhöz vágni magam. Annyira genya vagyok, hogy az már fáj(hatna). Mikor elléptem, és visszaalkottam magamra mindent, aminek valóban jobb helye volt ott, ahol volt, azt vártam, hogy menten nekem esik, és megnyúz. Igen, minimum félig kinyuvaszt... Mindennek ellenére nem ez várt, ami újabb gondolat síkokat röppentett elmémbe, de jobbnak láttam időközben elhessegetni őket. - De Edehmmm... - ám nem volt időm befejezni, mert az előbbi utásítást egy újabb követte, szóval haladtam kifelé. - Ahogy parancsolja Mia Amore... - sziszegtem el egykedvűen, fejemet megcsóválva, de végül újfent mosolyba szaladtak ajkaim. Odakint már erősen sötétedett, így csak kontrasztosan volt kivehető az ajándék formája, és rajta az a baromira nagy, idétlen masni, amit ráeszkábáltam. - Azért, remélem még visszaengedsz... - fordultam felé, így háttal indultam meg a meglepetés felé. Persze, ez sem bizonyult jó ötletnek, mert a következő lépésnél bizony, ha nem ugrik mögém Grosso, akkorát nyalok, mint a széles országút! De a kutya nem csak jó erőben volt, de még tettre kész is, szóval maradtam két lábon. - Kösz, kölyök! - simítottam bele a drótos bundába, majd felsandítottam Edenre. - Jobb lesz, ha khmmm... előre felé nézek. - vigyorogtam, elég habókosan, ami azt illeti, némi grimaszt is vágva. A további pár métert pedig már könnyelműen, irányba állítva magamat, tettem meg. Az ajándék pedig ezúttal már tényszerűen megmutatta magát, s mivel sem dobozba, sem egyéb csomagolópapírba nem építettem bele, így nem is volt sok hozzáfűzni valóm, hogy "naaaa vajon mi lehet az?" - Eden nem vak, és még csak nem is hülye. - Öhhmmm... Na, izéé... - fordultam felé, tarkómat megvakargatva, elég szórakozott képet vágva. - Ezt neked hoztam... - mutatóujjammal az ajándék felé böktem, ami egy elég jól összehozott Honda Integra Type R volt. Nem fiatal, de volt vele meló, hogy mostanra letagadhasson akár húsz évet is. - Behozták a műhelybe, - na neeem így nézett ki! - aztán közölték, hogy szar, nem kell nekik, szállíttassam el a roncstelepre... Úgy gondoltam, kis időt ráspórolva, akár még hasíthat az utakon... Szóóóval, meggyógyítottam. Szeretném, ha elfogadnád... Cserébe, hogy itt lakhatok veled, Grossoval. - igyekeztem úgy beszélni, hogy a nyelvem véletlen se akadjon össze, egyik tenyeremmel rátámaszkodva a kocsira. Érezhető volt hangomon, még ha kissé illuminált is voltam, hogy komolyan gondolom, és elég gondosan raktam össze a járgányt. - Remélem... tetszik... Neeem akartam túl csajosra nyomatni, de szerintem pppont illik hozzád. - töröltem meg homlokomat, majd a mozdulatot folytatva, belenyúltam nadrágom zsebébe, hogy előbányásszam a kulcsokat. - Tess...ék. - dobtam át Edennek, amint rám figyelt, és látszólag még koncentrálni is tudott a lendületemre. - És tényleg nehh haragudj azzzöhh előbbiért. De rohadt édes voltál!- nevettem fel, miközben visszanyomtam mindkét tenyeremet zsebeimbe, egészen édes-kisfiúsan állva előtte. Még talán az arcjátékomat is sikerült átrendeznem ilyen félére. - Na? - vontam fel egyik szemöldökömet, a Honda felé bökve fejemmel. A döntés innentől az övé...
- Dustiin! - nyögtem fel kényszeredetten, bár nevetősen - kínomban -, közben kapálózva próbálva szabadulni karjai közül. Tisztában vagyok vele, hogy rákvörös lehet a fejem, miért kell ezt még ki is hangsúlyozni? És lám, végre elenged. Ellentmondást nem tűrőn parancsolom kifelé a házból és persze követem. Egyrészt, mert kíváncsiságom nem hagy nyugodni, másrészt, mert mi van, ha tényleg idehurcolt valamit, amit el kellene takarítanom, mielőtt az utca felébred?! - Azt majd még eldöntöm. - vigyorodom el valamivel már emberibb arcszínnel a szavaira. Persze, hogy visszaengedem, de ezt neki miért kellene reklámoznom? Ha már így felhozta, hagy húzzam kicsit vele.
Megtorpanva az ajándék - nevezetesen egy zsír új kocsi - előtt, úgy érzem, kellene pár perc, hogy felkaparjam az állam. Így is képes lettem volna a lehető legidiótább kérdést feltenni, mi szerint melyik szórakozóhely elől lopta. Még jó, hogy most szómenése van a szentemnek és beelőz egy elfogadhatóbb válasszal. Kissé megnyugtat a dolog, így a döbbenet helyét valami gyerekes, fura öröm veszi át. Mintha előre hozták volna a karácsonyt, vagy nem is tudom... Anyám pasijai se voltak soha józanabbak a télapó szerepében, mint most Dustin, ami azt illeti. - Szerintem qrvajól néz ki, már bocs. - jegyzem meg egyetlen pillanatra sem véve le csillogó tekintetemet a verdáról. A kulcsot röptében kapom el és ezzel együtt lépnék is Dustin felé, hogy megöleljem. Szerencsére időben rájövök, hogy az előbbiek fényében, nem biztos, hogy nagyon ölelgetni szeretném. Kissé zavartan torpanok meg, majd rámosolygok. - Öhm... igazán nem kellett volna, de... képtelen lennék visszautasítani! - nevetem el magam, majd csibészes vigyorral kerülöm meg a kocsit, hogy a kormány felőli oldalra kerülve, hogy bepattanjak. Hisz nem azért van, hogy feltegyük a polcra és nézegessük, nem igaz?!
Kezdőlap
//
//
