A raktárajtó nyílik, én meg szél sebesen indulok le a vendégem elé. - Üdvözlöm Mr. Westmoreland! Köszönöm, hogy eljött. - torpanok meg előtte. Kicsit tétovázok ugyan, de aztán összekapom magam, legalább egy kézfogás erejéig, vagy a fene se tudja, hogy kell kezelni az őrző -farkas történetet. Ha úgy, mint egy üzleti találkozót, akkor a kézfogás helyénvaló. - Kér valamit? Kávét, teát, vagy valami erősebbet? - ha igen, és elárulja mi az, megkérem az egyik pultost, hogy hozza fel nekünk, én csak egy kávét iszok, az alkoholt nem kívánom. - Erre, kérem. - mutatok az emeletre vezető csiga lépcső felé, és magam elé engedem. A lépcső tetején máris abban a helységben lyukadunk ki, amit én szeretek megvádolni azzal, hogy az irodám, de valójában az otthonom. Hála Raffaellonak, és annak hogy összetörtük a berendezéseket, végre van gurulósszékem, normális íróasztalom, és vajszín helyett hófehérre festettem a falakat. Nem mellesleg beszereztem egy fotel ágyat is arra az esetre ha már túl lusta lennék haza menni munka után. Haza... Ha egymagam lennék, biztos nekiállnék definiálni ezt a szót. Hisz jelenleg rohadt nehéz eldönteni, hogy azt merre találom, de most... Mindenek előtt hellyel kínálom a rendőrfőnök helyettest, jómagam inkább állnék mos. Mit állok? Ideges fel-alá járkálásba kezdek. - Nem akarom feltartani, ha nem bánja máris a lényegre térek. - Ismét nyílik a raktárajtó, mikor a pultos megérkezik az italokkal. Lemegyek elé, fél úton átveszem tőle, megköszönöm, aztán visszatérek az "irodába". Hogy mondjam el, amit akarok? Akarom mondani: mivel kezdjem? Meséljek neki a rémálmaimról, vagy tényleg csak a lényeget mondjam el? Az utóbbi mellett döntök. - A bestiámról van szó. Egyre gyakrabban veszítem el felette a kontrollt.
Egyenesen munkából jöttem, miután letettem a szolgálatot csak egy zuhanyt és egy gyors átöltözést engedélyeztem magamnak, mert ma elég szerencsétlen napom volt, leizzadtam, és még a hátamon is folyt lefelé a sár. Így azért nem szívesen jöttem volna ide. A lényeg, hogy lezuhanyoztam, és ettől vállalható lett nemcsak a szagom, de a megjelenésem is. Könnyű, praktikus utcai cipő, sötétkék farmer és egy fehér ing. Mivel a szolgálati fegyverem most is nálam van, míg elérek a kocsitól a az irodáig, félvállon hagyom a kabátomat. Őszintén érdekel, hogy miben segíthetek Tarának. Már a megjelenésén látom, hogy nem csupán a kellemes társaság miatt hívott ide, hiszen feszült. - Ms. O’Ryan… Örülök, hogy látom, és nem kell megköszönnie. A röpke tétovázást mintha észre sem venném, úgy fogok vele kezet, mintha mi sem lenne természetesebb. Egyébként tökéletesen megválasztott gesztus. A kérdésre biccentek. - Egy kávé tökéletesen megfelel, köszönöm. Mivel még nem tudom, miről lesz szó, inkább nem iszom alkoholt. Mikor maga elé enged, tétovázás nélkül mutatom neki a hátam. Nem is próbálom becsapni magam. Úgyis annyival gyorsabb nálam, hogy mindegy, előtte, vagy mögötte haladok. Mikor hellyel kínál, még feltett szándékom leülni, miután ő is helyet foglalt, de hamar rájövök, hogy ilyesmi nem áll szándékában, úgyhogy inkább félig nekitámaszkodok, felülök az íróasztaláról. Talán ha nem egy fotelből követem figyelemmel a mászkálását, kevésbé érzi kényelmetlenül magát még miattam is. - Csak nyugodtan. De nem számít. Addig maradok, amíg kell. Ugyan szoros az időbeosztásom, de tulajdonképpen Tara is a munkám része. Bár ahogy belekezd, felmerül bennem némi aggodalom, hogy rossz őrzőhöz fordult a problémáival. Talán még nem vagyok elég képzett ehhez. De azért meg fogom próbálni… Nos, ez az egy mondat még édeskevés információ, így ha magától nem részletezné, akkor kérdezek én. - Ez pontosan mit jelent? Akarata ellenére agresszívvá válik, tettleg bántalmaz másokat, vagy esetleg átváltozik az akaratától függetlenül? Vagy „csak” elveszti az uralmat a gondolatai, esetleg a végtagjai felett? Nem akarom lerohanni a kérdésekkel, úgyhogy csak addig sorolom őket, míg nem borítom ki nagyon, vagy amíg nem érzem úgy, hogy már nem kell segítenem a szavak megtalálásában. - Esetleg tudja konkrét kiváltó személyhez, eseményhez, napszakhoz kötni? Színekhez, ízekhez, illatokhoz, érzésekhez? Figyelem ahogy járkál, és azon gondolkozom, hogy tudnám egy kicsit megnyugtatni... Az idegesség mindig a legrosszabb.
Nem, nem kezdem magamtól részletezni, mert fogalmam sincs, hol van a kezdete ennek az őrületnek. Többet meg nem akarok mondani annál, ami feltétlenül szükséges, így is elég kínos számomra ez az egész. A kérdések jók, mert így nagyjából be tudom határolni a történetet is. - Még nem bántottam senkit, de fogok. Tudom. Csak idők kérdése, hogy teljesen bekattanjak. Az "ideges vagyok", az csak enyhe megközelítése a valóságnak. Kétségbeestem, rohadt fáradt vagyok, és tehetetlen, mert amikor elalszok, újra elveszítem az irányítást magam felett. Járkálok fel- alá, az én kezeim is összefonva a mellkasom előtt, és konkrétan a körmömet rágom a hüvelykujjamon. - Volt már példa erre korábban is. A költözés mindig segített, olyankor jobb valamivel, de aztán megint kezelhetetlen lett. És egyszer csak elmúlt... Most meg kezdi elölről. Még csak néhány napja tart, de ez sokkal másabb. Gyorsabb a folyamat. Egyre erőszakosabb. Megdörzsölöm az arcomat. Sminket nem tettem fel, így nem tartok attól, hogy elkenem a szempilla spirált. Bárcsak az lenne a legnagyobb problémám! Jake további kérdéseket tesz fel. Ekkor veszem csak észre, hogyan támaszkodik ott az íróasztalnak, még a kávéjához sem nyúlt hozzá. Úgy néz rám, mint aki arra számít, hogy menten fel fogok robbanni, ami részben igaz is. - Ez nem segít, igaz? - értem ezt a rongyolt idegeimre. - Sajnálom, csak... nem számít. Erőt veszek magamon. Legalább annyit, hogy le tudjak ülni nyugton a székemre, amit egyébként kihúzok az íróasztal mögül. Illetve átrángatom arra az oldalra amerről a rendőrfőnök- helyettes támaszkodik, hogy ne érvényesüljön ez a hülye alá-fölé rendelt viszony, aztán végre leülök. Lábaimat a bokámnál kulcsolom össze. Nem azért, mert így illik, hanem mert nem akarom, hogy rángatózni kezdjenek. A kérdést már innen válaszolom meg. - Igen. - rendben, ez így kevés. - Az érzés a félelem. Rémálmaim vannak ha elalszok, ezért ijed meg ő is... Nem szándékosan akar ő bántani másokat, csak nem tudja megkülönböztetni a valóságot az álomvilágtól, ezért védekezik, ha én nem tudok. Mintha skizofrén lennék. Tudja, mikor az egyik személyiség leblokkol, akkor előtör a másik, a dominánsabb, vagy fordítva. A kiváltó esemény valószínűleg Castor lesz, és ami a kocsimban történt. Komolyabb érzelmi sokkhatás csak akkor ért... de nem akarom azt a dolgot összefüggésbe hozni a rémálmokkal, meg ezzel az őrülettel. Kicsit már remegő kezekkel nyúlok a kávémért. Cukorral, tejszínnel, illemmel nem tökölök, csak felhajtom, mintha egy feles tequila lenne. Csak azért nem iszok alkoholt, hogy ne rontsak még többet a helyzeten, egyébként rohadt jól esne most egy ital. Nem tudom mit mondjak még. Várom, hogy kérdezzen, hisz ő a "szakember", én meg a páciens. Vagy kísérleti patkány, ha úgy tetszik. Mindegy, csak csináljon valamit. Húzzon elő egy varázspálcát, suhintson párat vele, az Harry Potternek is bejött.
Én is tudom, hogy sokszor a kérdések segítenek, hogy belekezdjünk valamibe, amit nem csak nehéz elmondani, de megfogalmazni is rettentően bonyolultnak tűnik, ha nem rögtön lehetetlennek. Kusza, vagy megmagyarázhatatlan érzésekről beszélni mindig iszonyú megterhelő, és mindig bizalom kell hozzá. Reméltem, hogy jók a kérdéseim, elvégre ez a munkám, és mindig jó voltam benne. Ehhez biztosan értek. A válaszaira figyelek, és szerencsére átöltöztem, így könnyű megállnom, hogy elővegyem a jegyzetfüzetemet… Néha bólintok, jelezve, hogy értem, de ha néha elkapja a pillantásom, abból is teljesen egyértelmű, hogy csak rá koncentrálok. Közben erősen gondolkozom, hátha már ennyi információból is össze tudok rakni valami megoldást. - Mit gondol, mennyi idő, míg teljesen bekattan? Megkérdezhetem, hol lakik? Esetleg van valaki, aki nem váltja ki ezt magából a puszta jelenlétével, és magával tud lenni, amikor csak kell? Látom, érzem, hogy nagy a baj. És ha más nincs , akár én is vele maradhatok, míg megtaláljuk a megoldást. Legfeljebb a szabim nem családlátogatásra megy el… Még jó, hogy nem vagyok fogékony mások hangulataira, különben a belőle áradó feszültségtől már én is csupa ideg lennék. - Azt hiszem a költözés nem segít érdemben, csak egy időre szőnyeg alá söpri a porblémát, legalábbis az elmondottak alapján. Semmiképp nem javaslom, hogy elmenjen. Maradjon, mindent megpróbálok, hogy segíthessek. És ha most gyorsabb, legközelebb lehet, hogy átmenet nélkül jön, ha újra megáll valahol… egy másik városban, ahol esetleg senki nem ismeri magát… Mostmár komolyan kezdek aggódni érte. Nem csak a gesztusain, a mozgásán, de a szemében is látom, hogy szenved, hogy fél… Nem csodálom. Én is félnék a helyében. Nem, még nem nyúlok a kávéhoz, mert tényleg minden figyelmem Taráé. A kérdésre halványan elmosolyodom. - Nem valószínű, de talán a feszültsége egy részét ki tudja csatornázni magából a mozgással. Engem nem zavar, ha egy kicsit is segít, csak nyugodtan… Kivárom, míg eldönti, melyik a jobb megoldás. - Próbáljon kicsit megnyugodni. Bármi is a probléma, meg fogjuk oldani. Megígérem magának Mikor leül, én is helyet foglalok az eredetileg felkínált székben. - Megkérdezhetem, milyen rémálmai vannak? Mindig ugyanaz, vagy van benne egy fő motívum, ami mindig azonos? Bármi más, amin el lehet indulni? Mindenesetre az megnyugtató, hogy a bestiája nem a maga akarata ellen dolgozik, és nem próbálja legyőzni, csak meg akarja védeni. Látom, hogy elhallgat valamit, de egyelőre nem akarom ezt a képébe vági, mert lehet, hogy nem ér annyit az egész, hogy kicibáljam belőle a titkát. Ha valami fontos, akkor előbb-utóbb úgyis újra oda lyukadunk ki, és akkor már nem fogja megúszni. De addig kérdezek tovább. - Csak alvás közben veszíti el a kontrollt, vagy ébren is? Milyen jellegű fenyegetésre reagál ennyire vadul a bestiája? Mit érez maga, mielőtt ő megvadulna? Ha felriad – fel szokott? – mennyi időbe kerül visszanyerni a kontrollt? Fájdalmas a folyamat? Most még sötétben tapogatózok, de talán minél többet oszt meg velem, annál előrébb tudunk haladni… Őszintén remélem legalábbis.
Hogy mennyi idő még? Hát ez egy jó kérdés. - Talán pár nap, vagy hét... azt nem tudom. Ez most más, de nem akarom ismételni magam. Azzal nem megyünk sokra. És meglehet, hogy e beszélgetéssel sem. Lehet, hogy hiba volt ide hívni Jake-et? Elvégre azt senki nem garantálta, hogy az őrzők majd tudnak rajtam segíteni. Lehet, hogy nem is lehet? Saját magamat fogom őrületbe kergetni így. Inkább hallgatom a kérdéseket, és próbálom a lehető legőszintébb választ adni rájuk. Ez amolyan orvos-beteg jellegű találkozó. Ha nem mondom el a tüneteket, nem is fog kiderülni, hogy mi a nagy gebasz... Ettől persze még lehet "gyógyíthatatlan" a kór, csak jobb definiálni. - Leggyakrabban egy belvárosi házban alszok- ha kéri a címet is, akkor megadom. - Van egy lakótársam... egy beavatott lakótársam... neki is lenne jobb dolga, minthogy engem pátyolgasson... - elvégre Duncan még csak most lett kinevezve bétaszerűséggé, ott az orfeum is, és amióta ettük azt a retek gombalevest nem is találkoztunk, hogy megbeszéljük... - Tehát azt kell mondanom, hogy nem... mármint nincs ilyen személy. Addig már mi is eljutottunk Duncannel, hogy a költözés nem megoldás. Nem is akarok elmenni. Itt a disco, a ház, Castor, és felmerült egy élet reménye is amit nagyon szeretnék már elkezdeni élni... A maradás mellett szól még az is, amit a rendőrfőnök- helyettes mond. Hálásan nézek az őrzőre, mikor szavát adja arra, hogy segít megoldani. A kedvesnek szánt tekintetből viszont fáradt, üveges pislogás lesz, de szerencsére ezt már nem látja, Mr Westmoreland éppen ekkor foglal helyet... majd magukról az álmokról kérdez. A kezeim megremegnek, így inkább gondolkozni kezdek minthogy elcsukló hanggal makogjak artikulálatlanul. Gondolkozni nem azon kell, hogy mi van az álmokban, azt nagyon jól tudom... Azon kell agyalni, hogy mennyit merjek én elmondani ebből az őrzőnek. A kérdésekkel sokat segít, elmondhatatlanul hálás vagyok a tapintatáért. - Néhány elem ugyanaz... a hangok, az alakok, az érzések. Csupán a környezet változik... Mindig azzal a szobával álmodok amiben alszok, annak minden részletével. Még a félig leengedett roló is ugyanúgy áll az álomban, mint a valóságban is, de tegnap például így találtam meg a tv távirányítóját, ami az ágy alá csúszott egyébként. Talán ezért is ilyen félelmetes, mert maga a helyszín az valóságos... - tűnődök el hosszasan az utolsó momentumon. Erre eddig még nem jöttem rá, ez új felismerés. Elég együgyű, de új. Így könnyebb megérteni. Bár valójában nem félek az álmoktól. Amikor éppen látom őket, akkor igen, rettegek, de itt, most, ebben a pillanatban tudom, hogy nincs mitől tartanom. - Az, hogy mikor leszek újra önmagam, attól is függ, hogy mennyire vagyok fáradt, mert a reakcióidő ugye csökken ha az ember álmos... Változó. Most még kell neki néhány másodperc, de rosszabb napokon percekre is nyúlhat. Nagyon szeretném tudni, hogy mi jár Jake fejében. Vajon totál idiótának néz már? Vagy ahhoz még nem tud eleget? Áhhh! Tényleg kikészítem saját magamat. - Nincs valami pirulája erre? Az egyik filmben voltak olyan kis kapszulák álmok ellen, hogy Freddy Krueger ne szabaduljon vissza a horrorokba... Mindenre nyitott vagyok. Amint a fejem újra húzni kezd, jobbnak látom felállni a székből, és járkálni fel-alá, mint korábban.
Csak úgy megközelítőleg kérdeztem, hogy mennyi idő, nem vártam pontos választ, csak kíváncsi voltam, szerinte mennyi időnk van, és ő hogy érez ezzel az egésszel kapcsolatban. A válaszra bólintok. - Tényleg gyorsnak tűnik… de ez csak azt jelenti, hogy még mindig nem késő megoldani… Azért megpróbálom úgy biztatni, hogy ne is hazudjak. Hazudni ugyanis csak a legvégső esetekben vagyok hajlandó… Sejtem, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat, mikor kétségbe vonja a hasznosságom, hiszen nem tudom azonnal megoldani a problémáját, sőt… lehet, hogy egyáltalán nem tudom. De az biztos, hogy mindent meg fogok tenni, hogy sikerüljön. És neki sem szabad feladnia. A következő válaszra bólintok, bár egy kicsit fura. Úgy tudom, a farkasok nagyon összetartóak a falkaszellem miatt, fura, hogy nincs legalább egyvalaki, aki félre tudja dobni a munkáját, míg tara kievickél a bajból. Persze lehet, hogy senki nem is tudja. Ez azt is megmagyarázná, hogy miért én vagyok itt, és miért nem Mortimer, vagy Eve… Kicsit össze is ráncolom a homlokom. - Én mégis nyugodtabb lennék, ha lenne valaki… Bárki, akiben megbízik. Ha bármikor szüksége van rám, éjjel-nappal hívhat, mindig el tud érni… Ha el kell jönnöm, meg tudom oldani, hívhat nyugodtan… Ha nincs más, akkor én is jöhetek, feltéve, hogy még ezt is rám meri bízni. A hálás pillantástól majdnem zavarba jövök, de csak majdnem, és csak majdnem sütöm el a „nem tesz semmit, ez is a munkám része” címzetű ordas nagy közhelyet. Ezzel nem lehet bizalmat kiépíteni, úgyhogy még bőven időben visszanyelem. Azonnal látom, hogy az álmokkal érzékeny pontra tapintottam, hiszen a keze remegése, a lefelé fordított pillantás elárulja. Talán ha nem lenne gyakorlatom a testbeszéd értelmezésében akkor is feltűnne. - Elmondaná, hogy mit álmodik? Milyen alakokat lát? Valaki, vagy valakik beszélnek magához? Megtámadják, vagy bántani próbálják? Érez mást is a félelmen kívül? Esetleg fájdalmat, vonzódást, szégyent, bűntudatot? Igyekszem nem bombázni a kérdésekkel, és nem zavaró intenzitással faggatózni. Mindezt csak mankónak szánom, és ha úgy érzem nincs már rá szüksége, azonnal abbahagyom. - Esetleg meg tudja mondani, hogy ezek a saját érzései, vagy valaki másé? Ami az uralma visszanyerését illeti, a válasza megnyugtató. Ezek szerint a fenevad nem harcol ellene, és amint eléggé felébred, visszavonul, és átadja a terepet. nem a saját farkasa harcol ellene. - Mindig csak álmában fordul elő? Mikor ébren van, nem lát szokatlan képeket, nem érez oda nem illő szagokat? A kérdésére megcsóválom a fejem. Tényleg sajnálom, de rre így hirtelenjében nincs varázsszer. Ha lenne, akkor is legfeljebb a tüneteket szorítaná vissza, és nem a bajon segítene. Az ilyen tűzoltás pedig mágikus dolgoknál még rosszabb hosszútávon, mintha semmit nem csinálnánk. - Nézze, nem vagyok sem orvos, sem pszichiáter, nem írhatok fel erős altatókat, vagy nyugtatókat. A maguk szervezete úgyis sokkal gyorsabban lebontja az ilyesmit, úgyhogy nem is tanácsolom a használatukat. Azért sem, mert könnyen lehet, hogy ez valami mágikus dolog, és ha megpróbálja elnyomni, csak rosszabb lesz. Higgye el nekem, én megkeserítettem így a saját életemet. Nem, egyáltalán nem nézem idiótának, hiszen nagyon jól tudom milyen, mikor olyasmi történik velünk, amit nem is hiszünk el, nem is akarjuk senkinek elmondani, de mégsem lehet letagadni sem. - A vérfarkasok és sok őrző fokozottan érzékeny a mágiára, úgyhogy esetleg érdemes ezen a vonalon elindulni, ha maga szerint kizárhatjuk, hogy egyszerűen fáradt, és zaklatott mostanában ezért egyszerűen rémálmodik. De azt hiszem, ha ez régi keletű dolog, akkor kizárhatjuk…
- Ön, egymaga biztos nem tudna megállítani. Ahhoz már túl idős vagyok... Éppen ezért ódzkodok a segítségkéréstől... Tudja, olyan ez mint mikor egy kamasz kölyök még ágyba vizel: röhejes. Nekem már nem volna szabad átalakulnom az akaratomon kívül... Ezért sem akarom, hogy az alfám megneszelje ezt amíg nem szükséges. Így viszont már kettőre csökken a lehetséges bizalmasaim száma. Az egyik a lakótársam, a másik Ön... de higgye el, hogy maga nem akar ott lenni mellettem amikor nem vagyok önmagam. - Jesszusom, még csak az kéne, hogy megöljek egy őrzőt! Akkor aztán nyakig benne lennék a szmötyiben... A kérdések amiket feltesz... Hát elérkeztünk a beszélgetés legkellemetlenebb pontjára... Járkálni kezdek az irodában. A helység adta lehetőségekhez mérten a lehető legtávolabb húzódok a rendőrfőnök-helyettestől. Pedig pont hogy az ablakhoz kellene mennem, mert semmi levegő nincs a szobában. Egek! Ez mindig ilyen sz@r? Ez a normális? Mármint, hogy kiver a víz, szorul a mellkasom, ég a torkom, zakatol a szívem... Így még egy átkozott receptet sem tudok lediktálni, nemhogy beszélni neki az álmokról. - Elnyomni? Ön mit nyom el? Tudom, semmi közöm hozzá, de ha Ön karikatúrázza nekem, akkor én is könnyebben beszélek... - igen, az adok-kapok dolog mindig bejön. Pláne akkor, ha a másik olyat oszt meg veled, amivel magad is azonosulni tudsz. Én nem teszem magasra a lécet, már az is sokat jelentene, ha az időjárásról beszél nekem úgy, mintha az hétpecsétes titok lenne. Aha. Az már megtenné.
Nem bírom megállni, pedig a szellemek a tanúim, eszeveszettül próbálom, a válaszára mégis keserűen megrándul a szám sarka. Még mindig nehezen fogadom el, hogy a farkasokkal szemben ennyire kevés vagyok. Akkor is, ha csak segíteni akarok. - Tudom… Pedig szívesen segítenék… De azt hiszem attól még jópár tetoválásnyira vagyok… Lemondóan legyintek egyet. Tényleg nem tudom, hogy tudnék én segíteni, aki ennyire gyenge vagyok hozzá képest. - Nézze, azt hiszem egy darabig muszáj lesz a lakótársának segítenie. Legalább egy-két éjszakát, hacsak valami csoda nem történik, és nem találok rá még ma este megoldást. Látom, hogy hiába a tapitat, a segítő szándékú szűkítő kérdések, nagyon kellemetlen neki a helyzet, az ideges járkálásnál ékesebb bizonyítékra nincs is szükség. Azért a kérdésre nem számítottam. Soha nem szoktam mélyebben beszélni magamról, erről a témáról pedig Eve-en és Anya-n kívül senkinek nem szóltam. De hamar rájövök, hogy szüksége van arra, hogy beszéljek, úgyhogy fel sem merül, hogy megtagadjam a választ… Sóhajtok egyet, és megdörzsölöm a halántékom. - Sokmindent elnyomok, de ami magát érdekli az a mágiaérzékenységem azt hiszem. Sosem hittem a természetfelettiben, vagy a varázslatban. A megérzéseim még nem zavartak, akkor sem, mikor másokénál erősebbnek és pontosabbnak bizonyultak, de amikor elkezdtem látni dolgokat… úgy értem, bevillantak képek, érzések, benyomások, gyors, néha követhetetlen egymásutánban és zavarosan, akkor megijedtem, és egész egyszerűen elfojtottam őket. Iszonyú erősen koncentráltam, hogy ne forduljon elő többé. Rettenetesen féltem, hogyha kiderül, akkor nem lehetek rendőr… Mostmár irtózatos zavarban vagyok, az ölembe ejtett, nyitott tenyeremet nézem pár pillanatig, mielőtt vissza tudnék nézni újra Tarára. - Ennek az eredménye az lett, hogy a „képességem” irtózatos fejfájások képében jelentkezett be erős érzelmi behatásokra, vagy vérfarkasok közvetlen közelében, ha pedig elhivatott őrzővel futottam össze, elsimult, és röpke béke költözött a fejembe. Az okokat csak mostanában tudtam meg, előtte csak a fájdalmat tudtam biztosan, de sosem beszéltem róla, hogy ne rúgjanak ki… Most tanulok együtt élni vele, és irányítani. Még nem igazán megy, de már nem fáj a fejem tőle, csak ha megpróbálom elfojtani… Nem is kell talán mondanom… Tudom, milyen érzés ezzel együtt élni, félni tőle, egyedül lenni vele. És a titkom sem titok többé. Nem kérem, hogy ne mondja tovább senkinek. Ha nem akarja, úgysem fogja, ellenkező esetben pedig kár lenne szót pazarolni rá.
Jake szája fájdalmasan megrándul. Azt nem tudom eldönteni, hogy azért mert nem tud segíteni rajtam, vagy mert nem lenne képes legyőzni, ha a szükség ráviszi. Akármelyik legyen, azon kapom magam, hogy nagyon szeretnék most valami biztatót mondani neki, csak én is le vagyok merülve az ilyesmikből. Ilyenkor pedig az a legjobb ha csendben maradok, különben valami oltári nagy baromság fogja elhagyni a számat, aminek semmi köze a témához, és ami nemhogy javít a helyzeten, de még ront is. Szóval inkább járkálok, és úgy teszem mintha nem is láttam volna az arcán átsuhanó önvádat. Amit eztán mesélt... Ha nem adott témakörben és helyen osztaná meg velem, lehet, hogy nemes egyszerűséggel körberöhögném. Sosem hittem a mágiában, sem a természetfelettiben, de még a megmagyarázhatatlanban sem. Addig nem is hittem el, hogy vérfarkas vagyok, amíg nem éreztem meg a Hold hívó szavát és nem változtam át az első Holdtöltekort miután Cas beharapott. Tudom, hogy van és létezik természetfeletti, de hinni nem hiszek benne. Így ezt a képességet sem értem amiről Jake mesél. Bevillanó képek? Ó, hát azok nekem is vannak, és szerencsére egyre csak gyarapodnak... Bár kötve hiszem, hogy Jake elméje kellemes jeleneteket csalna lelki szemei elé, különben nem arról beszélne miként fojtja el őket, hanem büszkén kihúzná magát, és ecsetelni kezdené a pontos működési elvét. (Nem tudom honnan veszem ez utóbbit.) Mindenesetre mire Jake elhallgat, én azon kapom magam, hogy egy helyben állok az íróasztalom előtt, és várom, hogy folytassa. Eredményképpen néhány másodpercnyi súlyos csend telepedik a szobára, csak a földszinten tomboló zene basszusát hallani (hiába a hangszigetelés, én hallom.) - Gondolja, hogy én is lehetek ilyen mágiaérzékeny? Vagy azt, hogy az álmok nem csupán álmok, illetve eszköz arra, hogy feldolgozzam a valóságot, hanem... Lehet jelentősége is? Vagy összefüggés... vagy bármi arra utaló jel, hogy nem csavarodtam be az évszázadok alatt? Megint csak az arcdörzsölés maradt számomra, és a remény, hogy legalább az őrző nem röhög majd körbe a kérdések miatt. Nehéz úgy jókat kérdezni, hogy halvány milkalila gőzöm sincs a témakörről... Utálok sötétben tapogatózni. Nem, helyesbítek: ezt az egészet utálom úgy ahogy van. - Holtak. Rengeteg halott tetemet látok magam körül. Az álomban. - felsóhajtok, és ha már belekezdtem folytatom is.- Az arcukat nem látom, csak a körvonalaikat, és hogy katonás sorrendben vannak helyezve a padlón, mint valami morbid parketta, én meg rajtuk járkálok mezítláb. A testek hidegek, és kimeredtek már, és iszonyatos szaguk van... Az érzelem ami átjár e közben, az a gyűlölet, bár nem tudnám megmondani, hogy a sajátom, vagy a tetemeké. Vágül valami neszelni kezd a szobában, én vagy arra fordulok, vagy nem, a rohadék mindig a hátam mögött bukkan fel a semmiből. Valamit mondd, de nem hallom, csak a hidegét érzem, mintha fagyos levegőből lennének a szavak, vagy nem tudom... A legvégén meg minden előzetes figyelmeztetés nélkül megragad a vállaimnál fogva és beleüvölt a fülembe... Ez az utolsó jelenet rémiszt meg leginkább, pedig már az álom elején tudom, hogy mi lesz a vége, mégis ránk hozza a frász. - alaposan szemügyre veszem a férfit, csak hogy megközelítőleg fel tudjam mérni: szerinte kötözni való bolond vagyok-e... Nem lepődnék meg. Ez így elmesélve, az álom hatásaitól rohadt távol, kicsit sem tűnnek félelmetesnek. Pláne nem annyira, hogy csak úgy átalakulgassak miatta... Tehát mégis deffektes vagyok. Hurrá!
Eszemben sem volt tarát félrevezetni az önkéntelen kis rándulással. Nem mondanám semmi pénzért, hogy nem tudok rajta segíteni. Ennyi után még nem. Nem az a fajta vagyok, aki könnyen feladja. Amíg látok bármi lehetőséget, addig biztosan mindent megpróbálok, ha egyszer megígértem. Persze ő még nem ismer engem igazán. Ha Tara most bármilyen módon számomra negatívan reagált volna erre a vallomásra, akkor biztosan soha többé senkinek nem mondom el, történjen bármi. Igazából kicsit még így is tartottam tőle, hogy bolondnak néz, pedig azt még el sem mondtam, hogy az ő életéből is láttam pár képet. Persze azok sem az én személyes kívánságaim voltak. Még én sem értem pontosan ezt a képességet, de igyekszem megtanulni, és közben nem teljesen elveszíteni a józan eszem és a szkepticizmusom a mágiával szemben. Azt mindenesetre látom, hogy ha mást nem is értem el, a szavaim lekötik. A kérdésre nem tudok teljesen egyértelmű választ adni, de azért megpróbálom elmagyarázni. - Biztosan mágiaérzékeny, mert a vérfarkasok maguk is telítve vannak mágiával. Valószínűnek tartom, hogy magánál nem úgy működik, mint nálam, mert én ezeket csak ébren látom, de az eddigiek alapján azt mondanám, valószínűleg valami mágiával kapcsolatos dolog van a háttérben… És ha igazam van, akkor a dolog megoldható. Az ára kérdéses, de megoldható. - Ha mágikus, akkor biztos, hogy jelentősége van. Próbálhat valaki segíteni, csak maga nem tudja, hogy engedje közel, vagy nem is akarja, de ártó szándéka is lehet. Nem hiszem, hogy becsavarodott… ~Évszázadok… sosem fogom ezt megszokni.~ Tara annyival többet látott már nálam a világból. El sem tudom képzelni, milyen lehet évszázadokon át élni, és semmit nem változni. Legalábbis külsőre nem. Mikor végül rászánja magát, hogy megossza velem az álmát, kizárok minden más gondolatot, nyitok a megérzéseim felé, engedem, hogyha kaphatok segítséget, akkor az szabad utat kapjon. És ahogy Tara mesél, a kép felvillan előttem is a szobáról, a tetemekről. Nem lehet túl régi kép, mert ez a szoba szerepel benne a katonás rendbe fektetett holttestekkel, Tarával, a háta mögött megrezzenő árnyékkal. De én sem látok sokat abból, aki mögötte lopakodik, mert a kép már el is tűnik, helyette hirtelen, a pillanat tört része alatt átvillan rajtam a félelem, és a gyűlölet is, amit éppen akkor említ, hogy bele is borzongok. Mikor Tara befejezi, megrázom a fejemet, hogy kirázzam belőle a borzalmas álom lenyomatait, és megdörzsölöm a halántékom. Láthatja rajtam, hogy egyáltalán nem nézem bolondnak, és nevetni egyáltalán nem jut eszembe. Bár ez nem látszik, de a karom libabőrös, és én is a rémálom hatása alatt vagyok. És mintha még most is itt lenne a rémálom árnyéka… Brrrrrr. Elég hátborzongató. - Meg tudja mondani esetleg, hogy milyen az érintése ennek a valaminek? Anyaginak érzi, mint az enyémet érezné, vagy sokkal… - keresem a szó, de nem találom a megfelelőt, jobb híján mondok valamit, ami talán segít – képlékenyebbnek? Esetleg emlékezteti valakire, akit ismer, vagy ismert? Milyen érzése van vele kapcsolatban? Megtámadni próbálja magát, vagy megértetni magát, felhívni a figyelmét? Felriad tőle, ahogy a fülébe üvölt, vagy álmodta tovább bármikor? Van egy ötletem, mert elég intenzíven csatornázódik át rám ez az egész, ha hagyom, de még nem merem felajánlani a próbát…
Bárcsak egy próféta szólna Jakeből! Ha mágiaérzékeny lennék, és a rémálmok is mágikus eredetűek, úgy orvosolni is lehet azt mágiával. Nekem legalábbis így tűnik logikusnak. Csak tudnám, hogy ez esetben mit kell érteni mágia alatt... Ez valami rontás amivel az állítólagos boszorkányok dobálóznak, vagy mi a fene? Úgymond különleges képesség nem lehet, hisz se előre se hátra nem megyek a monoton rémálommal, szóval ezt a feltevést még valahogy csírájában fojtom el. De akkor mégis mi ez? Most, hogy legalább a "őrült- nem őrült" kérdés megválaszolódott, kismillió másik üvölt fel bennem. - A segítő szándékot már most kizárnám. Hogy lehetne jó valami, ami ennyire... gáz? Ellenben van arra tippem, hogy ki lehet az, már ha személyekre vonatkoztatunk. - most így visszaemlékezve nagyon lassúnak tűnik az álom, de amikor álmodom, minden nagyon gyorsan történik. Annyira, hogy még egyszer sem jutott eszembe megfordulni, amikor megérzem magam mögött az alakot. Nahde megint olyasmikre gondolok, amit érdemesebb lenne kimondani hangosan is, így szavakban folytatom. - Lehet, hogy ez a kulcs? Úgy értem, annyira biztosra veszem, hogy az előző alfám az alak, hogy eszembe sem jut megfordulni. Az álmokkal minden esetben feldolgozunk valamit... Van, hogy csak pörögnek a képek, mint egy film, és ez önmagában már elég is. De visszatérő álmoknál gyakran szembe kell néznünk valamivel ahhoz, hogy 100 százalékos legyen a feldolgozottság. Eddig arra gondoltam, hogy van ott még valami, talán a padló alatt, vagy a másik helységben, ezeket gyakran keresgélem is, tudatosan. Viszont az alakkal még sosem néztem szembe;mert amíg csak kering a helységben, addig hiába tekergetem a fejem, ő mindig a hátam mögött van, de mire felzárkózik mögém, megbénít a félelem, az események pedig felgyorsulnak. Ennyi lenne az egész? Nézzek szembe Toddal az álomban? Egy porcikám se kíván találkozni vele, de ha látnom kell még egyszer a pofáját, ahhoz hogy megnyugodjak, azt zokszó nélkül kibírom. Még arcon is köpöm a rohadékot. Már megtehetem, nem tud ártani nekem. Igen, szép-jó-egyszerű elmélet ez, de akkor mi a fészkes fene van a mágiához? Vagy mégsem mágikus dolog ez, hanem szimplán emberi? - Huh, hát nem tudom... Nem figyeltem arra, hogy milyen az érintése. Annyira hirtelen történt mindig, és rögtön fel is ébredek ezt követően. Sosem álmodtam tovább... Nem hát, mert ez a kulcs! - ez utóbbit szinte már vidáman mondom. Jó kedvem ugyan nem lett a felismeréstől, de iszonyatosan megkönnyebbülök tőle. Már csak arra kell rájönni, hogyan győzzem le azt a félelmet, ami megbénít, és megakadályoz abban, hogy szembe nézzek Toddal. (a felől semmi kétségem nincs, hogy vele álmodok. Fogalmazzunk úgy, hogy mély nyomot hagyott bennem...) - A végére akarok járni... Most azonnal. - és már szökkenek is a kabátomért meg a táskámért. - Öhm... velem jönne?
Szerintem megoldható, bár szerintem megoldható minden, és a világot is meg lehet váltani akarata ellenére, csak elég erősen kell akarni, szóval talán nem n vagyok a megfelelő ember arra, hogy racionálisan felmérje a lehetőségeket. Mindenesetre én vagyok itt, és amíg ez nem változik, Tara reménykedhet. A kérdésére megrázom a fejem. - Lehet, hogy maga miatt nem haladnak semerre. Az én mágiaérzékenységem segítő típusú, de évekig csak kellemetlenségeket és gondot okozott, mert nem hagytam, hogy közel kerüljön hozzám. Persze nem biztos, hogy magánál is így van… Még azért eléggé sötétben tapogatózom. - Úgy gondolja, hogy tudja ki az, akivel minden éjszaka álmodik? Él még az illető? Ez azt hiszem egy elég fontos kérdés, bár ha logikusan végiggondolom azért annyira nem segítene sokat, de mégis úgy érzem, hogy fontos, és az elmúlt hónapokban megtanultam hallgatni a megérzéseimre. A lelkesedését nem akarom letörni, és a válaszban sem lehetek biztos. Több, mint valószínű, hogy a kulcsfigura az az alak, de távolról sem vagyok benne biztos, hogy elég lenne szembenézi vele. - Szerintem ha sima rémálom lenne, akkor nem próbálná ennyire megvédeni a bestiája, de ez is csak feltételezés. Azt hiszem egy próba nem árthat… Legalább azt megtudnánk, hogy kivel is áll szemben, vagy kivel nem… Na jó, ez így nem teljesen pontos, mert nem feltétlenül kell, hogy az feleljen a rémálomért, akit lát benne, de először induljunk ki ebből, és később még bonyolíthajuk. - Esetleg ha újra ezt álmodja, megpróbálhatna minél jobban megfigyelni mindent, azt az alakot is, bár tudom, hogy ez nagyon nehéz ilyen érzelmi nyomás alatt… A rádöbbenést viharos készülődés követi, én pedig nem próbálom meggyőzni róla, hogy ez butaság. Miért is próbálnám? Akár neki is igaza lehet. A kérdésre már fel is kelek a székről, és a vállamra kapom a kabátom. - Természetesen, indulhatunk… A többi kérdésemet már menet közben fogom feltenni, de csak akkor, ha nincsenek körülöttünk. - Mondja… Miért pont az előző alfájára gondol, hogyha megpróbálja kitalálni, ki szerepel így az álmában? Milyen ember volt? Vagy tett valamit? Szörnyű gyanú kezdett bennem motoszkálni, de ha egyenesen rákérdezek, akkor egyrészt lebukom, másrészt meg szörnyű tapintatlanság lenne olyasmibe beletenyerelni, amihez semmi közöm tulajdonképpen.
Már teljesen biztos vagyok abban, hogy az én visszatérő rémálmomat nem lehet egy lapon említeni Jake... képességével, amiről egyébként nem sokat tudok, de annál jobban érdekel. Később mindenképpen szeretnék visszatérni rá, ha lesz kedve mesélni róla bővebben is. Addig viszont itt a saját nyomorom, és amíg az nem látszik rendeződni, attól tartok, nem tudnék elég figyelmet szentelni Jakere, és a képességére. - Ó, ha az akire gondolok, -márpedig biztos, hogy az- szóval, ő már nagyon rég halott. - nem elég rég... de ezt nem teszem hozzá, ahogy a kikívánkozó "rohadék" jelzőt sem. A farkasom reakciója pedig valószínűnek tartom, hogy akkor is hasonló lenne, ha maga Szent Péter sutyorogna nekem az álomban. Vagy Michael Jackson. Ez utóbbit még bírnám is, a Thriller valami hatalmas volt! Kabát, táska, slusszkulcs, laptop összecsuk, kávés csészék tálcára, és már mehetünk is. - Éppen ezt akarom tenni Mr Wesmoreland. Ez lesz a kulcs, tudom. Ha szembenézek a rohadékkal. - iszonyat elszánt lettem hirtelen. Elszánt és megkönnyebbült. Fel sem merül bennem a lehetőség, hogy netán tévedek. Tanultam már erről is az egyetemen, biztosra veszem, hogy nincs ebben semmi mágia, csak a saját félelmeim. Ez mindent megmagyarázna. Régen azért álmodtam ezeket, mert akkor dolgoztam fel a történteket. Most pedig, hogy Castorral közel kerültünk egymáshoz, feltörtek a félelmeim is. Hogy pontosan mitől félek, azt én sem tudom, de biztosan erről lehet szó. Jake szól, hogy indulhatunk, én pedig mint akit puskából lőttek volna ki, máris lent vagyok a raktár ajtajánál. Megvárom míg ő is leér, csak aztán lépünk a vendégtérbe. Még berakom a pult mögé a tálcát azokkal a kávés csészékkel, elköszönök, aztán a kijárat felé evickélünk a rendőrfőnök helyettessel. Felötlik ugyan bennem, hogy írok egy sms-t Duncannak. Csak hogy tudja: nem hozzá megyek ma haza, de mire kiérünk a parkolóba, és Jake felteszi a következő kérdéseket, már el is felejtem... A választ kikerülöm. Hazudni nem akarok, de az igazságot sem osztanám meg vele. Túl nagy a szégyen, és így is túl sokan tudnak már róla. Szeretném már elfelejteni. - Az én kocsimmal megyünk, vagy a magáéval? - hoppá... Jake már bevonta egyszer a jogsimat, én meg fuvart ajánlok? Bocsánatkérően pillantok rá. - Már van legális jogsim is... - oké, ez rossz téma. Inkább terelek. - Egyébként hozzám meggyünk.
Fel sem merül bennem, hogy Tara komolyan érdeklődik a képességem - milyen furcsa így nevezni a korábban egyszerű fejfájásnak gondolt jelenséget! – után. Valószínűleg lesznek kellemetlen pillanataim, ha erről kell beszélnem, de a bizalomért bizalom jár… A válaszra bólintok. Ha az illető tényleg az, akinek tara gondolja, akkor szűkültek a lehetőségek, feltételezve, hogy a dolog mágikus eredetű. Ha simán pszichés, akkor sem biztos, hogy egyszerűbb dolgunk lesz vele, de legalább nem annyira veszélyes. De legalább már lelkes, és nem tűnik olyan elveszettnek. A tettrekészsége hirtelen saját magamra emlékeztet. - Legyen igaza! És ha tudok, akkor segítek magának szembenézni vele… Egyáltalán nem tűnök szkeptikusnak a dolog kapcsán. Én még csak a vállamra kapom a kabátom – pedig nem vagyok lassú egyáltalán – de Tara már robog is lefelé, úgyhogy én is megszaporázom a lépteimet. Természetesen észreveszem, hogy nem válaszol a kérdésemre, és ez csak megerősíti a gyanúmat, de tartom magam hozzá, hogy nem buktatom le magam, amíg nem muszáj, és nem ártom bele magam olyasmibe, ami nem tartozik rám, bármennyire is szeretném. Afene, ha már egyszer kénytelen vagyok hinni a természetfelettiben, utána kéne nézetnem az előző életeimnek, vajon voltam-e valaha valami elcseszett lovagféle. A kérdéssel nagyon elszólta magát. Én megbíztam benne, és tessék, máris a pofámba csapják, mekkora palimadár vagyok. Tuti tollas a hátam! - Ha jól emlékszem egy évre mindenféle vezetéstől eltiltottam, és maga ígéretet tett rá, hogy betartja… Legális jogsi ide, vagy oda, ez azért fájt. De úgy kell nekem minek bízom meg mások adott szavában. Ahh, még mindig túl könnyen megvezethető vagyok. Mikor lesz vajon belőlem is kiégett, cinikus zsaru, aki soha senkinek nem hiszi el még azt sem, amit az illető kérdez? Ha így haladunk, előbb-utóbb megkopik a kedves gesztusok és ragyogó női szemek varázsa… - Az én kocsimmal megyünk… Ez nem kérdés volt, és nem is javaslat. Ha szüksége van valamire a sajátjából, akkor megvárom, míg kiveszi, addig kinyitom az öreg, szürke Mitsubishi utasoldali ajtaját, aztán én is beszállok, és beindítom a motort. - Mondja, merre menjek… Bekapcsolom a lámpákat és sebességbe teszem az autót, aztán megyek, amerre Tara navigál.
Egy segítőkész fiatalember a disco vezetőjének irodájához vezetett, semmi konkrétat nem tudtam, csak annyit, hogy az illető egy nő és ő vezeti ezt a szórakozóhelyet nem olyan régóta. Kicsit izgultam, mert egy állásinterjún mindenféle kérdést feltesznek, nekem pedig papírom nincs a felszolgálásról , csupán csak gyakorlattal rendelkezem. Ott toporogtam az ajtaja előtt és bekopogtattam, majd türelmesen várakoztam, s azon gondolkodtam, hogy vajon hányan jelentkezhettek rajtam kívül erre az állásra. Liutól azt is tudtam, hogy van egy ilyen szórakozóhelye a falkájuknak, s valamiért úgy éreztem, hogy ez lenne az, ugyanis megéreztem a farkasok jelenlétét. Tartottam attól, hogy nem kapom majd meg az állást úgy, hogy én nem tartozom sehová sem, de reménykedtem is, hisz szükségem volt állásra, hogy el tudjam tartani magam a városban. Míg elmélkedtem, váratlanul nyílt az ajtó, egy viszonylag jóképű fiatal férfi lépett ki rajta, kicsit összeráncolta a szemöldökeit, mikor rám nézett, majd tovább sétált, én pedig megláttam odabent egy nőt. - Elnézést, az álláshirdetésre jelentkeznék. - Félig átléptem a küszöböt, remélve hogy beljebb hív és beszélhetünk a munkáról.
Ez a nap is kábé úgy telik eddig, mint a többi. Dolog alig akad, mert a szekér szinte magától megy, csak némi könyvelés, és az állásinterjúk tartanak itt. Az előbbivel majdnem kész vagyok, az utóbbira pedig adok még egy órát, aztán megyek a szállodában Castorhoz. Ha addig jön valaki, míg nem vagyok itt, majd egyeztetünk másik időpontot telefonon. Éppen a Pepsi cola-s ügynök srác ül velem szemben, és szinte már gusztustalan rámenősséggel próbálja rám tukmálni, hogy csakis az ő termékeit forgalmazzam a discoban "üdítő" címszó alatt az ital lapon, mert hogy a Coca és a Pepsi sosem fért meg egymás mellett egy helyen. Francokat... Azt nem kötöm az orrára, hogy a Pepsi kólától konkrétan hányingerem van, de kicsit erélyesebben közlöm vele, hogy vagy visszavesz a csaholásból, vagy nem hosszabbítok szerződést vele, és nem hogy mindkét terméket forgalmazom, hanem Pepsit egyáltalán nem fogok. Azt hiszem, megértette... A legkedvesebb műmosolyommal búcsúzok el tőle egy éppen következő felvételi beszélgetésre hivatkozva. Persze a farkassal nem beszéltünk meg időpontot, de a jelenlétét/közeledtét érzem, és ez pont kapóra is jött. Szóval a srác elmegy, az ajtóban pedig ott áll a lány, aki valóban állásinterjúra jött. Remek! - Szia! Kerülj beljebb. A lány pislákoló energiái megsúgják nekem, hogy ő még bizony kölyök. Ez még nem feltétlenül kizáró ok, de felvet néhány kérdést. Ha közelebb jött az íróasztalhoz, bemutatkozok neki, majd intek a szék felé az asztal velem átellenes oldalán, hogy ott foglaljon helyet. Megkérdezem, hogy kér-e inni valamit, és amennyiben a válasz igen, máris hozatom fel az emeletre. Idefent csak mogyoró van, és egy kis üveges ásványvíz, amibe már beleittam, szóval azzal nem kínálom meg. A mogyorós tálat viszont közelebb teszem hozzá, hogy egyen belőle ha kér. Ha túl estünk a formaságokon, akkor kérdezek. De egyelőre még nem a munkával kapcsolatban. - Mióta vagy farkas? - végülis ez a meló szemszögéből épp oly fontos lehet... Ez egy disco, többnyire részeg ifjúsággal tömve, akik elég... bevallom, én is szívesen megcsapnám egy- némelyiket. Tehát ez a kérdés nagyjából annyit tesz: mennyire képes kontrollálni magát. - A nemződ is a városban van? - ez meg inkább azért fontos. hogy nem-e a helyiek falkájában van. Ha a lányt megfelelőnek tartom a munkára, és alkalmazom, akkor nem a jetik falkáját támogassam már...
Megláttam a fiatal nőt, aki talán csak pár évvel tűnt idősebbnek, de érdekes módon ugyanolyan erőket éreztem felőle, mint korábban Olen felől, amiből arra tudtam következtetni, hogy talán ő is egy idősebb farkas. Ismét volt bennem némi félsz, hisz már két olyan beszélgetésen is átestem, ami alapján tudtam, hogy bizony ebben a városban rám veszélyek várhatnak, főleg, ha egyedül maradok. Kezdtem úgy érezni, hogy akárhová lépek, mindenütt farkasokba botlok, ez pedig valamilyen módon zavart, pláne úgy, hogy senkihez sem tartoztam. Éppen ezért egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy minél előbb csatlakoznom kellene valahová és már tudtam is, hogy hová, csak azt nem, hogy erre mikor lenne lehetőségem. - Köszi - Rámosolyogtam, tudtam jól, hogy az első benyomás milyen fontos, főleg, ha egy állásinterjúról van szó. Határozottan sétáltam be az irodájába és mikor hellyel kínált, leültem vele szemben. - Köszönöm, egy pohár ásványvizet elfogadok. - Bár nem azért érkeztem, hogy egyek vagy igyak, kicsit kiszáradt a torkom, és nagyon jól esett volna egy pohár víz. Főleg akkor, mikor rákérdezett bizonyos dolgokra...Felvontam a szemöldökeim, éreztem, hogy így nem lesz könnyű a városban élnem és maradnom, ha állandóan kiderül rólam mindez. Mintha a homlokomra lenne írva, persze, tudtam jól, hogy a farkasok megérzik egymás jelenlétét. Bevallom, kicsit izgultam, nem az interjú miatt, hanem azért, hogy most vajon majd mi lesz a sorsom. Vajon mikor tépi le a fejemet valaki, csak azért, mert az vagyok, ami. - Éreztem, hogy ez is kérdés lesz. - Mosolyodtam el halványan, majd visszapillantottam a nőre. - Alig pár hónapja...és nem, nincs a városban, még csak a nevét sem tudom annak a pasasnak, aki miatt most az vagyok, ami..- Sóhajtottam egyet, érezhette, hogy én azért nem repestem az örömtől, hogy farkas lettem, hisz nekem egyelőre nem volt semmi hasznom belőle, és még csak boldogságot sem okozott a helyzet. - És nincs, még sehová sem tartozom. - Előztem meg a kérdését, hisz biztos voltam abban, hogy az lenne a következő. - Viszont találkoztam valakivel, aki megígérte , hogy elvisz egy Castor nevezetű férfihez, aki talán befogadna a falkájába. - Ez már kicsit bizonytalanabbul hangzott a számból, de kizárólag azért, mert nem tudtam, mi lehet annak a találkozónak a következménye, hogy vajon fej nélkül, vagy épségben távozom majd. - Te is abba a falkába tartozol?- Rákérdeztem, bár volt egy megérzésem, ezzel kapcsolatban, hisz Liu említette, hogy az egyik disco az övéké, és eddig ezt az egy normális szórakozóhelyet találtam a városban, ami disconak nevezhető.
Érzem a lány izgatottságát, a félelmét (bár nagyon halvány). A pajzsom nincs felhúzva, így ő is érezheti az én aggodalmamat érte miután közli, hogy nemzője gyakorlatilag nincs. Rossz szándék viszont akkor sem lenne bennem, ha a lány a hegyiek hiperképzett kéme lenne, mert p elsősorban még "csak" egy kölyök. Eszem ágában sincs bántani. - Sajnálom. Meg kellett kérdeznem... Érezném rajta, ha a helyiekkel lenne, és sokat jelent az is a beszélgetés végkimenetele szemszögéből, hogy felsejlik rajta Liu illata is. Azon kapom magam, hogy nagy erőkkel fojtom el a görbülni akaró vigyoromat. Rég nem találkoztam már a kölyökkel. Hiányzik már nagyon. Amikor Castor neve is elhangzik, már meg se próbálom elrejteni a mosolyom. Tehát Liu be akarja szervezni? Amennyire tudom, most jó viszonyban vannak az alfával, de... nem is tudom. - Én is közéjük tartozom. - bólintok egyet, ezzel is helyeselek serényen. Kérdéseim, esetleg tanácsaim lesznek még Chantalnak ezzel kapcsolatban, de előbb azt intézzük el, amiért ide jött, hisz a további témával kapcsolatos kérdésekre nem biztos, hogy szívesen válaszolna, a tanácsaim, meg lehet, hogy nem érdekelnék, és a lány amúgyis csak állásinterjúra érkezett. - Hány éves vagy? Korábban dolgoztál már vendéglátásban? És ha igen, milyen munkakörökben, és mennyi ideig? - visszafogott, de barátságos hangnemben kérdezem őt. Nem tartom magamat bunkó főnöknek, de szerencsére ebben egyet is értünk az alkalmazottakkal. (Jó a hallásom.)
Tudhattam volna, hogy nem úszom meg ezeket a kérdéseket, de annyira nem is bántam. Tara egyáltalán nem tűnt veszedelmesnek, igazán kedvesen fogadott és normálisan hallgatott végig, amit magamban értékeltem is. - Semmi baj, legalább elmesélhettem valakinek. - Halványan elmosolyodtam, miközben ujjaimat egymásba fűztem. Nem izgultam az állásinterjú miatt, inkább csak a szituáció és az érdekes kérdések váltottak ki belőlem némi visszahúzódást. Mikor kérdésemre választ kaptam, elmosolyodtam, leesett a vállamról a teher és már nem kellett attól tartanom, hogy esetleg két tűz közé kerülnék. Vártam már, hogy végre rátérjünk a lényegre, de persze egy szót sem szóltam, nem akartam türelmetlennek tűnni, csak reménykedtem abban, hogy nem talál majd semmilyen kifogást és bíztam benne , hogy végre szerzek egy állást. - Huszonöt vagyok és dolgoztam már pultosként egy discoban és egy night klubban. Táncoltam is...- Kezdtem bele és itt jött el az a pillanat, hogy kimondjam, vagy ne , de úgy döntöttem, hogy miért ne. Nem vagyok rá túl büszke, de nem is szégyenlem, hisz kizárólag tánc volt. - sztriptíz tánc...- Tettem hozzá és gyorsan meg is köszörültem a torkomat, reméltem, hogy nem fog elkönyvelni valami rossz életű nőnek, mert azt mindig is utáltam, ha megbélyegeztek és sajnos, elég sokszor fordult elő ez velem. - Pár hónapja nincs munkám, de tapasztalatom az van és én nagyon szeretnék itt dolgozni. - Megeresztettem felé egy mosolyt és bíztam benne, hogy nem lesz kekeckedő típus. Elsőre szimpatikusnak tűnt, épp ez miatt úgy gondoltam, hogy jó főnök lenne.
Különösebben nem renget meg az információ, hogy sztriptízelt. Az egyik lány aki itt dolgozik, két hónapja még bejegyzett prostituált volt. Egy másik meg korábban hajléktalan. Két alkaromat elfektetem az asztalon, a kezeimet egymásba kulcsolom, és valamivel előrébb is dőlök, hogy választ adjak neki. Látom rajta, hogy tart attól, hogy mit fogok én mondani erre (mint esetleges munkaadó). - Nem érdekel, hogy mit csináltál korábban. Ha értesz a munkához, te is lehetsz a hónap dolgozója ugyanúgy, akár a többiek. Tartok egy kis szünetet, míg kigondolom, hogyan legyen tovább. A lány rátermettnek tűnik, ápolt és csinos. Az első teszten átment, ez világos. Hogy mennyire bírja a strapát, és kontrollálni a bestiáját, az már fogósabb kérdés. Rendben, most itt vagyok, és ha érzem, hogy meg kell zabolázni, akkor képes leszek nyugalmat kényszeríteni rá, de nem lehetek itt mindig. Döntöttem. - Egyből a mély vízbe doblak. Tiéd a péntek és a szombat éjszaka a pult mögött. Csak egy társad lesz, illetve egy mosogató lány is, de durva pörgés lesz, arra készülj fel. Mivel ez próbaidő, a jattot nem kapod meg, a béred viszont ugyan annyi lesz, mint a másik pultosé. Ha túléled te is, és a vendégek is a hétvégét, és még mindig lesz kedved itt dolgozni, akkor felveszlek, és onnan kezdve már a jattot is megtarthatod. - ami egy jó hétvégén körülbelül a napi bére kétszeresét jelenti. - ... és a havi nettó bevétel 10%át is elosztom a dolgozók között. - ami meg körülbelül egy heti keresetét jelenti fejenként, ha jól számoltam. Még nincs egy hónapja, hogy én viszem a boltot, nah... Szóval hangosan nem vallok színt az összegről, különben megy majd a sírás-rívás arról, hogy "miért csak ennyi?!" - Mikor mész Castorhoz?
Csöndben figyeltem a hely tulajdonosát, s reméltem, ő lesz jövőbeli munkaadóm, ugyanis, az előz hely, ahol jártam, botrányos volt...Annak a kocsmának a tulajdonosa egy köpcös, nagy hasú és hagymaszagú fickó volt, aki már belépés után a dekoltázsommal volt elfoglalva, és beszélgetés közben egyáltalán nem pillantott rám.~Ezen a helyen legalább nem lennék kitéve molesztálásnak vagy munkahelyi erőszaknak.~Elgondolkodtam egy pillanatra, majd felpillantottam Tarára és elmosolyodtam a szavait hallva. - Értem, persze, ez így korrekt. - Bólintottam, majd figyelmesen hallgattam őt tovább, egyáltalán nem tűnt túl veszélyes munkaadónak, sokkal inkább barátságos és megértő főnöknek, amire éppen szükségem volt. - Rendben, ez jól hangzik és köszönöm szépen a lehetőséget. - Rámosolyogtam, igazából nagyon is örültem, de nem akartam ujjongva felpattanni, mert féltem, hogy majd rossz néven veszi és esetleg idiótának titulál, ezért próbáltam csöndben örülni a ténynek, hogy lehetőséget kaptam egy munkára. - Nagyon jó, bízhatsz bennem, már alig várom, hogy kezdjek. - Mosolyom kiszélesedett, de a következő kérdéstől el is halványodott, s már a név hallatán is rám jött a frász, ugyanis Liu nem sok jót említett a fickóról. - Ha minden igaz, még ma délután, feltéve, ha nem jön közbe semmi...Liu megígérte, hogy előtte valamilyen formában értesít és szól Castornak az érdekemben. - Halványan mosolyogtam, majd sóhajtottam egyet. - Bevallom, kicsit félek és...ami azt illeti, elég kellemetlenül érzem magam, hogy ilyen helyzetbe csöppentem, hogy nem tartozom sehová. - Kicsit elszomorodtam, tényleg rossz érzés volt, de legalább volt lehetőségem arra, hogy változtassak a helyzeten. - Akkor...most elmehetek? - Pillantottam rá kérdően, nem tudtam, hogy lenne-e még megbeszélni való a munkával kapcsolatban, vagy sem.
Érzem az energiáiból mennyire örül a lehetőségeinek, ellenben az arcán csak egy vidám mosoly ül. Nem nézném le, ha táncra perdülne, vagy a nyakamba ugrana. Az öröm egy alapvető emberi tulajdonság. Ha elítélném ezt, akkor sem Chantallal lenne a baj, hanem velem. Nem is kevés. Számomra tehát ebből az örömből, illetve amit mutat belőle, csak annyi jön le, hogy a lánynak van sütnivalója. Nem is kevés ami azt illeti... Nos, valahogy túl kellett élnie az utóbbi hónapokat... Vajon mindvégig egyedül volt? Nem segítette senki? Millió kérdés merül fel bennem a másodperc töredéke alatt, de nem merem feltenni őket. Nem elmarni akarom a lányt, hanem... segíteni neki? Hogyan is jutottam erre a pontra? Nah ez jó kérdés. Szóval még ma elmegy Castorhoz... - Ha megengedsz egy tanácsot... Légy hozzá őszinte, mert kiszagolja, ha nem vagy az vele, de ne provokáld. Elég... konzervatív, már ami a vezetést illeti. - és akkor még finoman fogalmaztam. Nahde mit is jelent ez? - A kölyök, az kölyök a szemében. Nem vár el tőlük többet annál mint amire korukhoz mérten képesek lehetnek, de azt igen, hogy legyenek tisztában vele hol van a helyük. Szóval... ne szájalj. Nem mintha ezt nézném ki belőled, ne érts félre, de Castor... hát ő érdekes dolgokat hoz ki az emberből... Ellenben átkozottul jó vezető. - és már alig várom, hogy vele legyek, tehát amikor a lány rákérdez, hogy mehet-e, én bólintok, és felállok, hogy kikísérjem az ajtóig. - Akkor péntek este 9-kor itt. Az nem számít miben jössz, egyenruhában dolgoznak a pult mögött...
Kezdőlap
