Egy segítőkész fiatalember a disco vezetőjének irodájához vezetett, semmi konkrétat nem tudtam, csak annyit, hogy az illető egy nő és ő vezeti ezt a szórakozóhelyet nem olyan régóta. Kicsit izgultam, mert egy állásinterjún mindenféle kérdést feltesznek, nekem pedig papírom nincs a felszolgálásról , csupán csak gyakorlattal rendelkezem. Ott toporogtam az ajtaja előtt és bekopogtattam, majd türelmesen várakoztam, s azon gondolkodtam, hogy vajon hányan jelentkezhettek rajtam kívül erre az állásra. Liutól azt is tudtam, hogy van egy ilyen szórakozóhelye a falkájuknak, s valamiért úgy éreztem, hogy ez lenne az, ugyanis megéreztem a farkasok jelenlétét. Tartottam attól, hogy nem kapom majd meg az állást úgy, hogy én nem tartozom sehová sem, de reménykedtem is, hisz szükségem volt állásra, hogy el tudjam tartani magam a városban. Míg elmélkedtem, váratlanul nyílt az ajtó, egy viszonylag jóképű fiatal férfi lépett ki rajta, kicsit összeráncolta a szemöldökeit, mikor rám nézett, majd tovább sétált, én pedig megláttam odabent egy nőt. - Elnézést, az álláshirdetésre jelentkeznék. - Félig átléptem a küszöböt, remélve hogy beljebb hív és beszélhetünk a munkáról.
Ez a nap is kábé úgy telik eddig, mint a többi. Dolog alig akad, mert a szekér szinte magától megy, csak némi könyvelés, és az állásinterjúk tartanak itt. Az előbbivel majdnem kész vagyok, az utóbbira pedig adok még egy órát, aztán megyek a szállodában Castorhoz. Ha addig jön valaki, míg nem vagyok itt, majd egyeztetünk másik időpontot telefonon. Éppen a Pepsi cola-s ügynök srác ül velem szemben, és szinte már gusztustalan rámenősséggel próbálja rám tukmálni, hogy csakis az ő termékeit forgalmazzam a discoban "üdítő" címszó alatt az ital lapon, mert hogy a Coca és a Pepsi sosem fért meg egymás mellett egy helyen. Francokat... Azt nem kötöm az orrára, hogy a Pepsi kólától konkrétan hányingerem van, de kicsit erélyesebben közlöm vele, hogy vagy visszavesz a csaholásból, vagy nem hosszabbítok szerződést vele, és nem hogy mindkét terméket forgalmazom, hanem Pepsit egyáltalán nem fogok. Azt hiszem, megértette... A legkedvesebb műmosolyommal búcsúzok el tőle egy éppen következő felvételi beszélgetésre hivatkozva. Persze a farkassal nem beszéltünk meg időpontot, de a jelenlétét/közeledtét érzem, és ez pont kapóra is jött. Szóval a srác elmegy, az ajtóban pedig ott áll a lány, aki valóban állásinterjúra jött. Remek! - Szia! Kerülj beljebb. A lány pislákoló energiái megsúgják nekem, hogy ő még bizony kölyök. Ez még nem feltétlenül kizáró ok, de felvet néhány kérdést. Ha közelebb jött az íróasztalhoz, bemutatkozok neki, majd intek a szék felé az asztal velem átellenes oldalán, hogy ott foglaljon helyet. Megkérdezem, hogy kér-e inni valamit, és amennyiben a válasz igen, máris hozatom fel az emeletre. Idefent csak mogyoró van, és egy kis üveges ásványvíz, amibe már beleittam, szóval azzal nem kínálom meg. A mogyorós tálat viszont közelebb teszem hozzá, hogy egyen belőle ha kér. Ha túl estünk a formaságokon, akkor kérdezek. De egyelőre még nem a munkával kapcsolatban. - Mióta vagy farkas? - végülis ez a meló szemszögéből épp oly fontos lehet... Ez egy disco, többnyire részeg ifjúsággal tömve, akik elég... bevallom, én is szívesen megcsapnám egy- némelyiket. Tehát ez a kérdés nagyjából annyit tesz: mennyire képes kontrollálni magát. - A nemződ is a városban van? - ez meg inkább azért fontos. hogy nem-e a helyiek falkájában van. Ha a lányt megfelelőnek tartom a munkára, és alkalmazom, akkor nem a jetik falkáját támogassam már...
Megláttam a fiatal nőt, aki talán csak pár évvel tűnt idősebbnek, de érdekes módon ugyanolyan erőket éreztem felőle, mint korábban Olen felől, amiből arra tudtam következtetni, hogy talán ő is egy idősebb farkas. Ismét volt bennem némi félsz, hisz már két olyan beszélgetésen is átestem, ami alapján tudtam, hogy bizony ebben a városban rám veszélyek várhatnak, főleg, ha egyedül maradok. Kezdtem úgy érezni, hogy akárhová lépek, mindenütt farkasokba botlok, ez pedig valamilyen módon zavart, pláne úgy, hogy senkihez sem tartoztam. Éppen ezért egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy minél előbb csatlakoznom kellene valahová és már tudtam is, hogy hová, csak azt nem, hogy erre mikor lenne lehetőségem. - Köszi - Rámosolyogtam, tudtam jól, hogy az első benyomás milyen fontos, főleg, ha egy állásinterjúról van szó. Határozottan sétáltam be az irodájába és mikor hellyel kínált, leültem vele szemben. - Köszönöm, egy pohár ásványvizet elfogadok. - Bár nem azért érkeztem, hogy egyek vagy igyak, kicsit kiszáradt a torkom, és nagyon jól esett volna egy pohár víz. Főleg akkor, mikor rákérdezett bizonyos dolgokra...Felvontam a szemöldökeim, éreztem, hogy így nem lesz könnyű a városban élnem és maradnom, ha állandóan kiderül rólam mindez. Mintha a homlokomra lenne írva, persze, tudtam jól, hogy a farkasok megérzik egymás jelenlétét. Bevallom, kicsit izgultam, nem az interjú miatt, hanem azért, hogy most vajon majd mi lesz a sorsom. Vajon mikor tépi le a fejemet valaki, csak azért, mert az vagyok, ami. - Éreztem, hogy ez is kérdés lesz. - Mosolyodtam el halványan, majd visszapillantottam a nőre. - Alig pár hónapja...és nem, nincs a városban, még csak a nevét sem tudom annak a pasasnak, aki miatt most az vagyok, ami..- Sóhajtottam egyet, érezhette, hogy én azért nem repestem az örömtől, hogy farkas lettem, hisz nekem egyelőre nem volt semmi hasznom belőle, és még csak boldogságot sem okozott a helyzet. - És nincs, még sehová sem tartozom. - Előztem meg a kérdését, hisz biztos voltam abban, hogy az lenne a következő. - Viszont találkoztam valakivel, aki megígérte , hogy elvisz egy Castor nevezetű férfihez, aki talán befogadna a falkájába. - Ez már kicsit bizonytalanabbul hangzott a számból, de kizárólag azért, mert nem tudtam, mi lehet annak a találkozónak a következménye, hogy vajon fej nélkül, vagy épségben távozom majd. - Te is abba a falkába tartozol?- Rákérdeztem, bár volt egy megérzésem, ezzel kapcsolatban, hisz Liu említette, hogy az egyik disco az övéké, és eddig ezt az egy normális szórakozóhelyet találtam a városban, ami disconak nevezhető.
Érzem a lány izgatottságát, a félelmét (bár nagyon halvány). A pajzsom nincs felhúzva, így ő is érezheti az én aggodalmamat érte miután közli, hogy nemzője gyakorlatilag nincs. Rossz szándék viszont akkor sem lenne bennem, ha a lány a hegyiek hiperképzett kéme lenne, mert p elsősorban még "csak" egy kölyök. Eszem ágában sincs bántani. - Sajnálom. Meg kellett kérdeznem... Érezném rajta, ha a helyiekkel lenne, és sokat jelent az is a beszélgetés végkimenetele szemszögéből, hogy felsejlik rajta Liu illata is. Azon kapom magam, hogy nagy erőkkel fojtom el a görbülni akaró vigyoromat. Rég nem találkoztam már a kölyökkel. Hiányzik már nagyon. Amikor Castor neve is elhangzik, már meg se próbálom elrejteni a mosolyom. Tehát Liu be akarja szervezni? Amennyire tudom, most jó viszonyban vannak az alfával, de... nem is tudom. - Én is közéjük tartozom. - bólintok egyet, ezzel is helyeselek serényen. Kérdéseim, esetleg tanácsaim lesznek még Chantalnak ezzel kapcsolatban, de előbb azt intézzük el, amiért ide jött, hisz a további témával kapcsolatos kérdésekre nem biztos, hogy szívesen válaszolna, a tanácsaim, meg lehet, hogy nem érdekelnék, és a lány amúgyis csak állásinterjúra érkezett. - Hány éves vagy? Korábban dolgoztál már vendéglátásban? És ha igen, milyen munkakörökben, és mennyi ideig? - visszafogott, de barátságos hangnemben kérdezem őt. Nem tartom magamat bunkó főnöknek, de szerencsére ebben egyet is értünk az alkalmazottakkal. (Jó a hallásom.)
Tudhattam volna, hogy nem úszom meg ezeket a kérdéseket, de annyira nem is bántam. Tara egyáltalán nem tűnt veszedelmesnek, igazán kedvesen fogadott és normálisan hallgatott végig, amit magamban értékeltem is. - Semmi baj, legalább elmesélhettem valakinek. - Halványan elmosolyodtam, miközben ujjaimat egymásba fűztem. Nem izgultam az állásinterjú miatt, inkább csak a szituáció és az érdekes kérdések váltottak ki belőlem némi visszahúzódást. Mikor kérdésemre választ kaptam, elmosolyodtam, leesett a vállamról a teher és már nem kellett attól tartanom, hogy esetleg két tűz közé kerülnék. Vártam már, hogy végre rátérjünk a lényegre, de persze egy szót sem szóltam, nem akartam türelmetlennek tűnni, csak reménykedtem abban, hogy nem talál majd semmilyen kifogást és bíztam benne , hogy végre szerzek egy állást. - Huszonöt vagyok és dolgoztam már pultosként egy discoban és egy night klubban. Táncoltam is...- Kezdtem bele és itt jött el az a pillanat, hogy kimondjam, vagy ne , de úgy döntöttem, hogy miért ne. Nem vagyok rá túl büszke, de nem is szégyenlem, hisz kizárólag tánc volt. - sztriptíz tánc...- Tettem hozzá és gyorsan meg is köszörültem a torkomat, reméltem, hogy nem fog elkönyvelni valami rossz életű nőnek, mert azt mindig is utáltam, ha megbélyegeztek és sajnos, elég sokszor fordult elő ez velem. - Pár hónapja nincs munkám, de tapasztalatom az van és én nagyon szeretnék itt dolgozni. - Megeresztettem felé egy mosolyt és bíztam benne, hogy nem lesz kekeckedő típus. Elsőre szimpatikusnak tűnt, épp ez miatt úgy gondoltam, hogy jó főnök lenne.
Különösebben nem renget meg az információ, hogy sztriptízelt. Az egyik lány aki itt dolgozik, két hónapja még bejegyzett prostituált volt. Egy másik meg korábban hajléktalan. Két alkaromat elfektetem az asztalon, a kezeimet egymásba kulcsolom, és valamivel előrébb is dőlök, hogy választ adjak neki. Látom rajta, hogy tart attól, hogy mit fogok én mondani erre (mint esetleges munkaadó). - Nem érdekel, hogy mit csináltál korábban. Ha értesz a munkához, te is lehetsz a hónap dolgozója ugyanúgy, akár a többiek. Tartok egy kis szünetet, míg kigondolom, hogyan legyen tovább. A lány rátermettnek tűnik, ápolt és csinos. Az első teszten átment, ez világos. Hogy mennyire bírja a strapát, és kontrollálni a bestiáját, az már fogósabb kérdés. Rendben, most itt vagyok, és ha érzem, hogy meg kell zabolázni, akkor képes leszek nyugalmat kényszeríteni rá, de nem lehetek itt mindig. Döntöttem. - Egyből a mély vízbe doblak. Tiéd a péntek és a szombat éjszaka a pult mögött. Csak egy társad lesz, illetve egy mosogató lány is, de durva pörgés lesz, arra készülj fel. Mivel ez próbaidő, a jattot nem kapod meg, a béred viszont ugyan annyi lesz, mint a másik pultosé. Ha túléled te is, és a vendégek is a hétvégét, és még mindig lesz kedved itt dolgozni, akkor felveszlek, és onnan kezdve már a jattot is megtarthatod. - ami egy jó hétvégén körülbelül a napi bére kétszeresét jelenti. - ... és a havi nettó bevétel 10%át is elosztom a dolgozók között. - ami meg körülbelül egy heti keresetét jelenti fejenként, ha jól számoltam. Még nincs egy hónapja, hogy én viszem a boltot, nah... Szóval hangosan nem vallok színt az összegről, különben megy majd a sírás-rívás arról, hogy "miért csak ennyi?!" - Mikor mész Castorhoz?
Csöndben figyeltem a hely tulajdonosát, s reméltem, ő lesz jövőbeli munkaadóm, ugyanis, az előz hely, ahol jártam, botrányos volt...Annak a kocsmának a tulajdonosa egy köpcös, nagy hasú és hagymaszagú fickó volt, aki már belépés után a dekoltázsommal volt elfoglalva, és beszélgetés közben egyáltalán nem pillantott rám.~Ezen a helyen legalább nem lennék kitéve molesztálásnak vagy munkahelyi erőszaknak.~Elgondolkodtam egy pillanatra, majd felpillantottam Tarára és elmosolyodtam a szavait hallva. - Értem, persze, ez így korrekt. - Bólintottam, majd figyelmesen hallgattam őt tovább, egyáltalán nem tűnt túl veszélyes munkaadónak, sokkal inkább barátságos és megértő főnöknek, amire éppen szükségem volt. - Rendben, ez jól hangzik és köszönöm szépen a lehetőséget. - Rámosolyogtam, igazából nagyon is örültem, de nem akartam ujjongva felpattanni, mert féltem, hogy majd rossz néven veszi és esetleg idiótának titulál, ezért próbáltam csöndben örülni a ténynek, hogy lehetőséget kaptam egy munkára. - Nagyon jó, bízhatsz bennem, már alig várom, hogy kezdjek. - Mosolyom kiszélesedett, de a következő kérdéstől el is halványodott, s már a név hallatán is rám jött a frász, ugyanis Liu nem sok jót említett a fickóról. - Ha minden igaz, még ma délután, feltéve, ha nem jön közbe semmi...Liu megígérte, hogy előtte valamilyen formában értesít és szól Castornak az érdekemben. - Halványan mosolyogtam, majd sóhajtottam egyet. - Bevallom, kicsit félek és...ami azt illeti, elég kellemetlenül érzem magam, hogy ilyen helyzetbe csöppentem, hogy nem tartozom sehová. - Kicsit elszomorodtam, tényleg rossz érzés volt, de legalább volt lehetőségem arra, hogy változtassak a helyzeten. - Akkor...most elmehetek? - Pillantottam rá kérdően, nem tudtam, hogy lenne-e még megbeszélni való a munkával kapcsolatban, vagy sem.
Érzem az energiáiból mennyire örül a lehetőségeinek, ellenben az arcán csak egy vidám mosoly ül. Nem nézném le, ha táncra perdülne, vagy a nyakamba ugrana. Az öröm egy alapvető emberi tulajdonság. Ha elítélném ezt, akkor sem Chantallal lenne a baj, hanem velem. Nem is kevés. Számomra tehát ebből az örömből, illetve amit mutat belőle, csak annyi jön le, hogy a lánynak van sütnivalója. Nem is kevés ami azt illeti... Nos, valahogy túl kellett élnie az utóbbi hónapokat... Vajon mindvégig egyedül volt? Nem segítette senki? Millió kérdés merül fel bennem a másodperc töredéke alatt, de nem merem feltenni őket. Nem elmarni akarom a lányt, hanem... segíteni neki? Hogyan is jutottam erre a pontra? Nah ez jó kérdés. Szóval még ma elmegy Castorhoz... - Ha megengedsz egy tanácsot... Légy hozzá őszinte, mert kiszagolja, ha nem vagy az vele, de ne provokáld. Elég... konzervatív, már ami a vezetést illeti. - és akkor még finoman fogalmaztam. Nahde mit is jelent ez? - A kölyök, az kölyök a szemében. Nem vár el tőlük többet annál mint amire korukhoz mérten képesek lehetnek, de azt igen, hogy legyenek tisztában vele hol van a helyük. Szóval... ne szájalj. Nem mintha ezt nézném ki belőled, ne érts félre, de Castor... hát ő érdekes dolgokat hoz ki az emberből... Ellenben átkozottul jó vezető. - és már alig várom, hogy vele legyek, tehát amikor a lány rákérdez, hogy mehet-e, én bólintok, és felállok, hogy kikísérjem az ajtóig. - Akkor péntek este 9-kor itt. Az nem számít miben jössz, egyenruhában dolgoznak a pult mögött...
Apa ezer éves motorja - amit anno lepasszolt nekem - épp le van robbanva. És sajna, ha kifizetem a javítást a bankszámlám egyenlege a nullához fog közelíteni. Anyáméktól nincs pofám pénzt kérni már, most is épp fasírtban vagyunk. A legutóbbi, "betegségemmel" kapcsolatos kis veszekedés óta kerülöm az alkalmat, hogy beszélnünk kelljen bármiről is. Amúgy se vagyunk mostanában egy hullámhosszon, s kezdem úgy érezni ideje elhagyni a családi fészket és a saját lábamra állni. De ehhez ismételten pénz szükségeltetik. Amióta nem járok egyetemre és a „betegségemre” hivatkozva passziváltattam a tanulmányaimat, állandóan az álláshirdetéseket bújom. Az újságokat és a netet is átnyálaztam és több helyen is voltam már, de valahogy amint kiderült, hogy néha furán viselkedem nem akartak tovább alkalmazni. Pedig a pénz így is, úgy is kell. Szóval most épp az utcán baktatok. Az Upper Deck nevű diszkóban épp pultost keresnek több műszakban is akár. ~Jól hangzik a dolog, remélem normális lesz az üzletvezető.~ Gondolom, majd mielőtt bemennék az épületbe, megigazgatom a ruhámat még egyszer. - Jó napot, a pultos állás felől érdeklődnék. - Köszöntem rá az első velem szembejövővel, aki elmondta, ez ügyben az első emeletre kell mennem. Ismételten egy ruhaigazgatás után kopogtam hármat az ajtón, remélve hogy mielőbb behívnak majd.
Habár napok tteltek el az óta, a bal kezemét még mindig olyan... furcsán nehéz nek érzem. És amiért bal kezes vagyok, jobban oda kell figyelnem, hogy mihez-hogyan nyúrok, és hogy a gyűrűvel ne akadjak bele semmibe. Tudom, hogy nem olyan könnyű kárt tenni a platinában, és a kövek is masszív foglalattal vannak bele rögzítve, de amikor ilyen drága holmit kap az ember lánya (mármint ami ekkora jelentőséggel bír számára) akkor óhatatlanul is folyton arra figyel, nehogy elveszítse/tönkre tegye. Én konkrétan még attól is megijedek, ha az egyik kövön megcsillan a nap fénye... Sosem hordtam még gyűrűt, és sosem voltam ékszer bolond. Ez nekem még új. Ahogy a kapcsolatom is Castorral... mert ez bizony az. De fura még így gondolni erre... Ismeretlen léptek közeledtét hallom a folyosón. Zárom be az aktuális ablakot a laptopomban, és nyitom a határidő-naplós programot. Ha volt megbeszélt találkozóm, akkor a programnak már csipognia kellett volna, ezt le is ellenőrzöm, míg a nő ideér. Nem időpontra jött, ebben már biztos vagyok. Adminisztrálási mániámnak hála éppen csak azt nem vezetem fel, hogy melyik napokon milyen erős vérzésem van... - Gyere be! - felelem a kopogásra. Ha valamelyik nagyker ügynöke lenne, előre bejelentkezett volna; az már lesír a nőről, hogy nem vérfarkas; így pedig kizárásos alapon marad az "állásinterjúra érkezett" lehetőség. Ez esetben máris látni akarom, hogyan mozog, ezért nem megyek elé az ajtóhoz, hanem inkább kérem, hogy ő jöjjön be. Ha megtette, és megérkezett az íróasztalom elé, akkor nyújtom a jobb kezem, és bemutatkozok, ahogy illik. Megkérem, hogy foglaljon helyet, ajánlok egy kávét, teát, vagy üdítőt (amit ha elfogad, máris felhozatom). Tehát lefutjuk az első kötelező köröket... Figyelem mire-hogyan reagál, mit és hogyan mond. Csak eztán kérdezem meg, hogy miben segíthetek.
Áldottam az eszemet, hogy kiöltöztem. Elvégre első benyomást csak egyszer tehet az ember és nem akartam elszúrni. Bár gőzön sem volt, hogy lesz-e majd egyenruha vagy sem, mégsem mertem egyszerű utcai viseletben beállítani. Anyám le is üvöltené a fejemet, hogy nem tudok normálisan felöltőzni egy állásinterjúra és hogy ők nem erre neveltek, hanem hogy szépen nézzek ki mindig. Egy kedvenc kék ruhámban mentem el, abban bízva hogy a férfi munkaadómat könnyebben győzzem meg majd vele. Nagyot sóhajtva nyitok be az ajtón, amikor meghallom bentről az engedélyt. Nő. Ez már önmagában nem jelent túl sok jót. Úgy értem az öltözékembe tuti bele fog kötni magában. Minimum elkönyvel valami könnyűvérű kis nőcskének s ha idősebb nálam és féltékeny a külső adottságaimra fel sem vesz. Egyből tegez és amikor belépek meglátom hogy miért. Közel egyidősek lehetünk, ő is a húszas korosztály tagja, talán a vége felé jár már.
- Jó napot! Christina Dawson vagyok és ide irányítottak, a pultos állással kapcsolatban érdeklődnék, hogy lehet-e még rá jelentkezni. - Köszönök és mutatkozom be illedelmesen, elvégere jól nevelt lány vagyok. Idegesen szorongatom kezeimben a rózsaszín mappácskámat, ami az életrajzomat rejti. A tenyerem izzad, a szívem hevesen ver. Mindig is utáltam az állásinterjúkat. Félek állandóan, hogy valamit rosszul teszek vagy mondok és nem vesznek majd miatta fel. Beszéd közben az íróasztalához sétálok, s elfogadom a kinyújtott kezét. Ismét csak gyomorszorító érzés lesz úrrá rajtam, s amint lehet eleresztem a kezét. Megvárom, míg hellyel kínál, és akkor ülök csak le. A mappámat az ölembe ejtem, s elfogadom az invitálást. - Köszönöm, egy tea azt hiszem, most jól esne. - Mondom sápadtan, s csak remélni tudom, hogy nem fogok rosszul lenni megint. Elég ciki így is a helyzet, elvégre férfi munkaadóra számítottam nem nőire.
A lány úgy tűnik, nem azt kapja amire számított. Csalódottság édeskés illatát érzem rajta, és azt hiszem, és izzadni kezd, tehát izgul. Tőlem ugyan nincs mitől tartania, ha rendelkezik legalább szakmai tapasztalattal, de erre úgyis rá fog jönni hamarosan. Figyelem, hogyan mozog, míg elérkezik az íróasztalomhoz. Nagyon kimérten, ellenben minden nehézség nélkül mozog abban a magas sarkúban, meg a falatnyi ruhában. Kicsit irigylem is ezért, bevallom. Dacára annak, hogy vérfarkas vagyok, és elméletiekben ügyesebb az embernél, nekem gyakran nehezemre esik magas sarkút hordani. A tűsarkúval meg sem próbálkozok. Amikor én voltam annyi idős mint most ő lehet, örültem, ha egy olyan szandált tudtam készíteni magamnak ami nem töri fel a lábamat, és bírok rohangálni benne a gyerekek után. 1800... milyen rég volt már! Node most 2012 május vége van! A korom nem lehet mentség arra, hogy még mindig nem tanultam meg tisztességesen járni a magassarkúban... Oké, vissza a jelenben. - Helló Christina. Tegezz nyugodtan, nem harapok. - villantom rá az ezer wattos mosolyomat, bár a viccet csak én értem kettőnk közül. Talán nem is baj. A kézfogásában semmi furcsa nincs. Nem néz se le, se fel rám, nem is túl szoros, nem is kimért, szóval ez tök rendben van. Illetve tök rendben lenne. A farkasom érdeklődését felkelti a lány. Felpattannak nagy vörös szemei, füleit hátracsapja, így méregeti a lányt. Figyelmen kívül hagyom. Volt már példa korábban is arra, hogy nem kedvelt valakit akivel találkoztam, szóval ennek sem tulajdonítok nagy jelentőséget. A tea is rendben van. (Az egyik lány Bacardi-Kólát kért welcome drink gyanánt a minap... Délelőtt fél 11kor. Nem vettem fel.) Leszólok a pulthoz, hogy hozzák fel amit Christina kért, magamnak pedig egy kávét és csomag pisztáciát kérek. - Nyugalom. Ez csak egy disco, nem a NASA-hoz felvételizel. - mosolygok rá. A lány halál sápadt lett, az izzadás pedig fokozódik. - No várj, nyitok ablakot. - és azzal fel is állok, hogy megtegyem. Májushoz képest elég hűvös levegő szivárog be a helységbe, ellenben friss, tiszta... és reményeim szerint segít majd a lányon. - Jobb már? - kérdezem abban a reményben, hogy igen lesz a válasz. - Most költöztél ide, vagy helyi vagy? Csak hogy ne üljünk csendben, amíg megérkeznek az italok. - a mosolyom le nem hervadna, de most inkább olyan "ne-légy-rosszul-az-irodámban-lécci-lécci" éle van. Egyébként a válasz komolyan érdekel, és nem csak azért, hogy máris az utazási költségtérítéssel kezdjek kalkulálni.
Várnék egy nevet, de nem kapok. Helyette egyetlen mosolyt csupán, ám ez valamelyest enyhíti a bennem lévő feszültséget. S bár nagyon igyekeztem, a rosszullétem legfeljebb szinten tartható volt, de meg nem szűnt. Nyilván le is sápadtam, mert már az ablakot nyitja. Ahogy megcsap a hideg, máris enyhül a dolog. Áldom az eszemet, hogy csak egy kávét dobtam be reggel és kihagytam az étkezést. Általában interjú előtt túl ideges vagyok ahhoz, hogy enni tudjak bármit is. Mondjuk úgy, az amúgy sem nagy gyomrom ilyenkor borsó méretűre húzódik össze az izgulástól. - Köszönöm, egy picit. - Válaszolom mélyet szippantva a friss levegőből, s valóban kezdek megnyugodni a levegőváltozástól. A kezdődő hányingerem elmúlt és ennyi már elég.
- Nem, születésem óta itt élek. - Válaszolok, majd belekezdek egy kis önéletrajz ismertetésbe miközben a halvány, babarózsaszín mappámból előkerül a fényképes, kinyomtatott önéletrajzom is. Odanyújtom neki, majd folytatom. - A szüleim az egyetemen tanítanak már régóta. Én is oda jártam irodalom szakra, de jelenleg passziváltattam a félévemet. - Hallgatok el alsó ajkamba harapva. Saját magamat hoztam kellemetlen helyzetbe, hiszen épp oda lyukadtam ki, ahová nem akartam. Most kéne beszélnem a rohamokról, hogy a kis "betegségem" miatt kénytelen voltam otthagyni a sulit, mert a végén többször voltam rosszul mintsem elviselhető lett volna. - És most munkát keresek ezerrel, ezért is vagyok itt. - Próbálom meg elterelni a témát.
Áh, szóval helyi lakos, és ami a rosszullétét illeti, már valamivel jobban fest. A szíve is mintha közelítőleg normális ütemben verne. Nem lesz itt baj! Jók vagyunk. Ahhoz, hogy miért passziválta a félévét, nekem semmi közöm nincs, így hiába aggódik azért, hogy netán belekérdezek, mert nem fogok. Ellenben az én félbemaradt tanulmányaim jobban izgatnak. - Van pszichológia kar is az egyetemen? Pontosabban kriminálpszichológia szak... Még egy szemeszter hiányzik, viszont az utóbbi fél évben kétszer is költöztem, szóval az úgy elmaradt. - gondoltam, ha a magam nyomoráról beszélek, illetve nem mutatom még jelét sem annak, hogy rá akarok kérdezni az övére, az majd javít valamit az izgalmán is. Oké, rendbben, tudom, hogy én vagyok itt a főnök, meg a vadállat (ez utóbbit remélem, még ő nem tudja) de ettől még szeretem az embereket, és gyakran több empátiát táplálok irántuk, mint a fajtám iránt. Számomra érthető okokból, de most nem ez a lényeg. Átveszem az önélet rajzot, vetek egy pillantást rá, már csak az szerkezete-összkép miatt, ellenben olvasni még nem kezdem. A hirdetésben szereplő "középszintű és/vagy szakirányú végzettség szükséges" momentum leginkább jelzés értékkel bírt, igazából semmit nem jelent. Végezhet valaki bármixer sulit is, ha elejti az üveget a pult mögött... Két alkarommal az asztal lapjára támaszkodok, kissé előre is dőlök. - Dolgoztál már korábban vendéglátásban? - ha jó benyomást tesz rám, akkor is kapni fog egy esélyt a bizonyításra, ha maga a válasz nemleges.
Némi kutakodás emlékeim között és máris kész a válaszom. - Igen, úgy rémlik, minthogyha lett volna pszichológia, talán Phd.-ben van az, amit szeretnél. Csak én inkább a történelem és az irodalom között vacilláltam. Végül az utóbbi lett a nyertes. - Tárom szét a karjaimat. Addig jó nekem, amíg nem arról faggat, hogy mit dolgoztam korábban. Feszengek egy sort, amikor az önéletrajzot végigfutja tekintete. Próbálok leolvasni róla valamit, hogy mi a véleménye; de úgy tűnik csak rápillantott és én jobban érdeklem. Pechemre. Ahogy ő kissé előre dől, én inkább hátra. Majd megkapom azt a kérdést, amit nem akartam, hogy feltegyen. Ha úgy vesszük elég sok helyen dolgoztam, ám csak néhány hétig. ~Talán csak a hotdogosnál voltam tovább, azt hiszem.~ Mélázok el néhány pillanatig, majd már felelnem is kell a kérdésre. Pedig semmi kedvem beszélni róla. - Igen, dolgoztam. Bár az merőben más volt. Hotdogot árultam büfés kocsiból egy teljes nyáron át. - Mondtam, s igyekeztem szűkszavúan csak a lényegre szorítkozni. Aztán csak nem bírtam befogni a számat.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de elkezdtem beszélni és beszélni. Mintha nem akarnám abbahagyni. - De máshol is dolgoztam: vásárban árultam bármit, amit kellett. Volt, hogy áruházban voltam pénztáros. Máskor meg kutyasétáltató vagy bébiszitter. Na az volt a kedvencem. Állandóan kisgyerekekre kellett vigyáznom, akik folyton azt kérték, hogy énekeljek nekik. Állítólag jó hangom van hozzá. A sláger a "hová mész te kisnyulacska, ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe" volt. De a még a "Pál, Kata, Péter jó reggelt. Már odakinn a nap felkelt. Szól a kakasunk, az a nagy tarajú, gyere ki a rétre kukkúri kú"t is szerették nagyon, pláne ha kánonba énekelhették velem. Annyit énekeltem, hogy utálom az összes gyerekdalt. - Mondom, miközben tök komoly pofával próbálom befogni a számat. De nem megy, helyette komolyan énekeltem a leendő munkaadómnak. Bár ezek után nagy a valószínűsége, hogy fel sem vesz. ~Én se venném fel magamat, ha őszinte akarok lenni. Tiszta dilis vagyok, csak tudnám mi bajom megint.~ Gondoltam, elkapva tekintetem Taráról.
Tehát van pszichológia kar is? Nagyszerű! Majd utána érdeklődök. A lány kissé mellébeszél ezzel az egyetem témával, én úgy veszem észre. Ellenben már nem látom rajta, hogy el akar ájulni, ami azt hiszem már előre lépés, szóval nem kérem meg arra, hogy szorítkozzunk csak a lényegre. Sőt! Még érdeklődve vissza is kérdezek. - Továbbadni akarod az irodalmat, vagy gyarapítani? - mármint: tanítani szeretné, vagy alkotni benne. Az állásokkal amiket felsorol, nem nyűgözött le, ha egészen őszinte akarok lenni. Tág értelemben véve a pénztáros, meg a hotdogos is beletartozik a vendéglátás fogalmába... De egy teljes nyáron át? Úgy hangzik így elsőre, mintha ez neki egy hatalmas intervallumnak tűnni, én viszont nagyon keveslem... de nem írom még le a lányt, korábban már megígértem magamnak, hogy kap egy esélyt a bizonyításra, hát ehhez fogom tartani magam. Nagyokat pislogok felé, mikor a bébiszitter élményeit kezdi ecsetelni gyermekdalok formájában, és hamar fel is tartom a kezemet, hogy csendre intsem. - Elég, elég. Ez már túl sok információ. - egy szolid mosollyal szándékozom elvenni a szavak élét, bár inkább kevesebb mint több sikerrel... - Nézd... - megköszörülöm a torkomat. - Látom, sokat írtál az önéletrajzodba, de az elhangzottak alapján megmondom őszintén, hogy elképzelésem sincs arról, mivel töltötted meg a sorokat. A bébiszitter és a hotdogos élmények, no meg a gyermekdalok vajmi keveset érnek egy olyan discoban, ahol 'hál égnek, több ezren fordulnak meg egy átlagos hétvégén... Nem leoltani akarlak, Isten ments, csak látni szeretném rajtad, hogy komolyan ezt szeretnéd csinálni, nem csak azért, mert nem kapsz elég zsebpénzt otthonról, mert ha egyszer rajta vagy a szekéren, itt nincs megállás, meg is kell dolgozni azért a pénzért amit kapni fogsz. - nem emelem fel a hangomat, de némi indulatot ki hallhat belőle. Immár én sem csak alkalmazott vagyok itt, hanem az üzletvezető. A megélhetésem múlik azon, hogy mennyire olajozott a gép, és rajtam kívül még majdnem 30 emberé. Nem cseszhetem el egy rossz választással...
- Inkább gyarapítani. A tanítás távol áll tőlem azt hiszem. Inkább írni szeretek. - Válaszolom meg a kérdését. Miután megmutattam az énektudásomat - ami valljuk be, bár nem hamis mégse egy Whitney Houston - nagy nehezen sikerül befognom. Erősen rásegít a dologra,hogy élesen rám is szól. Kezeim a szoknyám szegélyét gyűrögetik miközben lélekben már felkészültem a legrosszabbra, hogy közli nem vett fel és még a hangom is rémes. Néha szoktam karaokezni, de sose vittem túlzásba a dolgot. Eddig úgy gondoltam, hogy viszonylag reálisan látom a képességeimet és be tudtam ismerni, ha nem ment valami. Ha megpróbáltam és nem ment, hát otthagytam. Ennyi. De ez a munka kell, tényleg. Különben sose gyógyulok meg. - Nem azért jöttem, hogy elblicceljem a munkát. Tudok keményen dolgozni. - Mondom határozottan Tara szemébe nézve. Kissé sértve is érzem magam, bár nyilván valahol neki is igaza van és érthető a félelme, de akkor is sérti a feltételezés a csőrömet. Igazságtalanak érezem. ~Még egy próbanapot se töltöttem el, honnan tudhatná mire vagyok képes?!~ Azon kezdek gondolkozni, hogy ha nem vesz fel mi legyen ezután. Többet fizetett volna, mint amit Dustinnál kapnék - bár csak holnap írjuk alá a szerződést. Szóval gyakorlatilag nincs még ugyan állásom csak egy fél. De azzal még sajnos nem vagyok kisegítve. - Nézd Tara, hidd el szívesebben strandolnék a nyáron meg élnék gondtalanul, csak épp nem tehetem. Kell a pénz. És nem azért, mert kevesellem a szülői apanázst. - Nem fejezem be a gondolatmenetemet, ugyanis akkor kellene beszélnem neki a kis "rohamaimról". ~Ha azt meghallja, tuti elcseszem a legkisebb esélyemet is arra, hogy ezen a klassz helyen dolgozzak.~
Érzem, hogy kissé betaláltak a szavaim, aminek igazán örülök. Az lenne a baj, ha hidegen hagyná... - Rendben, a többihez semmi közöm nincs. - ezt amolyan nyugtatásnak szánom (bár elég gyenge próbálkozás), amint észreveszem rajta, hogy némi aggodalom is vegyül abba a felháborodásba. Ha átmegy a "vizsgán", akkor a felettese leszek, semmi több. Ez a pozíció nem jáár azzal, hogy turkáljak a magánéletükben, amíg nem drogosan és/vagy piásan állnak be melózni, mert akkor már közreavatkoznék... Node félre ezzel, térjünk a tárgyra. - Egyből a mély vízbe doblak téged is. Péntek és szombat éjjel a tied. Külön kasszád és placcod lesz, tehát ami a te területedről tűnik el, azt te fizeted meg. - igyekszem felidézni, mit és hogyan mondtam Chantalnak amikor ő ült abban a székben miben most Chris. Egyrészt mert nem akarom ugyanúgy eldarálni neki, ellenben a tartalom ne térjen el. -Egyetlen segítséged egy mosogató lány lesz, aki egyben a pohárszedő is. A pult másik végében egy szintén próbaidős lány lesz... Menni fog? Ha csak egy biccentést kapok erre, úgy a beszélgetés részemről véget is ért. Előveszek egy névjegykártyát, rajta a nevemmel és a telefonszámommal, amit aztán át is adok neki azzal, hogy hívjon fel még a hétvége előtt. Be kell jönnie még egyenruha próbára, és néhány papír is kell majd az alkalmi munkavállalóihoz. (Bejelentett alkalmazott csak akkor lesz, ha túléli a hétvégét, de ezt el is mondom neki menet közben.) Ha nincs több kérdés, úgy elkísérem az iroda ajtajáig, és elköszönök tőle.
//Ha tényleg nincs több kérdés, köszönöm a játékot //
Piszok egy dolog a lelkiismeret, főleg ha furdal. Mostanában pedig több oldalról is betámadt, és legalább egy-kettőt rendezni akartam. Emily a bulin nagy segítség volt, most már legalább azt tudom nagyjából, hogyan kezeljem Anne ügyét, a flepnis banda is hallgat még mindig, ami kicsit nyugtalanít, de nem hiányoznak, és az Orfeum meg a Hotel közti ingázás sem jelent problémát. Csak azt tudnám, hogy Lucas mi a rézfán fütyülős rézangyalát művel, mert eddig minden tök olyan, mintha nem léptették volna elő. Nekem nem baj, ha nem aktivizálja magát, eléggé pörgök mostanában ahhoz, hogy ez ne legyen gond, Aaron és Dominic is teszi a dolgát, szóval csak nem lesz pác. Főleg a nagyágyú végrehajtók mellett. Szóval ilyen téren igazán nem lehetett okom panaszra. Kapcsolatháló terén viszont már kicsit rizikósabb volt a helyzet, az egyik szál különösen égette a talpam, és ennek nem örültem. Tarával a veszekedés óta nem beszéltem, annak meg már jó egy hónapja. Érdekes módon, amikor erre gondoltam, nem azért fogott el szar érzés, mert Castor párjáról volt szó, hanem maga miatt. Egyszerűen szar volt a tudat, hogy fasírtban vagyunk. Tudtam, mikor nyit az Upper és ő mikor van bent, éppen ezért időzítettem a beugrásom akkorra, csak előtte még elugrottam a boltba, hogy beszerezzem az ajándékot. Biztosra vettem, hogy megérezte a jelenlétem, amikor átléptem a disco küszöbét, de nem baj. Egyenesen az irodájához mentem, bekopogtam, és csokor módjára magam elé tartottam azt a féltucat répát, amit neki vettem.
Két méter vastag falat húzok magam köré, amint megérzem Duncan jelenlétét itt az Upperben. Igyekszem visszatartani a mosolyomat, és nem arra gondolni, hogy békülni jött, hisz ezt még persze nem is tudhatom. Lehet, hogy történt valami, ne adj Isten, Castorral, és ő akarja közölni. No ilyen, és ehhez hasonló dolgok cikáznak a fejemben míg Duncan feltipeg az irodámhoz. Kopogni nem tud, már nyitom az iroda ajtaját, afféle halálra vált tekintettel az arcomon. Csak akkor engedem el magam, mikor meglátom azt a csokor répát, de a feltörni készülő nevetésemet legyűröm, és a mosolyt is visszafojtom. Szóval végre békülni jött. ~Nem barátom, ez nem lesz ilyen egyszerű...~ gondolom, és örülök, hogy állig behúzott pajzzsal vártam, mert ezt így nem is hallhatta. - Oh. Hát szia. - adom elő a meglepettet, amivel konkrétan totál idiótát csinálok magamból... Mindketten tudjuk, hogy tudtam, mikor lép be az ajtón... - Gyere be. Baj van? - igen, ez is rohadt átlátszó. Minden mindegy alapon, szélesebbre tárom az ajtót, hogy beférjen, ha be akar jönni, aztán egy sor pótcselekvés következik, csak hogy húzzam még az időt, meg a nagy pillanatot előbb. Ki akarom élvezni, nah. Tehát hellyel kínálom, itallal (mármint üdítővel), sós mogyoróval...
Masszív, tetőtöl-talpig terjedő pajzs... áucs... Kicsit szíven ütött, de azért még nem bőgök tele száz zsebkendőt. Bízom a répák erejében! - Szia! - köszöntem vissza ugyanolyan sután, és felé nyújtottam a zöldségeket. - Neked hoztam. - Mintha nem lenne egyértelmű... De ahogy őt elnéztem, hozzám hasonlóan nem egészen ura a helyzetnek, ami kicsit megnyugtatott. - Kösz - léptem be. - Nem, dehogy, nincs semmi vész a megszokott zsibongástól eltekintve - vontam vállat, mert tényleg minden nyugis volt a falka tájékán. - Veletek minden rendben? - kérdeztem, s egyértelműen Castorra meg rá céloztam. Igazság szerint ez ugyanolyan pótkérdés volt, mint az ő pótcselekvései, miközben jó vendégként leültem, megköszöntem az italt, a mogyit, ittam és ettem egy kicsit. Persze, hogy minden rendben volt velük, Castorral madarat lehetett volna fogatni. Nem sűrűn láttam ilyennek azóta, hogy a falkában vagyok. És azért az se rövid idő... Forgattam a kezemben a poharat, elnyammogtam a mogyorókon, de valahogy nem igazán tudtam, hol, mivel kezdjem, vagy hogyan. Békülésben és bocsánatkérésben egyszerűen csapnivaló voltam, és ha már vele is ilyen bénán ment, bele se mertem gondolni, mi lesz majd Amynél... - Öhm... jó volt múltkor a falkabuli. - Pöpec téma, zsenikém, jobb nem jutott eszedbe? Hát ez eddig szánalmas. Letettem a poharat az asztalra, és fél kézzel a hajamba túrtam, aztán felálltam, mert ülni már nem bírtam. Tettem két mini kört a pici irodában, ami így, hogy mindketten bent voltunk, csak még kisebbnek tűnt. Aztán végre meg tudtam állni amögött a szék mögött, amin eddig ültem. A háttámlájára támaszkodtam, és úgy néztem Tarára. - Gondolom sejted, minek a répa - böktem fejemmel a "csokor" felé. - És hogy miért jöttem...
Természetesen átveszem a "virágot", és azon kezdek agyalni szórakozottan, hogy vajon melyik végét kell a vázába tenni. Persze a farkasomnak is megvan a véleménye erről: lefekszik a földre és mancsával takarja el vörös szemeit. Szóval neki ez már sok volt... Van az úgy, hogy nem értünk egyet... A répacsokrot egyelőre csak az asztalra rakom. - Aha, megvagyunk, kösz. - rövidre fogom a választ, bár igazából mocskosul fúrja az oldalamat, hogy kibeszélhessem magam Duncannek erről is, meg minden másról. Sokszor kaptam magam azon, ha valami olyan történt velem, hogy emelem a telefont és tárcsázom a számát, azért hogy elmeséljem neki. Olyankor emlékeztetni kellett magamat arra, hogy én tulajdonképpen haragszok rá... Pedig már elmúlt. Duncan, mint jó vendég, szinte már kötelezően eszik-iszik mindenből amivel kínálom. Valahol ezzel is bizonyítja már, hogy... nem is tudom. Lehet, hogy meg se bánta, csak én is hiányzok neki és békülni akar? Az meg sem fordul a fejemben, hogy azért akar jóban lenni, mert az alfa barátnője vagyok, és mert neki ez kötelessége. Nem az. És ő csak ezért nem akarna jóban lenni valakivel... - Aha, igen, nem volt rossz buli... - Ezt a választ is idegesítően rövidre fogom. Húúúúúúzni akarom még egy kicsit. Ennyi jár nekem is, igaz? Amúgy nem tervezem túlzásba vinni. Amikor Duncan feláll, és körözni kezd, már tudom, hogy most jön az a rész, amikor a lényegre térünk. A farkasom is felkapja fejét, felül, és a maga kis arrogáns módján (felszegett állal) figyeli a hímet. Én csak felállok a székből, ujjaim végével támaszkodok az asztalon. A Castortól kapott gyűrű megcsillan a bal kezemen. - Igen, tudom, hogy miért vagy itt, csak nem áll szándékomban megkönnyíteni a dolgodat... - és még őszinte is vagyok. - Megbántottál.
Kezdőlap
//
