*Mikor leírja a nevét, meg a lakás számát bólintok egyet-egyet, viszont a mondókánál elvigyorodok. Micsoda kreativitás, tehát ezek szerint tényleg random esett rám a választása és fel vagyok mentve az alól, hogy nem láttam őt eddig a házban. Amúgy lehet, hogy egy kicsit sokat beszélek, de csak azért mert megkért rá, hogy meséljek. Én ezt úgy könyveltem el, hogy szórakoztatnom kell, hiszen értelemszerűen nem tud válaszolgatni, de speciel bedobok kérdéseket is és... áh, nem megy ez nekem. Látom, hogy bólogat, meg figyel, de attól tartok nem ez a legmegfelelőbb módja a társalgásnak egy néma nővel. Így amíg pötyögi a választ, igyekszem újfent magamhoz venni a szót. Igazából Rachel az ideális nő, tuti nem fog a szavamba vágni.* - Lassíthatok amúgy, csak hogy ne gyulladjon ki a kis billentyűzet. Röstellem, de még nem találkoztam olyannal, aki nem tud... beszélni és így nem is tudom igazán, hogy ez hogy jó neked. *Húzom el kissé a számat, bele se gondolva, hogy ezzel is egy újabb adag olyan információ hagyta el a számat, amire minden bizonnyal válaszolna. Viszont végzett az előbbire adott válaszokkal, szóval ismét a képernyőre szegezem a tekintetem. És egész szimpatikus, amit olvasok, szóval el is mosolyodok rajta, majd újfent a nőre tekintek.* - Ez megnyugtató, bár kocsim sosem volt, a motoromat pedig magam is le tudom mosni. Viszont enni azt szeretek, szóval... háromból egy beletrafált. Amúgy gyorsétterem? Csak mert én egy évet lehúztam a Mekiben, szóval át tudom érezni. Kétlem, hogy annál rosszabb konyhai meló létezik. *Akkor se beszélek magamról és igyekszem úgy kommunikálni Rachellel, mintha nem lennének köztünk nyelvi problémák. Inkább nem akarom túl sok információval bombázni, mert akkor itt fogunk éjszakázni. De már ír is... bár nem tudom, hogy a melójáról mit lehet ennyit írni, azért én még türelmesen kivárom, míg végez, hiszen elég nagy bunkóság lenne tőlem, ha sürgetném. Szóval várok, vállamat a félfának döntve, karjaimat összefonva a mellkasom előtt. Közben hallom, hogy a kávéfőző is végez lassan. És végül a kezembe nyomja a telefont én pedig némi értetlen érdeklődéssel kezdem el olvasni a szöveget. Nem tudom mennyire vagyok képes felvonni a szemöldökeimet, de én speciel úgy érzem, hogy már a tarkómnál tartanak, mire a szöveg végére érek. Majd egyet szusszantva, továbbra is értetlen képpel adom vissza a telefont. Konkrétan annyi kérdés kavarog a fejemben, hogy meg se tudok szólalni, így pár másodpercig csak nézem Rachel-t.* - Ezeket ki mondta el neked? És nem lett volna egyszerűbb ezzel kezdeni? Vagy attól féltél, hogy akkor nem kapsz kávét? Komolyan nem értem. *Szerintem elég jogosak a kérdéseim és még csak kis sem akadok. Lehet, hogy az eddigi mosoly most eltűnt, de a hangom nem emelem fel vagy ilyesmi. Egyszerűen meg vagyok lepve. Nem szeretem ugyanis, ha hülyének néznek.*
Az ajtót nem vágja még rám, ami nem feltétlenül jó lel. Meglepődött, látom rajta, és nem igazán tudja hová tenni még ezt az egészet. Akkor már ketten vagyunk... A kérdések jogosak, válaszolok is rájuk, már amennyit merek. A "képességemről" nem akarok beszélni, meglehet hogy még így is nagyon nagy bajban vagyok. Vérfarkasokról látok/írok/rajzolok, ha erőlködnék sem tudnám megmondani, hogy mi jár az őrző fejében. Formálok egy "sorry"-t a számmal, aztán megint gépelni kezdek. Nem akartam elmondani, csak látom, hogy neked is egyre kínosabb, hogy így betoppantam. Vagy a fene se tudja, hogy mit gondoltam, ne haragudj. Még össze vagyok zavarodva. És a telefonom még mindig nem csörög... Francba vele! Ha elolvasta, és még mindig meg van illetődve, akkor újfent pötyögésbe kezdek. Nem néztelek hülyének, ha esetleg így gondolod, csak nekem is új még ez az egész, nem tudtam hogy kezdjem. Egyébként tényleg csak a kávéért jöttem. Eskü, hogy nem akarok a nyakadra járni majd. Szerintem végzett már a kávéfőző, de nem sürgetem, hogy nézze meg. Legfeljebb ha percek múltán is itt állunk még, akkor megemlítem neki.
*Természetesen kivárom, míg lepötyögi a válaszokat, hiszen nem azért kérdeztem, hogy rácsapjam az ajtót. Meg aztán nem is dühös vagyok igazán, hanem csalódott. Szimpatikus volt a csaj, meg olyan kis ari, aztán egyszer csak előáll ezzel. Komolyan ilyen sokat beszéltem, hogy inkább bevallotta minden bűnét? Na, de már mutatja is a képernyőt, így figyelek, olvasok.* - Nem az a kínos, hogy betoppantál, hisz látod, ébren vagyok, beszélek, kávét főzök, mert szépen megkértél, de ha tudom, hogy mindent tudsz - megjegyzem fogalmam sincs honnan - akkor... mit tudom én... úgy tettem volna, mintha ismernénk egymást, vagy valami... *Hát ennek nem sok értelme van, nekem is be kell látnom, de tényleg fogalmam sincs mit tettem volna, ha esetleg elsőre közli, hogy amúgy innen-onnan tud rólam. Amúgy nem vagyok ingerült még, ezt egyelőre hangomból se lehet leszűrni- Vagy legalább is igyekszem nem annak tűnni. Közben figyelem, hogy megint ír, így én szusszanok és ismét összefonom a karjaimat magam előtt, miközben várok. Most már egyáltalán nem mosolygok, egyszerűen sz@rul esik, ha átvágnak a palánkon.* - Persze, hozom is a kávét, aztán mehetsz. Eszem ágában sincs feltartani, biztos sokan nem tudják még, hogy mindent tudsz róluk. De inkább nem is érdekel honnan... *Emelem fel a kezeimet védekezőleg, nehogy nekem megint írásba fogjon. Tényleg nem akarom tudni, honnan tud mindent, csak menjen. Még, hogy csak a kávéért jött... oda ne rohanjak. Akkor megkapja a kávéját és a viszont látásra. Sarkon is fordulok és eltűnök a konyhában. Állati hamar végzek ezúttal. Felébredtem most ettől a társalgástól. A beígért Garfield-os bögrével térek vissza és ugyebár nem kérdeztem meg hogy issza a kávét... nem is tettem bele semmit, csak felé nyújtom.* - Remélem tejed és cukrod van. A bögrét meg majd juttasd vissza. *Ennyit a kedvességről. Ha elveszi, még kérdőn nézek rá, hogy akar-e még valamit, ha pedig nem kezd lázas írásba, akkor becsukom az ajtót.*
Dehogy tudok én mindent! Rázom is a fejem serényen, meg próbálok ezerrel jelezni, hogy bizony máris rossz következtetéseket von le. Kávét kérni jöttem, ő zavarban volt, amiért én is zavarba jöttem, hát lányoszavaromban kipakoltam, ennyi. Még, hogy a nők kombinálnak! Egyébként nem hiszem, hogy ha bekopog hozzá egy vadidegen nő azzal, hogy "Hali! Láttalak vérfarkasokkal, szégyelld el magad!" akkor nagyobb kedve lenne elindulni kávéért, mint most. És amikor ezt teszi, -mármint visszafordul a konyhába a kávéért- addig persze, megjelenik a korábban már említett "füstöl a telefon" effektus, úgy gépelem neki a választ az utóbbiakra. Amikor megjön a kávéval, bólintok az egyébként már elég flegma elutasításra, vagy kiparancsolásra (holott ég mindig a folyosón állok), de míg én megkapom Garfield-ot, én átadom a telefonomat. A fogalmazás hanyag, mivel siettem, szóval csak remélni merem, hogy sikerült leírni azt amit valóban mondani akarok. Tudom, hogy most elég nehéz lesz elhinni, hogy nem ez a heppem, de igaz... Csak tegnap tudtam meg, hogy egy velem született képességem van. Egy idegen szerint krónikásnak születtem. Tudok ezt-azt a körülöttünk élő vérfarkasokról, de az őrzőkről nem. Rólad is csak Mr de Lucaval folytatott beszélgetésből tudok, egyébként fogalmam se lenne arról, hogy ki vagy, és nem is akarok turkálni a magánéletedben, sem a többiekében, nem is sejtettem, hogy igaz amit írok, és hogy tényleg létező személyek vagytok. A kávé dolog igaz, és azért hozzád csengettem, mert senki mással nem találkoztam még a házban, nem tudtam, hogy kihez forduljak. Ilyenkor egy ismerős arcot keres az ember... Nem tudom, hogy veszi ki magát ez most így... Nem akartalak megsérteni, ne haragudj!!!! Most nagyon utálsz? Valami azt súgja, hogy igen, és akkor máris van egy haragosom a házban. Én nem tudom, miért nem tudtam csendben maradni... Amíg ő olvas, addig ezen gondolkozok, miközben nyelem a forró kávét, és a férfi arcát kémlelem. Mire végez az olvasással, én megiszom a kávét, kész vagyok visszacserélni a bögrét, a telefonra. Ha belefér még az időmbe, akkor egy amolyan "várj még egy kicsit, légyszi-légyszi" tekintettel nézek rá, és megint körmölök. Ez már valamivel rövidebb lett, sokkal. Lenne kedved beszélgetni valamikor máskor? Most inkább nem fárasztalak, el vagy sápadva =) Amiért egyébként én vagyok a ludas, és ha nem csukta még a rám az ajtót, és éppen rám néz, akkor láthatja is rajtam, hogy mennyire sajnálom. Bár nem hinném, hogy ez most vigasztalni fogja őt...
*A nagy fejcsóválást nem nagyon tudom hova tenni, de speciel nem is érdekel. Majd ha visszaértem addig leírja, ha valami baja van. Szóval kimegyek a kávéért, ugyebár nem ízesítem be, majd visszatérek az ajtóhoz, ahol egy gyors cserét követően ismét a telefon képernyőjét figyelem. Szó nélkül nem fogom rácsapni az ajtót, hiszen ő még csak azt se tudja megtenni, hogy a szavamba vág, vagy valami ilyesmi. Szóval nem túl lelkesen, de elkezdem olvasni a szöveget. Jó hosszú, azt meg kell hagyni, de az is igaz, hogy sok mindent megmagyaráz, plusz egy ilyen új keletű dolgot, mint egy hasonló képesség, én se hiszem, hogy reklámoznék. A képernyőről sandítok fel rá, mintha puszta tekintettel meg tudnám állapítani, hogy hazudik-e, vagy sem. Persze nem tudom.* - Üresen megittad a kávét? *Tekintek rá megdöbbenten. Tudom, hogy most bocsánatot kéne kérnem, vagy valami hozzáfűzni a dologhoz, de speciel bízok benne, hogy a témaváltásomból is veszi a lapot, hogy hajlandó vagyok túllendülni a témán. Ám azon, hogy cukor és tej nélkül issza a kávét... Erre megint írni kezd én meg még mindig az iménti kis összezördüléstől zavartan várom, hogy végezzen. Túl hamar ítélkeztem na, megesik. Ha végzett, újra olvasok és csak elmosolyodok.* - Nem vagyok elsápadva, legfeljebb a kávéivási szokásodtól, de részemről rendben. És.... szóval bocs. Nem viselem jól, ha megpróbálnak átcseszni és ilyenkor hajlamos vagyok túlreagálni a dolgokat. *Húzom el kicsit a számat, remélem azért benne se marad tüske, hogy egyből a legrosszabbat feltételeztem róla. Amúgy a bögrét persze visszaveszem.*
Nem, nem sikerült leírni amit mondani akarok. Látom a tekintetén, és rohadt idegesítő, hogy nem helyesbíthetek, csak ismételt fél órás gépelés után... Ezt sosem fogom megszokni ezt. Mikor rácsodálkozik a kávéra csak megvonom a vállam, és amolyan "háááát ez van" arckifejezéssel próbálom tudtára adni, hogy nekem lényegében csak a hatása számít, nem az íze, de természetesen nem fűzök nagy reményeket ahhoz, hogy Salem érteni fogja. Nem azért mert fogyatékosnak gondolom, vagy hülyének, éppen ellenkezőleg... én vagyok fogyi. A következő monológból számomra kiderül, hogy a tüske azért még ott van benne, de próbál nem bunkózni velem, pedig szeretne... Bennem meg óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy: Miért nem vele találkoztam előbb? Rendes fickónak tűnik... A nagy "miért-nem-hívott-még-fel" Nikolait fele ennyire se idegesítettem, vagyis én úgy érzem, hogy még ugyancsak meghúztam magam, ő mégis átalakult, és medve nagyságú farkas alakban hagyott faképél. Salem inkább azt a kicsit tüskét is próbálja leplezni, amit benne hagytam. Megint írok, és nem, most sem gondolkozok előtte... Reggeli holnap? Mondjuk olyan fél kettő magasságában? Nálam. Főzni nem tudok, és alig élek, de hozathatok valamit. Persze csak ha van kedved hozzá. Igen, mert hát nem erőszak. Ha most leráz, tényleg nem fogok a nyakára járni a jövőben, ha nem, akkor persze majd szeretnék kérdezni tőle, más irányból is megismerni ezt a világot. Aztán... aztán lesz ami lesz. Mármint velem... Hogy nem fogok megöregedni abban mára biztos vagyok. De hogy azért, mert kinyírnak, vagy azért mert természetfeletti leszek, azt még én sem tudhatom... Megvárom Salem válaszát, reménykedve mosolygok, és még egyszer bepróbálkozok az őzike szemekkel, hátha azzal elérek bármit is... Mondjon igent, vagy nemet, én megköszönöm a kávét, mert bizony megmentette vele az életemet, aztán hagyom, hogy elkezdje a napját. Tehát búcsúzom, aztán haza megyek, két ajtóval arrébb, a 4-es lakásba.
//Köszönöm a játékot Nem kicsit szúrtam el, már bánom >.< Azért egy zárót még kapok? :vlm: //
*Az arckifejezés láttán nagyjából pont annyit értek, hogy "hááát ez van", amiből arra következtetek, hogy vagy már mindegy, hiszen megitta, vagy neki tényleg jó így is. Igazából... ha neki jó így, vagy legalább is meg tud barátkozni az üres kávé gondolatával, akkor viszont minek is pedzegessem tovább. Legyen. Én nem tudnám így meginni, kizárólag sok tejjel fogyasztom és fél tonna cukorral. Amikor megint írásba kezd, kicsit felvonom szemöldökeim, hiszen nem igazán tudom, mit akarhat mondani nekem. A "köszönöm, szia"-nál azért kicsit hosszabban írja, szóval persze érdekel, mit ír. És ki is derül, amit ismételten felém tartja a kijelzőt. Márpedig a szöveg láttán kissé meglepődök, erre igazán nem számítottam, de végül is... miért ne? Nekem az ilyesmit tényleg nem kell kétszer mondani, nem szoktam kéretni magam, meg aztán köztudottan társas lény vagyok. Szóval végül csak elvigyorodok.* - A fél kettő tökéletes reggeliző időpont. Részemről oké, főleg hogy a rendelős kaják ellen sincs kifogásom, hiszen azokon élek. Szóval... holnap fél kettő. *Mondom továbbra is mosolyogva, kezemben a bögrével. Komolyan nem tudom már hova tenni ezt a spinét, szinte zavarba ejtően nem tudok eligazodni rajta. De talán majd holnap közelebb kerülök a megoldáshoz, hogy milyen is... szeretem a bonyolult lányokat. Valószínűleg ha eddigi életem során bonyolult barátnőim lettek volna, akkor nem tartanék ott, mint most. De nem tehetek róla, az egyszerű lányokat vonzom. Persze elköszönök tőle és szépen végig is nézem a Garfield-os bögrével a kezemben, ahogy elsétál a saját lakásának ajtajáig. Jól néz ki, érdekes és bonyolult... pfff.... Föld hívja Salem-et, Salem jelentkezz! Amikor pedig eltűnik a folyóról, én magam is visszavonulok az oroszlánbarlangomba... asszem takarítanom kéne.*
//Dehogy szúrtad el Köszönöm szépen, élveztem és remélem mihamarabb folytatjuk //
- Most hagyjál!- vetem hátra, mielőtt bevágnám az ajtót magam után és kilépnék a hideg folyosóra. Egy bérlakásban vagyunk, a folyosó lámpájának gyér fényében sárgán, állati fénnyel csillan tekintetem, ahogy idegesen körbepillantok. Még jó, hogy ilyen kihalt minden és senki nem látja. Hátamat a falnak vetem szusszanva, majd lassú mozdulattal csúszok lefelé egészen addig, míg a hátsóm a hideg kőre nem érkezik. A hűvös jó, segít kicsit lehiggadnom. Attól pedig Jezebell szerint nem kell félnem, hogy felfázok, ilyesmi nem köti a farkasokat. Ez a szerencsém, ugyanis mindössze egyetlen elnyűtt pólót és egy rövid shortot viselek, melyeket tőle kaptam kölcsön. Nem engedi meg, hogy hazamenjek apámhoz! Lassan egy hónapja itt dekkolok; biztosan kerestet már, hacsak nem adta fel, gondolván, hogy az elrablóim már úgyis felnégyeltek már. Valahol értem én a.... beharapóm álláspontját, én sem engedném magam társaságba jelenleg, de ettől még nem tarthat itt örökké! Most is ilyesmin vesztünk össze, ez miatt száműztem magamat a folyosóra. Hálásnak kellene lennem, amiért Jez megmentette az életemet, de egyszerűen nem vagyok kibékülve az árral, amit fizettem, amit fizettünk érte. Egy szóval se kértem! Lassan engedve ki a levegőt tüdőmből túrok barna tincseim közé és fejemet kissé hátradöntöm a hűvös falhoz. Hihetetlen, hogy egyetlen éjszaka alatt fenekestől fel tud fordulni az ember élete... hogy rá kell jönnie, a világ, amit ismer, teljesen más valójában és csak a felszínt kapargatta ezidáig a tudása. Ezek a farkasok... vadállatok! Láttam, saját testemen tapasztaltam, erre most én is egy vagyok közülük. A bensőmben tombol az "új lakó", épp őt próbálom csitítani valahogyan. Még nem sikerült megszelídítenem és van egy olyan érzésem: olykor mocskosul élvezi, hogy ő a főnök. Én kevésbé. Kissé mintha kezdődő skizofréniában szenvednék. Lehet, fel kellene keresnem a pszichológusomat... csak félő, hogy megenném, mint a mesében nagymamát a farkas. Vissza kellene mennem a lakásba, de túl büszke vagyok hozzá. Inkább felhúzom a lábaimat és átkarolva azokat hajtom fejem a térdeimre szinte már macskaszerű, kecses mozdulatokkal. Jezebell jól bánik velem a maga módján - anyám példát vehetne róla -, de hiába mond el és mutat meg mindent, hiába tanít; annak az elcseszett éjszakának az emlékét ő sem lesz képes kiverni a fejemből...
Természetesen a melóból jövök haza, végül is hol máshol lettem volna eddig. Amúgy rám is van írva, hogy megint pingvin-jelmezben nyomtam az ipart a hotelben, hiszen elég árulkodó a bőrdzseki alatt a nyakánál már kigombolt fehér ing. Ugyan mikor vennék én fel inget? Ráadásul fehéret. A fekete szövetnadrág csak erősít a dolgon, szóval ja, kulturált helyen dolgoztam, ilyen is kell néha. Vállamon meg ott van a hátizsák persze, amiben a szett többi része van, amitől baromi gyorsan meg akartam szabadulni. Igen, nyakkendő, zakó jól belegyűrve. Már elég messziről észre lehet venni, hogy közeledek, lévén a lépcsőn jövök fel, nem is a lifttel, így a lépteimet bizonyára hallják a folyosón merengő emberek is. Én pedig szépen magam elé húzom a táskát menet közben és elkezdem keresni benne a kulcscsomót. Csak úgy halkan, magamban szitkozódok, amikor hosszú másodpercek után sem lelem meg. Ennyire azért csak nem pakoltam el, de nyilván szokás szerint becsúszott az aljára minden alá. Szóval fél törzzsel benne vagyok a táskában, miközben haladok persze az ajtóm felé és közben el is haladok a földön ücsörgő leányzó mellett... Majd szépen visszalépdelek a földön ücsörgő lány mellé némileg ráncolt homlokkal és értetlen ábrázattal. Bizony, hogy zavart érzek az erőben, hiszen a folyosón ücsörgő csajok, azért nem szokásos berendezési tárgyak, hogy csak úgy minden szó nélkül sétáljak el mellettük. Mondjuk egyelőre a tincsei között nem igazán ismerem fel. Mielőtt mondjuk megszólítanám, kicsit körbenézek, hogy mégis ki hagyhatta el, mert elég elveszettnek tűnik. - Minden oké? - Kérdem halkan, nem akarom megzavarni végül is semmiben, bármit is csináljon. Igyekszem bevetni a tapintatos énemet, valahol mélyen szerintem létezik.
Ahogy ott gubbasztok a folyosón és a jóleső hűvös szép lassan körbeölel, hirtelen léptek zajára leszek figyelmes a folyosó végéből. Kedvem lenne felkapni a fejem, de hirtelen szembe ötlik, hogy valószínűleg még mindig borostyán színűek íriszeim, márpedig a "kontaktlencse" dumát egészen egyszerűen gáznak találom, na meg mi van, ha elkezdik kérdezgetni, hogy és hogy tudom kivenni? Mutassam már meg, mert el nem tudják képzelni! True story, az egyik évfolyamtársamnak egyetemen külön képzést kellett előadás előtt tartania egyszer belőle! Szóval marad a lehajtott fej, csak akkor sandítok utána, mikor érzékelem, hogy elsétál mellettem. Elegáns cipő, hasonló nadrág... a bőrdzseki kissé elüt a szereléstől és valahonnét ismerősnek tetszik ez az alak, de meg nem mondanám honnét. Pasik... jönnek és mennek az életemben, sosem fordítottam rá nagy gondot, hogy megismerjem bármelyiket is, legyen szó egyszerű barátságról, egyéjszakás kalandról vagy több éjszakásról. Az ilyen egyszer-láttam-pizzásfiúkkal miért tennék akkor kivételt? Mikor visszalép és meg is szólít, azért nem kissé meglepődök. Nem rohan el sikoltva ezt pedig olyan szempontból jó jelnek veszem, hogy talán már sikerült annyira lehiggadni, hogy mogyoróbarna szemekkel tekintek fel rá. Értem a kérdését, de nem hagy nyugodni a gondolat, mi szerint én már találkoztam ezzel a rosszarcúval. - Ismerlek? - szakad ki belőlem a kérdés, nemes egyszerűséggel ignorálva a hogylétemre vonatkozót. Mert semmi sem oké ebben a nyamvadt városban! Kellett apámnak visszarángatnia ide...
A válaszon kissé felvonom a szemöldökeimet némi értetlenséggel is a képemen. Legalább válaszol, tehát nyilván, nincs annyira rosszul, hogy képtelen legyen a beszédre, vagy bármi ilyen problémája legyen. Jaj, nem vagyok orvos, mindegy, tehát él, lélegzik, beszél, gondolkozik...bár hogy ismerne... Annyi emberrel találkozok, vajh' honnan kéne emlékeznem rá? Azért ahogy nézem, igyekszem végigpörgetni fejben, hátha beugrik. Csak mert ha a szomszéd Angus bácsi nem lakna a szomszédomban, akkor például róla se tudnám, hogy honnan ismerem, de hála Angus bácsinak, legalább egy problémával kevesebbel kell megbirkóznom. - Hát... azt nem tudom... de itt ücsörögsz Jez lakása előtt a hideg kövön. Ha nem lennél vérfarkas, akkor mondanám, hogy fel fogsz fázni, de gondolom ez felesleges... De ha feltétlen kell egy hely, ahol szeretnél pityeregni, akkor nekem van fotelem is meg minden. - Mutatok a saját ajtóm felé, ami egyébként nincs túl messze, lévén Jez szomszédságában élek. Nem tűnök túl magabiztosnak, hisz azt hiszem, hogy sírt. Jól van na, nem néztem meg, hogy könnyes-e a szeme, úgy tűnt szomorú, szóval ennyi. Vigasztalásból pedig marhára nem vagyok jó, vagy legalább is én meg vagyok győződve róla, hogy halvány elképzelésem sincs mit kell ilyenkor tenni vagy mondani. - Jaaa, te vagy a polgármester lánya, aki magával fogadott. Én vittem ki a pizzát nektek a világ végére, amikor a haverod pucéran mászott fel a toronyba. - És beugrott, tényleg csak annyi hiányzik a gesztusból, hogy a homlokomra csapjak, de ez nem történik meg, de persze láthatólag megvilágosodok. Persze ezen nem örömködök sokáig, inkább megforgatom ujjaim között az előkerült kulcscsomót. - Szóval... én most bemegyek... Ha gondolod gyere. - Jegyzem meg apró vállvonással, tényleg mindegy, hogy van-e vendégem vagy sem. Ha nem tart szóval, akkor valóban megindulok az ajtóm felé, kinyitom és bemegyek, hogy legalább le tudjak cuccolni, szóval innentől rajta múlik, hogy mit lép.
Érdeklődésem meglepettségbe csap át már a mondandója elején és nehéz eldönteni, hogy zavart, kíváncsiságot, vagy egyszerűen csak dühöt kelt bennem a megállapítása. - Nem sírok, neked van fokhagyma szagod. - vetem oda nagyot szusszanva, némi sértett, mégis nevetős éllel, melytől a duzzogást aligha lehetett volna komolyan venni. Nem mintha tőlem bárki bármit is komolyan venne az utóbbi időben. Eléggé kiakasztó, én mondom... még csak el se hagyhatom ezt a hülye bérházat, pedig apám tuti kerestet! Feltápászkodok, mert mégiscsak magasztosabb úgy, mintsem felfelé pislogva figyelni a férfit, aki egyébként békaperspektívából sem a legtaszítóbb egyede a fajtájának. De még mennyire nem. - Aha. Bár Mitch nem a haverom és nem túl hízelgő, hogy a fogadásról jegyeztél meg. Totál égő volt... - túrok a hajamba, megrendezve tincseimet. Érezhető, hogy beugrott nekem is, ki a másik, noha ez nem hozott kevesebb kérdőjelet magával, csak még többet. Honnét a fenéből tudná egy pizzásfiú, hogy farkas vagyok?! Ő is az lenne? De akkor miért nem érzem ezt rajta, mint ahogy Jezén is? Eléggé elcseszett érzés ennyire elanyátlanodva lenni, az, aki meg választ adhatna, odabent van és épp a büszkeségemet kockáztatnám, ha vissza kuncsorognám magamat a lakásba. Szóval marad a B verzió, mi szerint a pasasnál kérdezek rá. Még jó, hogy a közvetlenség és a kommunikáció az erősségeimet gyarapítják inkább. - Mennék, de akkor előbb áruld el, hogy honnét tudod, hogy... a vérfarkasos sz*rságot. - Tekintek rá. Az nem volt kérdés, hogy megyek. Jez valószínűleg nem díjazza majd a dolgot, márpedig éppen ezért, dacból, lazán a férfival tartok. El is lököm magam a félfától, hogy felé lépjek kíváncsian, hisz feltettem egy kérdést, amire választ várok.
Némi értetlenséggel a tekintetemben nézek a nőre, amikor is érkezik a szagomat illető megjegyzés. Igazából még csak ki se zárhatnám olyan könnyen a kijelentést, hiszen pincérkedésből jövök, szóval rövid hatásszünet után, azért óvatosan megszagolom magam csak így minimális feltűnéssel az ingem gallérja környékén. Háh, nincs is fokhagyma szagom, tudtam én. - Nincs is. - Állapítom meg nemes egyszerűséggel kellő határozottsággal, most hogy leellenőriztem a tulajdon szagomat. Abba persze nem gondolok bele, hogy ő vérfarkas és talán az ő szimatával kicsit többet is érezhet nálam, de ez egyébként is lényegtelen. Alapvetően könnyen bele lehet vinni a nem-de szintű vitákba. Ártatlan pofával pislogok nagyokat arra, hogy kifejezi nem tetszését, miszerint a fogadásról jut eszembe. Néha indokolatlanul és akaratlanul bunkó tudok lenni, de ez nyilván csak annak köszönhető, hogy nem szokásom beszéd előtt gondolkozni. Persze ha most is okosabb vagyok és előre gondolkozok legalább egy fél másodperccel, akkor tuti, hogy a szemei miatt, vagy amiatt emlékeznék rá, hogy milyen jóarc. Vagy mit tudom én, mit szeretnek. - Szerintem ari volt... Furcsa, de aranyos. Furanyos. - Osztom meg elképesztően mélye szántó gondolataimat és valami elégedett macskamosolyt is villantok hozzá. Persze, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy a fejemben megforduló összes gondolatot, mindenféle tartalmi szűrés nélkül átengedjem a fogaim kerítésén, de ha már ez a szójáték csak így kigördült, remélem legalább jobb kedvre deríti. Ugyebár időközben a saját ajtóm elé lépek, ő is felállt, így feltételezem, hogy elfogadja az invitálást. A kulcsot be is teszem a zárba, elfordítom, majd oldalra tekintve rá, konstatálom, hogy nem szándékozik egyelőre nagyon közelebb jönni, majd a kérdés elhangzásakor meg is értem a dolgot. Megvilágosultan bólintok egyet. - Ja, hát nem akarlak bántani vagy ilyesmi. Őrző vagyok, szóval sima ember... nagyjából. Én csak rendet tartani vagyok köztetek, szóval nem kell tartani tőlem vagy ilyesmi. - Ugyebár arról fogalmam sincs, hogy szinte semmit nem tud az őt körülvevő világról, de az a sanda gyanúm megvan, hogy azért elég zöld még a farkaskodásban. Máskülönben tudná, hogy nem vagyok veszélyes. Legalább is én azt gondolom, hogy ez volt az indíttatása a kérdés feltételének.
Arra, hogy lopva megszaglássza magát, majd közli a diagnózist, kénytelen-kelletlen elmosolyodom. Hiába igyekszem a továbbiakban visszarendezni a dacos arckifejezést, sehogy nem jön már össze, ajkaim szegletében halvány, bujkáló mosoly fénye ül meg. - Furanyos, aha... - vonom fel kissé kétkedőn a szemöldökömet, ahogy elnézem a kulccsal bíbelődő férfit. Ez minden, amit tudsz, most komolyan? Majd ugye jönnek a kételyek, a kettős érzés, melyen felülkerekedik a kíváncsiság - de persze nem vagyok olyan idióta, hogy fejest ugorjak benne minden gondolkodás nélkül, innét a belőlem kibukó kérdés. - A-az oké, de én sem szeretnélek téged, ami azt illeti... - Jegyzem meg bizonytalanul, egyik lábamról a másikra billenve. Undorodom az egész farkasságtól nem kissé, ami azt illeti és hát... legjobban talán az dühít, hogy nem tudom kontrollálni a fenevadamat. Még! De Jez megígérte, hogy segíteni fog és akármennyire nem engedi a büszkeségem egyelőre, hogy kedveljem... valahol azért kedvelem a magam "furanyos" módján ezt a nem éppen hétköznapi nőszemélyt. Válasza második mondatának hallatán összeráncolom a szemöldököm, kissé talán értetlenül tekintve Salemre. Mert közben megvan ám, hogy ő a macskanevű csávó, akit meg egy városról neveztek el... lényegtelen. Salem. Salem egy őrző. Már csak azt kellene megtudnom, mi a halálbánatja az az őrző! Ez valahogy kimaradt a Jez féle gyorstalpalóból úgy fest. - Inkább szöktetnél meg... - szemforgatok szusszanva, elvigyorodva a rendfenntartás hallatán. Ezzel nem lettem közelebb az őrző fogalom mélységeihez, úgy érzem, szóval veszem a bátorságot és egy lopott pillantással búcsúzok Jez lakásának ajtajától, majd indulok meg Salemé felé - valószínűleg a küszöböt is átlépem és beljebb kerülök. Jeznek szava se lehet, a bérházat nem hagyom el!
- Szóval... mit jelent az, hogy te őrző vagy? Főleg rám nézve, a rendfenntartást vágom, bár szerintem Westmorelandre és a bandájára igazán nem lehet panasz... - persze, az ember kíváncsi természet, lopva a terepet mérem fel a fenenagy érdeklődésem közepette.
Jól... máshogy nem is hangozhatna, elvégre szerencsétlen úgy turkál a nagy semmi közepén, mintha annak alján a megváltás várná. Így legalább neki is jó, és persze nekem is! Igazából, még örülhetnék is neki, hogy belé botlottam, és hogy idővel majd a segítségemre válik. Abban biztos voltam, hogy a szavát idővel is meg fogja tartani, ha már tisztában lesz önmagával. - Nőstény... ez leszűkíti a keresést úgy... húszezer lakosra. Jó esetben. - az én mosolyom engedély nélkül is elszélesedett. A tízezer feletti szám nem nagy, viszont még így sem nevezhető kevésnek, pedig akárhogy is nézzük, Fairbanks eléggé kicsi város. Na sebaj, ha tudok neki segíteni a felkeresésben, nem leszek rest. Elvégre: nem szokásom. - Még juthatsz. Az sem kizárt, hogy őt szedjük le. - kacsintottam egyet, teljes hidegvérrel. Nem volt akadály ez sem, noha ez már nagyobb falatnak tűnt. De valóban a legjobb koponya, amiből szedegetni tudott volna információkat, az bizony Rémié volt... A köszönetre csak bólintottam, a heves pislogására pedig csak egy játékos grimaszt vártam. Meglepte? Ez is furcsa reakció tőle, de kivételesen elnézem. Úgy gondolom, hogy amit kérek tőle - idővel ugyan -, abba ez még bőségesen belefér. Most mondanám, hogy jóóó helyében jót várj, de ez csak egy elcsépelt mondás, öregasszonyok ráncos szájából, szóval ejthető. - Egyik sem... - huncut félvigyor játszott vonásaimon, ahogy folytonosan őt követtem íriszeimmel, és kutattam arcának megannyi rezdülését. - Csak irritál, hogy így élsz. És nem mellesleg... Mint már mondtam: normális helyen, talán hamarabb nyered vissza az emlékeidet. - és valóban. Egy-egy megszokott gesztus, rutin mozdulat is előrébb viheti, az pedig a konténerek társaságában a legkevésbé sem kerül előtérbe. Főleg ahogy azt almát rágcsálta... Jesszus. - Tőlem ott alszol ahol akarsz, ameddig nem az én szobámat nézed ki magadnak. - tártam ketté karomat kissé, ahogy még pár lépést távolodtam a bűzlő rakástól. - Van kanapé, ágy, és még padló is, ha a megszokás előtörne belőled. - apró gúny, bár arcomról nyíltan leolvashatta, hogy csak szórakozom. Nem elvárás, hogy hol borul el éjszaka, részemről a tetőn is aludhat Waco mellett... - Nos, nem tudom, hogy van-e bármi... kis motyód... - köszörültem meg a torkom, ahogy elindultam az utcák felé, kifelé a kávézó háta mögül. - ...de ajánlatos, hogy szaporázd meg a lépteidet drágám, mert lemaradsz. - pillantottam rá vissza vállam fölött, kellemes mosollyal arcomon. Amennyiben megindult, úgy megvártam, és csak azután haladtam tovább, amint utolért. Nem laktam messze, szerencséjére, csak pár sarkot jöttem eddig, és bár a Hardy akcióm mára is sikertelennek bizonyult, legalább fogtam magamnak egy Darylt. Egyelőre vele is beérem... - Remélem az első dolgod a fürdés lesz. - sandítottam fel rá oldalirányból, miközben kezeim zsebeimbe csusszantak. - Nem a kosz, inkább a szagod zavaró. Pedig egész tűrhető szokott lenni más esetben. - ez is csak egy utalás arra, hogy sokkal jobban adott magára, és nem hiszem, hogy hazudnék, ha azt állítanám, hogy van/volt benne némi egoizmus is anno.
Végül sikeresen bekanyarodtunk az utcába, ahol a megfáradt, öreg bérház vert magának sátrat. - Ez lesz az. - böktem fejemmel a kapu felé, majd egyszerűen csak megindultam felé, lendületesen tépve fel a vaskos acéltömeget. - Még valami. - torpantam meg egy pillanatra, hirtelen fordulva Daryl felé. - Nem szeretném, ha egyelőre bármi olyat kérdeznél, ami nem rád tartozik. Idővel talán beavatlak dolgokba, de egyelőre örülnék, ha csak magadra koncentrálnál. - nem biztos, hogy lennének ilyen megmozdulásai, de szögezzük le inkább mindjárt az elején, mintsem, hogy később kellemetlen helyzetbe kerüljünk. Jelenleg nem fontos, hogy bejátszok-e bármelyik falkának is, vagy hogy Dana egyáltalán létezik. Kár volna ilyenekbe belefutni napok, vagy hetek elteltével. - Na gyere, te... szemétkurkász. - újabb kedélyes mosoly villant ajkaimon, ahogy tovább indultam a lépcsőfokokon meg sem állva az ajtóig. Egy másodpercre igyekeztem feltérképezni a környezetet, de hál' égnek sem Salem, nem volt otthon, sem pedig Dana nem tévedt haza. Nem kellenek most még plusz behatások. Elvégre nekem is az a célom, hogy Daryl mihamarabb önmaga legyen. - A fürdő balra lesz, a konyha meg itt van egyből jobbra. - rúgtam le magamról a cipőmet, ahogy beléptem a lakásba. - A szobádat meg majd megmutatom, ha végeztél. - dobtam le magamról a kabátot is egyszerűen, hogy végül egészen a nappaliig sétáljak, ami az ajtóval szemben nyílt. Mondanám, hogy talál borotvát, de vagy feltalálja magát, vagy ősember style-ban nyomja továbbra is. Ez már az ő dolga.
Elhúztam a szám. Oké, tényleg nem sikerült valami jól leszűkíteni a kört, szóval biztos nem holnap fogok rátalálni hajdani tanítómra. Bal szemem egy pillanatra sárgán villant arra a lehetőségre, hogy Rémit is levadászhatnánk akár. Nem vágytam vissza a közelébe, de tény, hogy alkalom adtán szívesen kizsigereltem volna. Jez lassan kifejezetten játékosnak tűnt, nálam legalábbis jóval könnyedebben kezelte a helyzetet, ami annyiból mindenképp segítség volt, hogy már én se láttam olyan borúsnak a helyzetet. A szeme csillogott a gyér lámpafényben, láttam, hogy nem lenne könnyű átejteni (de ez is már megint miért volt fontos?), a lazasága ellenére pedig maradt benne valami, ami azt súgta, hogy messzire esik a könnyű préda kategóriától. Vagyis, ha vele vagyok és jól viselkedek, akkor biztonságban is leszek nagy valószínűséggel. A farkasomat pár másodperce vérig sértette a gondolat, hogy egy nőstény szoknyája mögé kell bújnia. - Azt hiszem, nem lesz gond az ágyra való visszaszokással - eresztettem meg egy halvány mosolyt, ami kissé féloldalasra sikeredett. A sürgetésére egyből szedtem a lábam, motyóm nem volt, azon kívül, ami rajtam lötyögött. - Biztos lehetsz benne, hogy befoglalom a fürdőszobádat - ingattam a fejem, mellette lépdelve.
- Csini! - néztem végig az épületen, ami igaz, nem volt egy luxus vityilló, de egy hajléktalan nem válogat, én pedig végtelenül boldog voltam, hogy egy időre otthagyhattam az árokpartot meg a híd alját. Örömtelenül felnevettem a kérdezősködésre való kikötésén. - Egyelőre örülök, ha a saját dolgaimat észben tudom tartani, nem hogy még a tieid után is kutakodjak! Egyelőre elég a menedék és a segítség, nem fogom magam a dolgaidba ártani, efelől biztos lehetsz - mondtam, miközben beléptem utána, és egyből megcsapott a lépcsőház jellegzetes szaga. Hm, otthon, édes otthon... A becézésre fancsali képet vágtam, de nem sértődtem meg miatta, egyrészt mert láttam, hogy csak szórakozott, másrészt tényleg az voltam, szóval erről ennyit. A lakásba lépve hónapok óta nem tapasztalt nyugalom járt át. Nem kifejezetten az otthonossága miatt, hanem mert végre volt hol aludnom és laknom. Sokat lendít az ember kedélyállapotán, ha fix tető van a feje fölött! Az útmutatásnak megfelelően egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Szélsebesen megszabadultam a bűzlő göncöktől, beálltam a zuhany alá, és végre meleg vízzel megmosakodtam. Isteni volt! A zuhany végeztével megszabadultam az állprémtől is (alias megborotválkoztam), s miután sikeresen felfedeztem egy ollót, a hajamat is megnyirbáltam. Nem lett mestermű, de amikor megnéztem magam a tükörben, határozottan elfogadhatóbb kép fogadott. Igaz az arcom továbbra is beesett volt, betegesen sápadt voltam, valamint csupa csont és bőr. A törülközőt nyeszlett derekam köré csavarva léptem ki - kizárt, hogy visszavegyem a gúnyáimat! - Gondolom nem tartasz a méretemre való ruhát - biccentettem oldalra a fejem és hátrasimítottam vizes tincseimet. - Oh, és hova dobhatom a rongyaimat? Gondolom ő se akarta azokat szagolgatni.
Biztos lehetek benne... Én pedig hittem neki. A továbbiakban ezzel a részével nem is foglalkoztam, elvégre a fürdő adott, a többi pedig már az ő dolga. Ami viszont igenis fontos volt, hogy a kérésemre, miszerint nem szeretném, ha kérdezősködne, helyeslő választ adott. Remek... Még egy jó pont a tudathasadásos "barátomnak". - Rendben. És köszönöm. - húztam szelíd félmosolyra számat, miközben végre bejutottunk a lakásba. A kulcsom finoman koppant az asztalon, ahogy magam mögött hagyva mindent belibbentem a nappaliba. Egyszerű mozdulattal dobtam le magam a kanapéra, az unalmas perceket egy rejtvény újság fölött időzve el, míg Daryl magáévá tette a fürdőszobát. Fáradt sóhajjal dőltem hátra, mindkét lábamat felhúzva, így tartva meg combomon az újságot. A betűk szinte maguktól íródtak... lassan rá kell jönnöm ez már nem olyan jó mulatság, mint annak idején. Mindenesetre a tollat fogaim közé kapva lapozgattam bele, hátha találok valami érdekfeszítőbbet, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Daryl sétált ki rajta. Tekintetem laposan kúszott fel rá, lábaitól indulva, egészen arcáig. - Épp'ns'ggel... - köptem ki ajkaim közül az imént megrágcsált íróeszközt. - Szóval, éppenséggel, de... - fújtattam egyet, majd ellökve magam a kanapé öleléséből a szekrény felé sétáltam. Egy melegítő nadrágot, és pólót rángattam elő belőle, majd egyszerűen csak Daryl felé hajítottam. Reméljük a reflexei még a helyén vannak. - Edző cuccok, kicsit nagyok rám. - és nem mellesleg férfi ruhák. Legalábbis a nadrág. A felső csak van, inkább uninak mondanám, mindenesetre ha passzosan is, de jó lesz rá. - Alsógatyám nincs, ha nem haragszol. - vigyorogtam el magam kedélyesen. - Majd később lemehetünk pár cuccot venni neked. Rád fér... - másztam vissza a kanapéra, kényelembe helyezve magam, felkaparva a dohányzó asztalon pihegő cigarettát. A dobozt megrázva hullott ki egy szál, amit könnyelműen meg is gyújtottam. - Szívjad csak te is. - dobtam át az asztal másik végébe a bagót, hogyha végzett az öltözéssel, részemről nyugodtan füstölhet. A helyzetet valójában egész lazán kezeltem, talán Dana mellett sikerült ezt ilyen jól elsajátítanom, nem tudom... - Egyébként, ha kajás vagy szólj. Bemutatlak a hűtőnek. - fejemet hátradöntve pillantottam felé, igyekezve csak félig-meddig látni őt. Ajkaimon továbbra is ott függött az a sunyi kis mosoly, mialatt visszafordultam a hamutál felé. - A rongyaidat pedig lehetőleg a kukába süllyeszd, ha kérhetem. - nevettem fel csendesen, ámbár jókedvűen. Nem feszélyezett Daryl jelenléte, pedig talán ettől tartottam a legjobban. Úgy látszik, tényleg javuló tendenciát kezdek mutatni. Fél siker. - A szobád amúgy a... - lányomé melletti lesz. Nem, ezt még nem kívánom a tudtára adni, szóval újratervezés... - ...ömm mindegy. Szólj, ha felöltöztél és megmutatom. Ha szeretnéd. - ezúttal már nem néztem rá, még egy kicsit sem, noha a reflex szerű mozdulatsor beindult, de még időben lefékeztem.
Viszonoztam a kis mosolyt. Így, hogy házon belül voltam és lassan tényleg elhittem, hogy Jez - nos, ahogy kóbor kutyáknál mondani szokás - befogadott. Úgy nézelődtem, mintha palotában járnék, bár minden viszonyítás kérdése: eddigi lakhelyeimhez képest ez valóban az volt. Mialatt kedves házigazdám kényelembe helyezte magát a kanapén, én elintéztem magam a fürdőben (nem, nem önbox volt). Aztán amikor visszamentem, végig lettem mérve. Nem voltam szégyellős, de tény, hogy a hiúságomat sokkal jobban legyezte volna ez a pillantás, ha esztétikusabb látvánnyal szolgálhatott volna a testem, és akkor talán nem csak a nyeszlettségem érdemelt volna némi figyelmet. Hm... éledező egó? Érdeklődve követtem a tekintetemmel, majd utána is léptem, s őszintén szólva meglepett, hogy még gönccel is tudott szolgálni. Hála a jó égnek nem valami gusztustalansággal. A felsőrészt elkaptam, a naci kicsúszott. Ezt még gyakorolni kell. Olyan vigyort vágtam, mintha mi se történt volna, holott bénázásom teljes tudatában vettem fel a földről a nadrágot. - Kár, mert akkor ez így rohadt kényelmetlen lesz. - És be fog vágni. Erre a gondolatra elhúztam a szám, de nem rinyáltam, mert sokkal többet tett már enélkül is értem, mint remélhettem. - Nekem cuccot, neked glóriát, tudom, hogy ezt megbeszéltük, de akkor is... mesébe illően jó vagy hozzám - mondtam enyhe szemöldökráncolással. Még mindig nem tudtam teljesen elhinni, hogy nem vág ki egy váratlan pillanatban, mint macskát szarni. Elkaptam a bagós dobozt, reflexszerűen megszagoltam - mostanában tulajdonképpen mindennel ezt játszottam -, majd letettem az asztalra. - Kösz, egyelőre nem. Majd talán később - mosolyodtam el. Egy darabig semmi bűzt nem akartam, pláne nem olyat, ami belőlem jön. Ő füstölöghetett, az nem zavart, nem is lett volna jogom szólni érte, de részemről ez hanyagolva lesz még az biztos. A kaja szóra megkordult a gyomrom. - Azt hiszem itt a válasz - somolyogtam, tekintetem pedig ártatlanul siklott a konyha felé. - Figyelj csak, lenne itt még valami ezeken felül is. - Ha már lúd, legyen kövér. - Kéne egy edzőpartner. Nem tudom, hogy a testem mennyire emlékszik, azt se, hogy kaptam-e valaha kiképzést, de tudom kell, mennyire bízhatok a saját képességeimben és mik a korlátaim. Mert addig oké, hogy most a híd lába helyett itt csövezek, de nem a háziszellem státusz a végcélom. A farkasom mocorgott, Jezebell valami olyat indított el bennünk, ami talán közelebb vihet minket a kirakós többi darabjához és magához a kész képhez. Nos, én készen álltam megragadni minden utamba kerülő lehetőséget! Miután a rongyaimat száműztem az életemből és felvettem az edzőrucit - igen, bevágott -, késze álltam egy valamivel kiadósabb vacsorára, mint ami eddig osztályrészül jutott, és már a szoba-ágy gondolattól is elnehezült a szemhéjam. - Ja, és... mennyire gázos, ha egyik falkához se akarok csatlakozni? - Annyit azért sikerült összeszednem kisebb-nagyobb hírmorzsákból, hogy milyen az itteni helyzet. Még Rémiék is beszéltek olykor róla, itt meg igazán csak a fülemet kellett nyitva tartani.
Nem sokat láttam Darylből, de azt még sikerült elkapnom szemem sarkából, hogy a nadrágot elejtette. Elmosolyodtam az orrom alatt, és kicsit még a fejemet is megráztam. - Sajnos, ezzel nem tudok együtt érezni. - hanglejtésem játékos volt, talán egy kicsit élcelődő. - De ha gondolod, van pár női alsó a fiókban... - felkacagtam, és mivel elég vizuális vagyok, még ímmel-ámmal sikerült elképzelnem is a helyzetet, ahogy az egyik alsóneműmben szaladgál a konyhából a nappaliba és vissza. Arcom még jobban felderült, és kénytelen voltam egy mély sóhajjal is adózni a pillanatnak. - Ez nem jóság Daryl. Ha elcseszed, kiraklak egy szemvillanás alatt, ne aggódj. - szavaim dacosnak hatottak, ám mégis ott bujkált mögöttük valami kellemes, és kedélyes rezgés, hiszen csak viccelődtem vele. Persze, ha tényleg keresztbe tenne nekem - amit nem feltételeznék -, akkor valóban két szívdobbanás között megint az utcán találná magát. - Egyébként pedig, ez a legkevesebb. Ruhára meg szükséged van, szóval túl van tárgyalva. Így is már eléggé csorbát szenvedett a valódi éned. Kicsit nem árt, ha visszalökünk a valóságba. - finom mosoly játszott ajkaimon, míg végül újra Darylre emeltem kéklő íriszeimet. Felöltözött, ügyes. Azért Oscart még nem adok neki, de legalább már ezen is túl vagyunk. A visszautasított cigire csak vállat vontam. Nem erőszak, csak eszembe volt, hogy régen ő is elég sokat tudott füstölni. Munkahelyi ártalom? Talán... Gyomra megkordult, én pedig önkéntelenül is felnevettem. Úgy látszik az alma még sem volt elég mára, bár nem is csodálom. - Hát akkor ne várakoztassuk az éhezőket. - löktem fel magam a kanapéról, és elsétálva mellette, finoman, játékosan megpöcköltem a vállát. Ellenben, szavaira féloldalasan fordultam vissza felé, tekintetemmel megkeresve az övét. Figyelmesen hallgattam, kezeimet lassacskán elrejtve zsebeimben. - Nincs ellenvetésem. Végül is, ahogy elnézlek, tényleg rád fér. De előre szólok: hajnalba és éjszaka járok el. Néha az 'öreglányt' is meg kell mozgatni egy edzésnek nevezett napon... - komolyan beszéltem, még akkor is, ha arcomon folytonosnak tűnő mosoly szédelgett. - Kiképzést pedig biztos, hogy kaptál. Nem vagy te nyápic, Daryl. Idővel majd rájössz. Na gyere. - azzal sarkon fordultam, és meg sem álltam a konyháig. A hűtőt egyetlen mozdulattal rántottam fel, majd ami épp a kezembe akadt kirámoltam belőle. Egy-két szalámi, tej, meg még a tegnapi süti maradéka is ott volt. Egyszerűen csak a pultra csúsztattam őket. A nagy rámolásból pedig csak a foszlányosan fülembe érkező szavak tudtak kizökkenteni. Pillantásom az ételekről felszaladt az ajtóra, ahol Daryl alakja rajzolódott ki. Óvatosan felegyenesedtem, miközben a magamhoz vettem egy kést, és kenyeret. - Nekem nem gáz. - vontam vállat. - De nem árt, ha ez esetben óvatosan mászkálgatsz a városban. Forró a hangulat, a kóbor farkasok pedig kész előétel az ittenieknek. Másra nem igazán vadászhatnak, ha egy kis adrenalin löketre van szükségük. - egyelőre nem akartam neki beszámolni arról, hogy én hol vagyok, és miért. A szagom nem árult el semmit, hiszen Castor nem "bélyegzett" meg. Nem véletlenül. Minden szőrzsák szemében ugyanúgy csak egy kóbor Latro voltam, mint eddig. Az már egy más kérdés, hogy mindeközben hova és kiknek kémkedtem. És valójában hova tartoztam... Időközben kentem pár szelet kenyeret, megszórva néhány szalámival, sajttal, és zöldséggel, és már két bögre tejet is sikerült kitöltenem. Érdekes, néha észre se veszem, amit csinálok csak megtörténik. Akár csak most. Ilyenkor esik meg, hogy a vérvonalam tudattalanul is a felszínre tőr, és csak annyi látszik belőlem, hogy ide-oda kapkodok, szinte követhetetlenül. - Mindegy, ezen most ne kattogj. Már nem vagy egyedül. Ez meg a Jez féle, mindent bele, összevissza, a lényeg, hogy edd meg gyorsan szendvics... - mosolyodtam el egész barátságosan, miközben az asztalra tettem a kaját, lábammal kirántva egy széket Darylnek, majd magamnak is. - Figyelj. - ültem le, magamhoz húzva az egyik tányért. - Nem szórakozásból segítek, és tényleg nem akarnám, hogy valamelyik barom elkapjon... Szóval, nem várom el, hogy beszámolj merre és hova mész. De ha nem vagy valamiben biztos, nyugodtan kérdezz. - utaltam itt arra, hogy bár nem nagy ez a város, de vannak pontjai, amit nem túl kedvező érinteni magányosként. - Egyébként, ha gondolod, holnap hajnalba megyek edzeni. Utána elmehetünk vásárolni. De most szólok... húsz percnél nem vagyok hajlandó többet foglalkozni azzal, hogy mit akarsz megvenni. - felnevettem, mígnem jóízűen beleharaptam a szendvicsbe, majd leöblítettem egy kis tejjel. Nem vagyok nagyon vásárolgatós díszpicsa, ez van. Jobb szeretek gyorsan végezni az ilyesmivel, mert képes vagyok nagyon hamar felidegesíteni magam a tötymörgésen... Ezért idővel az is megeshet, hogy Darylt fogom arra is megkérni, hogy beszerezze a szükséges kaját. Nem ugráltatásból... egyszerűen csak utálom azt a kígyózó, beálló sort, ami a bevásárlóközpontokban van... - Amúgy... tényleg, semmire se emlékszel, hogy milyen voltál? - kérdeztem egyszerűen, noha hangomban ott bujkált valami sejtelmes csengés. Tudom, hogy tényleg totálisan sötétek neki a múltban lévő dolgok, de egyszerűen nehéz volt elképzelnem, hogy semmi sem dereng neki. Főleg, mert ha rémlik neki valami, egy kevés is, az is már egy kiinduló pont lehet...
- Most majdnem mondtam, hogy ha nem tanga, jöhet - eresztettem meg egy jóízű vigyort, majd megráztam a fejem. - Kibírom, legfeljebb alakot váltok, ha nagyon vészes. Továbbra is könnyed és jó kedélyű volt, de valami azt súgta, egy pillanatig se habozna, ha tényleg oda jutnánk, hogy a kitevésem a téma. Repülnék, szárnyak nélkül. A valódi énem... Ha mást nem is, de azt mellette biztosan megtudom, milyen voltam, illetve, hogy milyen nem. Kíváncsi vagyok, mi minden fog kiderülni, és mit fogadok, hiszek majd el. Mindenesetre bizakodóbb voltam. - Teljesen jó - biccentettem arra, hogy hajnalban és éjjel lenne a tánc. - Legyen igazad - ingattam a fejem. Szóval magányosként nem egy életbiztosítás itt lenni. Elhúztam a szám, és leültem egy székre. - Legalább nem jövök ki a balhékerülgetési gyakorlatból - vontam vállat. - És így lesz, ami motivál, hogy minél előbb helyrepofozzam magam. - A száj-elhúzásból sanda mosoly lett. Valami azt súgta, Fairbanks kedvemre való lesz, s ezzel a farkasom is egyetértett. - Egyébként is megfeküdném a gyomrukat. Nem kérdeztem rá, hogy ő melyik falkát gyarapította, vagy beállt-e valahová. Jelen helyzetemben ez lényegtelen volt, és ha magától nem kezdte el egyik brancsot se reklámozni, akkor vagy kívülálló volt, vagy nem akarta az orromra kötni. Szóval nem firtattam. Ha oda érünk, úgyis előkerül még ez a téma. A vacsora bámulatos sebességgel készült, szerintem ő észre se vette magát, én viszont megértem követni a mozdulatait, de szavam nem lehetett, a gyors munkának hála én is előbb jutottam kajához. - Köszönöm - fogadtam el már-már vigyorogva a szendvicset és jóízűen enni kezdtem. - Azt hiszem, egész jól tudok vigyázni a szabadságomra, ha már elnyertem. De úgyis foglak még faggatni. Kicsit magabiztosabbnak éreztem magam. Egyrészt Jez kiállása és lazasága is segített, másrészt pedig természetesen a tény, hogy lakásban vagyok. Felnevettem a vásárlásra. - Az edzés mindenképp kell, vásárlás miatt meg ne aggódj, nem hiszem, hogy nagy piperkőc lennék. Legyen valami normális göncöm és már jól érzem magam. Nincsenek egyelőre nagy igényeim. - Ezt teljesen határozottan jelentettem ki, a semmi után a kevés is elég, aztán ki tudja később mennyire leszek mohó vagy kapzsi. Viszont ezen még ráérek agyalni. A következő kérdése egy pillanatra elgondolkodtatott, enyhén ráncoltam is a homlokom, úgy éreztem, megérdemli, hogy rendes választ kapjon, jelenleg ugyanis nem tudtam mással viszonozni a segítségét. - Néha... bevillan pár kisebb dolog, de inkább csak érzések, vagy gesztusok, ilyen... reflexszerű, ösztönös dolgok, vagy akár még illatok is. De ezen kívül semmi - ráztam meg a fejem. - Azt sejtem, hogy nem ilyen voltam, mint most, és a közeledben másabb is, csak ezt a "másabb"-at nem tudom még megragadni... Megráztam a fejem és inkább befejeztem az evést. Miután végeztem, felálltam és kicsit megdörzsöltem a halántékom. - Ha nem bánod, lefekszem, különben lecsúszok a hajnali edzésről - mondtam egy finom mosollyal megtoldva, és ha nem volt más, jó éjszakát kívántam, majd bevettem magam abba a szobába, amit kiutalt nekem.
//Köszönöm szépen a szállást, a vacsit, a ruhát és a játékot! *-*//
Ahogy véget ért a pizzázóban a műszakom, ledobtam az egyen gúnyát és hazafelé indultam. Be kellett még ugranom bevásárolni, mert a hűtő tartalma igencsak húsmentessé kezdett válni az utóbbi napokban, meg a háztartásba is kellett már ezt-azt beszerezni, tusfürdőt, tisztítószereket és egyéb fogyó terméknek számító dolgokat... Szóval három nagy, jól telepakolt szatyorral egyensúlyozok befelé a lépcsőházba. Nem olyan egyszerű ez, hiába nem kell már a nagykabát, csak egy kisebb, vékonyabb, mint amilyet viselek. Mellé csőfarmert, lapos talpú csizmát és kötött, fehér pulcsit húztam, hajamban ezúttal nyoma sincs a színeknek, de továbbra is szálegyenesre vasaltam - beletelt egy kis időbe, mit ne mondjak. Vállammal próbálom tartani az ajtót, miközben a teli szatyrokat egyensúlyozom befelé. Kellett nekünk ilyen visszacsukódós ajtó nagyon, mondhatom! Másodszorra már csak összejön a dolog és szusszanva indulok meg felfelé a lépcsőkön. Még jó, hogy az elsőn lakok, nem kell olyan sokat cipekedni.
// Hát ez tényleg miniatűr lett. Nagyítót vegyél hozzá! //
Kezdtem magam úgy érezni Jeznél, mint egy... tengerihörcsög. Voltam, futkostam föl-alá a lakásban, ha olyanom volt, ropogtattam a finomságokat, amiket rendelt, és meglehetősen lustán tengettem napjaimat. Persze kérésemhez és az ő ígéretéhez híven a naponkénti edzések megvoltak, kezdtem tényleg emberi formát ölteni, már nem úszott utánam minden ruha, hanem tényleg rajtam voltak, kitöltöttem őket. Az erőnlétem, állóképességem a megjavult életkörülményeknek és a rendszeres, normális étkezéseknek hála szinte ugrásszerűen javult. Egy szó, mint száz, kezdtem elkényelmesedni. Jez meg szerint menstruált, vagy én nem tudom, mindenesetre ezt ő is észrevette, és mióta nála rontom a levegőt, először elégelte meg, hogy csak lógatom a lábam. Szóval elküldött vásárolni. Ellenkeztem, még jó hogy, de az ágyékomnak nyomott tőr igen erős érv lett amellett, hogy jobban teszem, ha szépen teljesítem a kérését. Szóval vettem a kabátom, zsebre tettem a listát és minden lelkesedés nélkül hagytam el a lakást. Nem lifteztem, nem csíptem a szűk, zárt tereket, szóval maradt a lecammogás a hatodikról. Szerintem egy Verdi operát is eldúdolhatnék magamban, mire leérek... Már a harmadikon voltam, amikor Jez gondolatban utánam szólt, mire megforgattam a szemem és hallgattam a listakiegészítést, bőszen helyeselve, okézva, s már nem nagyon figyeltem, ki, mi, hogyan van előttem. Két lépcsőfordulóval lejjebb aztán ennek meglett a böjtje. Szatyorzörgés, nyikkanás, megpördülő világ, aztán smaci a padlóval. Így se estem még pofára tudtommal! Pár konzerv a fejemre is esett, mondjuk nagy kárt már nem tehetnek ott, szóval nem zavartattam magam. A tarkómat dörzsölve tápászkodtam fel a mindenféle holmi közül, s rájöttem, hogy támszkodás közben valami puhára markoltam. - Ó, basszus, bocsánat! - kaptam el a kezem egyből a kebelről és seggre estem. Mikor összeszedtem, hogy kit is sikerült letarolnom, egy pillanatra megfeszültem. - Nagyon megütötted magad? - kérdeztem lassan feltérdelve, kínosan ügyelve rá, hogy véletlenül se érje hozzá. Azt, hogy a múltkor mit láttam, mikor hozzáértem, igyekeztem agyam hátsó zugába száműzni.
Kezdőlap
Nem kicsit szúrtam el, már bánom >.< Azért egy zárót még kapok? :vlm: //
Köszönöm szépen, élveztem és remélem mihamarabb folytatjuk 
