Ki tudja, talán épp elég veszteség érte már őt is ahhoz, hogy ne omoljon össze a gyász vasfogainak szorításában, azért tűnhet úgy, mintha könnyen és gyorsan megfeledkezett volna Róla. Nem tudom, miként és mikor tudom kiűzni belőle ezt a bigott viselkedést - keresztet vet, egy proli, utolsó kocsma eldugott sarkaiban. Megforgatnám a szemeimet, ha nem lenne éppen más, ami leköti a figyelmemet. Szeretem rangsorolni a dolgokat, és néhány züllött és bűzös alak ítélete csakis az utolsó lehet ma este a sorban. Szórakoztat a hirtelenség, amivel saját "bűnös" élvezeteire rácsodálkozik, és egyetlen pillanat alatt húzódik vissza a biztonságot hazudó páncélja mögé. Kagyló, mély vizek lakója, aki attól fél, hogy megfullad, ha túl sokáig kémleli a világot maga körül. Milyen csacska kis kagyló. Nem döntöm fejem az övére, de elviselem - sőt, élvezem az ő gesztusát, ám a meghittség meztelenre vetkőztetne, kirántaná belőlem a csontot, és az nem lenne túlságosan szerencsés. Zavar, hogy megint nem beszél. Zavar, hogy megint mutogat és gesztikulál, néha úgy érzem tőle magam, mintha egy közönséges majommal társalognék - főleg most, amikor nem a kihívás színezi vörösre a hangulatom, hanem a feloldozás keresése. - Nem hiszek neked - közlöm nemes egyszerűséggel, szelíd mosollyal. Nem hiszek, mert nem hihetek. Nem tévedhettem akkorát, hogy ne legyen több ennél a maszlagnál, és tudom, hogy évek, évtizedek kérdése és megtalálom benne őt magát, a meztelen, csupasz valóját - ami mentes minden isteni sallangtól. Figyelem a mozdulatait, hagyom, hogy megérintse a mellkasom, hogy ujjával tőrként kísérelje meg átszúrni a szívem, aztán egy hirtelen mozdulattal megragadom a csuklóját. Szorításom ereje lassan szűnik meg, lusta léptekkel táncoltatom hosszú, munkától sosem terhes ujjaimat felfelé, hogy az övébe kulcsolhassam őket, tétován simítva és megnyomkodva bőrét, fakó húsát ujjai végén, kézfején egyaránt. - Nekem nincsenek vágyaim, Laura. Megöltem az összeset. Rápillantok, sokat mondó fénnyel íriszeim végtelen mélységében. Megöltem a húgom, megöltem a fiam, megölném az Apám, meg fogom ölni Alisont - ha mást nem, lelkét szaggatom majd ezer darabra. Mi maradt hát? A várakozás. Az idő. És a Harmadik. - Voltál már szerelmes? - kérdezem hirtelen, csevegő hangon, akár meghazudtolt és elárult népem faggatózik az időjárásól - Tudod, mire képes az ilyesmi? Arra az Úrra esküszöm, akibe olyan vak hittel csimpaszkodik, hogyha az Isten iránti szerelmét fejezi ki, jóval hamarabb kezdem el megismertetni az égi bohóc savamarta arcfelével.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Majom. Milyen találó is. Az ő majmai vagyunk, néma, vak majmok, kik mégis látják őt, s beszélhetnek hozzá annak folyományaként, amit adományozott nekik. Jutalom? Ajándék? Már rég nem kutatom. Minden nap egy újabb esély arra, hogy megértsem az Úr akaratát, s ha elég sokáig élek – ajándéknak fogom fel a kapott éveket – akkor egyszer sikerrel is járhatok. Elkerekedett szemekkel pillantok fel rá. Nem hisz? De miért nem? Semmi olyat nem tettem, ami miatt hazugnak bélyegezhetne, mindig őszinte voltam vele és nem csúfoltam meg a bizalmát azzal, hogy valótlant állítottam volna. Szóval pláne nem, de tettekkel sem. Meghajoltam az akarata előtt mindig, mint szélben a könnyű nádszál, így kissé rosszul esik, amit mond. Nem kámpicsorodik el arcom, nem biggyed le csendes mosolyom, de lélektükreimből kiolvashatja a kérdéseimet, ha nem olyan vak rájuk, amilyen vak a tulajdon húgom. Újabb fejrázás. Megcsókolom a kézfejét. Nem, nem lehet, hogy megölte őket. Szinte megrettenek a szavaitól, szívem hevesebben kezd verni, mint a menekülni kívánó madár, vagy éppen a magát megmutatni kívánó boldogság kék madara. Atán jön a kérdés. Egy újabb a tisztességtelen fajtából. Könny szökik a szemembe és nem akarom, hogy lássa, ezért leszegem fejem. ~Igen. Születik a válasz, hadd hallja elmehangon a kétségbeesést és azt, hogy nem akarok róla beszélni. Sem emlékezni rá. Mert Henrik meghalt, Simon sosem létezett és igazából az Úr szolgáját szeretni sem szép és hithű dolog. Rossz keresztény vagyok, botrányos hitcsúfoló, olyan, akinek nem jár a szerelem. Éppen ezért sem fogok többé beszélni, mert nincs senki, aki megmutassa, hogy szeretni érdemes. Mert szeretek én, nem erről van szó, mindenkit szeretek, de nem vagyok ostoba, tudom, hogy nem érdemlik meg. Épp csak nem gondolom, hogy maguk miatt nem, hanem úgy vagyok vele, hogy én nem tudom őket úgy szeretni, hogy az meghálálja önmagát. Megint jön a mutatva visszakérdezés. Atyám, te voltál? És ez az, amivel most megmutattam neki abszolút tudatalatt, hogy sejtem, hogy valami nem kerek ezzel az ő papságával. De mégis hiszek neki, hiszek benne, már-már szentnek tartom, de hadd lássa: nem vagyok ostoba. Hiszen egy pap nem lehet szerelmes én mégis úgy gondolom, hogy ő volt. És hallani szeretném a történetét. Atyám, mondd, leszel őszinte azzal a gyermekeddel, aki sosem fog elárulni, s aki feltéel nélkül, életed minden mocskával együtt is szeretne? Te döntöd el.
Éjjel vadászaton voltam. Vagy legalábbis vadászni akartunk Mich-el. Látszik, hogy még kölyök. Csak mosolygok azon, amit művel, meg össze vissza rohan, meg olyan, mint egy mérgezett egér. Komolyan, ez a „kölyök” feldobta a napomat. Bár lehet az is, hogy hiperaktív, meg feltűnési viszketegsége van. - Teljesen megérte. - vigyorogtam rá. Karba tett kézzel nekidőltem az egyik fának, majd figyeltem, hogy mit csinál. Amikor kicsi - taknyos kis 9 éves - voltam, akkor is mindig az erdőt kerestem, valamiért nyugodtsággal töltött el. Persze anya mindig veszekedett velem, hogy nem mehetek el egyedül az erdőbe, mert akármi történhet velem, és azt sosem bocsátaná meg magának. Akkor hülyének tartottam, nem hittem a mi fajtánk létezésében. Újra Fairbanksbe evett a fene, beszereztem egy újabb monitort, sőt még kettőt. Odahaza nem volt még raktáron se. A kocsiba bepakoltam és utamra indultam…Mich meg haza vitte a szajrét...nem bírja Fairbankset. Unalmas napok legunalmasabbika. Eddig minden napomon történt valami érdekes, vagy megtudtam valami újat, és végre mehettem, nem a seggemet meresztettem és néztem ki a fejemből. De ez a mai… az idő úgy telik, mintha az iskolában egy órán ülnék. Teljesen kiborít. De itt a kellő alkalom, hogy végre benézzek egy helyi kocsmába, és… és majd elválik. Még nagyon sok tervem van, melyet véghez kell vinnem, s ehhez minden kis négyzetmillimétert ismernem kell. Nem jutottam előrébb, de szerencsére hátra sem léptem. Gyűlölöm az ilyen napokat, mert én egyre csak öregszem, egyre gyengébb leszek, míg végül képtelen leszek végigcsinálni a tervemet, és úgy kárhozok el, hogy befejezetlen ügyem van. Senki nem akar így meghalni, pláne nem én. Figyeltem, hisz ebben a városban minden második "ember" farkas. Falkások ráadásul. Kiráz a hideg, ha erre gondolok. Minél előbb el kell tűnnöm innen, mert valaki a fejemet fogja venni. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy meghaljak, szóval ez nem opció. De ahol izgalom van, ott általában én is megjelenek. Nem vagyok képes mást csinálni, csak inni… és inni. Sokan azt hihetik, hogy alkoholista vagyok, mert mindig iszok, pedig ez nem így van. Szimplán csak így könnyebb elviselni a mindennapokat. Felszabadultabb vagyok, és nem vagyok képes annyit gondolkozni. Figyelem a srácokat, ahogy röhögve vedelnek és a csajokat lesik, kik itt dolgoznak, vagy így vagy úgy! Egyik se …. ekkor érzem meg közeledni. Egy falkás… ez az energia... felborzolta a farkasom szőrét. Na remek, ennek még talán rossz vége is lehet. Egy újabb pohárral eltüntetek az italomból és meredten figyelek az energiákra, pajzsom nyakig fent, tapogatok magam is. Kivel, s mivel lehet dolgom, erre amerre egy magam fajta sem járhatna? Testem teljesen megfeszült, s éreztem, ahogy libabőrbe burkolózik minden kis milliméter a testemen.
Őszintén bevallom, hogy nem kedveltem különösebben a kocsmákat az utóbbi évtizedekben, ennek ellenére időnként mégis tudtam értékelni a maguk egyedi báját. Az pedig, hogy néha kénytelen voltam bemenni egy-egy efféle lepukkant ivóba, igazán kibírható volt még számomra is. Annyira azért nem vagyok finnyás teremtés, mint amilyennek első ránézésre meg szoktak ítélni, de pont ez a lényeg. Szerettem magam mindig éppen olyannak láttatni, amit megkövetelt az esetleges környezet, társaság, vagy feladat. Most nem kötelező jelleggel jelentem meg, hanem inkább csak utána akartam járni valaminek. Jobban mondva valakinek, akit majdnem biztos voltam benne, hogy megtalálok a Snows in Hellben. Egyből orrba vágott a kocsmák jellegzetes szaga; veríték, alkohol, húgyszag csodás keveréke. Jó, ez még annyira nem is számított lecsúszott helynek, de egyáltalán nem az én közegem volt, az is biztos. Nem mintha ez bármilyen formában befolyásolta volna azt, hogy betettem a lábam. Voltam már rosszabb körülmények között is. Igaz, hogy nem mostanában, és akkoriban nem is nagyon volt más, de túléltem, nem? Sajnos elég hamar rá kellett döbbennem, hogy aki miatt bevállaltam ezt a mai utat, már nem volt itt. Bizonyára éppen elkerültük egymást, úgyhogy már indultam is könnyed léptekkel a kijárat felé, mint aki jól végezte dolgát. Talán gond nélkül távoztam volna, ha nem érzem meg az utolsó pillanatban az energiát. Rejtély számomra, eddig hogyan kerülhette el a figyelmemet, ám most éppen elég kíváncsivá tett ahhoz, hogy végül a pult mellett lefékezzek. - Egy whiskyt kérnék! – adtam le a rendelést. Egy jó ír ital sosem jön rosszul, igaz-e? Míg türelmesen megvártam, hogy kézhez kapjam a rendelésemet, kigomboltam a kabátomat. Nagyjából már sikerült is betájolnom, hogy merre fogom megtalálni az ismeretlent, így aztán viszonylag célirányosan indultam meg a bokszok felé. Égkék szemeim végigfutottak a bent ülőkön, és hamarosan meg is állapodott a hímen. Ajkaim elégedett mosolyra futottak, ahogy megindultam felé. - Nyugi, nagyfiú! Nehogy lefordulj itt nekem a székről ettől a fene nagy izgalomtól! – egyértelműen látszott rajta, hogy feszült. Oké, én láttam, éreztem is. Azt hiszem, hogy túl sok időt töltöttem már azzal, hogy titkokat szedjek ki másokból, akár erőszak árán is. Éppen ezért felismertem a mimikát, tudtam, hogy melyik arckifejezés mit próbál palástolni. Lehet, hogy másnak egyébként nem tűnt volna fel, talán maga a férfi sem, hiszen semmi rendkívülivel nem hívta fel magára az itteniek figyelmét. Természetesen az enyémet sem a klasszikus értelemben vonzotta magára. - Hogy hívnak? – ültem le kérdés nélkül vele szemben, a whiskymmel karöltve. Mostanra bizonyára rájött már, hogy a falka tagja vagyok. Már ha találkozott már taggal, mert ha nem, akkor a szag sem lehetett számára ismerős. – Nem idevalósi vagy… - állapítottam meg azt, ami egyértelmű volt mind a kettőnk számára. Kíváncsi voltam, hogy mit keres itt, és vár-e valakit, de egyelőre ezekre az apróságokra még nem szándékoztam rátérni.
És hamarosan megjelenik az érzett energia forrása is. Csini kis nőstény, nem tétovázik, bár nem is értem miért is tétovázna… falkaszaga van. Én vagyok az ő területükön, nekem van okom minden okra, hogy meghúzzam magam. Ám ez nem megy. Nem szokásom meghúzni magam, ha forr a vérem. Jelenleg pedig 300 fokon túlfűtött. Ebből meg egy sülhet ki… fene nagy idegesítő pofa. A nőstény megszólít, szavaira szélesen elvigyorodom és felé fordulok fejjel. - Helló kislány… - ha már le nagyfiúzott… akkor megteszem én is eme lépést. Bunkóság, nem bunkóság, hát szarom le. Végig legeltetem rajta íriszeimet, tetszik amit látok, nagyon is és még vonzó kis nőstény is. Ránézésre nem tűnik tanknak, de aztán ki tudja, nem látok a dolgok mögé én sem. Veszélyes lehet és falkás is. Csak óvatosan, nem igaz? Abba még senki sem hallt meg. Látom a mozdulatot, hogy ül le, elhúzom a szám, majd sóhajtok. - Persze…ülj le és boldogíts. Máshogy is megtehetnéd…ketten egy ágyban…érted a célzást…- vigyorodok el szélesen, nem tartom meg a lapjaimat, nyíltan a szemébe vágom, mit tennék vele, ha kettesben maradnánk hosszabb időre. De hagyjuk ezt a jövőre… sok víz lefolyik még onnan, ahonnan rengeteg van… Kérdez… - Matt… és téged fényes kis csillag? - érdeklődök, van bátorságom hozzá. De ez nem is igazán annak tudható be. Farkasom is kíváncsi, de távolságot tart. Okkal. Nem bízunk elsőre…ahogy bennünk sem bíznak sokan. - Hát nem… te is ezzel jössz kislány? Valami Dekko, Dennó…na még egyszer. Valami Darren is ezzel jött, mikor az itt létem okát fejtegette. Nem sokra jutott. Hát gondolod, hogy te jutsz valamire? - érdeklődöm, nyílt lapokkal játszom, másképp nem nyernék és nem jutnék el egyről a kettőre sem. Aki tud az tud nah, hazudozó vagyok és eddig senki sem tudta leszűrni energiámban a változásokat, se mimikából.
Inkább nem mondtam semmit a megszólítására, bár kicsit nevetségesnek hatott, lévén, hogy olybá tűnt, idősebb vagyok nála. Szavak helyett csupán a szemöldököm ugrott meg, némi értetlenséget rajzolva vonásaimra. Ahogy ő, úgy én is alaposan felmértem magamnak, ahogy máskor is szoktam, ha idegennel találkozom. Azt hiszem, ez a fajtánk sajátja, hogy felmérjük a potenciális ellenfelet. Nem mintha attól tartottam volna, hogy tettlegességig fog fajulni a mai este, de sohasem lehet előre tudni. - Kedves! – jegyeztem meg erőltetett mosollyal. Egyáltalán nem érdekelt, hogy örül neki, ha leülök, vagy sem. Egy hölgyet nem illik elutasítani, és ha már egymásba akadtunk, miért is ne ismerkedhetnénk meg? Nem volt kedvem megvárni, míg ő invitál meg, mert volt egy sanda gyanúm, hogy esze ágában sem lett volna. Megértem, hiszen kóbor, a helyében én sem örülnék túlzottan egy ilyen kényszerhelyzetnek, de nem voltam a helyében. – És értem a célzást, de azt hiszem, hogy mind a kettőnk érdekében jobb, ha ezt most elengedem a fülem mellett! – fűztem hozzá, némi mérlegelést, és szemlélődést követően. Persze nem zártam ki semmit, de egyelőre még elég korai lett volna ilyesmit megvitatni, hiszen még a nevét sem tudtam. Különben sem a legszerencsésebb összeszűrni a levet egy hozzá hasonlóval úgy, hogy tisztséget töltök be a falkában. Amadieu már épp elég bajt hozhatott volna a fejemre, de megtűrt státusza volt, ennek a hímnek viszont kötve hiszem. - Victoria! – árultam el én is a nevem cserébe. Így már volt tippem, hogy ki lehet a velem szemben ülő hím, hiszen hallottam róla. Minden kóborról hallok, akinek van szerencsétlensége összefutni valamelyikünkkel, bár róla még nem volt sok infó. – Ezzel jövök, mert ez az igazság ezek szerint! – mosolyodtam el, felé emelve a poharamat, mielőtt ittam volna belőle. – Egyrészt, én nem vagyok Darren… - kezdtem elbűvölően, ártatlanul oldalra billentett fejjel. – Másrészt, miből gondolod, hogy szeretnék jutni valamire? – kérdeztem kíváncsian. – Engem nem túlzottan érdekel, hogy miért vagy itt… - ez nem volt teljesen így, viszont nem is hazudtam. Nyilván érdekelt, hiszen nem ismertük őt, viszont a felderítők dolga ezt kideríteni, én meg eltakarítom a mocskot, ha szükséges. Miatta még nem szóltak, én ennyivel voltam csupán tisztában. - Csak leültem, gondoltam legalább nem iszok egyedül. – vontam meg a vállaimat lazán. Hazudhatott nekem úgy, ahogy akart, de idősebb lévén úgyis megérezném rajta, míg ő már nem lehetett biztos abban, hogy az arc, amit mutatok, valós-e. – Keresel itt valakit? Vagy jön hozzád valaki? – érdeklődtem kíváncsian, nem foglaltam-e el valakinek a helyét. Meg egyúttal akkor már arra is rá lehetett legalább jönni, hogy ilyen célja van a városban, vagy esetleg bajt keverni jött. Ha ő nyílt lapokkal játszik, akkor nekem sem lesz ellenemre. Ó, az ír szókimondóságom még mindig megmaradt, ennyi évszázad után sem lehet kiölni belőlem, csupán ügyesen szoktam álcázni.
Hát ha nem, hát nem. Akkor kilövöm a bókokat…igaz…mit akarnék egy falkástól? Szar ügy… de eddig is nagy ívben szartam telibe más kialakult véleményét. Szóval Victoria. Mily’ érdekes nevek vannak mostanság… meg falkás itt és Darren se túlzottan érdekli….ebből a szempontból neki mínusz egy pont jár. Habár pozíciótól függő. Remélem nem valami daráló, mert akkor újabb mínusz pont neki. Újra és újra. Illegálisan járkálok, bár Darrennel volt egy megállapodásunk, amit még nem váltottunk be. Szóval ha eljön az ideje, hát én itt leszek. Azt meg szívesen csinálom, lévén már elég rég ügyködök versenyautókra, meg egyéb autókra, szánt turbófelszereléseken. Meg az a srác… Paynehez van köze egy bizonyos szinten. Már megérné. - Szóval az én társaságomra vágytál… - húzódott ajkaimra egy fél vigyor, se kellemes, se fenyegető, valahol a kettő között. Persze, jó duma, továbbá attól sem vagyok túlzottan elragadtatva, hogy semmibe veszi a mondandómat. Mit várok egy nősténytől? Tekintve, hogy falkás, meg tuti nemcsak egy falkatag és nem csak A Falkatag…. szóval jah. Már bizergállja a nem létező csőrömet a jelenléte. Kérdéseire felröhögök, jól esően, majd befejeztével szelídül a tekintetem, miközben azokat ráemelem. Elég gyakori, hogy indok vagy bármiféle előrejelzés nélkül előtör belőlem a röhögés - Keresek is, meg nem is. Akarok is, meg nem is. Kell, vagy nem kell. - vállvonás. - Te talán csak létezel? Vagy létezéseddel pörgeted a körülötted lévőket? - nézek élesen a szemeibe, semmi fenyegető nincs se szavaimban, se pillantásomban… vajon mit keresek itt? Hát ha tudnám, akkor valószínűleg nem keresnék. Nem de? Belekortyolok az italomba ráérősen, majd az asztal lapra helyezem. - Tisztázzuk. - pillantok rá unottan. - Nem azért vagyok itt, hogy bajt keverjek. Ha azért lennék itt, ez a szarfészek, már rég egy rom lenne…. - váltok komolyabb hangnemre, újabb kortyot iszok. Az csak egy dolog hogy három naponta erre esz a rohadás, de még senki sem panaszkodott. Neki is a szájába rágjam, hogy nem bajt keverni jöttem? Még a végén megsértődöm, felhúzott orral elslattyogok...naná!
Nagyon félreértette a szentem a Darrennel kapcsolatos megjegyzésemet, de mivel nem tudtam róla, így nem is tehettem szóvá. Csak a levegőben lévő nemtetszést érzékeltem, amit szintén nem jegyeztem meg hangosan, csak magamban raktároztam el, hogy nem különösebben rajongott a falkáért. Nem értem hát, hogy akkor miért jött egy olyan kisvárosba, ahol egyébként elég kiterjedten élünk. - Nem tudom. Most a te társaságod van itt, úgyhogy lényegtelen, hogy mire vágytam... - vontam meg a vállaimat könnyedén. Nem fogok ezen túl sokat pörögni, és úgy sem éreztem, hogy magyarázkodnom kellene neki. Amúgy sem volt szokásom, de egy kóbornak pláne nem fogom lejelenteni minden szükségletemet, vagy kívánalmamat. Azért álljon meg a menet, nehogy már a farok csóválja a kutyát! Közhelyes mondás, de ebben az esetben nagyon is igaz volt. Nem én léptem az ő területére, hanem éppen fordítva esett meg a dolog. Ha tetszik neki, ha nem. Maximum elfogadhatta, de ez minden. - Hm... - dünnyögtem magam elé, a nevetése miatt még mindig felvont szemöldökkel. - Úgy látom, nem teljesen stimmel itt minden nálad. - állapítottam meg, halántékomra bökve a mutatóujjammal, nyilván nem magamra utalva. Mindenesetre azért szóvá is tettem, mert úgy tűnt, hogy szeretett a szavakon lovagolni. Tudtam egyébként eddig is, hogy komolytalan, hiszen Darren jelentett róla annak idején, amikor találkoztak. - Vagy csak nagyon nem értjük egymást. A kérdésem mindössze arra irányult, hogy zavarlak-e, mert vársz ide valakit - utaltam a saját helyemre -, mert akkor legalább tudom, hogy vészes az időm. - egyébként tényleg nem érdekelt annyira, hogy jön-e valaki hozzá, mindössze tudni akartam, miért van itt. Ez meg csak egyfajta udvariassági kör volt, ami nála láthatóan abszolút felesleges lépésnek bizonyult. - Remek! - bólintottam egyet. Ha nem bajt keverni jött, akkor nem lesz itt semmiféle probléma. - Akkor tisztázzuk! - vettem át a szava járásával együtt, az unottságot is. Legalábbis én nagyon hitelesen alakítottam azt. - Ha bajt keverni lennél itt, az a csini segged már rég nem lenne azon a széken! - olyan édesen, olyan ártatlanul mosolyogtam rá, hogy szinte el is hittem, tényleg nem tudnék neki ártani. Mondjuk nem tudhatta, hogy milyen képességeim vannak, vagy hogy menniyre vagyok veszélyes. Akár csak a szám is járhatott, koromnál fogva, de nem minden háromszázat megélt farkas agresszív. Nem mellesleg, én sem vagyok az. Ettől még a kisujjam megmozdítása nélkül is halálközelbe küldhettem volna őt, ha éppen ahhoz van kedvem. - Szóval nincsenek itt ismerőseid, akikhez inni érkeztél? Furcsa választás ez a város egy kocsmázáshoz, Anchorage úgy tudtam, hogy jobb lehetőségekkel bír. - igen, voltam már ott, nem is egyszer. - És mivel foglalkozol, Matt? - érdeklődtem kíváncsian, mintha mi sem történt volna.
Neki most én kellek, s ez egyre frusztráló, de nem érezhet semmit ebből, mert jól elrejtem az érzést magamba, helyette nyugodtság fészkelődik el energiámba. Kinevettem ezt az egészet. A szavait. A szavaimat. Őt. Magamat. A helyet. A Farkasát. A farkasom. A falkát. De szavaira csak gúnyos vigyor jut. Hihet amit csak akar, én így érzem jól magam, ők pedig akkor esnek pofára, mikor a másik teljes énemet ismerhetik meg. Addig csak ismerkedjenek bőszen, jómagam pedig kiismerem az ő kis…. eszméiket. Mert már évszázadok óta ezt csinálom és még senki nem panaszkodott. Mert nem jöttek rá a csalafinta mesére. - Nem, nem zavarsz. - kortyoltam bele az italba, de jobbnak gondoltam az egészet lehúzni, újabb kör következik úgy is. A Nőstény a maga módján kellemes társaság…. főleg amivel következő szavaival bombáz… nem lenne seggem, amivel ülhetnék. Háh…milyen kedves szófordulat. Ő meg ezzel a bájos pofival egy kijelentéssel, nos…igen izgató dolog, csak mosolyra húzom ajkaim. - Tisztáztuk. Tiszta lappal indulhatunk, Victoria? – érdeklődtem, ha már meggyőződött igazamról, hogy a baj és én két külön fogalom voltunk. Itt és most tuti. A pincérnőre pillantok, aki egy újabb üveget szolgáltatott ki, egy másik üres pohárral a hölgynek, majd elviharzott. A nőstény poharába töltöttem italt és felé toltam, az enyémbe is töltöttem, majd koccintásra emeltem. Csak úgy. Ha koccint, akkor koccint, ha nem, hát úgy is legördül torkomon az ital mámorító íze. - Jobb lehetőségek jah… de itt legalább történik is valami. - pillantottam a nő íriszeibe, hiszen imádtam az adrenalint. A maga módján pedig bírtam, ahogy belém akad és ránt magával. Bár ez még nem azt jelenti, hogy én generálom mindezt, csak annak közelében terpeszkedem folyton, hogy le ne maradjak bármiről is. - Valahogy a monoton dolgok nem erősségem. Felkelni... élni, lefeküdni. Valamit mindig be kell vinni ebbe, különben az unalom visz halálba. - fintorodtam el, hisz amióta farkas vagyok, sose untam magam. - Te talán nem élvezed az állandó pörgést? - tekintve hogy falkatag, valami spéci ranggal a vállán.... hát tuti nem unatkozhat.
Nyugtáztam magamban, miszerint nem zavarom. Egyébként valószínűleg, ha zavartam volna, akkor is maradok a fenekemen, pusztán futottam egy udvariassági kört, hogy lássam, hányadán állunk egymással. Lehet, hogy jó, de én jobb vagyok, szóval, ha maradni akartam volna, akkor úgysem lett volna képes elüldözni innen. Általában mindent csak akkor teszek, ha nekem úgy tartja kedvem. Kivéve persze, ha fentről kapok parancsot, de az teljesen más lapra tartozik, hiszen az falkaügy. Ez meg most nem, ráadásul jelentettek is már róla, én inkább csak figyeltem most, hogy ne legyen galiba. - Mondjuk. – bólintottam rá. – Az leginkább tőled függ! – én megadtam neki az esélyt, hogy tényleg ne keverjen bajt. A többi már rajta állt, hogy mennyire él ezzel, mert nem leszek rest kipenderíteni a városból, ha úgy van. De reméljük, hogy hihetek neki, mert ma nem volt sok kedvem ahhoz, hogy drasztikusan lépjek fel bárki ellen is. Ma kikapcsolódni érkeztem, hogy úgy mondjam, még ha nem is éppen ez az én megszokott terepem. És akkor még finoman is fogalmaztam igazából. - Köszönöm! – biccentettem Matt felé, a teli töltött pohár láttán. Könnyedén emeltem fel, majd koccintottam az övéhez a sajátomat, ha már felém emelte. Ráérősen iszogattam aztán, mindenféle grimasz nélkül. Mondjuk úgy, hogy jól bírom az alkoholt, mint a legtöbb hozzám hasonló, de valószínűleg akkor sem lenne ez másként, ha nem vérfarkas lennék, hanem egyszerű ember. Azért köztük is vannak, akiket nem kell félteni, csak éppen kevesen. - Tényleg? Pedig Anchorage sokkal nagyobb, és elég sok kóbor is van arrafelé, ha jól tudom. Unalmasnak találod? – vontam fel meglepetten a szemöldökömet. – Nyilván, de ha Fairbanks számodra izgalmas, akkor meg miért nem költözöl ide? – érdeklődtem kíváncsian. Valószínűleg nem akart falkatag lenni, általában ez szokott az indok lenni, a legtöbb esetben legalábbis. Pedig annyira nem vészes, én is hozzászoktam, pedig az első próbálkozásom annak idején csúfos véget ért, amikor kitagadott az Alfa még Franciaországban. Az viszont már régen volt, azóta sokat változtam én is. - Nem mindig. – feleltem őszintén, megvonva a vállaimat. – Miből gondolod, hogy én állandóan pörgök? – kérdeztem kíváncsian, hiszen sokat még nem tudott rólam, amiből ezt levonhatta volna. – Nekem nincs problémám a nyugodtabb időszakokkal sem, az élet állandóan változik. Hol fent, hol lent vagy. Szerintem igaz ez a pörgésre is, de hát kinek mi az, ami kielégíti a mindennapokban… - vontam meg a vállaimat kecsesen, ujjaim között forgatva a poharamat.
A baj ma messze áll tőlem, csak olykor van ami beellik és túl csordul. Ilyenkor egy kis pia kell és talán minden jobb lesz. Talán. Bár inkább fivérem társasága jobban feltöltene, de a nőstény is remekül szuperál ami azt illeti. Nekem be jön és kész. - Olykor unalmas, sosem történik semmi… - vonok vállat, itt legalább történnek érdekes dolgok, amik felkeltik a kíváncsiságom. Azt nem könnyű, de olyan horderejű dolgok ezek, hogy sikerül… Költözés… - Hát…az meg nem áll módomban egyelőre… no, nem a …falka miatt… - veszem lejjebb a hangerőt… - A haverok… bár ha át is költöznék… nos…fizethetek nektek…nem? - vigyorodom el, majd komolyságot ültetek vonásaimra. - Vagy bármi más anyagi vonzat… - addigra a falkája élén álló személyek majd kiötlik a lényeget, engem aztán hidegen hagy. Vagy elfogadom vagy nem…vagy túl élem vagy nem. Nem mindegy? Hol van ez még? - Most is itt vagy. - vigyorodok el közelebb hajolva hozzá, a tekintetébe nézve. - Nem pedig a puccos ruhaüzleteket járod. - nem, ezt nem sértésnek szánom… csak van különbség a két hely között. Még ha van aki ezt nem is méri fel…de az én figyelmem mindenfelé. ami érdekel persze. A nőnek igaza van. Az unalmas napok is lehetnek izgalmakkal teltek, ha csempészünk bele némi izgágaságot. - Van igazság benne… több is mint hinnénk. - töltök a poharainkba, majd emelem a poharamat felé koccintásra, le se véve tekintetem az övéről. - Ha újra összefutunk…nem biztos hogy ilyen békés lesz. - ez nem ígéret, csak minket ismerve Aleccel, valami tuti jönni fog és viharként várható majd szerepünkkel karöltve…és hogy ki lesz mindennek a megállitója… nos mindenkit tárt karokkal várok.
- Van, aki pont azt kedveli, ha sosem történik semmi. Azért keresi ezt a várost, meg úgy magát az államot is. – Alaszkát ugyanis sokan tartották a világvégének, szerintem nem is tévedtek sokat. Én a magam részéről azonban kezdte megkedvelni, vagy legalábbis hozzászokni. Ennyi év alatt igazán elvárható volt tőlem, még ha szeretni nem is szerettem. Otthonomnak sem éreztem, de majd talán egyszer. – Bár gondolom, hogy rád ez nem igaz! – vontam le a következtetést az eddigi beszélgetés alapján. - Értem. Tehát nem lenne ellenedre, ha csatlakoznod kellene a falkához? – nem azért kérdeztem, mert ez lett volna a feladatom, és vallatni akartam, mert akkor más módszereket alkalmaztam volna. Most egészen egyszerűen tényleg csak érdeklődtem, meg ismerkedtem az idegen hímmel. A kérdés pedig adta magát, ha már így felhívta rá a figyelmem, hogy nem a falka az oka annak, hogy nem költözik a városba. – Igen, persze! – bólogattam, de úgy tűnt, hogy már fel lett világosítva a maradásának feltételeiről. - Vagy megfizeted az árát annak, hogy a városban lehess, vagy valamiféle szolgálattal tartozol nekünk. – vontam meg a vállaimat könnyedén. – Aztán idővel csatlakozol, mert túl sokáig senki nem tűri meg a területén a kóborokat, de van még időd. Egyszerűen csak döntened kell, különben elő leszel véve, és biztosan nem lesz menekvés! – ez legalább száz százalékos tény volt. – Valamit mindig muszáj választani! – tettem hozzá, bár már csak mellékesen. Nem akartam én ráerőltetni a dolgot, majd azt megteszik az illetékesek, vagy éppen én, ha azt kapom parancsba. - Egyszer ezzel foglalom el magam, máskor meg majd vásárolni megyek! – mosolyodtam el olyan lassan, akár egy ravasz macska. – Valóban? – kérdeztem, miközben én is megfogtam az újra megtelt poharamat. Természetesen egyetlen másodpercre sem kaptam el a tekintetem, tartottam hosszasan a szemkontaktust. Ahhoz, hogy engem zavarba hozzon, vagy kizökkentsen és meghátrálásra késztessen, ennél sokkalta többre volt szükség. Majd rájön ő is. - És szerinted bölcs dolog, hogy ilyeneket mondasz nekem? – billentettem oldalra a fejemet, miután kiürítettem a poharat. – Burkoltan közölted velem, hogy készülsz valamire… - mutattam rá eme apróságra, mert nekem aztán semmi nem szokta elkerülni a figyelmem. – Ha rám hallgatsz, nem keresed a bajt, és ha újra találkozunk, az éppen ilyen békés lesz. – mondtam nemes egyszerűséggel. – Különben hidd el, nagyon fogod bánni, hogy nem fogadtad meg a kéretlen tanácsot! – azt nem tettem szóvá, hogy miattam bánná meg még azt is, hogy megszületett. Bárki miatt lehetett, nekem pedig nem állt szándékomban beavatni abban, hogy miféle pozíciót töltök be a falka életében, már ha egyáltalán betöltök valamilyent.
Mit mondhatnék? Szeretem, ha folyik az élet és nem áll meg unalmas folyón caflatva lefelé, monoton semmittevéssel karöltve. Már lassan 10 éve Áncsiban rontom a levegőt, megtanultam már, hogy ide át állandóan zajlik az élet és én itt vagyok, hogy részese legyek. Még ha csak szemtanúnak, de akkor is. - Kétszáz éve nem létezem falkában….nem könnyen menne… - osztom meg vele ezt, hiszen jó ha tudja…nehéz eset vagyok. Meg már páran ezt tudják…választani mindig kell… de az nem mindegy mit, mikor és hogyan. Nem igaz? Mindenki máshogy dönt az élete felett és nem hagyja, hogy mások eme döntést befolyásolják…ha mégis, akkor az illető nem méltó az életre. Én élni akarok! Nem érdekel, hogy a nőstény mit akar kinyögni majd a nem fenyegetésnek szánt fenyegetésemre, ezt a jövő majd eldönti és kellőképp zabosak leszünk. Mert nem csak én érkezem majd hurrikán formájában… elvigyorodok, ahogy közli a tényállást… - A legnagyobb probléma drága, hogy nem én pörgetem az eseményeket… - lassan állok fel. - Örülök, hogy megismerhettelek, Victoria. - biccentek, kissé szigorúbbá, semmi nevűvé varázsoltam fizimiskám. Tanács- tanács hátán, pont ezt kellene a nyakamra aggatnia bárkinek is. A pulthoz léptem ( ha nem állított meg ebben senki és semmi), hogy kifizessem kettőnk italát, majd ahogy megérkeztem erre a kivert kutya típusú helyre, ugyanúgy távoztam is. Nem vagyok kíváncsi senki jött ment litániájára, egy nőstényé meg főleg nem hoz lázba. Erre felé sose volt béke. Annak tűnő volt csak a helyzet, de az egyre csak forrósodott és most itt járunk.
- Hidd el, tudom miről beszélsz! - mondjuk én nem voltam olyan sokat falka nélkül, de nekem sem ment ám zökkenőmentesen. Aki olyan típus, az nehezen áll át erre a fajta életformára, de meg lehet szokni mindent. - De attól még, hogy valami nem megy könnyen, nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is megy. Kivéve, ha lázadó típus vagy, aki utál utasításokat követni! - mosolyodtam el halványan, mert akkor tényleg nem jönne rá jó világ egy falkában. Ezzel egyébként nekem is meggyűlt a bajom annak idején, de valahogy mégis átalakult bennem. Talán azért, mert olyan Alfa mellé kerültem, akit tiszteltem, és akit szerettem. Így másabb volt az egész, mint amikor először próbálkoztam meg falkában élni, hála a teremtőmnek, és aztán ki is tagadtak. Azóta sem bántam, mert olyan események láncolatát indította el, amik kihatottak a jelenre is. Ilyen volt Amadieu. - De mégis befolyással vagy rájuk! - fűztem hozzá, és hagytam, hogy elsétáljon. Természetesen, ha akartam volna, akkor simán a székhez szegezhetem a seggét, de nem tettem. Nem láttam értelmét igazából, hogy feltartsam, hiszen megtudtam, amit akartam. Az pedig egyáltalán nem nyugtatott meg, ha már itt tartunk. Ha valami balhéra készült, arról a falkának muszáj volt tudnia, hogy felkészültek lehessünk, bármi történjen is. - Én is! - biccentettem felé. Hadd menjen. - Vagy majd elválik... - már csak akkor tettem hozzá, amikor távozott a kocsmából. Nem biztos, hogy annyira örülni fog később annak, hogy már találkoztuk. Próbált titokzatos maradni, de én sokszor átlátok a szitán, és amúgy sem a tényleges információk a mérvadóak nálam, hanem azok a benyomások, amiket az első találkozás alkalmával hagy bennem. Jelenleg ez nem volt túl pozitív, akárhogy néztem is, és ő sem próbált úgy viselkedni, hogy feltűnést kerüljön a falkával szemben. Valószínűleg magasról tett erre, ami nem túl jó pont neki. Miután elment, lassan én is szedelőzködtem, és úgy ítéltem meg, hogy ideje a távozás mezejére lépnem. Még volt dolgom mára a hotelben, és szerettem volna valakivel beszélni erről a hímről is.
Kezdőlap
//
//
