Szóval, az van, hogy nem tud sajnos érdekelni már, hogy hétköznap van, én pedig egy kocsmában vagyok. Egyszerűen annyira felbosszantott az a sok kis pisis, lelkes ostoba a társulatnál, ahol éppen táncolok, hogy muszáj volt valamit kezdenem magammal azon kívül, hogy otthon ülök. Feltehetőleg ott is az aranysárga nedűt iszogatnám, aminek nem feltétlenül közvetlen idegnyugtató hatása van, de az, hogy tompítja az érzékeket, összeköthető azzal, hogy az idegeimet is nyugtatja. Vagy csak elvonja a figyelmemet a sok baromtól. Nem tudom elhinni, hogy egy kis huszonéves nyikhaj dirigál nekem. Nekem… aki olyan emberekkel dolgozott már együtt, akikről ő max csak olvasott… bár, amennyi esze van, lehet még azt se. Még jó, hogy Henry miatt vissza tudom fogni magam…. és nem ugrottam a torkának. Jelen esetben szó szerint. Óóóó, de jó lett volna. Na de ugorjunk vissza ahhoz, hogy itt ülök most és már felejtem is el, hogy milyen nap áll mögöttem és áll még előttem az elkövetkezendőkben. Ha csak helyre nem teszem azt a kis senkit, aki egy vastag keretes szemüvegtől, egy sáltól, meg mert meg tud csinálni egy fouettét, még lesz valaki táncosként, vagy éppen koreográfusként. Majd ha lekaparta a tojáshéjat a seggéről. Talán akkor. Éppen elfogy az italom, már intenék is a pincérnek, amikor már meg is érkezik egy újabb pohárral. Meglepetten pillantok rá, majd megkapom a válaszomat, a fel nem tett kérdésre. Elpillantok a fiatalember felé, akit mutatott. Egyelőre csak a hátát látom, majd amikor látom, hogy megmozdul, természetesen elfordulok. Ugyan, apró női taktikák. Ő nyilván figyelt már, ha megörvendeztetett ezzel a csodás itallal, ha én is ezt tenném, elég közönségesnek mutatnám magam. Márpedig én úri hölgyemény vagyok. Vagyis, szeretném még elhitetni magammal, hogy az vagyok. Bár azok után, amiket csináltam én a múltban… Azt hiszem az etikett tanárom forog serényen a sírjában. Ahogy a fiatalember megérkezik, felpillantok, mintha most lenne csak egyértelmű számomra, hogy az ő ajándéka az ital. Az első mondatára visszafojtok egy nevetést, bele is kortyolok az italba, mielőtt megszólalnék. - Igen, nyilván sokat kellett gondolkodnod, hogy kitaláld. – Na persze hangomból egyből lecseng az irónia. De hát most tényleg. Itt ülök, már a második pohárral iszom meg, és akkor ugyanazt küldi, amit iszok. Feltehetőleg annyit nyögött oda, hogy még egy kört nekem. Borzasztóan kreatív… én, ha pasi lennék és fel akarnék valakit csípni, azt hiszem az eszemet mutatnám meg az illetőnek először, nem a tesztoszteront. Azt hiszem túlságosan is csípős a hangulatom ma. Szegény ember… előre sajnálom. - Azt hiszem ezt nem tilthatom meg, ha csak nem fizikailag kényszerítelek, hogy ne ülj ide. Bár ennél azért okosabb szöveggel is előállhattál volna. – Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy ülj vissza a helyedre és gondolkodj, amíg nem jut eszembe valami jobb szöveg, de ennyire azért én se leszek… udvariatlan, hogy szépen fogalmazzak. Jó kislány leszek és ismét belekortyolok az italba, ahogy hátradőlök a széken, keresztbe teszem lábaimat és várom, hogy további béna szövegekkel próbáljon felszedni. Élvezetes este lesz, úgy látom…
Nos, a fogadatás lehetne egy kicsit hálásabb, kedvesebb, vagy szívmelengetőbb is, de hát ez csak nem fogja letörni az én kedvemet. Főleg azért, mert ittam már eleget, másrészt azért, mert elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy ne legyen bajom egy-két pofonnal. Egyébként meg, az a dolgom, hogy a magányos farkasok, a másik falka, meg kitudja még mi után kémkedjek, nem pedig az, hogy minden élő nőt megdöngessek ezen a világon. Az csak egy amolyan kis mellékes elfoglaltság, amiről nem mondtam még le teljes egészében. – Nem annyira sokat – vonom meg a vállam, még mindig vigyorogva, mert azt tuti nem látja rajtam, hogy letörte volna az önbizalmamat. Azzal meg végképp nincsen semmi bajom, ha nem olcsó a numera… Azzal már van egy kevés, ha nincs numera, de mint kifejtettem korábban, még mindig be lehet próbálkozni a könnyebb halaknál. Néhány rosszabb „vadászat” után ők szoktak engem kárpótolni. Egyébként, ha már ő tegezésre váltott, akkor én is átmegyek arra. – Sokkal inkább megfigyelés volt. Remélem, azért nem lőttem mellé, igazán szörnyű lenne, ha pocsékba menne az a pia. Lehuppanok mellé, és még mindig vigyorgok, mint a tejbetök. Nem vagyok én idióta, kérem szépen, de ha a bugyin keresztüli megközelítés nem óhajt működni – márpedig szavai után nem sok esélyt látok rá –, akkor itt az ideje segghülyének tettetni magam. Az emberek szeretnek megnyílni azok előtt, akiket intellektuálisan maguk alatt tudnak. Mondván, ezek az emberek úgysem árthatnak nekik. – Majd igyekszem javítani, Miss… – A nevét várom, természetesen, és cserébe, ha ő elmondja az övét, tőlem is megkapja majd a sajátomat. Csereüzlet, kérem szépen, ez itt a világ rendje, semmi más. Aztán eszembe jut, hogy még a törvénytisztelő állampolgár meséje is egészen jó, már a bizalomépítés terén. – Egyébként nem hiszem, hogy a rend büszke Őrzőinek munkát szeretnénk adni azzal a fizikai kényszerítéssel, igaz? – Egyébiránt mondd, miért vagy ennyire mufurc? – kérdezem. – Ha nem Alaszkában lennénk, szentül hinném, hogy belőled sugárzik ez a jeges hideg.
- Kárba menni nem fog… erről biztosíthatlak – Mosolyodok el, most már próbálva egész kedves arckifejezést felvenni. Ha már ilyen helyzetet sodort elém a szél, vagy a sors, vagy a nem is tudom micsoda, akkor már hozzuk ki belőle a legjobbat, nem igaz? Elvégre úgy jó az élet, ha minden cseppjét kifacsarjuk. Na de hagyjuk inkább ezeket az elcsépelt, baromira nagy filozofálásokat. Nem is áll olyan jól nekem a dolog. Egész halkan felnevetek, ahogy jelzi, hogy igyekszik javítani. Komolyan, ha naiv és tapasztalatlan lennék, még el is hinném, hogy tényleg igyekezni fog… és hogy valóban szépségem elbűvölte és nem csak egy dolog miatt akar nekem hízelegni, hanem valóban akkora gavallér, hogy nem hagyhat egy hölgyet magányosan üldögélni. De hát álszent se leszek. Nyilván azért ülök le egy kocsmába, viszonylag kihívó öltözékben, egy, azért feltűnő helyre, hogy teljesen egymagamban, magányosan töltsem az estét. Ha ezt akartam volna, akkor otthon maradok. Biztosra vettem, hogy valami balfék, vagy, ha éppen szerencsém van, kevésbé balfék úriembert, vagy nem embert, de ide vonz a magányom. Vagyok már annyira tapasztalt, hogy ennyire kiismerjem a férfinép borzasztó nagy és mély rejtelmeit. Főleg a skalpvadász fajtáét… Valahogy sejtem, mit sejtem? Nagyon is jól tudom, hogy miért kaptam az italt, meg a személyét élő egyenesben… azt még el kell döntenem, hogy bele is megyek e a játékába. Ahhoz azért pár béna sornál jobban kell teljesíteni. Belekortyolok az italba, viszonylag nagy kortyokban. Még jó, hogy az évek, meg a rutin, meg mondjuk a bennem futkosó bundás drágának köszönhetően egészen jól bírom az aranysárga ínyencségnek a hatását, így hiába már a harmadik poharam, amíg párszáz éve ettől már, főleg ilyen tempóban elfogyasztva már az asztal alatt feküdnék nem túl nőiesen, most pont arra jó, hogy feloldja kicsit a feszültségemet és bőven megőrizhessem nőiességemet. - Benally. – Felelem a befejezetlen mondatára. – De jobbszeretem, ha keresztnevemen szólítanak, Nadia. – Lehet udvariatlanság, vagy hasonlók, de kezet nyújtani én bizony nem fogok. A szituáció se kívánja, plusz… én nők között ezt mindig is hülyeségnek tartottam. Fene abba az úri neveltetésbe, ami még 200 év alatt se kopik ki belőlem. - Azt hiszem a részletekbe nem szükséges, hogy beavassalak… Legyen elég annyi, hogy nem szeretem az inkompetens barmokat, ma pedig pont sikerült a fél napomat egy nagyon naggyal, meg pár kisebbel töltenem. – Elnyomok azért egy sóhajt, majd ismét belekortyolok az italba. Útközben, ahogy találkozik tekintetem a pincérrel, intek is neki, hogy fáradjon ide. Hát, nem kell neki kétszer jeleznem. Azt hiszem, ha egy dagadt, izzadt, szőrős pasi lennék, ennél azért többet kellene várnom. Hát mi szerencse, hogy az élet ilyen kinézettel adományozott meg. Tény, hogy borzasztó sok előnyöm született belőle… a hátrányokat most felejtsük is el.
– Na, hát ennek igazán örülök – vigyorgok még mindig, mint akit akasztani visznek, aztán csak percek múlva esik le neki, hogy egyébként a sajátjára vár… Ki tudja, lehet, hogy az lesz a sorsom. Mivel a pajzsom fönt van, így nem érzékelem, hány éves, mennyi idős pontosan a nő, csak sejtéseim vannak arról, hogy idősebb nálam. A nevetése valami hasonlót sejtet… Vagy azt, hogy jól szórakozik azon, amit mondok. Az utóbbi jó dolog, az előbbi meg azt jelenti, hogy előbb-utóbb eltöri a gerincem. Mondjuk nekem nem lenne vele sok bajom, ha dögös latex-cuccban tenné meg. Fura elvárásaim vannak nekem, ez már egészen biztos… A név hallatán biccentek egy aprót, miszerint értettem, az agyam hátsó részébe meg nagy, vörös betűkkel írtam föl a nevét egészen holnap délutánig, amíg nem jutok el végre addig, hogy lejegyezzem. Ja, nem, nem a szép nőket gyűjtöm én csokorba, bár az is megérne egy teljes misét, én a környékbeli kóborokról jegyzetelek fürgén és okosan. Nem árt, ha tudom, kik járnak errefelé… – Ó, és mielőbb elfelejteném, ez a szerencsés flótás itt Claude Devereau – vigyorodok. A szerencse persze, kimondatlanul is arra vonatkozik, hogy találkozhattam vele. lehet, hogy ő nem tegnap jött le a falvédőről, de én sem ma kezdtem ezt a játszmát. Aztán, ahogy beszél, úgy teszek, mintha a teljes, osztatlan figyelmem az övé lenne. Igazából tényleg így van, de hát egy kicsit még rá is játszom a dologra, mert szerintem ilyesfajta színészkedés nélkül már élni sem tudnék. Azért szomorú dolog az, amikor az ember már azt sem hiheti el, amikor saját magának föltesz egy kérdést… – Nos, kedves Nadia, én szentül hiszem, hogy az inkompetens barmok, akik kiakasztanak egy magához hasonló, gyönyörű nőt, megérdemlik, hogy a lábujjuknál fogva lógassák fel őket a zászlórúdra – mondom, teljes átéléssel, mintha tényleg ezt tartanám a legégbekiáltóbb bűnnek a világon. Ajkamon barátságos mosoly játszik, szemem a nő arcát kutatja. Érdekel, mi lesz a következő lépése, érdekel, merre haladunk tovább. Egyébként is kedvelem a vörös nőket…
- Örvendek Claude. – Biccentek is, majd kezembe veszem a poharat, kicsit játszadozva annak tartalmával, miközben válaszolok a kérdésére. Na jó… nem vagyok én butus lányka, tudom, hogy nem igazán érdekli mi a gondom-bajom… csak mímeli az érdeklődést. Vagy… valami csoda folytán éppen egy pojácával sodort össze a sors. Bár utóbbit igazán kétlem. Nyilván az első a helytálló, amit én azt hiszem nem is bánok. Mást nem elszórakozunk egy kicsit és ha megunom, vagy éppen meggondolom magam, gond nélkül faképnél hagyom. Nem ez lenne az első eset… és nem is az utolsó lesz, az is fix. Válaszát hallgatva, még mindig játszadozva italommal a pohárba is bámulok, majd akaratlanul is, de muszáj elnevetnem magam. Kezemet is szám elé kapom, mintha leplezni akarnám, bár nem igazán hiszem, hogy ez az akcióm sikeres lenne, tekintve, hogy látom, hogy engem figyel, meg amúgy is, ez csak olyan megszokás nálam. Teljes nyugodtsággal röhögöm képen is a velem szemben ülőt, ha éppen arról van szó. - Most komolyan… egész este ezt fogod nyomatni? Mert egy ideig szórakoztató, de egy idő után baromira uncsi lesz, ez a megjátszott jófiú szerep, csak úgy szólok. – Na jó, lehet most kicsit kemény voltam, vagyis, nem túl finom és nőies, aminek éppen kéne lennem, de hát muszáj volt. Hamar bosszantani szokott, ha túlságosan megjátsszák magukat az emberek, főleg, ha azért teszik, hogy éppen a bugyimba jussanak. Nem vagyok én ártatlan kislányka, nem mondom, hogy néha nem járnak sikerrel… de ahhoz nagyon úgy kell elkpaniuk, hogy huzamosabb ideig hallgatni tudjam az agyonhasznált csajozós szövegeket. Azt hiszem most közel se vagyok elég ittas állapotban hozzá… és a kedvem sincs még annyira megjavítva, hogy ezt elhallgassam. Bocsi öcsi, de ennél jobb próbálkozás kell… vagy mehet valami pubertást alig elér kis csitrihez. Ezzel a megjelenéssel és a kisfiús mosollyal biztosan célba találna ott. - De… ha nagyon szeretnéd, játszhatjuk még ezt a játékot kicsit… vagy mehetünk nyílt lapokkal is…- Ajánlom fel neki, majd lehúzom a poharam tartalmát és intek is a pincérnek, hogy hozhatja a következő kört.
– Ahogyan én is, kedves hölgyem – vigyorgok rá szenvtelenül. Hiába, azért a tény, hogy idejöttem valószínűleg erőteljesen körvonalazhatja a célomat, miszerint az este végére szeretnék bejutni a nadrágjába. De hát senki sem hibáztathat azért, mert férfiból vagyok, és megvan a magam módja arra, hogy közeledjek a szép nőkhöz, akik egymagukban ücsörögnek egy bárban éjjel. Ha ez bármelyiküknek is probléma, viselhetnének egy jelet, mert a mi fajtánk úgyis rájuk mászik. És most nem a farkasokra gondolok. Szóval, amikor a kérdése jön, nem jövök zavarba? Én? Hah, olyan nincs. – Talán. Ha tetszik neked, kedves Nadia – vigyorgok még mindig. Engem aztán nem zavar sem az, ami süt a kérdésből, sem pedig az, ha megszólják a stílusom. Leéltem már kétszáz évet egy olyan társadalomban, ami szentül hiszi a „szemet szemért” elvben, és abba a csoportjába tartozom, aminek még van némi stílusa is. – Ha gondolod, hagyhatom. Vagy ha megmondod, milyen stílus tetszik jobban, eljátszhatom azt. Egyébként is, miből gondolod, hogy megjátszott? – Újabb, sejtelmes vigyor. Már egészen kezd állandósulni ez a kifejezés, a pofám meg fájni. – Lehet, hogy éppen jófiú vagyok. Nem, nem vagyok az. Ezt már régóta tudom, de hát istenem, mostanában úgyis az vagyok, aki lenni akarok. Lehetek egy mocskos szemétláda – ezt nem kellene túlzottan megjátszani –, vagy éppen egy angyalian kedves fiú is. Attól függ minden, hogy ki, mit akar tőlem, és én mit akarok a másiktól. Én magam is leküldöm a poharam tartalmát, mielőtt ismét a nőre néznék. – Nyílt lapokkal? Ám legyen – mondom, és a pohár fölött figyelem minden apró rezzenését. A vigyor konstans, de most már félig egy vadállaté. Hiába, a természetem soha nem tagadhattam meg, de nem is kívántam igazán. Vagyok, aki vagyok. Ezt dobta a rendszer. – Szerintem te túlságosan is jól nézel ki ahhoz, hogy egyedül ülj egy bárban, éjjel. Gondoltam jobb, ha én leszek a társaságod, mint valamelyik szálkás farkú, kanos favágó…
Nem… nem bírom ki anélkül, hogy megint el ne nevessem magam. Azt hiszem kifejezetten is jól szórakozok ezen a fickón. Persze nem azon szórakozok jól, amit szórakoztatónak próbál eladni, hanem azon, ahogy próbálja ezt eladni. Felpillantok a pincérre, ahogy mellénk sétál, a tálcájára rakom a poharat. - Még két kört. Az úrnak is. Igyál valami normálisabb alkoholt is annál a sárga habos löttynél –Pillantok Claude felé, nyilván neki címezve az utolsó mondatot, majd vissza a pincérre, hogy lássam, felfogta –e, ezt a roppant nehéz és nagy feladatot. Aztán tekintetem természetesen visszasiklik az előttem helyet foglalóra. A pohár nélkül felszabadult kezemet összekulcsolom, úgy könyökölök az asztalra, kicsit előrébb dőlve. - Figyelj. Megsúgok neked egy titkot… csak neked, csak most. Nem most jöttem le a falvédőről. Ez a majdnem 250 év bőven elég volt arra, hogy tudjam, közel sem vagy te jófiú… - Az elején még egy kicsit rájátszva a dologra egészen halkan beszélek, de tudom, hogy nem lesz problémája azzal, hogy meghallja, amit mondok. Igen pimasz arckifejezés jelenik meg arcomon, illeszkedve ahhoz, amit mondok. – Mellesleg meg, nem jön be a papucsság se… nehogy már én mondjam meg, hogyan szedjél fel… - Jó, hogy a szavakat nem akarja, hogy a szájába adjam. Pedig még azt hittem, hogy valami nagypályással van dolgom. De hát egy nagypályás megkérdezné, hogy hogyan kell viselkednie? De majd meglátjuk, mit hoz még ki az estéből. Nem vagyok én olyan kegyetlen nőszemély, hogy elsőre leírjam, főleg, hogy próbálkozik, látom, én pedig ezen kifejezetten jót szórakozok. Naná, hogy jót, azon is jót kacagok, amit utána mondd. Milyen kedves, hogy gondolt rám. Bár, ha igazán nyílt lapokkal játszanánk, azt mondta volna, hogy kinéztelek magamnak és minimum a wc-be, de talán, jobb napokon egy kocsiba, vagy a lakásomra vinnélek egy menetre szivi. De… megbocsátom neki, hogy finomabban fogalmazott. - Ó, értékelem az őszinteségedet, kedves Claude. Meg hát, azt se hagyhatom figyelmen kívül, hogy törődsz azzal, hogy milyen társaságom van, annak ellenére, hogy most látjuk egymást életünkben először. Igazán megtisztelő, hogy megmentesz a… hogy is fogalmaztál? Ó… megvan… szálkás farkú, kanos favágóktól. Ehelyett utamba sodort a szél egy igazán édes, kanos farkast…akinek egyenesen látom a szándékát... hát milyen kedves tőle. Szóval… azt hiszem így játszunk nyílt lapokkal, drágám. – Dőlök végül hátra az ülésen, várva a reakcióját.
Csak nézem a vörös hajú nőszemélyt, és elkönyvelem magamban, hogy stílusa, az ziher, hogy van. De hát nem szólok semmit, az ingyen piát a jóisten sem utasítja vissza, csak a számra kell majd vigyáznom. Egy Kangunart jobb, ha nem lesz tutaj részeg túlságosan gyakran, mert ha eljár a szája… Nos, nem mondom, hogy túlságosan sok, terhelő információt tudnék kiadni, és szeretem azt hinni, hogy nem is tenném meg. Eddig még senkinek sem sikerült ilyesmit kihúznia belőlem. – Ugyan már, én azt sosem gondoltam, hogy most jöttél volna le róla – mondom, és kivételesen elhagyom a másfélezer bókot. Ahogy elnézem, itt a többet értelemmel, mint ésszel elvet kell alkalmaznom, ami annyit tesz, hogy a kevés, de jó többet ér, mint a sok, jól hangzó, de üres. Még mindig megtehetném, hogy elmegyek más prédára lesni, de nem akarok. Nem szokásom föladni, hacsak nem nagyon muszáj. Egyébként meg örülök, hogy nem könnyíti meg a dolgom. Ha nem is fektetem meg ma, legalább már vannak információim róla, amikkel szolgálhatok a Falkának. – De legalább jó emberismerő vagy. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én egészen megkedveltem a nyílt lapokat – vigyorodom el, bár nem tartom a kifejezést. A konstans vigyorgás amúgy is hülyén áll, de néha bejön. Most azonban nyilvánvalóan nem egy görbe estére vágyó, könnyűvérű csajjal futottam össze. Az meg jó dolog, ha a van kelleti magát, legalábbis egy darabig. Meglátjuk majd, mi lesz ebből. – És ha már nyílt lapokkal játszunk, hogyan tovább innen? – Nem hiszem, hogy a megszokott módszerekkel sok eredményt tudnék elérni, szóval a kérdés adott. Van-e értelme folytatni? Mert ha nincs, hát leülök itt, beszélgetek, megismerem a csajt, és talán összehaverkodok vele. Vagy nem, fene tudja. Ha viszont benne lenne valami… extrémebben, valami őrült dologban, amit lehet, előbb-utóbb mindketten megbánunk (bár magamat ismerve majd a halálos ágyamon), akkor nem én leszek az, akinek kétszer kellene mondani, vagy ajánlani a lehetőséget.
Egon lustán kortyolgatta pohara tartalmát. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen és másra sem vágyott, minthogy még vagy három pohár whiskyt benyomhasson az előző hat mellé. Olcsóbb lett volna persze, ha vesz a boltban egy egész üveggel, de akkor minden bizonnyal lemaradt volna a kocsma díszes társaságának felemelő látványáról. Egy óra alatt - amióta itt üldögélt - kétszer szólalkozott össze négy piás, akiken látszott, hogy nem állnak az intelligencia oldalán még csak véletlen sem. Az első vitájuk egészen egyszerűen abból adódott, hogy nem tudtak megegyezni abban, hogy a kacsacsőrű emlős, most madár vagy emlős. Pedig még a nevében is benne van, hogy emlős, de hárman állították a társaságból, hogy bizony madár, mert csőre van. Erre a negyedik nem túl diplomatikusan idióta balheréknek hívta őket, mire érthető módon a másik három igencsak érzékenyen reagált. Egon persze jól szórakozott rajtuk, és a hozzá eljutó érzéshullámokból ítélve a többi kocsmatöltelék is hasonló módon reagált. Pajzsát Egon egészen leeresztette, hogy mindent be tudjon fogadni. Nem igazán érdekelte, ha egy másik vérfarkas megneszeli a korát vagy a vérvonalát. Nem valószínű, hogy egyből rátámadna bárki is, ha megérzi, hogy gyengébb nála. Persze sohasem lehet tudni, de hat pohár whisky után azért a gyors regeneráció ide vagy oda, kicsit azért lazább lesz tőle még egy vérfarkas is. Meg természetesen úgy választotta meg italozásának helyét, hogy a jobb oldala és a háta a falnak nézzen, így csak viszonylag kevés opció marad egy esetleges orvtámadásra. A négy összeszólalkozó végül megegyezett, és a biológusokat meghazudtolva, kijelentették, hogy a kacsacsőrű emlős természetesen csak madár lehet. A második vita már kicsit komolyabb volt, mert ott már sörösüveget is használtak. Egyik társukat simán leütötték vele, majd még ráadásnak a földön heverő fickót meg is rugdosták párszor. Egon gyanította, hogy nem régi ivócimborák voltak, hanem alkalmi összeverődés. Mire a csapos rendet akart tenni, addigra a három talpon maradt úriember már teljesen jónak látta, ha kereket old. Természetesen angolosan távoztak. Rendkívüli sebességű menekülésük közben, ami dülöngélések és szitkozódások közepette zajlott, levertek néhány amúgy is értéktelen söröskorsót a bárpultról. Ezt persze Egon csak hallotta, mert mire a bejárathoz értek a box, ahol ült már teljesen eltakarta a fenomenális helyzetkomikumot. A vérfarkas nézte az eszméletlennek tűnő alkoholistát és azon gondolkodott, hogy vajon véget vessen-e nyomorúságának. Csak ki kéne húzni a kocsmából. Odakint már egy órája lement a nap. Ha egy kicsit arrébb húzná, ahová a lámpák fénye már nem is jut el, simán átharaphatná a torkát. Lehet, hogy még nyugodtan meg is tudná enni. A probléma csak az lett volna, hogy elég sokan látnák, ahogy kivonszolja. Persze gondolhatnák azt, hogy csak segít neki hazamenni, de ha egyszer csak előkerül a széttépett hullája Egon pillanatok alatt reflektorfénybe kerülne. Persze azt nem gondolná az őrzőkön kívül senki, hogy ő falta fel, de azt igen, hogy kivitte megölte, aztán hagyta a város szélén kóborló állatoknak, hogy elvégezzék a többit. Ebből Egon nem igazán kért. Lesz majd jobb lehetőség is a vadászatra. Ölés helyett inkább fogta magát és odament a bárpulthoz és kért még egy pohár whiskyt. Átlépett az eszméletlen fickó lábán, akit a csapos már előzőleg próbált észhez téríteni több-kevesebb sikerrel. Végül, miután Egon visszaballagott a helyére a fickó csak kezdett magához térni. Néhány érző ember segítéségre volt, hogy fel tudjon tápászkodni, majd leültették egy székbe. Kopasz homloka közepén egy kisebb vágásból vér szivárgott, meg lett egy marha nagy vörös púp a fején. Egon összességében jól szórakozott. Megérte kocsmázással tölteni az estét. Órájára nézett, ami féltízet mutatott. Még igen korán van, hogy haza induljon. Remélte, hogy adódik még némi szórakozás a kocsmában, mielőtt úgy dönt, hogy ideje távozni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Sosem voltam az a kocsmázós típus, most sem tudom, hogy mi visz rá arra, hogy mégis betérjek a Snowsba. Talán az elmúlt napok történései, az, hogy már csak pár hónapom van hátra a bázison, mielőtt mint katonaözvegyet kihajítanának. Nem nagyon szeretném átélni azt, hiába törődtem bele a férjem halálába, ettől még nem fáj kevésbé az a lehetőség, hogy kiszakítanak a megszokott közegemből, hogy el kell hagyjam azt az életet, amin kívül évtizedek óta mást nem ismerek. Jó, tudom, hogy kivel kellene beszélnem, s talán meg is fogom tenni. Az egyesülés óta egy falkában vagyunk, s előtte is megtűrt, mert katonafeleség voltam, s nem zavartam sok vizet. Felderítőnek voltam ott, de így nem sokra fognak menni velem, hogyha az amerikai hadsereg törvényeihez hűen kiteszik a szűrömet. A helyválasztásomhoz mérten lazán öltöztem fel, egy zöld ruhát vettem magamra, térdig érő szoknyával, visszafogott sarkú cipővel, fekete harisnyával alatta és rajta fekete boleroval. Mivel még nincsen tél, így egy könnyednek számító őszi kabát az, ami lekerül rólam, amint belépek. Alkaromra fektetem a kabátot, megigazítom vállamon a táskámat és a pult felé veszem az irányt. Későn jöttem, lám van már, aki az asztal alá itta magát. - MacAllister közlegény? – kerekednek el a szemeim a részeget látván, s már lépek is oda, hogy segítsek összekaparni a földről a szerencsétlent. A társaira vetem pillantásomat, lám, őket is felismerem, ha civilben vannak, akkor is. Egyikük közülük nem nagykorú. A barátnőmnek, Camille Grintnek a fia. Az apja a férjemmel együtt halt meg. Nem tudok haragudni a srácra a kirohanásáért, de ettől függetlenül meg kell szidjam. Nem én lennék, ha nem tenném. - Van, aki hazavigyen titeket, Mark? – kérdezek, s nagyon remélem, hogy igen lesz a válasza, s nem az, hogy még maradni akarnak. Örülnék, hogyha legalább a bázison rúgnának ki a hámból. Ott legalább tudom, hogy jó kezekben lennének. - Mrs. Saint-Claire, hisz tudja, hogy én nem iszom! – kéri ki magának a kiskorú Mark, mire elmosolyodom. Hiszek neki, nem is tudom, hogy miért. Bólintok, pár szót még váltunk, majd ők kitámogatják MacAllistert, én pedig egyedül maradok – úgy értem ismerősök nélkül – a pultnál. - Egy Martinit legyen szíves! – adom le a rendelésemet, majd ráérősen körbepillantok. A pajzsom fent van, embernek tűnök, már persze akkor, ha nincs a helységben nálam erősebb farkas. Ha Egon nem rejtette az imént a vérvágyát, s lent felejtette a pajzsát, őt talán ki is szúrhatom. Elvégre Felderítő vagyok, vagy mi a csodabogár.
Egon pajzsa nem rejtette el falatozás utáni vágyát, persze nem igazán törődött vele, hogy egy másik vérfarkas kiszúrja. A vágy önmagában még nem bűn, csak a vágy beteljesítése, és az is csak akkor, ha az törvénybe ütközik. Terepszínű térdnadrágot viselt és fekete pólót, mivel napközben elég jó idő volt, és azóta nem volt kedve ruhát váltani. Látta, ahogy egy nő felsegít egy fickót, akinek úgy tűnik a nevét is tudja. Milyen kellemes, ha az ember, ismerőst ráncigálhat fel a földről. Ember. Ezen a ponton Egon kicsit elbizonytalanodott. Embernek tűnik ránézésre, viszont míg a többiek érzelmei nagyjából eljutnak hozzá, addig a zöld ruhás nő felől semmi sem jön át. Előfordulhat persze, hogy nem érez semmit, bár valamilyen formában aggodalmat azért csak kellett volna, hogy sugározzon magából mialatt ittas ismerősével beszélgetett. Vagy legalább kíváncsiságot, amit egyébként most Egon is sugárzott magából, mivel a pajzsa jó része le volt eresztve. Lehet azonban, hogy egyszerűen a távolság az oka, vont vállat gondolatban Egon és kortyolt egyet a whiskyből. Fenébe az egésszel, gondolta hirtelen és egy jól irányzott csapással letaszította magáról a maradék pajzsát is. Eljátszott a gondolattal, hogy küld a nőnek egy telepatikus üdvözlést, de ha vérfarkas és fent van a pajzsa teljesen, akkor úgysem hallja meg. Közelebb kellene mennie, hogy megállapíthassa a nő hovatartozását, viszont olyan jót ücsörög itt a saját kis megfigyelőhelyén. Fancsali vigyorral felhörpintette a maradék italt, és feltápászkodott, hogy a nő mellé üljön a bárpulthoz, vagy megkérje, hogy üljön le vele a fal melletti kényelmes boxok egyikébe. Mikor közelebb ért megérezte a nő illatát. Halványan elmosolyodott, már tudta, hogy a nő saját fajába tartozik és azt is sejtette, hogy a nő is megérezte saját whiskybűzös vérfarkas szagát. - Estét - biccentett oda a nőnek és invitálás nélkül mellé ült a bárpulthoz, majd kért egy újabb pohár whiskyt. Azt nem tudta megállapítani, hogy mennyi idős lehet a nő, de ránézésre elég fiatal, amiből arra következtet, hogy nagyjából azonos korúak lehetnek. A vérvonala is rejtély volt számára. Megpróbálhatna a fajtársa pajzsa mögé férkőzni, mert úgy vélte lenne rá esély, hogy feltörhesse, de nem akarta ezzel megsérteni az amúgy igen kedvesnek látszó lányt. - Elnézést a tolakodásért, de feltűnt, hogy van némi közös bennünk - kezdett beszédbe elegyedni a nővel, amit a pultos valószínűleg maghallott, mert a megvetés hullámai kezdtek sugározni Egon felé. Nyilván valami rossz csajozós dumának vélte. A férfi nem is törődött vele, hanem inkább jócskán feljebb tornázta a pajzsát, hogy minél kevésbé érzékelje a közelben tartózkodók érzéseit. A zöld ruhás nő pajzsa amúgy is fent volt, így nem árt egy kis óvatosság Egon részéről sem. - Persze nem az ízlésünk, mert Martinit nem szívesen fogyasztanék, viszont mindketten szeretünk magányosan inni - az utolsó mondatot lényegében csak azért mondta, hogy aki hallja a beszélgetést félre értse mi a közös bennük. Egon természetesen a közös vonást a vérfarkas létre értette és remélte, hogy a lány is így érti. - Amúgy Egonnak hívnak - nyújtott kezet a lánynak, közben mosolyogva figyelte, hogy vajon a nő viszonozza-e a bemutatkozást.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Merész dolognak tartom azt, hogy valaki ilyen szinten pajzs nélkül dobja be a köztudatba, hogy mire is éhezik. Meglep, ami azt illeti, s nem is tudok elmenni mellette. Ez annyit jelent, hogy nem kerülöm el Egont, nem hárítom a társaságát, érdeklődéssel fordulok felé, s közben kinyitom minden szememet. Nem én lennék, nem felderítő, ha ebből kihúznám magam. Mellbe vág az, ahogy leereszti a pajzsát, szinte magába szippant a nyitottságával. Elmosolyodom, bár ebben a mosolyban több a megütközés rejtegetése, mint az őszinte öröm. Az én pajzsom fent van, s mivel nem érzem magamnál annyival idősebbnek a hímet, ezért nem is rettegek tőle, hogy át fogja törni csak úgy egyszerűen. Nincs falkaszaga. - jegyzem fel a dolgot, mint első információt a képzeletbeli jegyzetfüzetemre. Biccentek köszönésképp. - Szép estét, uram! – öntöm szavakba is köszönésemet. Hangom messzemenőkig udvarias, szavaim nem műviek, hanem őszinte előzékenységről és kedvességről tesznek tanúbizonyságot. Nem kell koncentrálnom arra, hogy illedelmes legyek, ilyen vagyok és kész. A mosoly is ott marad ajkaimon. - Azon felül, hogy egy helységben múlatjuk az időnk? – kérdezek vissza. Alig érezhető fűszerként ízesíti meg szavaimat a „nem vagyok hülye”-gondolat. - Nekem is feltűnt. – bólintok egyetértőn, s nagyon ügyelek rá, hogy még véletlenül se küldjem telepatikus útra az „egyértelmű jelét adta” szavakat. Elég ha csak gondolok velük. - Étkezési és italozási szokásainkban valóban eltérőek lehetünk. Gondolom ön nem részesíti előnyben a salátákat. Aki whiskyt iszik, az steaket fogyaszt, ezek az eddigi tapasztalataim. Tévedek? – kérdezek. Szavaimmal egyértelműen – és az emberek számára homályosan, kibogozhatatlanul – célzok arra, hogy nagyon is teletolta a kocsmát a vérvágyával. Megfogom a kezét, határozottan rázom meg, miközben elmondom a nevemet. - Harrietta Saint-Claire. – nézek várakozón Egonra. Egon ki? Jó lenne hallanom, nem véletlenül mondtam el én is a vezetéknevemet. - De szólítson bátran Hattienek. Örülök, hogy megismerhettem, Egon.. – a fent felejtett hangsúly és a kérdő tekintet továbbra is a vezetéknévért kiált. Eleresztem a kezét, megfogom a martinis poharamat. Kortyolok egyet az italból. - Átutazóban van errefelé? – kérdezek úgy csinálva a kocsmai jelenlevők számára, mintha csak kedélyesen felvezetnék egy társalgást. Még a hajamat is hátrarázom, hadd higgyék, hogy nőként vagyok érdekelt ennek a férfinek a sorsában és élettörténetében. Én a magam részéről nem szeretem, hogyha közszemlére van téve, hogy farkas vagyok. Erre van a pajzs, ugyebár.
- Ez csak természetes - válaszolta könnyedén Egon, hiszen egyáltalán nem rejtegette magát. Belekortyolt a whiskyjébe és közben hallgatta a nő lágy dallamos hangját. Beszélgető partnere kombinációjának helyessége lenyűgözte Egont. - Nem téved - közölte mosolyogva - Valóban így van. A zöldségeket nem nagyon csípem. Megeszem persze, ha a tányéron van, de jobban szeretem a húst. Azt hiszem a legtöbb férfi egyetért velem - Egon nem figyelt fel a nő szavainak mögöttes tartalmára, így még zavarba sem jött, hanem egyszerűen csak válaszolt a kérdésre. Jobban izgatta, hogy megismerkedhet egy újabb vérfarkassal, aki Fairbanksban lakik, minthogy azzal törődjön, hogy nem is olyan régen elő préda utáni vágyát megérezhette a másik. A nő kezet rázott Egonnal, és még a nevét is elárulta, és nem szorítkozott a keresztnévre, sőt még egy plusz névvel is előhozakodott. - Candvelon - árulta el Egon is a nevét, amikor a lány szépen rávezette erre. Látva, hogy Hattie is kortyol az italából Egon is szükségét érezte ezen cselekedett lemásolásának. - Ó nem - közölte miközben letette a poharát az asztalra. - Letelepedési szándékaim vannak. Sőt pontosabban már le is telepedtem. Ha úgy vesszük, csak még a mindennapok nincsenek biztosítva - közölte, majd egy kis szünet után még hozzátette -, mivelhogy nincsen még munkám. Így csak szűkös időkereten belül biztosított a létem. Egon biztosra vette, hogy Hattie érti mire gondol. Egon érezte a nő illatát, amiben nyomokban felismerte az Allisont körülvevőt is. Egon arra a következtetésre jutott, hogy újdonsült sorstára is a helyi falkához tartozik. - Nem volna kedve egyébként beülni velem abba a takaros kis boxba? - kérdezte, miközben a válla felett hátra pillantott, és mutatóujjával rábökött az egyik fal melletti üresen álló boxra. - Ígérem, remek társaság leszek. Általában az vagyok, ha eleget iszom, és már eleget ittam - mondta vigyorogva. Ez csak kicsit volt igaz, de Egon nem érezte, hogy ezt a lány hazugságnak vélné. Hattie érezhette rajta, hogy semmiféle veszélyt nem takar magában a kocsma hátsó részébe való invitálás. Egon egyszerűen csak szabadabban akart beszélgetni, mindenféle burkolt megjegyzések nélkül.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nem értem igazán, hogy miért nem rejti el magát. Én megtenném, meg is teszem, épp csak annyi rést hagyva a pajzsomon, ami mögül még kilátok, s képes vagyok érzékelni Egon energiáit. A vérvágya megpiszkálta a farkasom orrát, nem tudnám magam előtt tagadni, de előle igen. Csak halványan szimatolt bele a levegőbe, éppen csak kikúszott a pajzs mögül a kíváncsiság érzete, de hamar vissza is szaladt mögé. Nem vagyok óvatlan, sosem voltam az. - A férjem is így van ezzel, szóval egyet kell értenem. – fűzöm hozzá a zöldségekkel kapcsolatosan. Nem tudok Derekről úgy beszélni, hogy volt. Egyszerűen nekem ő még mindig a jelenem és mindennapjaimnak a része. Nem múlik el úgy este, hogy meg ne nézzem az elmentett videoüzeneteinek egyikét, hogy ne beszéljek hozzá – mert tudom, hogy valahonnan válaszol, csak én nem hallom őt, de ettől még ő hall engem – és ne temessem el magamban azt, hogy igenis meghalt a világ számára. Nem érzek rajta falkaszagot, bár lehet, hogy azért, mert nem engedi. Sose lehet tudni, nem vagyok még olyan öreg ezzel a magam százhatvanegy-néhány évével, simán érhetnek meglepetések. Vegyük példának az Álmodó felbukkanását. Na az is nagyon meglepett. Megjegyzem a nevét, vissza is szajkózom, mint valami engedelmes, kíváncsi madár. Rámosolygok a hímre. - Örvendek a szerencsének, Mr. Candvelon! – igen, ezt már mondtam. Nem baj, ismétlés a tudás anyja, ugyebár. - Hogy érti ezt, ha szabad megkérdeznem? Nincsen egy fix hely, ahol álomra hajthatná a fejét? – netán egy hotel? - fűzöm tovább gondolatban, de nem fejtem ki. Nem akarok én pofátlan lenni, elvégre emberként most ismerkedtünk meg egymással. De akárhogy is, előtör belőlem a felderítő, s próba-szerencse alapon útnak indítom felé a mentális üzenetet. ~Hiányzik egy falka esetleg?~ Igen, érteni véltem őt, de szerettem volna hallani is. Úgy a biztos, az a biztos. Bár néha az sem. Sok köpönyegforgató él a világban, de a farkasságunk előnye az, hogy megérezzük, ha a másik fél hazudik. - De, volna! – mosolygok rá, majd hogyha elindul, akkor rápillantok, vajon nyújtja-e a kezét, hogy belekarolhassak. Tudom, a mai világban a férfiakból már kihalt ez a fajta jóindulat és udvariasság, de reflexből jön a kíváncsiság, hogy aztán el is haljon abban a szempillantásban, amint letelepszem a boxban a férfivel szemben. Leteszem az asztalra a poharamat, érdeklődéssel nézek Egonra. - És ha nem iszik, akkor milyen társaság? – teszek fel egy kedélyes kérdést, útnak engedve ezzel együtt mosolyomat is.
- Dehogynem - mosolyodott el Egon - van egy takaros kis házam, amit bérlek egy helyi úriembertől. - Beszéde közben pedig a lány üzenete is célba ért, és emiatt már akkor elkezdte a telepatikus választ, amikor a normál beszédet még abba sem hagyta. - Valahogy úgy, bár még rezeg kissé az a bizonyos léc, hogy vajon csatlakozom-e. Nem szeretnék semmit elkapkodni. A telepátiát félre téve normális emberi beszédet kezdtek el használni, aminek az eredménye, hogy Hattie hajlandóságot mutatott, hogy Egonnal egy boxba üljön, aminek a férfi felettébb örült. - Ez szinte már remek - válaszolta kedélyesen, majd felhajtotta a maradék whiskyit és kért egy újabbat. Megfordult a fejében, hogy kér a hölgynek is valami italt, de ahogy odapillantott látta, hogy még jócskán van a lány poharában, ezért úgy döntött, majd ha elfogy, akkor meghívja a nőt. Természetesen csak, ha megengedi. Amikor Egon megkapta az italát és rendezte az anyagiakat, leszállt a bárszékről és poharával a kezében lassan elindult a box felé és megvárta, hogy a lány mellé csatlakozzon. Egy mosolyt küldött Hattinek és tenyérrel felfelé a kiválasztott box felé mutatott. - Erre tessék - mondta miközben fejét kissé előre billentette, mint valami komornyik, aki helyes irányba szeretné tessékelni a kúria vendégét. Egon hagyta, hogy a lány kissé előrébb legyen, miközben a box felé sétáltak, majd megvárta, amíg Hattie készül helyet foglalni, majd ő is leült vele szemben. Poharának a tartalma egyelőre kevésbé foglalkoztatta, inkább Hattie szemébe nézett és fürkészőn vizslatta. - Lényegében ugyanolyan - válaszolt a lány kérdésére - csak mivel már ittam, így hajlamos vagyok felmagasztalni saját magam, ami azzal jár, hogy kiemelem ittas állapotom nem létező, vagy csak részben létező erényeit. De ha esetleg legközelebb találkozunk és történetesen szín józan vagyok, akkor ön is megtapasztalhatja a különbséget. Amúgy megkérdezhetem, hogy mióta él itt? Persze csak, ha nem ütközik valami szabályba az ilyen információk kiadása - mondta Egon egy halvány mosoly kíséretében, majd még hozzá tette. - Ezt talán eltitkolná, hiszen nem véletlen fedi homály a jelenlétét, bár roppant mód kíváncsi lennék, a… vércsoportjára is - a férfi habár nem érzett a közvetlen közelben halandókat, akik esetleg hallhatnák a beszélgetést, de azért jobb óvatosan fogalmazni. - Én mártír vagyok - tette még hozzá, csak, hogy a lány is kapjon a leendő válaszért cserébe valamit, bár nem tudta, hogy Hattiet ez egyáltalán érdekli-e.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Az itteni ingatlanos úriemberek igen előzékenyek. – jegyzek csak ennyit. Nem mondott nevet így én sem mondok, nem is csak egy ingatlanos van a városban, de minden szentnek maga felé nyúlik a keze, hát én is arra gondolok egyből, amelyik ugyanazon a pályán játszik, amelyiken én. Bundát visel, hogy fogalmazzunk egyértelműen. ~ És ha szabad érdeklődnöm, mégis mitől rezeg annyira? ~ ártatlan, naiv visszakérdezés a telepatikus csatornán, s közben emberem ajkain is angyali mosoly játszik, kiegészítve a mondat jelentéstartalmát. Igazából felderítő vagyok, de abból is az óvatos fajta, sosem rontok ajtóstul a házba és mindig csak annyit kérdezek, amennyit még illik. Most sem teszek másképp, hagyom, hogy reagáljon, miközben szavakká formálom gondolataim. Hiszen emberek vagyunk, jobban néz ki, ha beszélgetünk. - Köszönöm! – indulok meg a boksz felé. Nem zavar, ha lemarad mögöttem, nőből vagyok, vannak elképzeléseim azt illetőn, hogy milyen haszna is lehet egy férfi számára annak, ha előreenged egy nőt. Nem ma szült az anyám, cseppet se jönnék zavarba, ha meggusztálná a hátsómat, de ami azt illeti, nem is nagyon érdekelne a dolog. Számomra akkor is csak Derek létezik, ha ő már halott, így ez csak egy játék, melyet minden nő űz a testével, de semmi ráerősítés nincs benne. Megyek, ahogy megyek, nem ringatom a szükségesnél jobban a csípőmet. - Már miért ütközne szabályzatba? – kuncogok fel, játszva a meglepettet. Nem akarom most azt latolgatni, hogy farkasként, vagy emberként kérdezi-e. Inkább válaszolok a kérdésére annak rendje és módja szerint. - Idén ősszel lett öt éve, hogy beköltöztünk a városba. – egyelőre nem emlegetem a katonai bázist, inkább visszakérdezek: - Hát ön mióta koptatja ezeket a földeket? Közben belekortyolok italomba, lassan, ráérősen élvezve ki az ízeket. Boron kívül ritkán iszom mást, így kuriózumszámba megy ez a mostani alkalom, szeretném hát magamba raktározni az ízharmóniát. A vércsoportomra? Kis híján elnevetem magam. Ilyen szépen nem hallottam még ezt sem megfogalmazni, ily kacifántos módon. Alamuszi, játékos mosolycsillanás születik tekintetemben, ahogy poharam pereme fölött a férfire tekintek. - Írja körül az önét, s akkor majd meglátom, hogy érdemes-e arra, hogy megtudja az enyémet is. Sokféle válasz létezik erre a kérdésre úgy, hogy ne legyen jellegzetesen hazugság-szaga. Óvatos vagyok, ahogy a férfi pedig nem az, ez már feltűnt számomra- Marad hát a várakozás a kedélyes mosoly álcája mögött. - Óh, vagy úgy! – jegyzem válaszát hallva. A pohár talpa halkan csilingel, ahogy az asztallaphoz ér. - Őszintén megvallom, nem gondoltam volna. Nem látszik annak, ha érti, hogy mire gondolok. – ha érti, ha nem érti, akkor is kimondtam. Aztán nesze, lássa, hogy miylen fából faragtak, megválaszolom a kérdését én magam is. - Szeretek a hajnali ködben elrévedezve szabadon szárnyalni egy hűséges új élet reményei között megoldást keresni az álmaim tengerén. – amennyi vérvonalat egy mondatba tudtam sorolni, annyit ejtettem így el, rajta áll, hogy kibogozza azt a vércsoportot. Nem hazudtam, benne van az igazság. De hogy hol? Azt nem adom olyan könnyen, ami azt illeti!
- Semmi konkrét oka, csak szeretem a szabadságot, és még nem szántam egyelőre rá magam, hogy elköteleződjek - küldte gondolatban az üzenetet. Ezután leültek, és Egon örömmel vette tudomásul, hogy Hattie gond nélkül elárulta mióta is tartózkodik Fairbanksben, emellett még ő is érdeklődött ittlétéről, ami szintén pozitívum volt számára. - Én nem olyan régen, csak három hónapja jöttem - válaszolta Egon, majd kortyolt egyet az italából. A férfi nem kapott egyenes választ a lány vérvonalára, de mint, ahogy neki is említette, nem véletlen, hogy rejtegeti, így nem is igazán lepődött meg azon, hogy Hattie előbb szeretné megtudni a férfi vérvonalát, mielőtt ő elárulná a sajátját. Egon ennek készségesen eleget is tett. Közben nézte a kedélyesen mosolygó nőt, ami szimpatikus volt számára, a tekintete és a testtartása nem is árulkodott zárkózottságról, a beszéde és a mondanivalója viszont annál inkább. Egon nem tudta volna letagadni meglepettségét saját maga előtt, amikor Hattie szóvá tette, hogy nem nézte volna ki belőle a mártír vérvonalat. Őszintén megütközött ezen a kijelentésen, mivel nem értette, mire alapozza ezt a feltevését beszélgetőpartnere, de egyelőre, csak egy felhúzott szemöldökkel, kissé félredöntött fejjel és egy halvány mosollyal jutalmazta Hattie megjegyzését. Majd később visszatér a témára, de előbb remélte, hogy a lány megválaszolja a kérdését, amit Hattie meg is tett, persze nem éppen úgy, ahogy Egon ezt várta volna. Mindemellett Egon szeme felcsillant és kicsit hátradőlve megigazította a pólóját. Vigyora széles ívben rajzolódott ki arcán, majd megpróbálta visszaidézni a hallottakat, úgy ahogy elhangzottak. Izgatottságát talán a másik megérezte, de a férfit ez kevéssé érdekelte. - Egy rejtvény, ez tetszik - és valóban nem hazudott, tényleg tetszett neki - szeretem a rejtvényeket, bár félek, kevéssé sem vagyok olyan jó a megfejtésükben, mint amennyire szeretném. Na, lássuk csak, kérem ne segítsen - mondta, persze tudta, hogy teljesen feleslegesen teszi, hiszen nem véletlen kódolta így be Hattie a vérvonalát. Sőt azt is sejtette, hogy ha véletlen eltalálná a megoldást, a lány akkor sem erősíteni meg a válaszát egy fejbólintással, és ki sem mondaná, hogy igaza van vagy sem. Egonnak azonban nem okozott problémát. Egyes vérfarkasok szeretik titkolni a képességeiket és meg is értette miért. Egy harc során remekül jöhet. Azonban Egon semmit nem tud felmutatni, ami összetűzéskor saját magát előnyösebb pozícióba helyezné, így kevéssé érdekelte képességének rejtegetése. - Szóval, hogyan is hangzott. Khm.. hm. „Szeretek a hajnali ködben elrévedezve”. Ez gondolom az árnyak lesz - közölte és amikor ezt kimondta, kicsit lejjebb vette a hangerejét is - viszont a tény, hogy felismertem arra enged következtetni, hogy nem ide tartozik, mivel akkor valószínűleg embernek néztem volna, persze csak, ha ön is úgy látta volna jónak, de tegyük fel, hogy úgy látta jónak. Így egyszerűbb a képlet. A révedezés, viszont lehet már egy másik nyom. Sőt biztosan. Kik is szoktak révedezni… ja igen az öregek és a szenilisek. Jó ezzel nem mentem most így sokra - húzta el a száját Egon, majd kortyolt egyet a whiskyből. - aztán jött a „szabadon szállni”, vagy valami ilyesmi, ha nem pontosan idézem, nyugodtan szóljon - iktatta közbe kis kitérőként. - Szóval a szabadok, akik, hm hogy is volt az a régi rigmus? „Tán érzed a kínt, mit okoz a fém, / de halld szavam, mert öröksége feléled Annakpok testvérnek / s a fájdalom tovaszáll, mint béklyóktól szabadult vadmadár”. Hát legalábbis valahogy így hangzott, bár az angolban nem igazán rímel. Ez szabad fordítás volt, olaszból átköltve, és egy évszázad során kissé megkopva, az olasz tudásommal együtt. De visszatérve a lényegre, ez úgy látom nem jellemző önre, nem látok semmi ezüstöt magán, persze, ha nem akarja egyből felfedni a vonalat, akkor érthető, hogy nem kérkedik az ilyesmivel, de a játék kedvéért most hagyjuk ezt az apró zavaró tényezőt figyelmen kívül és zárjuk ki a játékból a fakírokat is. Itt ezen a ponton, lehet kérnék egy kis segítséget, mert, hogyan is hangzott - gondolatban újra visszajátszotta a hallottakat, amíg meg nem találta amit keresett - nem várjon csak megvan. „Hűséges élet reményei között”, vagy lehet új élet, igen talán az volt. Idomár és fokozott gyógyulás. Sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni. Ha lenne magánál egy zsebfarkas, talán ki tudnám szimatolni, de így képtelen vagyok kizárni, mint ahogyan azt is, hogy vajon a gyógyultak közé sorolhatom-e. De akkor, mint esélyesek játékban maradnak, és térjünk rá a következőre. „Megoldani álmaim tengerét”. Vagyis, hogy a megoldás ott volt, és az álom és a tenger is, szóval valahogyan így hangozhatott. Elég nehéz feladvány mit ne mondjak, de tetszik. Illók és pszichók. Hát ezeket megint nem tudom kizárni. - Tehát játékban maradt négy képviselő. A gyógyultak, a pszichók, az illuzionisták és az idomárok. Nem túlságosan sikerült leszűkítenem a kört, attól tartok. - Egon hátra dőlt és kezeit a feje mögé helyezte, lehunyta szemeit és gondolkodott. Közben elkezdte lazán vakargatni a koponyáját. Tudta, hogy valamit nem vett észre, de nem tudta, hogy mit. Elmerült gondolataiban, majd kinyitotta szemét és révetegen bámulta a falat egy ideig, majd kissé bosszúsan a pohara után nyúlt és belekortyolt. Aztán leesett neki, mit felejtett el és kicsit félre is nyelt közben. Köhögés közben letette a poharat, és miután normalizálódott a helyzet szélesen el is vigyorodott. - Megvan. Vagyis részben megvan - helyesbített magán, mert még nem volt teljesen biztos a dolgában. - Sajnos nem szóról szóra tudom visszaidézni, de úgy tűnik, mintha ott lett volna a révedezés is. A szó pedig jelentheti az elmélkedést, álmodozást. Ha a már kizártak problémás mivoltát most félresöpröm, akkor úgy hiszem, két vonal jöhet számításba. A révedezés vérvonal megerősítés, ami miatt az a vonal kettőször szerepel a feladványban. Ami arra enged következtetni, hogy valójában az a keresett vonal. A probléma csak az, hogy a révedezés két vonalat is megerősít. A pszichókat és az illuzionistákat. Emlékek között is lehet révetegen tengődni, ahogyan álmodozáshoz is lehet kapcsolni. Pontosabban a mítoszok Kilaunjához, aki folyamat álmodozott, legalábbis a vének meséiben. Egon grimaszolt és döntenie kellett. Elmélete nem állt biztos lábakon, és ha kifelejtett valami révedező vérvonalat, akkor teljesen megdől a rendszere, ami azt fogja eredményezni, hogy soha sem fogja megtudni Hattie vérvonalát. Azonban legalább már kettőre szűkítette a lehetséges versenyzők számát, ami jó volt, csak nem eléggé. Aztán eszébe jutott, hogy mi a legegyszerűbb módja, hogy eldöntsön egy fontos kérdést. Rábízza az istenekre. Vagy Istenre, vagy a szellemekre, vagy a jó ég tudja mi az, ami a világot irányítja. Nadrágzsebébe nyúlt, kivette a pénztárcáját és elővadászott egy negyeddollárost. - Ha fej pszichók, ha írás illúziósok. Sajnos képtelen vagyok eldönteni melyik lehet, ezért rábízom a Párkákra ezt a kényes kérdést - mondta széles vigyorral az arcán, bár belül voltak kétségei, hogy jó úton halad-e, de úgy érezte túl fogja élni, ha nem kap választ Hattietől a vérvonalát illetően. Megfogta a pénzérmét, hüvelykujjára helyezte, majd az asztal felett útjára indította a csillogó negyeddollárost, ami egy alaszkai emlékérme volt, aminek köszönhetően rézből volt, így nem okozott fájdalmat. Nem úgy, ahogy egy szokványos alaszkai negyeddolláros tette volna, ami 9 rész ezüstöt tartalmaz és 1 rész rezet. Mikor az érme néhány pattanás után végre megállapodott az asztal fáján, Egon odapislantott és kimondta a sorsra bízott vérvonalat.
- Értem. – jegyzem meg a válaszát hallva. Nem véletlenül nem mondom azt, hogy megértem, mert tulajdonképpen nem értem meg. Én szeretek falkában élni, szerintem ettől vagyunk farkasok, szóval bár szíve joga mindenkinek úgy döntenie, ahogyan csak akar, nekem is megvan az igen markáns, magamnak megtartott ámde saját véleményem erről. - És mi szél fújta éppen ide a hideg Alaszkába? Szabad tudnom, hogy honnan érkezett? – kérdezek rá, mert szeretem a praktikus kérdéseket. Már fejben megvan a jelentés, amit le fogok adni az alfának a hímről, de jobb az, hogyha minél több információval gazdagíthatom tisztelt vezérünket. Nem, nem szeretett. Azt gondolom, hogy a felettesét az embernek nem kell se szeretni se gyűlöli, tisztelni kell és meghajolni előtte, aztán kész. Figyelmesen és érdeklődéssel telve vártam, hogy mivel is áll elő a rejtvényemet illetőn, s hogyha már állakról beszélünk, nos meg kell mondjam, hogy az enyém erőteljesen földet ért attól, amit Egon elővezetett nekem. Elismerően nézek rá, tekintetem telve van lenyűgözöttséggel, az ajkaimon ülő mosolyban benne van minden tisztelet, amit egy pillanat alatt elkezdtem érezni ez iránt a magányos farkas iránt. Nem kis utánajárásra és fajunkban való elmélyedésre utal az, hogy ilyen masszív, korrekt és tökéletesen helytálló okfejtéssel jut el oda, hogy a végén már csak két lehetőség lebegjen a szemei előtt. Beleegyezőn bólintok, hadd döntse el a vakszerencse, hogy mire is jut a végén. Én már tudom, hogy a két lehetőségben benne van az, ami végül is a vércsoportom, ahogyan ő fogalmazott, de nem szeretném semmivel sem elárulni magam. Amikor végül írás lesz a fej helyett, nem bírom ki és kipukkad belőlem a nevetés. - Gratulálok, Mr. Candvelon! Ön nyert! – váltok lottósorsolást imitáló hangnemre és megázódási formára hirtelen. Nevetésem még sokáig visszhangzik körülöttünk, táncot járva a levegőben, mint valami boldog, kedélyes szellem. - Elképesztő, hogy mennyit tud a vérvonalakról, kész kódex. – mosolyogtam rá. Kihörpintettem a maradék italomat, s lassan szedelődzködni kezdtem. - Amennyiben szívesen beszélgetne legközelebb is, keressen fel bátran, itt a telefonszámom. – nyújtok át neki egy névjegykártyát, mielőtt a távozás mezejére lépnék. Nem azonnal a bázisra megyek vissza, hanem egyből a hotelbe térek, hogy valamilyen módon feltárhassam a jelentésem részleteit az Alfa előtt. Kíváncsi, őszintén kíváncsi leszek, hogy Egonnal találkozunk-e valaha, mint falkatársak. Ki tudja, hogy mit hoz a jövő!
- Hogyne. A New Hampshire-i Berlinből jöttem, mivel letelt a tizenöt évem ott, szóval ideje volt tovább állnom, mielőtt az emberek kérdezősködni kezdenének a koromat illetően. De, hogy miért éppen Alaszka? Azt nem tudnám megmondani – vont vállat Egon, majd ivott egy keveset. A rejtvény nagyon tetszett neki ezért mindent megtett, hogy próbálja helyesen megfejteni, ráadásul amúgy is kíváncsi volt Hattie vérvonalára. - Tényleg? Köszönöm – vigyorgott, mint, aki valóban nyert valamit. - Régi mesék, amikkel az idősek a kölyköket traktálták, és én is ott voltam néha, habár már nem számítottam kölyöknek unalmas óráimat néha erre fecséreltem. Nem gondoltam volna valaha is, hogy gyakorlati haszna is lesz, és lám, megint csak tévedtem – Egon folyamatosan mosolygott, igen jó kedve volt, bár amikor Hattie bejelentette távozási szándékát egy kicsit ez megcsappant, de ennek ellenére nem mutatta ki, hanem elfogadta a nő telefonszámát, és felállt, amikor Hattie elköszönt tőle. - Bízom benne, hogy még látjuk egymást – mondta még mielőtt a nő távozott volna. Egon a maradék whiskyjét kortyolgatta és a lány fejtörőjén morfondírozott. Csak a szerencsének köszönhette, hogy pont eltalálta a vérvonalát. Jó mondjuk eléggé le lett szűkítve a kör, de nem volt sziklaszilárd egyik érvelése sem, de úgy tűnik néha azért lehet szerencséje is a vérfarkasnak. Egon elgondolkozott mit is csinált mielőtt a lány megérkezett, de nem jutott eszébe mivel múlatta az időt, ezért elsétált a pulthoz és kért egy újabb pohár whiskyt, mert itala már fogyatkozóban volt. Ha még iszogat néhány percet talán eszébe fog ötleni, de nem így történt. Végül megunta a magányos italozást, és hazaindult.
//Köszi én is a játékot . No problem, az időtartam miatt //
*A csócsó szobába szórakoztattam magam, mikor rájöttem, hogy ki kéne mozdulnom egy kicsit. De vajon hova? No meg kível?Bár a kivel kérdésre elég gyorsan egyértelmű válasz jött, de mégis egy másik számmal gyorshívóztam. A hajamba túrva vártam és vártam, hogy végre felvegye. De csak a hangposta... egy mély sóhaj szakadt fel belőlem. ~ A fene egye meg... ~ - Szia. Itt Ash... Egyszer azt mondtad, hogy néha egy kicsit szórakoznom kéne. Találkozzunk olyan nyolc fele az O'.... vagyis a Hell-be. - És minden köszöngetés nélkül leraktam.
Nyolcig volt egy fél óra még, vagyis egy óra telt el, hogy telefonáltam Noáhnak és én mégis kissé tartva de beléptem a helységbe egyenesen a pulthoz sétálva és kértem magamnak egy narancs levet. Sört akartam, de ne feszegessük a húrt. Legalábbis ne egyedűl. Jó, ez csak kifogás, hogy ki sem adnák. Ránéztem a telefonomra miútán helyet foglaltam, hogy írt-e Apu. Természetesen hagytam neki otthon egy üzenetet.
" Szia! Elmentem a Hellbe. Ha minden igaz Noah is ott lesz. Nem hiszem, hogy sokáig maradnánk és természetesen jók leszünk. Puszi Ash"
Körbe pillantva éreztem az embereket. Bánat, magány, öröm, feldúltság, ellenszenv, gyűlölet... mámor, vágy... ezer meg egy érzelmek kavarogtak össze vissza a levegőben, a szagokról már ne is beszéljünk. Tömény alkohol és parfümök, izzadsággal vegyülve. Egy pillanatra most is elkap a hányinger mint mindig mikor hirtelen sok illat tódul felém. De nagyot nyelve próbálkozom kizárni az összeset, ahogy az érzelmeket is mellőzni, kiszűrni a negatívumokat. Ha már mindent nem tudok kizárni teljesen.Kissé kényelmetlenül ficánkolva várok, miközben a telefonommal játszani kezdek. Vajon el jön egyáltalán vagy csak motoroztam egyet és mehetek is haza...
Megérdemlem a pihenést, ma kint voltam a pályán, edzettem az itteni csapattal, hogy nehogy kijöjjek a formából, mire visszamegyek, így ha lehet, úgy döglök az ágyban kiterülve, hogy öröm nézni. Hallottam, hogy csörög a telefon, csak éppen felfogni nem sikerült, mert mire hatalmasat vetődtem utána a földre, addigra már rég vége volt az egésznek. Álmodtam? Nem létezik, de örülök annak, hogy senki nem látta az előbbi mutatványomat, mert rajtam röhögne hangosan. Kómás farkas bámulja a kijelzőt. Eljut a tudatomig, hogy van egy nem fogadott hívásom, hallgatom is a hangpostát, és széles vigyorral bólogatni kezdek, mert ez aztán biztos eljut az érintetthez. Elrohanok zuhanyozni, kinyalom magam, a hajamat bezselézem, de hogy minek? Azért, hogy utána lemossam, és megtöröljem egy törölközővel. Értelmes. Aztán rájövök, hogy még nem is kell indulnom, de sebaj, akkor jöhet a zaba, aztán a Hell. A konyhában még mindig profi vagyok, vagyis teletömöm magam csirkével, zöldséggel és csirkével, leöblítem egy üveg naranccsal, és átveszem az ingem. Arra is ment pár deci, nehogy kimaradjon a jóból. Végül elrohanok, úgy vágom be magam mögött az ajtót, hogy meg is rezzenek attól, most dől ki a helyéből ahogy van. Pontos vagyok, azaz előbb is érkezek, hogy egy korsó narancslével induljak Ashley felé. -Csákány! Mi a fene? Végre kimozdultál? Levágódok vele szemben, és vigyorogva figyelem. Gondterheltnek tűnik, nem tudom, miért, de végül is. Mi vagyunk a család fekete bárányai, de én ezt egyáltalán nem bánom, nekem nincs itt a teremtőm, csak fater, akivel azóta megint nem tárgyaltam, mióta eltörte a karomat.
*Hamarabb érzem meg, mintsem, hogy lássam; megérkezett. Arcomra széles mosoly húzódik megmutatva a fogaim. S ahogy közeledik farkasom úgy keresi bennem az övét. Mintha ezer éve nem látták volna egymást... mondjuk nem is mostanába találkoztak az biztos.* - Azt hiszem én vagyok a legszerencsésebb lány a helyen... * Mondom kuncogva, ámbár úgy tűnik mintha magamba beszélnék, de tudom, hogy Ő hallja és a hangomból is kiérzi, hogy végre nem kellett hatszor meggondolnom, hogy mit mondjak. Mikor helyet foglal iriszeimmel ismét felmérem de ezúttal már csak az arcát.* - Igen és remélem még holnap is kitehetem a lábam. Bár későn, de eszembe jutott, hogy egy flancos vacsorán és pohár pezsgőn kívűl meg se ünnepeltem a bizim. És ki mást is választhattam volna, mint a sármos báttyám. De mesélj, mi a helyzet... nem is beszéltünk ahogy elmentem. * Mondjuk nem beszéltem senkivel, csak Apuval no meg Sammel a szokásos emailek. De ennyi. Semmilyen kapcsolatom nem volt az itteniekkel. Ha Noah végig néz rajtam, akkor láthatja, hogy valóban bulizni készültem. Fekete harisnya, ezüst gyöngy berakással egy ezüst szinű szoknya, övvel, magassarkú, térdig érő csizma és egy egyszerű fekete top, amit épp takar a testhezálló ingem, amit mell alatt megkötöttem. Némi smink és még a hajam is besütöttem. Ejha... nem az a papagály szin összeállítás amit már megszokhatott tőlem. Valamire jó volt a távollét és persze a szocializálódás amibe belevetettem magam Steve segítségével. * - Apa megbékélt már a természeteddel? Ó és remélem nem lányok hadával kell megküzdenem az éjszaka. * Széles mosollyal az ajkaimon pislogok Noáhra miközben valami biztonság szerű érzés kezd hatalmába keríteni és ezáltal én is oldódni.*
Kezdőlap
//
. No problem, az időtartam miatt 
//
