Fáradt sóhajjal téptem fel a kocsma ajtaját. Igen, így kezdődött, valahogy... Hónapok óta nem voltam emberek, farkasok, lézengő hibbantok között, szóval itt volt az ideje megmozdulni végre. Legalább Eden is boldog lehet, végre nem a házban büdösödöm. Vagy rothadok... Bánom is én. Grosso-t persze megint ott hagytam az aprólék őrizetében. Lassan fizetséget fog kérni a dadus szerepért, attól tartok. Majd meghálálom neki, a'sszem... Szóval, éppen becsámpáztam ebbe a fülledt, alkohol bűztől vergődő építménybe, és hogy mindenkinek jó legyen (főleg nekem!), le is dobtam magam az egyik ablak melletti asztalhoz. Szerencsére a pincér gyerekre se kellett sokáig várni. Ojjvé! Ezt is megéltük. Na de... - Whisky lesz, whiskyvel. Meg még pár üveg whiskyt is kérnék. - daráltam el gyorsan kívánalmaimat, elnagyolt gesztusok társaságában. Szó se róla, biztos, hogy nem zavartam össze véletlenül sem, hogy hány üveggel kérek abból a nemes italból... Míg vártam ujjaimat olykor összefontam magam előtt, megtisztelve az asztal fedlapját azzal, hogy rohadtul rátehénkedek. Néha persze pozíciót is váltottam, még a végén úgy maradok! Épp megérkeztek a "barátaim", és hogy mohó vággyal teli szomjamat oltsam, rögvest fel is téptem az egyik tetejét, hogy élvezhessem a maró, szaggató whisky ízét. Noha, majdnem magamra köptem, amint a következő, alig el nem múló pillanatban ismerős, ám de ismeretlen szag furakodott az orromba. ~ Mi a ménköves mókustrambulin... ~ orromat enyhén megemeltem, hogy még mélyebbre szívjam a terembe érkező bolhás szagot. Nos, nem volt nehéz megállapítanom, hogy nem csak hogy kóbor a szőrzsák, de eléggé fiatalka is még. Hmmm... Egyelőre nem mozdultam meg, próbáltam feltűnés nélkül elcsípni a farkasszag gazdáját. Ezalatt pedig nem voltam rest, újabb és újabb nagyobb kortyokat elfogyasztani az előttem vergődő üvegből. Talán pont akkor vettem észre a lányt, amikor halk koppanással adtam át a tömény üveget az asztalnak barátkozni. Vagy lehet, még akkor, amikor ittam? Részletkérdés... Megvártam míg helyet vadászik magának, majd pár perc elteltével könnyelműen fellöktem magam, és a maradék négy üveggel útra keltem. Érdekes látvány voltam, főleg, hogy aktív költözködést hajtottam végre. - Leülök. Kösz. - vágódtam be a kölyök mellé, és még a szemöldökömmel is figuráztam valami nagyon elbaszottat. - Whisky? - toltam felé az egyik teli üveget. Ha már pofátlankodok, adjam meg a módját! Nem mintha marhára érdekelne a vélemény. Tekintetem fel-alá szaladgált a másikon, keresve, kutatva a reakció foszlányokat benne. Szám szegletében pimasz vigyor ült, ahogy komótosan hátradőltem a széken. - Mellesleg, izé van... Bocs, hogy ilyen paraszt vagyok. Végül is meg se hívtál. Mindegy, ökör iszik magában... - szánom-bánom bűneimet, tényleg... frankón. Vagy mégsem? - Igazából, kedveskednék pár sort, de ahhoz előbb át kéne hívjalak a sötét oldalra. - szusszantam egyet halkan, ahogy újabb kortyokat döntöttem magamba. Nem, nem vagyok részeg, ez még édes kevés lenne... Habár mostanában jó úton tartok az alkoholista jelző felé...
Van egy olyan érzésem, hogy nem a jó magaviselettel érdemeltem ki Jezebell-nél, hogy lejöhettem ma Paul kocsmájába. Talán „próbatétel”, talán dolga akadt errefelé, de szinte biztos vagyok benne, hogy egy nagyobb ugrásnyi közelségben tartózkodik. Ez valahol azért roppantmód megnyugtató is, minden duzzogásom ellenére. Biztonságérzetet ad, amilyet az elmúlt 23 évemben nem sűrűn éreztem. Talán ezért sem tudom értékelni úgy, ahogy azt normális lenne. Könnyed, szinte már felszabadult mozdulattal lépek be a füstös helyiségbe és megszokásszerűen a pult felé indulok meg kapásból. Csőfarmert, magas sarkú és hosszú szárú csizmát viselek csónaknyakú, kötött pulcsival, melynek mélylila színe remekül megy bőröm, hajam színéhez állítólag. Az egész felett fekete szövegkabát, melyet könnyed mozdulattal kanyarítok a bárszék támlájára és már rendelnék is, régi ismerősként köszöntve Kitty-t, az egyik csapost, mikor mellém… hátö, furakodik egy ismeretlen pasas. Az illatán persze kapásból érzem, miféle, így valamiféle pajzs-szerűséggel is megpróbálkozom, de túlságosan abszurd és a legkevésbé sem nyugodt a helyzet, hogy érdemben bármit is alkossak a mentális védelem terén. Azért… megpróbáltam. Önkényes invitálására és ahogy helyet foglal a férfi mellettem, felvonom a szemöldököm kétkedőn, s az csak tovább szalad – félő, lassan le a homlokomról és undorítóan fogok kinézni nélküle, én mondom.. – felfelé, ahogy az üveg whiskey elém kerül. - Tudod mit, Kitty? Azt hiszem, mégsem kérném azt a martinit! – Villantok kedvesnek szánt, majdhogynem bocsánatkérő mosolyt felé. Mondom, csak majdnem. Én nem az a típusú nő vagyok, akinek bármiért is bocsánatot kellene kérnie Fairbanksben. Na jó, kisebb kivételek erősíthetik azért ezt a szabályt, főleg most, ebben az „új életben”, de az egyszerű, tudatlan emberek menjenek, ahova gondolom! Ironikus nem? Hogy pár hónapja még én is egy voltam közülük és hogy ezt milyen gyorsan képes voltam elfelejteni… Na de most, hogy a pincérlányt leszereltem, pillantásom és negédes mosolyom visszavándorolhat a pasasra. Nem rossz látványban, ami azt illeti, de megszólalnia kár volt. - Ugyan… nem zavarsz, végül is igazad van. Ki az a marha, aki egyedül áll neki inni… - Legyintek és az elém tolt üveg nyakát ujjaimmal bebirtoklom, hogy belekortyoljak. Az alkohol végigmarja torkom, képemre nőies fintor ül ki ennek hála egy pillanatra. Hangom egyébként hűen tükrözi, hogy szimpla csajozós-ismerkedős szövegnek tudom be, amiket mondd. És az is érezhető, hogy véleményem szerint kitalálhatott volna jobbat is, mert hasonlót már hallottam. Nem is egyszer. - Ami… melyik is? – Már, hogy melyik oldalt mondja ő a sajátjának. Az, hogy a sötét oldalról van szó, nem hoz lázba különösebben. A rosszfiúkat mindig is jobban kedveltem, de hát a „jó kislányok” már csak ilyenek, nem igaz?
Nos, igen... Kölykök. Mert, hogy bármennyire is próbálkozik a pajzs ide-oda lökdösésével, sajnos még elég ergya. De nem lep meg, és nem is nézem le. Elvégre ez az én szakterületem, és nem mellesleg... Csípem is a kezdő bolhásokat. Noha, azért néhány kérdést felvet a dolog... Már, hogy például mit keres itt egy fiatal, kóbor farkas... El is filozofálgatnék ezen marhára szívesen, de úgy látszik annyira nem zavartam meg, mint próbáltam volna, habár fele annyira sem erőltettem, mint akarhatnám... Ömm, bonyolítható még. Azzal cseppet sem foglalkoztam, hogy szemei fel-alá rohangáltak rajtam, sőt valójában kedvem lett volna elvigyorogni magam helyből, de nem... Egyelőre nem. Ahhoz, hogy bármilyen szinten is megnyíljak ,vagy meg kell ismernem, vaaagy be kell málnázni. A kérdés csak az, hogy melyik üt be előbb. - Nos, nem tudom hány ilyen marha van, és hogy jelenleg melyik lesz majd az, de egy biztos. Nem én! - mutatóujjamat homlokomhoz kaptam, majd mint aki félig tisztelegni akarna, úgy emeltem el onnan, kissé felfele irányítva annak hegyét. Apró gesztus, apró, de annál elbaszottabb. Mindenesetre laza volt, és ha van olyan akinek nem tetszik, lehet keménykedni. Egy ideig figyelemmel kísértem, ahogy a whisky néhány kortya a lány ajkain át eltűnt a világból. Egyik szemöldököm játékosan fel is szaladt, majd a záró grimaszt egy halovány vigyorral konstatáltam, na meg némi alig érzékelhető fejrázással. - Ha elárulnám... - hajoltam közelebb hozzá, ahogy ujjaim közé forgattam a fogyatkozni látszó üveget. -...meg kéne öljelek. - suttogtam csupán, ám hangomon érződött, hogy csak szórakozom. Eszem ágában sem volt bántani, nem is vagyok az a fajta típus. Végül visszaegyenesedtem, nyakamon roppantva egyet, majd egy percet sem váratva megrántottam a whiskyt, hagy szaggassa át a torkomat. Az én arcomra ugyan nem ült ki semmiféle fintor sem, ellenben egy idétlen vigyort sikerült kreálnom. - Mondd csak... - toltam át neki újra az alkoholban gazdag, édes nedűt. - Eltévedtél, vagy mi az oka annak, hogy egy ilyen fiatal far... ööö... kölyök... vagyis ömmm, lány egyedül mászkál? - pörgetem a szavakat, meg kell hagyni! Mindenesetre tényleg érdekelt a válasz. - Nem mellesleg, átmászhatnánk az egyik asztalhoz... - fejemet kissé lejjebb és előrébb hajtottam, így átható, halványkék íriszeimből simán olvashatott. Na nem betűket, meg a jól ismert ABC-t. Csak, hogy kényelmesebb lenne talán odébb... hmmm. Egyrészt ez a téma nem emberi füleknek való, másrészt rohadtul nincs kedvem átmenni mentális gondolatátvivős készülékké transzformálódni. Így, ha rendben volt, ha nem... fellöktem magam, lábammal visszairányítva a széket a helyére. - A whisky-t pedig ne hagyd ott. - nem mintha az én kezembe nem lenne felmarkolva a másik három üveg, elvégre csak nem hagyom ott! Újonnan nem Grosso-t sétáltatom, hanem ezeket... - Egyébként Dustin. - vetettem oda egyszerűen, és egyébként is leszarom, hogy nem volt kérdés. - Meg elvielg egyébként nélkül is. - toldottam még meg szavaimat, noha baromira nem volt szükséges. Mindegy, én ilyen rohadt kreatív vagyok! Marhára... - Nos, melyik asztal lesz a nyerő? - pillantásom sietve futott fel arcára, és addig ott is pihentettem már-már szemtelenül, míg nem választott egy asztal. Aztán laza mozdulattal annak lapjára engedtem a kezemben csüngő üvegeket, melyek épphogy nem indultak meg világgá. Pár pillanat erejéig eltöprengtem vajon hova is dobjam le magam, de végül úgy döntöttem, ahogy esik úgy puffan. Így esett meg, hogy közvetlenül a másikkal szemben találtam magamat. Két tenyerem homlokomon át tarkómig szaladt, majd onnan vissza, hogy mindezt egy mélyebb sóhajjal koronázzam. - Mondd, hogy nem vagy unalmas, mert akkor inkább egyedül iszom! Vaaagy, rajzolok legalább két vigyor pöttyöt az arcodra! Úgy elviselem... - nevettem fel halkan, némi elnagyolt mimikával körítve mindezt, ahogy az egyik üveg után nyúltam...
Amikor ellövi a klisés mondatot, kedvem lenne közölni vele, hogy menjen és keressen egy valódi balekot, aki elvan a süket dumájával, ám mikor közelebb hajol az alkoholszagon túl képembe kapok egy nagy adagnyi... nevezzük energiának. Szóval egy nagy adag energiát, mely számomra nem ismeretlen, csak még nem igazán szoktam hozzá, hogy érzékelem. Márpedig eléggé intenzíven rántott magába, tekintettel a fizikális közelségre, ami köztünk volt. - Eltévedni? - körbepillantottam játékosan, majd vállat vontam. - Nem tévedtem el. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá... - Mosolyodom el ravasz bájjal, szinte már negédesen, egyszerre vonzóan és bosszantóan, hogy tanítani se lehetne szebben a dolgot. Könnyed mozdulattal huppanok talpra és mondani sem kell, ösztönösen fogom meg az üveg nyakát, miközben követem - számomra ismeretlen, megmagyarázhatatlan okból - a másik farkast. A bemutatkozásnál azért már barátságosabb a mosolyom, miközben vele szemközt foglalok helyet. Valószínűleg nemrég költözhetett ide, ha fogalma sincs róla, hogy én ki is vagyok, de kivételesen ezt nem bánom, ami azt illeti. Éppen elegen ismernek a helyiségben rajta kívül, szóval azt hiszem, megtartom, mint társaság, amíg Jez be nem ugrik, jelezve, hogy végzett a titkos kis magán-akciójával. - Dana. És ha már így összespanoltunk... mennyit ittál? - Csak hogy tudjam, mennyire vegyem komolyan a másikat. Az üvegeket is szépen sorba rendezem az asztalon szórakozottan, persze úgy, hogy kettőnk között csak az éppen nyitott legyen. A többi csak zavarná a kilátást, mert hát... a farkassággal nem lettem vak, Dustin pedig tipikusan felsőkategóriás - mert ilyen van! - jópasinak tűnt. - Ezt kikérem magamnak! - fortyanok fel nevetősen. - Nem vagyok unalmas, szóval hanyagold a pöttyeidet, különben...! Különben megnézheted magad! - vetettem neki oda fenyegető játékossággal, de nem lehetett komolyan venni a dolgot. Egyrészt, mert én se vettem komolyan, másrészt, mert a mondat végére a fenenagy felindulásom is határozatlanságba torkollik.
Valóban semmi közöm hozzá, de azért van szám, hogy jó esetben jártassam. És ha őszinte akarok lenni, egyébként is szeretek pofázni. Addig sincs az a kínos, beálló, száraz csönd, meg hallgatás. Elég béna lenne... A kacér mosolyra azért én is elengedtem egy félvigyort, némi arcjátékkal körítve. Kedvemre valónak tűnt a társasága, és örömmel konstatáltam, hogy velem tartott az asztalok felé, ahol egy ideig figyeltem, miként is rendezgette az üvegeket. Nők... tipikus. Sose fogom megérteni, miért nem jó az úgy, ahogy van. Legyen bármi is... A nevét mindenesetre elraktároztam magamba, ki tudja, lehet nem egyszeri a találkozás. Akkor pedig elég cinkes lenne, hogy összevissza nyökögnék, hogy Dina, Déna, Denis... meg még tudom is én. A kérdésére azonban csibész, pengeéles mosoly rajzolódott vonásaimra. - Nem eleget. Még. Egyébként csak a nyitott üvegből nyeltem le a felét. Abból ott. - böktem fejemmel a kettőnk között feszengő whisky-re. Belegondolva, miazhogymégcsakennyit? Meg is markoltam az üveg száját, hogy könnyed mozdulatok közepette leöntsek belőle egy jó adagot. Még a végén kiszárad itt nekem a torkom...! - Egyébként, ne spórolj az itallal, igyál te is. - pördítettem át elé a whiskyt, nem árt haladni vele. Még vár ránk három üveg. Minimum. Viszont mikor a kijelentésemre felháborodni látszik, azon nem tudok nem vigyorogni. Egész édes. Sőt, kifejezetten tetszik így mérgesen. Vagy még inkább... megjátszott durcássággal. Mindegy minek nevezzük, ettől még jól áll neki. - Nos, akár be is bizonyíthatod. - dőltem hátra, hanyag tartást adva gerincemnek, egyik lábfejemet a másik lábam combjára pihentetve. Jól éreztem magam, és már kifejezetten hiányzott a szocializálódás, szóval még meg is veregethetem a vállamat, hogy leszólítottam Danát. Valójában az sem érdekelt volna, ha nem szimpatizál velem. Max hazáig énekelem neki a VIII. Henriket, vagy szimplán boldogítom a hülyeségemmel. Én ráérek... - És hogy gondoltad, melyik oldalról lenne optimálisabb megnéznem magamat? - kezdtem bele a játékos szurkálódásba, ahogy néhányat fordítottam törzsemen, csak úgy szórakozottan. Kissé kifigurázva a helyzetet. Meglehet még túl is mentem a célon, de cseppet sem tudott meghatni. Én köszönöm most okés vagyok. Akinek meg nem tetszik... - Mellesleg... Csak egy apró, aaalig fontos kérdés. Miből gondolod, hogy hagynám magam? - rántottam fel egyik szemöldökömet, ajkaimon sunyi mosolyt őrizgetve. Persze, nem mondom, hogy bántanám, vagy nem engedném, hogy próbálkozzon... De na. Még nem ismerem... Hirtelen felindulásból, tulajdonképpen minden meggondolás nélkül dobtam le a földre lábaimat egyik másodpercről a másikra, mint akit valami idétlen bohóc kontra démon szállt meg, hogy a következő pillanatban átkulcsoljam az asztal alatt Dana székének lábait, így rántva meg őt egy kicsit közelebb. Ha sikerült, úgy én is előrébb hajoltam az asztalon, folytonosan tartva a szemkontaktust. - Ahhoz előbb naaagyon le kell itass! - súgtam oda, egy fáradt sóhajjal körítve, noha a felragasztott mosolyom továbbra is ott függött szám szegletébe. - Csak nehogy fordítva legyen... - jóleső grimaszt rajzoltattam arcomra, ahogy fejemet kissé megráztam. Csak húztam az agyát, elvégre, megtehetem! És egyébként is... Mostanság talán ez az első olyan alkalom, hogy valóban, őszintén vigyorgok. Szóval ne akarja senki se elrontani!
Szavaira szinte már negédes mosolyra húzódik ajkam. - Bolond lennék spórolni az ingyen piával! - bizony, ha leteszi az üveget, belekortyolok jó látványosan, noha feleannyit sem iszok belőle, mint azt ő gondolja. Jez bármikor betoppanhat, hogy végzett a dolgával, szóval pattanjunk, éppen ezért nem tervezem szétcsapni magam - bár rám férne már egyszer, ha ez a felügyelet enyhül -, de hé! Ez nem jelenti azt, hogy nem szórakozhatok kicsi a pasassal! A "saját" üvegemet nem adom vissza már, egy bontatlant tolok játékosan elé ennek fényében. Igyál csak apukám... - Felőlem onnét nézed magad, ahonnét akarod, akkor sem vagyok unalmas! - ezen már nevetnem kell, oda a sértettség álcája menten, bár ahogy egyetlen határozott mozdulattal ránt a székemen, menten befogom az ijedtségnek hála. - 'nyádat, abból. - morranok ezzel együtt, alig kivehetően, ám a mi érzékeinknek még hallhatóan. Eddig viccesnek találtam a helyzetet, de az asztal és a szék háttámlája közé szorulva, képem előtt egy whiskey-leheletű pasassal nem épp vidámak a kilátások. Nincs az a remek képességem meg (még), hogy pajzsom mögé rejtsem riadtsággal vegyülő dacosságomat és elégedetlenségemet a helyzetet illetően, ennek ellenére negédes mosoly kerül képemre. - Mit szólnál ahhoz, ha kollektívan innánk le magunkat? - Hahaha, hát hogyne! Ennek ellenére megemelem az üvegem és koccintásra nyújtom felé, állva tekintetét szinte már kihívó mosollyal. - Az új ismeretségre! - egyszerre nyelek az italból vele, de persze megint csak kicentizem a dolgot.
- Na ugye. - sziszegtem csupán, ahogy a felém tolt egész üvegről lehámoztam a tetejét. Igazából kedvem lenne kötözködni vele, és még mélyebb filozofikusabb balfaszságokat is összehordanék az alkohol rá való hatásáról, de túl édes volt, ahogy megnyakalta a whiskyt. Kár lenne elrontani a pillanatot. Viszont amint rátapintunk a lényeg lényegtelenebbik részére, miszerint onnan bámulom magam ahonnan akarom, kissé lejjebb ereszkedett a vigyor a képemen, és pillantásom is elhomályosult, mellyel követtem arcának vonalát, ajkának megrezdülő mozgását. - Ez úgy hangzik, mint a "csakazértsem..." és az "azértisnekemvanigazam..." kezdetű mondatok. De legyen, egyelőre hiszek neked. Aztán majd megmutatod mennyire nem vagy unalmas. - szavaim végére az előbbi elmúló mosolyom is visszarajzolódott, így azért mindjárt más a leányzó fekvése. Csípem én, ha valakiben ott ég a bizonyítási vágy, hát még a tett vágy! Ám ahogy közelebb rántom, egyszeriben rángatózott végig rajtam minden feltörő energiája, amit az ijedtség váltott ki. Nem, akkor sem lőttem túl a célon, emellett határozottan kitartok! - Anyámból? - kérdeztem vissza kisebb ironikus hangjátékkal. - Nos, ez több ellenvetésre is okot ad, de... dedede... nézhetem? - fejemet kissé oldalra fordítottam, ahogy elszélesedett az ezerwattosra mázolt fogsorom is. A felajánlásra viszont érdeklődőn csillantak fel íriszeim. Nofene... Pedig már azt hittem, hogy megpróbálkozik azzal a lehetetlen dologgal, hogy elküld a büdös picsába. És lám, tévedtem... - Épp ezért kaptalak el. Mint mondtam... ökör iszik magában. - dőltem hátra, és viszonozva a koccintást, meghúztam a kezembe tévedő üveg tartalmát. Igazából lehet, hogy túlságosan is belekóstoltam, de ez manapság nem meglepő. Az volna furcsa, ha csak nyalakodnék belőle. - Arra. - nyeltem le egy jó adagot, ezt követően pedig kénytelen voltam ökölbe szorítani tenyeremet, és kézfejem oldalával megtörölni szám széleit. Nem azért, mert béna gyerek vagyok és mellé ittam, hanem mert túl sokat vittem a pocaknak egyszerre. - Rohadtul utálsz, jól sejtem? - időközben nem hogy őt, de még a székét is elengedtem. A kérdésem egyszerű volt, és lényegre törő. A válasz már másodlagos volt, mivel, bár kérdés volt, tulajdonképpen tényszerűen kijelentettem. - Igazából mindegy. Az este végére vagy frontálisan egymásnak megyünk, és megtépkedjük egymást, vaaagy ugyanez történik, csak kicsit más értelemben. - újra meghúztam a whiskyt, egyet kacsintva Danára. Nem gondoltam igazából egyik oldalt se komolyan, de úgy látszik, nehezen tudom visszanyerni önmagamat. Talán nem baj... Talán igen. Mindenesetre, egyelőre jól szórakozom, aztán elválik milyen utakra tévedünk az estefolyamán. Lehet, megtérülök! - Egyébként, tetszik a pulcsid. Tényleg. Jól áll. - bólintottam is mellé, ahogy az asztallapra csúsztattam az üveget. - Mmm... Egy tízes skálán mennyire buknál ki, ha leönteném? - pengeéles, sunyi kis vigyor szánkázott át ajkaimon, noha eszem ágában sem volt ilyet tenni. Egyszerűen csak, na. Tetszett a dacossága, és addig játszok a tűzzel, ameddig meg nem éget! Mindenesetre azért a whiskyt kicsit megdöntöttem felé, persze csak játékosan. Mielőtt rá borulhatott volna visszarántottam, és pihenőpályára küldtem.
- Talán mert annak is szántam. - szélesedik ki mosolyom, ahogy könnyed, apró mozdulattal hajolok felé. Pontosan úgy gondoltam, hogy "Csak azért is nekem van igazam" és "csak azért sem lehet neki". A whiskey-be kortyolva huppanok vissza hátsómra, az alap pozícióba, majd ugye rám hozza a frászt a kis húzogatós megmozdulásával. Hát a jó édes... Felhorkanok azért őszintén, nevetősen a kérdésére és lemondóan fejcsóválok. Megjegyzésére szusszanva söpröm ki szemem elől a tincseket, melyek zavaróan, pofátlanul árnyékolják arcomat és tekintetemet előle. - Aha... pont engem a másik hat nőnemű egyed mellett. Ezt te se akarod elhinni magadnak, ugye? Egyébként igen... el sem tudod mennyire utállak jelen helyzetben, de ahogy látom, nem is igazán próbálsz meg tenni ellene, pedig... kezdetnek mondjuk elengedhetnéd a székemet! - szusszanok némi levegőhöz jutva, ugyanis nagyon kérnem sem kell: elengedi a széket és ez által engemet is. - Egy fokkal máris szimpatikusabb vagy, látod! - szélesedik ki mosolyom, noha megjegyzésem nem mentes iróniától. Lehet is fokozni, én pedig hülye lennék egy újabb ál-korty után ezt nem megtenni! - Egy tizes skálán mondjuk, hogy már... olyan négyes körül jársz szimpátia terén, szóval még van mit dolgoznod! - Incselgek? Talán. De ha egyszer annyira adja magát a helyzet, még így is, hogy kissé tartok a pasastól... Geertz nem csinált túl jó propagandát a fajtájának és hiába vagyok egy közülük most már én is, nem tudok a gondolattól szabadulni, micsoda vadállatot rejteget mindegyik magában. Félek, engem mikor nyom el ez a vérszomjas szőrgombolyag ott benn. És nem, ezen az sem segít, hogy megtépkedést emleget... Ellenben, mikor a pulcsimat hozza fel, letekintek az említettre, majd negédes pillantással sandítok felé. - Miért nem próbálod ki? - súgom, s ezzel együtt keresztbe teszem karjaimat, s kezeimmel ráfogok a felső szélére, hogy ráérős - mondhatni, profi (haha) - mozdulattal szabaduljak meg tőle és szórakozottan forgatva meg fejem felett, tegyem le kettőnk közé az asztalra felvont szemöldökkel. Na erre mit lépsz, "tesó"? Kissé azért hűvös van így, egy szál mélylila-fekete csipkés Victoria's Secret melltartóban, hiába borítják tincseim a vállaimat, hátamat.
Persze, hogy annak szánta, de ha már adódik az alkalom, miért ne szórakozhatnék a szavakkal? Egyébként is, szépen felöltöztem, megfürödtem, még a hajamat is belőttem, szóval ma mindent szabad. Ennyi önelzártság után, kész tökély vagyok ma. Talán valóban jogos az a megállapítás, hogy olyan vagy, amilyennek érzed magad. És most jól vagyok a bőrömben, tehát a kedvem is egészen a helyén van. - Nem, valóban nem próbálkozom. Azzal még azt mutatnám, hogy talán érdekelsz, és kár volna ilyen tévképzetekbe ringatni. És egyébként is, azt tanultam, hogy nőnek nem adunk ilyen előnyt. - felkacagtam, egészen barátságosan. Érezhető volt a hanglejtésemből, az arcjátékomból, hogy nem bántóak a szavaim, inkább csak játékosak, szórakozottak. A székére való utalást meg se kellett volna tenni, hiszen éppen elengedtem, miközben ő már a javaslatot pedzegette. Nem vagyok én annyira erőszakos, mint amilyennek most látszom. Noha, meglehet az elmúlt hónapok alatt talán változtam. De majd helyre jön minden... Talán, ha megint többet foglalkoznék Grosso-val, az is segítene. - Hogy mik vannak. Még a végén elbízom magam. - jegyeztem meg jókedvűen. Bár, tisztában voltam vele, hogy nem bóknak szánta, sem a lelkem melengetésének, ettől még a dobott labdát illik visszaütni. - Miből gondolod, hogy szeretnék rajtad dolgozni? - emeltem ajkaimhoz a whiskys üveget, miközben tekintetem folytonosan figyelte Danát, mígnem meg nem húztam az áldott italt. Viszont, amikor a pulcsija már-már "szégyentelenül" az asztalra kerül, mintha elém vágtak volna egy darabhúst, kicsit meglepődtem. Nem látszott, hiszen arcjátékom továbbra is sármos maradt, sőt némi csücsörítést engedve meg magamnak bólintottam párszor a látványra. - Nos... Erősen gondolkozom, hogy... hmmm... Ha leöntöm, nem veszed vissza, és eléggé fatökű lennék, ha azt állítanám, pulcsiban jobban néztél ki. Khmm... Viszont, ha leöntöm... - kezdem el az üveg száját a pulcsifelé dönteni, kissé pörgetve annak testét ujjaim között. - ...kénytelek leszek odaadni az én pulcsimat, mert biztos vagyok benne, hogy kisírnád magadnak. Fogós... - játszi töprengés jelei mutatkoztak meg vonásaimon, ahogy tekintetem hol az üvegre, hol a pulóverre, hol pedig Danára vándorolt, vagy éppen arra a flinciflanci kis melltartóra, ami még fedőtextilként körbeölelte. - Na jól van, döntöttem. Illetve, mondhatnám úgyis, hogy... - szavaimmal egyetemben a tenyerem között pihenő üveg megindult, és ezúttal már nem tartottam vissza. Így csak néhány pillanatba telt, hogy az asztalon vergődő pulóvert némi nemes folyadék itta át, noha szó ne érje a ház elejét, az egészet mégsem öntöttem ki, csak egy kisebb adagot... - ...kidöntöttem. - egyik szemöldökömet érdeklődőn felvontam, ahogy mindkét könyökömmel az asztalra támaszkodtam, várva a mesés reakciót. - Most már, kellően utálsz, ne tagadd. - dőltem hátra végül, a maradék whiskyt leküldve a gyomromnak, majd egy újabb üvegért nyúltam. - Igazából, így sokkal jobban tetszel. - ajkaimra széles mosoly siklott fel, ahol néhány várakozó percet követően lehámoztam magamról a fehér pulóveremet. Ellöktem magam az asztaltól, majd Dana mögé sétálva, finoman ráterítettem a ruhadarabot, ujjaimmal alig észrevehetően érintve meg vállait. - Lásd, nem vagyok akkora bunkó, mint amennyire próbálok az lenni. - továbbra is mosolyogtam, noha ezúttal már sokkal kedvesebben, őszintébben.
A mosolyom negédesen szélesedik ki, mikor az előnyökről hadovál. Tapasztalt harcos, ez már tetszik! Persze, nem mentesíti attól, hogy idegesítő is itt a szórakozgatásával. Lehet, hogy neki vicces a dolog, nekem nem annyira. Pedig elüthetnénk máshogy is az időt, azt hiszem... Negyed óra sok mindenre elég, főleg, hogy a beharapóm már a második negyed óráját fogyasztja valamerre. De nem fogok én ezen pattogni, mikor ilyen szemrevaló - de talán nem is ez a jó szó rá - társaságba botlottam. Csinálja csak Jez, amit akar vagy amit kell, én nagyon jól megleszek itt! Csak még kicsit csiszolni kell csórikám modorán, noha sejtem, nem az ital lesz hozzá a megfelelő eszköz, szóval ezt mára már megszívtam, azt hiszem. - A pasik szeretnek versenyezni nem? - Kérdésére kérdéssel felelek a szimpátia szinttel kapcsolatban, s finoman közelebb is hajolok, át az asztalon, mintha csak titkot szeretnék súgni neki. Hangom buja éllel szeli a levegőt, játékos kacérsággal, mint valami gonosz kis tündér, mely megül az ember fülében és nem hagyja nyugodni: - Minek érnéd be négyessel, ha lehetnél a legjobbak egyike? - huppanok vissza hátsómra könnyed mozdulattal, s megspékelem a dolgot egy kihívó szemöldök-felvonással. Challenge, my dear! Ne mondd, hogy nem harapsz rá, mert még azt kell feltételeznem, hogy a homokozóban keresed a boldogságot! Nagy kár lenne érted, de hát nem tehetek az emberi természet ellen... a legtöbb jól kinéző pasas 'kályha'. A következőkben azt hiszem, világosan tudtára adom, hogy én nem félek a kihívásoktól, igaz, nem is annak szánta talán a dolgot, mégis a lehető leglazábban ejtem a pulcsim az asztalra, kettőnk közé. - Látom, vágod a dörgést. - jegyzem meg szórakozottan, elengedve fülem mellett a dolgot, hogy a "ha leöntöm" opció játszott csak nála, ez pedig azért előre vetítette szerencsétlen márkás pulcsim sorsát. - Bár biztos akad itt még felajánlkozó kedvű khm, úriember, aki odaadná a felsőjét, ha te sajnálnál megválni a sajátodtól. - fűzöm hozzá, miközben játékosan forgatom magam előtt a saját üvegem. Bele persze nem iszok. Azért, ahogy megdönti az üveget, rájátszva hatalmasra kerekedik tekintetem és ajkaim is elnyílnak kissé. De a művi reakció ellenére se pár csepp az, ami a felsőre kerül, így sietősen kapok az üvege nyaka után. - Jól van, elég lesz már, 'sszus! - állítanám egyenesbe azt a whiskeys üveget, minek következtében kézfejem is kap az alkoholos italból. Nagyszerű. Dacos ábrázattal tekintettem rá, ahogy újra ivott, mint aki jól végezte dolgát és őszinte leszek az se hatott meg, hogy közölte, így sokkal jobban tetszek neki. Sokan, sokféle helyzetben mondták már ezt, nem most fogok az asztal alá olvadni tőle. Az se nagyon tudott meghatni - bár meglepett, csak nem mutattam duzzogásom álarcát felvéve - hogy mögém lépdelt és a vállaimra terítette a pulcsiját. - Tudod, hogy van a reklámban... bizonyíték kell, nem ígéret és üres szavak. - Dacosan sandítottam fel rá és alkoholtól bűzlő kezemet felé nyújtottam. - Ezt meg igazán lenyalhatnád valamivel, ha már rám öntötted. - Uff. Szólott a duzzogó indián.
A visszakérdezésre akaratlanul is ráharaptam alsó ajkamra, amolyan elgondolkodón. Még szemhéjaim is tompán összébb húzódtak, és még az sem tántorított hátrább, hogy közelebb hajolt. Sőt. Karjaimat összefontam az asztalon, és álltam a közelítő szemkontaktust. Egyet kortyoltam, pofátlanul, miközben újabb szavak tódultak dobhártyámba. Cseles. Nagyon cseles. De mondtam én egy szóval is, hogy nem vagyok partner? - Attól függ, mi a verseny célja. És... - mértem végig látványosan, szemrebbenés nélkül. - ...az sem mellékes, hogy megéri-e az a bizonyos legjobb jelző. - mosolyodtam el pimaszul, ahogy fejemet kissé meg is emeltem oldalirányosan. Nem tudom mennyire jó nekem, hogy mostanság kifordultam önmagamból, de jelenleg egészen jól viselem. Mondhatni élvezem. Ennek oka pedig nyilván a társaságomból is adódik. A kijelentésén csak vigyorogtam, miszerint lenne itt más is aki felajánlaná neki a pulóverét. Egyrészt marhára nem érdekel más, és nem is biztos, hogy lehetőséget kapna az a bizonyos úriember, hogy efféle módon törje meg ezt a nagyszerű 'idillt". Viszont én sem szórakoztam, és arcjátékom csak szélesedni tudott tovább, ahogy Dana vonásai változni kezdtek a mozdulatom hatására. Meglehet azt hitte, hogy csak a szám nagy, de tévedés kislány, Dustinon kívül vagyok, szóval ma mindent szabad! Legalábbis félig meddig, azonban tényleg tetszett a rajtam beálló változás. Talán ideje is volt lebontani magamról a szaros kis békjóimat. Felnevettem, mikor ráfogott az egyre csak ömlő üveg nyakára, de illedelemesen visszaemeltem magam felé. Valóban elég lesz, a hatást elértük. De tény, hogy maradt még bennem az idétlen időszakom után is némi együttérzés, ezért is adtam oda végül a pulóveremet. A bunkóság nem erényem, de kezdem elhinni, hogy nyomokban eléggé jól áll. - Azt nem mondtam, hogy fel is húzhatod a cipzárt. - arcomon elégedett vigyor játszott, ahogy újabb felszólalására megingattam fejemet játékosan. - Nincs ezen mit bizonyítani. - álltam meg két lépés között, majd újra felé indultam, egyik tenyeremmel rátámaszkodva az asztal szélére. Ám ahogy keze felém libbent, úgy fejemet oldalra billentve pillantottam rá, mint ahogy azt az értetlenül fülelő kiskutyák szokták, majd mosolyom erősen kiszélesedett. - Hívjak egy impet a sötét középkorból, vagy megteszi egy szalvéta is? - legalább a szarkazmusom a régi, noha ezt sem feltétlen az erényeim közé sorolnám. Egészen lassú, óvatos mozdulatokkal nyúltam el az említett törlő eszközért, majd kissé megrogyasztva térdeimet karja alá simítottam. Még néhány finomabb mozdulat a játékosság érdekében, majd másik kezem a legközelebb eső szék lábára siklott, és megragadva azt ismét közelebb rántottam magamhoz Danát. Ám mielőtt bármit szólhatott volna, azonnal cselekedtem. Ajkaim elnyíltak egymástól, és zavartalanul végig nyaltam kézfején át tenyerét, egészen alkarja tetejéig, ahol fogaimmal kissé megcsíptem bőrét, utolsó mozzanat gyanánt. - Megfelel? Vagy most meg túl nyálas? - löktem el magam tőle, újfent felegyenesedve, miközben a letörölhetetlen vigyor ott ült szám szegletében. - Viszont, ha ennyire heveskedő típus vagy, akkor az is megeshet, hogy a nadrágodat is leöntöm. Ott több nyalni való akad, úgy vélem. - nem foglalkoztam vele, mennyire bunkó, vagy éppen szemtelen a kijelentésem, ahogy az sem ha kedvében állna pofán vágni. Durvulhatunk is, abba sincs semmi rossz. Újra megemeltem az üvegemet, de nem léptem el Dana mellől, csak leöntöttem még egy jó adag whiskyt a torkomon. Ezt követően pedig az üvegemet immár nem az asztalra helyeztem, hanem Dana finom combjaira, hogy nyomatékosítsam az iménti szavaim súlyát. - Szóval, mennyire is közelítem meg azt a bizonyos legjobbat? Nem szeretnék túl közel jutni, mert félő, hogy az eszed veszted, viszont távolodni sem volna jó dolog... - hajoltam lejjebb, sőt igazából már guggoltam, továbbra is tartva a whiskyt, másik karommal átfonva a szék és Dana lábát egyaránt. - Ugrana a szórakozásom. - játékosan lebiggyesztettem ajkaimat, halk, visszafojtott nevetéssel körítve.
Álltam a méregető pillantását, hogyne álltam volna! Rajtam már nem fogott volna az sem, ha egy darab húsnak néz, legfeljebb felképelem, ha szóvá is teszi, de úgy, hogy abban nem lenne köszönet. - Azt neked kell tudnod, hogy megéri e. - Jegyzem meg csendesen, apró mozdulattal vonva vállat. - Ha megmondanék mindent előre, oda lenne a találgatás izgalma, nem igaz? - Nem lep meg, hogy belemegy a játékba, mégis jól esik. Rég volt már alkalmam könnyed labda-dobálgatáshoz, merthogy számomra ez az. Passzolgatunk, passzolgatunk, aztán ki tudja... csak merem remélni, Jez nem tervez betoppanni a dolog közepébe harmadiknak, ha esetleg úgy alakulna. Épp elég, hogy Salem most biztos valami hisztis kis tinilánynak nézhet a nála levágott jelenetünk után. Arra pedig, hogy a bunkóság jól állna Dustinnak, lenne ellenvetésem, de sajnos nincs alkalmam megosztani vele a nézeteimet. Amúgy sem érdemelné meg! Azért, amikor közli, hogy nincs mit bizonyítani azon, hogy nem bunkó, kissé megszaladnak szemöldökeim. Ó, tényleg? Önértékelés az van... kár, hogy nem túl reális. Legalábbis az alapján, amit eddig láttam belőle, az alapján nem épp az jött le, hogy a normálisabb pasasok közül való. - A szalvéta tökéletes. - Felelek vissza némi gúnnyal ironikus szavaira, s nyúlnék keze után, hogy átvegyem tőle a szalvétát. De nem adja. Pillanatnyi meglepettségemet most, ha akarnám, se tudnám leplezni. Mivel a fizika törvényeivel is nehezen ellenkezik az ember, mire észbe kaptam, székestől, felsőstől szemközt találtam magam Dustinnal. Az este eddigi részében megtanultam, hogy ne akarjam kiszámítani, mi lesz a következő lépése. Minden esetre a meglepettségemből igyekeztem gyorsan visszarendezni morcos, elégedetlenkedő ábrázatba arcomat, bár nehéz volt nem elégedetten elmosolyodnom, mikor realizáltam, mire is készül. Ajkaim buján-bután nyílnak el, kissé talán meg is remeg finoman karom, miközben a pihék égnek merednek tarkómon. - Hm... legyen ötös és nem, nem túl nyálas. - Egyezkedem játékosan incselegve, feledve minden hisztimet, erre már a nadrágommal jön. Szavaira csengőn, bűbájos gyermekséggel kacagok fel. - A nadrágom marad! - fortyanok fel, de ha már így a közelben van és combomra simít, odahajolok hozzá és fülébe súgok: - Legalábbis amíg szem előtt vagyunk. - Búgom, a belőle áradó alkohol szaga pedig önmagában részegítő lenne, ha nem szokott volna hozzá a gyomrom, orrom egyaránt a bostoni évek alatt. A kérdésén és a kijelentésén elmosolyodom, noha fejemben vészharang kondul. Igen, bizony, a farkasom dörömböl és az "eszem vesztem" dolgot igencsak pártolná... Nem úgy van az kishölgy... legalábbis szeretném azt hinni, hogy emberi felem képes lesz erősebb maradni. Semmi kedvem széttépni a helyes képét, bár talán nem is lennék képes rá. Mindegy, nem akarom elcseszni az estét és kész. - Legyen hatos, de többet nem engedek. - tekintek kihívóan rá, szélesen elmosolyodva, hogy vajon erre mit lép majd. Azért remélem, a nadrágom tényleg száraz marad, ha már a bugyim nem fog.
Kéne. És bár erősen állítanám, hogy még nem tudom, azt hiszem minden okom meg van feltételezni... sőt kijelenti, hogy bizony megéri. Akármilyen formában is nézem. Bár, ebben a formában éppenséggel tökéletes lesz. - Látom szereted a társastevékenységeketjátékokat... - mosolyodtam el egészen szelíden, de kétségtelen volt, hogy ez kevésbé sem őszinte arcforma részemről. Hiszen, ha már belementem ebbe az egymás agyát ide-oda húzgálásba, akkor illendő folytatni. Mondjuk, enélkül is folytatnám. A szalvétás manőverem érezhetően meglepte. Na nem ez a része, sokkal inkább az, ami utána következett. Ez pedig csak még inkább sarkallt arra, hogy tovább merüljek a már így is kihámozhatatlan helyzetbe. - Pedig... lehetne nyálasabb is. - sorakoztattam fel az újabb, lassan már perverzióba átcsapó szavakat egymás után. Most vagy én vagyok totál megzakkanva, vagy az alkohol kezdett kibontakozni rajtam. Igazából mindegy is. Ameddig partner a dolgokban ,addig nem kell magam rosszul éreznem. Mert igen. Tulajdonképpen én egy jó gyerek vagyok, csak az utóbbi hónapokban nem úszkálok ennek a dicsőségében. Épp reagálnék a kijelentésére, miszerint a nadrágja marad, de nem sok eséllyel indulok neki, mivel bár ajkaim beleremegtek az első betű hangzatos búgásába, a további részét vissza is nyeltem, ahogy Dana közelebb hajolt. Nem voltam zavarban, ne essünk félreértésekbe. Csak hirtelen ért. És némi variációra is szorult a frappáns kis válaszom. - Szégyenlős volnál? - húztam oldalra számat, félvigyor gyanánt, még mindig a másik előtt guggolva. - Kár... Pedig én itt is szívesen kihámozlak belőle. - villantottam egy 'nem sok jót' sejtető ezer wattos mosolyt. Egyébiránt nem gondoltam komolyan. Már nem azt, hogy kihámoznám belőle, hanem, hogy itt. Persze nem riadnék meg a kis polgárpukkasztástól sem, viszont jobb nem felhívni magunkra a figyelmet. - Nem is kell engedned, majd elérem magamtól. - még közelebb húztam, miközben a markomban szorongatott üveg feljebb siklott a combján, majdhogynem koccant a csípőcsontjával. Feljebb emelkedtem, így esélyes volt, hogy a derekam kissé kettéválasztotta a két lábát egymástól, ahogy a súlyommal félig meddig rádőltem. Arcom végül az ő arcával szemben találta magát, alig arasznyi távolságot véve fel a másiktól. Tekintetem az övébe szaladt, majd egy szemtelen vigyort követően, még közelebb hajoltam, ám mielőtt ajkam az övéhez ütközhetett volna, hirtelen fellöktem magam, immár véglegesen. - Ám legyen. Egyelőre rajtad hagyom a nadrágot... - rántottam meg a kezemben szorongatott maradék whiskyt, majd amint az elfogyott, úgy az asztalra dobtam. Néhány másodpercnyi töprengést követően (ezalatt még mindig nem mozdultam el előle), arrébb léptem, az asztal mögötti ablak felé, majd feltoltam magam annak belső párkányára, ami elég széles volt, így nem volt okom attól tartani, hogy lecsúsznék róla. - És most? Idejössz, vagy megint meg kell rántanom a széked? - vontam föl egyik szemöldökömet szórakozottan. - Egy whiskyt is hozz magaddal. - egyik lábamat felhúztam, a másikat hagytam belelógni a világba, és folytonos vigyorgással figyeltem a lányt. Valószínű, hogy beszól... De az is biztos, hogy ide jön. Vagy így... vagy úgy...
- Nem vagyok kimondottan romantikus alkat. - jegyzem meg lecsapva a labdát a "nyálas" szöveg hallatán, hisz pontosan érezni hangsúlyából, hogy messze nem pillangókról és kétszemélyes hajókázásról beszél a Chenán. Nem mintha kifogásom lenne egy-egy olyan randi ellen olykor, de alapjaiban nem igénylem az ilyen terű felesleges körítést... Közelebb hajolok, meglepődöttségére pedig elégedett mosoly szökik a képemre. Na lám, minő csoda, hogy fordítva is megy ez, nem csak ő tud nekem pillanatnyi meglepetést okozni! Szavaira csak szélesedik mosolyom. - Nem vagyok, de kettőnk közül te napokig a sitten csücsülnél érte, ha valaki szólna a fakabátoknak és szívemre venném, ha így alakulna... - Nem közlöm nyíltan, hogy engem apám kiszedne egy-két óra várakozás után a rácsok mögül. Abban semmi vicces nincs jelen esetben, hogy vélhetően a pasas nem lakhat olyan régóta a városban, hogy ismerje a képem, a nevem és össze is tudja kötni a polgármesterével. Ritka az ilyen madár, ki kell hát használni! Lábaim, combjaim finoman "nyíltak szét", teret engedve neki, hogy közelebb hajol. Állom tekintetét, noha igencsak ficánkol belül farkasom az érzéki érintéseknek hála. Legszívesebben rávetném magam, a fenébe is. Mikor lettem én ennyire "szukás"?! Majdnem rá is csókoltam ajkaira, ahogy elképesztően puha bőre az enyémet súrolta, erre gonoszul elhajol és meg úgy pislogtam felé, mint aki falnak rohant és seggre ült. Mert valahogy így is éreztem magam. Átejtve. És teljes tudatában voltam annak, hogy ezúttal a pasas irányít és nem én. Ez pedig lássuk be, nem kissé volt bosszantó. Hallható szusszanás szakad fel tüdőmből, ahogy Dustin ellép és érdeklődőn fordulok felé, hogy elvigyorodjak a helyezkedésén. Hát ez... vicces. - Mennék én, de haza is kísérhetsz. - mégiscsak kényelmesebb, apa meg úgysincs még otthon, biztos a titkárnővel vagy valamely más női kollégával gyűrik a papírokat az irodájában. Jezéhez meg azért már csak nem fogom felvinni! Brr... Laza mozdulattal nyalábolom fel az egyedül árválkodó whiskey-s üveget és felállva a székből perdülök szemközt Dustinnal. - Jack is jöhet, egye fene! - billentem kissé oldalt buksimat kérdőn-hívón. Persze, az se lepne meg, ha közelebb rántana. Talán még akarja is az egyik felem, hogy itt és most essen nekem... a másik meg kivételesen nem akarja bajba keverni a pasast. Hihetetlen, mi? Én is alig jutok szóhoz saját magamtól.
- Hál' istennek. - jegyeztem meg könnyedén, teljes természetességgel, amire egy jóra való, érzékeny ember, minden bizonnyal felkapta volna a fejét, hogy mekkora egy suttyó vagyok. Na, hát ez van. A sittes megjegyzésére nem igazán volt reakcióm, ennek legfőbb oka az volt, hogy nem igazán értettem a célzásértékét. Sem pedofíliáért sem erőszakért, sem nő rablásért nem lehetne rám mutogatni, elvégre nem kiskorú, önszántából tart velem, és még ő is élvezni fogja. Kacc... Micsoda magabiztosság, csak bele ne szaladjak egy vasökölbe véletlen, amitől kapok egy sima hátraarcot. De egyelőre nem úgy fest, sőt... épp az ellenkezője történik ,aminek én kifejezetten örülök. Hiszen a kis ügyeskedésem a lábai között, és az ajkai felé talán elérték a kívánt hatást. Noha, így jobban belegondolva, totál ösztönös volt minden megmozdulásom, a tudatosság mögötte maximum annyiban merült ki, hogy kedvem is volt hozzá. És ami azt illeti... kifejezetten tovább tudta az érdeklődésemet feszíteni az, ahogy Dana energiái szinte körbe táncoltak. Tetszett, kétségtelen. - Tán máris hazavágysz? - értettem én az enyhe célzást, és megyek is, hogy a viharba ne mennék? De nem rohanunk sehova... Sőt. Szeretek kijátszani minden lépést, szóval, rilex kicsike, majd hazakísérlek. - Jön is! - már az előbbi kérdésemnél is felderengett ugyanez a szemtelen vigyor, ami most is még szám szegletébe villogott. - Viszont első körben, nem haza viszlek. - hajoltam előrébb kicsit, hogy ráfogjak a kezébe szorongatott üvegre, amivel együtt húztam magamhoz őt is. Bár nem erőszakosan, csak egy kisebb lendülettel, hogy mindenképp a karjaim közé forogjon. Apró 'mutatvány', de hatásos. Főleg mert így nem csak, hogy kikaphattam a kezéből az üveget, hogy jólesően meghúzzam, de még ő is itt volt a közelembe. Teljesen jó. - Mennyire szereted a kocsikat? - löktem le magam végül a párkányról, Dana háta mögött érkezve a padlóra. Ujjaim hirtelen kaptak a pulóverem aljára, ami most rajta fityegett, és egyetlen mozdulattal fel rántottam rajta a cipzárt, noha csak melltájék közepéig. Ajkaim füléhez hajoltak, és az sem zavart cseppet sem, hogy éppenséggel hozzá is érnek. - Mehetünk. - indítottam meg óvatosan lépteit, majd érkeztem is mellé. Az asztal mellett elhaladva még felmarkoltam a másik whiskyt is, aztán irány. Ideje itt hagyni ezt a bűzlő kocsmát. A parkolóhoz irányítottam magunkat, majd kipittyentve a Camaro-t, bevágódtam a vezetőüléshez. Igaz még félig kilógtam belőle, úgy pillantottam át a kocsi teteje fölött Danára. - Na, gyere. - nevettem fel halkan, majd amennyiben beült, úgy felbőgettem a motort, és némi gumi égetést követően, elhagytuk a Snows In Hell-t. Az iménti kijelentésemnek teret adva viszont valóban nem vittem egyből haza. Úgy gondoltam, ha már így alakult kicsit megmutatom neki milyen az illegális gyorsulás, főúton. És azon kívül is. - Remélem, csíped az ilyesmit. Zöldfülűeknek nem ajánlott! - pillantottam rá, folytonos vigyorral, ahogy egyre csak gyorsulni kezdtünk a hosszú egyenesben. - Tanácsos, ha bekapcsolod az övedet. - szólaltam még fel, és ha megtette, ha nem, a következő kanyart majdnem csupán két keréken vettem be. Nah igen, ez az én életem, legalábbis egy kis ízelítő belőle. És hogy őszinte legyek, az elmúlt hónapokban ezt rohadtul kihagytam, mekkora barom vagyok... - Szóval, mi a cím? - fékeztem le végül minek után elég időt szántam arra, hogy kiélvezzük az adrenalint, majd az egyik whiskys üvegért nyúlva meg is húztam annak tartalmát, míg a választ vártam.
Csak csalfán oldalt billentettem fejem, ahogy csillogó, hívogató tekintettel sandítottam felé. Ó, nem kell haza menni, nincsen semmi helyhez kötve, de tényleg nem lenne jó, ha a zsaruk megzavarnának bármit is... Gondolom, azt ő sem szeretné. - Nem? Akkor hova? - pislogok rájátszva kissé amúgy őszinte meglepettségemre, mert elképzelni nem tudom, hogy mire gondolhat. Azért remélem nem a Chenába híván dobni vagy elföldelni a hullámat valahol az erdőben... Nem tűnik olyan gyilkolászós alkatnak, de mint tudjuk, a legédesebb arc takarhatja a legnagyobb veszélyforrást. Engedelmesen lépek közelebb, elengedve az üveget és aprót szusszanok, míg ő kortyol. Közelsége, energiái táncot járnak bőrömön, összefonódva és versengve az enyéimmel. - Megvagyok velük. - vonok vállat, nem kezdve el részletezni, hogy a... hát haverjaim, bár mióta van a farkas dolog, eléggé hanyagoltam a társaságukat, érthető okokból... Szóval az emberi haverjaim nagy része illegális versenyzik a tuningolt kocsijaikkal időnként a városhatárban és nem egyszer fordultam már meg ott én is. Ahogy mögém érkezik, kedvem lenne megfordulni, szemeibe tekinteni játszva, ám nem hagy erre lehetőséget. Közelebb lép, szinte beborít, átölel karjaival, ahogy előre nyúlva felhúzza a cipzárt a felsőjén. Aprót szusszanok, hasfalam finoman beleremeg a közelségébe. Ahogy megindít, még hátra nyúlva felkaptam a whiskey-től bűzlő pulcsimat és azt magamhoz ölelve, mielőtt véglet magunk mögött hagytuk volna ezt a helyet.
A parkolóban előre engedem, hagyom kibontakozni, főleg, mert ő tudja, melyik a saját kocsija... Mondjuk vicces lenne elkötni valami vadidegenét is, de úgy fest, csak emlékszik, melyik a sajátja. Ezt a verdát én se felejteném el könnyen, ami azt illeti! Nem is kell kétszer mondania, már ott ültem mellette az anyósülésen, halál kényelemben. - Azt hiszed, a verdád elég lesz, hogy hanyatt dobjam magam? - nevetek fel, szavaim őszintén és kíméletlenül csendülnek. - Hát hogy a fenébe ne bírnám, elég sűrűn jártam ki versenyekre is... Csodálom, hogy még nem futottunk össze ott. - tekintek Dustinra és kedvem lenne megkérdezni, hogy mióta él a városban, de... az már túl személyes lenne, épp csak egy lépésre attól, hogy megtudjam, hol lakik. Vagy a számát. Márpedig semmi ilyesmit nem akartam tudni róla, csak jól szerettem volna érezni magamat. Csak ez az este van nekünk. Az övemet kissé késve kapcsolom be, elsőre nem is sikerül, minek következtében kényszeredetten felkuncogok - kínomban. Ez ciki. Ennek ellenére közlöm a címet és igen... az tényleg a polgármester háza, ami elé hajtani fogunk.
Nyilván nem árultam el, hogy hova viszem. Egy kis kitérő amúgy is belefér, aztán haza viszem. Nem mintha marha nagyszabású terveim lettek volna, egyszerűen csak meg akartam hajtani a kocsit, ezzel együtt pedig megmutatni Danának milyen, ha egy farkas pörgeti a motort, nem egy hazárdírozó ember. - Nem hiszem. Ezzel csak haza viszlek. - mosolyodtam el, miközben kikanyarodtunk a kocsma parkolójából. - Egyébként sem szeretném, ha a kocsim miatt dobnád magad... hanyatt. - az előbbi arcjátékom kiszélesedett és valami sunyi vigyorrá alakult. Jól szórakozom, ez már biztos, főleg, hogy ebben az adok-kapok szójátékban egész jó partnert találtam. - Nem járok versenyekre. Az embereknek való. - jegyeztem meg egyszerűen, ahogy elkezdtem felgyorsítani. - Nyilván ezért nem találkoztunk. Én csak csinálom őket, és használom. Saját élvezetre, nem "erőfitogtatásra". - tény. Sose tudnék kimenni egy illegális gyorsulásra, és ott verni a nyálam, mint valami idétlen pincsi, aki a németjuhásznak keménykedik. Igaz, párszor már megfordult a fejemben, hogy kinézek, de csakis a nagyobb szabásúakra, nem ezekre a szaros ki összegyűlésekre egy eldugott zónában. Kell a francnak. Tovább gyorsítottam, kisebb szlalomozást hajtva végre aközött a négy-öt autó között, akik a főutat taposták. A Camaro újra és újra felsírt, a kerekek pedig úgy csikorogtak egy-egy kanyarba, hogy öröm volt hallani! Ezt írd meg Mozart...! Ehh... - És te, mivel foglalkozol? - kérdeztem mosolyogva, átpillantva Danára olykor. Azért kár lenne átrepülni egy tűzcsapon, szóval csak mértékkel. Nem tudom mennyi idő telt el, mire végül felhagytam az utakon való száguldozással, a patkákon való egyensúlyozással, vagy éppen a röptében az aszfaltnak mutatványaimmal, amiket igazából csak élvezetből csináltam, nem azért, mert hú_de_fain_gyerek_vagyok. - Szóval a polgármester háza? - vontam fel a szemöldökömet, ahogy közeledtünk az épület felé. Tekintetem ráfutott Danára, majd vissza az egyre közelebb érkező házra. Csak pár hónapja élek itt, de azért ezt a giccses kecót még felismerem. Újra a lányra emeltem íriszeimet. - Hmm... Itt laksz, vagy betörünk? - félmosolyra húztam számat, amolyan csenevészen. Csibész kölyök voltam mindig is, és valójában, ha netán betörni akarna, az sem zavarna. Feltéve, ha nincs itthon az öreg. Kár lenne egy ilyen estét, ezzel elszúrni... Leparkoltam a háztól pár méterre, egy kereszt utcában, majd még letoltam a torkomon egy jó nagy korty whiskyt. - Csak utánad. - intettem az ajtó felé, hogyha kiszáll, én követem. Elvégre, ha itt lakik, ő ismeri a járást, kár volna nekem hősködni, és előadni a nagyszerű Houdinis mutatványt. Itt vagyok, most nem vagyok itt. Látsz... most nem látsz... Ja, persze... Ahogy követtem egy pillanatra megtorpantam, kezemmel Danáé felé kapva, és bár sietősen, mégis finoman vontam magam felé. A lendület mindenesetre sok volt, így kicsit mindenképp összeütköztünk. Tekintetem az övébe szaladt, ajkaimon pedig egy fogvillantós vigyor jelent meg. - Annyira ne siess... - suttogtam csupán, ahogy egy pillanatra elemeltem róla tekintetem, újra felmérve az épületet. - Benn hagytam a whiskyt a kocsiba. - a vigyor még szélesebb lett a képemen, ahogy már az is szórakoztatott, hogy húzom az agyát egy kicsit. Aztán elengedtem... egyelőre.
A mai napot semmiképpen sem mondanám fárasztónak, ám annál eseménydúsabb volt. Miután reggel eljöttem otthonról, és ráhagytam a munkásokra a házat, hogy mindent tegyenek meg, amit a mai napra terveztünk, a bevásárló központ irányába vezetett az utam. Megint. Már kezdett olyan érzésem lenni, hogy állandóan oda járok, pedig annyira nem mániám az, hogy elköltsem a pénzemet. Eleget öltem bele a ház felújításába, nem hiányzott még az, hogy másra is elszórjam. Noha ruhára nem költöttem, két ecsetre, néhány festékre és új vásznakra, valamint néhány bútordarab megtekintésére már annál több időt és pénzt fordítottam. Ezt követően felpakoltam az élelmiszerek terén is, és vettem kínai kaját az étteremben. Úgy vonultam hát be a kocsmába, mint aki jól végezte dolgát. Határozottan az volt az érzésem, hogy tényleg jól végeztem! Két szatyorral egyensúlyoztam be. Az egyik az ebédet rejtette, a másik mindenféle apróságot, kezdve ceruzákkal és vázlatfüzettel, valamint apró, semmire nem való kis csecsebecséket is fel lehetett benne lelni. Miután az ablak mellé letelepedtem, és hazaszóltam, hogy bárki keresne otthon, itt fog megtalálni, abszolút sikerült kényelembe helyeznem magam. Immár semmi nem állhatott az ebédem útjába, amit ugyan Paullal terveztem elfogyasztani, de mivel őt nem találtam idebent, ezért egyedül kezdtem hozzá. Fél kezemmel a villával pakoltam a számba a tésztát, a másikkal pedig a szatyorban kotorásztam a füzet után. Szórakozottan kezdtem vonalakat húzogatni, amikkel a szomszédos asztalnál ülők kis táborát vázoltam fel. Közben az eddig pult mögött álló srác kihozta a whiskyvel ízesített teámat, én pedig óvatosan kortyoltam bele, hogy aztán újra belefeledkezhessek az alkotnivalóimba. Nem szoktam ugyan portrékat festeni, mindig az jön, amit éppen érzek belül, de szórakozásból gyakran örökítem meg az éppen látottakat. Most sem volt ez másként. Időnként felnéztem, hátha megérkezett már Paul, de miután már huszadjára sem miatta nyílt ki az ajtó, úgy döntöttem, hogy további felesleges időt nem szentelek annak, hogy vele legyek elfoglalva. Ha megérkezik, akkor majd úgyis észre fog venni, azért nem sok vörös hajú nő rohangál a vidéken, csak kiszúr majd. Ha pedig ez megtörténik, akkor csatlakozhat majd hozzám az evésben, és elmondhatja, hogy merre járt. Egyelőre azonban annyira koncentráltam, hogy a számmal csücsörítettem, és a kaját is hagytam elhűlni. Képes vagyok ám hidegen is megenni, ezen aztán tényleg nem szokott múlni, főleg nem ilyenkor, amikor valami sokkal jobb dolgom akad!
Azt hiszem nagyon ki fogok kapni... Na persze nem szó szerint, hanem átvitt értelemben. És - bár sosem vallanám be - most kivételesen teljesen jogosan, mert megszegtem a szavamat. Illetve nem tartottam magam ahhoz, amiben megegyeztünk Jessevel. Miután megérkeztünk ide, unszolásomra elmentünk vásárolni. Viszont azt kérte, vagyis inkább mondta, hogy most bírjam ki egy ideig anélkül, hogy pénzt költsek mindenféle - szerinte! - felesleges holmira. Persze nem osztom a véleményét, mert úgy vélem pénzt költeni valamire sosem felesleges, de ebben persze nem értünk egyet. Na, de most nem is ez a lényeg. Szégyellem, de végül nem bírtam ellenállni és engedelmeskedni jó uram akaratának, és betértem vásárolni megint. Mentségemre legyen mondva, hogy most kévetelesen nem ruhát vásároltam magamnak, és nem is cipőt, - pedig véleményem szerint abból sosem lehet elég - hanem egy üveg Chivast Jessenek, mert tudom, hogy szereti és nem mellékesen én is. Közeledik annak a napja, amikor beharapott. Minden évben megtartjuk annak a napnak az évfordulóját. Igazából én ragaszkodom hozzá, ő pedig nem ellenkezik. Az áruházban persze nem álltam meg, hogy ne nézzek szét. Nézelődni is kifejezetten szeretek, nem csak pénzt költeni. Miközben egy szép sálat szemrevételeztem, sikerült arrébb rúgnom valamit, ami hangos súrlódással csusszant messzebb, hála a kis csizmácskám orrának, na meg annak, hogy helyet változtattam. A hang irányába néztem, majd lehajoltam és felvettem egy kisméretű irattárcát, vagy irattokot. Körbenéztem magam körül, hátha valaki felkiált, hogy: "Héé, az az enyém!" vagy, hogy: "Jéé! Hát ezt elejtettem..." de mivel sehonnan sem jött ilyen, vagy még csak ehhez hasonló szöveg sem, hát vettem a bátorságot és belepillantottam. Egyrészt a kíváncsiság miatt, másrészt, mert vagyok olyan jó, hogyha módomban áll, akkor visszaszolgáltassam ezt a tulajdonosának. Ahogy kinyitottam, szinte azonnal sikerült megtudnom az iratkártya kupac tulajdonosának nevét és címét, és nem mellesleg minden más tök személyes adatát is. Egy ideig elfilózgattam azon, hogy dobjam-e postára, vagy személyesen vigyem-e el a tulajdonosának személyes plasztik kártyáit. Végül úgy döntöttem, hogy taxiba vágom magam és elmegyek arra a címre, ami a kártyákon szerepel, tanulva abból, hogy mostanában bármilyen szállítással foglalkozó céghez fordultam, minden esetben sikerült elhányniuk azt, amihez hozzáértem... Az üveg Chivast miután kifizettem, elsüllyesztettem a táskámban, majd az áruházból kiérve leintettem egy taxit és bemondtam a címet, ahová igyekszem. Szerencsére egész gyorsan odaértünk. Miután kifizettem a fuvart, betévelyegtem az iraton feltüntetett címre, de ott egy csomó munkáspasas fogadott azzal, hogy a tulaj nincs otthon, de ha keresné valaki, akkor megadta a hely nevét, ahol el lehet érni. Várakozón álltam egy darabig szemben azzal a kopasz és pocakosodó negyvenessel, aki szóba állt velem, hátha elárulja magától, hogy, de mégis mi az a hely és hol van, ahol a lakás tulaját utolérhetem, de a fickó csak nem szólalt meg újra. Nem tudom, lehet a várakozó tekintetem inkább üveges szemű merengésnek tűnhetett. Azt hiszem a tükör előtt még gyakorolnom kell a szuggeráló nézésemet... Így nem volt mit tenni, hát rákérdeztem, hogy akkor mégis merre van a hány méter, tehát, hol találom a lakás tulaját. Végre kaptam választ is, majd némi útbaigazítás kéréssel is megtoldottam kérdéseim sorát. Némi értetlenkedés és kézzel való mutogatás - ami egy kalimpálásnak is beillett részemről - sikerült végre megértenem, hogy merre kell mennem. Tudom sokat vagyok képes szerencsétlenkedni, mikor útbaigazítást kérek, de hát nőből vagyok, szóval senki ne várja tőlem, hogy könnyen eligazodjak, a térképet is csak úgy tudom használni, ha irányba állítom és aszerint forgatom, ahogyan én is haladok az utcán, úton. Újra nyakamba vettem a várost. de most gyalogszerrel, és miután kétszer rossz helyen fordultam le és kavarodtam el, végre sikerült megtalálnom a kocsmát. Nosza rajta, irány be, hátha sikerül végre megtalálnom ezt a bizonyos Lily McLain-t, merthogy az ő irataiba sikerült belebotlanom. Ahogy belépek körbenézek, maximum, ha a fényképes igazolványról nem sikerül megismernem a személyes kártyák tulajdonosát, akkor majd megkérdezem az egyik itt dolgozót, hátha ismeri a fent említett delikvenst. Erre azonban nem kerül sor, mert az ablak mellett üldögélő lány, aki épp az előtte lévő kínai kaját fogyasztotta, egészen kísértetiesen hasonlít a nálam lévő fényképes igazolványon mosolygó női alakra. Nekem se kell sokkal több, nekiindultam és az asztala mellett fékeztem le magam, majd a lányra mosolyogtam szélesen és barátságosan. - Helló. Bocs, hogy evés közben zavarlak meg, amúgy jó étvágyat! de találtam ma egy csomó személyes iratot vásárlás közben és az gyanú támadt bennem, hogy ezeknek te lehetsz a büszke tulajdonosuk. - és azzal leteszem elé a plasztikkártya kupacot. A hangom kedves és barátságos, szinte mindig ilyen, mert ez az alaptermészetem. - Először az itt szereplő címen jártam, de onnan ide irányítottak, és tekintve, hogy legalább kétszer vesztem el, amíg ideértem, őszintén remélem, hogy te vagy az, akié ezek. - és most elhallgatok, hogy válaszolni tudjon. Tényleg remélem, hogy megtaláltam jogos tulajdonosukat az iratoknak és nem épp most zavarok valakit, aki csak arra vágyott, hogy végre nyugiban lehessen és megehesse a kajáját mindenféle idétlen nőszemélyek - ez lennék én - alkalmatlankodása nélkül....
Van, amikor az ember annyira tudja magát unni, hogy a világon bárminek örülne. Én vagy látványosan szoktam csinálni, vagy valamivel elfoglalom magam, és kiélvezem, hogy semmi kötelező dolgom nincsen. Bár az én szakmámban amúgy sem vagyok sem munkaidőhöz, sem főnökhöz kötve, szóval oly mindegy, hogy mit csinálok. A művészek élete irigylésre méltó, én mondom! Már amikor az illető nem éppen halálos beteg… Ezen a gondolaton vidáman elmosolyodok, és egy hatalmas tésztahalmot tolok be a számba, amit aztán jóízűen rágni is kezdek. Ilyenkor annyira tudok koncentrálni, hogy majdnem lehetetlen kizökkenteni az általam végzett alkotási folyamatból. Szerintem az, aki valamit el akar érni az életben, az mindent így csinál. Felőlem akár a ház is a fejemre omolhatna, akkor sem hederítenék rá az egész robajra. Helyette csak suhanna tovább a ceruza vagy az ecset, éppen amivel dolgozok. Jelenleg ez a bizonyos eszköz ceruza volt, és sercegett egy kicsit a papíron, ami alatt a kemény asztallap és még rengeteg betöltésre váró üres felület volt. Tekintetem fel-felvillant azokra, akiket éppen rajzoltam, és idő közben kértem még egy finom bögre teát, ezúttal egy kicsit több whiskyvel. Nem vagyok alkoholista, szó sincs erről! Egyszerűen csak jól esik megtenni azt, amit meg szeretnék tenni. Ha megkívánom délben a whiskyt, akkor bizonyos, hogy inni is fogok belőle valamennyit. Ezt a jelenlegi példa is remekül tükrözhette, és amúgy sem gondoltam, hogy bármi hatása lenne az alkoholnak, hiszen ezzel arányosan ettem is rendesen, ami simán felszívhatta a gyomromba jutott mennyiséget. Ennek biztos tudatában újra a rajzomra koncentráltam, és a körvonalakból kezdett kialakulni valamiféle ábra, amiből már rá lehetett ismerni a férfiak kicsiny csoportjára, tőlem körülbelül két-két és fél méterre. Mire a fiatal nő mellém sétált, már nem tudom, hogy hány perc telt el úgy, hogy teljes odaadással dolgoztam. Se kép, se hang, ahogyan az lenni szokott általában. Kicsit még meg is rezzentem, úgy meglepődtem azon, hogy valaki egyáltalán hozzám szólt. Tekintetem csak lassan vándorolt fel rá, és amikor szembesültem vele, hogy egy hozzám hasonlóan vörös fürtű leányzó az illető, aki megszólított, szórakozottan elvigyorodtam. Azon a bárgyú módon, ahogyan akkor szoktam, amikor valamit félbeszakítanak. Egy ideig meg sem szólaltam, csak a vonásait tanulmányoztam. Valószínűleg komplett idiótának nézhetett szerencsétlen, de én már hozzászoktam az ilyesmihez. Sokszor én is annak érzem magamat, amikor nem találom a kocsim kulcsát, pedig ott van az orrom előtt, vagy tárva nyitva felejtem a kaput, mikor otthon sem vagyok. Nos, igen, ez vagyok én! - Büszkébb lennék, ha nem hagytam volna el őket… - szólaltam meg végre, miután szemrevételeztem az igazolványokat. – Még csak észre sem vettem, hogy eltűntek – ingattam a fejemet, és lemondóan sóhajtottam egyet. Ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. Komolyan. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam, és igazán hálás vagyok, hogy visszahoztad. Tényleg! – ezúttal már egészen normális emberi ábrázatom lett, mikor sikerült kellőképpen felélénkülnöm. – Nem sok kedvem lett volna a hivatalokban kivárni a sort, meg utánajárni mindenfélének – már attól rosszul voltam, hogy rágondoltam. – Egyébként is, egészen vállalható az a kép, biztosan nem sikerült volna még egyszer ilyen jól – nevettem fel jókedvűen, ahogy vetettem egy futó pillantást a személyimben mosolygó képre. Azt hiszem, hogy éppen másnapos voltam… vagy aznapos, ugyan mindegy. Tény, hogy nem a legfrissebb kép rólam, de úgy tűnik, hogy még viszonylag felismerhető állapotban vagyok. - Nem ülsz le hozzám? Kérsz valamit? – záporoztak máris a kérdéseim, mintha csak ezer éve ismerném, pedig a nevét sem tudtam. – Meghívlak, hálám jeléül! – jelentettem ki diadalittasan. Roppant elégedett voltam magammal, hogy egyáltalán eszembe jutott ez a gesztus, mert az sem lett volna újdonság, ha nem így történik. A szórakozottság mintapéldánya, hölgyeim és uraim!
Igazán, tényleg és őszintén remélem, hogy ez a kedves arcú, vörös lány lesz az, akinek az elveszett iratait megtaláltam, mert ha nem akkor bizony kissé bajban leszek. Na nem komolyban, vagy ilyesmi, de ha mellé trafáltam, akkor megzavartam valakit evés közben, akinek semmi köze az iratokhoz, vagy az én elborult ötletemhez, miszerint mások elveszett cuccait visszaszolgáltatom csakúgy, ráadásul még feleslegesen is tévedtem el annyiszor, mert így lehet mégiscsak postára kell adjam, vagy a pocakos munkás kezébe nyomni, akit a címen találtam és állítólag ott dolgozik, vagy be kell vigyem az egyik kapitányságra... Ami akkor azt jelenti, hogy szerveztem magamnak még egy felesleges kirándulást. Vagyis a kóricálásom nem felesleges, mert mindenképpen megkapja majd a tulajdonos az elveszett kincseit, csak én rohangásztam eredménytelenül, ha végül úgyis útra kell bocsássam az iratokat így, vagy úgy. - Ne haragudj, hogy rád ijesztettem, nem volt szándékomban. - láttam, hogy összerezzent a lány. Szegényre biztos ráhoztam a frászt. Sajnos nem tudom, hogyan kell finoman és kíméletesen odaállnom valaki elé. Nekem az valahogy nem megy... Amíg arra várok, hogy a lány válaszoljon nekem, addig a tekintetem arra a papírra téved, ami előtte hever és egy rajz van rajta. Nagyos is elismerően nézem a rajzot, mert eszméletlen jó szerintem. Már amennyire meg tudom ítélni a magam laikus módján. - Azta, te aztán tudsz rajzolni! - csúszik ki a számon. Már megint hamarabb beszéltem, mint gondolkoztam volna. - Bocs, hogy belenéztem abba, amin dolgozol. Rossz szokásom. - teszem még hozzá egy bocsánatkérő pillantással. - Jaj, ugyan már! Én örülök, hogy te vagy az és nem feleslegesen róttam az utcákat. Ne aggódj, ez simán megtörténik mással is. Szóval örülök, hogy végül meglettek. - mosolygok a lányra szélesen. Jó érzés, hogy valakinek szebbé tehettem a napját. - Elhiszem. Én is utálnám, ha minden igazolványomat újra kellene csináltatnom. - ami egyébként nagyon igaz. Kifejezetten irtózom, amikor újabb és újabb papírokat kell csináltatnunk. Főleg, hogy nem nyöghetem be majd százötven éve születtem. Azt hiszem dobnának is egy hátast, ha ezt adnám meg születési időnek. Vagy szimplán elmeháborodottnak néznének. Azt mondjuk amúgy is szoktak, szóval nem lenne újdonság, vagy ilyesmi... és erre a gondolatra majdnem fintorogtam egyet, de még időben fegyelmeztem meg a vonásaimat. Ciki lenne, ha látszólagos ok nélkül vágnék itt pofákat... - Dehogyisnem! Nagyon szívesen! - mondom neki nagyon is felvidulva. - Hálás lennék egy nagy pohár ír kávéért. - mondom lelkesen és már le is teszem magam a lánnyal szemben. kigombolom a kabátomat és magam mellé pakolom a táskámmal egyetemben. - Én már tudom, hogy téged Lilynek hívnak, és azt hiszem ideje nem is bemutatkoznom. Rose Anne McGregor vagyok, de röviden csak Rose, vagy Rosie, amelyik jobban tetszik. - teszem hozzá szélesen mosolyogva.
Észre sem vettem, hogy belenézett a készülő művembe. Sőt, ha már itt tartunk, nem is igazán mondhattam műnek, mert egyszerű vázlat volt, és az unalmat hívatott tovaűzni. Amikor alkotok, akkor teljes lelkesedéssel csinálom, és sokkal, de sokkal jobban. Azt hiszem, hogy Claire sem örült volna különösebben, ha meglátja ezt. Ettől még nem kizárt, hogy el tudta volna adni. Elég jó abban, amit csinál, ez tény. - Igen, azt mondják… - mosolyogva néztem fel rá, és ez annak is volt köszönhető, hogy ma jó kedvem volt. – Muszáj is, ha már ezzel keresem a kenyerem, nem? – azzal halkan felnevettem, és precízen félretettem a ceruzát. Nem vagyok egy pontos, vagy figyelmes ember, de amikor rajzolok vagy festek, akkor tényleg mindig nagyon odafigyelek. Olyankor valahogy teljesen kicserélnek, és a mozdulataim jól megfontoltak, és pontosak. Máskor bezzeg, képes lennék a házat is a saját fejemre omlasztani pusztán azzal, hogy elfelejtkezem valamiről. Példának okáért a tűzhelyről, mert volt már rá példa, hogy mire hazaértem New Yorkban, ott voltak a tűzoltók, mert bekapcsolt a füstjelzőm, és kiürítették az egész házat. Két hónapig mást sem csináltak a szomszédok, csak engem szidtak. - Semmi baj, bár ezt csak a saját szórakoztatásomra csinálom most – vontam meg a vállaimat. - Ma vettem ezt a vázlatfüzetet, mikor felfedeztem egy művészellátó boltot. Nem is gondoltam volna, hogy van itt ilyen, de kiderült, hogy tévedtem. Muszáj volt bemennem – magyaráztam neki lelkesen, és valahogy teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem, egyáltalán érdekli-e, amit mondok. Egyszerűen csak el akartam mesélni, és ebben akkor sem állíthatott volna meg, ha a feje tetejére áll. Bár ezt nyilván nem tudhatta, tekintve, hogy nem ismert engem. Jobban mondva a nevemen kívül nem tudott rólam semmit, én meg még annyit sem róla. - Szerintem ezeket a dolgokat senki sem szereti – hátradőltem kényelmesen a székemen, az asztal alatt pedig kinyújtottam a lábaimat. Vágyakozó pillantást vetettem a kajám maradékára, de rá kellett jönnöm, hogy hidegen talán már nem lenne olyan jó ötlet megenni. Az oké, hogy megmelegíthettem volna bármikor, mert tudták, hogy ki vagyok, de túl lusta voltam még ahhoz is, hogy felemeljem a fenekemet a székről. Valahogy a figyelmemet már sokkal inkább sikerült felkeltenie a megmentőmnek, mint annak, hogy ebédeljek. Paul most biztosan megszidna, ha itt lenne… Megörültem, mikor leült hozzám. Ezek szerint még nem sikerült teljesen kiakasztanom őt, és végre lett egy kis társaságom. Rászorultam már, hogy tudjak beszélgetni emberekkel. Ugyan nem engedek közel magamhoz könnyedén senkit, és nem vagyok egy nagyon emberközpontú valaki, de ettől függetlenül még szeretem, ha van kihez szólni, és akad ismerős, akit bármikor felhívhatok. Nos, jelenleg Alaszkában ilyen még nem akadt, és ha beszélni akartam a legjobb barátnőmmel, akkor sem tehettem meg akármikor, hiszen több időzónányi, és több ezer kilométer választott el tőle. Máris hiányzott, pedig annyira nem jöttem ide régen. - Hát, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy Paul tart-e itt ilyesmit – húztam el egy picit a számat. – Van itt a városban egy ír kocsma, ott lehet, hogy van, de azért tehetsz egy próbát, hátha mégis akad – biztattam mosolyogva, és intettem is a pult mögött lévő srácnak, akit név szerint is ismertem egyébként, hogy szeretnék rendelni. Mikor mellénk ér, megérdeklődöm, és meglepetésemre tényleg akad. Lehet, hogy érdemes lenne tüzetesebben is megvizsgálnom az itallapot legközelebb. Amint elment a srác, újra a vendégemnek szentelhettem a figyelmemet. – Akkor én Rosienak foglak szólítani, ha az megfelel. Engem meg nem igazán lehet becézni – nevettem fel egy kicsit szégyellősen. Nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire. – Régóta élsz itt? Mert én nem, és még egyáltalán nem sikerült megszoknom ezt a hideget – cseverésztem tovább fesztelenül, mintha csak legjobb barátnők lennénk már ezer éve.
- Tényleg? Grafikus vagy? Vagy ilyesmi? Bocsi, nem igazán vagyok otthon a művész-világban...- remélem nem haragszik meg az "ilyesmi" kifejezésemért, tudom, kissé sután hangzott, de sajnos nem nagyon tudom, hogyha valaki szépen rajzol, akkor mi is lehet a szakmája. Lehet illusztrátor, vagy csak művész, aki a képeit próbálja eladni, de lehet, hogy dekorációkat tervez, vagy nem is tudom... Nézem, ahogy a ceruzáját félreteszi és rögtön leesik, hogy milyen nagy figyelemmel bánik vele, gondolom azért, mert ez nagyon fontos lehet számára. Van, amire én is nagyon oda tudok figyelni, van amire meg például egyáltalán nem. Mondjuk, ha épp a tökéletes cipőt keresem egy rucihoz, képes vagyok annyira a részletekre koncentrálni, hogy ugyanolyan árnyalatú legyen az áhított lábbeli, mint a ruha, de arra más kevésbé tudok figyelni, hogy egy bizonyos kereten belül maradjak, ha vásárlásról van szó. Jó jó, tudom, hogy ez így nem teljesen egészséges és keres, de könyörgöm, mindenkinek van valami hibbantsága, hát az enyém ez... - Művészellátó? Érdekesen hangzik, olyan üzletben még nem jártam. De azt hiszem ezen sürgősen változtatnom kell. - mosolygok a lányra szélesen, ha egy új üzletbe kell bemenni, naná, hogy abból nem maradhatok ki. Volt rá példa, hogy egy horgász ellátóban is találtam magamnak valamit. Egy pár cuki sárga horgász gumicsizmát... Jesse tök kiakadt, hogy hogyan tudok egy horgászboltban is találni magamnak valamit??! Hát így... - Na nem mintha én művész lennék, vagy ilyesmi... Csak érdekel, hogy milyen lehet egy ilyen üzlet. - teszem még hozzá némi magyarázatképpen, hogy miért is szeretnék egy ilyen boltba ellátogatni én is. - Ó, hát nem nagy szám pedig. Csak kávé és whisky kell bele, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni. Tudom kicsit még talán korán van alkoholizálni, de tudod nagyon átfagytam odakint, amíg eltévedtem idefelé jövet. Mondjuk nem kellett volna, hogy eltévedjek, de sajnos a tájékozódási képességeim nem a legjobbak... Tudom ciki... - fecsegek neki össze-vissza. Remélem nem tart majd alkoholistának a rendelésem miatt, de tényleg nagyon átfagytam és a forró tea önmagában kevés lenne most úgy érzem. Ahogy a srác ott terem mellettünk érdeklődve figyelem, hogy vajon megkapom-e a rendelésem, vagy valami más mellett kell-e majd döntenem. De szerencsémre tartanak belőle és ez nagy örömmel tölt el. - A Rosie tökéletes lesz. Hát a Lilyt tényleg nem nagyon lehet becézni... Jéé most tűnik fel, hogy mindkettőnket egy-egy virágról neveztek el. - jegyzem meg nevetve. Anyának is Lily volt a neve, de azt hiszem ezzel nem most hozakodom elő. Egy pillanatra felrémlik előttem anya arca és vörös haja. Azt mondták, hogy szakasztott mása vagyok. Régen nem gondoltam már rá. Az emlék amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szállt. - Nem, még csak most érkeztünk nem olyan régen. De szeretnénk itt letelepedni, hát majd meglátjuk, hogy úgy alakulnak-e a dolgaink. A hideg itt az tényleg nem semmi. Emlékeztet kicsit Izlandra, néhány éve jártunk ott és ami azt illeti az sem épp a meleg éghajlatáról híres... - magyarázok Lilynek bőszen. Lehet, hogy csak most találkoztunk, de mégis olyan, mintha száz éve ismernénk egymást. Azt persze nem tudom, hogy mitől olyan, de úgy érzem. És ez tök jó érzés!
Kezdőlap
