-A következő kört te állod, Shan! -Mi? Miről beszélsz? Tök csóró vagyok, te... surmó... - Vágom hátba -legalábbis akarnám, ha nem a levegőbe csapkodnék helyette, mint egy repülni próbáló, megkopasztott csirke-, mire ő és a három tejfölszájú haverja nyerítve röhögni kezdenek, amitől alaphelyzetben pillanatok alatt maximum hőmérsékletre szokott forrni az agyvizem, nem úgy, mint most, részegen, amikor még én is röhögök azon, hogy milyen barmokat sikerült felszednem a bárpultnál. Mire jó egy utca sarki kis kocsma, ha nem arra, hogy egy-két feles után -amit még te is ki tudsz fizetni magadnak-, mindenki az újdonsült barátoddá váljon, és helyetted fizesse a további köröket? -Inkább passzints ide egy szálat a cigidből. - Nyújtom ki elé a nyitott markomat, arra várva, hogy végre bevigyem a napi nikotin adagomat, ami most legalább két dobozzal több lesz, mint amit általában is szívni szoktam egy nap. -Mit kapok érte? - Hajol közelebb az arcomhoz valami bárgyú vigyorral a képén -amit már lehet csak én látok ilyennek, úgy ahogy a keresztbe álló, ködös tekintetű szemeit is-, mire csak elhajolva tőle, félig felvont szemöldökkel, oldalra biccentett fejjel, visszatartott röhögéssel próbálom bemérni, hogy a keresztbe álló szemei vajon most a lapos melleimre, vagy a padon támaszkodó, csontos kézfejemre irányulnak. -Ha nincs ötleted... és, ha ragaszkodsz hozzá... - Mondata közepét és végét is félbeszakítja egy csuklás szerű, whisky szagú böfögés, amin csak hangosan röhögni kezdek, úgy ahogy a körülöttünk ülő haverjai is. -Haver, ha nem bírnám a piát, esküszöm te lennél a fő oka annak, hogy ha most kidobnám a taccsot. - Bokszolok bele a vállába idiótán röhögve, minek hatására egy újabb hangos röhögés áradat hasít bele a levegőbe. Megdörzsölöm a könnyesre röhögött szemeimet, és mikor észlelem, hogy Büdi barátunk egyszerűen csak eltűnt mellőlem, újra megdörzsölöm a szemeimet. Az már baj, ha hallucinálok, igaz? Vagy volt valami a piámba, vagy Büdi egyáltalán nem is létezik, és csak is akkor látom, amikor részeg vagyok. Olyan ez, mint egy láthatatlan barát, és ez már azért egy cseppet gáz. Hogy megbizonyosodhassam arról, hogy a két opció közül melyik az igaz, bizonytalanul billegve, kijjebb csúszom a padon, miközben a világ hirtelen, egy össze-vissza forgó, színes, összemosódott forgataggá válik. -Oh, megvagy! - Kezdek röhögésbe, ahogy a többiek is, majd egyik zsibbadó, érzéketlenné vált lábammal megrugdosom a földön fetrengő Büdit. -Azt hiszem... - Csak ennyi, ami az egyébként sem túl bő kincstárú szótárából előkerül, majd egyszerűen csak fogja magát, hasra fordul, és mindent a padlóra küld, amit a mai nap folyamán bezabált és megivott. -Óóóó ba*d meg! - Szólalok meg, együtt röhögve a többiekkel, aztán nem is foglalkozva vele tovább, hátra dőlök a padon, bakancsos lábaimat feldobom az asztalra, és rágyújtok egy szálra, amit Büditől csórtam el, így kezdve el füstkarikákat fújni az össze-vissza forgó plafon irányába. A többiek közben -ha jól hallom-, próbálják felkaparni Büdit a földről, több kevesebb sikerrel.
Soha nem voltam egy idegbajos ember tekintettel arra, hogy minek idegeskedjek, ha egyszer nem éri meg még akkor se, ha éppen egy szerettem élete forog kockán... mármint. Ez így hülyeség, viszont annak idején így gondoltam. Önző voltam, hülye és akaratos, mind emellett egy állandóan lázadó jószág, akinek soha nem volt jó semmi, mindig kapott az emberek után, legszívesebben jól seggbe rugdosott volna mindenkit maga körül, aki csak egy számára nem tetsző pillantást vetett rá. Na igen, akkoriban, úgy hatvan-hetven évvel ez előtt ilyen voltam. De most úgy néz ki, kezd benőni a fejem lágya, és míg más férfi nemű egyed, aki embernek mondhatja magát, huszonegy-huszonöt éves korára kezd el felnőni és akkorra alakul ki az igazi személyisége, ez nekem kemény száznegyven évi fáradozásomba telt. Így most, vén fejjel de még mindig kölyök képpel sikerült eljutnom odáig, hogy az összes hajszálamat kitépjem csak azért, mert közeleg az éjfél, Shannon pedig még mindig sehol. És ez azért aggasztó, mert annak idején, mikor még ember volt,- nem valami kellemes ezt így kimondani tekintettel arra, hogy én tettem azzá, ami lett,- visszahúzódó volt, félénk és jól nevelt, nem volt szokása órák hosszára eltűnni otthonról, jobbára csak a szobájában gubbasztott, még előttem se mert mutatkozni. Amióta viszont farkas, nem bírok vele... még egy huszonkét-három fős óvodáscsoporton is túltesz egymaga. Állandóan lázad, ellentmond, én pedig nem tudom irányítani minden alkalommal. Olykor legszívesebben egy antik vázával vágnám fejbe, hogy lehiggadjon, de erőszakhoz nem akarok folyamodni. Néha az is elég, ha kimutatom a fogam fehérjét. Most mégis betelik a pohár. Már órák hossza körözök hol a szobában, hol az udvarban, Shannek viszont nyoma sincs. Belebújva fehér fölsőmbe, telefonomat farmerom zsebébe dugom, majd felkapom a kocsikulcsot a konyhaszekrényről és már nyomom sincs a házban és annak tájékán. Gyors mozdulattal vágódok be a fekete Audiba, és már meg is célzom annak a kocsmának az irányát, amiről száz százalékig megvagyok győződve, hogy Shannont rejtegeti magában. És sikerült beletrafálnom. Követve "párom" szagát, elindulok a szórakozóhely ajtaja felé, ám az ajtóhoz érve rögtön ráncolni is kezdem a homlokomat, mivel orromba beszökik a hányadék kellemetlen, égető szaga. Ezzel az undort kifejező arccal lépek be a helyiségbe, hol rögtön szemet szúr a vékonyka, igen csak ittas állapotban, néhány srác körül andalgó Shannon. Pillanatokon belül felmegy bennem a pumpa, de igyekszek nem haraggal és dühvel kifejezni ingerültségemet. Komoly, villogó zöld tekintettel indulok el a lány felé, ki jelen pillanatban háttal áll nekem, bár nem is látok rá nagy esélyt, hogy megérzi jelenlétemet, elvégre még egy farkasnak is tompulnak az érzékei az italnak köszönhetően. A kellemetlen szagok, így az izzadtság, a hányadék és a keveredő piák szaga csak annyit tesz, hogy sikeresen felfordul tőle a gyomrom, tekintettel arra, hogy szándékaim, miszerint Shannont elviszem innen komolyak, nem tudnak visszavonulásra bírni. Határozottan ragadom meg a lány karját anélkül, hogy komolyabb fájdalmat okoznék neki, majd közelebb lépek hozzá. - Szerintem most jobb, ha most velem jössz! - suttogom a fülébe ingerülten, amit kihallhat a hangomból. Már csak az a kérdés, hogy fel is sikerül fognia, vagy hagyja ellebegni a füle mellett?
Koránt sem emlékszem már arra, hogy mi a rákot keresek itt, de azt tudom, hogy érdemes volt tennem ide egy kis betérőt. Annyit iszok, amennyit csak akarok, mindezt úgy, hogy nem kell azon aggódnom, hogy marad-e pénzem taxira, mivel ezek a bűzbonbák előszeretettel rendelik nekem egymás után a köröket, amikbe egy fityinget se kell belefeketetnem, és ennek tetejébe ráadásul még ingyen cigit is kapok, ami azért nagy szó, főleg ha a megtakarított kis lóvéd a legolcsóbbra sem elég. Aranyélet az ilyen, és ha ez az ára, akkor ezekért cserébe képes vagyok arra, hogy pár óráig elviselem ezeknek a borgőzős degradáltaknak a társaságát. Részegen úgyis könnyebb, főleg ha még le is alacsonyodom valamelyest az ő szintjükre ezután a pár kupica whisky és vodka után. Jelen pillanatban az sem érdemkel, hogy Büdi kedvére simogatja az egyik térdem. Az egyik oka ennek az, hogy annyira zsibbadt már minden tagom, hogy azt sem érezném meg, ha fejbe találnának egy féltéglával, a másik oka pedig az, hogy sokkal jobban érdekel az, hogy Büdi2 orra elől valahogy elcsípjem azt a két felest, ami még érintetlenül ott hever előtte az asztalon. Minden érzékszervemmel mereven összpontosítok -már amennyire még tudok ebben az állapotban-, a két kis pohárkára, azt is kizárva a tudatomból, hogy közben Büdi olyan szavakat suttog a fülembe, amik kangörcsös állapotra utalnak. Egymás után ropogtatom ki az ujjaimat, és kapok oda a két pohárkához a megfelelő pillanatban. A következő, amit mindebből legközelebb észlel Büdi2, az, ahogy egy húzásra leöntöm az első kupicát a torkomon, majd a másodikat is. -Huhúúú öreg, de lassú voltál! - Röhögik ki a haverjai, én pedig próbálok nem ledőlni a padról a hirtelen rám tört, pokoli szédülés miatt. Elérkezett a perc, amikor azt mondom, hogy jól jönne egy szál cigi. Mindegy milyen, csak tompítsa egy kicsit azt a mámort, ami a fejemben keletkezett, és ami úgyis legyűrhetetlen, kivéve akkor, ha bedugnak a hideg zuhany alá. Mintha a két kupica lehúzása és a szál kérés közben történt volna egy hosszas, hirtelen filmszakadás, már azon kapom magam, hogy a többiekkel együtt röhögök a földön fekvő, és a saját hányásában fetrengő Büdin, és az asztalra feldobott lábbal szívom a megérdemelt cigimet. Már éppen rendelném a következő kört, amikor egy ismerős személynek a közeledése -a pia miatt csak tompán-, hirtelen beférkőzik az aurámba. Dühöt érzek egy csepp aggodalommal megrészegítve mindezt. Az érzékeim úgy tűnik, hogy ebben az illuminált állapotomban sem csalnak. Pillanatok alatt érzem meg a rántást a karomon, minek hatására felállásra kényszerülök. Instabil lábaim nem képesek arra, hogy megtartsák a súlyomat, így ha Wade elenged, biztos, hogy a földre esek, úgy ahogy a cigi is kiesett a kezemből. -Mit csinááálsz? - Nyafogom bódultan, miközben erőtlenül próbálom magam kiszabadítani a markából. -Miért kell mennem? Itt jól érzem magam, látod? - Bökök fejemmel a földön szerencsétlenkedők felé, aztán röhögni kezdek, ahogy az egyik beleesik Büdi gyomortartalmába. -Ők az én úúúj... pajtijaim. Gyere, bemutatlak nekik. - Indulok meg feléjük bukdácsoló, bizonytalan lépésekkel. -Hé se*garcok! Ő itt az én naaaagy és erőőőőős... bátyám, akivel egyébként ku*va jókat szoktunk kuffantani, ha úgy tartja kedvünk. Ja, amúgy igazából nem is a bátyám, csak... olyasmi... tudjátok, az apám meg ő elhitették, hogy ilyen örökbefogadott kis kitaszított izé, aki senkinek nem kell, aztán hozzánk került. - Mondom fennhangon, jókat röhögcsélve, fel se mérve mindannak a súlyát, amit az imént is megosztottam az egyébként nagyon is jókat "dagonyázó" barmokkal. -Köszönj már nekik... - Nézek fel Wadera és oldalba bököm.
Míg a kocsiban ülök, számtalan dolog megfordul a fejemben. Többek között az, hogy minek keresem én meg Shannont, ha egyszer ilyen felelőtlen? Lehet, hogy felelősséggel tartozok iránta, viszont nagy kislány, tud már magára vigyázni. Nem játszhatom mindig el a becsületes védelmező szerepet még akkor se, ha én tettem azzá, ami lett. Mégis a tudat, hogy valahol éppen felönt a garatra, akárcsak egy hímnemű egyed,- a nőknél mindig is undorítónak tartottam,- próbára teszi minden tűrőképességemet, minek már igencsak a határát feszegeti. Idegesen dobolok a vaskos bőrkormányon, míg a rádióban Bonnie Tyler, I need a hero című dala szól. Hát, én most közel sem érzem magam hősnek, sokkal inkább valamiféle bűnözőnek, aki mutánst, szörnyeteget faragott egy ártatlan lányból, aki most azon fáradozik, hogy megkeserítse az életemet, hogy bűnhődhessek azért, amit tettem. Pedig igazán nem akartam őt bántani. Még csak véletlenül se tudom beleélni magam a dalba, így inkább vadul hadakozva nyomom ki a rádiót és felgyorsítom a járgányt, mely úgy bőg fel alattam, mintha egy ideges bika lenne, ki képes az útjába álló összes embert a földre küldeni. Valamiért nem lepődök meg, mikor megérzem a lány szagát a kocsmában. Sejtettem, hogy itt fogom találni, és bár lehet, hogy most jól érzi magát, holnap mégis más lesz a véleménye. Vagy, ha nem, akkor majd én teszek róla, hogy így történjen. Határozottan markolok rá a kilincsre, majd lépek be a bűztől szagló helyiségbe, honnan leginkább farral tűnnék el. Egyszer-kétszer én is jártam már itt és el kell, hogy mondjam, amilyen kellemes közeg tud lenni, most olyan visszataszító és undorító akárcsak az a látvány, ahogy az egyik fazon a saját okádékában hempereg, mint egy jól mulató disznó a dagonyában. Undoromban a szám elé kapom a kezem, de már indulok is Shannonhoz, akit időközben sikerült kiszúrnom. Határozottan kapok a karja után, amire rászorítva fel is húzom magamhoz, hogy közel egy magasságban legyünk. A reakciója azt mutatja, hogy már tudta, hogy jövök, így alábecsültem a deszka érzékeit ittas állapotában. - Elviszlek innen mielőtt akkora hülyét csinálsz magadból, hogy soha az életben nem mosod le magadról! - mordulok rá villogó szemekkel. Ám még mielőtt folytathatnám, olyas valamit kezd el regélni újonnan szerzett "pajtijainak", ami megállásra késztet. Elkerekedett szemekkel meredek magam elé, majd meghökkenve pislogok egyet-kettőt és bevallom, legszívesebben kiverném egy-két fogát jelezvén, hogy modorálja magát. De mivel nem szoktam nőket ütni, így most sem érzem azt az erős késztetést, amit egy pasinál szoktam. Határozottan húzom ki magam, majd vetek egy pillantást a lányra, ami inkább tűnik szomorúnak és csalódottnak, mint sértettnek. - Remélem erre holnap is fogsz emlékezni és nem fogsz rászorulni arra, hogy emlékeztesselek rá - sóhajtom csalódottan, majd megrázom a fejem. Fújtatva pillantok a plafonra. - De én még mindig tartom magam ahhoz, hogy hazavigyelek még akkor is, ha ezek után nincs túl sok kedvem hozzád... - morgom, majd rávillantom sárga, farkas tekintetemet ami jelezi a ranglétrán való, magasabb elhelyezkedésemet. Talán ez is elég és nem szorulunk rá arra, hogy nekiálljak itt mindenki előtt vicsorogni.
Egymás után küldöm le a jobbnál jobb piákat, amik legalább egy kicsit elfeledtetik velem azt, aminek a gondolatával nap, mint nap meg kell, hogy küzdjek. Egy kis szórakozás nekem is jár. Már kezd unalmassá válni, hogy mást sem csinálok csak lógok a suliból, vagy éppen a szobám mélyében gubbasztva vagdosom magam az egyik nagyon is jó élű ezüst késünkkel, ami elég mély nyomot szokott hagyni rajtam ahhoz, hogy mindennap emlékeztessem magam arra, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki képes volt a saját apja ellen fordulni, és darabokra tépni őt. Ezekre -a részegségemen is túltevő-, gondolatokra, úgy érzem, hogy újra és újra innom kell. Többet és többet, annyit, hogy elveszítse az emlékezetemet és holnapra semmire se emlékezhessek abból, amit ma itt teszek. A rövid kis filmszakadást követően jutok csak hozzá a cigihez, ami még ilyen állapotban is tökéletesen jó szolgálatot tesz, és segít abban, hogy a rám tört szédülést és hányingert valamelyest leküzdjem. Minden szép és jó és tök pro, egészen addig, ameddig egy ismerős illat ki nem magasodik a bűzös kocsma ótvaros pia szagából. Ez az az illat, ami óva int, és azt suttogja, hamar szedjem össze magam, mert ha így talál rám a szag gazdája, bizony, nagyon megüthetem még az este folyamán a bokámat. Tenni mégsem teszek semmit, pedig a fenyegető érzés már minden porcikámat kellőképp átjárta ahhoz, hogy tudjam, az érzékeim nem tévednek, tényleg közeleg az alfám, és nagyon nagyon nagyon dühös. Remélem addig nem szándékozik rám borítani az asztalt, ameddig ezt az egy szálat el nem tolom. Sajnos azonban hamarabb érkezik, mint gondoltam. A kincset érő Dunhil a földön végzi, én pedig egy szempillantás alatt már bizonytalanul dülöngélek mellette, igyekezve józan farkas benyomását kelteni. -De itt jó, te is hamar kijönnél velük. Még fizetik is a piát. - Biccentem oldalra a fejem -amit egyébként sem tudok tartani, így szinte önszántából biccen félre, ahogy felemelem tekintetem, így igyekezve kitalálni, hogy a 6 Wade közül melyik lehet az igazi-, hatalmasra nyílt, kitágult pupillájú, véreres szemekkel pislogva fel rá. -Neeee vigyél mááár... - Kezdek bele az ellenkezésbe, és rángatom meg erőtlenül, marasztalójellegűen Wade csuklóját szabad kezemmel. Hogy rábírjam valahogy a maradásra -mivel itt minden csepp, helyetted fizetett pia kincset ér, és már csak ezért is értelme lenne maradni-, igyekszem odarángatni a földön , egymáson fetrengő idiótákhoz, akiknek "illedelmesen" be is mutatom. -Én is húznám a húgod! - Rikkantja az egyik, mire röhögve oldalba bököm Wadet. -Látod milyen jó arcok? - Kérdezem elbicsakló hangon, és mikor egy pillanatra tekintetem találkozik az ő szempárjával, kénytelen vagyok alárendelt "szolgaként" elkapni tekintetem. -Mindig elrontasz mindent... - Fűzöm hozzá alig érthetően és hallhatóan, már csak magam elé motyogva. -Hát akkor... cső fiúk! További jó dagonyát! - Küldöm feléjük jó kívánságomat, és kitépem kezemet Wade szorításából. -Nézd, hogy egyenesen megyek-e... - Nem szorulok rá arra, hogy segítsen, így el is indulok, és már csak akkor tűnik fel, hogy az egyenes, józan járás, csak valami balra keresztező, szorulásos kacsára emlékeztető topogás volt, amikor dőlni kezdek az egyik asztal irányába.
Maga a tény, hogy Shan ilyen módon képes volt leinni magát, nem csak elkeserít, de dühbe is gurulok tőle. Soha nem szerettem, mikor így viselkedett, bár ezt nem mondhatom el a Farkasa előtti életéről. Amilyen tünemény volt akkor, olyan aljas személyiség most, de ezt nem is csodálom. Miattam ölte meg az apját, ami elködösítette az agyát, és emiatt táplál gyűlöletet irántam. Egy részben sajnálom is szerencsétlent, másrészt viszont nem. Az utóbbiról csak annyit mondok, hogy más is élt már meg hasonló kegyetlenségeket. Ennek ellenére mégis egy aljas dögnek érzem magam, aki elvette egy fiatal lánytól az élet lehetőségét. Sok filmben, többek között vámpírosokban, az emberlányok epekednek azért, hogy a vámpír akibe beleszerettek, maguk mellé állítsa őket, hogy ők is örökké élhessenek, hogy szépek maradjanak és gyorsak. De mivel ez a véres valóság, nyilván nem gondolja mindenki így, ahogy én se. Én se akartam az lenni, ami vagyok, ennek ellenére, bár sokáig tartott, mégis képes voltam beletörődni a sorsomba. Egyszer neki is sikerülni fog ha magától nem is, akkor majd én rávilágítom erre. Mély hörgéssel pillantok a földön fetrengő srácra, ki a saját gyomortartalmában hempereg. Már maga a srác és a hányadéka is undorító látványt nyújtanak, de a kettő együtt csak még visszataszítóbbá teszi az egészet. A gondolat pedig, hogy Shannon ezen jól szórakozik, csak még inkább elkeserít. Egy pillanatra azt se tudom, mit tudnék kezdeni magammal, és Shannonnal, hogy hagyjam-e itt, vagy vigyem, amilyen gyorsan csak tudom? - Ó, efelől semmi kétségem. Ők is hamar kijönnének az öklömmel - morgok rá a lányra. Ahogy erőtlenül próbál marasztalni, egy pillanatra meginog az elszántságom. Visszafordulok hozzá és várom, mit akar még csinálni. Nem tudom... fogalmam sincs. Mikor viszont bemutat nekik, nem is akármilyen módon, ledermedek, gyökeret eresztek és arra sincs lehetőségem, hogy elinduljak a lány társaságában az ajtó felé. Csak elkerekedett szemekkel, kétségbeesetten pislogok hol a mellettem ácsorgó lányra, hol a srácokra. A srác kiáltására csak még inkább dühbe gurulok, amit megfeszült állkapcsom és villogó szemem remekül kifejez, ökölbe szorított kezemmel egyetemben. Shannon kérdésére és arra, hogy oldalba bök, csak taszítok rajta egyet, így már nem mellettem ácsorog, hanem a közeli asztalnak támaszkodik, ami legalább stabilan megtartja. Mikor rávillantom arany szememet, mely a farkast képviseli, ő meghunyászkodva elkapja a tekintetét, majd nyafogva megszólal. - Mindent elrontok? Nagyon sajnálom, hogy nem hagyom, hogy még nagyobb bolondot csinálj magadból! Szerencsétlen... - teszem hozzá sóhajtva, majd amint Shannon elköszön a srácoktól, elindulok vele az ajtó felé. Mikor arra kér, hogy nézzem, egyenesen halad e, csak fojtottan felnevetek, ám mikor elveszti az egyensúlyát és egy asztal felé kezd dőlni, utána kapok, majd egyik karomat becsúsztatom vékony lábainak hajlatába, másik karomat pedig a derekára teszem, így megemelve őt. Shannonnal a karomban indulok el az autónk felé, mit már út közben kinyitok az automata zárral. Amint odaérünk a kocsihoz, megrogyasztott térdekkel nyitom ki annak anyósülését és ültetem be óvatosan a hölgyeményt. - De ha összehányod a kocsit! - hajolok közelebb hozzá - Holnap egész nap takarítani fogod.
Úgy csúsznak le egymás után a felesek a torkomon, mintha csak vizet innék, közben pedig –mintha valami Oscar-díjjal jutalmazott filmet néznék az első sorokból, VIP helyről-, nézem, ahogy újdonsült pajtijaim a saját gyomortartalmukba fetrengenek, amin jót mulatnak, beleértve magamat is. Azért annyira ittas még nem vagyok, hogy én is ilyen obszcén és gyomorforgató dolgokhoz folyamodjak. Helyette inkább elfoglalom magam, és amellett, hogy visítva röhögök rajtuk, lelkiismeret-furdalás nélkül lopkodom ki szépen sorjában Büditől a drága cigit a dobozból, hogy tovább etessem a rákokat, és magam szórakoztatására, hátradőlve a padon, asztalra feldobott bakancsos lábakkal fújjam kedvemre a karikákat. A békés, és gondtalan s*gg részeg percek azonban csak addig tartanak, ameddig meg nem érzem aurámba férkőzni Wade dühének kezdetleges csíráját, ami nem sokára kifejlett nővénnyé fog fejlődni –vagy mi az anyám-, és annak érdekében, hogy megmutassa, hogy milyen jó „báty” is ő valójában, rám fogja borítani az asztalt. -A GPS hozott ide?– Nyögöm röhögve, amikor már mellette billegek, és minden erőmmel azon vagyok, hogy józannak tituláljam magam. -Élvezd már egy kicsit a műsort! – Nyaggatom tovább, mikor kimondja a számomra oly’ szívbemarkoló végszót. Fékezhetetlen röhögésem tárgyáról kis időn belül Wade arcára irányul a tekintetem –már amennyit ettől a kettős homályos látástól látok belőle-, ahol figyelmemet még így részegen sem tudja elkerülni az, ahogy szemei egy villanás erejéig aranysárgára váltanak, jelezvén ezzel felsőbbrendűségét, aminek kénytelen vagyok eleget tenni. -Hé Fiúka, ne legyél ennyire… önző, ha a húgodról van szó… Tudod, csak az a nő foglalt, akin fekszenek! – Kiabál oda Wadenak az egyik földön hempergő. -Látod milyen csúcsak? – Kérdezem szakadatlanul röhögve, amikor meghallom elfojtott dühéből származó morgását. -Olyan morci vagy… - Sóhajtom, közben úgy dörgölőzök hozzá és hízelgek neki, mint egy macska, és ha már ilyen közel vagyok az arcához,nyelvem hegyével megnyalom a fülcimpáját. A végszó hallatán hirtelen letörtté válok, és csak nehezen tudom elfogadni, hogy ennyi volt mára a szórakozásom. Mivel igényt nem tartok a segítségére- ugyanis szent meggyőződésem, hogy még részegen is tökéletesen hibátlanul tudok menni-, ezért előre haladva, megindulok, felszólítva arra, hogy figyelje, hogy egyenesen megyek-e. Csalódnom kell önmagamba, ugyanis, ha Wade nem kap el időben, akkor már az egyik asztalon fetrengenék. Ezennel –bár nyűglődve-, de kivételesen is engedem, hogy felemeljen. A kocsiban háromszor mellényúlok, mire kezem ügyébe akad a biztonsági öv, ami a fenéért sem akar a helyébe kattanni. Talán nem a megfelelő helyre próbálom bedugni? -Ahjj… kapcsolj már be, neked jobb a lyukérzéked! – Szólítom fel rá bódult, alig érthető hangon. -Jó ötlet! Lehet nyerek vele valamit. Ha többet nem is, annyit biztos, hogy látnálak elborult elmével, ami tök vicces. Sokat gondolkozok ezen mostanában… aki mer, az nyer. – Aki merít, az nyerít? Nem tudom, de tök vicces! Lehet tényleg megérné összehányni a kocsiját? Indulás után lecsúszok az ülésben, ameddig csak tudok, fejemet pedig az ablaknak döntöm, jókat kuncorászva azon, ahogy egy-egy bucka után fejem hozzákoppan az üveghez.
Shannon röhögésbe fojtott kérdésére csak forgatni kezdem a fejem. - Ja, az orrom... - vágok vissza, le sem véve tekintetem az igen csak ittas állapotban ácsorgó hölgyeményről. - Akkor most felteszek egy kérdést kislány - fordítom teljes alakkal magam felé, majd lehajolva hozzá szemeimet az övébe fúrom. Lassan az állához nyúlok, majd azt megragadva, a saját okádékában hempergő srác felé fordítom a fejét. - Ezen még is mi a fenét élvezzek? Úgy néz ki, mint az egykori szomszédotok sertése, aki naphosszat döglött a mocskában... ez undorító, nem élvezhető. Vagy kérlek, adj nekem minimum egy hektoliter whiskyt és máris viccesebbnek fogom tartani - kacsintok elhúzva a számat Shannonra. Viszont mint mindenki másnak, az én türelmem is véges, így megvillantva aranysárga farkas szemeimet, felhívom rá Shannon figyelmét, hogy jobban jár, ha moderálja magát. Míg nem vagyunk falkában, úgy vélem, hogy első sorban enyém a tisztelet már csak azért is, mert idősebb vagyok egy bő száztizenhét évvel, mind emellett én voltam az, aki átváltoztatta. Igaz az utóbbi miatt nem is csodálom, ha nem viselkedik velem úgy, ahogy azt én elvárom. Minden esetre majd ha találunk magunknak egy falkát, akkor természetes lesz, hogy nem nekem fog szót fogadni. A behódolása valamelyest jobb kedvre derít, amit rögtön el is űz az egyik srác közbeszólása. Bal szemöldököm a homlokomba ugrik, így egyenesedek ki és figyelem gyilkos tekintettel a Shannon háta mögött emelkedő falat, mintha legalábbis ő szólt volna közbe. Végül az ismeretlen alak felé fordulok. - Vagy az, akit én "nevelek"... - a nevelés szót nem érzem igaznak, de végül is, van benne valami. - Emellett még mindig jobb, ha úgy foglalt, hogy valaki rajta fekszik, mintha most én feküdnék te rád és tépném le a fejedet - vigyorgom gúnyosan ezzel elfordulva tőle. - Csúcsak? A söpredék legalja... - fújtatom elégedetlenül, majd egy elfojtott morgást hallatva a lány ismét megjegyzi, hogy túl "morci" vagyok. Mikor pedig megnyalja a fülcimpámat, meglepetten hőkölök hátra és rázom meg a fejem, akárcsak egy meglepett kutya. Sajnos egyre több szokást veszek át a farkas énemtől. Már attól se lepődnék meg, ha lekuporodnék a földre és elkezdeném vakargatni lábbal a fülem tövét... vagy ha már itt tartunk... esetleg mást csinálnék ülő helyzetben... fúj b*sszus. Undorral az arcomon rázom meg a fejem, hogy visszatérhessek a jelenbe. - Mielőtt itt megmosdatnál, inkább lépjünk, jó? - ragadom meg a lányt, aki el is indul az ajtó felé. Ám próbálkozását hamar egyensúlyvesztés követi, így kénytelen vagyok felkapni őt. Eleinte persze próbál ellenkezni, de ez aligha megy neki. Ahogy beültetem a kocsiba és bezárom az ajtót, megkerülve a fekete járgányt bepattanok a volán mögé. Egyre szélesedő mosollyal figyelem, ahogy szerencsétlenkedik az övvel. - Még ezeregy szerencse - veszem ki a kezéből az öv csatját megjegyzése hallatán, majd azt a helyére illesztem. Ugyan ezt a műveletet végrehajtom a saját övemmel is, majd beindítva a kocsit, lassan kanyarodok rá a hazavezető útra odafigyelve arra, hogy ne lépjem át a negyvenes sebességhatárt, amit most kitűztem magam elé. Nincs kedvem úszni az esetleges gyomortartalomban, így biztos a lassabb vezetés. Emellett nem sietünk sehova, nem igaz? - Hát tényleg nagyon izgalmas lenne... - rázom meg elégedetlenül a fejem, ahogy a váltóra teszem a kezemet. Mikor fülembe jut a lány halk kuncogása, értetlenül fordulok felé, és ezen értetlen, vicces arckifejezést fokozva meredek rá, ahogy jót szórakozik azon, hogy a feje hozzá koccan az ablakhoz. - Diliházban lenne a helyed, ugye tudod? Lehet, hogy holnap nem fogsz ilyen jól szórakozni, ha másnapos leszel.
Pillanatok alatt száll el eddigi páratlan, részeg jó kedvem, ahogy megérzem aurámba férkőzni az Alfám elviselhetetlen, félelemre, meghunyászkodásra késztető haragját. Furcsa, de az a nyers, mindenre elszántság, ami belőle árad, még így részegen is észhez térít annyira, hogy tudjam, akármilyen állapotban is vagyok, akármennyire is szétcsaptam magam, be kell húznom fülem-farkam, akármennyire is nincs ínyemre a dolog, hogy be kell csicskulnom neki, és engedelmeskednem kell a szavának. Miközben mélyen a rikító aranysártga szemekbe nézek, és álllom egy pár másodpercig a tekintetét, azon vagyok, hogy -ingerült arckifejezése és fegyelmet parancsoló szemei ellenér is-, hogy valahogy visszatartsam az előtörni kívánkozó röhögésemet, aminek a legfőbb kiváltó oka Wade arckifejezése- amit mindig viccesnek tartok, akárhányszor csak látom róla visszatükröződni az egyértelmű pulykamérget-, és a földön dagonyázó három srác egyikének a röfögése. Így már tényleg vihetnék őket a vágóhídra, hogy aztán őket is hasznosíthassák, mint ahogy azt az tt levágott disznókkal is tenni szokták. Vagy inkább sertés? Nem mindegy? A két szó elvégre ugyanazt takarja, csak ehhez a helyzethez valahogy megfelelőbbnek bizonyul a durvábban hangzó verziója. De, hogy azért lássa rajtam az igyekvést, és azt is, hogy még így, részegen is próbálom megadni neki a kellő tiszteletet, meghunyászkodva elkapom tekintetem az övéről, mint ahogy az egy jó bétához illik. Jól vésse a fejébe ezt a képet, egy ideig úgy se fogja most ezt bármikor újra látni tőlem a közeljövőben. -Miért vagy velem ilyen bunkó? - Kérdezem olyan magasra csúszott hangon, amivel még saját magamat is meglepem. Tudniillik, nem szokásom az ilyesfajta utolsó csitrikre jellemző beszéd, amivel végül mindig elérik, amit akarnak. Meglepő, hogy mikre képes az ember, ha olyan részeg, hogy zt se tudja, hogy fiú vagy lány. Sértetten összefonom mellkasom előtt a karjaimat, azt viszont nem merem megkockáztatni, hogy arrébb álljak tőle. Az egyik oka ennek az, hogy félő, ha csak meg is mozdulok, úgy dőlnék el, mint egy túlpakolt krumplis zsák, na meg, nem hiszem, hogy ebbe a meglehetősen feszült helyzetbe tanácsos lenne, ha nem fogadnék szót a Szép fiúnak, és az engedélye nélkül elmozdulnék mellőle. -Mi? Letépni a fejem? Csak nem valami vérengző vadállat vagy, aki titkon átszokott változni teliholdkor, hogy riogassa az itt lakókat? - Kezd bele nyerítő vihogásba mind a három, én pedig bele se gondolva jobban abba, hogy mit is mondott az imént Büdi2, velük együtt kezdek el kacarászni, amit viszonylag hamar abba is hagyok, mikor megérzem a feszültséget Wade körül. -Lazíts mááár! - Lehelem a fülébe, közben igyekezve megtartani az egyensúlyom, amit csak is úgy tudok kivitelezni, hogy közben végig vállába kapaszkodom egyik kezemmel. Hogy valami hatást is elérhessek végre nála, tudja a franc, hogy miféle indíttatásból, de megnyalom a fülcimpáját. -Nem mosdatni akarlak te butus... - Húzom végig arca vonalán orrom hegyét, úgy duruzsolva vágykeltő hangnemben szavaimat a fülébe, hogy közben tisztán hallhatja a torkomból feltörő halk morgást is, ami most mintha csak hízelgő macskadorombolás lenne. A próbálkozásaim viszont még így sem fejlődtek arra a szintre, hogy rávegyem a maradásra, ezért sértetten hátat fordítok neki, és, mint egy csetlő-botló járni tanuló őzgida, megindulok előtte. Hamarosan már csak annyit veszek észre, hogy bizonytalan járásomnak köszönhetően, lábam már nem éri a talajt, és Wade kézben cipel ki a kocsiig, amibe beülve, még így részegen is az az első gondolatom, hogy bekapcsoljam az övet, ami nem akar a helyére menni. Rögtön bepipulok, ami csak addig tart, ameddig Wade be nem segít. Annyira szánalmas vagyok, hogy még ezt a lófa*t sem tudom magamtól bekapcsolni! Jól esik homlokomat a hideg üvegnek dönteni, és nem csinálni mást, csak azon elmélkedni, hogy talán azzal is törleszthetnék, ha összehánynám a kocsiját. Egy darabig élvezem, hogy fejem hozzákoccan az üveghez. Sőt, mi több, még viccesnek is találom! -Az mindegy! Úgyis rajtad töltöm majd ki... - Mondom bódultan, félig ásítva, félig pedig nevetgélve, mikor is gyomrom egyik pillanatról a másikra háborogni kezd. -Wa... Wade... állj meg... - Nyögöm elfúlóan, míg egyik kezemet a számra tapasztom, másikkal pedig már buzgón kapcsolom is ki az övem.
Ahogy ácsorgok a kocsmában abban a hitben, hogy eltudom innen cibálni a lányt, már kezdek ott tartani, hogy helyet foglalok az egyik boxban és várok addig, míg maga ki nem találja, hogy inkább menjünk. Nem szeretek senkinek se könyörögni, nem az én stílusom. Inkább kerek perec megmondom neki a véleményemet, hogy el kell innen tűnni de rögtön, nem szöszmötölök. És ez Shannon helyzetében sincs másként főleg azok után, hogy alaposabban szemügyre veszem azon fazonokat, akikkel sikerült "összehaverkodnia". De ahelyett, hogy tényleg leülnék a hátsómra, inkább félre billentett fejjel várok a soromra, míg ez a pár idétlen jószág ki nem röhögi magát legalább olyan szinten, hogy hatást tudjak gyakorolni az előttem ácsorgó társamra. A feltett kérdésre, mely talán pár oktávval magasabbra sikerült, csak fújtatva, megdörzsölve a tarkómat válaszolok. - Talán azért, mert egyáltalán nem tetszik az a helyzet, amiben találtalak. Nézz már arra a szerencsétlenre, mit művel! A saját hányadékában fürdik, amit nem mellesleg még élvez is, akár csak te! Mind emellett, ha nem zavar egész nap arra vártam, hogy haza érj! Már az idegbaj kerülgetett. De szerencsére megtaláltalak - nézek végig rajta elhalkuló hanggal. Nem is értem, miért aggódok ennyire érte, hisz már nem kislány. Csak az a gond, hogy felelősség tudata egyenlő a nullával. A pláne csak az, hogy az egyik srác még el is kezd velem kekeckedni, mire először csak értetlen fejet vágok, majd egy kis kioktatásba beleevezve, egy cseppet megfenyegetem... illetve, megfenyegetném, ha annak venné. - Meglepődnél, ha igaz lenne - teszem hozzá flegmán, miközben zsebre dugom a kezeimet, mielőtt az ideg hatására tényleg előbújna belőlem az állat, és mivel körülbelül a földdel egyenlő síkban fekszik és ül mind, talán a kezem lenne az, amit először észre vennének, hogy más. Shannon szavaira elfordulok a srácoktól. Mikor megnyalja a fülcimpámat, megrázom a fejem, miközben hátra hőkölök. - Sejtettem, hogy nem... - nyögöm elégedetlenül. A helyzet csak az, hogy míg én nem vagyok ittas, addig egy berúgott lányka nem fog izgalomba hozni. Soha nem voltam oda azokért a nőkért, akik segg részegre isszák magukat. Persze ez Shannon helyzetében más, mivel attól a ténytől, hogy ő ilyen is tud lenni, eltudok tekinteni. Bár aludnom kell rá néha egyet. Amint elindul az ajtó felé, kénytelen vagyok felkapni, mielőtt felmosná a padlót, majd kiérve a kocsihoz beültetem az anyósülésre. Az övvel való ügyetlenkedésébe besegítek, majd odafigyelve arra, hogy ne száguldjak, elindulok a házunk felé. Azt viszont még ezzel a lassú tempóval se tudom elérni, hogy a jármű ne rázkódjon ezeken a jó utakon, így többször is félve pillantok a lányra, de az csak az ablaknak döntött fejjel, kómás tekintettel ücsörög. A megjegyzésemet követően kapok egy idegesítő választ, amire fújtatok egyet. - Rajtam.... jól van, nagyon köszönöm. Shannon? Meddig akarsz engem utálni? Tudod, az én okom az, hogy az lettél, ami. Az viszont nem, hogy olyat csináltál, amit nem lett volna szabad! - magyarázom nyugodt hangnemben, bár a kezeim akaratlanul is erősebben kezdik el szorítani a kormányt. Én voltam a hülye, mikor köszönhetően a féktelen dühömnek, a háznál változtam át, amit Shannon is látott. Nem azért tettem azzá, ami én magam is vagyok, mert látott, hanem azért, mert nem voltam önmagam. Ennek természetesen én vagyok az oka. De annak, hogy megölte az apját, már koránt sem. Elmagyaráztam a kis dilisnek, hogy ha távol vagyok, de ő valami furcsát érez, akkor ne menjen a családja közelébe, zárkózzon be valahova. De csak nem így tette... Elmélkedésemből Shannon szaggatott hangja ráz ki. Kíváncsian fordulok felé és veszem tudomásul, hogy éppen nem szép dolgokat akar kiadni magából. Így mikor a biztonsági övvel kezd el ismét szórakozni, le is állok az út szélén, miközben benyomom az elakadásjelzőt, nehogy valaki a kocsim seggébe menjen.
Nem mondhatnám, hogy miközben hallgatom a két szájhős szócsatáját, hogy az idegeim pattanásig lennének feszülve. Inkább csak jókat szórakozok azokon a szavakon, mondatokon, amiket Wade és Büdi2 egymás fejéhez hajigálnak. Egyik a másik után csapja le a magas labdát, ami vagy Wade, vagy B2 által valahogy mindig újra a magasba kerül. Tudatomig el sem jutnak szavaik súlya és jelentése. Sokkal jobban el vagyok most foglalva azzal, hogy két öklömet a számra szorítva, visszatartsam a nevetésemet, ami a kuncogás szintjét már igen csak rég elérte. Nem tehetek róla, de annyira vicces, amikor az agyad annyira le van zsibbadva, hogy csak eltorzult, értelmetlen hangzású szavakat hallasz, közben pedig figyeled, ahogy a társalgó emberek szája lassított felvételben mozog. -Aggódtál értem? – Kérdezem alig érthetően, mintha csak összefutott volna a nyál a számban, és attól nem tudnék rendesen beszélni. A meglepettség végett sikerül még hátra is tántorognom pár lépést, amiből aztán majdnem több, és egy ablakon történő kizúgás lesz, ha nem kapaszkodom meg idejében Wade karjában, közel kerülve hozzá, pont annyira, hogy nyelvemet hozzá tudjam érinteni a fülcimpájához. Ellenállása sem tántorít vissza attól, amit elkezdtem, és amit most igen csak kedvem lenne befejezni is, ha hagyná. Egyik tenyeremet rásimítom nadrágja övre, majd az alkoholtól remegő, és béna kezemet elindítom feljebb, hogy nadrágja derekához érhessek, amit elérve, szabadon dugom be két ujjamat is. -Te most… visszautasítottál… ENGEM? – Távolodom el tőle botladozva, kérdőre vonva, vegyes érzelmekkel, amik egyre inkább csak utat akarnak törni maguknak. -Tudod mit? Nem is érdekelsz! Olyan undok vaaagy! – Nyafogom, és már indulok is a bejárathoz. Annyira elrontotta ezzel a csúúúúnya visszautasításával a kedvem, hogy már egyáltalán nem akarok tovább itt maradni, inkább csak menni akarok, hogy belefojthassam magam a kádunkba és… hé… nincs is kádunk! -Kapcsolj beee! – Nyöszörgöm nyűgösen, és miközben arra várok, hogy ezt megtegye, fejemet elkezdem hozzáütögetni az ülésem támlájához. Tök jó! Most még akár egy fél téglát is a fejemre ejthetnének. Ahogy a csini autója elindul, máris jobb kedvre derülök. Egy lépéssel közelebb vagyok az ágyamhoz. Fejemet erőtlenül neki döntöm az ablaküvegnek, azon szórakozva, hogy hogy koppan hozzá homlokom az üveghez. -Amúgy te akkora p*cs vagy! – Mondom gondterhelten sóhajtva, bárgyú vigyorral egybekötve. -Te soha nem fogtad a… a jele… jeli… jelaljel… a… pi*ába! Szóval a… mi is az a szó? Ja, megvan! A jeleimet, és soha nem tűnt fel, hogy mennyire… milyen egy… nyamvadt kis... szerelmes kis csitri voltam. Mindi csak kihasználtál, én meg nem vettem észre. Olyan jól csináltad. – Torkollik kacifántos mondandóm vége visszafojtott nevetésbe, mikor érzem, hogy a Vukk támadásba lendült. Amint a kocsi leáll, én pedig nagy nehezen megszabadulok a biztonsági övtől, már esek is ki az ajtón, hogy mindent kiadjak magamból, ami nem telik bele két-három percbe. Amint sikerül magam visszatolni a kocsiba, lábaimat feldobom a műszerfalra, én magam pedig jobban belesüppedek az ülésbe. -Fázom… - Nyúlok azután a gomb után, ami reményeim szerint beindítja majd a fűtést, és amit csak ide-oda történő tapogatással sikerül csak megtalálnom.
Esküszöm, nem értem a mai fiatalságot. A minap szembesülnöm kellett két vámpírnak öltözött kiscsajjal a folyosón. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy mégis mi a fenét csinálnak, akkor csak kijelentették, hogy ők valami Edward arái. Gondolkodtam, hogy felhívom a főnököt, miszerint biztos nincsenek-e vámpírjaink, és csak két teljesen idióta kiscsajba futottam bele, de aztán elvetettem az ötletet. Inkább visszamentem a szobámba, hogy megnézzem, miről is van szó. Na, ekkor ért a sokkhatás. Nem is maradtam tovább a hotelben, inkább nyakamba vettem a várost és közben próbáltam minden másra gondolni. Közepesen sikeres írónak számítottam, miközben kipakoltam a belemet is az asztalra, és minden egyes szemnyi tapasztalatommal azért küszködtem, hogy hiteles történeteket rakjak össze. Erre jön valami idióta, aki… Áh, inkább nem is ragozom. Kiborított a dolog, ez a nagy igazság. És nem azért, mert olyan jó írónak gondolnám magam. csak én még Drakulán és társain nőttem fel. Zavar a halálhírük. Így mentem és mendegéltem míg lassacskán lehiggadtam. Ekkor jöttem rá, mennyire megszomjaztam. Hát igen, addig kellene kiélvezni az életet amíg Ashley és a pereputty föl nem ér ide, mert onnantól kezdve aztán nincs nyugtom. Félreértés ne essék, szeretem azt a lányt, és bármit odaadnék, hogy biztonságban tudjam, de alkalmasint rámászik az emberre és nem enged el. Mondjuk ez legyen a legnagyobb hibája egész hátralévő életére, és esküszöm, boldog emberként figyelem majd, ahogy felnő. Aztán majd elhívom őrzőnek, amikor elég idős lesz hozzá. Meglátok egy kisebb helyet és betérek oda. Takaros kis kocsma és kevesen is vannak. Hátha nem ismer fel senki. Nem is nézek körbe, mert nem szeretnék ismerősökbe botlani. Hátha befut majd egy másik őrző, rosszabb esetben egy rajongó. De én magam nem fogom senkire rátukmálni a társaságom. Legfeljebb részegen. De ahhoz még innom kell, márpedig nem terveztem tetemes mennyiséget legurítani. Csak pár pohárral, hogy jobban érezzem magam a hazaúton. Kikérem hát a whiskyt és pár perc múlva már a másodikat kortyolgatom az egyik kis boxban, miközben a legújabb regényem hátterén elmélkedek. Se látok, se hallok.
Két napja értem haza Odesából, de azóta ki sem dugtam az orrom a kis lakásomból az orromat. A tudat, hogy ott kellett hagyjam a bátyám pont most, amikor végre lehetőségünk volt újra úgy beszélgetni mint anno, teljesen ledöntött a lábamról. Egyszerűen nem bírtam megtűrni a közelemben senkit, így inkább nem is mentem emberek közé. Mindenki életvidám, örökké pozitív gondolkodású fiatal lánykának ismer, mert ez az igazi, normális énem. De ilyenkor, amikor csak árnyéka vagyok önmagamnak nem éri meg bárkivel is találkozni, mert csak kellemetlen kérdések sorozata fogadna. De mára szerencsére sikerült újra összeszedjem magam, úgyhogy el is határoztam, hogy legalább esélyt adok a sorsnak, hogy valami szépet és jót sodorjon az utamba. Ez pedig a TV előtt ülve és a kis házikedvencemet, Noah-t simogatva nem fog sikerülni, tehát inkább fogtam magam, és elindultam sétálni. Nem igazán figyeltem oda az időjárásra, és csak a lépcsőházban jutott eszembe, hogy bélelt kabát ide vagy oda, egy sapka és egy kesztyű nem ártott volna, de már mindegy, nincs kedvem visszamenni és nem is lenne jó ötlet. Egyrészről nem biztos, hogy van erőm újra elindulni, és nem süllyedek vissza a Daniel hiányos állapotomba, és a végén még azt hiszi a kutyusom, hogy a keserves nyüszítése bírt engem maradásra, ami pedig a nevelésem csődje lenne. Miután kiléptem az utcára, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy vagy hozzászokok a hideg szélhez, ami folyton az arcomba szeretné söpörni a vörös hajzuhatagot, vagy keresek valami védett helyet. Ebből is látszik, hogy még nem tértem teljesen magamhoz, mert normális esetben csak azért is a nehezebb utat választottam volna, ehelyett most sikerült nagyon hamar meggyőzzem magam, hogy igazából mennyire szomjas is vagyok. Ugyanis a szél, a hűvös levegő, és még az enyhe óceán illata amit magával sodort, mind-mind Odesára emlékeztetett. Most pedig ez volt a legkevésbé kívánatos dolog, úgyhogy az első utamba eső kis kocsmát szemeltem ki magamnak menedékül. Szeretem az efféle helyeket, mert azon kívül, hogy érdekesebbnél érdekesebb fickókkal találkozhat az ember, ugyanúgy elfogadják ha valaki egyedül akar lenni, mint azt, ha éppen kicsattan a jókedvtől. Miután betértem elfogott valami furcsa érzés. Mintha egyszerre lenne jókedvem, és mégis félnék valamitől. Mint amikor kisgyermekként először ültem fel a hullámvasútra. Tudtam, hogy élete egyik legnagyobb élménye lesz, de mégsem akartam, hogy elinduljon. De őszintén szólva a legkevésbé voltam olyan passzban, hogy ezen elmélkedjek, így inkább egy mély sóhajtással a pulthoz léptem. -Jó napot! Tudna nekem valami finomat keverni? Köszönöm.- Még apám nevelte belém, hogyha koktélt iszom, akkor azt a szemem előtt csinálják meg, és ne kéressem asztalhoz. Tehát miután a srác -akit ugyan magáztam, de láthatóan nem vette magára - minden kérdés nélkül elkészített nekem egy több színben pompázó koktélt, elindultam, hogy egy szabad asztal után nézzek, amikor majdnem kiesett a kezemből a pohár. Pont most? Pont itt? És pont... áh, mindegy! A pillanatnyi eszmezavarom után ajkaim akaratlanul is egy csintalan félmosolyra húzódtak, és éreztem, amint újra visszatér belém a régi Katerinka. Biztos léptekkel indultam el az asztal felé, ahol Ő ült. Minden kétséget kizáróan Ő volt az... nem tudtam mit is akarok, és azt meg főleg nem, hogy mit is érzek most iránta, de a lényeg, hogy megtaláltam. Méghozzá keresés nélkül. -Elnézést! Szabad ez a hely?- Álltam meg az asztal mellett, zöld íriszeimet Steven-re szegezve. Pontosan tudtam, hogy nagyon el van merülve a gondolataiban, így számítottam a pár másodperces fáziskésésre, de mégis kíváncsian vártam, hogy mit reagál.
Már a harmadik whiskyt kortyolgatom marha kimérten, miközben egy szalvéta oldalára írogatok vázlatokat. Átfogalmazom: írogatok és azzal a lendülettel húzkodom is ki. Tökéletes határozatlanságban tengetem azt a rövidke kis időt, mialatt benyakalom a whiskyket. Úgy döntöttem egy ültő helyemben kidolgozom, amit csak tudok. Aztán lesz, ami lesz. Valószínűleg megint lestrapálom magam és a kiadó meg szétrúgja a hátsóm, hogy mégis miért nem írok már. Árnyék vetül rám, mire felnézek. A whisky, amit éppen a kezemben tartok az asztal lapján koppan, de még mindig jobban jár, mint az állam, amely átlyukasztja a padlót és valahol a Föld gyomrában elhamvad. Jó, valójában természetesen nem, de ennyire még sosem lepődtem meg életemben. Ott állt előttem egy halott ember. Nem lehet más. Hiszen láttam meghalni, láttam, ahogy lelövik. Akkor mégis hogyan állhat most itt előttem, hogyan nézhet rám azokkal az igéző zöld szemeivel? A sors kegyetlen fintora lenen csupán? Igen, valószínűleg az. Esetleg csak egyszerűen megőrültem. Mivel úgy gondolom, hogy ilyen véletlenek azért még sem nagyon történnek inkább a második verziót veszem biztosabbnak. – El kellett volna mennem a dilidokihoz, amíg még tehettem, igaz? – kérdezem, miközben hátradőlök. Azért hátradőlök és jelzek neki, hogy üljön le ő is. Bár ki tudja, ha az elmém teremtménye, akkor magától is tudná. De azért inkább megmaradok a társadalmi elvárásoknál. Hadd tűnjek még őrültebbnek. – Már számítottam rá, mikor bukkansz fel, tudod? Csodálkoztam is, mi tartott ennyi ideig azon, hogy becsavarodjak. Közben nyugodtan emelem a számhoz a whiskyt, és körbenézek. Látok pár arcot, akik felém fordulnak. Legalábbis először azt hiszem felém, de aztán követtem a pillantásukat és láttam, hogy Katet nézik. Viszont akkor… Ó, a fenébe. – Tényleg te vagy az? – nézek rá elkerekedő szemekkel. Ismét lejátszódik előttem az egész kubai éjszaka. A lövöldözés, a menekülés, a másfél hét, amit üldözött vadként töltöttem a rohadt országban… És mindvégig azt hittem, halott. Egészen máig abban a hitben éltem, hogy Katerinka meghalt azon az estén. Hogy elbuktam, amikor megvédhettem volna. Lehalkítom a hangom, és közben még pislogni sem merek, nehogy eltűnjön előlem. – De mégis hogyan? Láttalak elesni, Kat! Mindvégig azt hittem, hogy meghaltál. Most azon csodálkozom, miért nem vetem magam a karjaiba. vagy ő az enyémbe. Aztán rájövök, hogy alig bírok mozogni, annyira sokkolt a hirtelen feltűnése.
Mosollyal az arcomon számolom a másodperceket magamban, ami Steven Rám vetett pillantása és az első mondata között eltelik. Őszintén szólva jóval többre számítottam a röpke háromnál, de szavai hallatán inkább kitoltam a korlátot egészen az első értelmes mondatig, ami a ténylegesen várt 10 másodpercet produkálta. Pontosan tudtam, hogy el kell majd magyarázzam, miként is maradtam életben, de azért erre a dilidokis kérdésre nem voltam felkészülve. -Steven...kérlek.- Húztam fel a szemöldökeimet, hogy végre abbahagyja az efféle zagyvaságokat, és leültem a felkínál helyre. Már úgy látszott sikerült feldolgozni a kissé lehetetlen dolgot, de ha mást nem, legalább pár másodpercig csendben maradt, így gondoltam elkezdem a mondókám. Az asztal felett megragadtam a kezét, csak hogy tényleg megbizonyosodjon róla: hús-vér ember vagyok. -Figyelj...- De sajnos nem sikerült befejezzem a mondatom, mert a kis Kedves még csak most kezdett el ébredezni a döbbenettől, úgyhogy inkább csendben megvártam, míg minden kérdés kibukik belőle, miközben csendben kortyolgattam az italom. Csak akkor kezdtem el újra beszélni, amikor már tényleg kifulladt a kérdésekből. -Látod, ilyen az élet...néha hatalmas meglepetéseket tartogat. Mert ha ember lennék, akkor tökéletesen igazad lenne, de jelen esetben szerencsére nem így van. Miután eltaláltak mindenki kirohant a szobából, így nyugiban összeszedhettem magam. Tudod aki a gyógyítás erejét választja az első mesterszavak közül, annak jóval több esélye van túlélni egy hasba lövést.- Kissé elnevetem magam, hisz mikor is kaptam azt a golyót...több mint 20 éve. Így visszatekintve játszi könnyedségnek tűnik elrepülni Dániáig, s a mostani tudásommal azt hiszem orvosra sem lett volna szükségem, de akkor még elég gyengén működtek az efféle képességeim. Viszont Steve még mindig nem festett úgy, mint aki sokat felfogott volna a magyarázatból, amit nem is csodálok, hiszen nem élő ember halálára felkészítik az embert, de egy halottnak ember visszatérésére már nem igazán. Így inkább próbáltam megerősíteni benne a tudatot, hogy itt vagyok, és nem is tervezek elmenni. -Ha az megnyugtat, hunyd be a szemed és számolj háromig. Hidd el, mikor újra kinyitod a szemed még mindig itt leszek, és akkor már tényleg hihetnél a saját érzékeidnek!- Szorosan megszorítom a kezeit, mintha ezzel próbálnám cselekvésre, vagy legalább válaszra bírni. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy véletlenül belefutok Steven-be, így nem is igazán volt különösebben kidolgozott "haditervem" a magyarázatra. Ha tudtam volna, hogy ma találkozunk, biztos valami kreatívabb megoldással álltam volna elő, nem pedig egyszerű italozgatással, de ez van...nem lehet mindent eltervezni.
Alig térek magamhoz. Miért? Hogyan? Hiába adja a válaszokat, én csak nézek rá. Az elmém még nem hajlandó feldolgozni őket, mert egyáltalán azt kellene felfognia, hogy aki beszél, az egy élő, lélegző személy. Álmodtam már erről a pillanatról. Na igen ám, csakhogy ott a kulcsszó: álmodtam. Sosem hittem volna, hogy egy nap tényleg itt fog ülni, velem szemben és egy koktélt iszogat. Álmodozni jó volt róla: visszahozta a régi napokat és pár percre elfeledkezhettem arról, mi is folyik a nagyvilágban. Ez viszont más… Furcsa érzés. Örülök, hogy él, de nekem most újra kell rendeznem az egész világomat. – Akkor még jó, hogy elfutottam – jegyzem meg. Mindvégig gyávának tartottam magam azért, mert menekülőre fogtam a dolgot. Ott kellett volna maradnod, ezt mondogattam magamnak. Meghalni vele. Most már legalább ez a bűntudat nem mardos egyfolytában. Jót tettem azzal, hogy elfutottam? Nem. Jobbat tettem volna, ha ott maradok, lelövöm azokat a szemeteket és megmentem őt. De legalább már tudom, hogy nem én vagyok a leggyávább féreg ezen a világon. – Nem kell behunynom a szemem. Túlságosan örülök, hogy látlak. Egy rövidebb ideig ülök és a szavait emésztem. Hihetetlen. Hiába ül itt előttem, az agyam még mindig azt ordítja, hogy ez nem történhet meg. Hogy megőrültem, hogy becsavarodtam, hogy ő aztán felmondott, kilépett, bekaphatom. Nem foglalkozok vele. Az esetek többségében úgysem veszem sok hasznát. Sokkal jobban hiszek az ujjaimnak, vagy a szememnek, mint neki. Természetes mozdulattal az asztal közepére helyezem hát a kezem, és csak remélem, hogy érti a célzást. Közben lassan pislogok egyet, és még mindig ott van. – Tudod, hogy hányszor írtam meg ezt a jelenetet? A gépemen ezernyi kézirat van, amik sosem láttak napvilágot, és mind-mind arról szól, hogy visszajössz. Valahogy. A többségét sosem fejeztem be. – Igen, ezt fontosnak érzem kimondani. Sosem tudtam igazán megfogni azt a pillanatot. Bár ha választhatom, akkor biztos nem egy füstös kocsma hátsó boxainak egyikében történik meg. De hát a sors érdekes és kegyetlen rendező, sosem választhattam meg, hogy mi történjen velem. Ha megtehettem volna, akkor a „boldogan éltek, amíg…” című változatot kértem volna. – Hol éltél eddig, Kat? És hogyan? És… Annyi kérdésem lenne hozzád. Édes Istenem, de örülök, hogy látlak…
Érzem amint az eddig jéghideg kezeibe egy kicsit visszatér a melegség, így merem remélni, hogy ez azt is jelenti, kezdi feldolgozni az eseményeket. Csak tudnám mit kéne csináljak, hogy tényleg megbizonyosodjon róla, hogy én vagyok. De inkább nem engedem szabadjára a fantáziámat, mert túl sok lenne a szemtanú és valódi koromat meghazudtoló hülyeségeket is képes lennék kitalálni, úgyhogy inkább csak mosolyogva várakozom a teljes megvilágosulásra. -Azt hiszem, sejtem. De gondolom Te sem ebben a formában gondolkoztál rajta.- Nevetem el magam, miközben körbenézek a kis kocsmában. Jó néhány szempárral sikerült összetalálkoznia a tekintetemnek, de már hozzászoktam. Valami miatt senki nem nézné ki belőlem, hogy szeretem az efféle helyeket. -Viszont az kár, hogy nem fejezted be őket. Kíváncsi lennék rájuk!- Tényleg szívesen elolvasgattam volna azokat a sztorikat. Szerettem amiket Steve írt, és akkor legalább lenne egy vázlat, aminek történnie kellene, nem pedig teljesen üres fejjel próbálná ő is összeszedni magát. Viszont tény, hogy amiben nem biztos az ember, azokat a dolgokat nem tudja egykönnyen lezárni, így nem meglepő, hogy nem sikerült mégcsak megálmodni sem egy találkozásunk végét. Bár egyrészről ez jó ez így, legalább elvárások sincsenek, és nem kell a fehér-homokos tengerparton egymás felé szaladó jelenetet játszani. -Hogy hol voltam? Leginkább Dániában, mert gondolhatod, nem sikerült egyhamar felépüljek egy efféle sérülésből, de most komolyan meséljek el mindent? Túlzottan örülök én is annak, hogy láthatlak, és tudod, hogy ilyenkor nem igazán tudom összerendezni a gondolataim.- Az egyetlen gondot az jelentette, hogy idegenek előtt tökéletesen tudom kontrollálni az érzelmeimet akármeddig, viszont olyan emberek előtt, akik ismernek, ez igen kevés időre korlátozódik. A bátyám előtt egyáltalán nem megy, Steve előtt még csakcsak, hiszen több mint 20 éve nem láttam, de most már csak egy hajszál választ el attól, hogy felpattanjak és a nyakába ugorjak. Nem, nem tudom pontosan, hogy mennyire, de szeretem.
– Nem. – ismerem el. Tényleg nem így képzeltem el egy találkozást. – Mindig arra gondoltam, hogy majd kiszúrlak valami tömegben, tudod? Meglátom az arcodat, vagy az alakodat és követem, amíg biztos nem leszek. És aztán… – Na igen. Mi történt volna azután? Boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Ugyan már, sosem hittem igazán az ilyesmiben. Főleg a mi esetünkben lenne nehéz, hiszen sokkal tovább élünk, mint az átlagemberek. Persze azt sem gondoltam, hogy ráunnánk egymásra. ha már visszakaptam a halálból, akkor sosem engedném el. Hallgatom, amit mond, és közben bólogatok. Dánia… Sosem jártam arra, és hogy őszinte legyek, az volt az utolsó hely, ahol elkezdtem volna keresni őt. Bár, bizonyos fokon érthető. Ismerte azt a helyet, így aztán oda ment, ahol tudta, talál segítséget. Mégis, kicsit sajnálom, hogy nem hozzám jött. – Van néhány kész. De azok szokatlanul romantikusra sikeredtek. Nyálasra, ahogy a fiatal generáció mondaná – Hát igen, ez az egyik oka annak, hogy nem lesznek publikálva. Tőlem az emberek jól felépített karaktereket szoktak meg, na meg ráadásul belső információktól hemzsegő kémtörténeteket. Félek is a közelgő váltástól, de nem folytathatom ezt így örökké. Ráadásul a világépítésben van valami különös izgalom is. Nem kell félnem attól, hogy váratlan dolgok történjenek. Bár, igaz, ami igaz, néhány esetben ezek a meglepetések egészen jól jöhetnek. Mint például most is. – Megmutatom majd őket, ha végre saját házba költözök és rendszerezem a kéziratokat. Teljes katasztrófa az egész jelen pillanatban. De csak azért, mert egy apró hotelszobába próbáltam bezsúfolni mindent. Elmosolyodok, amikor ahhoz a részhez ér, hogy nem tudja összerendezni a gondolatait. – Akkor én mégis mit szóljak? – kérdezem tőle. – Évekig azt hittem, hogy meghaltál. Évtizedekig. Legalább üzenhettél volna, Kat, vagy… Vagy, na! – fejezem be a mondatot rettenetesen értelmesen. nem akarom a szemére vetni, és inkább kedvesen fricskázom. Tudom én, hogy időre volt szüksége. ha akkor azonnal felhív valószínűleg én sem tudtam volna mit kezdeni az egésszel. Meg aztán túlságosan is szeretem, és ezt a szeretetet három évtized sem volt képes kiölni belőlem. – Nincs kedved elmenni innen? – kérdezem. – Kiszellőztetni a fejünket, és kicsit meghittebben folytatni ezt a társalgást? Úgy hiszem mindkettőnknek sokat kell feldolgoznia.
-Hát az tagadhatatlan, hogy kicsit bájosabb lett volna.- Nevetem el magam az általa felvázolt variáción. Pontosabban nem is igazán a történeten, hanem az elképzelt és a mostani helyzet közötti óriási különbség miatt. Máskor azt hiszem egyből visszakérdeznék, hogy mi lenne aztán, s nem hagynám nyitva a félmondatot, de magam sem vagyok biztos benne, hogy tényleg hallani szeretném a folytatást. Hiszen most ez nem csak egy sztori, amit jól felépítve meg kell írni, hanem a valós élet. Csak rajtunk múlik most, hogy mi is lesz a mi történetünk vége. Bár ez is túlzottan romantikus életfelfogás, de valamilyen szinten igaz. -Nem baj az, néha olyan is kell! Majd ha gondolod segítek rendezgetni, viszont szerintem bérelj ki egy kisebb lakást. Sokkal jobb, mint egy hotelszoba!- A gyógyulási idő után laktam majdnem három hónapig laktam egy hotelban, és egyszerűen majd megőrültem. Pedig az egy elit szállodalánchoz tartozott, és még a szobám is óriási volt, csak szimplán az ember nem lehet a maga ura. Nem főzhet magának nyugodtan egy kávét, és nem hagyhatja elől a szennyesét. A gondolataimból Steve mosolya ránt vissza a valóságba és a szavai, amiket már szinte vártam. -Tudod, hogy mennyi ideig tépelődtem magamban, hogy írjak-e vagy sem? De egyrészről amíg működött a KGB féltem, mert a bátyám akkor még ott volt, és ha rájönnek az álnevemre, akkor nemes egyszerűséggel eltüntetik Őt a föld színéről. Miután pedig megszűnt a rendszer, már nem akartalak csak még jobban összekavarni. Tudtam, hogy van még bőven időnk, és ahogyan Kijev után Kubában is összefutottunk, túl kicsi a világ ahhoz, hogy mi ne találkozzunk még egyszer. És látod, igazam lett! - Mosolyodok el az utolsó szóra és kicsit lesütöm a szemeimet. Hazudni megtanítottak, mint a vízfolyás úgy ment, szemrebbenés nélkül, de az igazat mondani valaki szemébe sokkal nehezebb. -Viszont igazad van, nem szeretem a nagy közönséget, és szerintem négyszemközt kicsit bővebben is ki tudnánk fejteni néhány dolgot!- S bár épp a szél elől menekültem be a kocsmába, Stevennel már sokkal barátságosabbnak látszott az idő, valamint a koktél is pont a végét járta, így gyorsan kiittam az utolsó kortyot, és el is kezdtem visszatekerni a nyakam köré a vastag kötött sálat.
– Az ember abból él, ami jut neki – mondom. Bár azt inkább nem említem meg, hogy én magam azért elég nagy lábon élek. Igaz, nem erre utaltam, de ki tudja, mit gondolna rólam. Régebben mindig megvetettem a pénzt. és lássanak csodát, harminc év múlva itt ücsörgök, masszívan kitömve. Merje bárki azt mondani, hogy a sorsnak nincs humorérzéke. Csak azért az elmúlt percek után befoghatná a kis fickó, mert kezdek megszakadni a röhögéstől. Na jó, nem is. – Láttam pár hirdetést, gondoltam, hogy kibérelem az egyiket. Pár óra múlva találkozóm is van egy bizonyos Shane Grandmore nevű fickóval. Az ő hirdetése egészen tetszett – mondom. Nem tudom, mit érezzek azzal kapcsolatban, hogy ennyire gyorsan felajánlja a segítségét. Egyrészt, kifejezetten szeretnék együtt lenni vele, másrészt viszont nem tudom, mennyire merjem közel engedni magamhoz újra. Hagyjam, hadd váljon a mindennapjaim részévé? Igen ám, de mi történik, ha megint eltűnik? vagy ha külön helyre helyeznek bennünket? Végül aztán beletörődök abba a ténybe, hogy úgysem tudom visszautasítani. Nem vinne rá a lélek. – Szívesen veszem a segítséged. Hallgatom, amit mondd és közben bólogatok. Igen, igaza van. A mi múltunkat figyelembe véve nehéz lett volna írnia, utána meg… Mégis szívesen olvastam volna a levelét, és megnyugodtam volna. Az elmúlt években nem tettem mást, mint próbáltam túllépni rajta. Meg próbáltam embert nevelni Ashley-ből. Életem két nő körül forgott, és szerintem vannak férfiak, akik ezt jó néven is vennék. Ja, csak az egyikük egészen pár perccel ezelőttig halottnak számított, a másik meg még tizennyolc sincs, így meg máris érdekesebb a leányzó fekvése. – Jobban meg kell izzadnia azoknak, akik távol akarnak tartani minket egymástól – vigyorodtam el. Hát igen, ez így van. Amikor azt mondja, hogy menjünk fölállok és magamra kanyarítom a kabátot, aztán, ha hagyja, akkor rá is fölsegítem. Azért a régi lovagiasságom nem veszett ám ki belőlem. Na jó, azért nem pallossal rohangálok körbe-körbe, de ki tudja, talán annak is eljön majd az ideje. – Nem kell félni a tömegtől – mosolyodtam el közben a szavaim. – Bár igaz, régi munkánkban utáltuk. Az újban viszont inkább áldás. Nincs olyan őrült kutyus, amelyik egy kocsmában lépne akcióba. – A többi ember miatt utalgatok és ködösítek, de remélem így is megérti, hogy a farkasokra céloztam. – De igazad van, négyszemközt jobb lesz megbeszélni mindezt. Merre szeretnél menni?
-Igen-igen.- Helyeslek csak bólogatva, de már egészen máson jár az agyam. Nem sok dolog van, amit nem tudok elviselni, de az egyik ilyen a bizonytalanság. Még azt is jobban bírom, ha valaki egy hatalmas baromságot állít, de holtbiztosan, viszont ha nem képes dönteni, abban a pillanatban elvágta magát nálam. Azt hiszem ezt pontosan tudta mindenki, aki alám volt beosztva anno, mert így visszagondolva, sosem kaptam olyan választ, hogy "nemtudom". Viszont amikor a saját kérdésemre kell saját magamnak efféle választ adjak, na akkor van csak igazán baj. Most pedig sajnos ez volt. Fogalmam sem volt mit akarok Steven-től, nem tudom, hogy ugyan az az ember-e akit szerettem, vagy megváltozott, hogy egyáltalán szeretem-e őt, vagy sem. Már azt sem igazán értettem, hogy miért jöttem ide hozzá, de tuti jó okom volt rá, mert akkor még biztos voltam magamban. És sajnos ez már túl sok kizárólag nemtudommal megválaszolható kérdés ahhoz, hogy az agyam továbbra is vezető szerepet töltsön be. Tehát logika ki, ösztönök be, lesz ami lesz. A mindegy, és a majd elválik még mindig jobb, mint egy helyben toporogni a nemtudomokkal. -Na, akkor majd ha sikerül találj házat, szólj, és megyek. Egyelőre nagyon ráérősek a napjaim.- Éreztem Steve hangján, hogy nem igazán tudja, hogyan reagáljon a segítségemre, bár őszintén nem csodálom, mert tényleg kicsit túl hirtelen jött, de egy vadidegen embernek is ugyanígy felajánlottam volna, mert egyszerűen ilyen vagyok. Néha talán túlzottan közvetlen is, de vele szemben miért kéne ennek változnia? -Igaz!- nevemtem el magam, a kijelentsésén -Eddig csak egy 16-os golyónak sikerült.- Miután befejeztem a mondatot, felállok, és hagyom, hogy felsegítse a kabátom. Azt hiszem, túlzottan elkényeztetett anno, mert szinte természetesnek vettem tőle. -Köszönöm!- Tekintek Rá egy könnyed mosollyal, és halk léptekkel el is indulok az asztaltól. -Nem is a kutyusokkal van baj, azokat egyenesen imádom, csak szimplán nincs túl sok hangulatom most ehhez.- Más az, amikor egyedül van az ember, egy teli kocsmában és más, ha már van mellette valaki. Amíg egymagadban ülsz, ki tudod zárni a külvilágot, de az, hogy kizárólag egy embert mégis beengedj, lehetetlen. Akkor már muszáj tudomást vegyél a körülötted lévő összes többi emberről, és Daniel miatt ez még annyira nem megy. -Steve, két hete érkeztem, miután kapásból elutaztam Dan-hez Ukrajnába. Szerinted van bármiféle fogalmam is arról, merre lehet menni?- Kérdezem viccesen csipkelődve mit sem törődve az előbbi mélabús gondolataimmal. Mindig is tudtam elvágólagosan váltani a hangulataimat, ebben kifejezetten profi voltam. Közben elsétálok a bár mellett, elegánsan biccentek a pultosnak búcsúzásul, és amint kilépek az ajtón kérdő tekintetem Steven-re függesztem, és szinte a szemeimbe van írva, hogy "na most merre?".
– És látod, annak a golyónak sem sokáig – felelem, és kicsit felnevetek. Nem sokáig, éppen csak egy rövidet, és az is gyorsan elhal. Hát igen, ez nem az én szokásaim egyike, és valószínűleg nem is lesz az egyhamar. Vele sokat nevettem régen. Ashley is képes kihozni belőlem ezt a dolgot, de csak ők ketten. Másoknak csak mosolygok, és imádkozom, hogy hagyjanak nyugtom a marhaságukkal. A nevetés nem az én világom. Szomorú, de nem az. – Majd csak feladják a próbálkozást. Ha meg nem… Mindig megtalállak. Ahogy te is engem, ez alkalommal. Kubában is összefutottunk, és Kijevnek is volt egy erős sorsszerűsége. Véletlenek nincsenek, Kat. Mondja ezt egy író. Hát igen, szakmai ártalom, hogy higgyek ebben. Minden egyes szereplőmnek megtervezem a sorsát, és ha a regényben valami véletlennek is tűnik, a mögött is ott van a kezem. Emögött talán valaki más keze van, vagy talán egy felsőbb hatalomé. nem tudom, de bárki „írta” is a mi történetünket, annak nagyon hálás vagyok. Nélküle csak félember voltam. Na jó, kicsit keveset. De egynegyedet megítélek annak az őrült lánynak, elvégre nélküle már régen megőrültem volna. – Szívesen. És megértelek – mondom, és kinyitom neki az ajtót. – A legtöbb esetben én inkább elvonulok a saját kis privát magányomba. Azt hiszem a korral jött az unalmasság is. Bólintok, amikor elmondja, hogy elment Ukrajnába. Érthető, hogy meglátogatta a testvérét. Hiába vagyunk titkosan működő szervezet, azért jó néha tartani a kapcsolatot a régi családtagokkal. Az enyémek már nem élnek, de mégis én vagyok erre az élő példa. Elvégre úgy szeretem Ashleyt mintha a tulajdon lányom lenne. Sok jó percet szerzett már nekem az a kislány. És ki tudja, talán majd egy napon… Talán. Alig lépünk ki, átkarolom a derekát és magamhoz húzom. Ha nem húzódik el tőlem mosolyogva a szemébe nézek. Most érzem csak igazán, mennyire hiányzott nekem. – Soha ne csináljuk ezt újra, oké? – kérdezem, majd, ha eddig nem tolt el magától, megcsókolom. Túl régen nem tettem már. Harminc évnek azért nem kellene eltelnie két csók között.
-Hát azért a röpke harminc évet nem nevezném kevés időnek!- Húzom fel a szemöldökömet, de a mosolyom akaratlanul is szélesebbre húzódik, így nem igazán sikerült számonkérőre a mondat. Talán Steve nevetése, vagy az, hogy most teljes egészében láttam őt, egészen közel magam mellett ébresztett rá hirtelen arra, mennyire is hiányzott. Nem is csak mint férfi, hanem mint barát, akivel a legnagyobb őrültségeket követtük el. -Ha hiszel a Sors-ban, akkor tényleg nincsenek. De szerintem azért vannak, szerencsés és szerencsétlen véletlenek egyaránt, amit nem lehet befolyásolni, csak bízni kell bennük. Viszont remélhetőleg itt nyugisabb lesz minden. Eleve informátor vagyok, úgyhogy nem kell hadakozzak senkivel, tehát elméletileg egy jó darabig nem akarnak eltávolítani minket egymás közeléből. Főleg, hogy azt sem tudják, hogy egyáltalán ismerjük egymást.- S annyira jó érzéssel tölt el, hogy nem kell hozzátenni, amit eddig annyiszor, hogy "és ez jobb, ha így is maradna!" Amint kiértünk az ajtón, szinte tapinthatóan megváltozott a légkör köztünk. A nyílt utca ellenére sokkal inkább kettesben voltunk, mint a kocsmában, és ez a változás azt hiszem Steven-re nagyobb hatást gyakorolt, mint rám. Számomra fellélegzés volt a sok ember helyett egyetlen ismerős arcra koncentrálni, viszont részéről nem volt megszokott, hogy a csipkelődő megjegyzésemet szó nélkül hagyja. De szerencsére nem hagyott sok időt, hogy ezen gondolkozzak, mert szorosan magához húzott, én pedig még ha akartam volna sem tudtam volna tenni ez ellen. Őszintén szólva nem is akartam. A mosolya, az érintése, az illata, minden egyszerre felszínre hozta bennem a régi érzelmeket, és egyszerre tört rám az a hiányérzet, amit 30 év alatt sikerült elfojtsak magamban. Karjaim ösztönszerűen kulcsolódnak össze a nyaka körül, és zöldes íriszeim megtalálják az övéit. Szinte alig hallom amit mondd, mert csak az számít, hogy itt van, a karjaiban tart, és az ég világon bármit csinálhat addig, amíg el nem enged. S harminc év után újra érzem ajkait az enyéimen, pont ugyan annyi szenvedéllyel, mint anno, amikor megismerkedtünk. -Soha...- Húzódom el tőle egy pillanatra, csak hogy megnyugtassam, de egyből folytatom is a csókot. Nem tudom, hogy okos dolog-e ez, de az agyam már régen kikapcsolt, maximum holnap fog újra működni és akkor majd végiggondolom mindezt, s kivételesen bőven lesz időnk megbeszélni mindent. Viszont nem kéne tovább az ajtó előtt álldogálni, így bal kezemmel végigsimítom a nyakát, megkeresem a kezét, és szelíden megragadom. -Gyere, sétáljunk inkább picit.- Kacsintok rá, és véletlenszerűen az egyik irányba húzom, de nem engedem el a kezét. Kell a közelsége...túl sokat volt távol, hogy ezzel az egyetlen csókkal beérjem.
Kezdőlap
