A kocsi motorját leállítom az Orfeum előtt. Persze, hogy a sajtommal megyek ha már kaptam. Még jó, hogy nem kértem mikor Castor felajánlotta, mert most lenne kettő és az egyiket elkéne adnom. Kár lenne egy ilyen modellt porosodni hagyni. A lényeg azonban az, hogy megérkeztem, így a telefonomat veszem a kezembe s pötyögni kezdek rajta.:
„ Itt vagyok. Kint várlak, jah és hoz nekem létszíves a limonádét, ha nem telik Corvinnak papír pohárra, akkor majd beviszed, ha mész vissza Várlak."
Valamiért megkívántam és ha már úgy is egy ilyen helyen melozik, akkor gondolom nem lehet nagy kérés egy pohár limo vagy igen? Mindjárt kiderül kapok e vagy sem. A következő dolog amit megteszek a telefonnal, hogy beütök egy számot és foglalok egy asztalt. Természetesen csendes helyen kérem, mert még se hallgatózón már a jó nép. Ez is meg van. A telefonomat elteszem és a lejátszóra lesek, mert szól belőle a zene. Soha nem szeretem a rádiót, de most valamiért még is ehhez van kedvem. Dobolok egy darabig a kormányon, majd a pénztárcámat veszem elő. Kinyitom a bőrkötést s az ultrahangos képet bámulom egy darabig. Azt melyet legutoljára kaptam tőle. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy apa leszek. Azt meg végkép nem tudom, hogy ez mivel jár. Ennyi év alatt egyszer sem voltam ilyen helyzetben. Soha nem vágytam egy kölyökre, mert még mindig azt gondolom, hogy nem lennék jó apja. Ezért nem is haraptam be senkit, sőt ember gyereket sem akartam, de ki tudta, hogy egy alkalom után bekötök? Eszembe nem jutott, hogy termékeny lehet. A nőstények nem az, így soha nem olt szükség védekezésre. Most meg már teljesen mindegy, de a későbbiekben erre azért figyelni fogok, mert nem akarok egy egész foci csapatott. A kezemet végig húzom egyszer a képen. A fene sem gondolta, hogy már most megszeretem ezt az ízét. Talán csak a tudat miatt van, hogy az enyém és a érem. Nem a farkasomé, hanem az emberi felemé és ha nagyon őszinte akarok lenni ennek örülök. Eddig más volt az értékrendem, hiszen farkasként mozogtam, éltem, gondolkodtam emberi testben. Most pedig a másik felem is teret nyert magának. Vajon mennyire fog rám hasonlítani? Gondolom semennyire, mert igazából ennyi év elteltével csak a farkasom munkálkodik bennem.... illetve ezt gondoltam sokáig, de be kell látnom, hogy lassan de biztosan az emberi felem is kezd vissza térni, hogy ez jó vagy rossz azt még nem tudom. Ismét a kijárt felé pillantok s már jön. Gyújtásba teszem a csokit s amint beszáll már is tolatok, hogy indulni tudjuk. A kezemet a combjára teszem s fél oldalasan pillantok rá, amint egyenesbe érünk. - Foglaltam egy asztalt. Kösz a limonádét. Kiveszed belőle a szívó szálat? Mosolygok, de hogy ezt mennyire látja azt nem tudom. Ha kivette, akkor inni kezdek. Megy vezetés közben és nem fogom magamat leönteni... Egy férfi lép az útra s kénytelen vagyok félrerántani a kormányt ha nem akarom elütni mint egy bábut. Ennyit arról, hogy nem öntöm le magamat. A pohár fele rám ömlött, a máikat már megittam. - Az a jó büdös... idióták az emberek! Megakar halni ez a szerencsétlen? Jól vagy? Sanditok rá és remélem bekötötte magát, mert ha nem akkor valószínűleg felkenődött az ajtóra. A hasát pedig nem lenne szerencsés megütni, még a végén baja lesz a gyereknek. A poharat leteszem a váltó mellé, ahol ki van alakítva a helye. Ha minden renden, akkor nem fogok megállni s a kezem ismét vissza csusszan a lábára. A cél az étterem, így csak ott állítom le a motort. Persze ha nincs jól, akkor képes lennék az út közepén is megállni és ezt is fogom tenni.
*Amint megjött a beleegyező üzenet, vigyorogva raktam zsebre a telefonom. Válaszolhattam volna, de minek? Inkább intéztem a srácokat, hogy minél hamarabb elmehessek és ne is várassam meg sokáig őket. Azonban míg én eligazítottam az anyag mentése folyamatban volt a külső vinyómra. Szóval azt az irodában hagytam addig, míg intézkedtem, természetesen kulcsra zárva. Az eligazítás sem egy egyszerű menet volt, de végeztem és épp a cuccaim pakoltam össze mikor megjött az üzenet.
" Nem kapsz... Megyek"
Válaszoltam egyszerűen, de azért kiszóltam, hogy egy limonádé rendel, de félliteres pohárban. Magamra kaptam a pulcsim is, ami alatt egy egyszerű felső volt és természetesen farmer. Corvin már nem a külsőmért tartott, annak ellenére, hogy azért igyekeztem mindig oda figyelni továbbra is a megjelenésemre, mégha már nem is takargattam az állapotom. A limonádét felmarkolva indultam meg kifelé a vállamon a táskámmal és ahogy megláttam az autót máris szélesen vigyorogva lépdeltem felé, természetesen magassarkúban. Ott még nem tartok, hogy ne tudjak benne menni és remélem nem is fogok. * - Halihó... jó látni. - hajoltam át egy pusziért - Eh, megmondtam, hogy nem kapsz. Különben meg itt papírpoharat nem fogsz látni, ahogy műanyagot sem. Az kéne még! Meg is enne Corvin reggelire. Nem egy... Gyors büfé. * Közben a keze megérkezett a combomra és hangom elhalt egy pillanatra. De csupán csak egy pillanat volt, még mielőtt befejeztem volna a mondatot. Ebben a pillanatban viszont, bár a hangom nem tükrözte, arcom megrándult és a tekintetemen is végig futott a fájdalom apró szikrái. De nem szóltam, tudtam, hogy kapok a fejemre. Így csak merő véletlenségből helyezkedtem úgy, hogy ne az alig két-három napos sebem taperolja, amiben még benne volt a varrat. De persze közben kivettem a szívószálat és átnyújtottam neki. Öv? Na azt nem. Nincs azaz isten! Inkább haljak meg.* - Szóval... hogyhogy eljöhettél a Hotelből? Milyen napod... * Kezdtem el kérdezősködni, de alighogy elindultunk, hiba csúszott a gépezetbe. Pontosabban egy ember az útra én meg felkenődtem az ajtóra. Ámbár egyik kezemmel megtámaszkodtam a műszerfalon, de ez csak arra volt elég, hogy előre semmiképp se dőljek, vagy esek. Azonban ez volt az a pont, mikor... hát ha előbb szikrák suhantak át a tekintetemen, akkor most sötét volt mert bizony csillagokat láttam a végig szánkózott fájdalomtól mely egyenesen a gerincemig hatolt. Ez a művelet amúgy a kicsinek sem tetszett lévén, hogy mozogni kezdet.* - Az istenbe is... vacsorázni szeretnék eljutni és nem a kórházba megint. Utálom az Audid... akárhányszor ülök bele, mindig van valami... * Csattantam fel, mely pusztán azért volt, hogy a fájdalmam valahogy kiengedjem. Ámbár hangom inkább ideges, mintsem fájdalom ittas. Azt maximum a tekintetemből láthatta. Ha csak nem engedte le a pajzsát, mert akkor bizony töményen érezhette is. De ideges is pusztán csak azért voltam, mert tudtam, hogy pajzs nélkül is kiszúrja. Ismer. Ez áldás, de jelenleg átok. De aztán csak a kiengedett hajamba túrtam a jó kezemmel és mélyen imádkoztam, hogy csak fel ne szakadjon a még frissnek számító seb. Ragtapasz, tőrök, keksz, külső vinyó van a táskámban. De tű meg cérna... na az nincs és épp a kocsi alap elsősegély dobozában sincs. De nem is kaptam a karomhoz, vagy húztam fel a felsőm, hogy megnézzem.* - Bocsánat... ma kissé zabos vagyok és nem volt... kellemes. Mehetünk... csak óvatosan vezess kérlek. - szusszantam egyet - Szóval... ott tartottam, hogy milyen napod volt. Az enyém káosz, csak mint mindig... szóval semmi újdonság. Azon kívül, hogy Lynet cseszeget, hogy keressek egy helyi orvost vagy költözzek Londonba... * Osztottam meg a lényeget. Az, hogy mi van az üzlettel, az nem tartozik rá. Ahogy az sem, hogy miért vagyok bent többet mostanában, mint amit egyébként szoktam. Egyrészt Ő nem jöhetett el a Hotelből, másrészt nem neki fogom elecsetelni Corvin üzleti szarjait, amit épp helyre igyekszem hozni. Ámbár tény, hogy a napi programom a következőből állt; Reggel 8-10-ig az Arms Trade ügyeit intéztem. Utána mentem a hivatalos helyekre, aztán az Orfeumba délután, ott "lébecoltam" és valamikor 4-5 fele haza estem, hogy aludjak egy kicsit. A kajákat meg menet közben elintéztem. Viszont amire kellett, arra szakítottam időt.* - De találtam... ma beszéltem Dr. Annabelles Evanssal és vállalta. Szóval Ő az új orvosom és még csak repkedni sem kell, elköltöznöm sem. Egész kedves nő... szóval nagy baj nem lehet. Legalábbis mikor kezet fogott velem, nem akartam belé vágni a tőröm. Ez már... jó pont? * Tereltem én a témát és beszéltem is, mint akinek kötelező. De ha megnézem az volt. Inkább ez, minthogy rákérdezzen a korábbi dologra.*
Én is közelebb hajolok, ahogy kapjak egy puszit. A szavaira pedig elmosolyodom. Hát pedig simán kezdhetett volna egy gyors büfével, azt talán, képes lenne egyedül is elvinni. Nem azért jöttem, hogy a szamárról vagy annak üzletén járjon a kobakomba, bár tény, előttem van a kép, ahogy a fülek rajta vannak. Rögvest egy mosoly költözik az arcomra a kép láttán. A limot elveszem s gondolkodás nélkül kezdem magamba tölteni, szomjas vagyok. - A kocsival semmi baj nincs, ettől független utálhatod, de ne sértegesd a járgányom. Jegyzem meg s közben vissza teszem a kocsit egyenesben. Rá pillantok s látom, hogy nem kapcsolta be az övet. Végül is az csak dísz ügye? Még én is beszoktam, pedig aztán nem vagyok törékeny. Látom a fájdalmat a szemében s kérdőn emelkedik meg a szemöldököm. Ennyire azért, nem lehetett vészes. A kérdést pedig feltettem anélkül, hogy szavakba kellene öntenem. Azt én is látom, hogy zabos, de mivel azt mondja jól van hiszek neki. Miközben beszél az oromba költözik egy illat. Nem ez most nem a liliom, teljesen más. Jól ismerem, sőt mi több.... a farkasom azonnal vibrálni kezd bennem s mint valami füst, úgy burjánzik el bennem az illet. A nyálam is összefolyik s szinte érzem a nyelvemen az ízét, melyre vágyom már egy ideje, de nem fogok kérni, csak a gyerek miatt. Hű, akkor ez most azt jelenti, hogy elvetélt vagy ennyi hetesen ere már nincs esély? Fogalmam sincs, tök nem vagyok jártas a témában még egy kicsit sem. Csak annyit tudok, erről az állapotról amennyit megoszt velem. Fokozatosan fékezek le, mert meg fogunk állni. - Csak 1 órára jöhettem el a hotelből, egyedül. Amint a kocsi megáll végig nézek a ruháján, de nyoma nincs a vérzésnek még. Viszont tisztán érzem az illatát, tehát valahol vérzik. Miközben beszél kikapcsolom a biztonsági övet s felé fordulok fél oldalasan. Tök leszarom, hogy az út közepén álltam meg a kocsival. Már szóra nyitnám a számat, mikor meghallom Bells nevét. Most meglepetten kerekednek ki a szemeim. Nem lehet még egy orvos ezzel a névvel a városban, úgy hogy én erről nem tudok. - Bells az új orvosod? Persze, hogy nem akartad, mert farkas ő is, nem érezted? Ráadásul a falkám tagja bónusznak. Mázli, hogy nem egy hegyihez mentél. Jelentem ki komolyan, mert akkor lenne csak igazán baj. Mondjuk nem engedném, hogy oda járjon, még csak az kéne. Amúgy sem kell nekik tudni, hogy egy ember a párom, mert a végén ellenem fordítják, mármint felhasználják vagy megölik vagy a tököm tudja mit csinálnak. Ennél van fontosabb is jelenleg. - Hol vérzel? Érzem az illatát, csak még a nyomát nem látom. Ismét végig járatom rajta a tekintetem, de még nincs nyoma a ruháján. Súlyos nem lehet, mert annak ár nyoma lenne. Talán megkarcolódott a keze, ezért nyújtom felé az enyémet, hogy szemügyre vehessem, közben az érzékeim jeleznek, hogy nem ott kell keresni, ezért a kezem vissza is húzom s egyenesen a lábára nézek. Hogy lehet ott a forrás? Ráadásul amelyik közel esik hozzám. Összeráncolom a homlokom egy pillanatra, majd a szemeibe nézek. Ugye nem? Mond hogy nem!
*Csak a szemeim forgattam arra, hogy kiosztott a kocsi miatt. Vagyis azért mert elmondtam a véleményem ami egész jól fedi a valóságot. Nem igazán ültem még a kocsijába úgy, hogy nem lett volna bajom. Az már mellékes, hogy ez vagy a korábbi. De mindegy is, biztos nem ezért fogok összeveszni vele és Ő is tudja, hogy igazam van. Legelőször a kezem volt felvágva, a következő alkalommal eltörte a karjaim, most meg ez... és körülbelül ennyiszer is ültem a kocsijában mivel van sajátom és az övét is ellopták, szóval ez van. A felvont szemöldökére csak elütve a dolgot feleltem, hogy jól vagyok. Nem hazudtam, tényleg nem esett bajom. Csak fájt, a korábbi sebek miatt. Viszont én beszélek, vagyis érdeklődöm. Ő meg lassít, a semmi közepén. Pontosabban az út közepén, mondjuk nem tudom hova megyünk kajálni, de ide biztos nem. Lévén, hogy ahogy szét néztem nem volt még csak egy gyors büfé sem. * - Akkor miért álltál meg? * Vontam fel a szemöldököm, mert nem értettem, hogy mi baja van, ami erre ösztökélte. Ám tekintetem az övén csimpaszkodott. Hát na... volt amivel sosem bírtam betelni. De volt valami baja... az előbb akár mi is történt még a hátamon is felállt a szőr és éreztem, hogy az inger erősebb lesz mely mindig jelezte, hogy farkas van a közelemben. Viszont mikor az orvosra felel, csak sóhajtok egyet.* - Még sem volt okos választás. A FALKÁD tagja... bármi megtörténhet és már bocs, de egy pártatlant szerettem volna, még mielőtt a kicsinek valami baja esik szülés után vagy nekem. * Ó nem, nem a nő ellen szólt. Azonban ne felejtsük el, hogy bizony az Alfa inkább látna holtan mintsem élve. A parancs pedig, parancs. Ezt magam is tudtam és Balázstól is hallottam már párszor.* - De nem... nem vettem észre. Ma nem voltam jól egész nap, az orvoshoz is csak azért mentem el, mert muszáj volt elintézni. Fáradt vagyok és ilyenkor figyelmetlen, ezért nem járok sehova ilyen alkalmakkor, csak dolgozni. Ott tudom, hogy biztonságban vagyok. * Tele van biztonsági őrökkel, kamerákkal és Corvin is bent van, már amikor. Szóval azt hiszem, hogy baj ott érhet a legkevésbé. Mégha erre rá is cáfol az, hogy nem rég égett a hely.* - Megpróbálok keresni másik orvost... * Nem kérdés volt. Kijelentés. Még ha kissé fáradt is és a hátam közepére sem kívántam a dolgot. Szaladgálok én eleget a két üzlet miatt, nem kell még az is, hogy magam miatt is kelljen. Meg egy frászt... de inkább rohangáljak, minthogy "véletlen" baleset történjen szülés közben, legyen szó akár rólam, akár a gyerekről. Balázs meg tudja, hogy semmi bajom a falkával, a farkasokkal de jobb óvatosnak lenni, mintsem, hogy bármi történjen, ami már akkor visszafordíthatatlan. Bár gyanítom, hogy nem fog tetszeni neki a feltételezésem, de ez van. Az ördög nem alszik, azért karikás a szeme. Viszont mikor megjegyzi, hogy vérzem először csak összevonom a szemöldököm, hisz nem sérültem meg most, mégis miért véreznék. Már nyitom is szóra a szám, hogy erre rácáfoljak mikor eszembe jut, hogy nem rég paszirozódtam fel az ajtóra és amellett, hogy kurvára fájt, lazán felszakadhatott a varrat is. De akkor Corvin szar munkát végzett. Szabad kezem már nyúl is a pulcsim bő ujjába, hogy leellenőrizzem, anélkül, hogy felhúznám és látható lenne. De nem, a varrat nem szakadt fel és ahogy kihúzom a kezem, az ujjaim sem véresek, szóval nem a karom az. A vállamon csak felületi vágás van, az már sebes szóval az sem lehet. Látom a kezét, ám eszemben sincs az enyém nyújtani, lévén, hogy leellenőriztem én magamnak. A tekintete viszont beszédes... a combom. Basszus... na ezt sem magyarázom ki, annyival, hogy elvágtam szendvics csinálás közben. Látom reménykedő tekintetét de a sajátom egy pillanatra lesütöm, de aztán vissza emelem az övébe és csak halványan ingatom meg a fejem. Nem, nem tudom megnyugtatni. Bár gőzöm sincs, hogy mire gondolt vagy mit lát a seb mögé. * - Mondanám, hogy sajnálom... de kicsit sem. Muszáj volt, különben már az idegosztályra jöhetnél értem, ha beengednek. Mióta itt vagyok nem harcoltam, Leoval vívtam egyet de már Ő sincs. Viszont a gondok, a feszültség viszont a fejemre nőt, a nem alvásomról nem is beszélve. Valahogy ki kellett engednem, az ösztöneimről nem is beszélve. Nem hiszem, hogy nyugtat, de; Biztonságban voltam, voltunk. * Ez az egyetlen mentségem. Hogy nem ész nélkül egy vad idegennel álltam le és provokáltam ki. Hanem biztonságos körülmények között higgadtam le. Akár tetszik, akár nem... ezzel sajnos kénytelen megbarátkozni. Azért mert CSAK egy ember vagyok, még nekem is vannak szükségleteim. Ez olyan mint nekik a Telihold... csak nálam sűrűbben bukkan elő. Nem tudtam, hogy mennyire akad ki. De a legrosszabbra számítok mindig. Nála sincs másképp, azon kívül, hogy viszonylag biztonságban érzem magam mellette. Ám ez még nem véd Tőle. Hangomban szemernyi megbánás sincs, ahogy bennem sem.*
A kérdését figyelmen kívül hagyom, mert először elmondom amit szeretnék, majd utána jöhet az a rész, hogy miért is álltam meg, mert bizony mindennek oka van, ahogy annak is, hogy a farkasom vibrálni kezdet a számára igen csak ínycsiklandó illatra. Ösztön lény, ezért teljesen érhető, hogy nem csak érezni,d e ízlelni is szeretné és hogy őszinte legyek, már elég régen vittem el vadászni. Az emberi koszt pedig nem éppen olyan amivel sokáig el van. Nem kéne hanyagolnom ezt én is tudom, de annyi minden történt és annyi mindenen mentem keresztül, hogy pont az volt a legkisebb gondom, hogy szabadon eresszem. Most már érzem, hogy sürgetőbb a dolog. A szavaival, hát hm, az egyik felem egyet ért a másik viszont nem. Valahol megértem a kételyeit a falkám miatt, azonban velük élek már jó ideje van akivel több mint száz éve, így teljesen biztonságosnak érzem, gondolom, tapasztalom a falkámat. Persze ezzel szembe ott van az, hogy ember és nem tudom, hogy mit akar tőle a falka. - Nem örülök, de támogatlak ebben a döntésben. Ha pártatlant szeretnél, akkor keres egy embert a városban, biztosan van jó orvos. Nekem fogalmam sincs, igazából, de majd megkérdezem Bells-t tud e ajánlani egyet. Még is csak olyan helyen melózik, ahol akad szép számmal ember. Harag nincs bennem ez miatt, mert valahol megértem. Lapozhatunk. - Ott? Nem régen porig égett a hely. Jegyzem meg komolyan, s bár dolgoznak, hogy a hibákat kiküszöböljék, de biztonságban azért még nincs legalább is száz százalékig. Nem áll szándékomban vitatkozni és tényleg van ennél fontosabb dolog is jelen pillanatban, hiszen vérzik. Azt pedig kezelni kell vagy elállítani, bár súlyosnak nem mondható. Figyelem, ahogy a pulcsi alá nyúl, s most már biztos vagyok abban, hogy nem értem mi van. Nem vagyok hülye én sem. Tippem pedig akad, mert csak azért nyúlt oda elsőnek, mert ott valami s seb van a testén. Azonban a „friss” szag nem onnan jön s nem lennék jó farkas, ha nem szagolnám ki a forrást. Főleg úgy, hogy a farkasom rá van izgulva a vérére. Látom ahogy lesüti a szemét s ez csak egyet jelent. Az arcomon egyet egy izom csoport rándul meg, de hiába érzem és sejtem a remény apró szikrája ott van az íriszemben. Feleslegesen! Nem sajnálja? Régen harcolt? Nem alszik? Ki kellett engedni? Biztonságba.... ez a szó ami kicsapja a biztosítékot jelen pillanatban. Az meg csak közre játszik, hogy valami balfasz éppen dudál, amiért az út közepén vagyok. - Biztonságban úgy, hogy több helyen is sérülés ért? Ez most komoly? Hülyének nézel vagy mi? Ezek szaladnak ki első körben a számon és nem mondom, hogy kevés erő kell ahhoz, hogy vissza fogjam magamat és ne ordítsam le a haját a fejéről, Csak a gyerek miatt, mert még a végén süket lenne szegény gyerekem! Az út felé fordulok, de nem túl nyugodtan és finoman. Mind a két kezem a kormányon végzi egy hangos puffanással, de nem lesz baja a kocsinak és a kezemnek sem. nem ütés, csak „simán” oda helyeztem. - Felelőtlen vagy és gondatlan! Mi van ha nem a combodba áll hanem a hasadban? A gyereknek annyi és neked is, mert ott helyben vérzel el, de tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz, azzal akivel akarsz. - Beindítom a kocsit és vezetni kezdek. - Sejtem, hogy kivel harcoltál, mert Leo nincs, másban pedig nem bízol, csak bennem és én ugye nem voltam ott, tehát marad a másik hím, de ha kezem közé kapom, kitekerem a nyakát... nem, nem akarom hallani, hogy ő nem tehet semmiről és stb, mert lófaszt nem tehet róla. Ha már neked nincs annyi eszed, legalább neki lehetne 154 évesen. Komolyan mondtam a szavaimat s ahogy ő sem én sem fogom megbánni azt ami kijött. Nem értem én sem őt, sem azt a nyavalyás farkast. Mintha direkt csinálná. hogy ne kedveljem. Felrobbanok itt helyben! Nem hagyok időt, hogy válaszoljon, mert most abszolút nem érdekel, mit akar mondani. - Csendben szeretnék oda érni, tehát, hogy gyengébbek is megértség nem vagyok kíváncsi arra amit mondani akarsz. Ha pedig ez nem tetszik akkor ki is szállhatsz és old meg magad projekt lesz, mert hiába féltelek és óvlak, te ezt nagy ívben leszarod. Kurvára nem egy csíkos gyereket akarok és amit az imént mondtál nem mentség, nekem is meg van és képzeld és sem tudom levezetni! baszki terhes vagy, az már nem érdekel, hogy mit csinálsz a testeddel, de a gyerekem életével nem játszhatsz, vagy ha még is, akkor mi a faszért hordod ki egyáltalán? Nem nézek rá csak az utat figyelem, s mivel nem voltunk messze a helytől ahova eredetileg indultunk, így meg is érkeztünk. A motort leállítom és rá pillantok, de tényleg csak egy pillanatra. - Vagy bejössz és csendben, mint egy normális pár, megvacsorázunk vagy haza mész... illetve ahova akarsz. Ezzel kiszállok, a kocsiból s még mindig nem várok szavakat vagy mondatokat tőle. Ha kiszáll, akkor a kocsit beriasztom, ha nem száll ki akkor kénytelen leszek kirángatni, de biztosan elhagyja az ülést. Ajánlatos lenne a saját lábán megtenni. Nem várom meg vagy nem nézek rá, csak bemegyek és kérem a foglalásomat. Az asztalhoz vezet a pincér s a nagy kérdés, hogy egyedül vagy vele fogok enni. Csak az egyik lepne meg nagyon, még pedig az, ha ezek után helyett foglalna velem szembe.
*Az orvosra csak bólintottam, de egyedül ezt a nőt ajánlották. Innentől kezdve meg... majd kiderül, ami nem ma lesz, szóval kár is a szóért tovább.* - Tudom. * De attól még nekem biztonságos volt, aztán ügye a biztonság is egyéni értelmezés kérdése. Kinek ez, kinek az... én tánc közben is képes voltam magam biztonságban érezni. Szóval ezen sem álltam le vitatkozni, pláne, hogy az otthonomban egyébként semmilyen rendszer nincs egy alap riasztón kívül és ott csak egyedül vagyok a fegyvereimmel. Az Orfeumban meg egy rakás farkassal és alkalmazottal. Szóval csak viszonyítás kérdése... Viszont jött az, amit reméltem, hogy nem derül ki... bár hiú ábránd volt, tekintve, hogy semmi baj nincs a szexuális életünkkel és én sem vagyok szende szűz, hogy féljek a világostól és minden áron sötétben akarjam. Bár úgy is lát... szóval felesleges lett volna még az is. Az első szavaira már nyitom is a szám, de csak folytatja... hát jó, akkor hallgassak megint. Hát hallgatok, hallgatom ahogy vádaskodik és minden egyes szóval csak kezd bennem felmenni a pumpa. Barna íriszeim fokozatosan sötétülnek el, huny ki belőle a csillogás melyet csak a jelenléte hívott bele és válik szinte matt feketévé, ahogy csak mereven nézek magam elé és igyekszem minden szavam lenyelni. Csendben szeretne oda érni, de azért végig pofázta az utat... azt a keveset ami volt belőle. " Vagy ahova akarsz" Nekem pedig nem is kellett több, de kipattantam a kocsiból, azonban az étterem helyett csak elé sétáltam, miközben Ő megindult, ha csak kiakart kerülni... nos az pech, de a karját megragadva rántottam egyet rajta, hogy jöjjön vissza és nem megy innen sehova. Ha nem, akkor csak belekezdtem.* - Na ide figyelj... nem tudom, hogy engem nézel ennyire bénának vagy Corvint szerencsétlennek, ami pech, tekintve, hogy Testőr volt, hogy képes vagy magad is elhinni azt, hogy az a vágás mehetett volna máshova is. De nem is érdekel. De továbbra sem vagyok a használati tárgyad és az alkalmazottad sem, hogy kussra ints. De mégis hogy a Pokolba képzelted azt, hogy én még be is fogom? A sértegetéseidről nem is beszélve... ne felejtsd el, hogy veled sem épp fegyvertelenül ismerkedtem meg és nem is dísznek hordom őket. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy most is legalább három van nálam de úgy meg végképp ne, mintha ezeket már nem mondtam volna! Nem csak Tiéd a gyerek, hanem enyém is. De én ne játszadozzak az életével... de az Alfád megteheti? Hm? S különben meg... sosem veszélyeztetném, tudom hol a határ és amint a közelébe értem le is álltam. Ahogy Duncan is. Azért mert nem kedveled én bízom benne, ha tetszik, ha nem. S felhívnám a figyelmed arra is, hogy nem épp azért szerettél belém mert normális vagyok. Ettől függetlenül még feltudom fogni, hogy mit mondasz... de mi lenne, ha csak egyszer... egyetlen egyszer megértenéd azt, amit én érzek vagy megpróbálnád az én oldalamról nézni? Ja nem lehet, mert az vagyok aki és ami... de akkor minek vagy velem BB? Sosem leszek kezes-lábas, sosem fogom befogni ha nem érzem azt, hogy én akarom. Mikor hazajöttél az Alfától... csendes voltam. Mert láttam, hogy baj van... de nem fogok kushadni azért mert rád jött az öt perc... Döntsd el, hogy mint nőt akarsz magad mellé, olyannak amilyen vagy egy díszt! Ha az utóbbi... nézz körül a nőstényeitek között. Arra lehet, hogy így megy mert hím vagy, erős meg a faszom tudja és pár évszázada még így ment. De nálam nem. Se most, se később... * Sosem mondtam még ki ennyire kerek perec, hogy felőlem fejre is állhat akkor sem fogom ezt elviselni és pláne nem pattogni, azért mert férfi. Hol nem szarom le? Szeretem, de nem a felmosó rongya vagyok. Sem neki, sem másnak. S vagy fogadjon el minden hibámmal, stiklijeimmel és baromságaimmal együtt, ahogy azt én is tettem vagy hagyjuk egymást, mielőtt még tönkre tesszük magunkat. Feketének ható íriszeimben nem volt semmi, csak az üres, kietlen mélység. Ha netalán leengedte a pajzsát érezhette a határozottságom, bár ez nem lehet neki újdonság. Azonban némi kételyt is, mely már hetekkel ezelőtt gyúlt és csak emészti magát azóta is. Nem felé, nem iránta hanem abban kételkedtem, hogy valóban azt szereti ami vagyok, amilyen vagyok vagy csak egy megálmodott másom; aki jó lesz MAJD ha megtöri. Úgy, amire sosem lesz példa, hamarabb nyíratom ki magam, mintsem ez megtörténjen. Elmondtam ha csak nem szállt vissza a kocsiba és hagyott is, viszont be nem engedtem. Nem fogok úgy vacsorázni mintha minden rendben lenne. Nincs. Bár nem kiabáltam. Az kiabál akinek a háza ég, az enyém meg nem ég. Remélem.*
Tényleg nincs kedvem végig hallgatni most, ezért ellépek mellette. Érzem, ahogy a keze utánam kap. A körme pedig a húsomba váj. Ha nem szeretném ennyire, akkor minden gond nélkül tépném ki a kezemet és nem sok erő kéne, de még sem teszem meg. Kifújtam a levegőt, de a farkasom továbbra is vibrált bennem. Ez már nem az a fajta, amit a vér iránt érzett. Legszívesebben kiszabadulna és ketté szedne valakit, szinte kapar belülről és ezt elég nehezen viselem. Vér, harag, éhség, őrlődés... igen csak felpezsdítette a bestiát. Nem szólók közben miközben beszél, legalább is megpróbálkozom vele. Corvint nem annak tartom, hanem inkább egy kellemetlen árnyéknak, mert állandóan belefolyik a dolgaimba, ami vele kapcsolatos. Hogy ezt mind a ketten, ő,vagy éppen a szeretett nő akarja, azt nem tudom, de nem is érdekel. Corvinnak tudnia kéne, hogy hol a területe. Az pedig nálam nem fér bele, hogy a vérét veszi bármilyen formában. Abszolút nem gondolom, hogy maradi lenne a felfogásom, de ha még is, akkor ez vagyok én. Tudom, hogy most is nála van, mert érzem az ezüst szagát. Ezt mondjuk nem tudom miért hozzá fel most, mert ha jól emlékszem erről nem volt szó. Valóban nem csak enyém a gyerek, de arra tesz tanúbizonyságot a játékával, hogy neki nem sokat jelent. Ha igen, akkor miért adja meg a lehetőségét annak, hogy baja legyen? Nem bírja ki kilenc tetves hónapig, hogy ne játsszon a játékszereivel? Amint az alfás részhez ér egy pillanatra megvillannak a szemeim s egy aprócska láng jelenik meg benne. - Az teljesen más, ő nem játszik, döntés elé kényszerít. A hangom nem a megszokott sokkal mélyebb mint szokott lenni. Ideges vagyok, feszült, éhes, és a farkasom szétkapar belülről. Teljesen mindegy, ez az én gondom mint mindig. A hangsúly azon van, hogy megnyugodjak. Nem tudom, miért hoz ki ilyen könnyen a sodromból, mikor más erre nem képes. Mindig nyugodt vagyok, bármilyen helyzetben és észérvek alapján döntök, válaszolok, vázolom fel a lehetőségeket, ez nála nem megy, de az okát ami napig nem tudom. A szememet forgatom meg, de ezzel egy időben mind a két tenyeremet összecsapom háromszor. Tapssal dicsérem meg, hogy le tud állni mikor a határ közelébe ér. Hozzak pezsgőt is? Valóban nem azért szerettem bele, mert átlagos, hanem mert különleges, de ez kissé eltörpül, mikor ilyeneket csinál. - Komolyan akkora áldozat lett volna megvárni, míg megszületik a gyerek? Kérdezek rá komolyan s az a láng mely korábban benne volt kihunyt. A hangom is magasabb, mint az előbb. Valóban értem mit miért tesz? Soha nem magyarázza el, csak csinálja, és ha ez nekem nem tetszik, akkor mindig ez van. Veszekedés és stb. - Mindig, hm, degradálod magad. Pedig szerintem nem úgy kezelek! Ez valahogy szinte mindig feljön témába, pedig azért, mert ember nem kevesebb, mint én. Legalább is eddig mindig ügyeltem rá, hogy ne érezze. Ennyire rosszul csinálom a dolgokat? Soha nem hoztam fel a faját és azt sem mondtam, hogy kevesebb csak azért mert ember. Minek vagyok vele?... az elég baj, ha nem tudja! - Rám jött az öt perc? Díszt? Nézek rá értetlenül. A hangom teljesen normalizálódott. Komolyan nem értem, hogy ezeket miért mondja. Lehet, hogy sértő voltam és az is lehet, hogy oda találtam be, ami fáj. - Nem tudom biztosan, mert a pajzsomat nem engedtem le és nem is fogom. – De akkor sem értem miért mondja ezt nekem. Nem nőként kezeltem eddig is? Nem rajongás van a szemembe minden egyes másodpercbe mikor ránézek? - Komolyan mondom, nem tudom, hogy mire gondolsz. Megbeszélem veled a dolgokat, társként kezelek. Igen, néha az kell nekem, hogy csendbe maradj, ezt már sokszor mondtam és abszolút nem veszed figyelembe. Te akkor milyen párként viselkedsz, vagy a Te országodba ez így megy? Jobb lenne ha eltörném megint valamidet, mert le kell vezetnem a dühömet? Ahelyett, hogy csendbe maradnál 10 percig, amíg megnyugszom? Nem fogod befogni vagy kussolni addig? Jó, rendben, én szóltam előre. Tárom szét mind a két kezemet jelezve, hogy nekem mindegy. A kezeit is törhetem, ha azt akarja. A kocsit kiriasztom, és az ajtót kinyitom, de nem szállok be, pusztán egy dobozt veszek ki belőle és meggyújtok, egy száll cigarettát. Nem sok hiányzik a dobozból, tehát vagy most vettem nem régen vagy nem sokat szívtam idáig belőle. Tudja, hogy nem erősítem, a dohányzok táborát, bár nem mondok neki semmit erről. - Azt hiszem valamiért nem értjük meg egymást. Ez nem most fogalmazódott meg a fejemben. Már egy ideje próbálok rájönni, hogy miért... Nem fejezem be a mondatott inkább a kocsinak döntöm az oldalamat s onnan figyelem. Ha még azon az oldalon van, akkor ott, ha már átjött ide, akkor meg itt. Kíváncsi vagyok erre mit fog mondani, hiszen tiszta sor, hogy valamiért nem tudunk dőlőre jutni egymással az utóbbi időben. Jó nem azt mondom, hogy minden nap veszekszünk, mert ez nem lenne igaz, de sűrűn, gondolom a ránk nehezedő nyomás is közre játszik.
- Nyilván ez sokkal jobb... Tudod, a játékban van élvezet és kockázat. * Már pedig játszani jó. De a gúny ott van a hangomban. S igen, észre vettem a hangjában, a szemében a változást. De istenem, sosem mondtam, hogy van életösztönöm. Bár ezt is tudja, az erdőben akaratom ellenére megmutattam neki. A tapsra csak oldalra biccentem a fejem, de tekintetem nem vonom el a másiktól.* - Szándékosan provokálsz? Ha igen, nem kell provokálnod csak menjünk csendesebb területre... * Bajt a hatóságokkal nem akartam, ám hangom ezúttal furcsán lágy és szinte már duruzsoló, mintha egy szerelmes suttogná ígéretét kedvese fülébe. Nos, szerelmes vagyok de nem épp hazug ígéreteket ejtettem el és nem is azt, hogy "szeretlek". Számomra a provokálása olyan volt, mintha két korty vizet vitt volna a sivatagi szomjazónak, vagy épp egy gyereknek adna nyalókát.* - Két opció volt... vagy kiengedem úgy, hogy biztonságban vagyok egy olyan emberrel aki nem finomkodik, de nem is árt többet mint ami szükséges vagy tovább fojtom a dolgot magamba és úgy, ott és olyankor bukik ki, amikor nem kéne. S kiskanállal sem kaparhatnál össze már. Nincs harmadik... tudom. De ha nem hiszed kérd le az orvosi aktám. Vagy lekérjem Én, hogy láthasd? *Ezen ne múljék a dolog, szívesen az orra alá dugom, hogy mi történt legutóbb mikor spontán bukott ki belőlem és elmesélem neki, hogy immár nem is tudom hanyadszor köszönhettem az életem Leonardnak. S kivételesen ez nem kötői túlzás, ha akkor nem kezd el keresni pusztán azért mert 3 perce késtem, akkor már elvágták volna a torkom.* - Nyilvánvalóan nem. De minden tettem és lépésem megkérdőjelezed ami emberi és nem a munkámmal kapcsolatos. Ne bízzak far... bennetek, ne bízzak senkiben. Mintha én ostoba lennék... vannak dolgok, amik... neked természetesek mert ebben nőttél fel. De nekem bicskanyitogatóak. *Szusszantam egyet s inkább kezdtem elkeseredett lenni mintsem dühös. Sőt, ami azt illeti...ez az érzés indaként kezdte el bekebelezni a dühöm. Érzékenyebb voltam, ez nekem is feltűnt mostanság. Pláne a Corvinnál tett látogatásom alkalmával. De csak folytatja...* - Nem tudsz bennem félelmet kelteni. Eltöröd, nagy kaland... az előző is meggyógyult úgy ahogy. * Vontam meg a vállaim nem törődöm mód mert tényleg nem érdekelt, ahogy kiriassza a kocsit csak oda lépkedek és neki támasztom a hátam és ezzel magam is. Fáradok és ez már inkább lelki mintsem fizikális. Hiányzott azaz ember akit megismertem és nem ez a széltől is óvó személy akivel most vagyok. Ez is Ő, el kell fogadnom. De nem megy azonnal...* - Tudom. A miért egyszerű... te állatként gondolkozol s bár sosem mondod a szemembe, de... gyengének tartasz a világodba. - emeltem rá az íriszeim. - Erről árulkodik minden tetted. Ami jogos... de nem bírok megbarátkozni azzal, hogy ez így van. Idő kell... a jelenlegi körülmények pedig nem segítenek. Nem magyarázkodom mert nem szoktam... de... * Elhallgatva túrtam a hajamba az ujjaimmal ahogy a tekintetem a tiszta égre emeltem. Le rít rólam, hogy valamit szeretnék és csak reméltem, hogy nem vág közbe hanem hagy egy pillanatnyi időt míg összeszedem a szavakat.* - " Jöjj az én világomba, láss az én szememmel, próbáld megérteni... Lásd ki vagyok, törj át a felszínen" Enged le kérlek... * Nyújtottam felé a kezem és nyilván nem a csillagokra gondoltam s az egyik kedvenc számomból idéztem neki, hogy elmondjam amit én magam nem tudtam szavakba formálni. Nem ért... ahogy én sem őt. De én közelebb tudom hozni. Ha bármi jelét kaptam annak, hogy megtette akkor csak lehunytam a szemem és felelevenítettem egy-két dolgot magamban, hogy érezze. Feldúlt vagyok és elveszett, nem találom a helyem s koncentrálni sem tudok. Mardos a tehetetlenség és hallom, ahogy dobolok a tollal az asztalon. Próbálom lenyelni, elfolytani, de nem megy az a valami csak mélyül bennem. Aztán pedig a harag, melytől megremegek és némi hitetlenkedéssel vegyül. Az úton is kattogok, gondolataim folytán szívem csak össze húzza valami keserűség. Hallom a penge csattanó hangjait, bennem pedig egy felszabadító érzés kél életre. Minden egyes csattanás, fémes hang olyan mintha mézt csöpögtetnének, vagy épp fényt gyújtanának abba a sötét kietlenségben. A fájdalom végig cikázik rajta, de mégis ezaz ami életre kelti bennem az örömöt, a megkönnyebbülést. Nem kell sok érzem és már sehol sem lesz a mélység mely bennem van. De még mennem kell... még nem állhatok meg, az nem én volnék és nem lehet. Tudom, hogy nem lehet. Mozdulataim ösztönösek, figyelmem megugrik ám a koncentráció már sokkal inkább van jelen. Még egy fájdalom és érzékeseim szinte táncolnak, érzem a vér fémeskés illatát és örömmel, boldogsággal, önbecsüléssel tölt el, hisz nem a sajátom. Pontosabban, nem csak az.
- Ezaz mikor engedek... érdekel, hogy mi van mikor nem teszem meg? * Pillantok rá, érdekel az arca, a tekintete, hogy mit vállt ki az amit az érzéseim útján mutattam. De nem mutatok többet, míg nem felel. Az nem ilyen, ez csak halvány mása annak ami lehetne.*
Hogy szándékosan provokálom e? Nem, pusztán hogy a fenébe, tudnám megdicsérni, amiért ilyen kis „ügyes.” Mi gond is lehetne? Harcol valakivel, szerez pár sebesülést és én maradjak csöndbe. Mert mi jogon szólók bele? Hát azon, hogy a párom és a gyerekem várja – még akkor is, ha közös - nekem igen is fontos, hogy egészségesen bújjon ki belőle, és ne legyen olyan, mint egy Magyar dinnye! Nincs nekem elég problémám még csinál is! Nők! Soha ne kezdjen velük a farkas… Nem hatnak meg a szavai és azt sem ahogy oldalra billenti a fejét. Ember létére is fura nem hogy nőként. Akiket ismerek és mezei emberek, azok nem harcolnak vagy ha igen, nem az adja meg nekik azt amire szükségük van. Farkaséknál ez teljesen normális, mert elég sokszor egy kis harccal szoktuk levezetni a feszkót, ha másképp nem megy. Nah de nála? Nem nézem le, vagy nem tartom kevesebbnek, csak azért, mert nem harapta be senki. Nehéz megértenem, ennyi az egész. A kérdésre a fejemmel nemet intek. nem érdekel a z orvosi aktája. Sejtem mennyi feljegyzés lehet benne. Nem tartom ostobának sem, csak sok dolog nekem valóban természetes, mert ebben nőttem fel, valóban, de miért baj, az, hogy próbálom dolgokra felhívni a figyelmét. A farkasok ezerszer rosszabbak mint bármi más, tudom, tapasztaltam és én is egy vagyok közülük, sok mindent tettem és valószínűleg fogok is még, abban a kis vagy nagy időben ami még előttem áll. Még egyszer sem mondta, hogy ki számára a bicskanyitogató dolgok, akkor meg honnan kéne tudom? Szándékosan nem olvasok belőle, ezzel is megadva neki a tiszteltet vagy folyamatosan könyvként kéne, hogy kezeljem? - Nem akarok én félelmet kelteni benned, azon már túl vagyunk és amúgy sem lehet. Vonom meg én is a vállamat, mert ezt már megpróbáltam és nem értem el sikert, szerencsémre. Olykor örülök, hogy ilyen, máskor átoknak érzem/gondolom. Szavait hallgatva gyújtok rá és szeretem, hogy ilyen kis okos. Persze, hogy nem mondom a szemébe, hogy valóban gyengének gondolom az én világomba, de próbálok arra is figyelni, hogy ezt ne is éreztessem. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy csak be kéne harapnom, mert akkor megkapná azt a plusz amiben teljes mértékben megtudok bízni és nem kéne ennyit aggódnom a holnapot… de még mindig nem jött meg az elhatározás bennem, hogy megtegyem. Nem azért, mert nem tartom rá érdemesnek, pusztán, hm. Nekem is nehéz megbarátkozni ezzel az egésszel, mert ha az Alfa gondolatival, akkor példálózni, akkor a nyakamba vettem a púpút. Nem mondta ki, de ismerem, tudom, hogy miként vélekedik/ gondolkodik. Azonban én még sem érzem ezt tehernek, csak nehéz na. Bármikor meghalhat és nem fog felgyógyulni egy súlyos érülésből mint én. Az elvesztése gondolatával pedig nem akarok megbarátkozni, így persze, hogy óvóm még a széltől is mint egy hímes tojás. Ráadásul olyan gyorsan történt minden. Még időm sem volt megszokni a dolgok, hogy velem van, már is terhes lesz, ami plusz egy aggódás, féltés és felelősség. Azt hittem, ha távol maradunk egy kicsit, könnyebb lesz, de nem, sőt még rosszabb volt. 22-es csapba vagy minden mondják. Nem tudom erre mit kéne felelnem, így nem mondok semmit, csak figyelem ahogy a hajába túr. Bele szívok egyet a csikkbe. Látom rajta, hogy valamit még szeretne ezért várok. Az meglep, hogy pont mutatni akar valamit és ilyenkor is sajnálom, hogy nem farkas, mert nem tudja képekben is megosztani az emlékeit, csak érzésekben. Ámbár azokban is kiválóan lehet olvasni. A kezemet felé nyújtom s amint a bőréhez érek egy bizsergés út végig rajtam. Apró kezét, pedig az enyémbe zárom. A pajzsomat leengedem s rengetek tódul a fejembe. Szagok és érzések. Nem kell sokáig kalandoznom ezek között, hogy rá tudjak hangolódni. Gyakorlat teszi a farkast. Érzek mindent amit ő is. Tehetetlenség, keserűség, harag és megannyi érzelem, mely keresztül fut rajta. Nem tart olyan sokáig, amíg elérkezünk a végére és hogy őszinte legyek ezeket sejtem/ tudom, hiszen volt már arra példa, hogy a véremet látta, érzékelte. Az öröm akkor is megvolt benne, mely átcsapott szexuális vággyá, de ez most nem ide tartozik. Ennek ellenére tud újat mutatni. Arcomon semmit nem láthat, mert soha nem volt valami túl kifejező, azonban a szemembe láthatja ugyan azt, amit átérzett. Semmi plusz, mely magamtól keletkezik. A fájdalma az enyém is és az örömével is így van. Teljesen átérzem, hiszen nálam is valami hasonló volt nagyon sokáig. A kezét nem engedem el s a szavaira bólintok. Persze, hogy érdekel, lehet végre megértek egy részt Eli-ből. Ezt pedig hülye lennék elszalasztani, mert mind a ketten ugyan azt szeretnénk. Együtt lenni, gondok nélkül, de ahhoz tényleg meg kell ismerni a másikat. Azonban nem csak neki kell mutatni nekem is kelleni fog, de sem az idő sem pedig a hely erre nem alkalmas. Az órámra pillantok. Már csak fél órám van és mennem kell. - Mutasd amit tudom kell. Még is csak megszólalok s simítok egyet a kezén. Várok, mert gondolom nem megy neki olyan könnyen. Hogy is mehetne éppen kiadja magát, amivel megint csak megtisztel. Nézem az íriszeit s ismét kizárom a külvilágot, hogy az övébe lehessek egy kicsit.
*Keze az enyém köré fonódik és pusztán az érintése is add valami biztonságot, olyat ami nem fizikálisan véd. Hanem a lelkem, engem, önmagamtól is talán.Az első érzés áradat után sem látok az arcán semmit, csak a tekintetében azt, ami bennem volt. Hiába bólintott, ez után kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban megmutassam-e a rosszabbat. Viszont az apró simítása elegendő volt, de még én akkor is ott maradtam. Magammal is megkellet küzdenem. Tegyem, ne tegyem? Mondjuk, ezt nem tudja a hátrányomra fordítani még akkor sem ha akarná. Lévén, hogy ritkán jutok el erre a pontra, pont azért mert engedek. Kissé közelebb léptem, aztán még egyet és ha nem húzódott el - amúgy sem lett volna hova - csak az arcom fúrtam a mellkasába. Kellett az illata ahhoz, hogy képes legyek... hogy ne essek kétségbe, hiába tudom, hogy most ez nem történhet meg. Ó nem... nem az elrablásomról lesz szó...
Kétségbe esésem és tehetetlenségem, szinte már felőrölnek. Nem tudom merre van az arra, hova megyek vagy épp kihez. Csak a lépteim sietős dobbanása, szívem heves kalapálása az mely hajt a semmibe. Senki nincs mögöttem, de én érzem... mintha csak engem figyelnének. Érzékeim összekuszálódnak, olyat vélnek ami nincs; veszélyt mindenfelé. Nem tudok józanul gondolkodni. Pusztán csak a menekülés az mely lebeg a szemem előtt. Én, aki sosem menekül azt teszi. Önmaga elől. Gondolataim kuszák, a fém hűvös érintése sem nyugtat meg. Pengém a kezemben, mely a csuklómról csusszant ki. Egy rakás fiatal, érzem a bűzt mely maga az utcából árad. Nem biztonságos környék én mégis ide jöttem. Pengém egy könnyed mozdulattal siklik ki a kezemből, ám nem lassítok. Megyek mint aki nem lát és nem hal. Semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy; engedjem ki. A saját démonom. Az, melynek engedni kell. Egy keserves nyögés szakad ki a torkomon és a fájdalom ezúttal mely szinte elemészt csak dühössé, hirtelenné tesz. Nem érdekel, csak megyek mint egy őrült. S most még azt sem fogom fel, hogy valóban az vagyok. Vér. A saját vérem illata az, mely az orromba kúszik s olyat követel melyet nem szokott; életet. Ölni akarok. Most semmi nem számít csak ez... Ez a tömör feketeség mely engem vesz körbe s csillapítani alig lehet. Nem elég neki egy-két oda-vissza játék, sokkal többet akar; mindent. Mindent semmivé tenni, ezeket a srácokat a földön látni.
Hirtelen szakadtam ki az emlékből, de nem húzódtam el, ha csak Ő maga nem tette meg. Testem kissé megremegett, hisz bár Ő nem, de én tudtam, hogy mikor álltam le.* - Megöltem. Kórházba került és nem élte túl a műtétet. Hozzám sem szólt, még csak rám sem nézett. Nem válogat BB. Mázlimra egy ember volt... de ha nem az... nem úszom meg könnyebb sérülésekkel. S ez csak egy... egy másik alkalommal ugyan ez volt a képlet, de akkor emberemre akadtam és ott majdnem én hagytam ott a fogam. Pont azért mert... korábban nem engedtem ennek a... akárminek. Régen.. Régen nem ilyen voltam. Folyton hülyének néztem Leot amiért fegyverekkel rohangált, kiröhögtem mikor tanítani akart, hogy nekem erre nincs szükségem és hagyjon táncolni. De ez lettem... Ha nem megyek el Corvinhoz az nap este melóból, hogy megvitassunk pár dolgot és azt ötvözzem ezzel... két napom lett volna még. Nem több... * Nem akartam az arcát látni, most nem. Nem akartam szembesülni azzal, hogy undorodik, megvet de még a sajnálkozásával sem. Ez van... egész jól eléltem az elmúlt években ezzel. * - Még nem jöttem rá, hogy miért vagy hogyan... de azt tudom, hogy az unatkozás vagy a túl sok stressz, elfojtás hívja elő ezt az... állapotom. Ilyenkor pedig a barát is csak ellenség...
Nem siettem, bár most az időm véges, mert csak egy órát kaptam. Ennek ellenére egy szót sem szólók. Eloltom a csikket a lábam segítségével. Amint közelebb lép hozzám és arca találkozik a mellkasommal a kezeim életre kelnek. Úgy viselkednek mint az indák, akik éppen elkívánnak valakit rejteni a világ elöl. Óvó kezek ezek, annak ellenére, hogy nincs baj. Szorosan fonják körbe a testét, még sem erősek. Ismét sok mindent érzek s ezen keresztül látok is. Igaz, hogy nem képeket, de nincs is rá szükségem. Mintha egy farkasba néznék bele, legalább is ez ugrik be elsőnek. Érdekes, hogy így reagál illetve ez történt vele. Amint remegni kezd elkezdem a karját simogatni. Csak, hogy tudja, itt vagyok és megkapja azt a biztonságot, melyre vágyik, még akkor is, ha ezt nem mondja ki. - Csssss Nem elhallgattatni akarom csak megnyugtatni. Minden egyes szavára figyelek. Azt hiszem kezdem megérteni. Legalább is ezt a részét, ámbár arra még mindig nem kaptam választ, hogy miért nem tud csendbe maradni mikor kérem. Ez nem betörés, pusztán egy kérés. Ezzel a kis képpel viszont biztosan tudom, hogy nem fogom jó ideig beharapni, mert nem élne túl egy órát sem, hiszen minden felerősödik, és ez is felfog. Mivel a pajzsom még mindig nincs fent, így tisztán érzem a belőle áradó szégyent, melynek jellegzetes szaga beköltözik az orromba található recetorokba is. A kezemet az álla alá vonom, s finoman segítek, hogy rám nézzen. - Ne légy buta. Suttogom neki, mert ezért nem kell, hogy szégyellje magát. Ha tudná, én mennyi embert, farkast öltem már meg. Nem hiszem, hogy erre fel kéne hívnom a figyelmét, hiszen mondtam már neki vagy ha még sem, akkor sejtheti. Én nem ítélem el, mert kioltott pár életet. Hogy is tehetném? Ezzel az erővel magamba is megforgathatnám a kést. - Akkor keres valamit ami leköt, bár gondolom ezért dolgozol annyit. Stressz, sajnos az mindig van, bár próbálom csökkentetni. Oké, lehet nem így kellett volna reagálni, de... érted. Nyilván miatta vagyis felé, hogy legyen nyugodt, bár ezt az utóbbi időben nem tudtam megadni. Sőt, lehet soha nem fogom tudni. Azért rajta leszek a témán.Közelebb hajolok hozzá, hogy csenjek egy puszit az ajkáról, ami remélhetőleg átcsap majd egy csókba, amire már egy ideje vágyom. Amint vége szakad megköszörülöm a torkomat. - Az Alfám látni szeretne. Visszatért a városba és kaptam egy üzenetet, hogy találkozna veled. A szemembe nincs aggódás inkább mérhetetlen kíváncsiság. Én sem tudok többet, csak amit elmondtam és pontosan ezért kértem 1 óra kimenőt. Komolyan olyan mintha valami gyerek táborban lennénk, bár teljesen megértem az okát. Ezért hiába nem tetszik, nem nyavalygok és ha ezt bárki megtenné a falkából, akkor azt rendre utasítóm.
*Elakartam bújni ezek elől, csak egy kicsit, mintha az lehetséges volna. Tudtam én, hogy nem lehet ennek ellenére csak Balázsba kapaszkodtam és a karjai közt próbáltam meg oltalmat lelni. Talán ostobaság mikor ennyire ki van akadva rám, lévén, hogy bizonyította már, hogy nem épp érdekli az, hogy nő vagyok vagy épp ember. Ha kell, nekem is árt még ha csak akaratán kívül is tette korábban. Arról nem is beszélve, hogy ez az egész annyira távol állt tőlem, hogy az már csúcs. Bár... soha, senkinek nem fedtem még fel ezt, még csak szavakkal sem. Persze Leo tudta, hogy mi történt de még Ő sem azt, hogy ilyenkor mi van bennem. Csak azt, hogy nem tudom magam kontrollálni. Igyekszem eltelni az illatával s csak rá figyelni, hallgatni a szívverését, lélegzetét, csitító hangját. Mely a karjaival ötvözve nem csak biztonságot ad hanem otthont is. Ahogy megemeli az álam csak félénken pislogok párat mely nyilvánvalóvá teszi, hogy nem akarom én elveszíteni a másikat. Csak pusztán néha egy tök vagyok. De ez csak pár pillanat, hisz nem lehetek ennyire kiszolgáltatva, nyitott könyv még az Ő számára sem. Így viszont tekintetem visszakeményedik, ahogy az a mindennapjaimban megszokott.* - Nem vagyok buta... nem a halála zavar. Hanem az, hogy ok nélkül halt meg. Nem tett, nem ártott semmit. *Persze ha lett volna okom rá, már nem érdekelne a dolog. Sőőt...halál nyugodt lennék, de így... így más. Bár tény, hogy nem mindennap szoktam ezen elmélkedni. Arra, hogy kössem le magam csak halványan vontam fel a szemöldököm.* - Lekötöm... a minap mutattam be Bradley Glover asszisztensének, hogy nem passzolhat le csak úgy az egyik mitugrász alkalmazottnak. S adjon nekem időpontot maga Mr. Gloverhez, mert nem szeretné, hogy személyesen ugorjak be időpontért. Szerintem felakasztottam volna helyszínen a lekezelő stílusával egyetemben. De, kaptam. Pár nap múlva személyesen jön és fixálom vele a biztonsági dolgokat. * Igen, ez egy válasz volt arra, hogy bizony lekötöm én magam, melóval és a legtöbb dolgot személyesen intézem. Amit csak lehet belezsúfolom a napjaimba.* - Nem kell. Csak ezt a pár hónapot éljem túl ami még hátra van. Sokkal többet bírok, csak a terhesség gyengévé tesz. Kevesebbet bírok fizikálisan és lelkileg egyaránt. Én sem reagáltam volna másképp, de... talán így megérted. Bízz bennem BB. Magammal nem foglalkozok, de bízz abban, hogy a gyereket nem tenném ki veszélynek, ahogy Téged sem. *Ahogy hajol, karom automatikusan siklik fel a nyakára és vonom közelebb. Viszonozom ajkai játékát, sokkal követelőzőbben mint az normális volna. Bármily gyalázat elismerni, szükségem van rá és hiányzik. De ezzel együtt tudok élni, legalábbis egyszer sem vertem hisztizve az ajtaját, hogy sosem foglalkozik velem. * - Ez azt jelenti, hogy már csak egy-két napom van elrendezni mindent. A bolt papírjait addigra megoldom és minden mást is, az Orfeumot is rendbe teszem amennyire lehetséges. De ha nem jönnék ki, Gloverrel neked kell lefolytatnod a tárgyalást. * Első szavaim és reakcióm. Egyből munka üzemmódba kapcsoltam és pörgött le előttem listázva, hogy mit kell tennem ebben a két napba. Húzós lesz, de megtudom csinálni, hogy boldoguljanak mind a ketten addig míg nem szereznek valakit a helyemre. Vagy most kellett volna kétségbe esnem és rettegnem? Hát ha igen, az pech... mert nem érzem. Még csak halvány feszültség sem volt bennem.* - De ez azt is takarja, hogy szabadabban mozoghattok? Mindenesetre beszéld le vele az időpontot és ott leszek. *Oké, felfogtam én, hogy az alfával kéne találkoznom, de nem érdekelt különösebben. Nem tudtam félni, de még csak feszült sem voltam miatta. Ha kijutok jó, ha nem... nos akkor van az, hogy legalább megszabadulok a démonjaimtól, a világtól. Nem normális reakció mi? De ha most neki állnék parázni jobb lenne? Kétlem.*
Nem lepődöm meg azon, hogy félre ért, mert nem tudhatta, hogy mire értem azt amint mondok. Két szó, még is annyi féle kepén lehet kódolni. Nem a tettére, hanem a belőle áradó érzésre céloztam, de akkor ezt most helyre is teszem. - Nem ere értettem. Hanem, ettől még nem fogok tőled undorodni, ezért nem kell szégyellned magadat vagy tartanod. Az érzéseimen nem változtat, hogy mit tettél a múltba. Megölted, az indok teljesen mindegy. Mondhatnám, hogy megértem, de az nem lenne igaz. Annyi embert, farkast öltem már meg, hogy ez kihalt. Érzéketlen vagyok. Most is csak azért érzem át, mert árad belőled. Egyébként lehet, szívességet tettél a világnak, gondolom nem ismerted, lehet sokaknak ártott. Inkább így gondolj rá és ne vádol magamat. Már megtörtént. Változtatni úgy sem fogsz tudni rajta. Remélem érti, hogy mit akarok mondani, mert soha nem voltam valami kiváló kommunikáló fajta. Nem szoktam én ilyenekről beszélni senkivel. Ezért is nehéz sokszor kellőképpen kifejezni magamat. A szavaira elmosolyodom. Nem kell végig mondani, mert akkor is tudom, hogy elérte amit akart, vagyis időpontot szerzet. Kíváncsi vagyok Brad mit fog róla mondani. Számít a véleménye, bár nem befolyásol. Lassan mindenkit ismerni fog a falkámból, de azt nem tudom még, hogy ez pozitívum vagy inkább nem. Nem bánom, mert inkább velük lógjon mint a hegyiekkel. - Bízok benned, csak nehéz, ezt viszont neked kell megérteni és mielőtt megint valami butaság jön, hozzá teszem, mint személyben. Majd ha lecsendesültek a dolgok, elmesélem, hogy miért vagyok ennyire bizalmatlan s ez fajtól független. Jegyzem meg csendesen, mert akiben megbíztam a múltba az szinte mind átvert. Fogták a gesztusom és kitörölték velük a hátsójukat. Sok mindenen átmentem ezért nem csoda, ha nem tudok 100 százalékosan bízni. Mai napig nem megy, hogy őszinte legyek. Annak ellenére, hogy három farkasra is rábíznám az életem, de mindig bennem van egy tüske, melyet nem lehet csak úgy kigyomlálni. Érzem ahogy követelőzően csókol s tudom, hogy mit jelent, mert továbbra sem áll szándékomba felhúzni a pajzsomat. Annak ellenére, hogy nem szoktam benne olvasni nagyon is szeretem érezni azt, ami árad belőle. Sokkal többet mond minden szónál és igenis, nekem is hiányzik és szükségem van a szerelme vibrálására, mely szinte pezseg a bőrömön. Ha csak a felét tudnám éreztetni, már boldog ember leszek. Bólintok a szavaira, de felszalad a szemöldököm. - Ha nem jönnél ki? Már mint időben remélem. Ennyit fűzők hozzá, mert másképp nem akarom értelmezni és nagyon remélem, hogy nem kezdi el kifejteni, hogy is gondolta. Ámbár rettegést vagy kétségbe esést nem érzek felőle, ezért nem arra gondolt... - Majd elintézed ha vége a találkozónak. Brad egyébként a barátom és szeretném, ha találkoznátok. Az okát nem mondom, de nem buta, biztosan levágja, hogy miért szeretném, ha találkoznának. Eresztek az ölelésen s ismét az órámra pillantok. Lassan indulnom kell vissza felé, ha nem akarok egy dühös Alfát a nyakamba és ha már ez a felállás, olykor szeretnék még elszabadulni egy-két órára. Ahhoz viszont be kell tartani a szabályokat. - Sajnos nem, a párba járás még mindig fent áll. Nem lehet tudni mit terveznek a hegyiek. Szóval egy jó ideig még biztosan ez lesz. Vissza viszlek vagy haza mennél? Kérdezek rá, bár azt mondta van még dolga, ám ha még is meggondolta volna magát, akkor hazafelé vesszük az irányt. Ha sikerült kiszabadulni az öleléséből, akkor beszállok a kocsiba és amint bent van elindítóm a motort. - A kicsi jól van? Kérdezek rá, hogy tudjam, minden rendben van vele. Szegény gyerekem mit élhetett át az anyja hasában. Kicsit utána olvastam a dolgoknak és tudom, hogy érzi azt, amit Elionore. Legyen az lelki vagy éppen fizikai eredetű. Ennek ellenére csak találkozzak Corvinnal. Nem lesz felhőtlen a találkozás.
*Hát igen, félreértettem. De mentségemre legyen mondva, hogy nem szoktam meg, hogy belém lát. S így nem is feltételeztem azt, hogy közvetlen az érzéseimre gondol. Legszívesebben megkértem volna, hogy húzza fel, de inkább nem. Nem akartam, hogy visszakerüljünk oda, ahonnan indultunk mert félreért, nem úgy érti, vagy egyáltalán nem is érti, hogy mire gondoltam és miért. A szavait hallva azonban megforgatom a szemeim.* - Tudod Kedvesem, egy okos ember egyszer azt mondta nekem, hogy; Okot és kifogást mindig lehet találni. * Nem, nem mondtam, hogy ki mondta, az most nem is számít. Érdekelt a véleménye anélkül, hogy tudná, hogy ki volt. S az én meglátásom szerint ez nagyon is így van és igazat kellett adnom, bármily nehéz is volt. Ezekkel csak magam mentegetném és nyugtatnám. Arra viszont nem volt semmi szükség, hogy okot vagy kifogást kreáljak. Megtettem és kész. Nem ért váratlanul, hogy a másik már sokszor ölt. Farkas és valahogy életben kellett maradnia, különben is mesélt a farkasokról. Még akkor mikor közölte, hogy lehet, hogy másnap haza sem tér. Gondolom elijeszteni próbált, ha már a "kerüljük egymást" projekt nem jött össze. Hát... ez sem.* - Nem kell megmagyaráznod. De azért mert nem tudok rajta változtatni még nem kell szeretnem. * Feleltem a bizalmi kérdésre, én sem bízom senkiben azonban ha mégis azt sem száz százalékosan. Szóval valahol megértem én, de mint mondtam; nem kell szeretnem. Viszont a szavaimra adott válaszára csak összevontam a szemöldököm és mikor azt mondja, hogy majd utána elintézem csak megingatom a fejem.* - Mind a ketten tudjuk, hogy nem időre gondoltam, hanem, hogy egyáltalán ki-e jövök onnan. * Hát én nem vagyok farkas, hogy érezzem a reményét arra, hogy nem világosítom fel. Így bizony, bár szerintem akkor is megtettem volna. Azért mert nem estem kétségbe még nem azt jelenti, hogy kizártam ennek a lehetőségét. Pusztán azt, hogy már elkönyveltem. Akár csak a számlákat szoktam. Az életemmel miért volna más? Segítene valamit? Nem. Akkor meg?* - A barátod és szeretnéd... basszus, nem lett volna egyszerűbb neked szólni neki, hogy adjon egy időpontot magához? Lehet, hogy már hamarabb is jött volna. De mindegy... nem mondom, hogy jó kislány leszek... - álltam lábujjhegyre, hogy ajkaim az övét súrolják. - ... de igyekszem nem kiakasztani Mr. Glovert és mély benyomást tenné rá. * Búgtam szavaim az ajkaiba, melyek végén finoman beleharaptam az alsó ajkába. Csipőm, hasam neki nyomakodott egy kicsit. De nem vészesen, figyeltem a kicsire is mostanában már. Barna íriszeim a másik tekintetét nézték és észre sem vettem, hogy két értelműen hathatnak a szavaim. De csak nem rendez itt nekem féltékenységi izét, a semmire.* - Ha már a barátod... mennyire? Otthonra sem ártana, hogy megnyugodj. De eddig azért nem cseréltettem a jelenlegit komolyabbra, mert nem engedek be akárkit. * Ujjaim közben felfutnak az oldalára, a pólója alatt... Ó nem, nem leteperni akartam csak pusztán érezni egy kicsit a testéből áradó melegséget, közelségét. Bááár... hm... a motorháztető nem rossz ötlet, de nem. Itt nem. Csak az ajkaimmal cirógattam tovább, miközben beszéltem.* - Hajm... akkor ha ráérsz foglalj szobát aztán szólj és megyek. * Haraptam megint az ajkába ahogy lágyan elsuttogtam a szavaim. Szerettem. Szerettem mellette lenni, hisz hiába nem voltam az az érzékeny, nyálaskodó fruska... mellette mégis nőnek éreztem magam. Olyan részem keltette életre, mely a magam módján gyengéd, de én vagyok és ez nem zavarja. Sőőt... szerintem ha átmennék egy tipikus nős viselkedésbe itt is hagyna, vagyis nem is lett volna velem. Öröm megtalálni azt az embert, aki nővé tesz. Mert bizony eddig én hordtam azt a rohadt nadrágot és meg kell hagyni, unalmas. * - Vissza... most már még több dolgom lett így. Szóval végig dolgozom az éjszakát ahogy szoktam, alszok és holnap kezdem elölről, csak kicsit megsűrítve. * Feleltem miközben hátra léptem tőle, hogy akkor indulhassunk. Bennem valami fura üresség kélt életre a távolsággal egyetemben, de nem zavart egy halvány mosoly keretezte az arcom.* - Azért az asztalt mond le... és... sajnálom. * Pillantottam az étteremre. Majd rendelek valamit, ez nem zavart. Az már igen, hogy a másiknak a vacsis terve fuccsba ment. Bár Ő akadt ki, legyinthetett is volna, hogy nem számít két-három heg, élet és ez a lényeg. De persze ez nem is Ő lenne. Beszállva feleltem az utolsó kérdésére.* - Jól. A nagy rikácsolásodban nem tűnt fel, de mozgott. Amikor nem vagy ott, meg ugyan olyan nyugis mint szokott. Bár mikor alszom erőteljesen rugdos. Gondolom nem tetszik neki, amit akkor kap. De még a kis kilengésemet is végig aludta. * Mosolyodtam el s ez örömmel töltött el. Nem szívbajos a gyerek az fix. Bár ha az lenne... megkérdezném, hogy hogy került belém mert bizony sem belőlem, sem az apjából nincs benne semmi. *
Valóban lehet, ezért nem is felelek neki semmit. Igazából csak neki próbáltam felhozni egy lehetőséget, hát kicsit jobban érzi magát, de úgy látszik ez nem sikerült. Soha nem voltam jó lélekápolásban. Nem gyakoroltam még senkit, mert eddig teljesen távol állt tőlem. Most pedig… a fene sem tudja, hogy mi ütött belém. Puhulok mellette, mintha egy lesütni való hús lennék, s mielőtt arány barnára sütik, lefedik, hogy ne legyen annyira rágós. Nem tudom, hogy jött ez a hasonlat, mert főzni nem tudok. Lehet egy szakács veszett el bennem, bár azt hiszem, hogy ehhez még nem kell főzőtudomány. Hagyjuk inkább. Nem akarom hallani amit mondani készül ezért az ajkaira teszem az egyik ujjamat egy határozott, talán erős mozdulattal. Nem kell kimondania, úgy is tudom, mire gondol. Azonban én NEM akarok most ezen rágódni. megteszem minden nap mielőtt neki vágok a napnak s minden este ezzel köszöntöm a holdat. Ma is meglesz a napi adagom, de nem most. Egy hang sem jön ki a torkomon, csak nézem azokat az íriszeket, melyeket álmaimba is látni szoktam. Mikor a szája megremeg, elhúzom az ujjamat az ajkától és visszacsusszan a karom a derekára. Kíváncsian várók a szavakra melyeket nekem címez. - Már mondtam, ha kell valami akkor szólj. Suttogom csak a szavakat, mert az ajka éppen az enyémnek feszül, ez azonban még nem kelt bennem borzongást. A harapása már annál inkább, de ez csak valami finom ízé, ami még önmagában nem éri el a célját. Hiába kétértelműek a szavai, csak elmosolyodom. - Mély benyomást rám tegyél és szeretem mikor rossz kislány vagy. Ha nem figyel, akkor bizony a szavaim elvesznek az éjszakába, mert még mindig csak suttogom s egészen halkan. Nem azért, hogy más ne hallja, inkább sejtelmesnek próbálok hatni, de ezek sem mennek valami jól. Tudom, de gyakorlat teszi a mestert szokták volt mondani. - Annyira, hogy az egyik akire rábíznám az életem. Akartam amúgy kérdezni, hogy nem e kell egy új rendszer. Ha döntöttél, szólj és meg lesz csinálva. Érzem ahogy a hideg bevackolja magát az oldalamhoz, de csak mert keze hőmérséklete kissé lehűlt ebben az időben. Hirtelen átfut a motorháztető gondolata, mert a vágy mely belőle kezd áradni, az bennem is meg van. Azonban nem lehet mindig azt csinálni… vagyis igen, de nem itt. Még a végén megfázik nekem és aggódhatok ismételten az egészsége miatt, bár egyel több vagy kevesebb már teljesen mindegy. Azonban azt kevesebb mint fél óra alatt nem tudjuk lezavarni. Én meg fél munkát nem végzek! A következő harapásra már mozogni kezdet egy bizonyos testrészem, de még messze állt a kemény valóságtól. - Szólni fogok. Ez bizony egy hatalmas ígéret. Még szép, hogy jelzem Elionore hiányom van. Azonban nem csak az, mert annyit égette az ajka az enyémet, hogy kell a csókja! Ezért is veszem el az amit eddig játéknak tekintett. Falva veszem birtokba és ezzel próbálom csendesíteni a mohóságot, de nem nagyon megy, mert nem elég belőle, egy kicsit sem. Azonban az idő szorít, így kénytelen vagyok elszakadni vöröslő ajkaitól. Az úti célt is megkapom s a kijelentésre a fejemet rázom meg. - Semmi baj. Majd eszek a hotelbe. Az asztalt meg úgy is kiadták már, mert jeleztem, ha 10 percet kések, már nem tartok igényt az asztalra. Vonom meg a vállaimat. Mindig így szoktam, mert ha esetleg harcba keveredek valakivel, akkor ne hívogassanak, hogy hol vagyok. A kocsit elindítóm, hogy eltudjam vinni a munkahelyére. A szavai hallatán egy furcsa érzés tör fel belőlem, amit nem akarok szavakba önteni. Még mindig furcsa, hogy olyanok kerülnek általa felszínre melyet azt hittem sikerült ki irtani magamból. Úgy látszik tévedtem, de addig jó, amíg csak ő okoz bennem ilyen érzéseket. - Sajnálom, hogy nem aludhatok veled többet. Jegyzem meg komolyan, s kicseng, hogy őszintén gondolom amit kimondtam. Tényleg sajnálom, hogy rosszakat kell álmodnia. Tudom, hogy mellettem ez nem fordul elő illetve Leo mellett, de őt most nem tudom „felhasználni.” Azt sem tudjuk mi van vele. - Gondolom még mindig semmi hír... Nem akarom elszomorítani, csak érdeklődőm. Nem lehet könnyű helyzetben, ez miatt sem és szinte biztos, hogy kevesebb lenne benne a feszültség is, ha itt lenne. Most ezzel a helyzettel kell megbirkózni.
*Ahogy az ujját az ajkaimra teszi, egyértelművé válik, hogy nem csak ne, fogta fel, hanem inkább... nem akarja hallani. Így hát egy halvány mosollyal nem mondok semmit, csak egyszerűen belecsípek a fogaimmal az ujjába. Nem tudom miért, reflexből jött ez a játékosság. Majd kezd vele valamit. Bár furcsa, hogy nem akarja hallani... talán nem is számol ezzel az eshetőséggel? Az öreg hiba volna... s nem hiszem, hogy ilyen naiv lenne vagy álmodozó, optimista meg végképp nem. Mindenesetre nem most próbálok meg utána járni, hogy mi is az igazság.* - Én meg már mondtam, hogy ha kell valami... azt megszerzem magamnak. * Vigyorogtam pofátlanul még ilyen közelről is. Ugyan már, ha kell valami menni fogok és hiába a párom, a gyerekem apja... bizony valamit-valamiért elven működik ilyen téren Ő is. Az én szememben mindenképp. Szóval az üzletet nem keverjük a magánélettel. Már pedig a segítségek nem más, mint puszta üzlet.* - óóó... azt hittem, hogy az már megvolt akaratom ellenére is. * Cincogtam kelletlenül, hogy ezek szerint nem. Persze csillogó íriszeim elárulták, hogy csak puszta játszadozás a szavaim, melyet az ujjaim simítása az oldalán kísért. Hát így viselkedik egy háborgó nő? Nos... hmm... ha ez kéne a célhoz, igen. Gratulálok, már megint magamra cáfoltam.* - Ha döntöttem, személyesen Mr. Gloverrel beszélem le és megcsináltatom vele. De majd elválik, hogy az én az én hmm... tetszésem mennyire nyeri el. Ha nem, hát tuti, hogy be nem teszi a lábát a házamba. * Vontam meg a vállaim. Bár nem tudom, hogy minek fejtettem ki. Ez eddig is egyértelmű volt. Rajta kívül egyetlen farkas volt az otthonomban; Corvin. S nem is igazán akarom növelni ezeknek a számát. A gondolat azonban hamar tova röppen a buksimból, ahogy a játékom szenvedélyt és követelőzést szít. Mintha az életem múlna rajta viszonozom, kezem az oldalán megfeszül s körmeim félhold alakú nyomokat hagy rajta, ámbár fel nem sérti. Egyszerűen csak vonnám, még közelebb... még jobban magamhoz. De hát már nincs hova, a pocakom már nem engedte eddig sem.* - Többet? - hökkentem meg; ritka pillanat, hogy valami ilyen reakciót vállt ki belőlem. - Ez nem csak időszakos? Nem, semmi hír... * Feleltem gyorsan a kérdésére, de engem az enyémre a válasz érdekelt. Nem tudom mi az... de a többet az végleges. Én eddig abban a hitben voltam, hogy ez a helyzet csak időszakos. Ha nem... hát igen csak felmerült egy-két kérdés bennem. S kissé hátraléptem, nem, nem távolságot akartam tartani, de azt mondta, hogy mennie kell. Szóval akkor menjünk.* - Visszaviszel az Orfeumba? * Tudtam, hogy útba esik így nem nagy kitérő számára, no meg csak nem hagy itt a semmiben. Attól jobban félt. Beszállva a kocsiba csendes voltam és próbáltam a gondolataimat elűzni magamból, hogy mire visszaérek tiszta legyen a fejem, hogy haladjak is és tudjak figyelni. Ennek érdekében az ablakot is lehúztam egy kicsit, hogy a hűs menetszél lehűtsön. Megérkezve a kocsiban adtam neki egy csókot és a limonádés poharat elvéve szálltam ki, de még vissza hajoltam.* - Vigyázz magadra és ha bármi van írj vagy hívj. * Egy halvány, szeretettel teli mosoly jelent meg az ajkaim szegletében s némi féltés az íriszeimben, de a következő pillanatban már csuktam is az ajtót és egy nagyot szusszanva indultam el befelé. Tuti történt valami... mindig történik ha nem vagyok itt és Duncan sincs. *
Nos, hiába a tény, hogy ezt azért már elterveztem egy ideje, dolgok csúnyán köze tudnak szólni. Eredetileg gyertyafényes vacsorát akartam a szabadban, a csillagos ég alatt de a szakács, akit felbéreltem az utolsó pillanatban elkapta a szalmonellát, a másik meg kínai volt. Na, őt nem bérelem föl, mert tudom, Abbie zokogna, ha útközben kiderülne, hogy én meg kutyát ettem. Nem, z nem hiányzik. Ennek az estének jól kell sikerülnie, vagy különben elásom magam a sok szarság után, ami történt mostanában. Nem, nem szoktam vissza az alkoholra, és drogozni sem kezdtem el. Az időm nagy részét, már amikor nem őrzői feladataimnak tettem eleget, a regényemmel töltöttem. Az újraírási folyamatnak végre a végére jutottam, legalábbis első alkalommal. Másodszorra már sokkal könnyebb lesz, harmadjára pedig csak átfutom majd. Ashley hiánya, és az elcseszett beszélgetésünk mégis komoly súllyal nehezedett rám. De mégis mit csináljak? Gubózzak be és gyászoljak? Nem. Élem az életem, legalábbis amennyire tudom… Másnak nem hiszem, hogy lenne bármi értelme is. Na szóval, legjobb öltönyömetvettem fel, és mire megálltam a háza előtt, már egyáltalán nem éreztem azt a furcsa, kissé kamaszos izgalmat. Elvégre, ez konkrétan az első randevú, amire elhívtam a szőke gyógyítót, szóval mégiscsak meghatároz pár dolgot. A visszapillantó tükörben ellenőrzöm, hogy gondosan vágott szakállamba nem ragadt-e sajtos puffancs, majd az ajtóhoz léptem, és kopogtam. Háromszor, keményen, erősen, férfiasan. Aztán megálltam ott, hátam mögött összekulcsolt kezekkel, és vártam, hogy előkerüljön a ház asszonya is. Lehet, kicsit kevésbé kellett volna kiöltöznöm, nem tudom… Bár a megváltozott tervekhez ez dukál.
Itt van az ősz, itt van újra… és vele együtt a sok eső, a sár, a köd, a hó, meg az eszméletlenül hideg idő. Most komolyan, normális az, hogy még csak közelítünk október végéhez, de már kemény mínuszok tombolnak odakint? Na ugye, hogy nem… Pláne úgy, ha az ember az élete nagy részét olyan helyen élte le, ahol a téli hideget a plusz 15-20 fok jelentette. Kivételesen nem az vett igénybe sok időt, hogy kiválasszak egy ruhát az esti vacsorához, hanem hogy előkeressem az egyik hozzá illő kabátot, sálat meg egyéb téli járulékos tartozékokat, amivel van esélyem túlélni a kinti időjárást, tekintve, hogy a korábbi infókkal ellentétben ilyen kiöltözősre sikeredett az este. Még szerencse, hogy ebben a hónapban sikerült találni egy szabad estét hozzá. Ha azt nézzük, hogy én február végén érkeztem a városba, és még nem volt részem az itteni telekhez… hát, jóindulattal adok magamnak 2 hónapot mielőtt utolér a fagyhalál. Az mindenesetre biztos, hogy ezután legalább 15-ször átgondolok minden meghívást, ahol nem lehet rajtam legalább 3 réteg ruha. Tudom, tudom, nézzem a dolog jó oldalát… Ha lehúzok még vagy 10 évet ezen a csodálatos környéken, innen már csak melegebb helyre tudok költözni. Mindenesetre, ha már végül olasz étterembe megyünk, gondoltam, hanyagolom az indiai ruhákat, a maradékból meg figyelembe véve az időjárást, meg hogy nem szeretném ország-világ színe elé tárni csodálatos tetoválásaimat, végül egy egyszerű, krémszínű ruhára esett a választásom. Aztán még a szokásos 1-2 órányi pepecselés a sminkkel, frizurával meg kiegészítőkkel, és azon kaptam magam, hogy már alig maradt egy kis idő. Még gyorsan megetettem a kutyát, majd amíg Steve-re vártam, pakolásztam egy sort a lakásban, hogy ne csak egy helyben ücsörögjek, hanem valami hasznosat csináljak. Amikor azonban meghallottam a kopogást, már siettem is ajtót nyitni. -Szia Steve! Egy pillanat és kész vagyok, addig gyere be nyugodtan, jobb idő van mint kint… -köszöntöttem a férfit, aztán már menekültem is vissza a hideg elől a lakásba. Vajon egy hosszú kabát, kesztyű és sál elég lesz erre a kis távolságra? Remélem… Összességében pár percnél többet nem kellett várni rám, így aztán búcsúzóan még megpaskoltam Koda fejét, majd felkaptam a táskám, bezártam az ajtót, aztán indulhatunk is!
Egy darabig csak árok, és lássuk be, egyre idegesebb leszek. Körülbelül mint egy elsőbálozó, aki most hívta randira az iskola legszebb lányát és még mindig nem tudja elhinni, mekkora szerencséje van, hogy a lány igent mondott. Félig meddig a bennem élő kölyök arra vár, hogy a képembe fogják csapni az ajtót, aztán bentről nem hallatszik majd más, csak gunyoros, női nevetés. Aztán a delikvens megőrül, leégeti az egész házat, és megpróbálja elrejteni a holttesteket, de a bizonyítékok egyre gyűlnek… Jézusom, valaki elmondaná, hogyan tudom kikapcsolni a bennem élő írót? Mondjuk az ötlet nem rossz, néhány egyedi csavarral akár még egészen izgalmas is lehetne. Elraktározom későbbre, még jól jöhet. Amikor nyílik az ajtó ez az ostoba gondolatmenet semmivé foszlik, ahogy megpillantom a ma esti partnerem. Elmosolyodok. – Üdv, Abbie. Gyönyörű vagy, mint mindig – húzódik kicsit szélesebbre a mosolyom. Mit ne mondjak, ma éjjel tényleg kitett magáért. Nem mintha bármikor lenne oka a panaszra, Abbie úgy szép, ahogy ő van. Tudom, miatta érdemes volt végigmenni ezen az egész eseménysoron, amely, bármilyen kemény volt is, de elvezetett bennünket a mai estéhez. Amikor belépek, megsimogatom a kutyát, és igyekszem nem összeszőrözni az öltönyt. Vacsorához nem illene a kutyaszőr, és nem egyszerű kiszedni a szövetből… Amikor fölveszi a kabátot, a sálat és a kesztyűt, én csak elvigyorodok. – Ugye tudod, hogy a kocsim klimatizált? Még a legnagyobb hidegben is bőven elvan benne az ember – mondom, azt pedig talán ki sem kell fejeznem, hogy ha minden kötél szakad, nagy gesztusként én még mindig odaadhatom neki a kabátomat. Hiába, javíthatatlan eset vagyok ilyen téren, túlságosan is régi vágású. Vagy csak szimplán öreg, aki egy olyan időből származik, amikor még éltek úriemberek, és nem kellett őket nagyítóval keresni a társadalomban. A kocsinál kinyitom Abbie előtt az ajtót és besegítettem az ülésre. Csak ezután mentem át a saját oldalamra, indítottam be a motort, és indultam el az étterem felé. A foglalásunk készen állt, a pincér pontosan tudta a dolgát… Mindennek működnie kellett.
-Ó, köszönöm! Te is jól festesz, ha meg a legutóbbi találkozót nézzük… nem is találok szavakat rá, ahhoz képest mennyire! –cukkolom egy kicsit, mert azért legyünk őszinték, amikor Adammel kettesben megleptek a rendelőben, az azért nem volt semmi.
Többet viszont különösebben nem is tervezem emlékeztetni arra az estére, bár egész estére való szekálás kitelne belőle – a végén még félő, hogy megelégeli, aztán itt hagy, ennyit a ma estéről. Meg hogy az utóbbi időket nézzük, az én „feladatom” valahogy mindig az volt, hogy tartsam benne a lelket, nem pedig az, hogy még jobban aláássam az önbecsülését, szóval lehet, nem ma kéne váltani.
Persze Kodára is lehet számítani, ahogy a férfi belépett az ajtón, már rohan is, fogai között az egyik csipogós játékával, bár az utolsó pár métert lassabban tette meg. Na igen, azóta a tetős eset óta kicsit óvatosabb lett a kicsike, de amikor meggyőződik róla, hogy nincs veszély, csak odamegy a köszöntésre, a legkevésbé sem törődve az öltönnyel…
-Ugye tudod, hogy a kocsiig is el kell jutni valahogy? –kontráztam vissza a megjegyzésére- Egyébként is, a meleget ezerszer jobban bírom, mint ezt a hideget. –felelem, de aztán inkább nem erőltetem tovább az időjárás témát, az úgy is annyira tipikusan angol, hogy inkább egy 5 órai tea mellé illene, nem egy vacsorához.
Aproró, ha már így témánál vagyunk… Miután sikeresen eljutottunk az autóig, én pedig megköszöntem a férfi segítségét, csak ültem szótlanul a helyemen, az utat figyelve, mert valahogy semmi értelmes nem jutott az eszembe. Vagyis, na jó… pár eszembe jutott, de nem hiszem, hogy nagyon passzoltak volna ide a különböző orvosi témák. Így belegondolva, az utóbbi pár évben akárhányszor étterembe mentem, az valami munkával kapcsolatos konferencia miatt volt, azoknál meg csak úgy adja magát a téma. Amikor meg augusztusban Steve-nél laktam egy pár napot, akkor is mindig akadt miről beszélni, bár az meg inkább egyfajta orvos-beteg viszony volt, nem hiszem, hogy díjazná a férfi, ha most sorra kezdeném faggatni, hogy „De ugye iszod azt a teát amit adtam? Na és a gyógyfőzetből hány maradt még? Remélem azért a vitaminbogyókat se felejtetted el szedni.”.
Szóval… fura. Már nekem is, mert nem szoktam én ennyit hallgatni, sőt, fáradtan talán még a szokásosnál is képes vagyok többet beszélni, most azonban… áh, mindegy. Úgy is Steve az író, a szavak nagy mestere, nem én…
Amennyiben az útitársam is hasonlóan „csendes” kedvében van, mint én, akkor azt hiszem, én egész úton elvagyok azzal, hogy figyelem az utat, esetleg néha-néha Steve-re pillantok, hogy hogyan vezet. Aztán amikor megérkezünk, mégis eszembe jut valami, amit egyszerűen muszáj megkérdeznem, mielőtt még beérnénk az étterembe. Nem is értem, miért is nem jutott eszembe korábban:
-Steve? Mondd csak, az Aurey valami különleges skót név, vagy az apukád után kaptad? –teszem fel a kérdést olyan természetességgel, mint ha mondjuk az… időjárásról kezdenék csevegni.
Ajkam megfeszül, amikor a legutóbbi találkozást emlegeti. Na, nem azért, mert különösebben emlékeznék rá, utána még két teljes napig kínzott a macskajaj, úgy éreztem magam, mint a mosott szar, és alapvetően is, szerintem a megszégyenülési skálán, már ha létezik ilyen, sikeresen elértem a maximális értéket. Mondjuk a negatív rekord is jó dolog, legalább lejjebb nem tudok süllyedni. Ha mégis, akkor már beállok egy cirkuszba, mert egészen biztosan van egy különleges képességem, mindig alulmúlom önmagam. Koda közeledésére azért védem az öltönyt, amennyire tudom, de végül úgyis csak a kárelhárítás marad. Gyengéden megsimogatom a kutya fejét, utána meg az öltönyömet porolom lefelé. Nincs bajom az állatokkal, de az életstílusomba nem férnek bele. A legutóbb szőrös valakivel meg, akit a házamba engedtem, jól ráfáztam. – Persze. Arra értettem. Én könnyen hozzászoktam, nem bánt a hideg. – Meg aztán én skót vagyok, jobban szeretem a hideget, mint a meleget. És akkor tenném hozzá, hogy rossz emlékek fűznek a meleg helyekhez, mint amilyen Kuba is. Legalább a Szovjeteknél mindig fagyos volt a levegő, bár ott sem éltem volna szívesen. Ukrajnában rossz szokás kivágni az ember máját, ráadásul az emberek többsége nem is nagyon zuhanyozott abban az időben heti egynél többször. A kocsiban ülve én is az utat figyelem. Engem nem érintett meg semmiféle baleset, mint Ashley – a gondolatra észrevehetően erősebben markolom a kormánykereket –, de az óta valamivel óvatosabban, odafigyelve vezetek. A rádióból egyzeneszám szól, ami egészen kedvemre való, de halk, hogy beszélgethessünk, ha kedvünk adódna. Bár, azt hiszem, attól esetemben nem kell félni, gyakran ücsörgök inkább el egymagamban, minthogy beszéljek bárkivel is. A parkolóban elhangzó kérdésre viszont elkerekednek a szemeim. Mégis honnan… Te jószagú isten. Persze, ő gond nélkül hozzáfér az aktákhoz, és… Jesszusom. Reméltem, az a név eltemetve marad valahol mélyen, mondjuk hat lábbal a talaj alatt, és sosem kerül elő onnan. Lehajtom a fejem, és mikor fölemelem, vigyorgok. Egészen jó színész vagyok, mit is mondhatnék? – Az apámnak kellett elneveznie. Nem volt éppen szomjas – feleltem, majd még hozzáteszem: – Örülhetek, hogy a nevem nem Sarah lett, amilyen állapotban ünnepelte a fia érkezését. Mehetünk? Azután persze fordítottan is eljátszom az ajtós mutatványt, kiszállok, kinyitom neki, kezemet nyújtom, hogy kisegítsem… Igazi, régimódi úriemberként viselkedek, tettem én ezt másképp valaha is? Rendben, Sutter esete különleges volt. És már mehetünk is az étterem felé, ahol az asztalunk előkészítve vár.
Helyes, helyes! Ha már legalább egy kis bűntudat maradt benne a múltkori fejmosás óta, már megérte! Remélem, hogy egyhamar nem lesz még egy hasonló, mert akkor nem tudom, mihez kezdjek… francokat! Egyhamar? Soha többet! Őszintén szólva, az is felmerült bennem, hogy inkább visszamondom ezt az egész vacsorameghívást, azok után, ami történt, de… ha már korábban megígértem neki, akkor azt hiszem, nem lett volna túl szép tőlem utolsó pillanatban lemondani.
Amíg készülődök, Steve kutyázik, utána meg helycserés támadásként amíg az öltönyét tisztogatja, én búcsút veszek kedvenc házőrzőmtől. Némi buksisimi, fültő-vakarászás meg hát-paskolás; még szerencse, hogy reggel az ő fésülését is letudtam, mert most, hogy épp téli bundát növeszt a drága, már ennyitől is lehetne menni átöltözni… Még gyorsan leellenőrzöm, hogy van-e elég vize meg vacsija, na meg hogy bezártam-e a hálószobám ajtaját – Koda eddig se aludhatott az ágyon, még csak véletlenül se most kezdje el, aztán már zártam is, hogy indulhassunk.
-Nem is tudtam, hogy szereted a klasszikus zenét. –jegyeztem meg, miután már pár perce szólt a rádió.
Mondjuk így jobban belegondolva… halvány elképzelésem sincs, hogy mégis milyen zenéket hallgathat… Vagy szokott egyáltalán zenét hallgatni? Nekem valahogy elképzelhetetlen volt, hogy akár csak egy napot is eltöltsek úgy, hogy egy számot sem hallgatok meg, de akadt már olyan ismerősöm korábban is, aki jobban szerette a teljes csendet. Steve-re pillantottam, aztán valamiért a filmzenék jutottak eszembe, mint tipp… James Bond? Sőőőt… Don! A múltkori rendelős műsora után simán elmehetne a Khaike Paan Banaraswala című szám jelenetébe. Ivás ott is van dögivel, igaz, nem alkohol, hanem bhang ital… Bár, jobban belegondolva… Nem tudom, a kocsmában mit művelt Adammel, de hála az égieknek, a rendelőben az ének kimaradt. Meg a tánc. Azt hiszem, ott fakadtam volna sírva. Te jó ég, a bétel-rágásról nem is beszélve, ahhoz képest még Will dohányzása is kispiskóta…
De ha már témánál vagyunk… valahogy ezt az egész ügynökösdit sem nagyon nézem ki a mellettem ülő férfiból, hiába említette már többször is, hogy kinek dolgozott korábban. Jó, tudom, valószínűleg csak azért, mert sosem voltak olyanok a körülmények, na meg szinte én is csak a lakás-rendelő-egyetem háromszögben mozgok újabban…
Végül aztán csak megérkezünk, amikor pedig a kérdésem hallatán meglátom Steve reakcióját, nem bírom elfojtani a mosolyomat.
-Nocsak, csak nem kislányt várt a kedves papa? Pedig többnyire azért szoktak megveszni, hogy fiú legyen az első… Képzelem, ha lány lesz, Audrey-nak fogjuk hívni, ha meg fiú… -hagyom függőben a mondat végét, azt a történetet már úgy is ismerjük- Amúgy nem tudom, mi bajod vele, szerintem szép név. És akkor már az is megvan, hogy kitől örökölted a hajlamot. Inkább nem akarom tudni, te hogy ünnepelnél ilyen helyzetben… -csóváltam a fejem.
Oké, én megpróbáltam. Hogy ne hozzam fel többet, meg utaljak a múltkori ivós incidensre, de… egyszerűen olyan mély nyomot hagyott bennem az az eset, hogy attól tartok, még nem sikerült kihevernem.
-Persze, mehetünk, Mr. McLoyd. –feleltem vidáman, majd elfogadva a segítségét én is kiszállok a kocsiból, azonban épp, hogy elindulnánk, valami olyan történik, amire aztán végképp nem számítottam.
-Ó… Nézd csak, esik a hó! –felelem csendben, ahogy a tekintetemmel követek néhány, a sötét háttér előtt kirajzolódó hópelyhet.
– Alapvetően szeretem a zenét. És akkor már inkább ez a fajta, mint amit a fiatalabb generáció ma hallgat – mondtam. Jó, mondjuk a világ nem Mozartnál szűnt meg forogni a számomra sem, meghallgatok néhány mai zeneszámot is, de inkább… Jobban kedvelem azt, ami régi. Igaz ez a whiskyre, a fegyverekre… Némely esetben a nőkre is, de ez rettenetesen rosszul hangzik. Nem vagyok pedofil, na. Végezetül azért eszembe ötlik, hogy nem ártana kérdezni, bár a válaszra már van sejtésem. – És te? Milyen zenéket hallgatsz? Jézusom, úgy beszélgetek a zenékről, mint valami tini az első randevún, amit nagy nehezen össze tudott hozni a pattanásos képe és Justin Bieber mindenféle aknamunkája ellenére. Igen, sajnos modern írónak lenni, főleg a horror-iparban annyit jelent, hogy ismernem kell a modern zenei, filmművészeti élet „nagyjait” is. Nem mondom, hogy nem gondoltam pár altatótabletta leöblítésére mondjuk metil-alkohollal az elmúlt években ennek ürügyén. – Az apám azt sem tudta szerintem, melyik gyerek az övé az üvegfal mögött – mondtam. Látom rajta, hogy élvezi ezt, én viszont szívesen ejteném a témát. Nem ismertem különösebben a szüleimet, elvitte őket egy betegség, amikor Floridába költöztünk, csak néhány ködös emlék, meg anyám naplója maradt ránk az öcsémmel. Nem tapsikolva csatlakoztam a CIA kötelékéhez, egyszerű kötelességtudatból… És a múltnak még részemről is vannak olyan darabjai, halmai, amiket nem szívesen bolygatnék meg. Amikor viszont arra céloz, hoygan ünnepelnék, elvigyorodom. – Szerintem az ember az elsőszülöttje születésekor csak megérdemel némi ünneplést. Nem olyan szintűt persze, mint amit a múltkor én meg Adam csaptunk… Amiért még egyszer elnézésed kérem. Nem voltam önmagam. Arra, hogy esik a hó, felnézek én is. És tényleg. Nagy pelyhekben hullik alá a hó, az én képem pedig egészen felvidul. Szeretem a telet, meg kell mondanom, és ebből a szempontból örülök, hogy ide osztottak be. Oké, akkor erre majd emlékeztetem magam, amikor egy hólapáttal küzdök a kocsifelhajtón, hogy egyáltalán ki tudjak állni a garázsból. Elkeseredett ütközet lesz, előre látom. – McLoyd névre – mondom a pincérnek, ahogy belépünk, aki egy közeli asztalhoz vezet bennünket, amin már ott áll egy üveg bor továbbá a két tányér, az evőeszköz és egy nemrégiben meggyújtott gyertya is. Kihúzom Abbie számára a széket, hogy leülhessen, majd én is leülök vele szemben. A borra mutatok. – Remélem nincs ellenedre…
Kezdőlap
Várlak."
