A választás okára elvigyorodok. Nem is hittem, hogy ilyen fokú előrelátással rendelkezik ez a nő itt velem szemben. Na jó, ez rosszul jött, de nem szívom vissza, inkább megmagyarázom. Azt nem hittem, hogy képes tudatosan rákészülni arra, hogy ártson valakinek. Nekem legalábbis az jött le abból, amit mondott, hogy közvetlenül vagy közvetve, de a harci okai is vannak a választásának. Amivel nincsen semmi probléma, nem nézek rá másként emiatt. Csupán a szemöldököm emelkedik meg egy pillanatra a kissé váratlan fordulat hatására, de hamar visszanyerem a megszokott pókerarcomat. Ezúttal sajtos puffancsok nélkül. – Igen, hallottam már, hogy India ilyen téren még ma sem áll a legjobban. De sokat fejlődött. – Legalábbis legutóbbi információim szerint. És azt sem szabad elfelejteni, hogy mégiscsak nagyhatalom az ország, ha csak Kína árnyékában is. És miért kanyarodtak el a gondolataim a politika irányába? Na, vissza, de nagyon gyorsan, gyönyörű nő, tizenkét óránál, igen, pontosan önmagammal szemben. Remek, megvan. Köszönjük, Houston. – Viszont gondolom a monszun idején sem jött rosszul… A levegő jut eszembe, a másik elem, amit említett. Az sem rossz elem, de én nem is gondoltam rá, hogy őszinte legyek. „Ifjonti” hévvel vetettem magam a választásba, és igazán imponált férfiúi létemnek, milyen erős is a tűz valójában. Az persze egy másik kérdés, hogy kapásból két másik elem könnyedén veri bele a földbe, én mégis szerettem. Az embereket és a farkasokat egyaránt lehetett könnyedén kellemetlen helyzetbe hozni – Rendben – mosolyodtam el, majd elgondolkodtam a kérdésemen. Amíg csend telepedett közénk, kortyoltam a boromból, és rá kellett jönnöm, hogy gyorsabban fogy, mint ahogy én azt szeretném, ezért második korty helyett inkább csak visszatettem az asztalra, kezem kicsit távolabb helyeztem tőle, mint korábban, hogy véletlenül se nyúljak rá ismét, akaratlanul. – Rendben, itt van egy. Miért az orvosi pálya? – kérdeztem. Ez tényleg érdekelt, egészen biztosan elmozdította valami abba az irányba, hogy másoknak akarjon segíteni, én pedig szerettem volna tudni, micsoda. Tudtam ugyan, hogy ugyanezt a kérdést nekem is meg kell válaszolnom, de nem tűnt túl nehéznek. Sokakkal ellentétben, én pontosan tudtam, mi vezetett arra a pályára, amit éppen folytattam. És talán még hangulatot sem gyilkol olyan intenzitással, mint régebben.
-Valami rosszat mondtam? –kérdezek vissza, ahogy elcsípem az a szemöldök-emelkedést, aztán egy pillanatra erős a kísértés, hogy felhozzak pár gyakorlati példát is, mint az égési sebek esetében a sejtek vízháztartásának felborulása, és ezt milyen jól lehet az elemi kapocs varázslattal gyógyítani, ha a víz az elemed, meg hasonlók, de… talán majd máskor. Mondjuk pár pohár bor után…
A következő megjegyzésére csak bólintok, igaz, sokat fejlődött, bár még mindig van hová, ha a nyugati társadalmakhoz hasonlítjuk. Vidékről nem is beszélve, no meg arról, hogy az őserdei területeken még mindig számos kisebb törzs él…
-Szó mi szó, víz nélkül nincs élet, jól jön az bármikor. –vontam vállat, legyen akár monszun, aszály, hóvihar, szennyezés, vagy akármi…
-Hmm… Jó kérdés… -töprengtem el egy pillanatra- Amikor kicsi voltam, akartam én minden lenni, zenész, táncos, felfedező, tudós, újságíró, tanár, fényképész… Aztán amikor választani kellett, az általános iskolás tanár meg az orvosi pálya között dilemmáztam. És hogy miért orvos lettem végül… huh… azt hiszem, ehhez is sok minden közrejátszott… Apum fényképész, így fiatalabb koromban nagyon sokat költöztünk a munkája miatt, aztán láttam, hogy hol hogy élnek az emberek… utána valami olyan munkát akartam felnőttként, ami emberekhez kötődik, másoknak segítek vele. A szüleim meg a tanárok is arra bíztattak, hogy vágjak bele az orvosiba… Aztán végül azért lett ez, mert változatosabbnak láttam, meg úgy éreztem, nagyobb szükség van rá, ott, akkor. Meg mégiscsak India, ahol teljesen másképp közelítenek az egész orvostudományhoz, mint nyugaton… Őszintén, hiányzik egy kissé… -csúszott ki az utolsó kis „vallomásom”, de már nyúltam is, hogy kortyoljak egyet a boromból, közben pedig hallgassam Steve válaszát, ő miért választotta azt, amit.
De ha most benyögi, hogy ő nem orvos, vagy miért NEM választotta az orvosi pályát, esküszöm, bokán rúgom. Persze csak finoman, de na… Viszont a következő kérdés megint az enyém, és már ötletem is volt, hogy mi legyen az, így miután ő is vallott, már fel is tettem:
-Ha már Skóciában születtél… mi a helyzet a nemzeti viseletetekkel, a kilttel? Szoktad hordani néhanapján, őrizgeted otthon a szekrény aljában, vagy letagadod, hogy van? –kérdeztem egy széles mosollyal, kíváncsian várva a reakcióját, na meg utána a választ… Ha pedig nem tagadja, azt hiszem, megvan a kérdésem a következő körre is…
– Nem, csupán… elgondolkodtattál egy pillanatra – mondom. Valószínűleg félreérthettem azt, amit mondott, így másodjára már nehezen is nézem ki belőle azt, hogy azért választana valamit, mert embereknek árthat vele, de ki tudja. Sosem szabad kizárnom a lehetőséget, hiszen nem tudhatom, mit rejtegetnek mások. Ebben a protektorátusban találkoztam már érdekes alakokkal, vegyük például a mentoráltamat, Velkant. Van sejtésem arról, honnan jöhetett, már társadalmilag, de direkt nem néztem bele az aktájába. Én magam akarom megfejteni a furcsa észjárását, és kideríteni, mi a története. Érdekesnek ígérkezik.
– Igaz – bólintok, és kedvem támad meghúzni ismét azt a borospoharat, ráfogván erre a kijelentésére, de visszafogom magam. Igen, pontosan tudom, hogy alkoholproblémáim vannak, és ezekre nem az a megoldás, ha nyakló nélkül nekiállok vedelni egy randevún. Úgy gondolom, a kísértés közelsége nem rossz dolog, amíg az ember ellent tud állni. Erősíti a jellemet, legalábbis a CIA-nál mindig ezt mondták. – Mindkettő szép szakma – bólintok, amikor a tanárit és az orvosit említi. Mit ne mondjak, igen érdekes elképzelni Abbie-t a katedrán. Az egyszer biztos, hogy lenne módja arra, hogy rendet teremtsen az osztályban. A ricinus mindig megoldás. De ilyesmi miért jut eszembe vacsora közben? Nem tudom, de saját elmém kiismerésére való törekvést én már régen föladtam. Tudom, hogy hogyan működik írás közben, ahogy azt is, hogy amikor nem írok, néha leomlik a gát, ami mögött ezt az énemet tartom, és ilyenkor egészen furcsa dolgok kerülhetnek elő. – Tudod, ha szeretnéd, egyszer elmehetünk oda. Már ha a Főnök is megengedi majd. – Nekem pedig arról kellene beszélnem, hogy miért az írás, igaz? – kérdezem. Ismét elfog a bor iránti késztetés, és már majdnem mozdul a kezem, amikor inkább visszanyelem a vágyat. Miközben beszélek, próbálok mosolyogni, hiszen az emlék, annak ellenére, hogy a veszteségeimről szól, egészen… kellemes számomra. – Nem is tudom… Mindig élénk képzelőerőm volt. Ha az öcsém még élne, mesélhetne róla, hogy gyerekként általában én találtam ki neki történeteket a szüleinkről, akiket ő sosem ismert. A többsége nem volt igaz, de legalább közel érezhette magához őket. Amikor aztán a CIA-ból végül is kikerültem, úgy döntöttem, kamatoztathatom így, amit megtanultam náluk. A kiltről szóló kérdésén viszont egészen lesápadok. De hát nincs menekvés és nincs kibúvó. – Van otthon – ismerem be. – Bár nem szoktam fölvenni valami gyakran. Meg dudám is volt régen, tudtam is használni, de az tönkrement vagy öt évvel ezelőtt. Csodálom egyébként, hogy a kiltre nem leltél rá, amikor átkutattad a szekrényt. – Van olyan hely, ahová el akarsz menni a világon? Nem lehet olyan, amit már láttál! – jegyzem meg. Tehát az ő esetében nem lehet India,, vagy Anglia, az enyémben pedig nem lehet Skócia, Kuba (bár oda akkor sem mennék vissza, ha Abbie haragja elől csak Castro adna menedékjogot) vagy Kijev. Mondjuk ezekre a helyekre nem is vágyom vissza…
-Igen… Bár így, hogy mentorkodok is, mondhatni, a tanári pálya is összejött. Még ha nem is olyan kicsikkel foglalkozok. Egyébként meg, amilyen hisztit néha a felnőtt betegek le szoktak vágni, ne tudd meg…
-Rendben. Na és igen, a főnök… Pláne, ha több is van belőle… -sóhajtok, miután szülinapomra „utazást” kaptam, próbáltam puhatolózni Willnél, mennyire lenne esély rá, hogy még egy őrzővel együtt elengedjen olyan hosszú időre, de nem volt biztató a válasza, szóval ezek után Tazannánál még csak rá se kérdeztem.
Majd… Egyszer… Talán… A következő szavaira csak bólintok egyet, aztán kíváncsian várom, miért pont az írás mellett kötött ki hosszú távon. Egy kicsit meglep, hogy ennyire fiatal korához nyúlik vissza a dolog miértje, bár… jobban belegondolva, nincs ebben semmi különös, nálam is ez volt, csak más eseményekkel, történésekkel. Szívem szerint visszakérdeznék a családjával kapcsolatban, de mégis, inkább hagyom a dolgot… Ha jól emlékszem, az öccse abban a balesetben hunyt el, amelyik miatt Ash vérfarkas lett, a szavaiból meg úgy vettem ki, hogy a szüleiket is hamar elveszítették. Meg… közte és a tesója között nagyobb korkülönbség volt? Bár az nem biztos. Majd… Egyszer… Talán… Mára elég volt a hangulatgyilkolás.
Viszont úgy tűnik, bejött a tippem, legalábbis valami ilyesmi reakcióra számítottam. Csak próbáltam visszafojtani a vigyoromat, ahogy mesélt, arra pedig, hogy miért nem bukkantam rá, amikor nála voltam, vállat vontam.
-Képzelem, hol lehet, valami családi portré mögött a fali széfbe rejtve? Tudod, akkor még nem tudtam, hogy mit is kell keresni. Sem azt, hogy Skóciában születtél… Viszont te mondtad, hogy megnéznél informátornak, tessék, azóta gyűjtöm a kis információmorzsákat. –mosolyodtam el sokatmondóan, majd ittam egy kis korty bort, mielőtt válaszoltam volna a saját kérdésemre- Nos, bár Angliában születtem, nincs semmi tipikusan angol ruhadarabom… Jó, esernyő akad, de az mégse olyan. Viszont Indiából egész sokat megtartottam, még ha ezen az időjáráson nem is fogom sok hasznukat venni. Gondolom a szárik ismerősek, plusz amelyik tartományban laktam, azokon a részeken a kameez-ek voltak az elterjedtebbek. (kép1 kép2)-kezdtem bele, majd amennyiben nem untattam halálra vele, még nagyjából elmagyaráztam, hogy hogyan is néznek ki. Majd, mielőtt Steve kérdésére válaszoltam volna, eltöprengtem egy pillanatra a válaszon.
-Őszintén, ezen még sosem gondolkoztam igazán. Ausztráliát egyszer megnézném. Ne kérdezd, miért, én se tudom megmagyarázni! –feleltem nevetve- Hm… Esetleg valami afrikai ország. Meg… lehet, furán hangzik, de egyszer valami arab területet is szívesen meglátogatnék, még ha nem is túl biztonságos… Hm, vagy Ázsia szigetországai! Áh, nem tudok választani, túl sok van… És te?
Megvárom a válaszát, aztán már mondanám is a következőt, amikor megjelenik a pincér a rendelésünkkel együtt. Ahogy lerakja elém a tálat, megköszönöm, majd mielőtt még nekilátnánk az evésnek gyorsan felteszem a következő kérdésemet – legalább addig sem áll fenn a veszélye a meglepettségből történő félrenyelésnek.
-Oké, a következő: Mikor láthatlak kiltben? –jó, lehet kicsit csalás kérdés tekintetében, de ezen ne múljon, ha ő bevállalja, akkor én is valamelyik indiai darabot, vagy kitalálok másik kérdést. Azonban, ha valami nemleges válasz jönne, vagy sokáig hezitál, már folytatom is tovább- Nem tudom, emlékszel-e még az első beszélgetésünkre… -utalok vissza a főtéren lévő kávézóra- Meg arra a régi ígéretedre a gimnasztikás szalagokkal, meg a fellépéssel, előadással kapcsolatban a többi őrző előtt… Nos, ha gondolod, kiválthatod vele, aztán nem „terrorizállak” vele többet a jövőben. –ajánlom fel nagylelkűen a cserelehetőséget- Ó, és mielőtt el nem felejtem, jó étvágyat!
– Igaz, néha olyanok, mint a gyerekek – mosolyodok el, amikor arról beszél, hogy a mentorkodás által összejött neki a tanári pálya is. Szó, ami szó, ismerősek nekem ezek a figurák, hiszen én magam is mentor voltam, csak én a tipikus, egygyermekes apuka, Abbie meg az, akinek még a füléről is gyerek lóg. Hú, de fura egy gondolat ez, kérem szépen… – Ne is mondd, pontosan ismerem. Volt időszak, amikor én voltam az a beteg… Kissé vonakodva ismerem be, de hát nagy kitárulkozást tartunk, meg hát látott már részegen, innen rossz irányba csak nem vezet majd a dolog. Mindig van lejjebb, de a gödörből is ki lehet mászni. Na jó, vissza kell tuszkolnom ezt a filozofikus énemet a pamlag alá, mert az istenért sem mond semmi értelmeset. – Képzelem – felelem. Tényleg nem egyszerű, ha az embernek több olyan figura is van fölötte, akiknek az igényeit tökéletesen ki kell szolgálnia. Én például félek az új szerkesztőmtől, nem normális a csaj, annak ellenére, hogy nem is igazán pályakezdő már. Szerintem egy nap késés esetén álmomban fog meggyilkolni, és rettenetesen fogja élvezni a dolgot. Nem, nem vérfarkas. Szerintem. Valószínűleg csak simán szociopata. – Ó, ugyan, széfben? Ne viccelj. A pincében, betörésbiztos üveg mögé rejtve, vizesárokkal körülvéve, ősi, maja csapdáktól védve… Na ott – vigyorgok. – De igazából ugyanennyi erővel lehet valamelyik szekrény mélyén. Egy ideje már nem igazodok ki a saját szekrényeimben. De rajzoltam térképet, kérem szépen! vagy valami olyasmit. Csak aztán fejjel lefelé tartottam, eltévedtem, és végül egy fura patás figura üdvözölt Narniában, ami már nem tetszett annyira. Igazából lehet, csak gázszivárgás volt az oka, én aztán nem tudom, de inkább visszafordultam. Na jó, hülyeség félretéve, inkább hallgatom, ahogy a nő az indiai ruhákról beszél. Nem untat halálra, szívesen hallgatom, tudom is a dolgok egyharmadának a kinézetét. A maradékról persze halovány segédfogalmam sincsen, de ez legyen a legkisebb probléma. – Én? Japán, Kína belső területei, a Himalája… Főként Ázsia területei. De a szigetvilág sem rossz ötlet, föl kellene jegyeznem a listámra – jegyzem meg. A kérdésére viszont el kell gondolkodnom, mert a jó válasz valószínűleg nem az, hogy amikor én téged… Na igen, az úriember nem fejezi be ezt a gondolatot. – Azt a gimnasztikás mutatványt nehéz lenne végrehajtani úgy, hogy a fő tanítómesterem kikerült a képből, és vitte magával az eszközöket is – jegyzem meg. Egyszerűen csak rámutatok az apró, hátráltató tényre.– A kilttel kapcsolatban… Nem is tudom. Mikor akarsz? A nagy hó elmúltával persze, mert azért nem a legmelegebb ruhanemű… – Köszönöm, neked is – mondom, majd megvárom, amíg enni kezd, és csak utána állok neki a sajátomnak. Az első falat után átnézek rá. – És én téged indiai ruhákban?
-Mit akarsz, te még egész szófogadó „gyerek” voltál, legalábbis miután sikerült túljutni a kezdeti nehézségeken. –mosolyodok el, mert tényleg, nem ellenkezett túl sokat az első pár napot leszámítva, a gyógyszereket is szó nélkül bevette, sőt, vacsinál még a zöldséget is megette… Semmi arcpirító megjegyzés, mint amikor Jamest ápolgattam… te jó ég, most már, utólag visszagondolva viccesnek tűnik, de akkor állandó jelleggel határozottan magas szinten tartotta a vérnyomásomat a drága…
-Az lett volna a másik tippem. –felelem, miután elárulja a már nem is annyira titkos rejtekhelyet, aztán elgondolkozok egy pillanatra azon, amit mondott- Ez most egy felkérés keringőre? Vagy legalábbis egy nagy lomtalanításra-rendrakásra? –vigyorodtam el ezúttal én, mert hát az ilyesmik mindig jó bulik szoktak lenni, az ember egy csomó rég nem használt kacatra bukkanhat…
Igaz, minél régebb óta lakik valaki egy helyen, annál viccesebb dolgok szoktak előkerülni, szóval ha úgy nézzük, mennyi ideje is lakik itt Steve? Kb. mint én Fairbanksben, talán kicsit régebb óta… hát, az végül is nem túl hosszú idő egy ház életében.
-Milyen lista? Bakancslista? –kérdeztem vissza, arra a híres filmre utalva, aztán csak hallgatom, hogy mire jut a kérdésemmel kapcsolatban, közben meg jót mosolygok magamban – igen, kifogás, az mindig van, nem, mint ha máshonnan nem lehetne olyan szalagokat szerezni, de legyen, elfogadva, hogy meglépett a mester…
-Az tény, de a lakásban csak nincs -20 fok a kinti nagy hó ellenére… -hívtam fel a figyelmét erre a kiskapura, mert annyira azért mégsem vagyunk időjáráshoz kötve, hacsak nem a Chena partján szeretne végiglejteni benne… akkor talááán nyáron elég meleg lesz hozzá. Talán. Egyébként meg nem tudom ki hangoztatta korábban, hogy szereti a hideget, szóval… -Amikor ráérsz meg kedvet érzel hozzá, és nem hónapok, évek múlva... –vontam vállat.
-Hm? –pillantok fel Steve-re, a kérdés hallatán, de aztán még várok egy kicsit a válasszal, hogy túl legyek legalább az első falaton- Mi ez a királyi többes? Egyébként egyben már láttál. –felelem, azt az egyszerű fehéret, Raven búcsúztatásánál- Egyébként meg mondhatnám, hogy ezeket se erre az éghajlatra találták ki, bár az egyszerűbb darabokat szoktam otthon is hordani. Sőt, amikor volt februárban az az indián fesztivál, oda is indiai ruhában mentem… -emlékezek vissza, nem is tudom, hogy sikerült túlélnem azt az időjárást… valószínűleg a jó pár plusz rétegnyi ruhával- Hm… majd ha választasz, melyikre vagy kíváncsi. Vagy tűzzünk ki valami „nemzetközi kiöltözős” napot? –végül is, lehet, az se lenne utolsó ötlet, lehet, kicsit oldottabb lenne a hangulat.
Vagy ha van valami jobb ötlete, akkor kíváncsian várom, addig is falatozok tovább, meg gondolkozok, mégis mi legyen a következő kérdés. Hmm…
-Milyen voltál gyerekként, fiatalként? Nem csak külsőre gondolok, de ha esetleg vannak fotók, akkor azokat is szívesen megnézném a nagy „divatbemutató” után.
– Nem ismertél régebben – jegyzem meg vigyorogva, titokzatosan. Mert igaz, ami igaz, manapság már egészen jól tűröm az orvosokat, és azt, ha körülöttem sündörögnek. Régebben szentül hittem, hogy olyan nagy titán vagyok, akinek nincsen is szüksége halandó emberi orvosokra, aki könnyűszerrel elbír bármilyen betegséggel, amit a világ képes lehet hozzám vágni. Ó, én és a hübrisz! Igazán mókás dolog a régi önmagamra gondolni a mostani énem szemével, látni, mi kellett ahhoz, hogy itt üljek. De nem akarok belebonyolódni amúgy sem túlzottan mély filozófiai fejtegetésekbe. Csupán megszoktam már, hogy az idő többségében egyedül vagyok, és furcsa valaki mást is beengedni a saját kis világomba, a páncélom mögé. – Ha annak veszed, én szívesen lomtalanítok veled. De figyelmeztetlek, férfiból vagyok, rettenetes kuplerájt tudunk létrehozni mindössze hónapok leforgása alatt – mondom. Játszhatnék még ijesztegetősdit, elmondhatnám, hogy a garázsba nem tudok már beállni, és az ajtó sem bírja már a szeméthalmot visszatartani, de nem teszem. Egyrészt, enyhe költői túlzás lenne, hisz csak a garázs egyik felét borítják Ashley hátrahagyott tárgyai, én meg nem is nagyon járok már oda, legfeljebb beállni a kocsival mióta hideg van. – Azt ne mondd, hogy neked nincs olyan listád – vigyorodtam el. Szerintem mindenkinek van ilyesmi, van akinek leírva, van olyan, mint én, aki a fejében tartja, és van olyan, aki el sem ismeri, hogy létezik. Nem is számít igazán, mindannyian elgondolkodunk néha azon, mennyire szeretnénk, ha az életünk vége előtt meglátogathatnánk néhány helyet, megihatnánk bizonyos italokat bizonyos emberekkel, lefeküdhetnénk bizonyos nőkkel, és azt hiszem, ideje befognom, mert zavaró vizekre eveztem. –Talán. De ha emlékezetem nem csal, ehhez nekem vendégül kellene látnom az egész protektorátust. Ha így áll a helyzet, mondd, és én még ma megszökök Kanada irányába. Egyébként szívesen megmutatom azt a kiltet két hét múlva is – jegyzem meg. Addigra nekem lelkiekben fel kell készülnöm, valami hathatós indokkal elküldeni a mentoráltamat a városból, hogy még véletlenül sem nyisson rám, amikor a szoknyámat próbálgatom, mert valami azt súgja, hogy mentorként az egy életre elásna. Meg ez a fiatal generáció mindig kattogtatja a telefonját mindenre, egy képre meg legkevésbé sincsen szükségem. – Tudom. Azért is mertem feldobni – mondom. A „nemzeti kiöltözős nap” lehetőségére nevetnem kell. El tudom képzelni, ahogy mindenki Alaszkában a nemzetiségének megfelelően öltözik. Mondjuk, van néhány igen elvetemült alak, aki beöltözne szerintem fának. Nem, nem szólok a természetvédők ellen, de vannak közöttük klinikai esetek, hogy szépen fogalmazzak. – Jó ötlet, én támogatom. – Gyerekként? – nézek rá. Most nem mosolygok, de a kedvem nem is rossz. Valamikor ezt is l kell mesélnem. – Alig emlékszem már rá. Azt hiszem, komoly kissrác voltam, muszáj volt annak lennem. Aztán a CIA megtalált, és felajánlották, hogy ha belépek, gondoskodnak az öcsémről. Nem sok választásom volt. A kiképzés meg… képzelheted. És te? Milyen volt kicsi Abbie-nek lenni? A válaszára várva falatozom is, természetesen, szépen, lassan, kulturáltan. Nem sietek sehová, és élvezem a velem szemben ücsörgő hölgy társaságát. Bár nem nyomná rá a bor a látványra a bélyegét.
-Valóban. –értek egyet vele, közben pedig az én arcom is az övéhez hasonló, titokzatoskodó vigyorra húzódik- És ez fordítva is igaz.
Hogy miért? Mert ő meg nem csak régebben, de most sem ismer erről az oldalamról. Isten óvja… nem csak a királynőt, de őt is, szerencsétlent, ha egyszer úgy hozza a sors, hogy el kell viselnie úgy, hogy épp betegeskedem. Mert nekem aztán ne mondja senki, hogy 39 fokos lázzal maradjak otthon pihenni, amikor a rendelőmben meg kilométeres sor várakozik, vagy pihenjek, amikor valamelyik mentoráltam épp vizsga előtt áll… A gyógyszerekkel kapcsolatos „én ezt ugyan be nem veszem, megold egy panaszt, helyette fellép 10 másik kellemetlen mellékhatás” vitáimba már inkább bele se megyek, pedig milyen jó kis kerekasztal-beszélgetések születhetnének belőle…
-De lehet, hogy akkor most nem is ülnénk itt, nem igaz? –teszem még hozzá, hisz valljuk be, valahol mégiscsak Ashley érdeme, hogy most itt tartunk.
Ha nem lett volna belőle vérfarkas, és keresett volna fel Steve annak idején emiatt, hogy a segítségemet kérje, ki tudja, mikor beszélgettünk volna ennyit… már egyáltalán nagy ritkán találkoztunk volna, úgy, hogy én szinte minden időmet a rendelőben meg a mentoráltjaimmal töltöm, ő meg vagy otthon ül és ír, vagy épp a városban járőrözik valahol.
-Ó, tudom én azt… -sóhajtok arra, hogy milyen rekordidő alatt képesek a férfiak disznóóllá változtatni az egész házat, volt szerencsém hozzá párszor, bár így belegondolva, annak idején Zachet egész hamar sikerült „megnevelni” ilyen téren. –Majd, egyszer, ha mindkettőnknek sok szabadideje lesz. –azaz soha? Á nem, az túlzás, talán nyugdíjas éveinkre összejön- Addig gyűjtögess még, legyen egy kis kihívás is benne.
-Őszintén szólva, ezen még nem igazán gondolkoztam el. –feleltem a listás visszavágására.
Igaz, néha-néha elgondolkoztam otthon a kandalló előtt ücsörögve, hogy hogyan tovább a jövőben, de amit esélytelennek láttam, azokról a célokról hamar letettem, amire meg láttam esélyt… hát, megpróbáltam úgy alakítani, hogy összejöjjenek a dolgok, bár az utóbbi pár évben nem igazán terveztem hosszú távra, inkább csak hagytam, had sodorjanak magukkal az események.
-Nyuszi vagy, McFly? –idéztem a híres klasszikust a szökési terve hallatán, hogy CIA-s múltja ellenére ilyen könnyen megfutamodna egy ruhadarab miatt- Rendben. Majd számolom vissza a napokat a kis naptáramban, tiszta advent… már csak egy hét van hátra, már csak 6-ot kell aludni, már csak 5-öt… -mosolyodtam el, majd bólintottam egyet, jelezve, hogy megbeszéltük, igaz, nekem nem jelentett ilyen lelki traumát az öltözködés, mint amilyet valószínűleg neki…
Amíg beszél, én falatozok tovább, bár őszintén szólva, arra számítottam, hogy kicsit beszédesebb lesz a téma kapcsán. Na sebaj, majd egyszer kifaggatom alaposabban is, ha úgy hozza a sors.
-Ha úgy nézzük, gyakorlatilag még mindig kicsi vagyok… -grimaszoltam egyet, úgy tűnik ugyanis, sikeresen elnyertem a „Fairbanks legalacsonyabb őrzője” címet. Komolyan, kész felüdülés volt számomra, amikor Adam megérkezett, és kiderült, hogy ő „csak” fél fejjel magasabb nálam, ezzel szemben a többi őrző férfinak gyakorlatilag a válláig se érek magas sarkú nélkül…
-Na de komolyra fordítva a szót, én kimondottan élveztem, így utólag visszagondolva meg még vissza is sírom néha azokat az időket. Semmi felelősség, rengeteg szabadidő… Amúgy nem tudom, szerintem a szüleim egy fokkal kevésbé voltak lelkesek, elég kíváncsi természetem volt, aztán nehezen viselték, hogy majdnem napi szinten eltűntem otthonról minden szó nélkül… Vagy ha mondtam is, hová megyek, sokszor akkor sem ott kötöttem ki… Ó, a régi szép idők, amikor még nem voltak mobiltelefonok!
Na jó, de egyek is… Igaz, eleinte olyan forró volt nem csak az étel, de a tányér is, hogy csodálkoztam, hogy bírta egyáltalán kihozni a pincér, de ha így folytatom, akkor meg azon kapom majd magam, hogy az egész kihűlt. Így aztán jó pár percig csendben maradok, csak néha iszok egy-egy korty bort, mígnem végül szép lassan az utolsó falatokat is eltüntetem a tányéromról.
-Hm, ez finom volt. És a tiéd? –dőlök hátra a székemen, miután végeztem, majd némi várakozás után ismét megtöröm a csendet, újabb kérdés- Van valami olyan, amit tudnom kellene rólad, de egyébként sosem kérdeznék meg? –mosolyodok el, hogy a mondat második felét hogy értelmezi, azt meg rá bízom, sosem kérdeznék meg, mert eszembe sem jutna, vagy mert annyira személyes…
– Nos, legalább van mi tanulnunk – mosolyodtam el, Mondjuk igaz, hogy nem tudok róla sokat, de lehet, nem kellene elkezdenünk azon versenyezni, ki tud kevesebbet a másikról. Még a végén veszítenék, aztán eláshatnám azt a misztikus, kémes álcát, amit egy tizenhét évessé cseperedett lányka rombolt le és redukált engem egy rosszul szituált alkoholistává és sajtospuffancs-evő világbajnokká. Meglehetősen nehéz dolgom van az újjáépítésével, de hát nem vagyok rest, bevetek mindent, amim van. – Igaz, de az ok és az okozat összefüggése nem mentesít semmi alól senkit. lehet, hogy a végeredmény jó, de amit művelt… – Visszanyelem a további szavaimat, mert nem akarom őket a nőre zúdítani. Még mindig dühös vagyok azért, hogy a lány elhagyott, és nem is esik jobban a legutóbbi magánmutatványa után. Nem tudom, képes leszek-e valaha megbocsájtani neki, bármennyire is szeretnék. Jó lenne, ha ismét olyanok lehetnénk, mint régen, de tudom, túl sok minden történet és túl sok mindent mondtunk ahhoz, hogy ez egyhamar megtörténhessen. A végrendeletemből mindenesetre nem zártam ki, csak… Csak nem karok vele beszélni. Egy darabig. – Akkor mostantól kezdve nem takarítok – mosolyodtam el. – Mondjuk akkor szükség lesz egy tank méretű porszívóra, hogy egyáltalán az ajtón átjussunk. – Most aztán engedélyezek magamnak egy korty bort, nem többet. Furcsa dolog úgy vigyázni az alkohollal, hogy közben iszom. Mindegy, ez a kérdés most nem is fontos igazán. – Nem, csak McLoyd – felelem. Mondjuk a nyilvános megszégyenülés helyett inkább választom a futást, az igaz, de lehet, át kellene gondolnom ezt az egészet. Az őszi magánmutatványom után nem hiszem, hogy maradt még bármennyi méltóságom is, azt a nagyon keveset, amit még nagy nehezen ki tudtam ugratni a lyukból, mint föl kell használnom, hogy egyenes háttal vacsorázzak. Mondtam már, mennyire nehéz dolog tettetni, hogy minden oké velem? Az adventi naptárhoz való hasonlításra felvonom a szemöldököm, és egy pillanatra kajánul, már-már fiatalosan vigyorodom el. – Szóval előrébb kerültem, mint a karácsony? – Nem is vagy te annyira kicsi – mondom. Jóindulatú hazugság, vagy bók, ha úgy jobban tetszik mindenkinek. lehet, hogy Abigail apró termetű, de bőven behozza ezt a jellemével és az elhivatottságával, és lássuk be, az, ahogyan Ashleyt kezelte a rendelőben, nem volt semmi. Hallgatom, amit mond, bólogatok, eszek közben, és a tányérom is szépen, lassan kiürül. Az utolsó szavakra viszont majdnem elnevetem magam. – Ó, azok a drága kis ketyerék… Gyorsabban mennek tönkre, mint egy politikus hírneve a megválasztása után, de a kölykök az istennek nem hajlandóak letenni őket. Nekem is van, ilyen új, meg okos, de esküszöm, néha úgy érzem, okosabb nálam, amiért nem használom másra, mint beszélgetésre, meg SMS-ekre. Az étel finom volt, az tény, én pedig intek a pincérnek, hogy hozhatja a számlát. – Örülök neki, hogy ízlett – mosolyodtam el. – Ez is egészen finom volt. Lehet, ide kellene szoknom, amíg nem tanulok meg főzni mást, mint fagyasztott pizzát. A kérdésére viszont egyetlen pillanatra leblokkolok. Most itt lenne az esély előjönni mindazzal, amit rejtegetnem kell. A Raven-történet. Az arcomon ugyan nem látszik, de az elmémben kemény, ámbátor gyors ütközet zajlik le. Végül csukva tartom a számat, és minden, kéméveim alatt kifejlesztett, azóta karban tartott színészképességem bevetem, amikor ismét Abbie-re pillantok. – Nem is tudom, mit mondhatnék. A szolgálati feljegyzései ott vannak az aktámban, a magánéletem meg az elmúlt erősen húsz évben azok körül forogtak. Talán azt mondhatnám, hogy soha nem tenném be a lábam Kubába, és amikor fölébredek éjszaka, és ki kell mennem a szobámból, visszafelé még mindig benézek Ashley szobájába, és csak pillanatokkal később jövök rá, hogy üres az egész helyiség – felelem. Ez az utóbbi egy kemény dolog, amit kemény megvallani. nem szégyellem, hiányzik a lány. Dühös vagyok rá, de mégis hiányzik. – És te? Valami, amit nem ártana tudnom?
-Ó, tanulni azt mindig van mit. –értettem egyet vele, amikor pedig meghallom a következő szavait, csak sóhajtok egyet. Istenek és istennők, miért érzem úgy, hogy kevés leszek én ahhoz, hogy két McLoydot megbékítsek egymással? Azt a csökönyös, makacs fajtájukat… -Miért, azóta takarítottál, hogy augusztusban befogtalak segíteni? –kérdezek vissza, még ha gonosz is a kérdés, de ha emlékezetem nem csal, akkor meg Ash nyáron említette, hogy van házvezetőnőjük, vagy micsoda… -Nem is tudtam, hogy ilyen kis házias vagy. Még vasalni is szoktál? –csipkelődök tovább, ha már ilyen magas labdákat passzol, bűn lenne kihagyni őket. -Te mondtad a két hetet. –vontam vállat mosolyogva- De egyébként viszonyítás kérdése… Karácsony előtt, Diwali előtt, Holi után, tavalyi karácsony után… meg még lehetne sorolni. Aha, aha… a „bókra” csak egy szemforgatással reagálok, most mit szépítsünk, tény… -Hmm… az enyém egész jól bírja, már évek óta ugyan az… Amúgy meg ne aggódj, én még SMS-t se igazán szoktam írni vele, inkább felhívom azt, akinek üzenni szeretnék, gyorsabb is, egyszerűbb is… Tény, hogy nyugodtabb volt az élet nélküle, de „sajnos”, ha akarnám, se tudnám száműzni az életemből, már csak a munka miatt se. – na igen, egy külön misét megérnének az éjszaka közepén jövő sürgősségi hívások, legyen szó őrzőkről vagy civilekről, hogy a nap közbeniekről már ne is beszéljek. -Te jó ég… -fagyok le egy pillanatra, ahogy meghallom azt a bizonyos két szót: „fagyasztott pizzát”- Ne mondd, hogy még mindig azon élsz… hogy nem unod még? Meg egyáltalán hogy vagy képes megenni…? –még csak nem is hasonlít az igazi pizzára, jó, tudom, férfiból van meg nem szeret(ne) meg tud főzni, bár ha nagyon akart volna, már biztos megtanulta volna ennyi idő alatt, legalább valami alapszinten. Az nekem is lejött, hogy sikerült meglepnem a kérdéssel, már csak a miatt furdalja a kíváncsiság az oldalamat, hogy vajon miért…? Annyira azt hiszem nem vészes. Vagy igen? Azt Ashley-vel kapcsolatos kis vallomására csak halványan elmosolyodok. Ismerős érzés, még ha a kettőnk esete nem is egészen ugyanolyan. Kíváncsi vagyok, ő mikor fogja túltenni magát a dolgon, nekem még 10 év alatt sem sikerült teljesen – még mindig szoktam mécsest gyújtani az emlékére, ha olyan nap van, vagy egyszerűen csak belebújok valamelyik féltve őrzött pulcsijába és begubózok egy takaróba a kandalló elé, ha magával ragad a nagy melankólia… -És szerinted Will, vagy a drága kedves krónikásunk kiadná nekem az aktádat, azzal az indokkal, hogy „de azért randi előtt had’ tájékozódjak már egy kicsit…”? –teszem fel a költői kérdést, sőt, szerintem egyenesen kiröhögnének, ha ilyesmivel állítanék be hozzájuk- Ami meg az orvosi aktákat illeti… abban is érdekes dolgokra lehet bukkanni, csak épp egész más jellegűekre. –felelem, nehogy már azt higgye, hogy az ő aktáit szoktam lapozni esti mese helyett. Ugyaaan… -A középsuliban kriketteztem, egész jól is ment. –felelem büszkén a kérdésére- Sőt, még krikettütőm is van otthon, ha esetleg valami betörőt kell hatástalanítani. –mondjuk valószínűleg előbb használnék mágiát, de na, akkor is megnyugtató érzés, ha tart otthon az ember valamit, amivel meg tudja védeni magát. -Hmm… mi van még… Plüssmacival szoktam aludni. Olyan megnyugtató tud lenni. –vallom be „féltve őrzött titkomat”, de nem is bírom tovább tettetni a komolyságot, így aztán csak elnevetem magam a végén. Aztán Steve jelez a pincérnek, nekem pedig épp ekkor kezd el pittyegni a mobilom. Ó, hogy az embernek nincs egy nyugodt estéje se… -Nem gond, ha felveszem? A síparadicsomból keresnek… -fordulok a férfi felé bocsánatkérő tekintettel, mert ha gond, ezt bizony akkor is fel kell vennem, nincs cécó- Tessék, itt Dr. Cross. (…) Hogy mi? Megmarta egy róka? (…) Rendben, sietek, ne engedjétek sehová. Visszhall! –kinyomom a telefont, majd egy fáradt szusszanás következik. -Remek, ember tervez, a kollégák meg felülterveznek. Ne haragudj, hogy így alakult… -sóhajtottam kissé csalódottan, azzal neki is álltam készülődni. -Izé… Lehet egy kérésem? Ha nem nagy probléma, akkor lehetne, hogy ne haza, hanem a rendelőmhöz menjünk?
– Mentoráltjaidnak is ezt mondod a vizsga előtt, igaz? – kérdezem felvont szemöldökkel, vigyorogva. Elvégre… most azt hiszem, ideje elengednem magam. Jól szórakozunk, remek esténk van, és ami azt illeti, talán már nem is érzem annyira a McLoyd vért jelentő csökönyösség súlyát. De hát kérem, mindennek ára van, én pedig már elég régóta fizetem azt. És egyébként is, drága unokahúgom nem fogja megtanítani, amire meg akarom tanítani, ha bocsánatot kérek tőle. – Ó, a bejárónő újra munkába állt. De van, amikor a gyerekekkel kell otthon lennie, olyankor én próbálom intézni a ház körüli dolgokat – mondom, és megvonom a vállam. nem nagy dolog, hogy néha porszívót ragadok, vagy éppen rózsaszín kis portörlőt a takarításhoz – az utolsó lakó búcsúajándéka, újat meg még nem vettem –, vagy fölkössem a macskás kötényt, és kisöpörjem a rágcsálókat a pincéből. A kérdésére csak pimasz vigyor kúszik az ajkamra. Ha így, akkor így… – Vasalni? Ha a szoborról van szó, nem én voltam… – Hékás, ezeknek az ünnepeknek a feléről azt sem tudom, mik… – nevetem el magam. Aztán meg forgatja a szemét… Oké, nem volt a legjobb, vagy legsikeresebb bók, amit ebben az életemben elmondtam, de kérem, talán többet érdemelnék, mint egy szemforgatást. Bár, ki tudja, lehet ez jó jel. De egy mosoly az ajkain csak még jobb lenne. A mobilokról szóló beszélgetést viszont jobbnak tartom lezárni. – Igaz, ma már együtt kell élnünk velük. Valamikor ekkor iszom meg a maradék boromat. Mert bármennyire is tartok attól, hogy ismét előfordul az a meglehetősen csúnya eset, a piát, amiért fizettem, itt nem hagyom, hogy valaki más igya meg, vagy csak kiöntsék. Pazarolni nem pazarolok. Amit a krónikásról mond, érthető, és nem is tudom, miért hittem… Talán azért, mert úgy gondoltam, ha már vezető beosztású lett, talán kikérhet ilyeneket. Már csak az orvosi feljegyzések miatt is, amik szintén ott vannak az aktához csatolva. – Nem, de szeretném látni Douglas arcát, amikor megteszed – felelem. Hiába, a protektorra nehezen tudok magánemberként gondolni. Jó ember és jó vezető, talán pontosan ezért nem. Vagy csak nem ittam le magam vele a sárga földig. Mind a kettő jó válasznak tűnik. A „vallomására” csak elmosolyodok. Furcsa elképzelni krikettezni, de azt már sokkal kevésbé furcsa, hogy plüssmackóval alszik. Valahogy… Illik a képhez, amit Abbie-ről él a fejemben. Aztán megcsörren a telefon, és én tudom, hogy bármit terveztem is ma estére, azt lefújhatom. Csak halkan sóhajtok föl, miközben telefonál, de azért egy kicsit dühös vagyok a világmindenségre, amiért keresztülhúzza a számításaimat. – Persze, oda megyünk – felelem, majd hagyok borravalót a pincérnek, aztán pedig el is indulunk a rendelő felé. De annyit azért megtehetek, hogy megvárom és hazafurikázom, amikor mindennel végzett, nem igaz?
Avagy, mikor két igen hiányos szerelmi önbizalommal rendelkező Őrző randevúra indul
Annyira izgultam, hogy már a harmadik kávét kellett meginnom. Fel fogok pörögni, és nem fogok bírni magammal, te jó ég... Vel, higgadj le! Mély levegő... Ez az. Bekapcsoltam a rádiót, hogy miközben készülődök, szóljon valami. Hát olyasmi szólt, amitől zavartan nevetni kezdtem: Nickelback - This Afternoon. Gyors zuhany, fogmosás, borosta leszedése, fésülködés... és azt vettem észre, hogy énekelek a rádióval. Arcszesz, kölni, lyukas zokni helyett valami normálisabb. A randi öltözékemet olyan kapkodva dobtam össze, hogy szegény anyám, ha látta volna, biztos sírva kiröhög... Nem mertem Lucyt felhívni, tanácsadásért, de biztos ujjongott volna, ha megteszem. De nem, egyenlőre hagyjuk most, egyedül kell boldogulnom. Végül, kb. egy fél órás öltözés után meglett az eredmény: Velkan öltözéke Motoros kabát, tárca, iratok... Oké, Vel, higgadj már le! A kulcsomat fölkapva, zártam be a szobám ajtaját, de még háromszor visszaszaladtam, mert ott hagytam valamit. Végül, utoljára lendületet véve, végre valahára, elindultam az egyetem kapujához, kezemben egy szál fehér rózsával, és egy kis bon-bonnal. Út közben azon agyaltam, mit fogok mondani, ha jön Alice. Már ha eljön... Már ha megkapta az üzenetem. Már ha egyáltalán komolyan vette. Már ha egyáltalán vesz valamibe... Úristen, Velkan, egy Vérfarkasnak simán nekimész, de egy lánytól betojsz? Hát, mondjuk ahogy az a kis meghívás eljutott Alicehoz, az sem volt piskóta. Először alig találtam meg a rendelőjét. Utána az információnál sikerült összevesznem a kolléganőjével, mert nem akart beengedni, mondván, nincs benn Alice, pedig csak a borítékot akartam letenni az asztalára. Végül csak beengedett, de amikor ott álltam az asztal mellett, kétszer is elgondolkodtam, hogy letegyem-e a levelet. " Holnap este 8-kor találkozzunk az egyetem kapujánál. Szeretnélek elvinni vacsorázni... És igen, ez egy randevú! Velkan " És megtettem. Ott hagytam, az iratokon, hogy szem előtt legyen, és mindenképp megtalálja, sőt, hogy biztosan felfedezze egy csokis muffint tettem a levél egyik csücskére. Utána szabályosan kimenekültem az épületből. Szóval ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. A kapunál várakoztam, egész kellem,es estének nézünk elébe, ahogy elnézem. Bár meleg nincs, az tény, de fagy sincs, a Hold süt, csillagok is vannak, néhány bárányfelhővel... Jól van Velkan, csak nyugi. Biztonság kedvéért, a lábamra csatoltam az ezüstkésemet, amit Mentoromtól kaptam, meditáltam is, de reméltem, hogy nem fogunk olyan bolhás egyeddel összefutni, aki esetleg belénk kötne. Tökéletes estét akartam, bár fogalmam se volt róla pontosan, mégis mit teszek, jól csinálom-e? Talán beszélnem kellett volna erről Mr. McLoydal. Vagy Mr. Douglassel. Atyaisten, tanácsra szorulok randizás terén...? Amatőr vagyok. Na jó, gondoljunk valami másra. Dúdolgassuk inkább azt a dalt, ami szólt a rádióban. Taramm, paramm...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egész nap csak az estére, a vacsorára, a...a randira tudtam gondolni, ami még a munkámra is hatással volt. Ennyire szétszórt még sosem voltam. Több eszközt ejtettem le ez alatt a pár óra alatt, mint eddigi életem során. Próbálom összeszedni magam, de nem megy. Amióta elolvastam azt a levelet, a szívem hevesen kalapál és azt hiszem a boldogság járja át a testemet. Még a recepciós is felhozta, hogy mennyire vidámabbnak tűnök ma, amitől a pirulásom is elkezdődött. Bár bevallom őszintén az elején arra gondoltam, hogy ez biztosan csak egy tréfa lesz, hiszen miért is akarna velem randizni? De a kolléganőm nem egyszer erősített meg abban, hogy bizony Velkan nem gonosz viccnek szánta az egészet, ahhoz túl határozott és akaratos volt tegnap vele. A levelet végül elraktam emlékbe, de a muffint sikerült elpusztítanom ebédre. Gondoltam majd későbbre hagyom meg, de túl gusztusos volt ahhoz. Szerencsére ma semmi komolyabb műtétem, betegem nem volt, így időben haza tudtam menni. Reményeim szerint az este csendesen fog zajlani és nem kell majd a vacsora közepénél felállnom és berohannom a rendelőbe valami gebasz miatt. Otthon első dolgom, hogy a szekrényemhez sietek és keresek velemi egyszerű, de szép és elegáns ruhát. Bár azt nem említette meg, hogy mennyire is kellene kiöltözni, így az aranyközéputat választom. Ahogy megvannak a ruhák, a kellékek bevonulok a fürdőszobába. Lezuhanyozom, a hajammal vagy egy fél órát elszöszmötölök, míg végül csak fogok egy csatot és félig feltűzöm azt, utolsóként meg egy halvány sminket is teszek magamra. Csak ez után jön az öltözködés. Azzal is vagy egy fél órát elszenvedek, míg végül teljesen elkészülök. A szívem ahogy egyre közeledik az idő egyre csak hevesebben kalapál. ~És mi van, ha ez tényleg csak tréfa? Mi van ha igazából nem is akar elvinni engem vacsorára? Ott fogok állni egymagamban, mint valami kétségbeesett lány.~ A gondolataimból végül Csoki ugatása zökkent ki. Egy mosolyt varázsolok az arcomra ahogy lehajolok hozzá, hogy megsimogassam, majd felállok és pörgök egyet előtte. -Nah hogy nézek ki? Így jó leszek?-Egy újabb ugatás érkezik tőle,de rögtön utána már meg is fogja nyakörvét és odahozza nekem. -Neeem! Te most nem jöhetsz! Majs ha hazaértem elviszlek sétálni, de most itthon kell maradnod. Te vigyázol a lakásra, míg távol vagyok!-Ismét lehajolok megsimogatni őt. Mikor az órámra nézek elkerekednek szemeim. Nah most fogok elkésni!Gyorsan belebújok a kabátomba, felhúzom a sapkám és már rohanok is a buszhoz. Szerencsémre pont elkapom azt, ami kivisz az egyetemre, így nagy eséllyel nem is fogok késni. A lábam fázik, pedig harisnyát is vettem fel, de igaz nem pont a téli időszakra találták ki a ruhákat és balett cipőket, de mégsem vehettem fel valami hótaposót. Mikor a busz bekanyarodik az egyetemhez megpillantom Velkant. A pír azonnal elborítja arcomat, a szívem úgy lüktet, hogy bármelyik pillanatban kieshet a helyéről. Megállunk én meg kicsit hezitálok. Csak pár másodperc, de mégis perceknek tűnnek. A buszról leszállva rögtön felé veszem az irányt, de nem sietem el a lépteimet. Próbálok nyugton maradni, bár úgy érzem ez nem sikerül túl jól. -Szia!-Állok meg tőle pár méterre. Az arcomon továbbra is ott van a halvány kis pír, ami akár a hidegnek is betudható. Tekintetemet nehéz az arcán hagyni. No nem azért mert nem tetszene az amit látok, egyszerűen csak iszonyatosan zavarban vagyok és nem tudom, hogy mit csinálhatnék.
Az elhaladó buszra zakatolni kezdett a szívem. És megpillantottam rajta Alicet. Olyan kislányosan öltözött, mégis... csinosan. A torkomban éreztem a szívemet, ahogy leszállt, s elindult felém. Én is elindultam. Mikor megállt előttem, az arcom kipirosodott, de úgy gondoltam, csak a hideg miatt. Hiszen ő is piros. - Szia Alice! - néztem rá, és egyszerűen úgy éreztem megint, hogy repülök. Repülök, mint akkor az üvegházban. Lebegek, szárnyalok. Most esett le, hogy mennyire távolinak tűnt első találkozásunk. Sokat beszéltünk ugyan telefonon, de... de akkor is. És most itt van. Eljött. Szóval... szóval mégis van esélyem? Figyeltem arcát, végignéztem rajta, és csak mosolyogtam. Mosolyogtam, egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni rá. - Hoztam neked valamit. - mondtam, s átnyújtottam a virágot és a csokit. Megvártam, míg átveszi. - Nagyon csinos vagy. Csodásan nézel ki. - folytattam a bókolást, ugye jól csinálom? De nem hazudtam, tényleg csinos volt, és nekem baromira bejött a csajszi öltözéke. -Indulhatunk? - kérdeztem, adva a "én biztos vagyok magamban" srácot, pedig fogalmam se volt róla, mit hogyan? A karomat nyújtottam felé, hogy karoljon belém. Ha így tesz, csendesen elindulok vele az esti fényárban úszó utcán. - Hogy telt a napod? - kérdeztem egy idő után. Nem vagyunk messze az étteremtől, bár ha nagyon fázni látom, akkor hívok egy taxit. - Látom, megkaptad a levelemet. Meglepett, vagy számítottál rá? - kérdezem némi zavart mosollyal, s rá nézek.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A telefonbeszélgetéseket mind élveztem, de egyszer sem éreztem magam ennyire zavarban. Talán az, hogy nem ült mellettem, hogy nem látta az arcom több bátorságot öntött belém, mint mikor a közelemben van. Az ajándékokat megpillantva csak még nagyobb zavarba jövök. Óvatosan veszem át a rózsát és a bonbonokat. -Köszönöm!-A hangom félénk, halk, de azért még hallhatja. A rózsába automatikusan beleszagolok. Nem erős az illata, de azért van egy picike és az nagyon is finom. A bonbonra is veszek egy pillantást, finomnak tűnik, de mivel a táskám kisebb nála így az is a kezembe marad. A bókolását ugyan olyan félénken, zavarodottan köszönöm meg, mint az ajándékokat, majd végül erőt veszek magamon és a szemeibe pillantok. Ahogy találkozik a tekintetünk a fülemig vörösödök. -Te is jól nézel ki!-Igaz kissé sötét és komor az öltözéke, de jól áll neki és igazából ez a lényeg. Az ajándékokat az egyik kezembe tartom, a másikkal végül belekarolok Velkan karjába ezzel is jelezve, hogy tőlem mehetünk. Rég, nagyon rég nem sétáltam így egy férfival az oldalamon és teljesen el is felejtettem, hogy milyen jó érzés. Biztonságban érzem magam mellette. -Jól köszönöm, szerencsére elég csendes volt. Csak kisebb betegségek miatt hozták be az állatokat.-És nem is voltak sokan, ami még egy plusz pont a mai napnak. A levél felemlegetésére elkapom a tekintetem tőle és csak az utat kezdem el figyelni elvörösödött arccal. Nem válaszolok neki rögtön, eltelik jó néhány másodperc mire sikerült beszédre nyitnom az ajkaim. -Nagyon meglepett, csöppet sem számítottam rá...Igazából...igazából azt hittem először, hogy...hogy csak egy...tréfa.-És tessék elértem a maximális vörösségi szintet. Ha ennél is jobban sikerülne elpirulnom szerintem még a műholdak is megpillantanának. A séta közben kezd átfagyni a lábam, de nem szólok vagy jelzek neki. Magamnak köszönhetem a dolgot. Nem kellett volna ilyen cipőt, ruhát választani...Legközelebb ezt tudni fogom és többször is átgondolom, hogy mit vegyek fel. -És neked milyen volt?-Nem csak azért kérdezem mert úgy illik, hanem valóban érdekel a dolog.
Csak mosolygok, csak mosolygok, mint egy szerencsétlen tejbe tök. Velkan... az arcizmod zsibbad észrevetted? Emlékszem, tegnap nem mertem felhívni, mert attól féltem, hogy a levél miatt nem akar majd beszélgetni... egy frászt, gyáva nyúl voltam, és a levél miatt ÉN nem mertem beszélgetni. Velkan, embereld meg magad, de sürgősen! Volt már barátnőd, mit rinyálsz itt! Oké, de... de Alice más. Ő nem olyan, ő... francba is, ember, ne agyalj, arra figyelj, hogy szép legyen az este! Meg kéne tépnem magam, vagy minimum fel kéne pofoznom magamat. Velkan... ezt most direkt csinálod, vagy csak meghülyülsz Alice mellett? Fogalmam sincs, de baromira összezavar a lány, nem tudok gondolkodni normálisan. Ember, ez csak egy randi! Mit akarsz agyalni??? És miért beszélgetek saját magammal? Ahogy a szemembe néz, elakad a lélegzetem. Elbűvöl, és érzem, hogy elönt a forróság. Olyan szép szemei vannak... - Köszönöm, de hozzád képest egy rongyos koldusnak érzem magam. - nevetek, és vörös képpel elfordítom az arcom. Tényleg tetszik, ahogy felöltözött, nem számítottam arra, hogy ennyire csinos lesz. Lehet ezért vagyok most zizi... Belém karol, és ahogy elindulunk, valamiért elfog a büszkeség. Kihúzom magam, és idióta módon még mindig mosolygok. Te Vel, ha így folytatod, még a végén valami rosszra fog gondolni Alice. Hogy valami perverz hülye gyerek vagy. Fejezd be a vigyorgást! Eszembe jut, hogy Sam mesélt arról, milyen az, mikor a Farkasa nem engedelmeskedik neki, és milyen nehéz uralkodni a Fenevadjaikon. Nos, én meg elmesélhetem, hogy saját magammal nem jövök ki, és skizofrén módon gondolkodom. - Nem nehéz állatorvosként? Mármint, tudom, ez buta kérdés, de biztos sok türelem és kitartás kell hozzájuk. - zavartan nézek rá, bár észreveszem, hogy ő is zavarban van, és kerüli a pillantásom. Várom, hogy válaszoljon, bár egy kis idő eltelik, mire újra hallom a hangját. A válasz kissé meglep. - Kinéznél belőlem egy ilyesfajta rossz tréfát? - nézek rá őszinte csodálkozással. De ekkor látom, mennyire elpirult. Kedves mosolyra húzódik újra a szám, és közelebb húzom magamhoz, így arra ösztökélem, hogy jobban belém karoljon. - Ilyesmiben nem ismerek tréfát. Pláne nem egy olyan lánnyal szemben, mint te, Alice. - mondom, és furcsamód most nem érzem magam zavarban, határozottságot érzek. Tovább sétálunk, s közben ő is kérdez. - A szokásos. Reggel edzés, azután órák, délután edzés, megírtam a beadandókat... Végre hamarosan vége a vizsgaidőszakoknak, és utána kicsit pihenhetek, bár ahogy Mr. McLoydot és Mr. Douglast ismerem, valószínű hogy nem lógatni fogom a lábam. A következő sarkon befordulunk, és a város egyik legszebb utcájába kanyarodunk, ez az itteni sétáló, mindenes szép utca. Sokan sétálgatnak a nem túl meleg idő ellenére, ugyanígy párok, idősek, fiatalok. Az utca közepe táján megpillantjuk az éttermet. Kinyitom Alicenak a bejárati ajtót, betessékelem, majd az előtérben lesegítem róla a kabátot. Egy pincér lép oda hozzánk, és mondom, hogy két főre foglaltattam asztalt, mire bólint, elveszi a kabátokat a kezemből, felakasztja őket, és mutatja az utat az asztalunkhoz. Még sose csináltam ilyet, s mikor visszafordulok Alicehoz, hogy kísérjem, megakadok egy pillanatra. A kabát miatt nem láttam a rajta lévő szoknyácskát, de most, hogy így látom... Elakad a lélegzetem is. - Váó... - csak ennyi futja tőlem, és mint aki most ébredt fel álmából, lépek is mellé, hogy újra belém karoljon, és a ránk váró pincér után menjünk. Az asztalunkhoz érve, kihúzom Alice székét, megvárom, míg leül, s mint a filmekben, betolom. Miután én is helyet foglalok vele szemben, a pincér bort tölt poharainkba, majd az étlapot a kezünkbe nyomja. Megvárom, míg a pasas elmegy, azután kissé szégyenlősen nézek Alicera. - Ha bármi olyat teszek, mondok, ami esetleg kényelmetlen, vagy rossz neked, kérlek szólj rám. Tudod, eléggé... régen randevúztam már. - bököm ki az igazságot, és most rajtam a sor, hogy fülig elvörösödjek.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Pedig igazán nem festesz úgy!-Azt hiszem mára lemondhatok arról, hogy visszaszerzem az arcom eredeti színét. Minden egyes szavától csak fokozódik a zavarom, pedig semmi rosszat nem mond, vagy tesz. Ez csak az én ostobaságom. Komolyan mondom úgy érzem magam mint valami kis tini lány, aki életében először randizik egy fiúval. Egyedül élek, van egy rendes munkám, amit imádok, de egy ilyennel nem tudok mit kezdeni. Ez egyáltalán nem normális. Össze kellene kapnom magam, hisz ez csak egy randi...Nem leszúrni készül a közeli bokorban, csak együtt vacsorázunk, beszélgetünk egy jót ahogy a telefonban is szoktunk. Nincs miért ennyire félni. Jó este lesz! -Tudod leginkább a gazdik miatt kell a türelem. Sokan kibírhatatlanok, de az állatokkal általában nincsen gondom. Elég nyugodtan szoktam mellettem viselkedni. Sokan csodálkoznak is ezen...Legutóbb az egyik kutya gazdája elmesélte, hogy egy másik orvosnál is voltak, de alig bírták lefogni. Mellettem meg olyan volt, mint egy édes kis bárány...Talán csak a hozzáállás...Mindenesetre én nagyon szeretem a munkámat és nem cserélném le.-És Alice mégis mi volt ez? Eddig alig bírtál megszólalni, most meg...most meg alig lehet téged leütni. Mégis minek mesélted el ezt neki? Biztosan nem is érdekli a történet. A kérdésére csak még jobban elszégyellem magam. Nem nem néztem volna ki belőle, de az előző barátomból sem néztem volna ki, hogy egész idő alatt hazudik nekem. Érzem, hogy közelebb húz magához és engedek is neki. A vállam az övéhez ér, amitől csak még hevesebben kalapál a szívem. Jól esik a közelsége és azt kívánom bárcsak így maradhatnék mellette. -Sajnálom! Nem akartalak megbántani...Csak tudod...hát nem voltak valami túl kellemes tapasztalataim fiúkkal kapcsolatban.-És az az aprócska kis önbizalmamat is leromboltál, amit sikerült magamról megalkotnom. Most már ott tartok, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy bárkinek is tessek őszintén. [colorgold]-Ennyire kemények lennének veled? Végül is megértem, sokkal veszélyesebb a ti feladatotok, mint mondjuk a miénk.[/color]-Mondjuk velem Will és Steve is nagyon kedves volt, bár én képes voltam így is elsírni magam a Protektor előtt. Sosem felejtem el azt a napot. Azóta is nagyon szégyellem magam tőle. De erről nem fogok neki mesélni. Jobb ha ez Will és az én titkom marad örökre. A sétálóutca nagyon hangulatos, ilyennek még nem is láttam, bár nem is szokásom erre sétálni esténként. Az étteremhez érve egy köszönöm kíséretével előre belépek a nekem kinyitott ajtón. A pincér azonnal elénk jön és Velkan már mondja is a nevét. Asztalt foglalt nekünk? Te jó ég! Vajon mióta készülhetett erre az estére...Akkor ezt tényleg komolyan veszi. Én meg, kételkedtem benne. Istenem Alice mekkora egy hülye vagy. Ahogy venném le a kabátomat Vel már oda is lép hozzám, hogy segítsen nekem. Ilyen sem történt még velem, kicsit meg is lepődöm, de hagyom, hogy segítsen. A reakciója ismét zavarba hozz és érzem, hogy a fülem hegyéig vörösödöm, de ami a legrosszabb most már nem lehet ezt a hidegre fogni. Most már tudni fogja, hogy teljesen zavarba vagyok. Az asztalhoz érve azonnal kihúzza nekem a széket. Egy pillanatra csak állok mellette és értetlenül figyelek, majd leesik, hogy talán le kéne ülnöm. -Köszönöm, ez igazán kedves tőled!-Igazi lovag. Ilyennel sem találkozik túl sűrűn az ember. Az étlapot elveszem, de még nem nyitom ki azonnal, főleg hogy Velkan hozzám is szól. -Rendben szólok, bár eddig semmi ilyenről nem volt szó. Sőt megleptél ezzel a kabátlevétellel, meg a székkel. Még senki nem csinálta nekem!-Vallom be őszintén neki, majd inkább elbújok az étlap mögé.
Mosolyogva hallgatom. - Egy ilyen lány mellett nem csoda, hogy megnyugszik mindenki. Ha az állatok szeretnek, a többi már csak mellékes dolog. Én arra gondoltam, hogy talán nyárra beszerzek valami kisállatot. Leguánra, vagy kaméleonra gondoltam. Legalább ha beteg lesz, tudom, hogy jó kezekbe kerül. Régen terveztem ugyan valóban, hogy tartanék állatot, és most, hogy kollégista vagyok, ez egyre inkább megszilárdul bennem. Nem is lenne rossz. Valami extrémebb kisállat. A hüllőket amúgy is bírtam mindig. Ráadásul, még egy okkal több, hogy Alice-t meglátogassam. - Szerintem, sok állat itt a városban örül annak, hogy semmire nem cserélnéd el a munkád. - mosolygok rá. Olyan szép arca van. Annyira tündéri. S mikor enged, s még inkább hozzám bújik, úgy érzem, forróság önti el a mellkasom. Mosolygok. Most itt van velem. Vajon mi vette rá, hogy egy magamfajta hülye gyerekkel randizzon? - Nincs gond, nem bántottál meg! - mondom gyorsan, nem, dehogy! Alice megbántana? Ugyan! - Én azért remélem, hogy nem okozok csalódást. - mondom, inkább magam elé, nem nézek rá, mégis komolyan csengenek szavaim. Nem akarom megbántani, nem akarok neki rosszat, fájdalmat okozni. Boldoggá szeretném tenni. De ne rohanjunk ennyire előre, először örüljünk a ma estének, csak koncentráljunk, semmi gond! Nyugalom... Kérdésére felnevetek. - Hát, sajna igen. De nem bánom. Jár bizonyos előnyökkel ez a hivatás, és pontosan ezért vágtam bele. Az étteremben a gesztusaimra Alice pirulása ad válaszokat. Zavarba hozom, és ez elégedettséggel tölt el, meg némi bátorságot önt belém. De a szépsége lenyűgöz, láttam már lányokat, szépeket, de Alice-tól egyszerűen még én is ledöbbenek. Még sose tapasztaltam ilyesmit. Mikor lefagy a szék mellett, csak zavartan tartom tovább a széket, mosolygok, aztán hirtelen lecsüccsen, én pedig halkan felnevetek. Ennyire zavarba hozom? A dicséretre csak megvakarom a tarkóm, és az étlapot nyitom ki. - Örülök, ha tetszik az este. Te hozod ki belőlem. - vallom be. Ez milyen szöveg már? Vel, embereld már meg magad, a fenébe is! Totál meghülyültél! A boros poharat a kezembe veszem, majd koccintásra emelem. - Nos, arra akkor, hogy... megismertük egymást, és hogy itt vagyunk. - keresem a szavakat. - Rád, és hogy elfogadtad egy ilyen magamfajta hülye gyerek meghívását. - mosolygok, s ha összekoccintja velem a poharát, a borba kortyolok. Finom, édes, de az izgatottságtól mégis nehezen nyelem le azt a keveset is, ami a számba jut. Amíg olvassuk az étlapot, csendben maradok, de titkon az étlap mögül ki-ki lesek, hogy lássam Alicet. Mintha valami kis óvodás lennék. Vel, nyughass! Végül kijön ismét a pincér, megvárom, hogy először Alice kérjen, én valami krémlevest kérek, főételnek rábökök valami vadhúsos ételre, desszertnek meg még fogalmam sincs, amit Alice szeretne, az jó lesz nekem is. Figyelem a lányt, ahogy ő rendel, s úgy érzem magam, mintha valami filmet néznék, lelassul a tér, s csak Alice-t látom, az illata elér hozzám, mosolyog, pirul, én pedig baromi könnyűnek érzem magam. Talán a bor teszi.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A szavai jólesnek nekem és meg is növelik azt az aprócska kis önbizalmamat. -Tényleg? Mondjuk azért őket nehezebb tartani. Tudod érzékenyebbek az időjárásra, de nem lebeszélni akarlak. Ha bármiben kell segítség csak szólj.-Jó talán nem vagyok kaméleon szakártő, de azért róluk is olvastam már egy két dolgot, és még Kanadában volt is velük dolgom. Ha egész este az állatokról beszélnénk az biztos, hogy a pirulásom azonnal eltűnne és teljesen ellazulnék. Nekem a munkámról mesélni olyan, mint másnak valami drog, vagy alkohol...De nem fogom ilyenekkel untatni. Nem mindenki értékeli az ilyen témákat. Ahogy előre pillant az arcát kezdem el fürkészni. Eddig nem is tudom elképzelni azt róla, hogy megbántana engem. Olyan kedves és figyelmes velem...De mindegyikük így kezdte, majd végül megmutatták az igazi arcukat. Talán velem van a gond, és ezért nem tudnak engem igazán szeretni. Egyiknek csak egy fogadás vagyok, a másik meg csak egy smsben szakít velem...Többet nem érdemlek meg? Valami rosszat tettem, hogy ezt kaptam? Vagy én bűnhődöm meg vér szerinti anyám bűneiért? Nem is értem miért agyalok ezen, mivel választ úgy sem fogok kapni. Csak reménykedem abban, hogy Velkan tényleg nem olyan, mert mellette jó, nagyon jó és valami olyat vált ki belőlem, amit eddig nem is éreztem. Nem is tudtam, hogy ilyet is érezhet egy ember. -Igen jár előnyökkel, de azért ennek is van rossz oldala. A farkasok veszélyesek...És mióta láttam azt a mészárlást...-A hangom elcsuklik, nem tudom befejezni a mondatot. A vérengzés minden pillanatára tisztán emlékszem, sokszor még álmomban is előjön. Ostoba vagyok, hogy felhoztam. Nem kellett volna, hiszen ezzel csak elrontom a hangulatot. -Ne haragudj.-Láttam azon az estén, hogy ahogy Abit őt is megrázza a dolog, de sosem kérdeztem rá, hogy miért. Abinél megtudtam később, hogy ismerte az egyik nőt, akit megöltek. Nem lehetett könnyű neki.
Ebben az étteremben még sosem voltam. Egyedül sosem szerettem beülni ilyen helyekre,látni a szánakozó pillantásokat, így inkább ha nem volt kedvem főzni otthon csak rendeltem az ételeket. Az állataim között nem érzem magam annyira magányosnak. Persze azért ők nem ugyan olyan mint egy család, vagy barátok, de mégsem egy üres lakás. Velkan nagyon is tudja, hogy milyen szavakkal, vagy gesztusokkal tudja egyre jobban kihozni belőlem a zavartságot. "Te hozod ki belőlem"...Ezek a szavak ismétlődnek egy ideig a fülemben. Szinte fel sem tudom fogni, hogy tényleg ezt mondja rólam. A boros poharat én is felemelem, és egy széles mosoly kúszik arcomra a szavai hallatán. -Az estére!- Összekoccintjuk poharunkat, majd bele is kortyolok a finom borba. Nem vagyok a borok szakértője, de annyit sikerül megállapítanom, hogy nagyon ízletes. -Nem vagy te hülye gyerek!-Reagálom le végül miután lenyeltem azt az aprócska kis kortyot. Végül az étlappal kezdek el foglalkozni. Vajon előételt rendel, vagy csak főételt? Mi van ha ő nem fog? Azt fogja hinni, hogy ki akarom használni a kedvességét...Pedig eszem ágában sincs kifosztani a vagyonából. Az ilyen meghívásoknál sosem tudtam, hogy milyen drága dolgokat illik rendelni, meg gondolom azért Velkan sem teheti meg, hogy csak úgy szórja a pénzt. Na jó nézzük meg melyik a legolcsóbb...Hmm ez a krémleves nem is tűnik olyan rossznak és mi van a vegetáriánus ételeikkel? Hát persze...Saláta vagy tészta. Nem is értem miért hiszik, hogy csak ezek léteznek. Pedig annyi jó recept van. Mire visszaér a pincér sikerül eldöntenem, hogy mit is kérek. Elsőként egy krémlevest, majd valami sajtos tésztát, egy kis adag salátával, végül egy gyümölcsös sütit rendelek. -Khm...Kellemes kis vendéglő. Nem is ismertem.-Valahogy ezt a csendet muszáj volt megtörnöm főleg, hogy észrevettem, hogy engem figyel és nem akarnék állandóan vöröslő képpel ülni előtte.
Ahogy ülünk az asztalnál, eszembe jut a téma a Farkasok közti háborúról. Mr. McLoyd állt mellettem, és higgadtságra intett, ám most eszembe jutnak a képek. Igaz, séta közben nem reagáltam le rögtön, mert valahogy nem akartam ezt felhozni, miközben sétáltunk, csak finoman megsimítottam a kézfejét bátorításként, de szavakkal nem akartam továbbfűzni a témát. Most azonban valahogy úgy érzem, tisztáznom kell vele valamit, fontos, hogy tudja. Kissé előre dőlök, s az asztalon pihenő kezét megfogom, s rá nézek. - Alice, szeretném ha tudnád, hogy Harcosként, bár veszélyes lesz a feladatom, de elsősorban, a védelem a hatásköröm. Védem az Őrzőket, az embereket, a Farkasokat egymástól, s legfőképpen... a számomra fontos személyeket. Tudom, hogy Őrzőéknél nem ajánlott a család, meg az ilyen dolgok, nekem valahogy mégis fontos. Különben is, van egy vérfarkas húgom, én már itt buktam a nuku család, rokon szitut. Komoly az arcom, mert ez számomra komoly dolog. De aztán csak elmosolyodok, s végigsimítok hüvelykujjammal a kezén. - Én akkor fedeztem fel, mikor városjáró körútra indultam. De itt enni még nem ettem. - mosolygok továbbra is, és egyre inkább felszabadulok. Valahogy ez a vallomás komolyabbá tett, elkergette a zavaromat. Belekortyolok újra a borba, s bár ízlik, valahogy tudom, ilyet se fogok többé inni. Az alkoholról, legyen az bármily nemes, az apám jut eszembe. Márpedig ő nem volt nemes. A piától meg pláne nem. - Holnap a töri előadás után lesz az edzés előtt némi szünetem. Ha gondolod, szívesen benézek hozzád a rendelőbe. Viszek megint muffint. - nevetek fel röviden, de továbbra sem engedem el a kezét. A pincér érkezik a levessel, s csak ez miatt szakadok el tőle. Kedves, és folyton az arcát figyelem, mosolyát, szemeit, ajkait, s egyre inkább elkalandozik rajta tekintetem. - Hülye vagyok hidd el. Az átlagnál legalábbis hülyébb, az tuti. Hogy jó-e, vagy rossz értelemben... azt neked kell eldöntened. - kacsintok rá egy huncut mosoly kíséretében, s közben kezembe veszem a kanalat. - Nos, hát akkor... jó étvágyat! Remélem ízlik, amit főztem! - mosolygok - De megsúgom, egyáltalán nem tudok főzni...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A mozdulatával ismételten meglep engem, hagyom hadd fogja meg a kezem és a szemeimet én is rá emelem. Nem tudom, hogy mit is akarhat, de bevallom őszintén már ennyitől is sikerült zavarba jönnöm. Érzem, hogy halványan elpirulok, ahogy engem figyel. Végül megszólal és én minden szavára odafigyelek. A végén még egy mosoly is arcomra kúszik. -Ilyen harcosok között nincs is sok okunk félni nekünk gyógyítóknak sem. Persze ennek ellenére nem árt, ha mi is tudunk pár alapvető dolgot.-Ezért is kezdtem el edzeni Stevennél, majd Adamnél. Őszintén nagyon is sokat segítenek nekem ezek az edzések. Bár biztos, hogy sohasem fogok tudni leteríteni egy farkast, de a segítségemre lehetnek. -Biztosan finomakat főznek...Mindenesetre az illatok nagyon csábítóak!-Jól esik nekem ez a gyengéd érintése, még ha kicsit fura is még a számomra ez az egész szituáció. Évek óta senki sem hívott el egy randira sem. Nem is képzeltem volna, hogy valaha is el fognak. Az egyetem óta igaz én is eléggé elzárkóztam a férfiaktól, de ők se nagyon keresték a társaságom, vagy nem vettem észre, hogy keresték volna. -Én örülnék neki, bár nem tudom biztosra ígérni, hogy majd rá is érek...Tudod sosem lehet tudni, hogy mikor milyen beteg jön...De remélem most már nem csak recepciósig fogsz eljutni.-Mondom neki egy széles mosollyal, majd már érkezik is a pincér az előételekkel. Ahogy a levesemre nézek összegyűlik a nyál a számban. Nagyon finomnak tűnik és ez az illat. Huu de éhes vagyok! -Mondjuk mindenkinek mást jelent hülyének lenni. Szóval ez csak nézőpont kérdése.-Na jó a múltkor az üvegházban tényleg elég furán, talán mondhatni hülyén viselkedett a végén, de ezt inkább meg sem említem neki. Azóta eltelt nagyon sok idő és lehet, hogy nem is emlékszik rá. -Jó étvágyat.-És mielőtt tovább folytatnám megkóstolom a levest. Egy elégedett hümmögés hallatszódik felőlem. -Ez nagyon finom!...Szóval ha majd nagyon hiányozna a házi koszt akkor nyugodtan szólj nekem és főzök valamit. Gondolom az egyetem és az edzések mellett sok időd nem is lenne főzőcskézni.-Én is voltam koleszos, én is átéltem azt. Bár akkor én még nem tanultam őrzőnek, de voltam annyira stréber, hogy szinte egész áldott nap csak tanultam, vagy valami tanulással kapcsolatos dolgot műveltem.
Alice válaszán kissé meglepődök, de mielőtt kinyitnám a számat, hogy én a fontos személyek alatt rá gondoltam, inkább becsukom. Bizonyára értette, hogy miről beszéltem, csak elterelte a témát, mert pontosan tudja, hogy mit érzek iránta. Ó, kis csintalan nőszemély. Vagy... vagy tényleg nem vette a lapot. Ennyire jelentéktelen volna a mondanivalóm? T^T Azonban észreveszem, hogy az érintésem mosolyt csal arcára. Talán akkor mégis csak jelent neki valamit a közeledésem. Tény, eddig aki lánnyal kapcsolatba keveredtem, azzal mind "gyorstalpalós tanfolyamon" vettem részt. Talán kicsit vissza kéne fognom magam. Elvégre ez még csak egy első randi, nem mondanak efféle magasztos dolgokat egymásnak az emberek. Mintha megkértem volna a kezét kb. Biztos hülyének néz. Csendben eszem. Nagyon finom, és csak mosollyal nyugtázom, hogy ízlik neki is az étel. Én valahogy megint kezdem úgy érezni, mintha gombóc lenne a torkomban. - Ha kell, akkor az ablakodon mászok be. - nevetek fel szavain. Tény, nem kell félteni, ha muszáj, akkor átgázolok a recepcióson. Bár az tényleg csak ha muszáj. A felajánlása jól esik, érzem, hogy újra vörös az arcom. - Köszönöm! Igazán kedves tőled. Hát, tény, az egyetem nem a kosztjáról híres, nekem meg még meg kell tanulnom az Őrzősködés mellett, hogy hogy osszam be az időm. De most, hogy itt vagy, asszem talán megengedhetem magamnak, hogy nem csak és kizáróan a tanulásnak szenteljem az időt. - mosolygok rá. Ha a levessel készen vagyunk, jön a pincér, s elviszi a tányérjainkat. Én újra töltök Alice poharába. Kellemesen melegem van a levestől, s a bortól, a lány jelenlététől meg a lenti dolgok mozgolódnak, de egyenlőre elhessegetem a gondolatokat. Még túl korai lenne. Legalábbis neki biztosan, másrészt talán még nekem is. A pincér kihozza a második fogást, s követi őket néhány zenész. Meglepetésemre megállnak mellettünk, és mivel nem igazán reagálunk rögtön, neki is fognak a muzsikának: Bella Notte . Hát, olasz étterem, végülis... Még sose volt ilyenben része, de aztán a zavartságát mosoly váltja fel, ahogy a fő énekes Alice mögé lép, és úgy énekel. Finoman megfogom a kezét, s gyengéd csókot adok kacsójára.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A szavai csöppet sem jelentéktelenek a számomra, egyszerűen csak arról van szó, hogy én az ilyet képtelen vagyok észrevenni, felfogni, ha nem mondják ki konkrétabban. Persze vehetjük ezt is valami vallomás félének, de én akkor is lehetetlennek tartom, hogy egy férfinak fontos, és ne csak egy kis szórakozás legyek. Sosem mondtam, hogy tökéletes vagyok. Ahogy a legtöbb embernek nekem is van még hova fejlődnöm még huszonhat évesen is. -Azért azt nem kell.-Mondjuk vicces is lenne, ha egyszer csak megjelenne Velkan feje az ablakban miközben én mondjuk műtök. Biztosan szívinfarktus kapnék tőle, de később jókat nevetnénk az egészen. Nem csak ő, de én is elpirulok. A mai estén eddig többet pirultam, mint az elmúlt években összesen. Azt nem mondom, hogy amióta megszülettem, mert nem Velkan az első az életemben. Igen volt már udvarlóm és boldog is voltam, addig míg végül meg nem csak a barátnőmmel és nem szakított velem. Ezzel az önbizalmam nem is csökkent olyan nagy mértékben. A mérföldkő a második "barátom" volt, de erről most inkább nem mesélnék. -De azért azt nem akarom, hogy csak velem foglalkozz. A tanulás sokkal fontosabb.-Akár az egyetemi, akár az őrzői. Szégyellném magam, ha miattam bukna mondjuk meg az egyik vizsgáján, mert feltartóztattam és nem tudott rendesen felkészülni rá. A leves után már jön is a pincér, hogy leszedjen. Nem kell sokat várni és a második fogást is kihozza, de nagy meglepettségünkre zenészek is érkeznek vele, akik egyből neki is kezdenek a dalolászásnak. Érzem rajtam a tekintetüket, ahogy Velkanét is. Az arcom olyan szinten elvörösödik, hogy az ember azt is hihetné, hogy leégtem a napom. Nekem sem volt még ilyenben részem és be kell vallani amennyire kellemes olyan zavarba ejtő is. Velkan kézcsókja, meg csak még jobban fokozza ezt a zavartságot. Idegesen kezdem el a hajamat piszkálgatni, arcomat takargatni. Nem merek a szemébe nézni, mindvégig csak az asztalt bámulom. Kicsit sok ez így első alakalomra. Csendben hallgatom végig az amúgy nagyon is szép dalocskát, majd mikor befejezik fel sem emelem a tekintetem. Annyira zavarban vagyok, hogy sikeresen le is blokkoltam. Nem tudom, hogy mit csináljak, nem merek a szemeibe pillantani, felnézni az énekesekre, így továbbra is csak lefelé bambulok, míg nem meg nem szólal a telefonom. Kell egy kis idő mire leesik, hogy engem keresnek. Idegesen kapok a táskám felé és veszem ki a kis készüléket. Mikor meglátom, hogy a rendelőből keresnek Velkanra pillantok. -Ne haragudj, de ezt fel kell vennem!-Azzal már a fülemhez is tartom a mobilom és már bele is szólok. Az előbbi idegességem, zavarodottságom teljesen eltűnik a hangomból és csak a határozottság marad. Miután meghallgattam, hogy mi is a gond gyorsan ki is adom az utasításokat. Szerencsére nem komoly az eset, így nem kell bemennem. -Ha mégsem javulna akkor szólj vissza és bemegyek, de elvileg nem kellene, hogy gond legyen. Viszont ma mindenképpen bent kell tartani megfigyelés alatt...Ha szeretnéd majd később bemehetek...Rendben!...Szia!-Az egész beszélgetés csak pár percig tartott. A pír az arcomról már már eltűnőfélben volt, ám ahogy ismét a velem szemben ülő Velkanra pillantok vissza is térnek a vörös kis foltocskák. -Ne haragudj, csak a rendelőből hívtak!-Zavarodottan a tésztára pillantok, de még nem veszem a kezembe a villát. Láthatóan kicsit elvesztem a zenészek és a telefonhívás miatt.
Kezdőlap
//
Velkan "
