Nem számítottam arra, hogy ma este társaságot fogok kapni. Úgy terveztem, hogy egy kicsit megfuttatom a farkast, vadászok egyet, és aztán felszabadultan, elégedetten ballagok majd haza. Nos, ez abban a pillanatban megdőlt, ahogy megéreztem a közeledő farkast. A ruháimat még valahol a barlang környékén hagytam, ezért is jöttem vissza, hogy megkeressem őket. Mivel tisztában voltam azzal, hogy a környéken egyetlen élő ember sincs a közelemben, így nem zavartattam magam különösebben, úgy ahogy voltam, anyaszült meztelenül vágtam át a hóval borított, fával benőtt részen, hogy aztán megkeressem a holmimat.
A fentről hallatszó reccsenés olyan visszhangot vert idelent, hogy egyből megtorpantam. Acélosan villanó tekintetem a környezetemet pásztázta, kutatva a zaj forrása után, amit nem is volt olyan nehéz megtalálni. Szemöldökömet érdeklődve vontam fel, figyelve a nagytestű feketét, így pont elkaptam azt a pillanatot is, amikor a fa a súly alatt megadta magát. Nem kezdtem el eszemet vesztve rohanni a pórul járt nőstény felé, helyette olyan könnyedséggel és ráérősen sétáltam oda, mintha enyém lenne ez az egész hely, a világ minden idejével együtt. Tejfehér bőröm majdhogynem beleolvadt a hóba, csupán sötét hajam omlott lágy hullámokban a hátamra és a mellkasom elé, ami valamelyest takart, de ez minden.
Egészen addig, amíg nem éreztem meg a kísértetiesen ismerős energiát, ami belőle áradt, amíg nem láttam meg a vörösbe forduló szempárt, addig nem is zavartattam magam tényleg. Ám abban a pillanatban, hogy mindez tudatosult bennem, lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Úgy figyeltem a nőstényt, mint aki még sohasem látott farkast, pedig egyértelmű volt, hogy nem jó kedvemben, poénból flangálok itt meztelenül.
- Minden rendben? – tettem fel a kérdést, bár látszólag nem volt semmi baja igazából, hiszen csakhamar fel is tápászkodott a földről. – Nem tudtam, hogy újabban a farkasok is cirkuszi mutatványosnak készülnek… - érdeklődő tekintetem le sem vettem róla, arcomon szemernyi félelem sem látszott. Abban teljesen biztos voltam, hogy egy külső szemlélő számára ez a kép most roppant abszurd lenne, mégis, valahol festményre illő párost alkothattunk. A hatalmas fekete állat, és a törékenynek látszó nő. A különböző alakunkból fakadóan sokkalta nagyobbnak tűnt nálam, mégis, ha visszaváltoztam volna, én jóval robosztusabb és nagyobb testű állat lennék, mert Alignaktól ilyet kaptam annak idején.
Sangilak semmivel sem összetéveszthető energiái valahogy lassan lopták be magukat a gondolataim közé, egyszerűen nem hagytak nyugodni az istennek sem. Helyette azonban teljesen más arc jelent meg a lelki szemeim előtt, és az idejét sem tudtam volna megmondani, hogy mikor találkoztam valakivel, aki az ő vérvonalába tartozik. Még emlékeztem arra, akit elsők között harapott be, hiszen a tulajdon vérem volt, akinek a halálát kegyetlen bosszúval „jutalmaztuk” a szomszéd törzsnél. Teljesen elfelejtett, egészen idáig semmibe vett érzések kezdtek kavarogni bennem, és meglepő módon olyat ébresztett fel, amire egyáltalán nem készültem lelkileg. Erre azt hiszem, hogy nem is lehet. A sors iróniája, a Szellemek tréfája az, hogy most a Sangilak vérét inkább éreztem gyermekemnek, mint a saját leszármazottaimat.
- Nem mondta még neked senki, hogy milyen veszélyes rámenni ezekre? – böktem fejemmel a fa szilánkjaira. – Ha rosszul esel, kitörhetted volna a nyakadat is… - egyáltalán nem volt lehetetlen, abból pedig elég nehéz lenne felépülni, maradjunk annyiban.

Ahogyan a közeledő nőstény, úgy én sem számítottam arra, hogy társaságom fog akadni ma este. Persze minden esély megvan az ilyesmire, de bíztam abban, hogy ma egyedül köszönthetem az erdőt, futtathatom meg a bundásom és szórakozhatok kedvem szerint. Nos, tévedtem. A tény azonban, hogy egy idegen farkas energiáit éreztem, mégsem szomorított el. Társasági lénynek tartom magam, így amint a magányos erdőjárás lehetősége kútba fulladt, jött helyette másik! ismerkedés az ismeretlennel, feltérképezés és ehhez hasonló finomságok. Teljesen megfelelt számomra ez a program is.
Hallom, hogy léptei elhalnak, csak szemem sarkából pillantok rá, hiszen még mindig a farönkkel küszködöm, de az biztos, hogy totál úgy néz ki a nő, mintha még életében nem látott volna farkast. Emiatt nem parázom, hiszen meztelen és az energiáit is érzem, így tuti nem halandóba botlottam bele, az lett volna csak a kellemetlen találkozás. Így azonban egyelőre nem tudom mire vélni a ledermedését, hiszen aligha azon akadt fent, hogy lezuhantam.
~ Aha, persze ~ válaszolok az érdeklődő kérdésre, ami valljuk be azért jól esett az előbbiek ellenére, hiszen nem is ismertük egymást és habár totál nyilvánvaló, hogy egy-két zúzódást leszámítva kutya bajom, mégis a hogylétem felől érdeklődik. A következő megjegyzésére csupán felmordulok, de nem az agresszívabb fajtával, sokkal inkább mintha nevetni akarnék.
~ Pedig milyen jól keresnék vele. Szerinted kelendő lenne egy ilyen produkció? ~ mindenféle tartózkodás nélkül elegyedem beszédbe a nősténnyel, pár lépéssel araszolok hozzá közelebb, semmiféle támadó szándékom nincs és az energiáim sem erről árulkodnak. Barátságos vagyok.
~ Dehogynem, nem egyszer hallottam már ilyesmit ~ rázom meg enyhén fejemet ~ Ahogyan azt is, hogy a egtöbbször milyen óvatlan és felelőtlen a viselkedésem.
Emberi alakban most jönne el az a pillanat, hogy megvonjam a vállamat, hiszen nem egyszer hallottam már azt, hogy nagyra nőtt gyerek vagyok, de mindenki tudja jól, hogy nem sokaknak a véleménye számít. Tudom, hogy elég lökött vagyok, ezt senkinek sem kell említenie, aggódni emiatt nem aggódom, hiszen ha kell, tudok ám nagyon is komoly és felnőtt lenni, nem véletlenül kaptam a titulusomat a falkában.
~ Tudom, hogy szarul is elsülhetett volna a dolog, de nem sült. Semmi bajom, látod? ~ Még körbe is forgok, elegánsan, had szemléljen csak meg minden oldalról, lássa csak, hogy tényleg semmi problémám.
~ Mi finomat ettél ma este? ~ érdeklődőm csevegő hangnemben, persze meglehet, hogy elküld majd a fenébe, hogy hagyjam békén és semmi közöm hozzá, de nem zavar. Akkor legalább elmondhatom magamról, hogy én megpróbáltam. Ha pedig maradhatok, akkor készségesen kezdek cseverészni vele. Vagy legalábbis megpróbálom. Apropó vacsora.. Lassan nekem is neki kellene állnom a vadászatnak, legalábbis aprókat ficergő gyomrom erre utal.

Fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak a nősténytől. Ha a kedves felmenőjéből indultam ki, akkor valószínűleg nem fogja túlzottan jó néven venni a közeledésemet. Bár tény, hogy Sangilak igencsak sajátos jellemmel lett megáldva, ami talán nem örökítődött át minden egyes utódjára. Főleg nem azokra, akik nem is közvetlenül tőle származtak. Ez a nőstény túl fiatal volt hozzá, úgyhogy talán még volt esély arra, hogy nem lesz rossz vége ennek a találkozásnak. Igazán sajnáltam volna, és nem éppen azért, mert azzal összeütközésbe keverednék a volt párommal. Nem féltem az erejétől, nem tartottam tőle úgy isten igazából, egészen egyszerűen csak feleslegesnek ítéltem volna meg az újabb nézeteltérés kirobbanását. Arról már nem is beszélve, hogy a fekete bundás olyan érzéseket váltott ki belőlem, amelyekkel egyelőre nem tudtam mit kezdeni.
Szerencsére sok időm nem volt arra, hogy ezen elmélkedjek, mert máris reagált a szavaimra. Tekintetem éppen olyan érdeklődő maradt, mint akkor, amikor úgy döntöttem, hogy megnézem őt magamnak közelebbről is, testtartásom pedig az övéhez hasonlóan, nem jósolt támadási szándékot. Dehogy akartam én nekimenni, csupán végszükség esetén tenném, azt is tanító célzattal, semmi több.
- Nem tartom valószínűnek, hogy jó ötlet lenne. Bár elég régen jártam cirkuszban utoljára, fogalmam sincs, hogy mi számít ma szenzációnak… - azért az én esetemben sem lehetetlen, hogy viccelődjek. Szoktam is érteni a tréfát, csak bizonyos esetekben nem értékelem különösebben. Itt nem látta senki, és egy mezei farkassal is megeshetett volna, hogy rámerészkedik a fatörzsre, aztán lehuppan a súlya miatt. A saját leszármazottam esetében már más volt a kérdés, ő eleve ügyesnek született – már a beharapása pillanatában -, éppen ezért feltűnőbb jelenség, ha valami hasonlót művel. Főleg a város kellős közepén, de itt rajtam kívül a kutya se látta az előbbieket, úgyhogy nem lettem mérges, amiért esetlegesen felhívja magára a figyelmet. Ennek köszönhette csupán a további nyugodt hangnemet is.
- Talán van benne ráció! – mondtam először komolyan, ám végül ajkaimon megjelent egy mosoly is. Nem hátráltam el előle, amikor közelebb jött, csupán leguggoltam, hogy valamelyest egy szintben legyen a szemünk. Nem akartam újra átváltozni, de talán még arra is sor kerülhet a nagyon közeli jövőben. – Főleg, hogy most is a meggondolatlanságodról teszel tanúbizonyságot, és éppen egy számodra ismeretlennel beszélgetsz. Méghozzá mindenféle gyanakvás nélkül… - éreztem, hogy inkább barátságosan viszonyul hozzám, semmint óvatossággal, ezért is állítottam ilyen határozottan az előbbit.
- Tagja vagy a falkának, igaz? – kérdeztem érdeklődően, bár majdnem teljesen biztosra vettem. Azért is, mert hasonlót éreztem felőle, mint amit a Francia lány felől. – Igen-igen, látom! – nevettem el magam önkéntelenül is, ahogy forgolódott előttem. Azért azok után, hogy a nyaka nem tört, mertem remélni, hogy minden rendben van nála az esés utáni esetleges sajgó érzést leszámítva. Ennyi idősen már elég gyorsan kell regenerálódnia, biztosra vettem, hogy hamarosan már emléke sem lesz meg a nyekkenésnek. Mivel elgondolkozva figyeltem őt egy ideig, ezért csak később kapcsoltam, hogy érdeklődött. Szemöldököm megugrott egy kicsit, mert egy kóborral szemben azért nagyobb gyanakvásra számítottam, de úgy látszik, még engem is érhetnek meglepetések. Ahogyan az is meglepett, hogy valamiféle sajátos nyugalom szállt meg.
- Egy bölény borjút! – válaszoltam, mert nem láttam értelmét a titkolózásnak. Elég erős lennék hozzá egyébként, hogy leterítsek egy felnőtt példányt is, de annak egy része mindenképpen kárba veszne. Egy életet pedig nem akartam feleslegesen kioltani. – Viszont te, ahogy hallom, még semmit… - nevettem el magam. Hiába volt egészen halk, ahogy a gyomra kavargott egy kicsit, az én éles füleim még azt is hallották.

~ Egy kötélen járkáló, avagy éppen táncoló farkas tuti szenzáció lenne ~ válaszolok neki, nevetős hangon, mert elég csak elképzelni is a dolgot, szerintem roppant mulatságos. Mondjuk lehet, hogy a másik nőstény szerint nem annyira, de sebaj, annyira nem érdekel a dolog. Meg érezheti ő is, hogy csak viccelődöm, soha nem csinálnék sem magamból, sem a fajtánkból vásári bohócot, még akkor se, ha fizetnének érte, vagy kényszerítenének. Eléggé undorító lenne. Amíg viszont megmaradunk a viccelődés szintjén, addig az én részemről semmiféle probléma nincsen a dologgal.
Az első komoly megjegyzésére már szinte készültem, miféle eget rengető beszéddel fogom menteni magam, amikor meglátom a mosolyt az ajkain. Azért ez egy fokkal jobb, az előbb is viccelődött, akkor csak nem lesz velünk gond. Legalábbis remélem, eddig nem tűnt citromba harapott akárkinek, ezután sem lesz semmi probléma.
~ Mi a baj azzal, hogy egy ismeretlennel beszélgetek? Valahogy el kell kezdeni a megismerési folyamatot, nem igaz? ~ pimaszkodtam egy kicsit, bár semmiféle erősebb él nem színezte szavaimat, inkább csak ugrattam a másikat és ez sem annyira vészes, elvégre csak egy logikus kérdést tettem fel, nem igaz? ~ Az meg közel sem biztos, hogy nem gyanakszom. Lényegében.. semmit sem tudsz rólam.
Én tényleg próbálok logikus lenni. Mindig is közvetlen voltam az ismeretlenekkel szemben is, nem tehetek róla, hogy az ég ilyen természettel áldott meg, az első látásra való ítélkezés nem az én asztalom. Mindenkivel el tudok cseverészni, ennek ékes példája a mostani eset. Az, hogy idegen, engem nem zavar, hiszen mostanában elég sokan mászkálnak errefelé. Ami mondjuk gyanakvásra ad okot, de ha minden igaz, még egy darabig beszélgetek ezzel a nősténnyel, szóval van időm kérdezősködni. Rólam pedig semmit sem tud, egy idegennek nem is mondanék semmi olyat, ami nem rá tartozik.
~ Így igaz ~ bólintottam busa fejemmel ~ Te pedig nem ~ egyszerű megállapítás, nem is kell túlragozni. ~ Mondd csak, mit csinálsz te errefelé? Mármint oké, hogy most vadásztál, de az én szememben kóbor vagy.
Na tessék, most mondja, hogy nincs bennem gyanakvás! Előbb-utóbb amúgy is megkérdeztem volna, elvégre a falka az első és a kóborok veszélyt jelenthetnek, ráadásul Darren figyelmeztetett, hogy elszaporodtak az erős és idős kóborok a vidéken, nem árt velük vigyázni. Lehet, hogy ez a nőstény is egy közülük, csak nagyon jól leplezi. Nem számít, egyelőre nem, én nagyon jól elvagyok most, bárkivel nagyon jól elvagyok, ha pedig idegen, kóbor, akkor még arra is van esélyem, hogy visszarázódjak a falkabéli kötelességek eme részébe.
~ Hmm, jól hangzik! ~ Szeretem a bölényeket és ráadásul éhes is vagyok, lassan ideje lenne felszedelődzködni és elindulni vadászni. A nevetését hallva megrázom sötét bundámat és ha lehetne, széles vigyorral a képemen válaszolnék, azonban így csak a hangomban marad meg az érzés ~ Így van, ideje lenne megvacsorázni. Csak muszáj volt egy kicsit rohannom, élvezni a természetet, szabadjára engedni a bundást. De gondolom úgy is érted, miről beszélek.
Biztosan érti, ezt minden farkas érti, pláne, ha már idősebb. Mindenesetre nem megyek el, mert szívesen beszélgetek vele, a vacsora ráér később is, hála égnek még nem vészes az éhség.

Csupán a kis fejcsóválásom jelezte a rosszallásomat azzal kapcsolatban, amit mondott. Az egészen biztos, hogy szenzáció lenne egy efféle mutatvány, viszont az is biztos, hogy nem lenne tanácsos ilyesmit csinálni. Már csak az őrzők miatt sem, arról nem is beszélve, hogy nem volna méltó hozzánk az, hogy efféle bazári majmot csináljunk magunkból. Egyébként biztosan voltak a világban olyanok a fajtánkból, akik erre adták a fejüket, de azokat én a magam részéről mélyen elítéltem, és ezen semmi nem változtathatott volna. Nagyon reméltem, hogy ez a nőstény itt előttem nem játszott el komolyan a gondolattal, bár ahogy a hangsúlyra gondoltam és a viselkedésére, nem is vettem ám teljesen komolyan őt. Jobban mondva, őt igen, csupán a szavait nem.
- Ez igaz! – bólintottam olyan mindentudó tekintettel, ami csak egy hozzám hasonlónak lehet. – Ahogyan az is, hogy érezném, ha gyanakodnál. Tény, hogy nem tudok rólad semmit, csakhogy te sem tudsz rólam semmit. Miből gondolod, hogy nem lennék képes akár most azonnal kitépni a gerincedet? – vetettem fel a kérdést, pusztán elméleti alapon, hiszen nem volt okom bántani őt. Az pedig már csak másodlagos ugyan, de hangulatom sem volt az efféle kegyetlenkedéshez most. – Egyszerűen csak azt mondom, hogy nem lesz bölcs dolog, ha mással is ugyanezt teszed. Lehet, hogy ők nem lesznek olyan békések, mint én, és rosszul méred fel az erejüket is. Óvatosan a barátkozással, nem mindenki olyan, mint amilyennek látszik. Bár azt hiszem, hogy ennyi idősen ezzel te is tisztában vagy már… - mosolyodtam el, ahogy oldalra billentett fejjel méregettem őt. Azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg hiába volt tisztában az általam elmondottak igazságtartalmával, magasról tett rá.
Mindenesetre azt értékeltem, hogy őszintén válaszolt a falkával kapcsolatos kérdésemre. Úgyis éreztem volna, ha hazudik, de attól még megtehette volna, mégsem folyamodott ehhez a megoldáshoz. Az őszinte embereket mindig is kedveltem, még ha ilyen egyértelmű, apró dolgokról volt is szó. Máris kapott egy plusz pontot a képzeletbeli listámon, arról pedig igyekeztem minél inkább elfelejtkezni, hogy mennyire elindította bennem azt a valamit, amit már régen eltemettem magamban. Méghozzá jó mélyre…
- Micsoda észrevétel! – akaratlanul is kibukott belőlem egy könnyed kis kacaj. – Valóban nem vagyok az, és nem is tervezem, hogy ezen változtatnék – nem titkoltam a szándékaimat, és a múltkori nőstény előtt sem titkoltam, hogy semmi kedvem taggá válni közöttük. Az egyet jelentene azzal, hogy behódoljak az Alfának, aki akár a sokadik leszármazottam is lehetett volna. Unalaq bizony nem fog behódolni egy kölyöknek – számomra kölyöknek! -, az is biztos! – Chh! Ez a kóbor kifejezés annyira távol áll a valóságtól… - ingattam a fejemet, közben pedig elkezdtem fel-alá sétálgatni a farkas előtt. – Pedig igazából nem kóborolok, én mindig céltudatosan, okkal vagyok valahol. Nem mintha egyébként közöd lenne hozzá, vagy akárcsak jogod lenne megkérdezni, de ezt is, azt is – válaszoltam is, meg nem is. A kioktatás jellegű felelet nem maradhatott el, ám érdemi információt mégsem osztottam meg vele. Ettől én egészen biztos, hogy képes lennék falra mászni, de nem mindenki olyan, mint én.
- Jól van, igazából alkotok, mondjuk így! – legyintettem végül könnyed mozdulattal. Megint nem lett sokkal okosabb, de legalább nem hagytam válasz nélkül, ami egyébként határozottan udvariatlan lépés lett volna részemről. Márpedig ma jó napom volt, így a viselkedésem is viszonylag elfogadhatónak titulálható. – Valószínűleg elképzelésed sem lehet arról, hogy mennyire értem… - sóhajtottam kissé ábrándosan, majd néhány pislogás után felé fordítottam a fejemet ismét. – Veled tartsak? – ajánlottam fel ezáltal a segítségemet, és a társaságomat is a vadászatra. A farkasok társas lények, falkában szoktak vadászni, így talán ő is igényelte volna. Persze abban az esetben, ha visszautasít, akkor nem fogom ráerőszakolni magam, mert ott még nem tartunk, hogy ennyire kétségbeesetten vágyjak valaki társaságára, aki ráadásul még csak nem is az én leszármazottam.

~ Nyugi, ne csóvád a fejed, még akkor se csinálnék ilyet, ha kényszerítenének ~ mondom azért a fejcsóválását látva, mert tényleg képtelen volnék ilyesmire, csupán vicces belegondolni, hogy egy farkas kötélen egyensúlyoz. Elég érdekes és valószínűleg akadnak olyanok, akik ilyesmire adják a fejüket, de azok tőlem sem elismerést kapnának, az egészen biztos.
~ Hát, ha ki akarnád tépni a gerincemet, akkor már szerintem régen megtetted volna és nem állsz le velem trécselni ~ kezdek bele a nézeteim megosztásába, a szerintem leginkább egyértelmű meglátással ~ Persze lehet, hogy tévedek és valójában egy vérszomjas nőstény vagy, ez esetben aligha tudnék elmenekülni, de azért most mondom előre, hogy nem adom olyan könnyen a fogam!
Szerintem nincsen támadó szándéka, eddig nem éreztem, kétlem, hogy ártani szeretne nekem, inkább csak kis fejmosást kapok. Azt valóban tudom, hogy óvatosnak kell lenni a barátkozással, de hiába, ez vagyok én, általában mindenki felé pozitívan fordulok, aztán vagy orra esek, vagy nem. Azt mindenesetre tényleg leszögezem, hogy ha úgy adódik, tuti megküzdök vele, rajtam ez ne múljon, de remélem azért ilyenre nem kerül sor.
~ Amúgy meg elég intelligensnek nézlek ahhoz, hogy kinézzem belőled, nem ölnél meg egy falkatagot ~ biccentem oldalra én is a busa fejem, így szemlélve a másikat, ez igazándiból az utolsó érvem, nem tagadom, hogy falkatag vagyok, ha már itt van egy ideje és esetleg találkozott mással is, akkor bizonyára képes kiszimatolni, ki a falkatag és ki nem. Azzal pedig, hogy megöl egy falkabéli farkast, az egész falka haragját vonná magára, amit szerintem senki nem szeretne. Pláne, hogy nem holmi falkatag vagyok, de ezt nem kell tudnia, ennyire nem fogom beleavatni a falka életébe és magamat sem fedem fel.
~ Akkor miért vagy itt? ~ teszem fel a kérdést a válasza hallatán, hiszen ha nem akar a falkához csatlakozni, akkor természetesen érdekel, hogy mit keres itt. A további okfejtését hallva szívesen felnevetnék, így azonban csak megrázom a bundámat és egy apró morranást is hallatok.
~ Ezzel azért vitatkoznék. Mármint, hogy nem lenne hozzá jogom megkérdezni. Mert tény, hogy te vagy az idősebb, viszont én vagyok falkatag, te pedig magányosként kóborolsz ezen a vidéken, ami, akárhogyan is nézzük, a miénk.
Lehet, hogy most jelenleg nem vagyunk olyan közel a városhoz, de az előbb mondta, hogy nem szeretne csatlakozni a falkához, szóval minden bizonnyal Fairbanks-ben dekkol. Az pedig valóban elég kellemetlen, hogy azt mondja, nincs hozzá se közöm, se jogom, mert szerintem nagyon is van. Eddig szimpatikus volt a nőstény, kár lenne, ha elromlana a jól induló kapcsolatunk egy ilyen kis semmiségnek azért talán tekinthető, de mindenképp apróság miatt.
~ Alkotsz? Mifélét alkotsz? ~ érdeklődőm kedvesen, hiszen érdekel és szeretnék minél többet megtudni róla, hiszen falkatagként ez a dolgom és amúgy is kíváncsi természet vagyok.
~ Hallva a szavaid és a sóhajtásod, valóban nem tudom elképzelni ~ válaszolok eltöprengve, még a fejem is oldalra billentem. Minden farkas szereti szabadjára engedni a bundást és csak rohanni, élvezni a természetet, de úgy tűnik, ennél a nősténynél talán kicsivel több is van a háttérben, erre lennék én most kíváncsi. Persze közel sem biztos, hogy beavat, mert sejtéseim szerint ez egy elég bensőséges dolog lehet, így teljes mértékben el fogom fogadni, ha azt mondja, nincs hozzá közöm, mert ez minden bizonnyal olyan, amihez valóban nincsen.
~ Hú, ez igazán kedves tőled, ha van kedved, akkor gyere nyugodtan, én örülnék neki ~ fellelkesülök, hiszen mindig is társasági lénynek tartottam magam, szeretek csoportosan vadászni, még akkor is, ha egy magányos nőstény a partnerem. ~ De csak akkor, ha megígéred, hogy nem téped ki a gerincem!
Ezt azért nem árt leszögezni, persze csak viccelődök, a hangomban is érződik a nevetősség, ismét megrázom magam és előre szökkenek, felőlem indulhatunk, én készen állok.

Mindenesetre az megnyugtatott, hogy nem gondolta komolyan, hogy cirkuszi látványossággá tegye a fajtánkat. Biztosan nagy karriert tudna befutni vele, de én nagyon elítéltem volna az efféle visszaélést azzal, amit ajándékként kellene megbecsülnie a mai fiatalságnak. Erről sajnos már nagyon sokan elfelejtkeztek, vagy éppen átokként, büntetésként élik meg mindazt, ami történt velük. Ezt őszintén sajnáltam, mert én annak idején úgy engedtem útjára a kölykeimet, akiket gondosan választottam ki, hogy ők is tegyenek hasonlóképpen. Aki nem fogadta meg a tanácsomat, és nem engedelmeskedett a parancsomnak, azt legszívesebben jól felképeltem volna most, bár a többségük valószínűleg már nincs az élők sorában, velem ellentétben.
- Lehet, hogy ez a szokásom, eljátszogatok a prédával – vetettem fel azzal kapcsolatban, hogy már régen bántottam volna, ha ártó szándék van bennem. – El is várnám, hogy ne add magad könnyen! Aki Sangilak gyermeke, az legyen kíméletlenül erős harcos – mosolyodtam el elégedetten. Valószínűleg Sangilak is elégedett lett volna egy ilyen válasszal, amit én kaptam a nősténytől, de valahol még élt bennem annak a férfinak a képe, aki annak idején a vérvonalának Alapítója volt. Én is elvártam a sajátjaimtól ugyanazt, amit most neki mondtam, csak én inkább az erővel szemben az ügyességet igyekeztem belenevelni mindenkibe, akihez közöm volt a századok során. Azt akartam, hogy mindenki a saját képességeit aknázza ki teljesen, azzal bizonyítva a rátermettséget.
- Miért ne tehetném meg? – kérdeztem meghökkenten. – Azt hiszed, hogy aggódom a megtorlás miatt? – vontam fel egyik finoman ívelt szemöldökömet, majd ismét elmosolyodtam. – Nem szoktam félni, életet pedig csak okkal oltok ki. Egyszerűen csak figyelmeztettelek, hogy nem mindenki olyan, mint én, habár ezt magadtól is tudod. Azt viszont nem tudhattad eddig, hogy melyik táborba tartozom – ezzel pedig én a magam részéről abszolút lezártnak is tekintettem a témát, nem volt mitől tartania esetemben, amíg nem bosszant fel semmivel. Márpedig nem úgy tűnt, mint akinek ez lenne a célja, úgyhogy nem volt ok az aggodalomra. Amúgy sem volt kedvem összeveszni a Legerősebbel, egy utódja miatt.
- Micsoda komoly, öntudatos kijelentések egy fiatal nősténytől – hümmögtem bólogatva. – Büszkén hangoztatjátok, hogy a tiétek, pedig előbb volt ez az én szülőföldem, minthogy te a világra jöttél volna – nem volt nagyzolás a hangomban, eddig is egyértelmű volt, hogy idősebb vagyok nála, az pedig, hogy kinek mit van kedvem éppen mondani magamról, már igazán az én dolgom. Jelenleg skótnak vallottam magam, de szerintem minden farkas tudja, hogy ez még nem jelent semmit a valódi származás tekintetében. Ráadásul még csak nem is hazudtam neki, pedig valószínűleg el tudtam volna előle rejteni, igazságként előadva a szavaimat, ha ahhoz van kedvem. De nem volt.
- De ne aggódj, nincsenek hátsó szándékaim, és ezt az Alfád is tudni fogja, ahogyan az őrzők Protektora is tisztában van vele – vontam meg a vállaimat végül, mielőtt tovább érdeklődött volna a munkámmal kapcsolatban. – Az pedig, hogy mennyi információt bocsátanak majd a birtokodba, az már nem az én dolgom – zártam le, egyértelművé téve, hogy nem nagyon fogok többet elárulni arról, hogy miért vagyok itt, és hogyan tűrhetnek meg csak úgy a városban. – Egyébként szobrokat alkotok, tavaly a jégszobrok is az én műveim voltak – árultam el, mert ez nem titok senki előtt, noha a nevemet még nem árultam el, így nem következtethetett semmire sem.
- Rendben! – nevettem fel jóízűen, a kikötésére. – A préda gerincén kívül nem tépek ki semmi mást, oké? – igen, tényleg szokatlanul kedves volt tőlem, de meg akartam ismerni. Nem feltétlenül csak a saját utódaimat, hanem a többiekét is, mivel kíváncsi voltam a mostani nemzedékre, mi lett belőlük. Úgy sejtettem, hogy elég vegyes lehet a felhozatal, de abban valahogy mind hasonlóak voltak eddig, hogy alaposan felvágták a nyelvüket. Vagy csak én fogtam ki olyanokat, akikre ez igaz volt.
Felemelkedtem a guggoló helyzetemből, aztán egy szempillantás alatt már alakot is váltottam, talán gyorsabban, mint a nagy többség tenné, de ezt sajnos nem tudtam megjátszani, én szimbiózisban éltem már a bestiával, így jóval gyorsabban is bukkant elő, ha esélyt adtam rá, mint másoknál tette volna a sajátjuk. A több árnyalatban játszó szürke bundát könnyedén ráztam meg, nőstényhez képest nagyobb, robosztus termetem kicsit a fekete nőstény fölé magasodott, de nem sokkal. Hiába, harcos vagyok, igazi ragadozó még a nőstények között is, de nagyon sokkal azért nem tűntem ki a többiek közül sem.
~ Csak utánad! ~ most már eleget beszélgettünk, arra is kíváncsi voltam, hogyan vadászik, milyen módszerekkel. És nem utolsó sorban, hogy miként tud együttműködni mással. Egy olyannal, akiben nem feltétel nélküli a bizalma, de valamiképpen mégis alkalmazkodnia kell hozzá.

”Aki Sangilak gyermeke, az legyen kíméletlenül erős harcos.”
Halovány reszketés fut végig a gerincem mentén a szavait hallva, ha tudná, hogy ezzel a kijelentéssel mennyire elemembe talált! Az Erő mindig is egy olyan dolog volt, amit meg akartam kaparintani és aztán, ahogyan megkaptam, olyan becsben tartottam, mint a legértékesebb kincsemet, minél többet és többet akartam belőle. Fejlődni, tanulni, tapasztalni. Az Erő a családomra emlékeztet, hiszen tőlük kaptam mindent, a Teremtőm, a Testvéreim, mind-mind eszméletlenül fontosak nekem. És akkor ott van a megnevezés. Harcos. Igen, az vagyok, annak tartom magam, még akkor is, ha ez ebben a pillanatban talán nem is látszik. Tark vagyok, nekem már ez az életem. Bármelyik pillanatban képes lennék megmutatni, hogy a bohókás, életvidám külső mögött valóban egy kíméletlenül erős harcos bújik meg. Mert ez vagyok én.
~ Ha ez a szokásod, akkor be kell lássam, nagyon is jól csinálod! ~ jegyzem meg kedvesen, inkább a szavainak előbbi felére reagálva, mint az utóbbira. Persze nem hízelegni akarok, csupán tényt közlök.
~ Igen, pontosan ezt hiszem ~ válaszolok határozottan és egyértelműen, számomra legalábbis teljes mértékben az. Nem igazán tetszett a válasza és nem azért, mert félnék tőle, vagy attól, hogy nekem esik, hanem azért, mert falkatag vagyok és semmiképpen sem tűnik túl kecsegtetőnek egy ilyen kijelentés. Ha én magányos lennék, egészen biztosan nem állítanék ilyet egy falkatagnak az ő területükön, még akkor sem, ha fiatalabb egyedről lenne szó. Persze én nem ismerem ezt a nőstény, a múltját sem, így nincsen jogom ítélkezni felette, de mivel sokat nem tudok róla, így a nyilvánvalóból következtetek.
~ Rendben, köszönöm a figyelmeztetésed ~ érezheti a hangomból, hogy nem igazán vagyok neki ezért hálás, mert oké, kedves dolog tőle, de tudom ezt magamtól is és nyilvánvaló, hogy helyzet szüli a reakciókat, én sem reagálok ám mindenkinek úgy, mint ahogyan most neki. De lenyelem a dolgot, nem szeretnék konfrontálódni vele, mert tényleg szimpatikusnak tűnik és amúgy sem vagyok olyan, aki az ilyenen pattogni kezd, meg ráadásul idősebb is nálam és oké, hogy magányos, de nálam ez már akkor is elég valamiféle sajátos tisztelet kivívására.
~ Hm, igazad van.. ~ válaszolok először sejtelmesen, mintha elgondolkodnék a dolgokon és tényleg igaza van, fogalmam sincsen, kié volt ez a föld előttünk, egyet viszont biztosan tudok. ~ Persze, hogy hangoztatjuk és elhiszem, hogy ez a te szülőfölded volt, viszont ha nem tévedek, akkor ez a falka már nagyon régóta itt él, én pedig ennek a falkának a tagja vagyok, szóval ha innen nézzük, akkor a miénk.
Semmiféle kioktató él nincsen a hangomban, egek, nem szándékozom én kioktatni egy nálam idősebb nőstényt, főleg ha tényleg ezen a vidéken született. Én úgymond bevándorló vagyok, hiába tekintem teljes szívemből az otthonomnak ezt a földet. Nem szeretnék ezen vitázni, hogy ez akkor most kinek is a földje, csupán a falka szempontjából világítok rá a dologra, mindenki máshogyan gondolkodik.
~ Hűha, nagyon titokzatos vagy! Gondolom akkor nem szándékozol csatlakozni és azt is felesleges volna megkérdeznem, hogy felajánlod-e esetleg a szolgálataidat? ~ végül mégiscsak felteszem a kérdést, még ha nem is konkrétan úgy, ahogyan kellene, de nem tehetek róla, nekem a falka az első, ezeket a kérdéseket pedig kötelesek vagyunk feltenni egy kóbornak. Ha nem kapok rá választ, akkor nem kapok, mindenesetre én megpróbáltam. Viszont a szavait hallva elgondolkodom.. Darren említette a bitang erős és idős kóborokat, akik jó ideje itt vannak, de senki nem tudja, hogy pontosan miért is jöttek. Lehet, hogy ez a nőstény is egy közülük? Nem szeretnék ebbe jobban belegondolni, viszont ha igen, akkor tényleg nem árt az óvatosság. Nagyon jó, főleg azoknak a szavaknak a fényében, amiket eddig mondtam neki. Csodás, Joana, örülhetsz, ha tényleg nem tépi a gerinced.
~ Komolyan? Sajnos nem láttam a tavalyi szobrokat, de idén is te készíted majd őket? ~ érdeklődöm kedvesen és kíváncsian, idén tuti nem hagyom ki a fesztivált, tavaly sem hagytam volna, csak hát ugye nem voltam itt ~ Egyébként én Joana vagyok. Benned kit tisztelhetek? ~ érdeklődöm a neve iránt is, elvégre nem ártana, ha azt is tudnám, legalábbis én örülnék neki. Kezet is nyújtanék, de ez így ugyan nem lehetséges, így csak közelebb somfordálok hozzá kicsikét.
~ Megegyeztünk! ~ vágom rá vidáman, részemről áll az alku, szóval akár indulhatunk is. Megvárom, amíg alakot vált, bár ez jelen pillanatban eszméletlenül gyorsan végbemegy, csak pislogok párat, de sokáig nem törődöm vele, az idősebbeknek eszméletlenül gyorsan megy, mondjuk én sem panaszkodhatok. Ilyenkor azért sajnálom a kölyköket, viszont mindenki a nulláról kezdi, szóval egyszer majd ők is felnőnek.
Bólintok csupán a megjegyzésére, nekem sem kell kétszer mondani, mintha puskából lőttek volna ki, indulok is meg, energiáimmal figyelve csupán a nőstényre, merre jár, mennyivel van mögöttem, vagy éppen mellettem. Nem kell sokáig rohannunk sem, hogy egy nagyobb méretű bivalyra bukkanjunk, lassítok, figyelek a széljárásra, rábízom magam a bundás ösztöneire. Most persze más, mert ketten vagyunk, de hála égnek nem újdonság, az utóbbi időben szinte mindig Dimitri-vel vadásztam, itthon meg Darrennel is előfordult már párszor, hogy bevettük magunkat az erdőbe. Nem szólok semmit, csupán a nőstényre pillantok, jelezve neki, hogy szerintem a legokosabb volna, ha két oldalról támadnánk. Persze az is lehet, hogy mondanom sem kell, mert megy magától, ez esetben csak a pillanatot várom, amikor ösztönösen, mindketten, egyszerre indulunk meg a vad felé, hogy együtt, közös erővel terítsük le a földre. Akárhogyan is, szerintem jó munkát végzünk, mert a bivaly nem igazán bír velünk, hamar megadja magát.
~ Azt hiszem ez profi munka volt! ~ jegyzem meg derűsen, amikor a pórul járt állat utolsó rúgásai is elhalnak. Kicsit féltem attól, hogy nem igazán fog működni ez a dolog, de hála égnek semmi egetverő probléma nem akadt.

Ha lett volna lehetőségem arra, hogy belehallgassak a fejében járó gondolatokba, akkor valószínűleg most elégedetten mosolyognék a reakciója hallatán. Én is azt szerettem volna, ha az enyéim büszkék arra, hogy hozzám tartozhatnak, így ez a jelenlegi helyzet bizonyára cirógatta volna Sangilak egóját is, már ha tudna róla egyáltalán. Lehet, hogy nem lenne túlságosan elragadtatva attól, hogy én esetleg előbb ismertem meg az egyik leszármazottját, mint ő maga, de nem én kértem a Szellemektől, hogy sodorják őt az utamba. Ugyan ki is kerülhettem volna nyugodt szívvel, de nem bírtam megtenni, az energiák, és úgy minden más is kísértetiesen emlékeztetett a saját fiamra. Különös, hogy az eltelt századok során alig találkoztam olyannal, aki a Legerősebbhez tartozott volna. Talán nem is baj, ennek itt a szülőföldünkön kellett megtörténnie.
- Köszönöm! – biccentettem kiszélesedő mosollyal. Igazából tényleg megtehettem volna, hogy csak játszok vele, de erről szó sem volt. Nem volt most sem olyan hangulatom, sem indíttatásom, hogy ilyesmire vetemedjek. Nem ártott nekem, én pedig ok nélkül soha nem szoktam senkit fegyelmezni vagy móresre tanítani, mert annak semmi értelme. Ahogyan annak sem, hogy feleslegesen fitogtassam az erőmet és a tudásomat, amivel nyilvánvalóan ők nem érhetnek fel soha, viszont az orruk alá dörgölni sincs sok értelme, ezt be kellett vallanom még magamnak is. Fiatalabb koromban talán akadtak olyan esetek, amikor csak erre mentem rá, de mára már olyan értelmetlenné vált, hogy eszembe sem jutott szinte.
Az őszinte, határozott éllel jövő válasza hallatán nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Nem becsmérelni akartam, vagy alábecsülni őt és a falkát, de egyszerűen a feltételezésen, hogy én a megtorlás miatt aggódjak, kénytelen voltam így tenni. Semmi kedvem nem volt belemenni most bizonygatásba, vagy magyarázatokba a részemről, hogy miért vagyok ilyen magabiztos, de egyszerűen képtelen voltam ennyire megjátszani magam.
- Majd rájössz, kedves, hogy mennyire rosszul gondolod! – zártam végül ennyivel, mielőtt belebonyolódhattunk volna egy élesebb szóváltásba. Az egyikünknek sem tett volna jót, ezzel tisztában voltam, és nyilván ő is. Rajtam Sangilak megtorolta volna, ha valami kárt teszek egy leszármazottjában, ami nem volt túl vonzó gondolat számomra, míg neki végzetes lett volna, ha tovább erőlteti. Nem tűnt ostobának, és öngyilkos hajlamokat sem fedeztem fel rajta, így aztán biztosra vettem, hogy nem feszegeti majd a határait feleslegesen. Amúgy is kedvemre való volt a közvetlensége, még ha kicsit felelőtlennek is tartottam azért, mert bárkivel csak így szóba áll. Nem tudhatta biztosan még most sem, hogy milyen szándék van bennem vele kapcsolatban.
- Miből gondolod, hogy én nem voltam tagja ennek a falkának soha? – érdeklődtem kíváncsian. Igazság szerint, ha megmondtam volna, hogy nekünk köszönheti a falkáját, valószínűleg nem hitt volna nekem, pedig igazat beszélnék, ezt talán még ő is érezhetné. – De rendben, legyen a tiétek! Viszont azt ne feledd el, hogy igazából minden farkasnak a földje. Innen indultunk, egytől-egyig – fűztem még hozzá afféle zárógondolatként az általam elmondottakhoz. Belemenni jobban nem akartam, mert az csak kíváncsi kérdések sorát szülné, és a válaszadást nyilvánvalóan kihagytam volna előszeretettel.
- Szerintem már magad is tudod a választ a kérdésedre! – mosolyodtam el ismét, elűzve a kissé komolyabb arckifejezést. – Az Alfád pedig majd tudni fog róla, hogy mit ajánlok fel és mit nem – ennyit is csak azért árultam el neki, hogy ne tartson tényleges fenyegetésnek, mivel nem voltam az. Szándékomban állt találkozni Castorral, amint lehet. Talán már így is túl sokáig vártam, de egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy miként mennek itt a dolgok azóta, hogy elmentünk innen. Ám mihelyt áttértünk a lazább, közvetlenebb, kevésbé komoly témára, belőlem is elpárolgott az a minimális feszültség is, ami volt. Attól féltem, hogy esetleg annyira felbosszant valamivel, hogy nem tudom majd visszafogni magam. Igaz, hogy meglepődtem volna rajta, tekintve, hogy elég nagy önuralmat fejlesztettem ki az elmúlt években, de sohasem lehet tudni. Ez a föld amúgy is kihozott már belőlem sok rosszat, amikről azt hittem, hogy már a múlté mind.
- Van rá esély, hogy lesz köztük néhány az én munkáim közül is – bólintottam az érdeklődés hallatán. – Nagyon örvendek, Joana, én Rowena vagyok! – mutatkoztam be én is, mert a most használatos nevemet már sokan ismerhették így is, úgyhogy nem volt titok. Azért kíváncsi lettem volna, ha Unalaqként mutatkozom be, milyen arcot vág. Talán egyszer érdemes lenne kipróbálnom valakivel, csak úgy a hecc kedvéért. – Szívesen megráznám a kezed, de azt hiszem, az egy kissé vicces szituáció lenne – magam előtt egy pacsit adó kutya képe jelent meg, és ennyire azért nem degradáltam volna le egyetlen fajtársamat sem, legyen akármilyen bolondos vagy fiatal. Mindenesetre jót mosolyogtam a fejemben megjelenő képen.
A vadászattal kapcsolatos egyeztetést követően elég gyorsan váltottam alakot, majd érdeklődően figyeltem, ahogy a kis nőstény előre iramodott. Én egy könnyedebb tempót diktálva kocogtam, farkam időnként meglibbent a jó kedvemet jelezvén, míg szürke íriszeim kíváncsian pásztázták a környezetünket. Nem is volt olyan sok idő, hogy alkalmas prédát találjunk, innentől kezdve egy egészen kicsit háttérbe vonultam ugyan, de mégsem annyira, hogy ha szükség lenne a segítségemre, akkor nem tudjam azt megadni. Egyszerűen csak meg akartam nézni, hogy miként oldja meg a vadászatot egyedül, és miként tud együtt dolgozni valakivel, aki felé nem száz százalékos a bizalma, mert ebből sok dolog leszűrhető a másikkal kapcsolatban.
Az izmaim megfeszültek a várakozástól, ahogy az állatot figyeltük. Tekintetem egy pillanatra még találkozott a támadás előtt a nőstényével, még egy kis biccentésre is futotta tőlem, mielőtt megindultam volna. Lendületes, kecses mozdulatokkal iramodtam a leendő préda felé, és Joanával együtt terítettem le, tökéletesen dolgozva össze vele.
~ Így igaz, jó vadász vagy! ~ osztottam egy kis dicséretet elégedettségemben. Szerencsétlennek amúgy sem lett volna sok esélye, tekintve, hogy bennem mekkora erő lapult, de nem is erőltettem meg magam ezúttal, mivel azt szerettem volna, ha a fekete nőstény teríti le nagyobb részben. ~ Megérdemled a vacsorát! ~ ha tudtam volna, akkor most biztosan elvigyorodok, helyette csak leheveredtem a vérrel vörösre festett hóba, és a pofámról kezdtem lenyalogatni az oda kenődött vöröslő nedvet. Igazság szerint én már nem voltam éhes, hiszen nemrég ettem, inkább csak a vadászat izgalma volt az, ami vonzott.
~ A falkával közösen szoktatok vadászni? ~ érdeklődtem egy kicsit kíváncsian, hátamat beledörgölve a hideg földbe.

Dühösen morrantok csupán egyet, amikor azt mondja, majd rájövök arra, hogy mennyire rosszul gondolom. Kicsit azért idegesítő, hogy ezt mondja, főleg azért, mert nem világosít fel, hanem itt hagy kételyek között, azok után, hogy közli velem, rosszul gondolom. Persze, hogy sérti az egómat az, hogy azt állítja, nincsen igazam, kiét ne sértené? De nem kérdezek és nem boncolom a témát, van az a helyzet, amikor az ember ösztönösen érzi, hogy nem szabad belemélyedni az adott dologba, mert előfordulhat, hogy ő járna pórul. Na, én most tökéletesen ezt érzem, nem tudom, ki ez a nőstény, de azt igen, hogy lehet jobban járnék, ha nem keverednék vele élesebb szóváltásba.
Csupán gondolatban sóhajtok a kérdést és az azt követő szavakat hallva, ismét egy olyan dolog, amibe jobb lesz, ha nem trappolok bele jobban.
~ Na jó, azt hiszem ebbe ne menjünk bele mélyebben. Van egy olyan érzésem, hogy nem lenne túl áldásos a dolog.
Azt a gondolatomat persze nem osztom meg vele, hogy úgy vélem, én lennék, aki alulmaradna, hiszen azért nekem is van büszkeségem, hogy így, nyíltan kijelentsem egy vadidegen nősténynek. Pláne úgy, hogy Tark vagyok. Bízom benne, hogy nem fogunk hajba kapni, bár akkor, amint az már mondtam, tuti mindent beleadnék, ahogyan azt amúgy is szoktam. Hiába nem vagyok domináns a mentalitás terén, azért ez a helyzet még engem is bosszant és idegesít. Mindketten a saját igazunkat hajtogatjuk, mert azt elismerem, hogy a nősténynek igaza van, de ugyanakkor szerintem nekem is, egyikünk sem hajlandó alábbadni, vagy esetleg a másik szemszögéből tekinteni a dologra, így tényleg jobbnak érzem, ha nem folytatjuk az eszmecserét ilyen irányban tovább.
A következő szavakat hallva egyelőre a nőstényt méregetem, még enyhén oldalra is biccentem a fejemet. Nagyon különös ez az egész és teljes mértékben titokzatos, fogalmam sincsen, mit gondoljak a nőstényről.
~ Ez esetben biztosan nagyon örülni fog a látogatásodnak… ~ jegyzem meg és hogy a szavaimban mennyi az komolyság és mennyi az irónia, nos, azt döntse el a nőstény. Az előbbiek után nem fogok itt jópofizni vele, ráadásul fogalmam sincsen, Castor miként fogja fogadni a nőstényt, azok után pláne, hogy annyi idős kóbor bukkant fel mostanság a vidéken.
Áldom az eget, hogy könnyedebb téma felé terelődött a beszélgetés, lehet nem bírtam volna sokáig nyugton maradni, ha ezt így folytatjuk. Nem vagyok egy agresszív jellem, de ami sok, az nekem is sok és nem vagyok képes mindent lenyelni. A Fesztivál érdekel, idén szeretnék is ellátogatni oda, a nőstény - az előbbi kis intermezzót leszámítva - szimpatikusnak tűnik, így szívesen megszemlélném a műveit is.
~ Nahát, remélem akkor lesznek saját munkáid is, kíváncsi volnék rájuk ~ adok hangot a gondolataimnak, a nevét pedig megjegyzem, már csak azért is, hogy tudjam, kit kellene keresnem a Fesztiválon, meg amúgy is jó volna, ha a találkozónk ezen nem is olyan aprócska információja nem merülne feledésbe. ~ Valóban az volna, ráadásul az én részemről még kellemetlen is pluszba, szóval maradjunk a biccentésnél ~ hangomban nevetősség érződik, nem veszem zokon a dolgot, habár biztos vagyok benne, hogy előtte is megjelent a pacsit adó kutya képe. Maximum ismerősökkel, de ha valamelyik barátommal ember alakban futnék így össze, akkor inkább eltarolnám, mintsem, hogy pacsizzunk. Azért azt mégse annyira.
Aztán indulunk vadászni, meglepően könnyen sikerül megtalálnom az összhangot, nem gondoltam volna, hogy képesek leszünk ennyire együttműködve leteríteni egy vadat, de csak sikerül. Valószínűleg mindkettőnk boldogult volna egyedül is a vaddal, de ha már közös vadászat, akkor adjuk meg a módját. A pofámról nyalogatva a vért pillantok a nőstényre.
~ Köszönöm, te sem panaszkodhatsz ~ annyira nem mellékes a dolog, szóval muszáj vagyok megjegyezni, hiszen így gondolom, együttes erővel terítettük le a vadat, szép csapatmunka volt. ~ Köszönöm! Te nem vagy éhes?
Mondta, hogy már vacsorázott, de azért így érzem illendőnek, hogy felteszem a kérdést, egyrészt idősebb, másrészt pedig együtt ejtettük el a prédát, így neki is kijár belőle, ha kéri. Mindenesetre én nekilátok, mert tényleg üres a bendőm, szemem sarkából figyelem a nőstényt, ahogyan leheveredik. Nem teljesen maximális felé a bizalmam, így nem árt felkészülni, nem fogok minden idegszálammal ráfigyelni, nem is vagyok olyan ostoba, hogy teljesen a vacsorámra összpontosítsak.
~ Előfordul, hogy igen ~ adok nem egészen konkrét választ, hiszen oké, hogy ez annyira nem falkaügy, de azért mégis, így nem fogok behatóabban mesélni erről egy ismeretlennek, még akkor sem, ha régen a falka tagja volt. A szűkszavú válaszból talán érezheti is, hogy ez nem az a téma, amiről órákig képesek volnánk elcsevegni.
Én a magam részéről viszonylag gyorsan eszem és ha nincsen több kérdés, akkor csendben is. Fogalmam sincsen, mennyi ideig lakomázom, nem szoktam erre figyelni, mindenesetre amint kész vagyok, hasra vágom magam és a pofámról kezdem nyalogatni a vért. Ha Rowena is enne, akkor ezúttal most övé a terep, ez esetben megvárom, amennyiben nem él a lehetőséggel, úgy amint kész vagyok a „mosakodással”, máris feltápászkodom.
~ Nem tudom, te hogy vagy a dologgal, de kajálás után én inkább mozogni szoktam, mint tespedni, így én még bevetem magam az erdőbe. Amennyiben velem tartasz, úgy örömmel veszem, ha viszont mennél, nem tartalak fel és ez esetben örültem a találkozásnak!
Ha jön, akkor indulunk és csak órákkal később köszönök el tőle, amennyiben menne, úgy egy biccentéssel búcsúzom és ha nem tart vissza, akkor pillanatok múlva már a fák sűrűje nyeli el fekete bundás valómat.

A terepjáró kerekei ráérős ütemben szántják a földutat a hegyekbe fel. Az egyik pihenőnél tervezzük hagyni utastársammal, onnét bundásainkat szabadjára engedve vetjük majd bele magunkat az erdő sűrűjébe.
Igazán rám fér már ez, nem is sokat gondolkoztam rajta, mikor Emma rákérdezett, lenne-e kedvem vele tartani. Sajátos fogalmaink vannak a csajos estéről, az egyszer biztos.
A sérüléseim, melyeket Mishától vívtam - mit vívtam, kiprovokáltam, egyesekkel ellentétben akaratlanul nem hergelek senkit odáig, hogy széttörjön darabokra - ki, szépen gyógyultak, mára már nyomuk sincs mondhatni.
Végre visszatérhetek teljes mértékben ahhoz, amihez értek: a gyógyításhoz és végtelen kedvességem kimutatásához a falka irányába! Oké, Emmát tényleg kedveltem.
- Gondolod, hogy tényleg állja a szavát és nem küld utánunk legalább egy testőrt amolyan vésztartaléknak? - Szélesedik apró mosoly ajkaim szegletébe. Természetesen Castorra gondolok, akinek persze üzentünk, hogy leléptünk kicsit a világ elől.

A kocsi lassít alattunk, a nőstény pedig, aki a legközelebb áll jelenleg a barátnő fogalomhoz életemben - szerintem mondjuk úgy az elmúlt száz évben nem állt senki ilyen közel, szóval ez nagy szó - megállítja a verdát, kéziféket húz be, aztán már kapcsolja is ki az övét, menetkészen. Hív az erdő, az éjszaka, meg a vadak - bár ők talán kevéssé lelkesek.
Hasonlóképpen teszek hát én magam is, az anyósülésről pattanva ki és ott kezdve el a nyitott ajtó fedezékében megválni ruháimtól, az ülésre ejtve őket, mert igazán kár volna veszni hagyni őket. Mondjuk nem hiszem, hogy bárki erre tévedne pont most, eléggé nem a megszokott túraútvonalakat választottuk. Emma pedig nőstény, mint én, szóval... ja.

A gőzkieresztés eredménye lett a pár hónapos lemondás a precíziós munkáról is. Mondjuk én kerestem a bajt és hergeltem Mishát, ő csak kapott az alkalmon. Igazán nem hibáztatom érte, bár jelen nyomoromban nem volt az igazi a dolog. Annyira meg én sem vagyok kétségbeesett, hogy annál könyörögjek némi szadizmusért, akiről tudom, talán közelébe érhet Teremtőmnek a témában, már csak azért is, mert volt szerencséje ismerni Matteot.
Szóval... jobb volt a helyzet - főleg, hogy már felépültem a sérüléseimből is többnyire - de korántsem tökéletes. Duncannel példának okáért továbbra sem voltam hajlandó beszélni. De legalább már megtűrtem magammal egy légtérben, igaz, farkasom elégedetlenkedő sznobizmusát vissza kellett fognom erőteljesen.
Emma szavaira felnevettem rövid kacajjal, hogy megengedjek magamnak egy finoman szentimentális mondatot a témában:
- Csak a legjobbat akarja a sajátjainak mindenből, te is tudod. - Bár tény, az nettó kicseszés lett volna valakivel, ha utánunk küldi szerencsétlent.

Lassan elérjük a célpontot, a kocsi is lassít alattunk, meg is állva egy idő után.
- Még sosem néztem be a barlangokba, szóval ha gondolod... legfeljebb kifogunk valami csövest vagy kóbort. - Fejcsóválok kissé. Szerencsére egyikőnk sem a szájtépésről híres, így megválva ruházatunktól, szinte pillanatokon belül farkasbundát öltünk és nyargalunk bele az erdő hívogató vadonjába...
A robusztus testalkatú nőstény - ez voltnék én - ott nyargal a feketeség mögött/mellett, alig orrhosszal maradva le. Bundájában nála is túlsúlyban a gyászos árnyalat, hátán, arcán, és fülein, fokozatosan szürkülve ki, ahogy lábai irányába halad a szemlélődő pillantás. A lendület visz, ahogy kerülgetjük az aljnövényzetet tudatosan - célunk ismert.
Mikor pedig a hátsómba mar, figyelmeztető morranás szakad fel torkomból.
~ Na, ne kóstolgass! ~ Messze van a hangszín lányos hisztitől, kacér önkéretéstől, sokkal inkább hat úgy, mint mikor az idősebb figyelmezteti a kölyköt, csihadjon. Kár, hogy a dolog szépséghibája annyi: én vagyok a fiatalabb, még ha farkas léptékben nem is sokkal.
Már látszanak a barlang bejáratának sziklái, néhány szökellő mozdulat és ott is vagyunk, én pedig lihegve mérem fel a terepet, körbepillantva. Energiáim nyílt könyvként árulkodnak róla, mennyire kellett már ez a futás, mennyire jóleső kiszabadulni a megszokott közegből.
Füleimet hegyezem, a barlang felé igyekszem fókuszálni és óvatosan közelebb is merészkedem, nem lépve át egy bizonyos határt. Onnét fülelek...
De semmi. Nuku, nyista, nope. Csak a süket némaság fogad, még a szél se süvít keresztül a barlangon.
~ Na mi lesz, bekopogunk? ~ Firtatom, noha lehet, Emma már ezen rég túl van, míg én itt óvatoskodok.

"Vakkantva" nevetek fel a csövesekkel kapcsolatos megjegyzésére, holott nagyon is osztom az észrevételt. Azt már kevésbé, hogy a hátsómat kóstolgassa, legyen akármilyen ártalmatlan is a gesztusa.
~ Vagy rendesen csináld, vagy sehogy. ~ Üzenem vissza gondolatban, hol a kihívó él csupán halovány szikraként van jelen hangomban. Nem tervezem szétveretni magam újabban, mikor épp most épültem fel az előzőből, de az életszemléletemen ettől függetlenül nem fogok változtatni. Kórosan maximalista voltam és ez nyílt titokként lengett a falkán belül is körbe - de inkább ez, mint a pár-fogyasztási szokásaim kivesézése, ha engem kérdeznek.
A barlangokat viszonylag gyorsan elérjük azzal a tempóval, amit diktálunk egymásnak, s ami igencsak kellett már a számomra - emberi alakban is szívesen járok futni meló előtt hajnalban - mint szomjazónak a víz.
Fülelek hát, ha már úgy döntöttünk, hogy belopakodunk az alvó sárkány, akarom mondani medve barlangjába, de...
~ Emma... Emma a fenébe is! ~ Morranok, mikor a megátalkodott nőszemély képtelen fél percet is várni és már a barlang szájánál ólálkodik. Én meg... megyek utána, mert mi mást tehetnék, ha már a drága elvtársnő úgy döntött, gondolkodás nélkül bekopog.

Odabent pedig a nagy büdös semmi fogad bennünket. Ahogy Emma kényelembe helyezi magát, én úgy szaglászom körbe a terepet, hátha... De vagy nagyon jó a takarítóbrigádjuk, vagy soha nem is laktak itt.
~ Hát nem... de te is érezted a szagot, ugye? ~ Már a medvékét, értelemszerűen.
~ Lehet, van több része is a barlangnak, a fene se tudja... A hegyiek is képesek voltak egy komplett bányarendszert birtokolni, aztán mégse használták ki, látod. ~ Szusszanok, én mennék tovább, de ketten kellünk a grizzly témához. Egyedül amúgy is unalmas lenne.

Megadó szusszanás hagyja el elégedetlenkedően farkastestem.
~ Én nem... nem feszengek, Emma. ~ Na jó, talán egy egészen picit, ennek felismeréséhez meg nem kell pszichológusi diploma (sajnos), de igazán nem tehetek róla, hogy ilyenek az alapbeállításaim. Egyszerűen a teljes relax állapot luxus az én életemben, nem is tudnám elképzelni, hogy csak úgy éljek bele a világba. Az agyam egy hátsó zuga még így is teljes görcsben, vigyáz állásban figyelne a környezete legapróbb rezdüléseire is, számba véve minden lehetséges kimenetelt a dolgokat illetően, legrosszabbra számítva, hogy kellemes legyen legfeljebb a csalódottságom, de pofára ne essek véletlenül sem többször. Épp elégszer sikerült az életben már, halmozottan, mióta Fairbanksbe keveredtem az egykori falka után érkezve.
Fejcsóválva hallgatom Emma okfejtését, hát ez tényleg roppant sanyarú egy kapás, ami azt illeti, pedig a magam visszafogott módján már én is rákészültem a fekete bundás grizzly vacsorára, ami azt illeti.
Épp ezért sem kell kétszer vakkantania, elmémben üzennie szavakkal, hogy felvegyem a tempóját és pár méterre ugyan eltávolodva, de mindig egy vonalban haladva vele mérjem fel a terepet, szaglászva-fürkészve, ahogy követjük az illatot.
Ééés siker! A bokrok sűrűje mögött kiszúrom mackó pajtást. Igen ám, csakhogy az ott nem a fara, hanem határozottan a képe az állatnak és...
~ Emma, ez határozottan téged néz! ~ Figyelmeztetem a nőstényt, megálljra késztetve egyúttal, mielőtt kigyalogol Brumi elé, ezzel mintegy nyílt támadást intézve ellene. Vagy akár kihívásnak is veheti a termetes állat, aztán pisloghatunk... Nem mintha teljes alakunkban ne vetekednénk véle, ráadásul ketten vagyunk egy ellen, igaz, ezt ő még szemmel láthatóan nem tudja. Meg is lapulok a bokrok közt, alkalmas pillanatot várva a támadásra.

A barlangot magunk mögött hagyva úgy fest, "kapás van". Jó hír ez nekünk, mert legalább nem hiába autóztunk ennyit és futottunk idáig, felhagyva a biztos zsákmány ígéretével a szarvaslegelőn. Rossz hír a vadnak... aki csak medvének tűnik végül, akárhonnét is nézem.
Már megérte felkelni ma!
Egyszerűen térbeli pozíciómnak köszönhetem, hogy előbb kiszúrom az állatot, a következő pillanatban már Emma is láthatja a sötétbarna/fekete bundást.
~ Igyekszem. ~ Üzenem vissza tömör válaszként a gyors taktikai egyeztetésre vadásztársamnak, s menten megindulok átellenes irányba, távolodva tőle és egyben igyekezve megkerülni a bokrok sűrűjében a bundást, aki időközben lassú, ám esélyesen vérre menő fogócskába kezd Emmával. Nagyszerű, csak így tovább mackópajtás... Már nem kell sok, hogy tökéletes rálátásom legyen, épp csak úgy kellene fordulnia, hogy az izomkötegek közt be tudjam mérni sacc-per-kábé, hol is lelek rajta biztos és egyben halálosabb fogást.
Teljes alakomat véve fel azonban valami megrezzen mögöttem - talán madár tévedt erre, esetleg szarvas futott volna belém, de időben kapcsolt, én nem tudom, minden esetre a meglepetésünkbe telibe rongyol, elrontva azt. A medve ugyanis a figyelmeztető neszre felkapja fejét és kiszúr magának.
~ Emma, most! ~ Kiáltom felé gondolatban, hiszen ennél a másodpercnél jobb pillanat támadásra, mint mikor a medve ráeszmél, ketten vagyunk ellene, aligha lesz számunkra.

Az átváltozással nincs semmi probléma, valahol ott szúr ki a meglepő értelemmel bíró medve - ezek a dögök is túlfejlettek már manapság, mint a legyek, amiket nem öl meg a bolti légyirtó, mert immúnisak rá generációk óta - mikor mozdulnék irányába.
Szerencsére Emmát sem olyan fából faragták, akinek kétszer kell mondani, hogy mozduljon már, meglátja a lehetőséget, mi gyorsan illanó, s időben kap a medve torka után tökéletes mozdulatsorral, melyért elismerő szavakkal majd csak akkor adózok neki, ha ledöntöttük lábairól eme bundás nagyvadat végleg. Egyedül ugyanis, bármilyen remekbe szabott találatot vitt be, kevés lesz hozzá - hát mozdulok én is!
Amíg Emma elölről akaszkodott rá, én oldalról vinnél be egy remekbe szabott támadást, nem törődve azzal, hogy esetleg mancsával elérhet közben, s bordáit törném, gerincét markolnám meg karmaimmal, a földre kényszerítve a megtermett grizzly-t, aki még ekkor sem igazán akarja megadni magát. Igazán kitartó egy jószág, hogy rohadna meg, ezek után a legkevesebb, hogy nem hagyjuk itt a hulláját. Sőt, szerintem a bundájából kijön majd két kisebb ágyelő is... már ha nem tartanám végtelenül giccsesnek az efféle trófeát.

A vér vészterhes szaga betölti a fák között a levegőt, elriasztva minden gyenge lelkű vadat a környékről, s a bátrabbak sem maradnak, ha a harc hevében felcsendülő hörgések "áriája" eljut a füléig.
A medve kitartó, Emma oldalához kap, mert bár elkapom hátulról, mancsai még szabadok - ezt pedig ki is használja. A nőstény torkába mar, tisztességes darabot szakítva le onnét, bár a fájdalmas ordításon és lüktető artérián túl is van élet a mackópajtás szerint. Még ilyen körülmények között is gondot fordít rá, hogy megkíséreljen lerángatni a hátáról engemet. Maromnál ér fogást rajtam és mélyeszti karmait a vaskos bunda alatt meglapuló szövetekbe. Felmorranok, ennek már a fele sem tréfa, hát én sem szórakozok: a nyakára fogok karmos kezeimmel, hogy nemes egyszerűséggel elroppantsam gerincét egy határozott mozdulattal, Sangilak minden belém vetett erejét latba vetve.
Remélem Emmában azért van annyi, hogy félreugorjon, mikor a mackó eldől, mint egy nagyra nőtt zsák, én pedig zuhanok vele, s lehenteredve róla, vértől csatakos bundával engedek meg egy felszabadultabb sóhajt magamnak.
~ Meg-meg. Ennek a mocsoknak meg ziher, hogy Corvin volt a vezetékneve! ~ Jegyzem meg, nevetésem keserédes a másik elméjében.
~ Te jól vagy? ~ Nem túl kellemes a hátamon leledző sebbel felkelni, de feltolom annyira magam, hogy a medvetetem túloldalán levőre tekinthessek.