// Who Knows Who? //

valamint

Mosolyogva öleltem magamhoz az aktáimat, miközben már induláshoz kellett volna készülődnöm, de helyette inkább a gyerekosztályon ácsorogtam, jobban mondva a csecsemők osztályánál. Figyeltem őket az üvegen át, ahogyan sokszor a szülők teszik. Fogalmam sincs arról, hogy valaha jó anya lett volna belőlem, s régebben talán nagyon kicsiként ábrándoztam erről, de aztán valahogyan abbamaradt, majd valaki döntött is helyettem, hogy véletlenül se játszhassak el ismét ezzel a gondolattal. A telefon könnyedén kezdett el rezegni a zsebemben és ez is ébresztett rá arra, hogy végre majdnem 48 óra után haza kellene mennem, hiszen muszáj volt bent maradnom, sürgős eset, meg le is betegedett az egyik kolléga, vagy a családjában történt valakivel valami? Fogalmam sincs, ez nem maradt meg.
Kíváncsian olvastam el Greenberg üzenetét és nem hibáztattam azért, mert képtelen egyedül megoldani a dolgot. Ki tudja, hogy milyen törést szenvedett és ő se volt túl idős, meg talán annyira gyakorlott orvos se, mint én, vagy Balthazar.

„Nyugodj meg, s ne mozogj! Hamarosan ott leszek! S tényleg ne tegyél több kárt magadnak, mert nem fogod megköszönni, amit kapsz akkor!”

Pötyögtem az irodámba menet vissza gyorsan, hiszen tényleg kedves vagyok vele, meg bírom a buráját, de attól még orvosként eléggé szigorú, s néha talán kicsit kiállhatatlan egyesek szerint, mert nem ismerek tréfát a gyógyításban. Számomra az emberek élete fontos, ahogyan az is, hogy minél kevesebbet szenvedjenek az emberek. S nem vágytam arra, hogy éppen most akarja Mr. Macsót játszani. Könnyedén bújtam bele a hétköznapi ruhámba, majd felkaptam a táskámat, miután gondosan a helyére pakoltam az újabb betegkartont, de ha tudom, hogy az egész csak egy gondosan felépített csapda, akkor tuti, hogy nem mentem volna oda, de hát honnan is kellett volna tudnom, hogy az élet újabb orkánt sodort az életembe?
Jó pár perce mentem már az autóval, amikor üzenetet hagytam Balthazarnak is, hogy ne várjon rám, ha jól rémlett, akkor azt beszéltük, hogy ma nála találkozunk, de igazából az elmúlt két nap eléggé leszívott, így azon se lepődnék meg, ha ilyen téren most tévednék. Könnyedén parkoltam le annyira mélyen az erdőben, amennyire csak lehetett, hogy utána gyalog vágjak neki a sötét erdőnek. Ügyeltem arra, hogy ne lépjek se csapdába, se ne csapjak nagy zajt. Fura volt, hiszen se Greenberg energiáit, se szagát nem éreztem, de abban biztos voltam, hogy valaki figyel. Könnyedén húztam fel teljesen a pajzsomat, mintha csak valami védelmi sánc lenne. Kíváncsian pillantottam körbe, majd pedig abba az irányba pillantottam amerről valakinek a szívének a ritmusát meghallottam. – Ki vagy és mit akarsz? – kérdeztem meg határozottan, hiszen voltam annyira ostoba és vakmerő, hogy ne csináljam teljesen össze se magam ilyen helyzetekben, majd talán később. Kíváncsian fürkésztem abba az irányba, ha nem jött felelet, akkor csak morrantam egyet és újra megszólaltam. – Nekem erre a gyermeteg játékra se kedvem, se erőm… - mondtam neki még mindig eléggé határozottan, majd úgy, mint egy durcás kisgyerek, s ha nem jelent meg, akkor elindultam abba az irányba, amelyről jöttem, ha megjelent, akkor kíváncsian pillantottam az idegen férfira.
Most kellene lelépnem, ahogyan a belsőhang is súgja, de vagyok annyira makacs és idióta, hogy ehelyett inkább kétszer is megszólítom az illetőt, vagy legalább egyszer. Pedig a maga a hely se éppen bizalomgerjesztő egy éjszakai találkához egy idegennel, hiszen ki tudja, hogy milyen fenevaddal állok szemben.

Talán vissza kellett volna fordulnom abban a pillanatban, amikor úgy éreztem, hogy nem azt fogom itt találni, akire számítottam. Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre, de valami hajtott. Nagyon is kíváncsi lettem, hogy ki akar szórakozni, hiszen ha itt lappang még az ágak között, akkor talán megpillanthatom. Nem szerettem azt, amikor belőlem avanzsált valaki egy bábut, így érthető, hogy a kíváncsiságom maradásra hajtott. Másrészt meg nem voltam az a fajta, aki egyből a falka mögé akart volna rejtőzni egy ismeretlen árnytól. Fáradt voltam, s tényleg semmi kedvem nem volt szórakozni, s már éppen megtettem az első pár lépést a távozás irányába, amikor meghallottam az ismeretlen hangot. Nem fordultam meg egyből, a pajzsomat pedig továbbra is a helyén tartottam.  Szavai pedig könnyedén indították be az agytekervényeimet, hiszen a beszéde alapján hasonló vérvonalra tudtam gondolni, mint amilyen én voltam. Így érthető, hogy nem éreztem meg őt korábban és most se. De attól még nem túlzottan tetszett az, amit hallok.
- Vagy talán csak fél szemtől szembe kerülni azzal, akit ő maga csalogatott ide. Ha pedig úgy lenne, ahogyan mondja, akkor talán jobb lenne magától is távol tartanom magam, nemde? – kérdeztem vissza egy féloldalas mosoly keretében, majd lassan fordultam meg, hogy megpróbáljam megtalálni őt a pillantásommal. Rezzenéstelen arccal figyeltem őt, miközben az futott át az agyamon, hogy talán jó lett volna azt megírnom Balthazarnak, hogy pontosan hova is megyek, de miért is nem gondoltam erre korábban? Ja, megvan, mert nem hittem abban, hogy ezen a késői órán esetleg egy csapdába sétálok bele, vagy ki tudja, hogy minek kellene neveznem. De egy árny örökre árny marad, s sose lehet tudni, hogy mit lehet elhinni a szavaiból és mit nem.
- Miért nem adja maga vissza? – kérdeztem meg szemrebbenés nélkül. – Ha már volt oly kedves és megtalálta neki, akkor vissza is csempészheti. – direkt fogalmaztam így, még ha nyelvbotlásnak is tűnhetett. Az üzenet alapján nem csoda, hogy megfordult az is a fejemben, hogy nem véletlen került hozzá, de vádaskodást jelenleg inkább elnapolnám, hiszen fogalmam sincs arról, hogy ki ez a férfi és mit akarhat. Addig pedig talán jobb óvatosnak lenni.
A kérdésére csak egy aprót bólintottam. Könnyedén kaptam el a készüléket, majd pedig el is tüntettem a zsebemben miután láttam azt, hogy nincs komolyabb baja, majd az íriszeimmel újra megkerestem az idegent, de a távolságot továbbra is fenntartottam. Jobb óvatosnak lenni, mint esetleg utólag túlzottan okosnak lenni… Minden egyes mozdulatát figyeltem, mintha azok által esetleg kicsit közelebb kerülhetnék a megfejtéshez, ahhoz, hogy vajon kihez is van szerencsém, de túlzottan ügyesnek látszott.
- Emiatt hívott ide? Tesztelni szerette volna azt, hogy mennyire vagyok gyors és esetleg jó orvos? Szemmel láthatóan nincs sérülése, így az utóbbit azt hiszem, hogy napolni kell. – igen, volt sok hibám, de talán a legnagyobb az volt, hogy sose tudtam lakatot tenni a számra. Még akkor se, amikor talán jobb lett volna. Sőt, még a szavaim mellé egy bájos mosolyt is kapott. – Akkor köszönöm a bókot, vagy dicséretet. – tettem hozzá kisebb habozás után, de ennyi ahhoz még nem elég, hogy bárki is a bizalmamba avassak. Sőt, vajmi kevés, s akik ismernek azok pontosan tudják, hogy csak úgy nem hiszek el semmit se, ahogyan nem is engedek túl könnyedén bárkit.
A kérdései kicsit feljebb szalad a szemöldököm, majd egy aprót nevettem.
- Mostanság az orvoslást jóslásra cserélte? Ha igen, akkor cserélje a varázsgömbjét, mert ha egyszer Mrs. is lenne belőlem, akkor vélhetően nem MacGowan lenne a nevem. Másrészt miből gondolja, hogy valaha Mrs. válik belőlem? – kérdeztem vissza könnyedén, de aki ennyi mindent tud az már kicsit gyanús volt a szemeiben, hiszen jó ideje azért figyelnie kellett ahhoz, hogy ilyet feltételezzen. Fogalmam sem volt arról, hogy valaha lesz-e esküvő, hiszen sose került szóba, én pedig nem tartoztam azon nők közé, akik emiatt rágták volna a férfi fülét. Számomra amúgy is még az eljegyzés és a szerelem is eléggé fura volt, de igazán élveztem. – Jól, de még jobban lennék, ha végre az ágyamban lehetnék. Ön? Azt hiszem, ha már így tudja a nevemet, akkor úgy illik, ha én meg tudom az Önét. – sétáltam oda az egyik fához, s annak dőltem neki, miközben a szemeimmel továbbra is őt figyeltem, hiszen tényleg egyre inkább érdekelt, hogy ki lehet ez az ismeretlen.

Szavaira csak feljebb szaladt a szemöldököm, de úgy éreztem, hogy erre még egy sóhajt is felesleges lenne pazarolni. Vajon ez a férfi mindig látja az értelmet a mondataiban, vagy esetleg már annyira vén, hogy egy kisebb fajta elmebaj is fellépett már nála? Hmm, ki tudja, de valahogy annyira nem is érdekel, amíg nem nekem akar ártani valamilyen formában, vagy azoknak, akik fontosak számomra.
- Nem én loptam el más telefonját, vagy már a visszaadás túl megerőltető a maga fajtának? – kérdeztem meg minden kertelés nélkül mielőtt még elkaptam volna és elraktam volna a telefont. Ismerem már annyira Greenberget, hogy tudjam a telefonja nélkül nem túlzottan szokott mocorogni, így vagy kicserélte, vagy eléggé frissen lophatták el tőle, hiszen ki se adja legtöbb esetben a kezei közül. Az meg végképpen nem tetszett, hogy valakin keresztül csalt ide egy ismeretlen. Volt egy olyan érzésem, hogy ebből sok jó nem sülhet ki, de legalább nem pattan el annyira könnyedén már a húr, mint régebben. Azt hiszem, hogy rám az álom jó hatással volt.
- Pedig talán még úgyis szórakoztatóbb lett volna, ha éppen sérült, mint így. – rántottam meg a vállaimat, s az se érdekelt, hogy ha kicsit túl ridegek voltak a szavaim. El akartam menni innen, hiába volt ott egy kisebb fajta kíváncsiság, hogy mit akarhat ez az idegen farkas, de egyre inkább untam ezt a felvezetőt és fáradt is voltam.
- Tudomásom szerint nem minden eljegyzés végződik esküvővel. – a többi mondandójára meg jobbnak láttam nem reagálni, hiszen pont nem érdekel már, hogy ki kinek a nevét veheti fel. Nem volt szokásom házasságokba sétálgatni csak úgy. Számomra még ez az eljegyzés totálisan újdonság volt, s eléggé nagy lépés. Akik ismertek, azok pontosan tudták ezt rólam. Amikor pedig a gyűrűre tévedt a tekintete, akkor automatikusan megérintettem azt, s babráltam vele kicsit. Legtöbb esetben hordtam, kivéve akkor, amikor a kórházban valami miatt le kellett vennem, vagy amikor tudtam, hogy farkas alakban fogok barangolni.
- Szerintem nem is invitáltam oda, ahogyan fel se ajánlottam, de lehet, hogy mégis orvosi segítségre van szüksége. Esetleg tévedjen be a fül-orrgégészetre. – villantottam mellé egy mosolyt is, de inkább hathatott gúnyosnak, mintsem barátinak, mert tényleg egy szóval se említettem őt. Azt mondtam, hogy én szívesen hazamennék már és aludnék, nem értem, hogy ebben mit érthetett félre. – Kinek mi a jó. – horkantam fel kissé bosszúsan, mert lehet, hogy ő jól szórakozott, de én nem. Mindig is jobban szerettem az egyenes beszédet, kivéve akkor, amikor én akartam valakivel szórakozni, de az már más kérdés. Ha velem játssza el ezt valaki, akkor annyira az már nem volt poénos. Főleg nem egy ilyen késő órán. Amikor viszont közelebb jön, akkor se mozdulok meg, s akármennyire is bunkóság a felém nyújtott kezet nem fogadom el. Mintha csak ezzel is azt akarnám kifejezni, hogy nem bízom benne, ahogyan a társaságára se vágyom. A névre pedig csak bólintottam egyet.
- Igazán örvendek, hogy megtudhattam az igazi nevét. A többivel meg nem teljesen értek egyet. Attól még, hogy magának esetleg egy név hülye, addig másiknak fontos jelentéssel bírhat. S legalább nem tucat nevekkel szaladgál a többség. – sejtettem, hogy valakire utalni akar, de eléggé sok érdekes név volt a falkában. Már csak az a kérdés, hogy kihez lehet köze. Előbb vagy utóbb meg fogom tudni, amikor meg körözni kezdett, akkor ellöktem magam a fától és inkább távolabb sétáltam tőle.
- Ha ezt ennyire tudja, akkor vélhetően arra is tudja a választ, akkor minek kérdezni? – kérdeztem vissza válaszadás nélkül. Nem volt szokásom farkasként senkit se széttépni, ahogyan elvenni az életeket se semmilyen értelemben se, de volt már arra példa, hogy a karjaim között halt meg számomra fontos személy. – Mr. Pesnel, gondolom maga követett el, de ha nem bánja nincs kedvem lelki bajokat hallgatni, biztosan talál erre megfelelő szakembert. – néztem rá komoran és csöppet se viccelve. Ja, eléggé kaktusz tudok lenni a legtöbb idegennel és ez most se volt másképpen. Szerintem Stephen tudna mesélni ilyen téren bőven ennek a férfinak.

Csak figyelem a hímet komoly ábrázattal, mint aki azon lenne, hogy még inkább a sorok mögé lásson, amennyire eddig tette. Az ártatlanságát szimbolizáló kézmozdulatsorok valahogyan nem hatottak meg.  Ahogyan mondani szokták, egyeseknek a telefon a kezükbe ragadt, s ez így volt Greenberg esetében is, így kötve hiszem, hogy csak úgy véletlen vándorolt volna egy sose látott farkas kezei közé, de inkább hagyjuk.
- Úgy gondolja, hogy csak egy látszat lenne? Sose lehet tudni, hogy mi látszat és mi nem, még akkor se, ha elméletileg sokat tud rólam. – vélhetően mindenkinek van kegyetlen énje, csak nem mindenkinek bújik elő egyből. Tény, hogy nem a kegyetlenségemről voltam híres, de sose mond, hogy sose, mert a végén még meglepetés érne. Tény, hogy inkább a betegek fájdalmát szerettem enyhíteni, de néha akadnak kivételek is.
- Nem mondtam azt, hogy nem lehet ennek jó vége is, de talán még se tud annyit rólam, mint gondolja. – zavart, hogy úgy beszél, hogy a telefonját nyomkodja, de már megszoktam. A betegek is sokszor viselkedtek így, vagy a hozzátartozójuk. Fogalmam sincs, hogy lesz-e még esküvő köztem és Balthazar között, de valahogy nem is akarok találgatni, hiszen így is mindig az élet könnyedén fordított a dolgokon és már most is olyan dolgot tapasztalhattam meg, amiben sose hittem előtte. Sose éreztem ennyire erős kötödést egyetlen egy férfi iránt se, mint irányába. Még akkor is, ha tudom, hogy örökké ez se tarthat, s akár még fájhat is, ahogyan sok mindent az életben, de jelenleg boldog voltam és amíg lehet, addig szeretném is kiélvezni és minden egyes mozzanatát megtapasztalni ennek az érzésnek, kapcsolatnak és helyzetnek.
- Akkor talán annyira nem is a névvel van a baj, mert viselhetne bármit, de akkor is ugyanezt mondaná, mert a háta közepére nem kívánja azt a személyt. – állapítottam meg, hiszen ennyire mélyen nem gyűlöltem senkit se, de jelenleg tényleg nem vágytam Stephen társaságára, vagyis az elmúlt időszakban, ahogyan jelenleg anyámmal se tudtam mit kezdeni. Szerettem volna megbocsájtani mind a kettőnek, de valahogy még se annyira egyszerű, mint mondják. Inkább ezerszer nehezebb, mint azt bárki is gondolná, de legalább apámmal kezd kicsit helyre jönni a helyzet.
A kijelentésre csak bólintottam, hiszen tényleg pontosan tisztában voltam ezzel. Kicsit zavart, hogy ő ennyi mindent tud rólam, én pedig szinte semmit se. S kár lenne tagadni, hogy ez nem zavart. A távolságot pedig jobbnak láttam fenntartani, még akkor is, ha nem volt túl nagy és úgyse lenne túl sok esélyem, ha eldurvulna a helyzet, de inkább vagyok óvatos, mintsem totálisan gondatlan, mint aki nem lát potenciális veszélyt ebben a helyzetben.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mesél, de azt már nem mondanám, hogy túlzottan tetszik, amit hallok. Nem értem, hogy minek meséli el ezt nekem. Semmi közöm se hozzá, a kölyke meg azóta meg is változhatott. Még pár lépést hátrálok, míg végül egy fának nem ütközök és ott állok meg. Legalább hátba senki se támadhat, ha csak a fa nem kell életbe. Figyelem a farkast, s próbálom megfejteni a szavai mögött lappangó igazságot, hogy nem-e esetleg csak túloz, de túlzottan is igaznak hatnak a szavai, de amúgy se tudnám megállapítani azt, hogy mennyi igaz abból, amit mond és mennyi nem, mert könnyedén hazudhat nekem. Idősebb nálam, nem is kicsivel.
Az utolsó mondandó, hogy szerinte még a mai napig is emberek életét kioltja csak felvonom a szemöldököm és kicsit hitetlenkedve nevetem el magam.
- Talán csak olyan mestere volt, akitől ezt látta, vagy a mestere volt gyenge és nem volt Teremtőnek való. Vannak olyan egyedek, akiket nem annak szánt a sors, s attól még, hogy kölyökként megbotlott nem jelenti azt, hogy most is teszi. Talán csak maga képzeli be, nem gondolja? – vontam fel a szemöldököm, hiszen egyre inkább kezdett összeállni a kép. S hiába volt ostobaság ezt mondani, de még se tudtam most se lakatot tenni a számra. – Miért nekem beszél erről? Miért nekem mondja el azt, hogy milyen? Pontosan tudja, hogy nem kedvelem őt… S ha igaza lenne, akkor az már rég kiderült volna és a falka se nézné el, vagy netán rosszul gondolom? – kérdeztem vissza, s egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy olyanba csöppentem bele, amibe nem akartam, hiszen ha tényleg olyat tett, akkor mégis miként hihetnék neki? Miért kellett nekem ebbe belecsöppeni? Nem volt elég az anyám és a közte lévő szövetség, de még a Teremtőjének is engem kellett megtalálnia? Mi a franc folyik itt?! Fogalmam sem volt, de azt tudtam, hogy ebben nem akarok részt venni. – Miért hinném el azt, hogy csak meg akar védeni tőle? Csak figyelmeztetni akar? – kérdeztem meg csöppet se véka alá rejtve azt, hogy részben talán hiszek neki, de részben nem. Inkább gyanakodtam az eddig látottak miatt, meg amúgy is eléggé „híres” voltam abban, hogy képes voltam szinte mindenkiben gyanakodni és nem túlzottan megbízni.

- Attól függ, hogy mennyire van elegem a személyből, de talán a legegyszerűbb módja felvágna pontosan itt a hasat, – mutattam saját magamon. – majd pedig kiszedni az illető beleit, ha valaki elvetemült, akkor csinálhatja úgyis, hogy a páciens nem kap semmilyen fájdalomcsillapítót, se altatót, s akkor jó darabig érezhető az illető félelme, ahogyan a fájdalma is, amíg az kómába nem küldi őt a fájdalom, de az is lehet, hogy hamarabb vérzik el. Függ, hogy mi is célja az illetőnek. – mondtam rezzenéstelen arccal. Orvos voltam. Pontosan tudtam, hogy hol kell vágni, hogy miként lehet sokáig életben és ébren tartani ilyenkor is egy beteget. Vélhetően tesztnek szánta, én pedig inkább feleltem rá, mintsem kikerüljem. Voltam ennyire őrült, hogy sok esetben imádjak rácáfolni az emberek megérzéseire. Még ha sose tennék ilyet, attól még a tudás megvan, s ha belülről ki is ráz már maga a gondolat, attól még el tudom mondani fapofával, hiszen megtanultam azt, hogy miként is mondjak úgy dolgokat, hogy a valódi érzéseimet elrejtsem.
Az újabb megnyilvánulásra inkább már nem feleltem semmit se, mert kezdtem úgy érezni, hogy ennek a férfinak az a célja, hogy minél jobban összezavarjon a mondandójával és kár lenne tagadni, hogy nem sikerült, mert nagyon is jó úton haladt. Ez pedig eléggé bosszantott, hiszen nem szerettem ingoványos talajon járni, se azt, ha valakinek sikerül fejben összezavarnia.
Csak megrántottam a vállaimat, mert nem jelentett nekem semmit se ez a hím, s nem volt szimpatikus, ezt meg kell hagyni. Így annyira nem érdekelt az se, hogy mi tetszik neki és mi nem. Sose voltam olyan, aki véka alá tudná rejteni azt, amit valójában gondol. Szerettem kimondani, még akkor is, ha sok esetben bölcsebb lett volna a hallgatás is. De legalább annyira könnyedén már nem lehetett az idegeimen táncolni. Lehet, hogy bosszantó egyed volt, de messze voltam még attól, hogy fel is húzzon az éjszakai árny, akihez az élet sodort.
- Ahogyan mondani szokták minden éremnek két oldala van. – pillantottam rá komolyan és úgy, mint aki nem tart tőle, pedig nagyon is tartottam, hogy egyszer talán megunja az ilyen „kedves” megszólalásaimat és akkor majd pisloghatok, vagy már azt se. Ki tudja, hogy mi lappang a felszín alatt, hiszen egy farkas minél öregebb, talán annál sokkal több lappang a bundája alatt, vagy a maszkja alatt. Szóval nem ártott magamat újra és újra óvatosságra inteni.
- Vagy talán lehet egy kiforgatott múltbéli elem is, amire a jelent és a jövőt akarja valaki építeni. – világítottam rá ismét arra, amit korábban is mondtam neki. Persze, hogy sikerült neki kételyt elültetni, de nem teljesen. Mint amikor elültetsz egy virágmagot és az a kérdés, hogy hajtani fog-e, s ha igen, akkor meddig. Megtanultam, hogy minden éremnek két oldala van, s Stephen történetét sose hallottam ilyen téren, de talán nem is akarok a hallottak alapján. Legszívesebben inkább hátat fordítanék és elmennék, de a kíváncsiság mindig győz, ahogyan most is tette…
- Akkor talán olyat kellett volna megtalálnia, aki egyből utána jár annak, amit állít! – mondtam határozottan, mintha nem inogtam volna meg, pedig megtettem, de akkor se tudom elképzelni Stephenről, hogy jelenleg is nőket bántana. Arról biztosan már tudna a falka, s ha nem is kedveltem, de nem olyannak ismertem meg eddig. Nem, nem szabad mindent elhinni, amit hallok. Próbáltam küzdeni az ellen, hogy újra és újra a fejemben csendüljön a hím szavai, de haszontalan volt, mert mire sikerrel is járhattam volna bármennyire is addigra minden kérdés nélkül tört be a pajzsom mögé. Rettentően pocsék érzés volt, hiszen küzdeni akartam ellene, még akkor is, ha tudtam, hogy haszontalan és esélytelen. Nem akartam látni azt, amit mutatott, de hiába érezhette Robert a megvetést és a gyűlöletet emiatt, nem úgy nézett ki, mintha meghatná. Pajzsomat pedig egyre inkább lejjebb esett, hiába volt minden erőfeszítés, hiszen ki akartam zárni őt az elmémből. Nem érdekelt az, hogy belém láthat, pont nem érdekelt már, de nem akartam látni azt, amit láttam. Éreztem, hogy a talaj egyre inkább kicsúszik a talpam alól és már az se érdekelt, hogy a földön kötöttem ki. A szemeimet becsuktam, a fogaimat pedig összeszorítottam, mintha az segítene kizárni azt, ami ellen nem védekezhetek. Ami ellen olyan vagyok, mint egy falevél a szélviharban. A kezemmel a hajamba túrtam és láthatta, hogy szenvedek emiatt. Nem akartam látni azt a nőt, azt ahogyan vér borít mindent, nem akartam látni a fiatal hímet, amint rezzenéstelen arccal ül ott. Nem akartam hinni abban, hogy azt ő tette, nem akartam érezni ezt a kínt, amit ez a harc jelentett. Ki akartam őt zárni, még ha emiatt szinte minden erőmet is felőrölöm, de ahelyett, hogy vége szakadt volna, csak még borzalmasabb képek jöttek. Nem kellet emberi alak, hiszen pontosan tudtam, hogy kihez tartozik az a farkas. Láttam őt már jó párszor úgy az ittlétem alatt. – Nem, nem, nem… - szinte motyogtam magam előtt, de elég nehéz lett volna fittyet hányi arra, amit láttam.  – Elég legyen! – mondtam szinte üvöltve, mert már nem bírtam több borzalmat elviselni. Nem voltam szívtelen, még ha sokan annak is gondoltak. Egyszerűen képtelen lettem volna még több erőszakot, halált, vért látni, s ekkor eszméltem rá arra is, hogy körmeim alá könnyedén fészkelte be magát a föld, hiszen már a talajt markolásztam a „filmvetítés” közben. Ez még számomra is túl sok volt. Szinte úgy éreztem, hogy megfulladok, ha még több ilyet látnom kell, mert már most is alig kaptam levegőt. A világ pedig még könnyedén forgott velem azután is, hogy eltűnt az elmémből. Felhúzhattam volna a pajzsomat, de szinte erőt nem éreztem ahhoz, hiszen a „rémképek” még mindig ott lappangtak az elmémben.
- Remélem, hogy soha többé… - suttogtam szinte erőtlenül, miközben a térdeimet felhúztam, a fejemet pedig a térdemre hajtottam. Láttam, hogy merre megy. Utána akartam menni, de a lábaim még se mozdultak. Az erdő nem akart még mindig visszatérni, nem tűntek el a látott képek a lelki szemeim elől. Egy könnycsepp könnyedén csordult végig az arcomon és szinte mázsássúlyként hullott a földre. Felálltam, majd egyből meg is szédültem. Sietve kapaszkodtam meg a fába, majd ki-befújtam a levegőt lassan. Muszáj összeszednem magam. Sietve nyúltam a telefonomért, mert nem éreztem, hogy képes vagyok innen egy tapottat is megtenni úgy, hogy ne essek össze. Úgy éreztem magam, mint egy kilapított egyed, akit most préseltek össze, vagy akit most facsartak ki, de persze, hogy a telefonom is most mondta be az unalmas. Talán az autósofőrje tud segíteni. Végül, mint valami széttaposott egyed úgy indultam el a hangirányába, arra, amerre a személyre szabott kínzom eltűnt. Bárcsak tudnám, hogy miért kellett ebbe belekeveredtem. Miért kellett ehhez folyamodnia. Egy hang súgott valamit, de valahogy már az se érdekelt. Nehéz lenne azt mondani, hogy amit láttam, az nem lehet valóság, de mégis igyekeztem nem teljesen elhinni, de a percek múlásával egyre nehezebben ment. Közben már az se érdekelt, hogy mekkora zajt csapok, hiszen szinte vonszoltam magam, meg néha még a fákban is megkapaszkodtam, arra viszont nem számítottam, hogy pár perc múlva mi fog fogadni…
Ajkaim szinte automatikusan nyíltak szét, s egy apró sikoly hagyta el az ajkaimat, majd sietve kaptam a kezemet a szám elé. Lefagytam, s szinte mozdulni nem bírtam, miközben a halott nőt néztem, s a vérben úszó Stephent. A lábaim megremegtek és a korábban látott képek könnyedén derengtek fel ismét. Mintha csak valami horrorba sétáltam volna be.
- Ez nem lehet valóság! Fel akarok ébredni, de most!! – mondtam szinte remegő hangon, s azt hiszem, hogy még életemben nem éreztem ennyi kétségbeesést és bizonytalanságot, mint azokban a pillanatokban, s persze félelmet se. - Nem lehetett igaz, nem... - A pajzsom nem is létezet hála a korábbi „társaságnak”, így Stephen tökéletesen érezhetett mindent, azt is, hogy szinte romokban hevertem, ha a külső nem lett volna eléggé árulkodó. Ha pedig elindult felém, akkor én hátráltam. – Tűnj el! Ne közeledj felém, gyilkos! Igaza volt... – hagyták el a csöppet se kedves szavak az ajkaimat, majd a következő pillanatban hátra arcot csináltam, s rohanni kezdtem. Az se érdekelt, hogy körülbelül erőm nincs, de nem maradhatok ott. Minél távolabb kell lennem tőle! Csak ez lebegett a szemeim előtt… Nem akarok ott lenni, de vélhetően nem sokkal később megbotlottam és a földön kötöttem ki, miközben a fejemet is bevertem az egyik kőbe… Sajgott a fejem, s azon voltam, hogy tovább menjek, de mintha az annyira egyszerű lett volna, miközben a közeledő lépteket hallottam és éreztem, hogy valami meleg csorog végig a fejemen...

Sok féle kínzás létezik, ahogyan sokféle szörnyűség is és álnokság. Sokak számára az jelent örömet, ha mások életét romokba sodorhat, s hirtelen már magam sem tudtam, hogy az én életemet is magával akarta e ragadni ez a férfi, vagy csak egy eszköz voltam egy gonoszabb tervhez… Néha nehéz megmondani, hogy kit mit vezérel, főleg akkor, amikor már saját elménkben, ítélőképességünkben képesek vagyunk meginogni. Egyszerűen csak azt tudtam, hogy el akarok menni, s minél jobban romokba döntötte a pajzsomat, annál inkább úgy éreztem, hogy elveszik azt, amihez mindig is ragaszkodtam, a saját akaraterőmhöz. Nem is én lettem volna, ha még utána nem próbálok megküzdeni, még akkor is, ha csak még szarabb lett a helyzet. Mintha csak egy olyan mozira kellett volna beülnöm, amire nem akartam. Szenvedtem, hiába láttam már megannyi borzalmat a műtőasztalon, vagy éppen máshol ez mégis letaglózott. Mintha hirtelen egy másik világba csöppentem volna, olyanba, amibe nem akartam, ami elől nem futhatok el se most, se később. S ahogyan mondani szokták a legrosszabb kínzás mindig az, amit a lélekre mérnek, amivel a bőrünk alá bekúsznak és nem az, amit a felszínen okoznak, hiszen azok a sebek gyorsan begyógyulnak, de ezek… A látszat olyan, mintha semmi se történne, miközben legbelül szép lassan elhal, ahogyan egy ragyogó fa, akit belülről elkezdenek enni a termeszek… Kívül ragyog, míg belül haldoklik.
Azt akartam, hogy vége legyen. Nem akartam Stephent látni, se a halált, azt a kínzást, amit átélhetett az a nő, vagy pár. Egyre inkább kirázott a hideg, egyre inkább szenvedtem és úgy éreztem, hogy a gyomrom egyre inkább felfordul, miközben a kétely egyre erősebb táptalajra talál bennem. A levegő könnyedén szaladt ki a tüdőmből, miközben az utolsó erőmig azon voltam, hogy valahogy kiszabaduljak ebből a rémséges képekből. Azt hiszem egy darabig nem akarok semmilyen ágy közelébe kerülni, se arra gondolni, hogy aludni akarok, mert éreztem, hogy ezektől a képektől nem fogok szabadulni jó darabig. Mégis miként szabadulhatnék, ha még az után se sikerült teljesen, miután abbahagyta? Nem érdekelt a kosz se, ami a körmöm alá került, ahogyan az esetleg letépkedett növényzet se, amit a látottak alatt pusztítottam. Úgy éreztem, hogy megsemmisültem, mint aki hirtelen nem tudja, hogy merre kellene menni, mit kellene tenni vagy gondolni. Egyszerűen csak hirtelen mintha a világ kifordult volna önmagából, s valami ingoványos talajra sétáltam volna… Nem sok alkalommal ült könny az arcomon, de most mégis megjelent… Erőm nem lett volna letörölni, ahogyan kicsit a kezem is fájt, s akkor láttam meg, hogy vélhetően nem olyan régen a körmeim túl mélyre hatolhattak, mielőtt még a földet találtam volna meg a „mozizás” közepette.
Tudom, hogy mennem kell és reménykedek annak, hogy ennek hamarosan vége lehet, ha nem is haza, de valami biztonságosabb helyen lehetek, mert hirtelen talán olyan sötétnek éreztem az erdőt, amilyennek előtte még sose. Mintha hirtelen minden másabb lenne, mintha magam sem tudnám, hogy miben hihetek, mi a valóság és mi nem. A képek nem tűntek el a fejemből, újra és újra lejátszódtak, mintha csak az őrületbe akarnának kergetni, pedig nem akartam rá emlékezni, el akartam felejteni mindent. A lépteim lassúak voltak, nehézkesek, hiszen ennyire földre sose kerültem még talán. Nem éreztem magam ennyire megtépázottnak se előtte, mintha az élet megunta volna azt, hogy a legtöbb dolog az életemben remek és boldog vagyok. Mintha csak úgy döntött volna valaki, hogy itt az ideje egy kisebb fajta szenvedésnek.
Megijedtem attól, amit láttam. Talán, amikor a sikoly elhagyta az ajkaimat, akkor még a tudatomig el se jutott az, hogy akit látok nem más, mint Stephen. A testem szinte megremeg, a kimerültségtől, a megtépázásnak köszönhetően vagy a félelemtől? Ki tudja, talán mindtől. Újra kicsinek és gyengének éreztem magam, akin az és akkor sétálhat át, amikor akar. Hallom és látom, hogy beszél, de fel nem fogom, amit mond vagy éppen kérdez. Csak figyelem őt szinte üveges tekintettel, hiszen még mindig részben a korábban látottak hatása alatt állok, s most olyan, mintha hirtelen a jelen és a múlt összeforrna és egy csapdába estem volna.
Amikor feláll, akkor összerezzenek és hátrálok, s mielőtt eleshetnék sietve kapaszkodom meg az egyik fában. Nem eresztem el őt a szemeimmel. – Vagy talán csak mindenkinél tisztában látott és lát… - mondom alig hallhatóan és még a hangom is megremeg közben, s mielőtt még közelebb léphetne felem inkább futni kezdek. Nem érdekel semmi se, de nem akarok a közelében maradni. Miként hihetnék annak, hogy ez csak egy durva és kegyetlen játék, ami ellene irányul részben általam? Én lennék a bábu ebben az egyenletben, de még se bírtam ebbe kapaszkodni. A kétely túl erős volt, hiszen már egyszer átvert, most miért lenne másabb?
Gyenge voltam, zavarodott és még nem is figyeltem a lábam elé, így könnyedén foghatott ki rajtam növényzet és meg is tette. Ha fejem eddig nem zúgott az elmúlt időszak eseményei miatt, akkor most megtette a sérülésnek köszönhetően. Az már valahogy nem is érdekelt, hogy esetleg máshol bajom esett-e vagy nem. Egyszerűen csak távol akartam lenni tőle, attól a látogatótól és az egész erdőtől. Ki akartam innen jutni…
- Csak menj el, kérlek… - a hangom remeg, miközben könyörögve is csendül, s amikor közelebb jön, akkor jól láthatja, hogy összerezzenek, mint még előtte sose a közelében. A tüskeség hirtelen eltűnik, s sokkal inkább más költözött a helyére hála a Teremtőjének.
A fejemet sietve rázom meg, s talán gyerekes tett, de a földbe markolok, majd egyenesen az arcába hajítom a földet, a kavicsokat, amit éppen sikerült megfognom, hogy mire ismét látna, addig az avarban arrébb csússzak. Neki dőlök az egyik fának, hiszen a világ továbbra is forgott velem. – Mond, hogy nem igaz… Hogy nem tetetted azokat, vagy azt, amit láttam… ami elmémbe lett vésve...  - a félelem és a kétségbeesés pedig könnyedén kapott helyet az íriszeimbe, mintha csak odatermettek volna, vagy csak be akarták volna hajtani azt, hogy eddig nem trónolhattak ott. – Kérlek… - bár fogalmam sem volt arról, ha azt mondja, hogy nem ő volt, akkor elhinném e a puszta szavát, hiszen egyszer már átvert a lakásában, amikor anyámmal összejátszottak. Miben lenne ez másabb? Ha pedig továbbra is erősködött arról, hogy ellásson, akkor pedig könnyedén megtapasztalhatta, hogy mennyire vagyok otthon a hadonászás művészetében.
Tőle féltem-e, vagy az éjszakai árnyaktól abban a pillanatban? Ki tudja… Talán csak magamtól, hogy tévedek és rossz döntést fogok meghozni...

Meglepődök, amikor hirtelen eltűnik a pajzsa, de részben talán meg is ijedek attól, amit ott találhatok. Nem értem, hogy miért tenne ilyet, hogy miért akarna ennyire meggyőzni, vagy megnyerni magának. Fogalmam sincs, hogy melyik lenne a legjobb szó rá, hiszen lassan kezdem úgy érezni, hogy a mi „kapcsolatunk” eleve kudarcra, bukásra volt ítélve, hiszen szinte bármit teszünk, az csak egy újabb rossz dolgot sodor magával…  
- Miért nem? Sokkal egyszerűbb lenne… - valóban az lenne? visszhangozza egy aprócska hang a fejemben, hiszen semmi se lenne egyszerűbb. Talán akkor egész este itt maradnék és kuporognék, miközben próbálnám kitalálni, hogy mi legyen. Fogalmam sincs, hogy miként fogok megbirkózni ezzel a teherrel. Régebben úgy éreztem, hogy erős vagyok, hogy képes vagyok egyedül is talpon maradni, de hirtelen csak aprócskának éreztem magam és olyannak, akiben semmi erő nem maradt már. Aki nem tudja, hogy merre is kellene pillantania, hogy megleljen egy aprócska dolgot ahhoz, hogy a lelkében és a fejében uralkodó káoszt enyhíteni tudja, ahogyan a félelmét se táplálni, hanem sokkal inkább enyhíteni.
Mégis képes vagyok bármit megtenni, hogy távolabb kerüljek tőle, mintha nem is minden esetben tisztán látnám a dolgokat, de talán ez annyira nem is meglepő. Nem tudom, mintha csak Alice lennék Csodaországban, de egy sokkal veszélyesebb, félelmetesebb helyen, mint ahol ő volt. Farkasok vagyunk, de ha ez nem lenne elég, akkor árnyak is. A megtévesztés túl közel áll hozzánk és ennek köszönhetően még inkább nem tudom, hogy ki hazudik és ki nem. Csak egy bábunak érzem magam a sakktáblán, akit jelenleg ide-oda mozgatnak, attól függően, hogy kinek az érdeke mit kíván és én csak állok ott, egy káosz közepén, amiben nem tudom elkapni az igazság fonalát.
Figyelem minden apró mozdulatát, majd idegesen törlöm az arcomon végig folyóvért a kabátom ujjába, miközben a lábamat még inkább felhúzom, mintha csak valami bástya lenne, védelmi vonal vele szemben. A karommal pedig végül átölelem, de az íriszeimmel őt figyelek és várok. Mire? Talán egy jelre, hogy sikerüljön rátalálnom az igazság fonalára…
- Egy dolgot? Ezzel vitatkoznék… - s láthatja és érezheti, hogy nem viccelek, de semmi erőm, se kedvem, hogy vitába szálljak most bárkivel is. Talán egy dologtól nem készültem volna teljesen ki, de most mégis úgy éreztem magam, mint egy felmosó, akivel feltörölni és kicsavarni tökéletesen lehet, de minden másra nem érdemes?! Valami ilyesmi. – Honnan kellene tudnom, hogy ez az igazság? Hogy tényleg ez történt? – a hangom pedig többször elcsuklott. A pajzsa levolt eresztve, de valahogy mintha hirtelen még ez se lett volna elegendő bizonyíték arra, hogy nem hazudik nekem. Az élet nem csak fekete fehér, hanem több annál, de most inkább csak szenvedést, halált és fájdalmat láttam, miközben a félelem és tanácstalanság, az elveszettség kapott helyet még érzések terén a többi mellett. A nap nem ragyogott, ahogyan a hold se jelenleg, legalábbis számomra.
Figyeltem a közelemben heverő telefont, de jó darabig meg se mozdultam, majd végül remegő kézzel vettem fel a telefont. Elolvastam az üzenetet, de a telefont csak visszaejtettem az avarba, de nem feleltem semmit se. Elhittem-e, vagy netán nem? Magam sem tudtam még azokban a másodpercekben. Túl sok minden történt.
Minden mozzanatát, arcának a rezdülését követtem, amikor pedig az égre pillantott, akkor követtem a tekintetét és talán mélyen legbelül fohászkodtam a csillagokhoz, vagy a szellemekhez, hogy segítsenek tisztán látni. Amikor pedig mesélni kezdett, akkor se mozdultam meg. Csak a fejemet a térdeimre hajtottam és minél apróbbra próbáltam összehúzni magam. S ahogyan mesélt, akaratlanul is felderengett az, amit át kellett élnem nem olyan régen. Az emléke képek könnyedén kúsztak be, mintha már nem gyötörtek volna meg korábban eléggé.
Látom és érzem, s hallom is, hogy egyre nehezebben bír beszélni, de valahogy még se bírok felállni, vagy azt mondani, hogy elég. Hallani akarom az ő történetét is, azt, amit az érem másik oldala mondana, mintha az segíteni bármiben is… Pedig most inkább azt érzem, hogy csak még nehezebb lesz minden… Amikor pedig a pillantásunk találkozik, akkor látom a hold fényében ezüstösen csillogó könnycseppeket. Mélyen legbelül tudom, hogy valódiak, ahogyan a beszéd közben mutatott érzései, de mégis oly nehéz kapaszkodni belé.
A nevetése inkább kínokkal teli, mintsem bármilyen örömtelihez hasonló lenne. Amikor tesz egy lépést, akkor csak még inkább összehúzom magam, de nem futok el és nem is támadok.
Szavai eljutnak a tudatomig, de még se bírok megszólalni. Talán tényleg túl kölyök vagyok, talán tényleg nem vagyok olyan erős, mint gondoltam volna. Csak egy aprócska falevél vagyok a szélviharban. Nem támadok, így könnyedén helyet foglalhat mellettem. Mondanék, de mit? Hogy hiszek neki? Nem bírom kimondani, hiszen inkább hinni szeretnék, de nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Így inkább egyszerűen csak neki dőlök. A fejemet a vállára döntöm és hagyom, hogy a könnyeim hulljanak. – Nem tudom.. hinni akarok, de oly nehéz… - suttogom végül, miközben a könnyek egyre inkább csak potyognak, mintha csak attól tartanék, hogy a talajt nem érte elég víz. De talán ez is haladás, hiszen nem lököm el, nem támadok, nem akarok neki bemosni, hanem egyszerűen csak neki dőlök, kicsit talán bújok, mintha részben biztonságra akarnék lelni, vagy azt a kapaszkodott meglelni, ami miatt tudok hinni és bízni, hogy amit elmondott az az igazság és nem az, amit láttam…

Csak felhorkanok arra, amit mond, hiszen ha nem mondja, akkor én se jövök rá, hogy nem egy egyszerű este. Lehet, hogy szavakkal nem bántottam kivételesen őt, de azért tetteimben néha-néha megjelent, ahogyan az is, hogy félek tőle, vagy talán hirtelen mindentől félek, amihez neki lehet köze. Miatta talált meg vélhetően az a hím, miatta kellett kifacsart ronggyá válnom. Fogalmam sincs, hogy milyen ellenségeket hagyott az élete eddig léptei után, de igazából nem is érdekel, ahogyan a Teremtőjét se akarom többé látni. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy rájöjjek arra, ha megpillantanám azt a férfit, akkor hátraarcot csináljak és elsétáljak inkább. Még akkor is, ha a szavaiban vagy a mutatott képeiben volt bármi nemű igazság. Nem akarok találni, azt se értem, hogy Anyám miért akarhatja azt, hogy megbízzak ebben a hímben…
Nem túlzottan érdekelt az, hogy a vérem folyik, ha másnak a vére folyt volna, akkor vélhetően erőszakkal is, de elláttam volna az illetőt. Mások testi épsége mindig jobban érdekelt. Meg nem olyan régen már összelettem törve, harapdálva és karmolva, így nem pont a fejem beverése miatt fogok aggódni. Az pedig, hogy most éppen mennyire festhetek jól… Nos, baromira nem érdekelt, hiszen nem egy hoolywoodi filmben voltunk. Ez itt inkább a rideg valóság volt és nem több, ami per pillanat túlzottan kegyetlen és fájdalmas volt.
- Mi célja lenne? Én nem ártottam neki semmit se, de szemmel láthatóan te igen. S ez az egész igazából te miattad lehet! – vágtam a fejéhez amolyan csöppet se kedvesen, hiszen ezen kár lenne vitatkozni. – Az  a nő miattad halt meg, én miattad láttam azokat a halottakat… - mondtam elcsukló hangon, s megráztam a fejemet, mert nem akartam azt, hogy újra és újra felderengjen. Nem érdekelt, hogy mennyire esnek jól a szavaim neki, de már én se tudtam azt, hogy miben rejlik az igazság. Még akkor se, ha logikusnak tűnt az, amit Stephen mondott. Egyszerűen csak azt akartam, hogy felébredjek és az egész semmisé váljon. Még akkor is, ha ez gyávaság sokak szemében.
Az üzenet pedig csak egy újabb porszem volt a gépezetben. Valahogy nem túlzottan tudtam volna mit reagálni rá, az érzéseimről meg nem árulkodtak az arcom barázdái se. Nem akartam, hogy árulkodjanak, elegendő az, hogy a pajzsom a béka feneke alatt van, vagy még annál is lejjebb. Vélhetően, ha nagyon akarnám, akkor visszahúzhatnám, de igazából se erőm, se kedvem nem volt hozzá. Ahhoz túlzottan is pocsék érzés volt az, amit az a hím művelt, hogy az elmémbe férkőzzön…
A történetet szó nélkül hallgatom vissza, vagyis majdnem, de amikor a végére érünk, akkor se tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ez túl sok(k) hirtelen. Egyszerűen csak úgy érzem magam, mintha a pokol erdejébe keveredtem volna most, s fogalmam sincs, hogy merre kellene mennem, hogy megtaláljam a kivezető utat innen. Szavakat percek múlva se találom, még egy nevetésre se futja tőlem, vagy arra, hogy ellökjem magamtól, inkább csak idővel neki dőlök, mintha ő lenne most a legbiztosabb pont ebben a katyvaszban és talán így is van, még ha nem is tudok benne tökéletesen megbízni. Úgy, mint Abieben vagy éppen Balthazarban, hiszen bennünk nagyon is megbízok, de talán most valami változik. A méreg a vérünkbe, elménkbe cseppent, hogy a fájdalmat előcsalogassa, s talán pont ez a fájdalom lesz, ami összekovácsolhat minket és legyőzheti a mérget, ami arra lett volna hívatott, hogy még inkább távolabb lökjön minket egymástól? Fogalmam sincs, de talán igen…
Amikor átkarol, akkor se bújok ki az öleléséből, csak ott maradok könnyben és vérben úszva még mindig kicsit. Talán mélyebb lett az a seb, mint első ránézésre gondolná bárki, vagy csak túl nagy lenne? Valahogy nem érdekel, hiszen mit számít már még több vér, a mai napon már letten elég borzalmat, vagyis az este folyamán…
- Tudom, de nem tudom… - nos, azt hiszem, hogy ezt tökéletesen sikerült megfogalmaznom. Mondhatni mintha már elmebajos is lennék, de talán ő még így is érteni fogja, hogy mit tudok és mit nem. Tudom, hogy az én döntésem és nem fog erőltetni semmit se, de azt már nem tudom, hogy mi a helyes út, melyik a valóság és melyik a hazugság… Talán a két kép mutatna egységet, ki tudja… - Ha azt mondanám, hogy mutasd meg, akkor megmutatnád? – kérdeztem meg alig hallhatóan, miközben eltűntem szinte az ölelésében. Talán ostobaság ilyet kérdezni, hiszen még több szenvedésre vágynék? Vajon azt kibírnám anélkül, hogy túlzottan fájna? Nem, nem hiszem, de talán ha látom… Fogalmam nincs… Most életemben először igazán tanácstalan vagyok.
- Vagy talán nekem is, nem gondolod? – mit hordozott volna számomra ez az üzenet. Sok mindent, de ki tudja. Lehet, hogy már csak képzelődöm.
- Különleges? Mégis miben lennék az? Átverésekben? Esetleg abban, hogy kihasználjanak? Vagy éppen hülyét csináljak magamból? – emeltem rá az íriszeimet, s kíváncsian fürkésztem. Hirtelen már nem éreztem magam különlegesnek. Inkább néha azt kívántam, hogy továbbra is láthatatlan lennék a többség számára.

- Én nem vagyok a kölyke és találhatna mást is, akivel tud szórakozni, ha téged akar kínozni. Nem hiszem, hogy annyira felhőtlen lenne a viszonyunk, hogy bárki is azt gondolná, hogy az én „bántalmazásommal” tudna téged csesztetni. – hamarabb húznák fel szerintem Balthazart, ha engem bánt valaki, mint őt. Számára csak egy kiadott feladatott voltam, ami mellé még egy kisebb szórakozást is társult. Legalábbis valami ilyesmi, magam sem tudom, hogy pontosan mi van köztem és Rocky között, mármint milyen fajta kapcsolat, de az is biztos, hogy többször van viharfelhő, mintsem napsütés, ha mi találkozunk. – Tényleg meg akartad egykoron ölni? – kérdeztem meg, hiszen inkább tűnt aljasnak, olyannak, aki másképpen piszkítja be a kezét, mintsem egy egyszerű gyilkos, vagyis a vérvonalunkra is ez volt főként jellemző.
- Mégis hogyan? Megadod neki azt, amit esetleg akarhat? Tálcán adod a fejedet, vagy csak még inkább felbosszantod? – talán kissé szúrós volt a hangom, de az eddig tapasztaltak alapján nem akarok az ellensége lenni a hímnek. Ha eddig semmi közöm nem volt hozzá és képes volt ezt tenni velem, akkor vajon miket tehet Stephen teremtője azokkal, akiket szívből gyűlöl? Még egy pillanatra az is átfutott a fejemen, hogy az se kizárt, hogy a halott nőnek kevesebbet kellett szenvednie, mint nekem. Nem mintha irigyelném érte, de akkor is rohadtul nem tetszett a jelenlegi helyzet és hirtelen tényleg még azt se tudtam, hogy merre vagyok arccal előre. Teljesen összezavarodtam és már nem tudtam azt se, hogy melyik belsőhangnak kellene hinnem, vagyis inkább hallgatnom.
Most is szerintem simán elfutottam volna, ha bírok, de valahogy még se ment. Inkább csak ültem ott az avarban és még az se érdekelt, hogy hol lettem véres vagy éppen sáros. Most valahogy már a mocsok se érdekelt, csak egyszerűen fel akartam ébredni, pedig tudtam jól, hogy ez a rideg és kegyetlen valóság. Csak tudnám, hogy miként keveredtem én ebben az egészben, mert tény, hogy nem vagyok túl angyali teremtés, de attól erre azért még se vágytam.
Messzeségbe bambulok, miközben hagyom, hogy magához öleljen, vagy éppen a fejemen simítson végig. Valahogy még az ellenkezéshez sincs kedvem, vagy éppen erőm, vagy aki aminek akarja hívni. Alig láthatóan rázom meg a fejemet.
- Fogalmam sincs. Úgy tartják, hogy a lélek több mindent képes elviselni, mint azt gondolnánk. Meg mit számít még egy szenvedés már? – ki tudja, lehet még szarabbul fogom érezni magam. Nem kizárt, de azt már tudtam, hogy nem a lakba fogok visszamenni, ha egyszer ezt az erdőt végre magam mögött hagyhatom. Képtelen lennék most egyedül maradni…
- Mégis hogyan? Azt fog csinálni, amit akar. Idős és erős, éreztem az erejét, Stephen. – csuklik el a hangom, hiszen éreztem, ahogyan az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha valamit akar, akkor végig fogja vinni a Teremtője. – Ohh, nem mondod! – horkantam fel kissé, hiszen ez már eléggé egyértelmű volt, hogy bármire képes. Nem kell ezt külön mondani.
- Ha nem lennék ilyen szarul, akkor biztosan lenne valami frappáns válaszom rá, hogy nem kell a hízelgés, ahogyan a szívemet se kell melengetni. – töröltem meg az arcomat, hiszen szembe akartam szállni a könnyeimmel. Tudtam, hogy komolyan gondolja, vagyis éreztem, hiszen a pajzsa lent volt, ahogyan az enyém is, ahogyan azt is tudtam kikre gondol.
- Te aztán tudod, hogy miként önts lelket az emberbe. Talán majd holnap még küldök neki valami köszönöm levelet is, amiért csak megkínzott és eltiport, nem pedig megölt és elhelyezett egy fatövébe. – kicsit talán gúnyos volt a hangom, de lehetett érezni, hogy nem sok erőm van még mindig. Egy pillanatra még a hideg is kirázott. Csak haza akarok menni, kell egy forró fürdő, majd elfelejteni az egészet…. Sose fogom elfelejteni.
- Mármint Robert Pesnelre gondolsz? – pillantottam rá kicsit kérdőn, hiszen hirtelen nem értettem, hogy kire gondolhat. – Milyennek kellene látnom őt? Nagy, ravasz és erős, ha valamit a fejébe vesz, akkor szerintem nincs olyan, aki megállíthatná. Ha pusztítani kell, akkor ő meg fogja tenni… - feleltem neki kicsit elborzadva, ha megerősítette, hogy rágondolt, ha nem, akkor inkább csak hallgattam, mint aki már a szavakat se találja.