Leszámítva azt, hogy összezörrentünk Aiméevel Bastien létezése miatt; egyáltalán, hogy Bastien van és itt van; hogy Willow-val most kb halvány gőzöm sincs hányadán is állunk - hogy csak a nagyobb finomságokat említsem -, tulajdonképpen már egészen megvagyok. Kénytelen vagyok kezelni az egész helyzetet, ha tetszik, ha nem. Aiméevel vagy helyre hozzuk, vagy nem - bár őszintén remélem, hogy inkább igen -, Bastien a kölyköm lesz, Willow pedig... hát majdcsak megoldjuk. A helyzet minden keserűsége ellenére sem tűnik úgy, hogy örökkön örökké tartana, addig meg fél lábon is, de kibírom, míg vége nem lesz. Mást amúgy se tehetnék. A hétvégét szabaddá tettem, de a bázisra nem kell bemennem, és a kölykökkel sem beszéltem meg edzést, a magánéletemet pedig parkolópályára küldtem. Ezt a napot leginkább magamnak akarom szentelni és mivel falka ügy sincs, ami miatt Tarkként tartanom kellene a frontot, úgy döntök, hogy elhagyom a Lakot és kimegyek az erdőbe. Korábban voltam vadász és erdész is, szeretek kint lenni a természetben, mindig is szerettem. Terveim szerint váltani fogok és remekül ellenni a saját magam társaságában a farkasommal. Ezen terv kivitelezéséhez pedig bevágom magam az autómba és ameddig lehet, négykeréken érkezem, hogy aztán magam mögött hagyjam a járművel és gyalog sétáljak fel egészen a barlangokig. Ha mázlim van, nem futok bele a mackókba, ha nincs, akkor meg így jártam. Nem állok neki azonnal elhajigálni a gönceimet és alakot váltani, előbb gyalog járom be a környéket. Vagyis csak járnám, de valami más elvonja a figyelmemet. Idegen farkas szag, de az energiáiról nem tudok meg semmit. És valahogy mégis furcsa, ismerős érzés jár át, amit nem nagyon tudok hová tenni. Viszont, ha én érzem őt, akkor nyilván ő is engem. Nos kíváncsi vagyok, mégis kibe is futottam bele. Az orrom után megyek és amikor meglátom, szó szerint földbe gyökerezik a lábam. Két évszázada nem láttam, de sosem volnék képes a vonásait elfeledni... Ó Istenem, vajon tényleg ő lenne az vagy csak a képzeletem űz velem gonosz tréfát?? - Arthur? - halkan és döbbenettől vegyes hangon ejtem ki a fiam nevét. Mikor érkezhetett? Mi történhetett vele eddig? Vajon Mary is itt van? Meddig marad? Száz millió kérdés fogalmazódik meg bennem a pillanat tört része alatt, de egyiket sem akaródzik feltenni, előbb bizonyosság kell, hogy tényleg ő az és nem más... - Te itt?? - ha hihetek a szemeimnek, akkor a kérdés igen ostoba, de nem érdekel. Két évszázad nagyon hosszú idő, abban sem lehettem biztos, hogy él még egyáltalán, és bár mindig reménykedtem, sosem tudhattam, hogy láthatom-e még valaha. Hirtelen újra mozogni képesek a lábaim, a döbbenetből való felocsúdás és a viszontlátás öröme miatt - meg még tengernyi más érzésnek köszönhetően -, de megindulok és magamhoz ölelem a fiamat, boldogságtól úszva a tudatban, hogy tényleg életben van és itt, az otthonom területén. Kívánhat ennél többet egy apa, hogy a fiát lássa épen és egészségesen újra?! - Hogy kerülsz ide? Mikor érkeztél? Itt élsz? Hihetetlen, hogy itt vagy és egyben és... - nem tudom befejezni a mondatot. Csak fültől fülig érő mosollyal veszem szemügyre és ekkor még nem is igazán tűnik fel, hogy idegen farkas szagát éreztem - és érzem most is - vele kapcsolatban, holott ismerősnek kellene lennie. Mi több, a farkasom izgatottsága is hiányzik, pedig a kölyke... valami nem stimmel. A zsigereimben érzem, de ez a mélyen üledékesedő érzés képtelen egyelőre az öröm felszínén áttörni. Pusztán aljas módon terjed szét a mélyben, hogy aztán egy alkalmas pillanatban előtörjön majd...
A feleségem "meglátogatása" után cseppet sem voltam túl felhőtlen és boldog állapotban, amikor visszaértem Fairbanks-be. Semmihez sem volt kedvem és igazság szerint találkozni sem akartam volna senkivel, pláne nem olyannal, akit ismerek is. Egyszerűen nem akartam róla beszélni, mennyire átvertek a palánkon, az ilyesmit amúgy is gyűlöltem és pont a feleségemtől nem vártam volna ilyesmit. Mondjuk min is csodálkozom, egyszer már megtette, nagyon csúnyán átvert és kijátszotta a bizalmamat, nem is kellene meglepődöm azon, hogy képes volt még egyszer megtenni. Csak egyszerűen akkor is bosszant, főleg, mivel azt az autót is imádtam! Nyilván nem ez a lényegesebb pontja a dolognak, de ez is kellemetlenül érintett. Mivel a házban nem sok mindent tudtam kezdeni magammal, összetörni meg semmit sem szerettem volna, máshova nem kívánkoztam, szintén a rombolás veszélyének fennállása miatt, úgyhogy inkább fogtam magam és kivonultam az erdőbe. Itt sokkal kisebb az esélye, hogy bárkivel is összefutok, ráadásul szabadon tombolhatok, rohanhatok, jobb levezetést ennél pedig aligha tudtam volna elképzelni. Ismét megrészegített a sebesség, az erdő közelsége, a kiszemelt préda félelmének émelyítő illata. Nem arra használtam a vérvonalképességem, hogy minél előbb elejthessem a szarvast, sokkal inkább a játszadozásra fordítottam a gyorsaságom. Mindig elé kerültem, útját álltam, hogy aztán más irányba tereljem tovább, amikor pedig úgy éreztem, hogy lassan a fáradtságtól esik össze és múlik ki, kíméletlenül csaptam le rá. Egy kis harcot engedélyeztem magunknak, mert némi fájdalomra is szükségem volt, aztán elroppantottam a nyakát, véget ért a szenvedése, az én közérzetem pedig ha nem is sokkal, de valamelyest szintén javult. Nem véletlenül járja az a szóbeszéd, hogy a férfiakat meg kell etetni és egyből lenyugszanak... Laza ügetésben kocogtam vissza a gondosan elrejtett holmimhoz, hogy egy gyors alakváltást követően bújjak bele a ruháimba. A bunda levedlése némiképp rásegített arra, hogy a hűvös levegő szépen lassan libabőrt marjon a bőrömbe, a hideg pedig kellőképpen józanító volt ahhoz, hogy szemügyre vegyem a környezetemet. Jobban mondva nem volt szándékos, egyszerűen csak felém fújt a szél az ismerős, két évszázada nem érzett szagot. Semmivel sem lettem volna képes összekeverni, hiába éreztem már olyan régen. Túl mélyen ivódott az emlékeimbe, hirtelenjében pedig nem tudtam, hogy örüljek és rohanjak elé, vagy inkább tűnjek el innen. Tartottam attól, mit tartogat majd számunkra ez a találkozás, mit fog szólni ahhoz, hogy más lettem. Végül az arany középutat választottam, nem dobtam el mindent, hogy odarohanjak hozzá, de nem is fordítottam hátat neki. Felhúztam a dzsekimet és szapora, mégis kissé határozatlan léptekkel indultam meg felé. Jó néhány méterre állapodok meg tőle, mert ahogyan a látvány őt is, úgy engem is a földbe döngöl, a lábaim egyszerűen nem akarnak továbbvinni. Csak állok és bámulok rá, a csendet pedig ő az, aki megtöri. - Igen, én vagyok. Bár ma már csak Aiden - fűztem hozzá csendesen, hiszen Arthurt tényleg elvesztettem valamikor akkor, amikor Noah megszületett. Noah-ból pedig az évek alatt Aiden lett és nem igazán szerettem volna, ha a születési nevemen hív. Neki Arthur voltam, ezt azt hiszem el tudnám fogadni, de sajnos már nem a múltban élünk, már semmi sem olyan tökéletes, mint akkor volt. - Amint láthatod! - tártam szét kissé a kezeimet, képemre halvány mosoly szaladt - Biztosíthatlak róla, hogy valóságos vagyok, nem csak a képzeleted játszik veled - nekem is nehezemre esett elhinni, hogy tényleg rátaláltam. Aimée ugyan itt élt, de nem gondoltam volna, hogy lassan háromévnyi várakozás után tényleg felbukkan az apám, tényleg valóra válik mindez, hiszen tulajdonképpen ezért vagyok még itt. A megérzések nem csaltak, csak várnom kellett egy keveset... Nem csak a csend megtörésében, de a megmozdulásban is megelőz, egyet lépek ugyan előre, de akkor már ott áll előttem. Meg sem fordul a fejemben, hogy ellenkezzek, viszonozom az ölelését és hagyom kiteljesedni a pillanatot. Nem foglalkozom most azokkal a baljós gondolatokkal, amik a megérzését követően ütötték fel fejüket bennem, most nem érdekel semmi, csak az, hogy itt van. Hogy megtaláltam. - Itt élek, igen, nagyjából három éve. Bár januárban el kellett menjek egy kis időre, most jöttem csak vissza ide - válaszoltam, hasonlóan széles vigyorral a képemen. - És te? Ezek szerint te is itt élsz, ugye? - kérdeztem meg a jelenleg legfontosabbnak ítélt kérdést. - Egek, annyi mindent szeretnék mondani, hogy azt sem tudom, hol kezdjem! - zavart nevetés hagyta el ajkaimat és a tarkómat is megvakartam, miközben kissé hátrébb léptem tőle. Nem várhatok tovább. Inkább az elején mondom el a szarságokat, jobb az ilyenen minél hamarabb túl lenni. - Az első.. nem is mondom, inkább megmutatom és kérlek, ne akadj ki túlságosan... - némi aggodalom suhant át az arcomon, majd egy mély levegő után leeresztettem a pajzsomat. Nem fogok mentegetőzni, ez történt és kész. El kell fogadja, én is megtettem már évtizedekkel ezelőtt. A fekete fenevad határozottan tolta előrébb busa fejét, hiába tudta, hogy a hím idősebb nála, akkor is sütött belőle a felsőbbrendűség érzése, amiből cseppet sem volt hajlandó alábbhagyni, legyen szó bármilyen körülményről.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Aiden? Összeráncolom a szemöldökeimet kissé. A történelem folyamán számos nevet használtunk mind a ketten, akkor is, amikor még együtt vándoroltunk a franciák földjén. Nyilvánosan a választott új nevét használtam mindig, visszafelé azonban nem volt nagy változás, mert megmaradtunk az apa-fia kapcsolatnál, így én maradtam apám vagy atyám. Viszont amikor csak magunk voltunk, számomra mindig is Arthur volt. A nevét tőlem kapta, az anyja pedig nem ellenkezett, amikor elneveztem. - Ó, értem. Engem mostanában Horationak hívnak. - de jobb szeretném, ha a fiam nem a keresztnevemen szólítana, hanem, ahogy mindig is. Hihetetlen, hogy itt van, hogy láthatom, hogy jól van. Úgy tűnik, amikor Isten az egyik kezével elvesz, a másikkal tényleg mindig ad. Mert akármennyire is nagy volt most a szarkupac az életemben, kész csoda, hogy Arthurt visszavezette hozzám, amiért nem tudok eléggé hálás lenni neki. Köszönöm Istenem! - Mostanában elég gyakran érnek nem várt dolgok és az, hogy itt vagy... örülök neked! - gyakorlatilag minden hétre jut valami sokkoló dolog, van, hogy egy napra több is, ezért talán megbocsátható, hogy első körben nem hittem a szemeimnek. Az pedig még fel se tűnik, hogy farkasom lelkesedésének hiánya intő jel és ezért is van bennem némi hiányérzet. Szorosan ölelem magamhoz és meglapogatom a hátát, amikor eleresztem. Nagyon régen nem éreztem ennyire mélyről jövő és felhőtlen boldogságot, mint most és nem s reméltem, hogy valaha is részem lesz benne, mert nem tudhattam, hogy láthatom-e még őt valaha is. - Több, mint száz éve, de az elmúlt öt évet távol töltöttem, csak nem régen jöttem vissza. - válaszolom meg a kérdését, de végig csak az lebeg lelki szemeim előtt, hogy itt él. Tényleg nagy áldás ért. - Istenem, én is neked! De kezd te. Mindent tudni akarok; hogy merre jártál az elmúlt két évszázadban, mit csináltál, megnősültél? És mi a helyzet a falkával? - öntöm rá a kérdéseim egy részét, válogatás nélkül, ami eszembe jut. És, hát ha itt él három éve, akkor nem tudom mi lehet a helyzet a csatlakozással kapcsolatban, próbálta, nem próbálta? Melyiket miért vagy miért nem? Amikor azt mondja, hogy megmutatja az elsőt, amit meg akar velem osztani, csak intek, hogy tegye, nagyon kíváncsi vagyok. Ekkor azonban még nem tudom, hogy mekkora veszteség ér majd a következő pillanatban. Látom az aggodalmat a szemeiben, nem értem a dolgot, de csendben hagyok neki időt és ahogy a pajzsa egyre lejjebb ereszkedik, úgy dübörögnek idegen energiái az én pajzsomon. Nem értem. Pontosabban igen, de nem akarom elhinni. A felhőtlen boldogság minden nyoma eltűnik az arcomról, helyét a döbbenet és a tagadás, a harag és a fájdalom apró barázdái veszik át. Én is leengedem a saját mentális védelmem, mert nem akarom elhinni, hogy igaz lehet, amit érzek. Menjen a farkasom, ismerje fel az ivadékát, akit én képtelen vagyok, azonban világos szürke bestiám érdektelen némasággal tartja szemmel a fiatalabb fekete farkast, akihez az égvilágon semmi köze sincsen. Érzi a másikból áradó felsőbbrendűséget, de mivel pontosan tudja, hogy miféle erőviszonyok feszülnek közéjük, tisztában azzal, hogy ő létezik jóval régebb óta. - Mit jelentsen ez...? - nyögöm ki halkan, amikor megtalálom végre a hangomat. A fiam többé nem a kölyköm, ez pedig nagyjából olyan érzés, mintha valaki a gyomromat tépné ki a helyéről. - Mégis mikor? És ki? - a döbbenet helyét szépen lassan a mélyről jövő harag veszi át, ami izzón kezd fortyogni bensőmben. Bestiám elvesztette a kölykét - ami úgy tűnik, engem sokkal inkább megvisel, mint őt -, és ezt nem tudom könnyen benyelni. Mégis miféle szemétláda tehette ezt a fiammal?! - Te akartad ezt? - ráncolom össze a szemöldökeimet, ahogy rákérdezek. Tudnom kell, hogy Arthur önmagától mondott le a tőlem kapott farkasáról vagy valaki az akarata ellenére tette ezt vele?
- Horatio.. - ismételtem meg a nevét, mintha csak ízlelgettem volna. Igazándiból tök mindegy, hogy hívják, mert számomra továbbra is apa marad, így fogom hívni az elkövetkezendőkben. Nem érezném helyénvalónak Horatio-nak hívni, eszméletlen idegenül hangozna a számból, ráadásul nem is lennék képes azt a sok minden hozzátársítani a névhez, amit az apa megnevezés jelent. Pontosan ezért kell elfogadjam, ha ő is képtelen lesz Aiden-nek nevezni és megmarad az Arthur mellett. - Elmondhatatlan érzés számomra is, hogy végre felbukkantál! - azt azért erős lenne kijelenteni, hogy végre megtaláltam, hiszen be kell valljam, olyan lázasan nem is kerestem, de ennek ellenére talán pozitívumként nyom a latba, hogy nagyjából három éve azért táborozok itt, mert bíztam benne, hogy felbukkan, hogy Amiée után őt is meglelem majd a hófödte buckák között. Kérdeznék én, hogy milyen nem várt dolgok érték, de mielőtt bármi komolyabb témába belemerülnénk, muszáj lesz tisztázni az első olyan dolgot, ami magyarázatért kiált. Azon sem lepődnék meg, ha azt mondaná, nem kíván többet látni, akkor meg inkább nem szeretnék hallani az ő múltjáról sem és én sem avatnám be az enyémbe őt; az túlságosan olyannak tűnne, mintha minden rendben volna. - Akkor tökéletesen elkerültük egymást - sóhajtottam. Ha előbb jövök két évvel, akkor összefuthattunk már akkor, bár a jelenlegi helyzetemen nem tudom, mennyit módosított volna a tény, de legalább az utóbbi három évem nem ilyen türelmetlen várakozással és naiv reményekkel telt volna. - Elég sok minden történt, mindent elmondok majd, csak előbb tényleg szeretnék mutatni valamit. A legfontosabbat - addig szerintem felesleges bármiféle múltról, vagy falkahelyzetről mesélnem, mert nem tudom, miként fog reagálni a dologra. Úgyhogy a felesleges szájtépés helyett inkább lejjebb eresztem a pajzsom, hogy a fekete bestia előrébb merészkedhessen, felfedve magát a hím előtt, végre kinyújtóztatva tagjait. Látom az arcát, látom eltűnni róla a boldogság nyomait és ahogyan megjelenik rajta a keserű érzelmek kavalkádja, erősen szorítom össze az állkapcsomat. Annyira nem szerettem volna mindezt.. Ugyanakkora a farkasom erősen feszül neki a mellkasomnak, sérti, hogy ilyesmit érzek, hiszen szerinte a legnagyobb megtiszteltetésnek kellene éreznem, hogy egymásra találtunk. Hogy Anton elpusztította a szürkés farkast, hogy valami többet, jobbat kaphassak. Az én véleményem ezzel szemben más, de ahogyan akkor sem, úgy most sem tudok mást tenni, mint elfogadni a helyzetet. És apámnak is így kell tennie, mert ezt már nem lehet visszacsinálni. - Számít ez valamit? - kérdeztem a homlokomat ráncolva, bár szinte választ sem várva sóhajtottam és folytattam - Egy Anton nevű hím, az ezernyolcszázas évek végén - felemelem a fejem, nem fogom az orrom lógatni, tettem már eleget emiatt. Konkrét évszámot ugyan nem mondtam, de ez is elegendő lesz, hogy apám összerakja a képet; az átharapóm jóval idősebb nála, hiszen akkor már én is száznyolcvan éves voltam, mégis könnyűszerrel tépte ki belőlem a szürke farkast. - Nem - határozottan hagyja el ajkamat az egyetlen szó, a bestiám megrázza magát odabent, de ennél több reakciót nem mutat a dolgot illetően. - Imádtam a szürkét, te is nagyon jól tudod, ne hidd azt, hogy képes lettem volna önként megszabadulni tőle, hogy egy arrogáns fenevadat kapjak a helyébe - kicsit talán hevesebb voltam a kelleténél, de már maga a feltételezés is fájt, miszerint azt hiszi, én akartam ezt. Hogy lettem volna rá képes? - Nézd, nem akarom sajnáltatni magam és nem fogok szabadkozásokba kezdeni. Ami történt, az megtörtént, nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. Nem tehetsz mást, minthogy megbarátkozol ezzel, ahogyan én is tettem. Nekem jó néhány évembe telt, mellesleg… - nem tekintettem elhanyagolható részletnek ezt a kis információt, hiszen tényleg jóval több idő alatt sikerült zöldágra vergődnöm ezzel a bundással, mint azzal, amit még tőle kaptam. Ahogyan elfogadni ezt az egész helyzetet sem ment olyan hű, de könnyen.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Olyan idegenül hangzott és hatott, ahogy kimondta a mostani nevem - mint számomra az Aiden -, pedig kifejezetten szeretem. Bennem van, hogy mondjam neki, neki természetesen továbbra is apa maradok, de azt hiszem felesleges volna felhívnom erre a figyelmét, mert bízom abban, hogy szükségtelen. - Mármint úgy érted, hogy vártál rám? Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kissé meglep a szavaival, elvégre a falka belső dolgokat - mint, hogy ki kicsoda -, egészen biztosan nem ad ki. Vagyis... amíg nap, mint nap a részese voltam a történéseknek, addig egészen biztosan nem fecsegett senki sem arról, hogy melyik taggal mi is a helyzet, de azt ne tudom, hogy az újakkal mi a helyzet és belőlük is van egy falkányi. Aztán eszembe jut valami más is. Pontosabban valaki más. - Találkoztál Aiméevel? - talán ostoba a kérdés, hiszen a feleségem is jó ideje itt él már, akkor is, ha nekem erről nem volt fogalmam annak okán, hogy egy darabig távol voltam a várostól és a falkától is. - Miatta gondoltad, hogy felbukkanok? - az a szép ebben az egészben, hogy halvány fogalmam sem volt arról, Madame Morel is Fairbanks lakóit gyarapítja, azt pedig a leghalványabb álmomban sem hittem volna, hogy ráadásul még egy falka tagjai is vagyunk. Legalábbis addig, míg haza nem tértem és nem szembesültem a tényekkel. - Igen, úgy tűnik. - ha itt lettem volna, akkor biztosan évekkel korábban találunk egymásra, de úgy tűnik Istennek egészen más tervei voltak. - Oké, rendben. - nem tudom, hogy mit akar mutatni, ami tényleg ennyire fontos lenne, leginkább azért, mert a viszontlátás öröme és döbbenete nem hagyja, hogy a legcsekélyebb mértékig is odafigyeljek a belső jelekre. A farkasom a legkevésbé sem úgy viselkedik, ahogy az elvárható lenne, amikor a kölykével hozza össze újra az élet a Teremtő Mindenható. Nem véletlenül... Pokolian fáj és lesújt, amikor megmutatja, már nem az, amikor elváltunk egymástól. Másik farkasa van, nem az, akit én adtam neki. Elveszítettem valamit, aminek nagyobb a jelentősége, mint amibe valaha is bele gondoltam volna és nem tudom elhinni, hogy ez, itt és most megtörténik... - Nem kellett volna, hogy magadra hagyjalak... - nyögöm halkan, noha tudom, hogy mennie kellett, mert így volt helyes. Egy évszázados is elmúlt már, tudom, hogy nem tarthattam tovább magam mellett, de most mégis úgy érzem, hogy kellett volna, mert akkor talán elejét vehettem volna mindennek... Felüti a fejét a lelkemben a gondolat, hogy esetleg Arthur is akarta a dolgot, hiába tudom, mennyire szerette a tőlem kapott farkasát. Egyszerűen tudnom kell, hogy miért történt... Kihallom a hevességet a válaszából és valahol enyhít a vesztségemen a tudat, hogy nem ő kérte, bár ettől még nem könnyebb az egész. - Arthur... akármi történt, a fiam vagy és az is maradsz, de ez az egész egyszerűen.... - földhöz vágott, mint annak a rendje. Amit nyilván nem tudok három perc alatt megemészteni. Elvesztettem a kölyköm és noha nem Arthur volt az elsőszülöttem, kölyökként az elsőm volt és így szükségem van némi időre ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a dolgot. Akkor is, ha egyébként a feltétlen szeretet köt a tulajdon gyermekemhez. - Legalább jó teremtőd volt? - az a seggfej, aki átharapta. Figyelt rá annyira, mint én, gondoskodott róla, edzette, felkészítette? Ajánlom, hogy így legyen, vagy adja Isten, hogy soha ne találjam magam szemben vele, mert felőlem lehet akármilyen időt, addig nem nyugszom, míg az életét nem veszem...
- Nem tudtam biztosan, hogy itt vagy. Egyszerűen csak.. volt egy megérzésem - vontam meg a vállam egy mosollyal a képemen. Azért ez elég menő, nem? Legalábbis jó érzés, hogy tényleg bejöttek a számításaim és nem hiába várakoztam itt három évig. - Találkozni nem találkoztam vele, csak láttam. És igen, gondoltam, vagyis bíztam benne, hogyha ő itt van, talán te is felbukkansz - vakartam meg kissé zavartan a tarkómat, mert ez tiszta naivitásra vall tőlem, valami olyasmibe kapaszkodni, ami egyáltalán nem biztos. - Ráadásul az itteni történéseknek elég nagy híre van, már csak ezért is megéri útba ejteni, reméltem, talán te is hasonlóan gondolkodsz, de úgy tűnik, te már hamarabb felfedezted magadnak, minthogy Fairbanks ekkora hírnévre tett volna szert - pontosítottam még egy kicsit az előbb megtudott információk tudatában. Hallani azért ezt-azt, aminek hatására az olyan kalandvágyók, mint én, szeretnének a saját szemükkel meggyőződni róla, vajon igazak-e a pletykák. Mutatok, le is taglózom elég rendesen, nem lenne szükségem sem a farkasomra, sem a szememre ahhoz, hogy tudjam, iszonyatosan fájhat neki mindez. De nincsen vele egyedül. Hiába barátkoztam már meg a gondolattal, a viszontlátás megbolygatja az emlékeket, az eltemetett érzéseket és ez cseppet sem kellemes élmény. - Nem azon múlt - jegyeztem meg csendesen - Egyébként sem foghattad volna mindvégig a kezemet - a tekintetét keresem, mert szerettem volna, ha abban is látja, hogy bármennyire szar érzés, hogy Kölykeként már nem tartozom hozzá, de így, mindent egybe vetve egy cseppet sem bánom mindazt, hogy így alakultak a dolgok. Nem lehetett volna mindig mellettem, nem is szerettem volna, a magam útját akartam járni és elég idős voltam ahhoz, hogy meg is tegyem. - Tudom, hogy sok és fáj, de nem tudunk már rajta változtatni. Ami történt, megtörtént - tártam szét megadóan a kezeimet, kissé talán kétségbe is esve, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék még. Mindenesetre valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy hallhattam a szavait, miszerint a fia vagyok és az is maradok, csak akkor is szar helyzet volt ez az egész. - Ez kissé bonyolult, de.. megtanította, amit kell - nem fogom elkezdeni ecsetelni, hogy mennyire szar volt a helyzet, hogy mennyire nehezen barátkoztam meg a dologgal. Ahogyan arról sem feltétlen kell tudnia, hogy Anton néhány év után magamra hagyott és nem is tudnám így, kerek-perec kijelenteni, hogy jó Teremtő volt. Alapjáraton ellenérzésekkel viszonyulok hozzá annak fényében, miként tépte ki belőlem apám hagyatékát. - Nézd, tudom, hogy ez rettentő nehéz, de tényleg nem tehetsz mást, minthogy megpróbálod elfogadni. Felesleges lenne felhergelned magad Anton ellen, mert egyrészt fene tudja, hol császkál, hogy egyáltalán él-e még és idősebb is nálad - sorakoztattam fel az érveket és nem, közel sem a Teremtőmet védtem, hanem a saját apámat szerettem volna biztonságban tudni. Már ő is benne járt a korban - bocsi, de tényleg így van -, nem tudom, mennyire van még ereje teljében és nem hiszem, hogy kifizetődő volna, ha összekapnának. - Apa, nem szeretném, hogy ostobaságot csinálj, vagy bajba keverd magad miattam…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
A vér nem válik vízzé. Legalábbis ez az első gondolat, ami eszembe jut azt hallva, hogy csupán a megérzése alapján várt itt. És hihetetlen jól esik, hogy megvárt és nem adta fel, pedig ennyi idő alatt az sem lett volna csoda, ha simán tovább áll. - Pedig számomra is újdonság volt, hogy itt találtam, a városban. Az még nagyobb, hogy a falkában is. - és akkor ez még csak az eleje annak, amennyi minden történt, amióta megint itthon vagyok. Esküszöm, két hónap alatt többször állt feje tetejére az életem, mint előtt öt év alatt. - Nos igen... Engem még az aranyláz híre hozott ide. Az se ma volt... - és előbb Klondike vidéke, pontosabban Dawson city volt, ami vonzott, később pedig Fairbanks és aztán itt is ragadtam. Igaz, akkor még pajzán gondolat sem volt senki fejében, hogy miről is lesz híres ez a város ma, különösen a mi fajtánk számára. Az, hogy valaki átharapta és elvesztettem ezáltal a kölykömet, hihetetlenül földbe döngölő élmény. Farkasom elvesztette az utódját és noha őt ez érzelmileg nem annyira rázza meg, engem annál inkább. Felfoghatatlan ez az egész... Felelősnek érzem magam az egész miatt, akkor is, ha nem tehettem volna semmit. Az apja vagyok, a Teremtője voltam, felelős érte és csak azért, mert felnőtt ő is és a farkasa is, attól még nem szűnt meg ez a fajta szerepem. Arthur mindig is a fiam lesz, ahogy fogantatása óta az volt. - Annyira sajnálom. - nem csak a veszteségét, azt, amit mindkettőnktől elloptak, hanem azt, hogy nem vigyáztam rá jobban. Hogy nem védhettem meg, pedig ez lett volna a dolgom. Az egyetlen dolgom ebben az egész rohadt életben. Így a szavaim inkább bocsánatkérésnek hangzanak - mert azok is - semmint szomorú együttérzésnek. - Szóval nem vitte túlzásba... Ó, Arthur, a rohadt életbe! - öklöm betalálja a barlang sziklafalát. Világ életemben nyugodt és türelmes voltam, az élet hozta körülményekhez képest, de ez most... olyan méreg van bennem... Tudom, hogy nem lehet már visszacsinálni, hogy most már ez van, ezt kell szeretni, vagy elfogadni, de akkor is. Tekintetemben ott van minden, aminek most nem tudok hangot adni. Lehettem volna jobb apa, jobb Teremtő, nem kellett volna, hogy elküldjem. Mehettünk volna tovább együtt, vállat vállnak vetve harcolhattunk volna és érkezhettünk volna meg erre a kontinensre. Nem kellett volna szétszakadnunk. Nem is értem, hogy miért tettük, hiszen akkor is felnőtt és önálló farkas lehetett volna, mellettem, a szürke bundásával. Megenyhülök - bár eddig sem haragudtam rá -, amikor a biztonságom miatt aggódik. - Tudod, hogy nem kell féltened. Ez az én dolgom. - vele szemben és nem pedig fordítva. Öreg farkas nem vén farkas és mind a négy évszázadom ellenére, köszönöm, kiválóan érzem magam. Erősnek és hasznosnak, elvégre Tark vagyok. Megrázom a fejem lassan. Tudom, hogy le kell nyelnem ezt az egészet, de most így pár pillanat alatt úgysem fog menni, jobb, ha témát váltunk. - Gyere, sétáljunk egyet. - intek a fejemmel az egyik irányba és, ha csatlakozik, akkor elindulok egy random irányba, igazából tök mindegy, hogy merrefelé. - És ezt leszámítva? Merre jártál? Mit csináltál? - tulajdonképpen minden nagyon érdekel, amit hajlandó megosztani velem.
- És.. mi van most veletek? Főleg így, hogy egy falkában vagytok - érdeklődtem homlokráncolva, hiszen nem tudom, mi történt velük, vagy hogy Aimée mióta van egyáltalán a falkánál, az viszont már nagyon is érdekelt, hányadán állnak egymással. Nem túlzottan kedveltem a fiatal nőstényt, ami azt illeti, ezen érzésemet pedig pusztán csak azért nem hangoztatom az apám előtt, mert egykoron szerette és fene tudja, most miként viszonyul hozzá. - Azért szép teljesítmény ennyi ideig tartózkodni egy helyen - bólintottam elismerően. Bennem túl nagy volt a kalandvágy, hogy képes legyek ilyesmire, ráadásul jó néhány év, jobb esetben évtized után egy hely számomra unalmassá válik, mindenáron menni akarnék. Mondjuk most itt van az apám, meg a Teremtőm, meg az öcsém, meg a feleségem, így ez kicsit módosító tényezőként merülhet fel, de csak abban az esetben, ha nem siklik félre a kapcsolatunk. Ha nem akarok innen elmenekülni.
- Nincsen mit sajnálnod, apa. Tényleg nincs - teljes mértékben őszinte voltam és kellő mértékű határozottság ült a hangomban. Szerettem volna, ha elhiszi, ha nem ostorozza magát a történtek miatt. Ami történt, megtörtént, ez pedig így van rendjén, nem változtathatunk rajta és őszintén.. már ha akarnék, se változtatnék. A farkasom tett azzá, aki ma vagyok, nélküle egészen biztosan nem tartanék itt. Fáj, hogy elvesztettem valamit, ezt beismerem, mérhetetlenül fáj. De megtanultam nem keseregni a múlton, hanem elfogadni a jelent, hogy élhetővé tegyem a jövőt. - Baszki, apa! - üvöltök rá, amikor ad egy öklöst a sziklafalnak - Nem vagy normális! - kétségbeesettem pördülök meg hátrafelé, hogy a hajamba túrjak mindkét kezemmel és a fejem tetején markoljak rá a tincsekre. Mély levegő és visszafordulok, leeresztve a kezeimet. - Bocs, de.. basszus! Az előbb mondtam, hogy nincs mit sajnálni! Hogy mindent megtanított, amit kell. Akkor meg nem mindegy, hogy túlzásba vitte-e, vagy sem? Itt állok előtted, nem lettem pszichopata, nem roppantam össze az új farkas súlya alatt, akkor meg mi a fenéért húzod fel magad ezen? - fakadtam ki, nagyon közel jártam az ordibáláshoz, farkasom energiái az előtérbe nyomakodtak, részt akart magának ebből az egészből, meg akarta mutatni, hogy ő is itt van, nem is kicsit. - Bocsánat, tényleg, csak.. megértem, hogy az apám vagy és nyilván a legjobbat szeretted volna nekem és nem lehet túl kellemes egyrészt feldolgozni azt, hogy átharaptak, aztán meg azt, hogy a Teremtőmmel mindössze néhány év után külön váltunk, de.. Azt tudnod kell, hogy akkor sem döntenék másképpen, ha lenne rá lehetőségem… - ezeket már jóval csendesebben fűztem hozzá, egy nyakkörzéssel roppantottam ki a nyakam. Csak nyugalom. Kissé heves természet lettem, nyilván egyértelművé vált számára. - De igenis féltelek. Mert az apám vagy. És mert hiába nem láttalak annyi ideje, akkor is fontos vagy nekem - nem kellett az energiáimból olvasnia, elég volt az arcomra néznie, hogy tudja, teljes mértékben igazat mondok. Ez így volt régebben is és így van most is, nem számít az a rengeteg külön töltött idő. Bólintottam csupán, menjünk, sétáljunk, akármerre, tényleg mindegy, de talán egyszerűbb úgy, mint a sziklákra roskadva megosztani a múltat. - Igencsak sok felé, szóval.. mennyire dióhéjban szeretnéd hallani? - kúszott a képemre egy jól ismert, csibészes mosoly - Jajj, várj! - emeltem fel a kezem, akasztva őt meg a válaszadásban. - Inkább elmondom nagyjából dióhéjban, aztán majd rákérdezel azokra a részekre, amik esetleg jobban érdekelnek, oké? - nyilván minden érdekelni fogja, de az unalmasabb éveket nem szeretném ecsetelni neki, nem túl izgalmas. - Szóval, miután elváltak útjaink, elég sokáig Franciaországban maradtam. Fürödtem az elit krémjében, miután feltornáztam oda magam. Aztán jöttek a háborúk, te is biztos tudod, hogy a sok nyereséget csúfos kudarc követte aztán, viszont mivel a háborút túléltem, inkább menekülőre fogtam. Így lett a vagyonos polgárból nincstelen senki - mosolyodtam el röviden, ezzel is érzékeltetve, hogy cseppet sem volt ellenemre a dolog. - Élveztem, rengeteg izgalmat tartogatott az a világ is. Egy ideig még Franciaországban maradtam, aztán átkerültem Dél-Amerikába - hogy hogyan, azt egyelőre inkább hagyjuk -, ott történt az a bizonyos eset is.. tudod - torokköszörülés - Utazgattam utána egy ideig, majd Brazília földjén rám talált a szerelem. Lányunk is született, de mielőtt még beleélnéd magad.. Inkább mesélek tovább - kámpicsorodtam el kissé, de nem akartam abbahagyni az élménybeszámolót, úgyhogy lelkesen folytattam. - A feleségem megcsalt, elküldtem, a lányommal együtt jártuk a vidéket. A Kölykömmé tettem én magam is, hogy aztán az egyik falkánál megállapodva ragadják el tőlem. Feltehetően nem élte túl, sajnos - egyszerűbb volt ebbe a hitbe kapaszkodni, mint azzal a tudattal élni, hogy még él, csak nem lehetek vele. Kellőképpen elszontyolodtam, pedig a húgomról még nem is meséltem neki… - Aztán folytattam a kalandozásaimat, egészen addig, amíg ide nem érkeztem. A többit pedig már tudod - fordultam felé egy suta mosollyal a képemen. Nagyjából ennyi volna életem cseppet sem rövid, ám most velősen összefoglalt története. Jöhettek a kérdések, amennyiben voltak, felkészültem a rázósabb témákra.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Kérdésére kissé elkomorodik az ábrázatom. Fogalmam sincs ugyanis, hogy most hányadán is állunk Aiméevel. A legutóbbi elválásunk nem alakult túlságosan rózsásan, azóta pedig... nem mentem még el hozzá, pedig szerettem volna. Tényleg akartam, akarom, hogy működjön a házasságunk, főleg, hogy egyfelől a válás nem opció számomra, másfelől még szerem is a nőstényt. - Őszintén? Fogalmam sincs. Kissé bonyolultan alakultak a dolgaink. - húzom el a számat. Egyelőre túl bonyolult a magánéletem ahhoz, hogy tisztán lássak benne, nagyjából minden tekintetben. - Csatlakoztunk a falkához és ma már ők jelentik számomra az otthont. Így nem volt nehéz maradni. - szándékosan nem beszélek egyes számban, mert úgy nem volna igaz. Nem egyedül érkeztem a falkához, hanem másodmagammal. Szerinte nincs mit sajnálom, szerintem pedig van. Lehet akármilyen idős, nekem mindig a fiam marad és mindig felelős is leszek érte, amíg el nem távozok az élők világából. Persze, hogy dühös vagyok. Nem elég, hogy átharapták a fiam, ráadásul a Teremtője nem vette a fáradtságot arra, hogy elegendő időt szenteljen neki. Akkor meg mi a fenének csinálta??! Ezt a dühöt pedig a leginkább azzal tudom levezetni, hogy a falat ütöm meg, mert valamit kell. - Köszi! - vágom arra morogva, hogy nem talál normálisnak, de mást nem fűzök a dologhoz. Figyelem, ahogy a tincsei közé túr. - Mert a fiam vagy. - morgom az orrom alatt. Nem oktatom ki, hogy majd, ha neki is gyermeke születik, megtudja, megérti a dolgot, mert nem tudom, hogy ez megtörtént-e már. Természetes, hogy felhúzom magam, ez a dolgom ugyanis. - Értem. - válaszolom neki némi csend beálltát követően. A szavai olyanok, mint a tiszta ezüst penge a szívemben. Hiába puha a fém úgy, marna, égetne, ahogyan a tudat is, hogyha akarna, sem változtatna ma már a dolgokon. Egyfelől örülnöm kellene, mert elfogadta magát és a sorsot, amit Isten adott neki, másfelől azonban... fáj, hogy nem vágyja vissza a tőlem kapott farkasát, vagy nem annyira, hogyha változtatni lehetne a dolgokon, akkor visszakövetelje magának. Szar érzés, amikor az ember szíve kettészakadna legszívesebben és ezt az érzést én mostanában többször tapasztalom meg, mint szeretném. - A vér nem válik vízzé. - jegyzem meg halkan. Ő is fontos nekem, mindig is az lesz. Elvégre a véremből született és minden okom megvan arra, hogy büszke legyek rá. Feltétel nélkül szeretem, mert ő a fiam. - Csak amennyire meg akarod osztani velem. - erősködni nem akarok, de szívesen veszem a hosszabb verziót is. Csendben hallgatom végig, nem szakítom félbe, egyszerűen csak hagyom és élvezem, ahogy beavat életének két évszázadába. A háborúk említésére csak bólintok egyet. Én is részt vettem bennük, így pontosan tudom, hogy miről is beszél, viszont itt sem akasztom meg, ahogy a későbbiekben sem. Ahogy az átharapása kerül megint érintőlegesen szóba, csak mordulok egyet halkan. Aztán úgy tűnik kellemesebb téma jön. Örülök, hogy megtalálta a boldogságát és annak is, hogy megnősült. Büszke vagyok rá. Aztán a felhők fölé röpít, amikor kiderül, hogy nagypapa lettem. (Ó te jó Isten!!!) Hogy azután elvegye ezt az érzést és a legmélyebb szakadékba lökjön. Még az is az örömet táplálja, hogy ő is beharapta a gyermekét, ahogyan én is őt vagy a húgát, egészen addig, míg ki nem derül, hogy az unokám talán már nem is él. Megállok a sétában, mert ez nem olyasmi, ami mellett csakúgy képes lennék elmenni. Egyszerűen nem megy. - Sajnálom fiam. - magamhoz ölelem őt. Nekem ő és Mary a minden, illetve most már Bastien is, el sem tudom képzelni, hogy milyen lenne az életem nélkülük. De nem is akarom. Eleresztem, meglapogatom a tarkóját és folytatom mellette a sétát. - Te is megéltél egy s mást. - jegyzem meg halkan és egy farabig csendes is maradok. Azt hiszem most ennek van itt az ideje. - És mi a helyzet a falkával? Miért nem csatlakoztál? - ez talán a legkevésbé mérvadó a mi kapcsolatunkban, de tudni akarom, hogy miként is érez velük kapcsolatban, mert én kötődöm hozzájuk és annál nagyobb öröm aligha érhetne, ha tudnám, hogy Aiden is hosszú távra tervez. Ha csatlakozna és velem maradna... ennyire azonban még nem akarok előre szaladni, hisz épp, hogy csak visszakaptam őt...
- Ez nem hangzik túl biztatóan - húztam el a számat, hiszen mind a szavai, mind az elkomorulása olyan volt, amit nem tudtam volna nem észrevenni. Hiába nem volt Aimée a szívem csücske, ha az apám szereti, akkor ezt tiszteletben tartom, az meg, hogy bonyolultak a dolgaik, semmi jót nem jelent. - Na várjunk csak… Csatlakoztatok? Az előbb azt mondtad, Aimée-vel már itt találkoztál, de akkor kivel érkeztél? - tettem fel a kérdésem némi homlokráncolás kíséretében, mert kissé homályos volt nekem ez a dolog. Másik nő? Másik Kölyök? Barát? Kiről lehet szó? Bízom benne, hogy megtudom.
Nyilván nem eshetett neki túl jól, hogy azt mondtam rá, nem normális, de bakker! Miattam ne csapja már szét az öklét, mert bemorculok! Akkor is, ha a fia vagyok, ne csináljon ilyen ostobaságot. Aztán mondom tovább, mit érzek a dologgal kapcsolatban és arról is tudnia kell, hogy nem változtatnék, ha volna rá lehetőségem. Semmiképpen sem változtatnék. - Sajnálom, apa. Nagyon-nagyon sajnálom - csendesek a szavaim, fájdalmas az arckifejezésem. Nem akartam így látni, nem akartam fájdalmat okozni neki a szavaimmal, de ez volt az igazság. Attól még, mert szerettem a mostani farkasom, ez nem jelentette azt, hogy az előzővel ne így lett volna és ne hiányozna még mindig. De az az elvesztéséből fakadó fájdalmam már elmúlt, a fekete bundás pedig éppen annyira a lényem része lett, mint amennyire a szürke volt. Egyek vagyunk, ő alakított és én is őt, általa lettem az, aki ma vagyok. És erre büszke vagyok, elfogadtam a sorsom, megbarátkoztam vele. - Nem is képes lennék így állni itt előtted, ha nem így volna - fűzöm hozzá csendesen a szavait hallva. A vér nem válik vízzé. És soha nem is fog. Ahogyan az irányába tanúsított tiszteletem sem fog megszűnni és mindig is fel fogok rá nézni. Mindig is szeretnék majd megfelelni neki és nagyobb öröm nem is érhet annál, minthogy büszke legyen rám. - Legszívesebben mindent elmesélnék töviről hegyire, de akkor valószínűleg több napig is itt ülnénk - mosolyodtam el, mert így volt. Rengeteg minden történt velem, jártam a fellegek között és a pokolban is, kaptam hideget, meleget. Egyáltalán nem volt unalmas életem, de ha tényleg mindent megosztanék vele, nagyon sokáig tartana. Ez persze nem riaszt el attól, hogy valamikor mesedélutánt tartsunk, mert engem is érdekelne, vele mi történt. Végül belekezdek a mesélésbe és tudom jól, hogy lesznek örömteli pillanatok, majd a mélybe taszítom. Nekem is fáj, mérhetetlenül, csak már megtanultam róla beszélni, elfogadni és nem gondolni rá minden egyes éjjel és nappal. - Én is - sóhajtom immár az ölelésébe, mert rettentő jól esik, hogy nem hagy egyedül mindebben. Hogy átérzi a fájdalmam. Borzalmas dolog elveszíteni egy gyermek és ha arra gondolok, hogy hamarosan meg kell tudnia, hogy nem csak az unokáját, de a tulajdon lányát is elveszítette… Rettentő jó érzés mind az ölelés, mind a tarkólapogatás, ezek után pedig folytatom a sétát. - Igen, az nem kifejezés. De legalább elmondhatom magamról, hogy egy cseppet sem volt unalmas az életem - szökött vigyor a képemre - Aztán majd a te történetedre is kíváncsi lennék! - hogy most, vagy máskor, az rajta múlik, vélhetőleg úgyis lesz egy csomó időnk egymásra. - Elég negatív tapasztalatom van a falkákról, a legutóbbi igencsak aláásta a vágyam, hogy akarjak még falkához tartozni - húztam el a számat. - Viszont még nyitott kérdés, nem döntöttem véglegesen, nagyban hozzá fog járulni a dologhoz az is, miként alakulnak majd a dolgok közöttünk - pillantottam rá. No meg ugye ott volt a feleségem, az öcsém és a Teremtőm is… - Egyébként legálisan tartózkodom hosszabb ideje falkaterületen, le van beszélve a dolog. Nem zavarok vizet, szolgáltatásbeli segítséget is nyújtok, ha szükség lenne rám és cserébe ők sem piszkálnak - tájékoztattam erről a részéről is a dolognak.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Nekem mondod?! - keserű mosoly kanyarodik ajkaimra. Viszont nem akarom szegény fiamat a viszontlátás öröme alatt mindazzal traktálni, ami a lelkemet nyomja. Az úgy nem járja... - Igen, de nem vele, hanem egy másik nősténnyel. Van egy jó pár évtizedes történetünk. - aminek még mindig nem tudtunk véget vetni és ebben ez a legszomorúbb. Azonban most se Aiméeről, sem pedig Willowról nem akarok többet beszélni, Aiden fontosabb. Az, hogy itt van, hogy újra láthatom, felér egy igazi csodával. - Hagyd... nem kell. - mint ahogyan megmondta, a dolgokon már nem lehet változtatni, keseregni felettük pedig kár volna már. Bár ettől még nyilván nem tudok ennyire könnyen túllépni a dolog felett, mert ez felér egy sokkal. Mindketten elvesztettünk valamit, ami szorosabbra fűzte a kettőnk kapcsolatát a múltban. Természetes, hogy nem tudok könnyelműen legyinteni az eltűnésére. Arra nem válaszolok, hogy nem tudna előttem állni, ha nem fűzne össze minket a vérünk. A vállát lapogatom meg szeretettel. Mi mindig össze fogunk tartozni, mindannak ellenére ami a múltban történt. A fiam lesz a halálom után is, és most valahol megnyugvást is találok abban a gondolatban, hogy ezt soha semmi és senki nem veheti el tőlünk. Büszke vagyok arra, hogy apja lehetek, mindig is az voltam és mindig is az leszek. - Nem bánnám, de valahogy jobb szeretném, ha minél hosszabbra nyúlna a maradásod és az eljövendő napokra sem árt, ha marad mit megbeszélnünk. - lehetetlen is volna mindent töviről hegyire elmesélnünk egymásnak egy szuszra, de előbb utóbb remélem azért apránként sort kerítünk rá. Én nagyon szeretném. Borzalmasnak találom, hogy elveszítette a lányát. Nem is tudom milyen lehet egy gyermek halálát túl élni. Az sem szívderítő, hogy a kölyköm oda lett a farkasával, de ez... Remélem, hogy Mary is jól van valahol a világban. Nem tudom, hogy mit tennék, ha tudnám, hogy nem így van. Hogy talán ő is... - Mindenképpen megosztom veled. - ígérem meg, ami az én történetemet illeti. Elmesélem az egészet úgy, ahogy volt, nagyon is szívesen. Így talán kicsit enyhül majd a távol töltött évek alatt érzett hiánya. A legrosszabb a tudatlanság volt, hogy nem tudtam merre jár és jól megy-e sora. - Értem. Azért nem mondom, hogy nem örülnék, ha esetleg mégis elköteleznéd magad felénk, de igazad van, majd az idő eldönti. - persze, hogy azt szeretném, ő is legyen a falka tagja és maradjon itt. Ez a gondolat azonban rettentő önző és nem erőltetném, ha nem akarja. Egyelőre azért is nagyon hálás vagyok, hogy itt van, hogy láthatom. - Én nagyon régen csatlakoztam már és szeretek itt lenni, velük. - jegyzem meg őszintén. A falka pótolja az űrt minden veszteségért, ami valaha is ért. Eszemben sem volna elhagyni őket, soha, semmiért. - Képzeld, van egy öcséd. Nagyon fiatal még, csak tizenhét éves. - előbb-utóbb úgyis meg kell tudnia és ha ő mesélt nekem az unokámról és annak elvesztéséről egy kicsit, akkor minimum el kell újságolnom, hogy van egy testvére. - És az egészben a vicc, hogy én is csak egy hete tudok a létezéséről. - húzom el a számat. Nem örülök, hogy Lili annak idején nem avatott be, de ez is olyasmi, amin utólag kár lenne bosszankodni, bármennyire is nem tetszik a dolog...
- Apa, szeretném ha tudnád - kezdek bele a keserű mosolyát látva -, hogy most már itt vagyok, bármikor, bármiben számíthatsz rám - legyen akár szó a lelki nyavalyákról, segítségkérésről, bármiről. Már nem vagyok az a kisfiú, aki védelemre szorult, aki félve bújt az apja ölébe, ha valami baja volt, vagy megijedt a villámoktól. Felnőttem és ahogyan ő mindig mellettem állt támaszként, úgy most én is itt vagyok. - Egy másik nősténnyel? - szaladt feljebb szemöldököm, mert amennyire érdekelt, annyira nem is voltam kíváncsi a nőügyleteire. Na tessék és így ajánlottam fel az előbb, hogy bármiben számíthat rám…
Csak bólintok. Lehet, hogy ő úgy érzi, nem kell sajnálnom, de én igenis így teszek. Mert attól, hogy nem tudunk változtatni a dolgokon, hogy felesleges keseregnünk rajta, attól még hiányozhat és attól még sajnálom mindazt, ami történt. Mert nem akartam neki csalódást okozni. Nem akartam elveszíteni azt a Kölyköt, akit tőle kaptam, aki mindig emlékezetett arra, hogy honnan is jöttem, bármerre vitt éppen az utam. Nekem több évem volt feldolgozni mindezt, nyilván neki sem pár perc alatt fog sikerülni. Jól esik, amikor meglapogatja a vállam, érzem ezáltal, hogy nagyon is él még az a kapocs, ami születésemtől fogva hozzáköt. Rettentő jó érzés, hogy attól még, hogy mi történt a farkasommal, így viszonyul hozzám és nem taszít el magától. Szeretném kiélvezni még ezt az időt, mert ha megtudja, hogy May meghalt, ráadásul nekem is közöm volt benne, nem biztos, hogy olyan büszkeséggel fog rám tekinteni, mint ahogyan most teszi. Bele fogok pusztulni, éppen ezért van még szükségem ezekre a pillanatokra. - Igen, ezzel egyetértek. Egyszerre amúgy is lehet, hogy túl tömény lenne a dolog - mosolyodtam el, mert tényleg rengeteg felé jártam, rengeteg dolog történt velem, kevés lenne pár órában elmesélni, nem tudnám úgy visszaadni, mintha több időt szánnánk a dologra. Arról nem is beszélve, hogy a nehezebb témát valamiért szeretném hátrébb pakolni, húzni az időt, hiába tudom, hogy egyszer el kell mondanom. - Örömmel hallgatom majd és máris egy ok, amiért több napra érdemes tagolni a beszámolókat - szélesdett ki a mosolyom. Gondolom neki is bőven akad legalább annyi mesélnivalója, mint nekem és ha az enyémre több nap kellene, akkor nyilván az övére is. - Egyelőre nem szeretnék csatlakozni, de nem is zárkózom el a dolog elől - mondtam ki végül határozottan, mindenféle körítést mellőzve. Túl mély sebként élt bennem az előző falka, a lányomat is ők vették el és lehet az itteniek mások, de akkor is egy falka. Bár tény, hogy plusz tényezőt jelent, hogy az apám is a tagja, illetve, hogy ilyen régóta és még mindig kitart mellettük. - Ezt mindenképpen plusz pontként jegyzem fel a saját listámra is - csibészes vigyor jelent meg a képemen a szavaimat követően. Igazándiból nem volt semmiféle listám, vagy pro és contra érvek, egész egyszerűen csak egy hatalmas kérdőjel a falkát illetően. - Hogy mi?! - toppanok meg ezúttal én a sétálás közben, amikor meghallom, hogy van egy öcsém. És hogy ráadásul fiatal, méghozzá tizenhét éves. És még csak egy hete tud a létezéséről. Hát ez egyszerűen fantasztikus… - Be fogod harapni? - kicsit talán hevesebb a kérdésem, mint azt elsőre szerettem volna, de.. tudom jól, hogyha még nem is, de egyszer biztosan számításba fogja venni. Bennem pedig elkezd motoszkálni az irigység és a féltékenység, merthogy amit én elveszítettem, azt megkapja ez a kisfiú hát még ha tudnám, hogy Bastien az… Tudom, hogy nem így kellene erről gondolkodnom, hogy örülnöm kellene neki, fogok is, csak.. előbb hadd duzzogjam ki magam.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Köszönöm fiam. - húzódnak halvány, de őszinte mosolyra ajkaim. Hálás vagyok neki a szavaiért és tudom, hogy felnőtt férfi már nagyon régen, de annak ellenére, hogy feltétel nélkül szeretem és ugyanennyire bízom is benne, valahogy nem tűnik helyesnek, hogy a feleségemmel való gondjaimat megosszam vele. Mert az apja vagyok és akkor is, ha háromszáz éves is elmúlt már, egész életemben példát kell(ene) mutatnom neki. Ezt teszik a szülők... - Igen. Majd később elmesélem. - legyintek egyet. Nyilván nem minden részletet, csupán a lényeget. Azonban most ezek egyike sem fontos ebben a percben.
Bólintok a szavaira. Egyetértek vele, egyszerre talán sok is volna mindkettőnk két-két évszázada, amit magunk mögött tudunk. - Van időnk. - mosolyodok el újra, mert szeretném hinni, hogy tényleg van erre elég időnk. Hogy most már nem választ el minket egymástól semmi és senki. Nincs az előírva, hogy apa és fia ne tarthatnák a kapcsolatot, csak mert mindketten meglett farkasok. Jó, utóbbi inkább vagyok én, de a lényegen nem változtat. - Rendben. - nem fogom erőltetni a falka dolgot, mert azt hiszem ehhez is idő kell. Persze, majd szeretném, ha ő is csatlakozna, de nem merek még ennyire előre szaladni. Egyelőre annak is örülök, hogy megint találkoztunk. És ha csak sejtené Arthur, hogy a megérkezése számomra az egyetlen jó dolog mostanában, ami történt velem... Olyan hálás vagyok, hogy itt van, azért, hogy van nekem. A csibészes vigyort én is viszonozom. Cinkos apa-fia dolog ez, valami, ami egykoron mindennapos és megszokott volt az életünkben. Valahogy visszahozza a régi szép időket és emlékeket. Megállok én is, ahogy megtoppan. - Így van, ahogy mondom. - erősítem meg a szavaimat. Van egy öccse, aki még számomra is újdonság, de ez nem gátol meg abban, hogy az apja akarjak lenni, főleg, ha már hiányoztam élete első tizenhét évéből. Kihallom a hevességet a hangjából és akaratlanul is eszembe jut Aimée és az, hogy mibe fulladt, amikor neki meséltem Bastienről. Örülni akarok ennek a srácnak és nem értem, hogy az(ok), aki(k) szeret és állítólag fontos vagyok neki, miért nem tud velem örülni. Mi olyan nagy tragédia ebben?! - Tudod, hogy miként vélekedtem erről a kérdésről mindig is, ahogyan a kérdésedre a választ is. - jegyzem meg csendesen és talán egy kicsit meggyötörten és összetörten. Mary beharapásáról is meséltem neki annak idején - amikor még csak tervben volt a dolog -, mert számomra nem természetes, hogy egy szülő túl élje a saját gyermekét. Úgy helyes, ha ők is megkapják azt az ajándékot, amit én is. Mert én ekként tekintek a farkasomra. - A napokban teszem meg. Normál esetben várnék még néhány évet, viszont tud a farkasokról és az őrzőkről. Nem én meséltem neki minderről, hanem az anyja. Őrző volt és fogalmam sincs, hogy miért érezte a fiú beavatását szükségesnek, de megtette. Nem kockáztathatom meg, hogy esetleg kikotyogja és nem szívesen kérnék emléktörést neki. - van logikai magyarázatom is, de akarom is a dolgot. - Azt ne mondd, hogy te is dühös vagy. - keserűen húzom el a számat. Még mindig borzasztóan fájt, ahogy Aimée reagált erre az egészre. Másnak pedig nem mondtam még el a dolgot. Illetve Darrennek, Jonak és Lilinek kikotyogtam, de az annyiban kimerült, hogy van egy fiam és kész. Bővebben azonban nem meséltem róla, csak akkor ott, lent a bányában. És most Arthurnak.
- És hogy derült ki, hogy a fiad? - kérdeztem homlokomat ráncolva, próbálva kicsit megbarátkozni a helyzettel. Hát mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem sikerült. Én hiszek neki, nyilván, csak nehéz elfogadni a tényt, hogy van egy testvérem, akiről eddig nem tudtam - mondjuk ő se. - Persze, hogy tudom - bólintottam határozottan, hiszen én is, Mary is a Kölykei vagyunk - illetve már mindketten csak voltunk -, amellett, hogy vér szerint is ő az édesapánk. Tisztában voltam az indítékaival, de a szerető és megértő fiú helyett ezúttal az önző dög kerül felszínre. Még csak most kaptam vissza az apámat, erre kiderül, hogy máris osztozhatok vele valakin, aki oké, hogy az én testvérem is, de.. de akkor is. Erre most nem tudok gondolni, mert ez a fiú meg fogja kapni azt, amiben nekem már soha többé nem lehet részem. A csúcs akkor üt be, amikor közli, hogy a napokban fogja megtenni. Ökölbe szorul a kezem, ám ahelyett, hogy valamelyik fát gyepálnám, inkább a szám elé emelem az öklömet, hogy aztán nagyon fújtatva túrjak mindkét kezemmel a hajamba ismét. Ha így folytatom, lassan kitépem minden hajszálam. Értem én a logikát, de basszus! Alig egy hete ismeri és máris be akarja harapni? - Ezt nem mondod komolyan… Egy hete ismered! Egyáltalán.. biztos vagy benne, hogy te vagy az apja? Te jó ég.. - tényleg próbáltam visszafogni magam és nem kiakadni a dolgon, de egyszerűen nem ment. Egy hete ismeri… És már be fogja harapni. Nálam ez az, ami kiveri a biztosítékot. Én huszonhárom éves voltam, amikor megkaptam ezt az ajándékot, de már egészen kamasz korom óta tudtam róla. Évek teltek el a várakozással, mire megérettem a feladatra, évekig kellett nyugton ülnöm a fenekemen és méltónak válni arra, hogy a Kölykévé fogadjon. Erre ez a kisfiú meg csak így pikk-pakk megkapja? Menten eldobom a hajam… - Nem vagyok dühös, csak egyszerűen.. nem veszi be a gyomrom a dolgot - tényleg nem voltam dühös, rá legalábbis biztosan nem. Féltékeny voltam, azt viszont nagyon is, de kimondani egészen biztosan képtelen lettem volna.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Felbukkant és mesélt a múltjáról, az anyjáról. Felhívtam a kórházat, ahol született és akkoriban jól ismertem az anyját. – nem, DNS vizsgálatot nem akarok és nem is kértem. Tudom, hogy Liliann poénból nem íratta volna a gyerek születésekor az én nevemet az „apa” rovatba és azt is, hogy erről nem hazudott volna. Az igazság eltitkolása nem ugyanaz, mint a hazudság, és ráadásul sosem keresett meg, hogy nyerészkedjen ebből az egész helyzetből. Így aztán fel sem merült bennem a gyanú, hogy Bastien nem az én fiam. Tudom, hogy az és kész. - Tudom, hogy az én fiam. – mindenféle tesztek nélkül is. Egyszerűen érzem. Arthurnál és Marynél is tudtam, akkor pedig még csak hírből sem ismerték azt a fajta vizsgálatot, ami mostanság megmondja kik a szülei egy gyereknek. - Akkor a választ is tudod. – azt illetően, hogy be akarom-e harapni a fiamat vagy sem. Ebben a kérdésben sosem vélekedtem másképpen és most sem fogok. Az én vérem, hát az én farkasom kölykét kell, hogy kapja. Figyelem a fiam reakcióit, azt, ahogyan a keze ökölbe szorul – nem nehéz kitalálnom, hogy ez mit jelent -, aztán azt, ahogyan a hajába túr megint. - Igen, az vagyok. És tudom, hogy ez mennyire elhamarkodottnak tűnik a szemedben, de nem száz éves vagyok már, hanem négyszáz! Veled is csak azért vártam, hogy biztos legyek abban, életre való, erős farkast adok majd, nem valami korcsot. – esetében semmi más okom nem volt várni, csak ez. Fiatal voltam még Teremtőnek és így a szerencse az oka annak, hogy jól sült el. Nem pedig én… - Arthur… ugye tudod, hogy téged nem szeretlek kevésbé csak azért, mert ő is van?! – sejtem, hogy mi lehet a probléma forrása és nagyon sajnálom, hogy így érez. Nem fogadtam szerzetesi életmódot azután, hogy elváltak az útjaink és nem ígértem, hogy fogok, soha, egyetlen szóval sem. Ennek ellenére megértem a reakcióját, akkor is, ha nem örülök neki.
- Oké - reagáltam mindössze ennyivel, egy bólintással megtűzve az egyetlen szót. Ha ő tudja, akkor én sem tehetek mást, mint elfogadom, hogy van és kész. Csak bakker, miért ilyen nehéz? És miért mocorog bennem minduntalan a kisördög? Miért vagyok egyáltalán féltékeny ez tizenhét éves kiskölyökre? Egek, háromszáz éves fejjel, menten a fejem fogom verni egy fába. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz az egész ilyen hatást kiváltani belőlem. Sokkoló. - Igen, tudom - sóhajtottam fel, mintegy megadóan, bár ez az érzés nem sokáig motoszkált bennem. Úgy tűnik ez egy ilyen családi tradíció nálunk, amolyan beidegződés, hiszen én magam sem tudtam volna elképzelni, hogy ne harapjam be a lányomat. Éppen ezért érthető, hogy ő is be akarja harapni a fiát, csak.. nem tudok még megbarátkozni a gondolattal. - Az oké, hogy erős farkast fogsz adni, de az ég szerelmére, csak tizenhét éves! Gyerek még! És vajon ilyen fiatalon ő van olyan erős ahhoz, hogy elbírjon majd a bundással? - az apám fia, az én testvérem, elvárt dolog, hogy olyan erős legyen. Nem lehet más! Egyszerűen csak.. az önzőség beszél belőlem, nem tudok mit tenni ellene. Nehéz elfogadni a tényt, hogy az a fiú több szálon fog apához kötődni, mint én. Mind a ketten a fia vagyunk, de én már soha nem lehet a Kölyke. Soha nem kaphatom vissza azt a Teremtő-Kölyök kapcsolatot, ami köztünk voltunk. Amiben ennek a fiúnak hamarosan része lesz. Mit nem adtam volna akkoriban azért, hogy apa tizenhét évesen beharapjon. Akkor nem számított volna, hogy még csak gyerek voltam, hogy élvezzem ki az emberi éveket. Nem, egyáltalán nem. Mégis ezzel szeretnék érvelni, pedig tisztában vagyok vele, hogy felesleges. Mondhatok bármit, akkor is meg fogja tenni. Támogatnom kellene, mellette állnom, de valahogyan most nem megy. Még nem megy. - Igen, tudom és ne haragudj, hogy így reagáltam, csak.. - megakadok, mert eszem ágában sincsen kimondani azt, hogy féltékeny vagyok. Tuti tudja, de az azért más, ha ki is mondom. - Meg kell barátkozzak a gondolattal. Ennyi az egész - tártam szét megadóan a kezeimet és próbáltam eltüntetni a kétségbeesett vonásokat a képemről. Nehéz elfogadni, hogy még csak most kaptam vissza és máris osztozkodnom kell rajta valakivel. Ugyanez volt a probléma Aimée megjelenésével is, nem lesz hát újdonság a számára. Az pedig, hogy sikerül-e elfogadnom a dolgot.. A jövő kérdése. Aimée esetében a másik nem jött össze, viszont ez a fiú a testvérem. Már csak azért is kénytelen leszek elfogadni, mert a világért sem szeretném az apámat megbántani azzal, hogy fújok a testvéremre. - Eljössz velem vadászni? Vagy csak rohanni a fák között? Úgy, mint régen - egy pillanatra ismét Kölyöknek érzem magam, aztán hirtelen koppan, hogy már közel sem vagyok az és a farkasom sem ugyanaz. - Vagy.. nem tudom, inkább felejtsd el. Nem vagyok benne biztos, hogy egyből az átharapás ténye után kellene úgy látnod - vakarom meg a tarkómat, mert most aztán szép kis helyzetbe hoztam magunkat. Szívesen rohannék vele, nem ez a gond, hanem a fekete Bestia. Éppen eléggé letörte a tény, hogy már nincs többé a szürke, lehet nem kellene egyből a képébe tolnom a feketét. Nem szeretnék még több keserűséget okozni neki.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Tudom, egyszerűen érzem, hogy ez az „oké” azért nem ennyire egyszerű, mint ahogyan kimondja. Egy bólintással nyugtázom, hogy tudja mi lesz ennek az egésznek a vége, hogy be fogom harapni Bastien fiamat is, ahogyan annak idején őt és Maryt is. Az elveim az évszázadok alatt mit sem változtak, pont, hogy inkább nyakasabb lettem némely elvemet tekintve és akkor sem adnék lejjebb belőlük, ha épp az életem múlna rajta. Elvégre miféle ember és farkas volnék, ha a hitem nélkül kellene élnem?!! - Tudom én is, hogy csak ennyi. – tisztában vagyok a fiatal korával és mindennel, ami veszélyt jelenthet. - De nincs más választásom, hacsak nem akarom kisüttetni az agyát és ezt egyáltalán nem akarom. – tisztában van a létezésünkkel és sok egyéb olyan információval, amit az anyjának nem kellett volna elmondania. Most már azonban ezen kár keseregni és eszemben sincs az őrzőktől segítséget kérni, azt meg pláne nem akarom, hogy esetleg eszükbe jusson elhívni, ha már az anyja is az ő táborukat erősítette. Lili halott. Én élek. És azt akarom, hogy a fiam az enyéimet erősítse. - Túl kell, hogy élje. – szögezem le és ha nem fogja, akkor tudni fogom, hogy nem volt érdemes a véremre, a farkasra, amit tőlem, fog kapni. Akkor is, ha ez olyan nagyon kegyetlenül hangzik, főleg, mert a saját gyermekemről van szó. Most azonban nem tehetem meg azt, amit annak idején Arthur esetében. A világ megváltozott és nekem is vele kell változnom, ahogyan mindannyiunknak. - Arthur… én nem haragszom rád. Egy cseppet sem. – a szavaim őszinték, tényleg nincs bennem neheztelés vagy harag, hiszen ő is az én fiam, az első kölyköm, akkor is, ha már valójában nem az. Viszont Bastien is a fiam és nem fogok elnézést kérni, amiért éltem az életem. Ha zavarna a tudat, hogy több gyermekem is van, akkor eleve Arthur sem létezne, azonban sosem jutott eszembe, hogy ne legyek végtelenül hálás, amiért Ő van nekem. Mindig szerettem és mindig is fogom, ahogyan a húgát és az öccsét is. - A legnagyobb örömmel. – kedves mosoly terül szét ajkaimon, akkor is, ha már nem fogom látni a tőlem kapott szürke farkasát soha többé. Zavar a benne élő fekete bestia, de ez nem jelenti azt, hogy valaha is megtagadnám a saját fiamat, a tulajdon véremet. Inkább előbb essünk túl azon a vadászaton, mint utóbb, mert valamikor amúgy is meg kell ismerjem a farkasát. - Hééé… szeretném látni, megismerni, emiatt ne főjön a fejed. – teszem a kezem a vállára, mert azt hiszem ennek most van itt az ideje. Akarom, hogy tudja, nem neheztelek rá, akkor sem, ha már nincs benne az a farkas, akit tőlem kapott. - Nem haragszom, viszont tudni szeretném… megvan még az első ezüst, amit tőlem kaptál? – tudom, hogy már semmi haszna nincs belőle, mert sosem fogja az új bundása megszokni, ez inkább csak nekem fontos, hogy vajon megőrizte-e az első gyűrűt, amit adtam neki. Öreg koromra szentimentális lettem és ez valahogy fontosnak tűnik. - Na, ne szomorkodjunk, hanem menjünk. – akár megvan neki azaz ezüst, akár nincs, a vadászatot komolyan gondolom, így annak rendje és módja szerint elkezdem elszórni a ruháimat, felkészülve a váltáshoz.
//ha nincs más, akkor köszönöm a játékot *-* és, ha benne vagy, akkor beavatnálak a majdnem halálom történetébe és küldenék majd egy kezdőt Ui.: üdv itthon apu mellett fiam //
- Oké - ismét csak ennyit vagyok képes kinyögni, hiszen azon felül, amit elmondtam, nem tudnék mást megosztani vele. Azt pedig nyíltan nem fogom kimondani, szavakba önteni, amit odabent éreztem, szerintem tudja ő azt nagyon jól szavak nélkül is. Egy apa már csak így működik, mert most nem arról van szó, hogy idősebb nálam és könnyedén olvas az érzéseimből és energiáimból. - Igen, túl kell, hogy élje - bólintottam határozottan. Az én testvérem, nem hozhat szégyent apánkra, nem lehet gyenge, hiszen az a vér csörgedezik benne, mint ami bennem is és apánkban is. Rettentő furcsa kimondani azt, hogy „apánk”, hiszen még csak most kaptam vissza és máris nem csak az enyém. Legyen ez bármennyire is önző gondolat, legyek bármennyire is felnőtt, az ilyeneket nem tudom kitörölni magamból, a fekete jelenléte pedig csak erősebbé tette az ilyen irányú érzéseimet is az elmúlt évek alatt. - Nem? - kérdezek vissza kissé meghökkenve, de aztán gyorsan továbbfűzöm a mondandómat. - Én csak szeretnék melletted állni és támogatni téged ebben a helyzetben, nem hiszem, hogy túl kellemes lehet látni és érezni mindazt, amivel a kisebb fiad iránt viseltetek - osztottam meg vele a gondolataimat. Azt azért nehéz lett volna egyből kimondani, hogy a testvérem, mert hiába közös az apánk, amíg nem látom, amíg nem győződöm meg róla, hogy megérdemli ezt a megnevezést, addig számomra nem is igazán lesz az. Úgy legalábbis biztos nem, hogy őszintén állíthassam róla azt, hogy a testvérem, hogy a szó az igazi jelentést is magával hordozza. A válaszát hallva és a kedves mosolyát látva valami elmondhatatlan megkönnyebbülés árad szét bennem. Rettentően tartottam attól, hogy nem fogja tudni elfogadni a feketét, hogy emiatt kitaszított leszek, hogy nem fog tudni ugyanúgy rám nézni, mint ezelőtt. Hogy csalódott lesz. És ehhez képest egy ilyen választ kapok. Tudom, hogy fáj neki, nekem is mérhetetlenül fájt, de idővel könnyebb lesz. Annak kell lennie. - Oké - suta mosoly terült el a képemen és amikor megéreztem a vállamon a kezét, tényleg kis Kölyöknek éreztem magam, aki bőven kölyökcipőben jár még. Akinek szüksége van az apja támogatására és bátorítására, mert egyébként elveszik. Furcsa volt ezt az érzést újraélni, ám nem tartott sokáig, mert a Bestia nem tűrt semmiféle bizonytalankodást és megingást, neki nem volt szüksége támogatásra és bátorításra. - Persze, hogy megvan - ráncoltam kissé a homlokomat értetlenül, mert számomra teljesen egyértelmű volt, hogy megvan még a gyűrű. - Bár hordani már nem tudom, de semmi pénzért nem váltam volna meg tőle és nem is fogok - fejtettem ki kicsit bővebben. A farkasom elvesztése mellett ezt sajnáltam még a leginkább, hogy többé nem vehetem fel. Eszmei értéke volt annak a gyűrűnek, nem is kicsi. Csak bólintottam a felszólítására, aztán magam is nekiláttam a ruhák ledobásának, hogy aztán megmutassam neki a bennem lakozó Farkast. Nagyobb termetű volt, mint az a bundás, akit tőle kaptam, robosztus, izmos, ereje teljében lévő büszke hím, karmazsin íriszei kíváncsian és érzelemmentesen pásztázták a környéket. Amint ő is készen állt, minden habozás nélkül vetettem bele magam ismét az erdőbe, hogy vele együtt szaladhassak. A bundásomnak csupán egy Fakír volt, nekem viszont az apám és mérhetetlenül sokat jelentett az, hogy ismét vele rohanhattam a fák között és vele cserkészhettem be a vadat.
A fejem egyszerűen tele van mindennel, képtelen vagyok kikapcsolni. Maeve nem könnyíti meg a helyzetet, Eska sem, ráadásul őt már nagyon rég láttam. Bízom magamban és Maeve formálhatóságában annyira, hogy elhigyjem, menni fog, amit feladatul kaptam, de nagyon nehéz. Eleve bizonytalanságot érzek, mert tavaly óta történt egy s más, de az idei Vörös Hold tényleg rosszabb lett. Egy halottunk van, meg egy Őrző, de az ájulások aggasztóak. Az álom és a választás hatásai. Túl nagy dolgok ezek. Az én választásom jónak bizonyult, de ki lehet ezt mondani egyáltalán? Van jó és van rossz ebben a játszmában? Valami azt sejteti, hogy meglesz a nyugalom böjtje. Úgy éreztem, beleőrülök, ha csak ezen agyalok, ezért inkább belevetettem magamat mindenféle másba is. Újra kinyitott a golfklub és szaporodnak a kóborok is. A Falkában betöltött szerepemet se felejtem el, nem vetkőzöm le, így bevállaltam egy öregúr kihallgatását. Azt megtudtam, hol kell keresni és kikocsikáztam az erdő szélére, onnan pedig kellemes séta a rengetegben. Fantasztikus, mint mindig. Egyszer ki fogok költözni egy ilyen helyre. Nem is kellett olyan sokat menni, hogy elérjem a barlangokat, amikben hol laknak mackók, hol nem. Feltornászom magam az egyik bejárat fölé és széttett lábaimon könyökölve várom, hogy felbukkanjon az, aki elég egzotikusnak számít itt északon. Nem dohányzom, pedig jólesne. Az erdőt tisztelem annyira, hogy ne füstöljem szét és ne dobáljam tele, szóval csak üldögélek. Egy hím, aki sokáig itt élt. Én egyszer láttam, akkor is temetésre jöhetett. Symara cimborája volt vagy ennél több. Minden más hamarosan kiderül.
Az utóbbi napok elég eseménydúsan teltek, ami engem illet, hiszen végre elkezdhetnék intézkedni munkaügyben, megjöttek az áthelyezési papírjaim, elméletileg június elsején kell lejelentkeznem a rendőrségen. Alig várom, azaz, remélem, lesz lehetőségem kibontakoztatni a szárnyaimat ilyen téren. Egyelőre nem tudom, hogy mennyire fogják értékelni a dolgot, ha hamarosan nem vetődik erre senki, kénytelen leszek elhatározásommal ellentétben mégiscsak betörni az odújukba úgymond, holott nem akartam én senkit ott zavarni, afféle nyílt kihívás a szememben. Egyébként kiváltképp kellemesnek ítélem az erdőt, és azóta az is kiderült, hogy itt van, akit kerestem, hovatovább, falkatag. Ha jelentett rólam valami terhelőt, nem leszek hosszú életű a környéken. Kész szerencse, hogy Anchorage is elég csalogató, csak éppen onnan azért lényegesen nehezebb lenne bosszút állni. Elgondolkodtam azon is, hogy talán több esélyem lenne rá, ha közel kerülök a tűzhöz, de eszemben sincs teret adni neki arra, hogy kihasználjon és parancsolgasson nekem, amíg hierarchiában sikerül fölé emelkednem, mert előbb-utóbb sikerülne, ám ezt nem áll módomban bevállalni. Még azért majd megrágom magamban párszor a dolgot. Épp a folyó felől érkezem némi frissítő úszás után, a gönceim már rajtam vannak, néhol átáztak kissé, de legalább hűtenek, abszolút nem zavaró számomra így. Nem nehéz kiszúrnom a még errefelé nem érzett szagot, és követve azt ki is lyukadok a medvebarlangokhoz, az egyik bejárat fölött meg is látom az ücsörgőt. - Üdv! Véletlen vagy kötelesség? – Kérdezek bele azonnal, mert ha nem miattam van itt, akkor megyek a dolgomra, ha élvezze a lombokon átszűrődő napfények cirógatását. Ha meg igen, akkor épp annyira nekem is beszélnem kell vele, mint amennyire neki a munkaköri leírása magába foglalja. Már ha van olyan nekik.
Ázott bőr és szőr illata csapja meg az orromat, vegyülve vízinövények szagával, de ott van benne az a plusz is, ami minket megkülönböztet a földi halandóktól. Közeleg az, aki miatt ide jöttem. A bejelentője nem volt bőbeszédű. Jó kapcsolatban vannak, túl jóban, túl régóta és itt lehet megtalálni a fickót. Sejtések vannak, de inkább kérdésekké alakítom őket és közben majd végig vizslatom a pasast. A pajzsom egyelőre teljesen fel van húzva, a szagom viszont elárulja, mi vagyok és hová tartozom. Láthatóan várok valakire és mikor a tagbaszakadt fekete pajti megérkezik, nem is rejtem véka alá, hogy ő a célpont. - Helló! Egy közös ismerősünk szólt, hogy errefelé járkálsz, gondoltam, benézek. Fészkelődöm kicsit, lepöckölöm azt az ágdarabot, ami a combomra pottyant és elrugaszkodom, majd leugrom a barlang bejáratához, hogy rendesen is üdvözölni tudjam a fazont. - Stephen Chesterton - nyújtom a kezemet és csak annyira szorítom meg, amennyire kell, hogy álljam az erejét. Nem akarom elsöpörni, de tartást mutatok. Hideg mosollyal bólintok és folytatom: - Remek hely ez a rész, én is szeretem. Találtál már elég jó kondiban lévő mackót? Kölyökkoromban nagy álmom volt megmérkőzni eggyel. Aztán sikerült is és rá kellette jönnöm, hogy erő, meg gyorsaság ide vagy oda, a medve közelharcban azért nem gyenge. A mi korunkban már pár másodperc alatt is befejezhető egy ilyen vadászat, de annak meg mi értelme van? Meg kell adni a módját. Hogy most halakat üldözött vagy csak tempózott párat, azt nem tudhatom, de a pajzsomat kicsit lejjebb eresztem, úgy nyakig, hogy megtudjak róla pár dolgot és hogy ő is kapjon némi infómorzsát rólam. - Miért nem akarsz beljebb merészkedni? Hallom, nagyon régen már jártál nálunk, nem is épp átutazóban. Lehet, hogy akkor történt valami, ami miatt visszahozta a szíve meg a lába, de mégse akar újra közel kerülni a tűzhöz. Direkt nem néztem utána, tőle akarom hallani. Zsebre tett kézzel állok előtte, semmi jelét nem adva annak, hogy ellenséges lennék. Beszélgetni jöttem és remélem, nem is lesz szükség többre. A hangom érdeklődő, nem kioktató, nem nagyzolós. Egyszerűen kérdezek és egyszerű választ is várok. Symara annyit legalább sejtetett, hogy ez a farkas vár minket, így felteszem, nem fogok zárt ajtókba ütközni.
- Remek hír, már kezdtem aggódni, hogy hiába várok. – Intézhettem volna másként, de a magam részéről szeretem, ha mindennek megvan a maga helye és rendje, nem akartam beintegetni a szájukba, hogy itt vagyok, kezdjetek velem, amit akartok. Inkább vártam, hogy hivatalosan is grasszálhassak a területükön. Ez részemről így megy, sehová nem érkezem hívatlanul, bejelentés nélkül az erdei lét is kedvemre van jelenleg, a civilizáció alig hiányzik. - Elijah Naveen Harper, örvendek! – Fogadom el a felém nyújtott kezet, s noha nem tudom, mennyire erős, fölöslegesnek látnám arcoskodni egy falkataggal, így nem is teszem. Én kérem jófiú vagyok, így hát alig szorítom meg, azt is csak azért, hogy ne kislánynak tűnjek, hanem annak, ami valójában vagyok, egy határozott férfinak. - Nem találkoztam egyetlen málnazabálóval sem, pedig nem bánnám, ők még olykor nekem is kihívást jelentenek. Már, ha úgy akarom. – Mondjuk emberi alakban, karmok, pengeéles fogak nélkül, na úgy határozottan érdekes a dolog, ritkán van rá példa, és egyébként is csak akkor ölök állatot is, ha feltétlenül szükséges. - Kezdjük akkor a végéről. Nem csak jártam nálatok, több mint száz évig éltem a területen a teremtőmmel. 1800 előtt pattantam meg, mert vonzott a nagyvilág, némi kalandvággyal fűszerezve. A teremtőm maradt, őt ki sem lehetett volna robbantani innen. – Ez szerintem tudta, lévén a temetésén láttam. Arról gőzöm sincs, jóban voltak-e, de jelenleg inkább csak az érdekel, hogy ne kelljen rojtosra magyaráznom a számat atyámról, mert ahhoz most határozottan nem fűlne a fogam. - Ami meg a miértemet illeti, mi sem egyszerűbb. Nem akartam területet sérteni, de ezer örömmel beljebb megyek, ha engedélyt kapok a városban való tartózkodásra. – Hogy miért nem akarok csatlakozni? Bőven elég, hogy Dario közéjük tartozik, eszemben sincs egy falkában lenni vele, még akkor sem, ha egykor ezt a helyet tartottam az otthonomnak. Nem akarok huzamosabb ideig egy levegőt szívni vele, az sem biztos, hogy a városban sokáig maradok, meglátjuk majd, miként alakul. Magamtól nem mondok semmit, hisz nem akarom, hogy minden gondolatommal tisztában legyenek, és fogalmam sincs, ilyenkor mi az, amit pontosan meg kell tudakolniuk, szóval nem szándékozom plusz infókkal megdobni a Falkát magamról.
Még meglátjuk, hogy tényleg örül-e vagy csak hízeleg. Jó erős és idős, szóval nem hagyatkozhatok csak arra, amit az érzései mutatnak, mikor kicsit lejjebb engedem a pajzsomat. Nem hinném, hogy konkrétan engem akart ide kicsábítani. Vannak rafinált farkasok, akik gondolatmenetét nagyon nehéz kitalálni. A kézfogás határozott, de nem több. Szolidan mutatja meg, hogy ő se akárki, mégse akar lesöpörni a sakktábláról. Én meg figyelem a lépéseit. - Na, igen. Ha úgy akarjuk. Értek én célzást is emögött. Ha úgy akarom. Szóval nagyon régi tagról van szó, akinél egyszer félrecsúsztak a dolgok. A Teremtője fontos mozzanat és rá is kérdeznék, ha nem pont a temetésén pillantottam volna meg a bokszos kollégát. Kalandvágy. Alibi is lehet, mint Odette-nél. - És miért pont 1800 körül kapott el a kalandvágy? Általában történni szokott egy valami vagy egy utolsó olyan, amiből már sok volt és be kell inteni. Tőle akarom hallani. A Falka ismereteit majd összeszedem a legrégebbiektől, aztán szépen összevetem a kettőt. - Pedig ezt megteszik a kóborok és úgy is tudunk velük tárgyalni. Némelyik egyenesen a szálloda recepciójára jön. Talán már tudod, hogy ott sokan vagyunk, nagyon sokan. Valami távol tartotta. Nem hinném, hogy ilyen finom ember. Aztán lehet, hogy egy kihalófélben lévő faj tagja, úriember, aki ennyire nem akar problémát. Egyelőre még nem győzött meg erről. - Ennek van több módja is. Kiválaszthatod, melyik szimpatikus, melyikkel tudsz azonosulni? Csatlakozhatsz, hogy újra a régi csapatban rúghass labdába. Fizethetsz, ha pénzzel akarod megváltani az ittlétedet. Szolgálatot, szívességet is vállalhatsz, cserébe nem piszkálunk. Várok egy kicsit, akár a válaszát is meghallgatom, aztán lassan, kimérten járkálni kezdek. Nem közeledem, inkább itt lépdelek fel s alá. Szemügyre veszem a környéket, ahol él, ahol felkel és lefekszik, halakkal úszik versenyt és kisállatokat kerget, ha már mackót nem talál. - Symara melyiknek örülne legjobban? - kérdezem félredöntött fejjel mosolyogva. Gondolom, elmondta neki a mostani társadalmi felépítésünket, a két Falkát, amiből egy lett. Nem én akarok töriórát tartani. Ha kell, megteszem, de feltételezem, hogy az az emlegetett jó kapcsolat kiterjedt erre is. Aztán beszélhetünk arról is, hogy esetleg vannak kevésbé jó kapcsolatok, amikkel vigyázni kell. Nem szeretnénk egy időzített bombát. A Falka a családom, a közösség, amihez tartozom és megvédem, míg így van. Sok minden nyugszik az én vállamon is, de még kevesebbet érzek belőle, mint kéne. Addig pedig teszem a dolgom, de készülök arra is, hogy egyszer minden megváltozik. Sóhajtok egy nagyot, miközben Elijah felé fordulok, hogy meghallgassam őt.
Kezdőlap
*-* és, ha benne vagy, akkor beavatnálak a majdnem halálom történetébe és küldenék majd egy kezdőt 
