- Tudom, hogy ezt gondolod. Még mindig nem hiszi el. Ma este hiába keresem nála a józan észen fogást. Meg van ijesztve, remeg, mint egy bocs, akinek épp kilőtték a szüleit a medvevadászok. El se hinné, mit élnék át, ha komoly baja történne. Nem a felelősség miatt. Annak indult, de ahogy megismertem, egyre fontosabb lett nekem. Rossz startolás után ezt nehéz bizonyítani. - Örülök, hogy nem ismered azt az érzést, amikor a párod gyilkosára kell hagyatkoznod. Igen, úgy volt. A kezdeti, ösztönén mondatta velem. Aztán finomodott, előbújt a Hajnali Köd, ami már nem egy vérengző vadállat, hanem egy sunyi dög. Utána már intrikákkal se akartam ártani Chatocly-nak. Új életet akartam építeni és tudtam, hogy abban nem segít a bosszú kicsinyessége. - Még nem tudom pontosan. Nem vagyok egyedül ebben a harcban. Eskára számíthatok, a Falkámra is és az őrzők közül is sokkal jóban vagyok. Ami ma történt, az tűrhetetlen. Chatocly közellenség. Szegény Maeve össze van törve. Én ezt nem mesélem el, mert tudom, hogy szereti maga intézni az ilyen ügyeket. A halott nőt viszont nem lehet megkerülni. Ezeken jár az eszem, ahogy próbálom belésimogatni a megnyugvást. Ártatlan gyermek egy őrült öregemberrel szemben. Ez az igazi kegyetlenség. Először csak ránézek, kutatom a szemeit és az érzéseit, hogy mit gondol valójában. Jól hangzik ez. Könnyű kimondani. Várok még. - Tudom. Tudom, drága. Ahogy te is szoktad mondani, többet ésszel, mint erővel. Nem karommal és fogakkal fogunk győzni. Összefogásra lesz szükség, tervekre, csapdára és éberségre. Az alvás kerülni fog engem egy darabig. - Nagyon örülnék annak a frappáns visszavágásnak - szólok mosolyogva. Hisz azt jelentené, hogy újra a régi önmaga. Most se hiszem el, hogy ennyire kaktusz. Tiltakozik az elméje, de a szíve érzi, hogy megláttam az igazi arcát. És hogy nem visszaélésre készülök. Nem biztosítási ügynök vagyok, aki azért mond szépeket, hogy nagy lóvét akasszon le, hogy jól kihasználja. Nem reagálok az újabb kifakadásra. Eltúlozza a dolgot, nem hagyja, hogy zseblámpa fénye érje a sötét világképét. Utólag majd át fogja gondolni. Emlékezni fog minden szóra. A kérdő pillantás még kérdőbbel találkozik. Nagy sóhaj szakad fel belőlem, aztán megrázom a fejemet és lenézek az avarba. - Itt a Falkában is csak nagyon kevesen tudják, hogy ezen a néven láttam meg a napvilágot 1700-ban, Marseilles városában. Chatocly megint kever és kavar. Ez is csak egy trükk, hogy emlékeztessen a múltamra. Maeve-nek ezer éves dolgokat mutogat. Mert a mából nem tud hasonlót. A múlttal rombolja le a jelent. Ő, aki állandóan azt mondogatta, hogy borítsunk fátylat arra, ami már megtörtént. Hja, ameddig így kívánják az érdekei. Maeve nagyon pontos leírást adott. Eddig nem hiányoltam a Teremtőmet. Nem láttam, mióta átköltöztem ide aranyat ásni. Tényleg nem hiányzott! Most valami fura érzés kap el. Nem csak a bosszú. Ő nevelt fel, tőle tanultam, amit a mai napig hasznosítok, amit tovább tudtam fejleszteni. Utálom azért, amit ma tett, de szeretném látni. A tekintélye még megvan. Nagyon erősnek kell lennem lélekben, hogy komolyan fel tudjak lépni ellene, ha szemtől szemben találkozunk. Mae-re fogok gondolni, akkor sikerülni fog. Mert sikerülnie kell. - Akkor mutatom azt, ahogy én láttam a jelenetet. Készen állsz? Az utolsó pillanatig meggondolhatja magát. Szemeim az ő íriszeibe fúrják be magukat. Ha nem nyerek teljes bizonyosságot, hogy elég erősnek érzi magát, akkor nincs mozi. Ellenkező esetben egy tavat fog látni. Csendes a vize, erdő veszi körül. A jobbomon egy csinos nő üldögél nyugodt boldogsággal. Szép nő. Máshogy szép, mint Maeve. Nekem még mindig Justine az etalon. Soha nem fogok szebbet ismerni. Inkább behunyom a szemeimet, könnyebb visszatartani a cseppeket, amik elindulnak. Másik irányba nézek és a kezemben tartott gyűrűt látom. Amivel meg akartam kérni a kezét. A jobbomon már senki nem ül. Füves tópart ürességének látványa tolul a szemembe. Felállok és a fák közé indulok. Gyors lépteim bizonytalanok. A katona nem érti, hogy tűnhet el valaki csak így. És végül bent, az egyik fa tövében pontosan olyan pózban látom meg életem szerelmét, ahogy ma az ismeretlen nőt. A lábai teljesen el vannak választva, tisztán kivehető, hogy derékban vágták ketté. Valamit mond. "Loup" Farkast jelent. Fontosabb az arckifejezése, mikor engem meglát. Még ott játszik rajta a remény, a vonzalom. Tudja, hogy meghal és engem akar utoljára látni. A kezem még látszik, ahogy felé nyújtom. Aztán ugrik a kép, érezni, hogy elrántanak onnan. Egyik fától a másikhoz csapnak. Justine mellett landolok. Már kiszállt belőle az élet, a feje lehanyatlik. Öleléssel búcsúzom. A kép tisztaságát könnycseppek zavarják meg. Nem csak a múltban. Most is. Egy pillanatra felhagyok Maeve ölelésével, mert el fogom áztatni a fejét, ha így megy tovább. Meg kell törölnöm az arcomat. A befejező kép, hogy Justine mellett ülök, de nem sokáig, mert újra elránt az akkor még ismeretlen erő. Itt ér véget a történet. Ha Mae figyel, érezheti, hogy a hideg ráz, libabőrös vagyok és remegek. Nem nyitom ki a szememet. Nem nézek a nőstényre. Mint aki citromba harapott. Tudom, hogy nekem kell erősebbnek lennem. Vigaszt kell nyújtanom Maeve számára. Én vagyok a fal, aki megtámogathatja. Végtelenül sajnálom, hogy ezt meg kellett néznie. Megint. Nem tudom, mit szűr le. Többet már nem mutathatnék, olyat nem, ami végképp meggyőzi, ha még ennek sem hisz.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Legalább nem érte meglepetésként az, hogy mit is gondolok. Senki véleményét nem lehet megváltoztatni szerintem semmi ilyenről egyik percről a másikra. Főleg akkor nem, ha az illető körülbelül úgy remek, mintha éppen most rázná ki a hideg újra és újra, vagy nem is tudom mi lenne a legjobb szó rá. Azt hiszem még időre lesz szükségem, hogy a ma esti eseményeket feldolgozzam. Szavaira csak kicsit lesütöm a szemeimet, hiszen talán nem volt szép ezt kérdeznem, de hát most se túlzottan bírom használni a fejemet, mert úgy érzem, hogy szép lassan szétrobban, vagy nem is tudom, hogy mi lenne jobb szó rá. De már azt is megtapasztaltam, hála a hármas találkának, hogy a nyers erő rohadtul nem a legjobb megoldás semmire se. Talán életemben akkor gurult el ennyire először, vagy másodszor az agyam, de pont rosszkor. Mindegy, jobb lenne lapozni. - Talán inkább hagynod kellene… - szólalok meg kisebb hallgatás után. Tudom, hogy sok barátja van, hogy a falka is mellette állna, ha veszélyben lenne, vagy lennénk, de akkor se érzem úgy, hogy a harc lenne a legjobb módszer. Talán pont ezt várja a Teremtője, hogy kérjen segítséget, hogy ne egyedül cselekedjen és több fejet vehessen el ez által. – Szerintem pontosan erre számít, hogy cselszövés készülne ellene, hogy nem egyedül mennél, de mit lépne akkor, ha nem teszel semmit se? Ha nem mész utána? Akkor ő jön el, és nem te, vagy ti sétáltok be az ördög barlangjába, vagy esetleg a csapdájába… - fejtettem ki azt, hogy én mit is gondolok. Lehet, hogy ostobaság is, ahogyan a korábban átélt dolgok mondatják ezt velem. Fogalmam sincs, hiszen nem ismerem azt a hímet, de mégis ezen gondolataim támadnak vele kapcsolatban, de az se kizárt, hogy csak féltem a mellettem helyet foglaló hímet, még ha ezt be se ismerném se neki, se magamnak talán nyíltan. Csak bólintok, hiszen a nyers erő csak egy fegyver, de nem a legveszélyesebb. A cselszövések hálója és egy gondosan felépített színdarab… Na, azok tényleg akár igazán veszélyesek tudnak lenni. - Később még bánni fogod ezt a kijelentésedet. – pillantok rá komolyan, de eléggé nyúzott arccal. Fáradt voltam, zavarodott és őszintén szólva kivételesen most minden nesz megrémisztett, ami a sötéterdőből jött. A farkasomat is megviselte a korábbi dolog, de ő legalább egyre inkább kezdte felszegni a fejét, hogy figyeljen és őrködjön, hogy ne eshessen ismét bajunk, legalábbis újra ne. - Szóval a te neved volt… Érdekes, miért hagytad el? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen én jelenleg is az eredeti nevemet viselem, még ha voltam közben egy váltás is, de akkor is csak a Maevet váltottam le Destinyre. Szeretem azt a nevet, de szinte alig tudja valaki, hogy egykoron viseltem azt a nevet is. Talán találóbb volt az a név rám nézve, mint akkoriban gondoltam volna. Komolyan, ha mások teremtője is ennyire kattant,akkor inkább nem akarok találkozni vele. Még akkor se, ha BB Teremtőjéről lenne szó. Azt hiszem, hogy rövid ideig elég volt egy őrült is az életemben, abban pedig reménykedek, hogy soha többé nem fogom viszont látni azt a férfit. Inkább menjen a francba, mint itt tovább kavarja a dolgokat és esetleg életeket vegyen el. Nem akarom, hogy bárkinek is baja essen, ahogyan jelenleg szívesen elkerülném az őrült farkasokat is, akik imádnak szenvedést és pusztítást hozni. - Erre egyáltalán készen lehet állni? – kérdezek vissza, de ezt vehette a beleegyezésemnek is. Orvos vagyok, láttam már sok szörnyűséget, de amit a Teremtője mutatott és amit újra látni fogok. Szerintem még a legerősebb idegzetűeket is megtörné. Nem mocorgok, egyszerűen csak hagyom, hogy az általa mutatott képek megjelenjenek nálam is, hogy megismerjem az ő szemszögéből is és aztán dönthessek a dolgokról, hogy mit is hiszek el és mit nem. Boldog képeket látnék? Hát baromira nem, vagy legalábbis nagyon rövid ideig tartottak, aztán pedig az események zajlanak, újra látom a nőt, mire ökölbe szorul a kezem, a körmeim pedig felsértik a tenyeremet, de valahogy most még ez se érdekel. Csendesen tűröm, még akkor is, ha legszívesebben azt mondanám, hogy állj, de aztán egyszer csak abba marad és ismét levegő után kapkodok. Sietve pillantok körbe és meglátom a hímet magam mellett. Éreztem, hogy már közben is elengedett, de így látni őt… Hirtelen nem tudom, hogy mit kellene tennem, a véres tenyeremet sietve törlöm a nadrágomba, bár már úgyis mindegy, hiszen az arcomról is tapadt bőven a kezemre vér már, ami már azóta egészen megalvadt… Végül óvatosan nyújtom ki a kezemet, majd gyengéden simítok végig a fején, ha pedig engedi, akkor most én ölelem át, hogy kicsit a vállaimat ajánljam fel neki. Sose hittem volna, hogy valaha ilyet fogok tenni, vagy nem pont neki, de olyan volt, mintha hirtelen a tüskéim letörtek volna. – Sajnálom… - csak ennyit suttogok neki, majd továbbra is átölelem, ha csak nem tesz ellene semmit se. – Szörnyű lehetett ezt átélni, de mindenkinek vannak a múltjában démonok, de egy dologra tisztán emlékszem. Édesanyám mindig azt mondta, hogy tegyen bárki bármit is, mert a boldog pillanatok emlékeit sose vehetik el, csak meg kell tanulnunk azokat táplálni a rosszak helyett. – tettem még hozzá alig hallhatóan, hiszen az erőmet még attól nem nyertem teljesen vissza. Majd pedig hagytam azt, hogy az erdő ijesztő és hirtelen nyomasztó csendje telepedjen ránk. Én nem régóta ismerem Balthazart, de fogalmam sincs arról, hogy mit tennék akkor, ha meghalna. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy mi lenne akkor, ha végig kellene néznem is, hiszen túlzottan is fontos lett számomra és olyat ért el, amire előtte még egyetlen egy hím se volt képes… Még a hideg is kirázott annak a gondolattól, hogy egyszer akár ilyen szörnyűség között el is veszíthetem őt, s hirtelen újra nyomasztó érzés telepedett a mellkasomra, mintha csak emiatt nehezebben kapnék levegőt is. Ő is és én is megtörtünk ma, de talán az élet fura játéka volt, hogy pont ez a szenvedés hozzon össze minket ahelyett, hogy újra egymást torkának essünk még inkább. Talán csak azt akarta megmutatni, hogy a felszín ellenére nagyon is hasonló lelkek lappangnak mélyen legbelül a váz mögött.
Pontosan tudom, hogy ez nem az a pillanat, amikor az észre lehet igazán hatni. Maeve nem önmaga, hanem egy meggyötört, megcsavargatott és mindenféle szennyel teleöntött mosogatórongy. Aki ezt tette vele, azt lehúznám a lefolyón és utánadobnék pár rúd égő dinamitot, hogy biztos ne okozzon több szennyeződést. Nem gúnynak szántam a válaszomat, nem megbántásnak vagy hepciáskodásnak. Sajnálom a nőstényt, hogy így elszégyellte magát, de valahol tetszik is, hogy le tudtam törni a szarvát. Már csak azért is, mert ez esetleg a jobb belátásra vezethet és talán megpillant valamit az igazságból. Abból keveset tudtam neki adni. Először hidegen nézek rá. Ennyire gyűlölne, hogy azt akarná, hagyjam magam eltétetni láb alól? A józan ész közbeszól. Nem erről van szó. Mae nem gonosz, csak meg van sértve. Amikor kifejti, akkor betekintést enged a csalafinta gondolkodásába és ez nagyon, nagyon tetszik nekem! Valami ilyesmit láthatott meg benne Eska is. Elmosolyodom és láthatja, hogy most nagyon nagy elismerést váltott ki belőlem. - Egy találkozás után is megláttad a taktikáit. Pontosan illik rá, amit elmondtál, de ezt ő is tudja és tuti, hogy van B-terve erre. Mindenesetre meggondolandó. A Teremtőm nem agyatlan gyilkológépként ismer engem. Csak egy tudatlannak adhatja elő ezt. Ha Mae tovább gondolja, rá fog jönni, hogy az egész csak mese volt. De azt is tudom, hogy Chatocly készül a tétlenségemre is. Neki megfelel, ha évekig húzza a tortúrámat. Mindig egy kis balhé. Csak hogy sose legyen nyugalmam. Mikor már azt hinném, beköszöntött a béke, akkor csap le legközelebb. Maeve nagyon okosakat mond, tetszik a gondolatmenete. Biztos vagyok abban, hogy a Teremtőm is meglátta, milyen éles pengeként vág a nőstény esze. Csak elmosolyodom a kijelentésre. Ez már tetszik. Már majdnem a régi Mae, a kákán is csomót kereső, mindennel ellenkező. Úgy szerettem meg, nem is kell másnak lennie. A félelme zavar, sajnálom, hogy ilyen állapotba került. Őszinte és lecsupaszított, de nem így kellett volna történnie. Ez nem jó így. - Újat vettem fel, aztán még újabbat. Nem szoktam visszatérni a régiekhez. Simán megtehetném, hogy hordok egy ősrégi nevet. Senkinek se tűnne fel. De bennem él a gondolat, hogy ha mégis, akkor elárultam valamit magamról. A titkaimat a sírba viszem. Lili és most már Maeve tudja, ki voltam. A vezetésen kívül ezt nem sokan mondhatják el magukról. Nem kérdezek vissza. Megelégszem most a sejtéssel, hogy a nősténynek nagyon fontos a múlt, ápolgatja és szereti. Talán régebben is hordta ezt a nevet. Jól megnézem magamnak a nőstényt, azt keresem, amit a kérdése mögött lehet találni. Bizonytalanságot és a bizonyosság utáni vágyat. Érzem, hogy ezt akarja. Vágyik rá, hogy megtörténjen. Lehet, hogy képes leszek a tiszta és teljes múlt felvillantásával eltörölni azt a borzalmat, amit Chatocly mutathatott. Sejtem, hogy csinálta. Nem ment biztosra, tuti, hogy számított egy ilyen megoldásra. Még sok trükkje lehet. Fel kell kötni a gatyát, főleg nekem. Elkezdem a vetítést. Nem igazán tudok közben Maeve-re figyelni. 300 éves esemény, de a legszívszorongatóbb, amit átéltem. A szüleim elvesztése volt még ilyen, sőt azt is könnyebben idézném fel, mint ezt. Milyen naiv voltam, milyen tudatlan és bolond! A szerelmet megismerni és ilyen hamar, ilyen brutálisan elveszíteni... Nem csoda, hogy hideg lettem, mint a jég. Sokáig az voltam és később is felütötte fejét a fagyos világlátás. A végén érzem meg, hogy Maeve-nek újabb sebe keletkezett, megint folyik a vére. Elkapom a kezét és szelíden megfogom, mintha ezzel már gyógyítanám is. Gyűjtöm az erőt, űzöm a fájdalmat, ami újra átjárt, ahogy magam elé idéztem azt a délutánt. Amit most tesz a nőstény, az nagyon megindít. Nem azt érzem, hogy közelebb kerülök a feladat teljesítéséhez. Ez Maeve szíve. Megosztja velem, ad belőle egy darabot, mert úgy érzi, hogy az enyémből kitéptek egy óriásit és még mindig űr tátong a helyén. A szeretete, a törődése, a jósága lenyűgöző. Fogadom az ölelését és ahogy magamhoz térek, én is átölelem. Könnytől vizes kezemmel simítok végig a fején. Ez már nem olyan, mint a kanapén. Mélyebb és távolabbi, mégis közelibb érzés. Valamit megláttunk egymásból, olyat, ami mellett egyikünk se tud elmenni szó nélkül. Ahogy a fejemet simogatja, olyan, mint egy anyuka. Olyan gyengéd és szeretetteljes, törődő. A szavai még jobban megerősítik, amit érzek. - Édesanyád nagyon bölcs asszony volt - szólok neki erősnek szánt, de inkább még az erőt kereső hangon. Vissza fogom nyerni önmagamat. Nem vagyok én gyenge. Most egy kicsit meginogtak a lábaim, de rájuk állok és aztán nem engedek. A csenddel együtt próbálom békíteni a nőstény fortyogó lelkét. Hiába az én felemlegetett múltam, Mae kapott durvábbakat. Én megleszek. Érzem, mennyire átéli a gondomat. Biztosan saját magát képzeli oda. Azt kívánom, hogy sose kerüljön ilyen helyzetbe. Nem akarom, hogy ez érje. Ha Balthazar összetöri a szívét, akkor nagyon dühös leszek a gyógyítónkra. Azt hiszem, nem kell ilyentől tartanom, de egy pillanatra átfut a fejemen. A csillagos eget, a felhőktől tisztuló boltozatot kémlelem, mintha egy baráti kacsintást várnék onnan. Maeve különleges nőstény, erre mindenki rájön, aki elég empatikus és nyitott szívű. Egy csodálatos lény, fantasztikus teremtés. Eska nélkül is felfedeztem volna, biztos vagyok benne. Valahogy szükségünk volt erre az estére is. Nem hiszek a sorsban. Én azt mondom, a kezünkben van, nem a csillagokban, de ez kellett. Chatocly machinációi olyat indítottak el, amit nem is reméltem. Sokkal rosszabbra számítottam, amikor idejöttem. Sóhajok és mormogások szakadnak fel belőlem, közben Mae-t szorosan magamhoz ölelem. Hagyom, hogy ő is öleljen, de én magasodok fölé. Erőt kell adnom neki. Tudom, hogy BB lesz az igazi vigasz, az ő társaságára van szükség. De valami megváltozott. Átléptünk egy határt. Idő kell, nem szavak. Jelenlét. Tapintás. Érzések, egymás érzései. Tisztán.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Régóta nem láttátok egymást, s ha ő azt hitte, hogy beállíthat gyilkosnak téged, aki minden szív nélkül képes ártatlan nők életét elvenni, akkor szerinted annyira nehéz lenne elhitetni vele? – pillantottam a hímre kérdőn, majd megkavargattam picit a nozimat, hiszen kicsit viszketett, mintha csak beszippantottam volna valamit a levegőből, amit nem kellett volna. – Szerintem nem képtelenség, csak ügyesen kell játszani, ahogyan arra is ügyelni kell, hogy kiket vonsz bele a tervedbe és meddig vagy képes elmenni azért, hogy megállítsd őt. – nem viccelek. Néha talán kicsit a határokat is el kell mozdítani, hogy képesek legyünk egy tervet véghez vinni. Ehhez pedig más út nem lesz, mert vén és szemmel láthatóan képes bárkivel bármit csinálni. Ha velem nem járt sikerrel, akkor vajon kit fog legközelebb betalálni? Kinek fog ártani? Vajon mennyire fognak elpattanni az idegei, ha rájön arra, hogy nem jött össze neki az, amit nálam el akart érni? Legalábbis azon kívül semmi se, hogy kifacsart és eléggé a földre küldött, de még se sikítva menekülök Stephen elől? Legalábbis most már nem… - Akkor ebben nem hasonlítunk. Én eddig két nevet viseltem világéletemben… - miközben beszélek az erdőt pásztázom. – Maeve MacGowan vagy Destiny MacGowan. – ebből meg szerintem kitalálja, hogy vélhetően jelenleg is azt a nevet viselem, amivel megláttam a napvilágot. S korábban, egy átmeneti időszakban viselhettem a Destiny nevet. Talán egyes farkasok ezt ostobaságnak tartják, könnyedén változtatnak nevet, de én valahogy nem. Mintha a családnevemmel részben a régi életemhez akarnék ragaszkodni, vagy csak a szüleim emlékét akarom jobban őrizni. Magam sem tudom, de valahogy meg se fordult a fejemben, hogy teljesen másik névre váltsak egészen eddig, pedig előbb vagy utóbb muszáj lesz, de akkor meg szerintem újra a Destiny nevet fogom felvenni részben, a másik fele pedig ki tudja mi lesz. Még van időm eldönteni, hiszen nem mostanság akarom megváltoztatni a nevemet. Nem túl jó érzés újra átélni, még akkor se, ha ez esetleg segíthet tisztán látni, a körmeim sose voltak kicsik, de úgy néz ki, hogy ma jobban jártam volna, ha totálisan letörnek, vagy bármi, hiszen könnyedén mélyednek a tenyerembe, mintha csak valami szögek lennének és ez lenne a legtermészetesebb dolguk. Amikor elkapja a kezemet, akkor meglepetten pillantok rá, hiszen nem lesz semmi bajom tőle. Fáj, tény, de még mindig jobb ez, mint esetleg szenvedni másképpen a látottak miatt. Ami pedig utána következik… Azzal nem csak őt lepem meg, hanem saját magamat. Tisztán emlékszem arra, amit Balthazar és Abie mondott legutóbb. Hatalmas szívem van, amit én mindig könnyedén tagadok le, de azt hiszem, hogy igazuk volt, de rohadtul utálom csak kimutatni, vagy legalábbis nem mindenkivel szemben. Azt se gondoltam volna, hogy valaha vele meg fogom tenni ezt. Mintha ő inkább általában ahhoz értene, hogy miként legyen ezen a határon kívül, mintsem belül bármit is akarjon az anyám, de most valami megtört, rés keletkezett, vagy ki tudja, hogy mi lenne a jó szó rá. Az ölelését viszonozom, de arra nem felelek semmit se, amit édesanyámmal kapcsolatban mond. Tudom, hogy milyen volt, ahogyan már azt is, hogy teljesen más férfi az apám, mint hittem. Még mindig nehezen tudtam ezt elhinni, de mindegy is. Most nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy pont akit a legtávolabb tartottam volna magamtól, most részben ő lett a támasz, de azzal is tisztában voltam és szerintem ő is, hogy ez csak egy kezdet, nem ez fogja megváltani a világot, ahogyan nem fog tudni jelenleg teljesen segíteni. Ezt nem lehet egy öleléssel elfelejtetni, amit átéltem, ahogyan azt az érzést se, hogy nem akarok itt lenni. - Talán ideje lenne menni… Biztosan még sok elintéznivalód van, én pedig… - én mi? Időre van szükségem, egy forró fürdőre, mert az lemossa a vért rólam, vagy talán csak abban reménykedek, hogy a víz eltűnteti azt a mázsás súlyt, amiről úgy érzem, hogy rám telepedett. Talán még teljesen el se jutott a tudatomig minden. Ki tudja, az is lehet, hogy hamarosan újra sírásban fogok kitörni, amikor mindent sikerül felfognom… Fogalmam nincs, hogy mi lesz percekkel később, egyszerűen csak hirtelen úgy érzem, hogy az élet túlzottan kiszámíthatatlan lett és jelenleg kicsit a talajt ki is rántották a lábaim alól.
Kész mázli, hogy ma este épp nem ittam. Semmi extrát nem terveztem, csak annyit, hogy dolgozom azon a honlapon, amit egy new yorki könyvtár megrendelt. Kezd összeállni az alapötlet, pár dolgot pontosítottak illetve megmondták, hogy azt ne úgy, de nem tudják, hogyan. Többféle sablont is gyártottam és végül sikerült kitalálni. Ezeket akartam összerakni este, de ahogy épp Budot nyúztam a kanapén, jelzett a telefonom. Sejtettem, hogy valami rendkívüli. Mások nem keresnek ilyen késő éjszaka.
Gloria, brutális gyilkosság történt a medvebarlangokhoz közel! Tudom, hogy most ezt a várost véded.
Egy régi ismerős
A végén pedig gps-koordináták. Kissé értetlenül álltam az sms előtt. Tuti, hogy nem az FBI-os mivoltomban keresett meg ez az illető, aki nem akar bemutatkozni. Értek én a virágnyelvből. Akár csapda, akár nem, komolyan kell venni. Nem félek. Csak gondolkozom még. A számom nem annyira új, végülis ismerhetik páran. Ilyet viszont senkitől nem szoktam kapni. A telefonszámnak gyorsan utánanézettem pár adatbázisban. Nemrég vásárolták, nincs semmilyen adat. Remek. Mire ezt megtudtam, már fel is öltöztem és slusszkulcssal a kezemben szaladtam le a kocsihoz. Willnek még dobtam egy üzenetet és indultam a helyszínre. Az egyik házsaroknál még felvettem azt a srácot, aki közel lakik és meg fog felelni társnak. Nem vagyok hülye, hogy egyedül menjek. Eddie erős mágus és nem igazán zavaró, meg környékbeli, szóval tökéletes választás volt. Hamar odaértünk és a brutális szó kevésnek bizonyult ahhoz, hogy leírja a történteket. Én már sok ilyet láttam, kamion alá került embert, meg olyat, aki felhőkarcolóból ugrott ki. Az FBI-nál kemény ügyek vannak. Faarcú profizmussal megyek a hullához, amíg Eddie világít a zseblámpájával. Sehol senki. Csak mi vagyunk. Ahogy közelebb érünk, olvasható egy név. A mellkasába karcolták, hogy Justine. Kicsit szétfolyt, de még látni. Egy üzengetős gyilkos, szuper. Még nincs bizonyíték, hogy farkas tette volna. Ember is válhat ilyen őrültté, láttam rá példákat. Lehajolok és megérintem a kést, alkalmazva a Visszajátszás varázslatot. Eddie is megtehetné, de szerintem elég lesz az én tudásom. Az elmúlt 30 percben az erdő sötétjét látom. Az egyetlen érdekes az, amikor megjelenik itt valaki. A sötétben nehéz kivenni, de aztán úgy fordul, hogy megismerem a jellegzetes arcát. Személyesen nem találkoztunk, de a fotók alapján nem lehet eltéveszteni. Egy alak suhan át és pontosan a hullához löki őt. Még korai lenne ebből következtetéseket levonni. Chesterton a fa tövében ül, amikor meglátok egy ismerős alakot. Maeve! Eléggé letörve. Szóváltás következik és a doktornő elrohan. Hú. Kezdem sajnálni. Az idősebb vérfarkas meg csak ül ott, nézi a hullát. Ő is csalódott és igen ráérős. Nagyot sóhajtok, mikor a jelenetből egyszerűen kifut. - Stephen Chesterton, az árny vérvonalú farkas és Maeve MacGowan helyi gyermekorvos itt jártak - jelentek a srácnak, mielőtt arra futok, amerre láttam a két személyt távozni. Előszedem a pisztolyomat, amiben természetesen ezüstgolyó van. - Chesterton tette? Szerinted a nőt is levadássza? - Úgy néz ki. Gyere! Amit láttam, az csak gyanút keltett. Sejtések bombázzák a fejemet. Tisztán kellene látnom, de az lebeg a szemeim előtt, hogy szegény doktornővel is úgy végez az a szemétláda, mint ezzel a nővel. Legutóbb nem voltunk egy hullámhosszon, de nagyon rendes nő. Egy igazi tisztességes orvos és elvileg nemrég megtalálta a boldogságát. Nem ismerem nagyon, de kár lenne érte. Ma este megmenthetek valakit, remélhetőleg sikerül. Túl sok a kérdés. Egy válasz van: Maeve-nek nem eshet baja. A Keresés varázslattal lassan megtalálom őket, ott világítanak nem messze. Két energia, két majdnem ugyanolyan. Maeve vérfarkas, méghozzá árny! Ketten fogják megtudni a titkomat ma este. Ez elkerülhetetlen. Nem baj, meg fogom oldani. Megállok a futással, lassítok. Egy vérvonal, egy érdekkör. Úgy tudom, Rocky számára nem közömbös a nőstény. Mindketten élnek, közel vannak. Nem derengne az energiájuk, ha nem így volna. Talán mégsincs akkora veszély. És a névtelen bejelentő? Ez furdalja az oldalamat, a kíváncsiság. Milyen ismerősöm jár erre csak úgy? Fura az is, hogy Chesterton van itt. Azt olvastam, inkább segíteni szokott. Persze a farkasok olyanok, mint a kutyák. Egyszer megvadulnak és mindegy nekik, hogy kibe harapnak. Eddie zseblámpáját biztos kiszúrják, ahogy minden mást is. Erdőben futni nem valami diszkrét dolog. Intek a srácnak, hogy álljon meg. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt kilépek. A pisztolyt leengedem, de még nem teszem el. Amit látok, az nagyon nem passzol össze az első gondolatommal. Ölelés, könnyek és egymás simogatása. Maeve feje vérzik, ez az, ami miatt még mindig nem vagyok nyugodt. - Helló, Maeve! Bántott? - kérdezem a fejemmel Chesterton felé intve. Tőle akarom hallani. Ha a hím bármivel próbálkozik, itt vagyunk ketten. Nagyon remélem, hogy nem lesz baj. Szegény doktornő! A zseblámpa fénye megvilágítja a sápadtra sírt arcát. Ő se nagyon tudhatta rólam, mi vagyok. Talán most megért pár dolgot. Vagy majd akkor, mikor tiszta fejjel tud gondolkodni. Nem kezdek magyarázkodásba. A lényeg az, hogy ő túlélje. Megérdemli az életet és a boldogságot. Chestertont figyelem és Eddie is rá koncentrál.
// 40 pont: visszajátszás (mesterszó) - 5, keresés - 2; marad 33 pont //
- Szerintem pontosan tudja ő, hogy mit lehet kideríteni egy ilyen esetnél. Addig ment el, amíg mehetett. Bárhogy is lesz, nem múlik el nyom nélkül, ami ma történt. Ha engem tisztáznak, akkor is megmarad az emlék, hogy Rocky-val volt valami gáz, a pletykagépezetet felkapja, aztán bármi kisülhet belőle. Arról nem is beszélve, hogy amit Mae-vel tett, az mennyire maradandó. Inkább nem is említem. Én átvészelem a szerelmem elvesztésének felidézését, de a nőstény fiatalabb, lágyabb szívű. Ő a mai este igazi vesztese. - Nem lehetetlen, meg kell próbálni, igazad van. Azt hiszem, egy jó darabig ezeken fogok gondolkozni. Az az egy biztos, hogy Maeve semmilyen módon nem szerepelhet a tervekben. Ha még szóba állunk egymással, akkor Chatocly értesülni fog, hogy mellényúlt. Majd ki kell találni valamit. Nyilvános helyen nem mutatkozunk, a Lakból meg már csak nem szerez infókat... - Destiny! Milyen szép név! - mondom Mae-re mosolyogva. Fontos neki a származása, hű a régi énjéhez, aki még ember volt. Így is lehet, mások is csináják. Engem Chatocly arra tanított, hogy ha új ember leszek, új név kell. Nem szabad kockáztatni, hogy valami a régire mutasson. Leplet a múltra! Ja. Most meg azon lovagol. Nagyot csalódtam benne. Tudtam őt tisztelni, így viszont egyre nehezebb. Muszáj levetítenem az emlékképeket. Mae megkért rá, azt mondta, túl fogja élni. Érzem, hogy vágyik a tisztánlátásra, ezért teszem meg. A szívem megszakad attól, ahogy érzi magát. Ha karmokat növesztett volna, akkor lenne komolyabb baja a tenyerének, de egyszerűen nem bírom ki, hogy ne állítsam meg. Elég volt a fájdalomból. Ő már túl sokat kapott. Amit tesz, az többet mond ezer szónál. Megértette, hogy létezik olyan, ami nekem is sok. Meglátta, hogy van szívem és hogy képes vagyok igazán szeretni. Már rajtam is folyik a könny, de inkább letörlöm. Chatocly eléggé elhibázta. Összekovácsolt minket. Azért, mert ő nem ismeri azt a szót, hogy szeretet. Felesége sosem volt, ezt mondta és amit a Falkában láttam, az alapján lehet, hogy állandó kapcsolata se nagyon volt. És nem azért, amiért Mae-nek. - Igen... Van még dolog. De azt szeretném kérni, hogy... Mielőtt kimondhatnám, hangokat hallunk. Valaki közeledik. Felhúzom a pajzsomat és még utoljára megszorítom Mae kezét. Ahogy a két idegen előjön, én már állok. Az egyik őrző energiáit érzem, a másik, a kiscsaj meg nyilván rejti magát. A fejemben összeáll a kép. A Teremtőm valahogy szólt az Őrzőknek. Tudta, hogy én tettem volna meg, ezért inkább megelőzött. Most már tuti, hogy nincs itt. Messze járhat. A mór megtette kötelességét, amit a szíve diktált, hát lelép és hagy engem főni a levemben. - Helló... - köszönök vissza eléggé unottan. Értem, hogy mire gondolnak. Tőlem nem lenne igazán meggyőző a válasz. Meghagyom Mae-nek. Fejben üzenek neki, mert egy dolog azonnal beugrik. ~Kérhetek neked egy gyógyítást? Biztos jól esne.~ Ha a büszkeségét sértené és Balthazar biztos kezét akarná, azt is megértem. Ezért kérdeztem rá. Ha már itt vannak, akik engem felelősségre vonnak és Maeve-ért aggódnak, akkor használjuk ki a lehetőségeket. Nem félek. Tudom, mit kell mondani. Csak várok. Rég volt már ilyen pocsék estém.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Csak egy aprót sóhajtottam és bólintottam arra, amit mondott, hiszen tényleg nem fog elmúlni ennek az estének az emléke csak úgy. Mindenki talán másképpen fog emlékezni erre a „történetre”, de mindenki magával fog valamit vinni. Azt még magam sem tudom, hogy miként fogok tudni megszabadulni az árnyaktól, vagy a többi érzéstől, de mennie kell. Sose hagytam azt, hogy valaki a földre nyomjon, ahogyan most se fogom, egyszerűen csak időre van szükségem. - Ha segítség kell, akkor szólj. – azok után, amit velem tett, vagy azzal a védtelen nővel nem csoda, hogy szívesen bosszút állnék, de van egy olyan érzésem, hogy Stephen ezt csak úgy nem hagyná. Ahogyan lehet anyám se. Valószínűleg hamarosan ő is tudni fog arról, ami itt történt. Így már csak az a kérdés, hogy ő mennyire lesz elragadtatva a dologtól, de legalább amit akart, hogy jóban legyünk elkezdődött, még ha messze is még az út vége. Egyszer talán még azt is megtudom, hogy még milyen titkot őriznek ketten együtt. - Köszi… - mondtam alig hallhatóan, hiszen én is szeretem azt a nevet és talán egyszer ismét vissza fogom venni. Nem éppen felkapott név se az, de majd eldől, hiszen nem mostanság kellene nevet változtatnom. Ahogyan talán ostobaság az is, hogy a családnevemtől eddig sose váltam meg, de talán az is segített abban, hogy ne felejtsem el azt, hogy honnan jöttem és milyen utat jártam be. Egyszer talán másnévre cserélem azt is, hiszen ki tudja az élet eléggé kiszámíthatatlan. Hiába láttam már egy részét azon eseményeknek, hiszen másszemszögéből képes az újdonság erejével is lecsapni és újra meggyötörni. Kész szerencse, hogy nem veszítettem el az önkontrolt és nem karommal sértettem fel a tenyeremet, de mielőtt még túlzottan kijöhetnék az újabb igazán „bájos” emlékképek fogságából és a mellettem ülő hím befejezhetné azt, amit elkezdett mondani, azelőtt léptekre leszünk figyelmesek. Nekem se ártana a pajzsomat felhúzni, de gyengének éreztem, így nem is erőltettem, ahogyan nem is álltam fel. Inkább csak továbbra is ott ültem a koszban, véresen és meggyötörve. - Aloha… - szólalok meg alig hallhatóan, majd megköszörülöm a torkomat, amikor viszont meghallom a kérdést, akkor szinte hitetlenkedve nevetem el magam. – Ez most vicc? – kérdeztem meg azzal a lendülettel és a kicsit sajgó fejemet végül még meg is ráztam. – Stephen nem bántott és senkinek se ártana! Azt a nőt egy kóbor ölte meg, egy múltbéli árny. – a hangom eléggé határozott volt, majd a fának kicsit nekidőlve igyekeztem feltornázni magam, ami nem túlzottan akart összejönni, így inkább csak belekapaszkodtam Rocky kezébe, amikor sikerült álló helyzetbe keverednem nekem is, a hátamat meg a fának préseltem. ~ Nem kell, köszi. Majd otthon ellátom magam, vagy majd más ellát. ~ feleltem eléggé határozottan, mert tényleg nem vágytam jelenleg őrzők gyógyítgatására. Főleg nem a gyanúsítgatás közepette, viszont a pajzsom még mindig a lábujjaimat súrolta, így nem is volt titkolva az, hogy igazat szóltam. - Ha már az ostoba találgatásnak, akkor nem lehetne végre hazamenni? - vetettem fel nem éppen kedvesen, de félő volt, ha még tovább itt ácsingózok, akkor hamarosan ismét a földön kötök ki. És szívesebben lettem volna biztonságosabb helyen is.
Ennek az estének akkor lesz végre vége, mikor Chatocly kimúlik. Amit tett, azt nem lehet máshogy megtorolni. Nem én akarom megölni. Majd a Falka megteszi és szerintem az Őrzők sem lesznek restek cselekedni. Egy civil meghalt, brutális módon öltek meg egy ártatlan nőt. Az üzenet pedig egyértelmű. Nem egyszerű ösztöntett, amit esetleg el lehet intézni egy ejnye-bejnyével. Előre megfontolt, gondosan kitervelt gyilkosság. Bármikor megismétlődhet. Aki ezt megtette, azt nem szabad lógva hagyni. - Köszi! Nem szeretném jobban belevonni. Igazából az az elképzelésem, hogy a nyilvánosság előtt nem mutatkoznék vele, amíg ez nem rendeződik. Hadd higyje az ördögi Teremtőm, hogy elhessegette mellőlem a nőstényt. Fura dolog, mert eddig se voltunk túl jóban. Max azt láthatta, hogy én próbálkozom. Hát most már nem akarok. Majd titkon beszélünk. Keresni fogom én, biztos csatornákon. Nem szabad veszni hagyni, ami ma kialakult köztünk. Megtudtuk egymás igazi nevét, az elsőt és sikerült mélyen belelátnunk egymásba. Két árnynál ez nagyon nagy szó. Nálunk különösen. Elindult valami és annyira szeretném, ha tovább mehetnénk! Ma este nem fog sikerülni. Ahogy sejtettem, Chatocly beszólt a helyieknek, természetesen a rendes ember szerepét játszva. Érdekelne, hogy csinálta. Ha én tenném, névtelen bejelentő lennék, aki aztán aggodalomra adna okot. Nem varrnám el rögtön a szálakat. Bizsergető érzés, hogy Maeve akar megvédeni. Ahogy a csajon látom, nem nagyon hisz neki. Ismerik egymást, lazán köszönnek. A nőstény szavaira bólintok és kiegészítem a lényeggel. - Konkrétan a Teremtőm tette, aki régen Louis Chatocly néven volt ismert Marseilles-ben. El kell kapni. Nála nincsenek határok. Felállok és Maeve-et is felsegítem. Kezét még nem engedem el, csak egy másodperc után. El tudom fogadni, hogy inkább maga nyalogatná a sebeit. Elég büszke nő, még most is. Örülök is, hogy kezd visszatalálni az erős énjéhez. - Nem tudjuk, merre van az illető. Haza tudjátok vinni Mae-t? Gondolom, én még kellek... Ezer örömmel hazadobnám őt vagy hívnám Balthazart, de nem jó ötlet együtt mutatkoznunk. Ha Chatocly végignézte a mai estét, az is necces, de később még elhiheti, hogy végleg elszakított minket. És ez a jó, mert akkor Mae-t békén hagyja. De valaki kell. Azonnal. Érzem a nőstényen, hogy nem bírna várakozni, hanem képes lenne egyedül autóba ülni. Azt nem engedném. Elég erős Őrzőkkel van dolgunk, az egyik megteszi. Amikor a fickó vállalkozik a feladatra, még utoljára megölelem a nőstényt. - Vigyázz magadra, drága! - szólok együttérző hangon és nézéssel. Csendben figyelem, ahogy eltűnnek az autóval. Nemsokára mi is azt tesszük ezzel a...mit mondjak, nem túl életteli nővel. Átgondolom, mit kell mondanom és mit nem kéne. Eskának üzennék, de nem most. Nem buktatom le. Inkább zötyögök a kocsival, ami elég kellemetlen úgy, hogy nem vagyok ura magamnak. Csak Mae érjen haza épségben. Ezt érzem most a legfontosabbnak. Én megleszek valahogy.
A nőstényt nem láttam még ilyennek. Elég durva sérüléssel vittem be hozzá gyerekeket még New Yorkban és tökéletes profizmussal bánt velük. Valami durva dolog történhetett. Mélyen megbántották. Próbál lazulni ezzel az egzotikus köszöntéssel, de érzem a hangján, hogy alig áll a lábán. Ha valaki, hát ő nagyon nem ezt érdemelte. A hímre koncentrálok, őt nézem akkor is, mikor Maeve beszél. Mintha természetes lenne, hogy itt vannak ők ketten, meg egy hulla és én nem a gyógyítót gyanúsítom, akit ismerek, hanem a másikat, akit nem és aki elég erős, hogy ilyet tegyen. Az nem érv, hogy eddig nem csinálta. Az ártatlanság vélelme megilleti, nem kapcsoljuk le rögtön, de ő az első számú gyanúsított. Mikor a hím elmondja, kit gondol tettesnek, teljesen ismeretlennek hangzik a név. Ilyen kóborunk nincs a környéken. - Kösz az infót, utánajárunk - szólok mindkettejükhöz hidegen, mint az éjféli időjárás. Tényleg borzongató. Az eseménnyel együtt főleg. - Eddie, hazadobod? Chesterton, eltalálta. Kérem, jöjjön velem! Nem győzött meg. Nem bízom benne. Mögöttük fogok haladni, nem engedem a "szent" Stephent a hátam mögé. Senkinek se tudna ártani. Hogy Mae-t megfenyegette vagy érzelmileg zsarolta, nem tudom. Az az ölelés elég fura volt nekem. Maeve ennél keményebb, amennyire tudom és max a párjának enged ilyesmit, más férfinek nem nagyon. Tévedhetek is, tudom. Csendben megyünk a kocsimhoz, amivel érkeztünk. Direkt nem a hulla felé vezetem őket. Szerintem egyikünknek sincs szüksége rá, hogy újra lássa. - Szia! Jó legyél! Majd jelentkezem - szólok Maeve-hez és most hajlandó vagyok én is átölelni. Szar érzés így látni őt. Nem vagyok ölelgetős típus, de most annyira elesett, hogy nem bírom kihagyni. Helyes lány, nem ezt érdemelné. Eddie elviszi, én már nem nagyon nézek utánuk. A környéket figyelem inkább. Alaposan át kell majd kutatni és minden nyom számít. Megkerülöm a saját verdámat és mikor beszállok, a hátsó ajtajára mutatok. Amint Chesterton is bent van és beszíjazta magát, ráküldök egy Bénítást. - Biztosra kell mennem. Nem húzom hosszúra a magyarázkodást. Nem hiányzik, hogy eltörje a nyakamat vagy más meglepetéssel készüljön. Egy gyanúsítottal vigyázni kell. Mielőtt gázt adnék, válaszolok Douglas-nek és Keldront is értesítem, hogy megyünk. Most pedig indulhatunk. Ezt a jómadarat el kell vinni az egyetemre és ízekre kell szedni. Ha ártatlan, természetesen mehet isten hírével és még nehezebb dolgunk lesz. A nyugodt város. Ja. Alibik, alibik hátán.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem túl sok kedvem volt beszélgetni most, így érthető volt, hogy csak eléggé röviden fogalmaztam meg a lényeget. Az pedig, hogy Rockyt gyanúsították meg eléggé felháborított, ahogyan ezt se sikerült túlzottan véka alá rejtenem, hogy nem tetszik Gloria hozzáállása, de egészen könnyedén kezelte. Bár eleinte én is azt hittem, hogy ő tette, így talán nem illene egyből elítélnem senkit se. Azért pedig hálás voltam, hogy helyettem is elmondta a hím, hogy mi történt. Amikor viszont meghallottam az őrző szavait, akkor csak sóhajtottam egyet. - Úgy van, ahogyan mondja. Ha kell, akkor tanúsítom. – hiába éreztem még mindig túlzottan gyengének magam, mert a szavaim eléggé határozottan csendültek. Nem tetszett az, hogy pont őt akarják ilyen kegyetlen gyiloksággal megvádolni. Főleg, hogy szerintem talán tényleg ő se tudna senkinek ártani. Hamarabb próbálná meg ésszel megoldani, mint esetleg erővel. Legalábbis én így gondolom a dolgot, de lehet még mindig tévedek. Megnyíltunk egymás előtt, a felszín alá engedtük a másikat, de még mindig nem teljesen, viszont az is tény, hogy jobban, mint eddig bármikor. Azt hiszem, hogy elkezdtünk bízni egymásban, vagyis én, hiszen én voltam az, aki eddig mindig ellökte magától és próbáltam beleszúrni, ahol csak tudtam. Most viszont ez megváltozott. - Te is, ha bármi van, akkor tudod, hogy hol találsz meg. – csak ennyit mondok Rockynak, hiszen ezek után kötve hiszem, hogy ellökném ismét magamtól. Nem lesz talán még mindig minden zökkenőmentes, de sokkal nagyobb az esély arra, amit Anyám szeretne. S talán idővel képes leszek elfogadni a hímet „mentornak” is, akitől még sok mindent tanulhatok az árnyak világáról és a vérvonalunk adta lehetőségekre. Amikor viszont Gloria átölel, akkor egy pillanatra lefagyok, hiszen ő nála ez eléggé ritka pillanat, de végül viszonozom. Nem vagyok én bunkó, de átfut az agyamon, hogy vajon tényleg ennyire pocsékul nézek-e ki, vagy más miatt ölel meg. Mindegy is, csak végre jussak haza. – Rendben van, vigyázz te is magadra! – csak ennyit mondtam az őrzőnek, mielőtt a társa elvitt volna kocsival. Természetesen előtte még a cuccaimat összeszedtem, de egész úton csak némán ültem mellette. Nem beszéltem semmit se, inkább csak még mindig azon voltam, hogy összeszedjem magam. Amikor viszont megérkeztünk a lak elé, akkor csak megköszöntem a dolgot és sietve indultam el a saját kis zúgom felé.
Egészen egyszerű a magyarázat arra, mit is keresek az erdőben. Kellett egy kis nyugi és egy olyan hely, ahol tutira nem futhatok bele emberekbe. Igaz, hogyha itt mondjuk baleset ér - ami engem tekintve nem lenne újdonság -, akkor segítségre se számíthatnék, de ilyennel egyelőre nem akartam foglalkozni. Elég, ha akkor fáj a fejem emiatt, ha tényleg beüt a krach, amit minden igyekezetemmel szerettem volna elkerülni. Eddig egészen jól ment és mivel már hűvös van és meleg cuccot kellett felvegyek, az ágak sem karistoltak össze. Egyetlen problémám akadt csupán, mégpedig az, hogy valószínűleg rossz helyen tértem le a túraösvényről, merthogy a jelek szerint rohadtul eltévedtem. Ott volt a kezemben a térkép, de a jelek szerint nagyon nem jó úton haladtam, mert a térkép szerint egyáltalán nem felfelé kellene jelenleg caplatnom, hanem lefelé, kiérve lassan a benzinkúthoz, ahol fel tudok szállni a buszra, ami visszavisz a városba. Hát, felfelé másztam, mindenféle sziklásabb részen és úgy tűnik, mégiscsak voltam olyan nyomi, hogy ne tudjak normálisan kiigazodni a térképen. Ledobtam magam egy barlang mellett, előtte azért bekukucskáltam, hála égnek lakatlan volt. Kajám és teám akadt még, bár nem volt olyan sok, úgyhogy már azon kezdtem el kattogni, hogyan osszam be. Két falat szendvics és két korty tea. A többit pedig későbbre meghagyom, mert fogalmam sincsen, hogyan jutok majd ki innen. Mély levegő és nem esek pánikba. Megnéztem a telefonom, persze, hogy nem volt térerő, miért is lett volna? Az úgy túl egyszerű lenne és nem illene bele a mostani "nyerő" szériámba. Tényleg, mintha valami retkes átok ülne rajtam azóta, hogy apa Fairbanks-be hozott. Csodálatos. Vissza kellene majd indulnom azon az úton, amelyiken jöttem, hátha sikerül megtaláljam az ösvényt, amiről rossz irányba tértem le. Igen, ez lesz a legjobb. Mély levegőt véve álltam fel a szikláról és indultam meg, csak azzal nem számoltam, hogy sikerül rálépnem egy nagyobb kupac tobozra, amik megcsúsztak a talpam alatt, én pedig dobtam egy seggest. Nyekkenve értem földet, rövid sikkantásom már elült a visszhangzó erdőben, én pedig a fenekem fájlalva dobtam magam hanyatt a hűvös avarban. Itt nem hajthatott át rajtam bicikli, úgyhogy heverészhettem nyugodtan. Úgyis olyan szép felhők úszkáltak az égen, már át lehetett látni a levelüket hullató lombok között. Nem akaródzott felkelni, pár percet még kihasználok, aztán muszáj lesz elindulni, ha nem akarom, hogy idő előtt rám sötétedjen.
A lovas campinget tiltotta meg a bátyám, így nem volt kérdéses, hogy hajnalban csak egy üzenet várta a hűtőre ragasztva – mert ott tuti észre veszi a vaksi -, hogy majd jövök valamikor este. Képzelem, hogy mennyire lehetett boldog, de ha már van dada, akkor mielőtt ismét teljesen hó borítana mindent úgy éreztem, hogy tehetek egy kisebb kirándulást, hiszen így az unokaöcsémre is valaki vigyázott a távollétemben. Tudtam jól, hogy a telefont is hiába viszem magammal, mert idővel nem lesz már térerő, de az ilyen sose zavart. Egyszer egy lavinát is túléltünk a többiekkel, akkor talán nem most fog baj érni, de persze azt magam se sejtettem, hogy a sors miként fog megtréfálni megint és mennyire be fogja bizonyítani, hogy a „baj” alatt is több mindent lehet érteni… A nap már egészen magasan járt, amikor úgy döntöttem, hogy a barlangoknál átvágok és onnan folytatom tovább az egyik kisebb hegycsúcs felé, hiszen onnan a kilátás igazán gyönyörű és magával ragadó. Természetesen időközben néha tartottam pihenőt is, meg az előre csomagolt élelemből is ettem már, ha már ennyire figyelmes volt az új lakótársunk és segített a szökésem kivitelezésében, ja nem. Neki azt mondtam, hogy suliban kell valamit csinálnom, hiszen nem akartam bajba keverni. Így legalább a bátyám csak rám haragudhat, de azért nagy volt a kísértés, hogy Hérát – a lovamat- ne hozzam magammal egy darabon, de végül gondoltam betartom a szabályt. Az meg lett tiltva, ez nem. Bár nem mintha sokat számítana, mert sose tudna igazán távol tartani az erdőtől. Igazán otthonosan mozogtam az erdőben, talán a második otthonom volt. Nem ismerem minden szegletét, de egész jól eligazodtam már minden térkép és hasonló dolog nélkül. Főleg a városhoz-birtokhoz közeleső területen. Kíváncsian fürkésztem a kéklő égboltot, azt, ahogyan a madarak szálltak és a felhők játékát. Lemertem volna fogadni, hogy egy-kettő valamilyen alakot is magára öltött, vagy csak túl élénk fantáziával rendelkezem. Ebből kifolyólag nem is figyeltem a lábaim elé, de ki gondolta volna, hogy egy sajátos fekvőrendőr hever az erdőben. Nem is kellett sok, hogy megbotoljak és hamarosan én is a földön kössek ki, valahogy még túlzottan az se érdekelt, hogy esetleg félig ráestem-e, vagy nem. Elég volt azzal foglalkoznom, hogy ne törjem magam teljesen össze esés közben. Majd amikor megláttam, hogy ki miatt is estem a földre… - Basszus, ez nem lehet igaz… - csak ennyi bukott ki az ajkaim között. Lehet, hogy nem éppen túl kedvesen, de természetesen a meglepettség is könnyedén kicsendült a hangomból. Na, erre nem is gondoltam, hogy Mr. Morgóhoz lesz még itt is szerencsém, hiszen múltkor se éppen kedvesen „váltunk el” egymástól. - Komolyan ez valami mánia nálad, hogy a földön heversz állandóan? – tettem még hozzá kicsit bosszúsan, miközben a kezemet kezdtem elvizsgálni, mert eléggé fájt, hamarosan pedig ki is derült, hogy miért. Sikerült felsértenem a bőrt… Remek, már csak tényleg ez hiányzott, hogy pont miatta sérüljek meg…
Nem számítottam másik kirándulóra, éppen ezért hamar sikerült belefeledkeznem a felhők és az égbolt bámulásába. Az erdő neszei eltompultak, már nem figyeltem annyira a külvilágra, itt olyan békés és nyugodt volt, talán ezért is nem figyeltem fel a közeledő léptekre, sem arra, hogy azok a léptek bizony egyenesen felém tartanak. Ha valami gyilkos szatír lett volna az, könnyedén végezhetett volna velem, de minő szerencse, hogy egy másik kiránduló, aki nem volt képes a lába elé nézni! Fájdalmasan nyögtem fel, amikor a gyomromba térdelt, még mázli, hogy nem kicsit lejjebb célzott, az kellemetlenebb lett volna. Már épp kérdeztem volna, hogy minden oké-e, amikor meghallottam a hangot és felé fordítva a fejemet ismerős vonásokat véltem felfedezni. - Neked is szia - egészen mókás volt, hogy jelen helyzetben mintha felcseréltük volna a legutóbbi szerepeinket; ő volt a morgós, én pedig a kedves. Bár azért nem mondom azt se, hogy örültem a viszontlátásnak, mert ilyen szerencsém is csak nekem lehet, hogy az erdőben, ahol egy a százhoz az esélye kb, hogy belefussak valakibe, egyrészt bele is futok, másrészt meg pont ő az! Behalok. - Jah, innen nem lehet már lejjebb zúgni - csúszott ki a számon a teljesen őszinte válasz, némi keserűség is meglapult a szavakban a csendes beletörődés mellett. Értheti szó szerint, de átvitt jelentése is van valamennyi, amit minden bizonnyal nem fog érteni, ha észre is veszi. Bár azok után, hogy legutóbb mit vágtam a fejéhez… Mindegy, fogalmam sincsen, hogyan működnek a nők kesze-kusza agytekervényei, nem is akarom tudni. - Megütötted magad? - érdeklődtem, mert szemmel láthatólag nagyon a tenyereit nézegette. Minden bizonnyal igen, úgyhogy nekiláttam őt levarázsolni magamról, hogy fel tudjak ülni, ha pedig sikerült, máris a táskámban kezdtem kotorászni. - Megengeded, hogy segítsek? - nem csodálkoznék, ha a múltkori bunkóságom után azt mondaná, hogy nem, hagyjam békén, teljesen jogos lenne. Rossz pillanatomban sikerült elkapnia, most egészen nyugis voltam és nem utolsó sorban szerettem volna jóvátenni a múltkorit. Ha igent mondott, akkor fertőtlenítőszert és kötszert halásztam elő a táskámból és egyik kezembe véve az övét kezdtem neki a seb kitisztításának, ügyelve, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak. Ha viszont nemet mondott, akkor csak csendben átnyújtottam neki, a cuccokat, mégse sérült kézzel folytassa az útját. - Bocsi a múltkori miatt - csendesen érkeztek a szavaim, nem is néztem rá. Szégyelltem magam, nem is kicsit.
Már éppen kezdtem volna sajnálni az illetőt, amiért a térdemmel megsimogattam a gyomra tájékát, de amikor rájöttem, hogy ki az, akkor már annyira nem is akartam bocsánatot kérni. Nem voltam sose haragtartó, de mivel azt se tudtam, hogy múltkor az üvegemmel eltaláltam-e őt, vagy nem, így úgy éreztem, hogy kicsit megérdemelte. Mondhatni annyira lehetett kellemes ez az érzés számára, mint számomra a múltkori találkozás… A köszönésére csak bosszúsan sóhajtottam egyet, de nem túlzottan érdekelt az, hogy mennyire kedves. Ki tudja, lehet ez csak valami álca, hogy utána megint nekem essen a semmiért. Azzal se nagyon foglalkoztam, hogy esetleg ahogyan mozgolódom újra megsimogatom őt a térdemmel, mert miért is érdekelt volna? Miatta kerültem a földre, vagyis részben, de eszembe nem jutott volna, hogy valaki pont a medvebarlangoknál akkor heverészni. Még talán jól is járt azzal, hogy belém botlott és nem valami fenevadba, vagyis én botlottam belé, de a lényegen nem változtat semmit se. - Fogalmam sincs, hogy mióta szedsz negatív hatású tablettákat, de elhiheted, hogy nem csak veled cseszett ki az élet! Csak más megpróbál túljutni rajta, vagy pedig csak élvezni az életet, ami megadatott neki! – feleltem kissé morcosan még mindig, mert egyre inkább sajgott a kézfejem. Hallottam a csendes beletörődést, vagy valami furát a hangjában és talán pont emiatt nem tudtam lakatott tenni a számra, de meg se próbáltam jobban a szavak mögé látni, legalábbis jelenleg még biztosan nem. Velem se volt kegyes az élet, meghaltak a szüleim, majd pedig a „nővérem”, vagyis a bátyám szerelme, akivel teljessé lett valamennyire a családunk. Ennyit arról, hogy kétszer nap csap ugyanoda a villám. Noah sose ismerheti meg az anyukáját, ahogyan a nagyszüleit se… Végül inkább sietve ráztam meg a fejemet és tényleg a kezemnek szenteltem a figyelmemet. Nem csak kisebb horzsolás volt, hanem kicsit mélyebben felsértettem és ezt a kisebb vér is könnyedén elárulta. Tényleg pazaaaar! - Szerinted, ha valaki keze vérzik? – pufogtam még egy sort neki, majd amikor elkezdett lehámozni magáról, akkor kapcsoltam én is, hogy ideje lenne lemászni róla, így hamarosan már mellette ültem az avarban és próbáltam legalább kicsit kiszedni a földnek a legjavát a sebemből. A kérdését hallva sietve kaptam fel a fejemet és kerestem meg őt az íriszeimmel. Egy darabig fürkésztem őt, majd sóhajtottam egyet. – Ha szeretnél… - csak ennyit mondtam. Mivel a jobb kezem sérült meg és jobb kezes voltam, így nem túlzottan tudtam volna saját magamnak ellátni, de ezt a világért se vallottam volna be. Amikor viszont fertőtleníteni kezdte, akkor szisszentem egyet. – Mindig így veszed le a lányokat a lábukról? Előbb leszeded a fejüket, majd összetöröd, hogy utána lovagias lehess? – kérdeztem meg csöppet se komolyan és még egy mosolyt is kapott a szavaim mellé. Muszáj volt valamivel elterelnem a gondolataimat, mert nem akartam össze- visszasziszegni, miközben a sebemmel foglalkozott. Amikor viszont meghallottam a bocsánat kérését, akkor én is pillanatok alatt kicsit szarul éreztem magam. Pár másodperc erejéig haboztam, hiszen első pillanatban talán még be is szóltam volna, hogy az ember szemébe illik nézni, ha bocsánatot kérünk, de azt is sejtettem, hogy tényleg sajnálja. Na meg én se voltam szent se akkor, se most... - Én is sajnálom, bár fogalmam sincs, hogy eltaláltalak-e az üveggel, vagy nem. Meg mostanit is… – vallottam be alig hallhatóan. – Bár ha lehet egy kérésem, akkor legközelebb se ne egyél meg és ne is törj össze. – böktem meg kicsit a vállánál fogva az ép kezemmel, miközben próbáltam kicsit oldani a feszültséget is.
- Megtennéd, hogy nem ficánkolsz annyira? - szálljon le rólam, de ne rajtam mozgolódjon, mert nem túl kellemes és még mindig kipécézhet valami sokkal kellemetlenebb területet, mint a hasam. A világért sem hiányzik, hogy megint eldurranjon az agyam. - Semmit se tudsz rólam, oké?! - kicsit talán indulatosabbra sikerült a kérdésem, mint szerettem volna, de bakker, akkor is. Ne beszéljen már velem így, mert tényleg nem tud rólam semmit, sem arról, mi történt velem az elmúlt egy évben és mi vár rám a következőben. Élveznem kellene, igen, éppen azt teszem, vagyis próbálom, csak nem igazán jön össze a dolog. - Én is ilyen morcos pukkancs voltam legutóbb? - nevettem fel a visszakérdezésére, mert az igazat megvallva elég idegesítő az ilyesmi. Szegény, én a múltkor sokkal rosszabb voltam, így meg mondjuk pláne nem értem, miért nem hagyott ott a fenébe. Nem csodálkozom azon, hogy nem fogadja el egyből a segítségemet, a helyében én is valami csapdára gyanakodnék, a múltkori után nem is lenne meglepő. - Szeretnék, igen - bólintottam éppen olyan határozottan, mint amilyenek a szavaim is voltak. - Van esetleg víz nálad? - nálam csak tea volt, azzal meg nem akartam meglocsolni a kezét, nem hiszem, hogy örült volna neki. Ha van, akkor elkérem és azzal próbálom óvatosan kimosni kicsit a sebet, ha nincs, akkor marad a fertőtlenítő szer és a géz kombója. - Miért, levettelek a lábadról? - mosolyodtam el, ahogyan felemeltem a tekintetem a kezéről az arcára. Némi pimaszság játszott a görbületben, haloványabb mása pedig még akkor is ott ült ajkaimon, amikor figyelmemet visszafordítottam a keze felé. - Egyébként a múltkor meg csak szar napom volt. Rosszkor voltál rossz helyen, épp sikerült kifognod a hisztis, bunkó verziómat - magyaráztam még kicsit a dolgot, hiszen lényegében erről szólt. Mostanában attól függött, milyen vagyok, hogy hogyan kelek fel reggel, vagy hányszor sikerül orra buknom, ilyenek. - Eltaláltál, igen, de egy pillanatig ne érezd szarul magad miatta, megérdemeltem - pillantottam fel komolyan a mondat végénél, hogy egy bűnbánó kis mosollyal tekintsek rá. Ismét a kezembe vettem a fertőtlenítőszeres flakont és mivel nagyjából végeztem a seb kitisztításával, újabb adagot locsoltam rá, aztán jött a gézlap és a ragtapasz, abból is vagy három, hogy biztosan oda tudjam ragasztani a kötést. - Igyekezni fogok. De ha nekem is lehet egy kérésem, akkor legközelebb lécci nézz az orrod elé - nevetős él csendült a hangomban, ahogyan elengedtem a kezét, a bokszolása pedig feljebb rántotta szám sarkát. - Ezzel meg is volnánk - dobáltam vissza a cuccokat a táskámba, bízva benne, hogy a mai nap már nem lesz rá többet szükségem. - Amúgy hogyhogy errefelé? Kirándulsz te is? - adtam egyúttal választ is a kérdésben arra, hogy mit is csinálok itt ilyenkor. Egyelőre csak azt hallgattam el előle, hogy igencsak eltévedtem.
Amikor kicsit jobban felcsattan, akkor csak meglepetten pislogok és csak sóhajtok egyet. Talán tényleg túl hamar reménykedtem abban, hogy most talán kicsit normálisabb lesz. Persze, senkit se szabad egy találkozás után leírni, ahogyan egy-egy szó után se, de na… Semmi kedvem megint Pukkancs urasághoz. Akkor inkább fetrengjen itt egyedül, de nincs kedvem megint hozzávágni valamit, mert annyira felhúz. - Te? – kérdeztem vissza habozás nélkül, majd megráztam a fejemet most már kicsit megenyhülve és mosolyogva. – Szerintem ezt még minimum százzal szorozd be és akkor megkapod azt, hogy mennyire is nyerted el akkor a Pukkancs uraság díját. – tettem hozzá végül minden szívbaj nélkül. Ő kérdezte, én csak őszinte voltam. Tudom-tudom, manapság már eléggé ritka dolog az őszinteség, de na. Engem így neveltek, meg amúgy is, ami a szívemen, az a számom korszakomat élem típus vagyok. Amikor válaszolt a kérdésemre, akkor csak bólintottam és hagytam neki, hogy megnézze a sebemet. – Víz, persze! – majd azzal a lendülettel a táskámat lerángattam a hátamról és amikor hirtelen a sebes kezemmel akartam kinyitni, akkor felszisszentem, míg végül az ép kezemmel kisebb harc árán, de kinyitottam és elő nem halásztam a vizes palackot. Melyik túrázó nem hord magánál tisztavizet? Mindegy is. Ha segített, akkor az ellen se ellenkeztem, de azért teljesen nem voltam béna se, csak fájt a kezem, vagyis a tenyerem, megesik. Nem szóltam bele, hogy mit is csináljon a sebemmel. Bíztam benne, hogy tudja mit csinál, ha már felajánlotta a segítségét. A visszakérdezésén pedig csak elnevettem magam. – Nem volt egyértelmű? – féloldalas mosolyt is kapott a szavaim mellé, hiszen mégis csak rajta landoltam és szerintem mind a ketten értettük, hogy mire is gondoltam már a legelőször is. Lehet, hogy nem a hagyományos értelemben vett le a lábamról, de sikerült neki valamilyen módon. Nem vártam el tőle, hogy megmagyarázza a múltkori dolgot, de tény, hogy azért kicsit igyekeztem óvatosabban is reagálni a dolgokra, mint néha szoktam. Nem akartam megint előrángatni a zsákból Mr. Morgót. – És még, hogy a pasiknak nincsenek „hisztis” napjaik… - csaptam le a szavaira, mint valami keselyű, de végül megrántottam a vállaimat. – Mindenkivel megesik, szóval fátylat rá. – nem akartam túl ragozni. A múlton úgyse lehet változtatni, meg én se voltam túl kedves a jelenlegi találkozás kezdetén. - Nem is gondoltam, hogy szarul kellene éreznem magam miatta. Inkább örülök, hogy még mindig jól tudok célozni... – és az angyalok megirigyeltél volna azt a tekintetet, amit mellé vágtam. Persze azért kicsit rosszul éreztem magam, de ezt szerintem ő is sejtette, de jobbnak láttam inkább ezt is elpoénkodni, még ha nem is volt a legjobb húzás a részemről, mint esetleg ismét sajnálatomat kifejezni a dologgal kapcsolatban. – Majd igyekszem észben tartani. – tettem úgy, mint aki éppen most vési nagyon jól az elméjébe, de azért garantálni semmit se tudok. Képes vagyok elbambulni. – Köszönöm! – feleltem könnyedén, amikor a kezemet be is kötözte, majd sietve nyomtam egy puszit az arcára, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Legalábbis számomra az volt, mert csak a hálámat akartam kifejezni eme tettel. Abban pedig reménykedtem, hogy nem most keltettem életre megint a múltkor megismert zöld kis szőrnyikét. - Igazából megszöktem otthonról, mert kedvem támadt egy morgós medvét szerezni és hazavinni. Tudod, a plüssök már túl unalmasak. – kezdtem megint komolytalanul a dolgot, majd kicsit a homlokát megböktem és úgy toltam hátrébb a fejét, ha hagyta, majd én is kicsit előrébb hajoltam, míg végül a fák között az egyik csúcsra nem mutattam. – Részben tényleg megszöktem, de másrészt meg oda indultam. Gyönyörű a kilátás onnan. – avattam be végül a dologba. – És te mit is csodáltál ennyire hanyatt fekve? – érdeklődtem kíváncsian, majd visszaraktam a palackot a táskámba, hogy utána a cipzárt össze húzzam. – Van kedved velem tartani? – fogalmam sincs, hogy honnan jött az ötlet, de miért ne? Ha már ennyire nagylelkű volt, hogy bekötötte a kezem és egész jó társaság, ha éppen nem akar megenni. Jonathan tuti meg fog ölni, ha este valamikor hazaesek... Remélem, az álom el fogja őt nyomni… Csak egyszer legyen mázlim, de tuti nem lesz…
- Te jó ég, ha a te pukkancsságodat megszorzom százzal… - hagytam nyitva a mondatot, teljesen elhűlt fejet vágva hozzá. Nyilván van benne némi túlzás, mert azért a százszoros szorzót kicsit erősnek érzem, mert elég idegesítő volt az előbb, bár, fogalmam sincs, én mennyire voltam az múltkor, biztosan nagyon durván, úgyhogy nem is ragozom túl ezt az egészet. - Mit csinálsz? - nyúltam oda a táskájához, hogy megfogva segítsek neki kinyitni és kiszedni belőle a vizet, egy kézzel nem olyan egyszerű, pláne, hogy először a sebes kezével állt neki. Végül előkerült a víz, én pedig nekiláttam a seb fertőtlenítésének és bekötözésének. Éppen elégszer csináltam már magamon ilyesmit, hogy tudjam, mit kell csinálni ilyen helyzetben és ne is szerencsétlenkedjek vele. - Te sétáltál belém, szóval a szó szoros értelmében nem én vettelek le a lábadról, hanem te borultál le elém. Vagyis rám, de ez már csak részletkérdés - a mosoly az én ajkaimon is ott játszott, sokkal kellemesebb volt így társalogni, hogy nem voltam méregzsák, nekem is ment a poénkodás és jobban is éreztem magam. - Én soha nem is állítottam ilyesmit - vontam meg a vállaimat, hiszen én elismerem, nekem igenis vannak hisztis napjaim, főleg az utóbbi időben. Az meg, hogy a lányoknak mennyi van.. Viszonyítás kérdése, de soha nem szerettem általánosítani. - Ahha, szóval a te taktikád meg ez? Ugye tudod, hogy az agresszió soha nem jó módszer? - piszkáltam most én a szavaimmal, ha már a poénosabb vonalon mozgunk, akkor eszem ágában sincsen letörni a hangulatot. Tudom, hogy tök furi lehet a legutóbbi verziómmal szemben a mostani, de mindenkivel előfordul szerintem az ilyesmi. - Ohh, ha puszi jár érte, lehet többször foglak felökleni vagy kigáncsolni - kuncogtam röviden, miközben visszadobáltam a cuccokat a táskámba. Érződött a szavaimból, hogy egy cseppet sem gondolom őket komolyan, a puszi viszont kedves gesztus, bár nekem azért jobban kell ismerni az illetőt, hogy csak úgy osztogassam neki a puszikat. Meg egy pasitól másmilyen értelmet nyer a gesztus, mint egy lánytól, úgyhogy maradok az egyszerű köszinél. - Hééj! - kiáltottam fel nevetősen, egyrészt a szavai miatt, másrészt meg a homloklökés miatt, de egyiket sem vettem komolyan, vagy esett szarul. - Nem hiszem, hogy örülnél egy otthoni morgós medvének, hidd el, hamar egymás agyára mennétek - engem aztán nem zavar, ha piszkál, mert ezer örömmel piszkálok vissza. Úgy tűnik, Hannah-val lehet poénkodni, mert nem veszi komolyan a dolgokat, ez pedig nagy pozitívum. - Szóval ismered a vidéket? - ha ennyire céltudatosan halad a csúcs felé, ráadásul térképet sem látok nála, szóval talán nem meglepő, hogy ilyen gondolataim támadtak. - A felhőket, ennyi. Szeretek a főben heverészni - vontam meg a vállam, nincs ezen mit túlmagyarázni. Titulálja nyálas dolognak, nem számít, nekem ez tetszik és kész. - Ó, köszönöm a lehetőséget, azt hiszem élnék vele - csaptam le egyből az ajánlatra, hiszen a jelek szerint ő tökéletesen kiigazodik az erdőben és így talán elárulnom sem kell, hogy tulajdonképpen tökéletesen eltévedtem. - Egyébként Jason vagyok - mutatkozom be, mert a legutóbbi alkalommal taplót játszottam és ha már volt olyan kedves, hogy felajánlotta, tartsak vele, akkor éppen itt az ideje. Én a magam részéről nekiláttam feltápászkodni, hogy aztán a kezem nyújtsam neki, hogyha igényli, akkor felhúzhassam. - Egyébként hogyhogy megszöktél otthonról? - érdeklődtem már útközben, mert az előbb megütötte a fülemet, de nem kérdeztem rá, most pedig tökéletesnek ítéltem az alkalmat rá. Remélhetőleg nem valami túlzottan személyes téma, mert kellemetlen lenne már az elején belegázolni egy ilyesmibe.
Csak olyan arckifejezést kapott a kérdésére, hogy „szerinted?”, de ezen kívül semmit se mondtam. Ő akart tisztavizet, így szerintem egyértelmű, hogy azt akartam kihalászni, de amilyen kelekótya tudok lenni még szép, hogy először a sebesült kezemmel akartam kihalászni. Amikor pedig segíteni kezdett, akkor csak kissé meglepetten pislogtam rá, de nem akadályoztam meg benne. Persze a korábbi beszólásom se volt komoly arról, hogy mennyire idegesítő volt, hiszen fogalmam sincs, hogy én mennyire lehettem az az előbb, így mindegy is. Azon amit mondott csak elnevetem magam és megrázom a fejemet is, hiszen miatta estem rá, így csak részben volt az én hibám amiért nem figyeltem az orrom elé. Másrészt meg amúgy se komolyan gondoltam azt a lábról levevés dolgot, viszont jó érzés volt, hogy már inkább poénkodtunk, mint esetleg azon „versenyeztünk” volna, hogy ki tudja jobban megenni a másikat. - Nem is mondtam, hogy állítottál… csak hangosan gondolkodtam… - vallottam be, mert nem akartam, hogy magára vegye, de a legtöbb pasi szereti ezt hangoztatni. Pedig szerintem mindenkinek vannak rosszabb napjai. Még nekem is. Főleg olyankor, amikor a bátyám vagy éppen Alexander is az agyamra megy a hülyeségeivel és nem tudja, hogy hol a határ. Meg néha elég csak bal lábbal ébredni és kész katasztrófa lehet az egész nap. - Ohh, most lebuktam, ezek után már oda a további meglepetés ereje is. – nem gondoltam komolyan, ahogyan ő se, még akkor se, ha egészen komolyan adtam elő ezt az egészet, de a végére azért egy kisebb mosoly megjelent az arcomon. Nem voltam sose agresszív, inkább kedves és barátságos, meg bajkeverő, aki túl sokszor hozta a frászt már rá a bátyára, vagy a nagyszüleire. Meg ez itt Alaszka és farmon nőttem fel, így még szép, hogy tudok célozni és még lőni is. Nagypapi néha tanított kicsit. Mindig is azt az elvet vallotta, hogy egy lánynak meg kell védenie magát. Bár inkább dobálok üvegeket, mint bénázzak egy puskával valami behatoló ellen, mert abban baromira nem vagyok még ügyesnek mondható. Inkább néha szerencsém van, máskor meg nem. - Még a végén megárt a jóból is a sok, így jobb ha óvatos leszel! – kuncogtam el magam, de örültem annak, hogy nem értette félre. Nem állt szándékomban semmi félreérthetőt se csinálni. Egyszerűen csak ilyen voltam, néha szerintem egy-egy gesztus sokkal többet mond, minden szónál, de ez a puszi tényleg csak egy baráti köszönöm volt és nem több. - Hidd el nem lenne gond, maximum a medve akarna elmenekülni, de egészen jó medve szelídítő vagyok, hiszen két morgós medve is elvisel már, akkor miért lenne gond még egy? – kacsintottam rá játékosan, hiszen csöppet se gondoltam komolyan, de azért Nate is sokszor vetekedett a morgós medvékkel, ahogyan néha az unokaöcsém is tudod igazi kis medvebocs lenni, ha éppen olyan napja volt, de én így is imádom őket. - Igen, itt nőttem fel és a második otthonom mindig is az erdő volt… - pillantottam rá kissé furán, hiszen nem értettem a kérdését. Ebben a városban, vagy Anchorageben éltem világéletemben, meg szemmel láthatóan nem is kezdő túrázó voltam, így szerintem egyértelmű volt az, hogy ismerem. Jó, nem úgy mind a kisujjamat, de azért egész jól. – Olyankor tud igazán szárnyalni a fantázia. – mosolyodtam el, mert nem gondoltam volna nyálas dolognak. Én is képes vagyok bámulni a felhőket, ahogyan szakadó hóban is képes vagyok kifeküdni és az eget bámulni, miközben az elmém pedig szabad „utat” kap. – Remek! – fülig ért kicsit talán a szám, de sose voltam igazán magányos farkas. Jobban szerettem az erődben is barangolni a barátaimmal, vagy az ismerőseimmel. - Örülök a találkozásnak, Hannah vagyok, de ezt már úgyis tudod. – rántottam meg a vállaimat, majd amikor a kezét nyújtotta számomra, akkor könnyedén fogadtam el, hogy segítsen felállni, utána pedig csak a táskát felkaptam és visszavettem a hátamra, hogy el is indulhassunk. - Tudod pár hónapja volt egy kisebb incidens, de semmi vészes… - kezdtem bele, majd kicsit megvakartam a fejemet, mert a nem volt vészes része nem éppen volt igaz. – Ahogyan most is, úgy akkor is olyan hajnali három körül a barátaimmal hagytunk otthon egy cetlit, hogy elmentünk az erdőbe és milyen irányba. Nem is lett volna gond, meg nem ez volt az első alkalom, de aztán a természet közbe szólt… Amikor már majdnem elértük a hegycsúcsot, akkor lavina jött és elsöpört majdnem minket is. Barlangban és annak rendszerében ragadtunk több órára, miközben senki se tudta, hogy túléltük-e vagy nem. Nem sokon múlt, de még idejében fedezékbe vonultunk… Nos, azóta a bátyám nem túlzottan örül annak, ha csak úgy lelépek, de mivel ha rákérdeznék úgyse engedne el, vagy hosszas beszélgetést követően, így inkább csak megint megszöktem… - rántottam meg a vállaimat, majd a természetet fürkésztem, mert lehet ezek után idiótának fog gondolni, vagy olyannak, aki nem törődik esetleg a bátya érzéseivel, mert nem így volt. Mindig is érdekelt az, hogy Nate-nek ne legyen baja, de az erdőtől még ő se tarthat távol. Részben az otthonom ez a hely. Itt voltam utoljára igazán együtt apával is. Most is pontosan ahhoz a szirthez akartam menni, amit még egykoron ő mutatott.
- Nem akarok még bunkóbbnak tűnni, de ha nálad ilyen a meglepetés, akkor inkább nem kérek belőle többet - szúrtam oda játékosan, mosolyom pedig elvette a szavak bántó élét. Viccelődés, apró szurkálódás volt ez is, bíztam benne, hogy nem veszi magára a dolgot. - Ebből a fajta jóból aligha - nevettem vele együtt a fejemet csóválva. Ki ne örülne annak, ha egy lány puszikkal halmozza el? Ha egy fiú akarna puszilgatni, az már megintcsak más tészta lenne, de mivel jelen helyzetben szó sincsen ilyesmiről, így bátran ki merem mondani a gondolataimat. - Oh, ez egészen elismerésre méltó dolog. Nem gondoltam volna, hogy ennyire profin bánsz a morgós medvékkel - éppen annyira voltak komolyak a szavaim, mint az övéi. Jó érzés volt, hogy a legutóbbi bunkóskodásom után ilyen könnyedén lehetett vele viccelődni, sokkal kellemesebb volt így a társasága - és gondolom az enyém is -, mint akkor, ott, a bicikli út mentén. - Az tök jó lehet - reagáltam a szavaira, mert tényleg baromi jó lehetett, hogy csak úgy gondolt egyet már kisebb gyerekként is és kiugrott az erdőbe. Nálunk ilyesmi nem nagyon volt, de olykor mi is jártunk kirándulni, csak nekünk többet kellett ugrani hozzá. - Igen. Vagy csak szimplán kikapcsolni a gondolatokat és élvezni a semmittevést - meg a gondtalanságot, de ezt már csak magamban fűztem hozzá, mert az elején is úgy rám támadott, hogy mindenkinek vannak problémái, ne hisztizzek már miatta. Örültem volna, ha nekem is olyan apró problémáim akadnának, minthogy mit vegyek fel holnap, kész van-e a házi, mikor írunk zh-t és hova menjek bulizni a hétvégén. De sajnos ezen a téren közel sem tartoztam a vele egykorú fiatalok táborába, de igaza volt, nem akartam picsogós kisfiúnak tűnni, a valódi gondjaimról úgysem beszélhetek, akkor meg kár a gőzért. - Én is örvendek, Hannah. És igen, tudom, csak én voltam olyan bunkó a legutóbb, hogy elmulasztottam a bemutatkozást -ez így igaz, továbbra sem akarok szépíteni a dolgon, tapló voltam akkor. - Jézusom! Azért túlélni egy lavinát nem semmi dolog! Mázli, hogy együtt voltatok, egyedül sokkal szarabb lett volna megbirkózni a helyzettel, nem? - a vészes szituációkban áldás tud lenni, ha van ott valaki, már csak azért is, mert jó esetben így nem tör ki pánik, lenyugtatják egymást. Vagy éppen mindenki emiatt kezd pánikolni és magával rántják a többieket is. Na mindegy, egy a lényeg, hogy épségben megúszta. - Azon meg nem csodálkozom, hogy a bátyád aggódik érted, szerintem teljesen jogos reakció ez a részéről, bármennyire is legyen kellemetlen. Gondolom aggódott akkor is érted elég rendesen - kicsit furcsa volt nekem, hogy ennyire könnyedén kezeli ezt az egészet, hiszen tulajdonképpen meg is halhatott volna a lavina alatt. Hála égnek nem történt ilyesmi, el is hessegetem gyorsan a gondolatot, felesleges ilyenen rágódni. - Indulunk? De aztán csak lassan és óvatosan, mert amilyen béna tudok lenni, tuti az első sziklánál kitörném a bokám, vagy legurulnék a lejtőn - kuncogtam röviden, mikor már feltápászkodtunk. Én készen álltam, az utat úgyis ő mutatja, én nem tudom, merre szeretne menni, úgyhogy rábíztam magamat.
Szomorúan biggyesztem le az ajkaimat a szavainak köszönhetően, mintha tényleg a szavai bántottak volna, de sokáig nem bírom megállni azt, hogy ne viszonozom a mosolyát, hiszen sose gondoltam komolyan. Tudtam jól, hogy viccnek szánta, ahogyan én is. - Akkor egyelőre gazdálkodj ennyivel, mert a végén még hozzászoknál. – húztam picit az agyát, meg amúgy is sokaknak a túlzott közvetlenség zavaró is tud lenni. Jobbnak láttam, ha picit visszább veszek, mert tényleg nem akartam, hogy félreértés legyen belőle. - Sose becsüld le senki rejtett képességét. – kuncogtam el a dolgot és még egy kacsintást is kapott mellé, hiszen nem ismert, így azt se sejthette, hogy mennyire képes vagyok pörögni, vagy mennyire tudok hülyeségeket beszélni csak azért, hogy megmosolyogtassak másokat. Szemmel láthatóan azért most is működött, mert sokkal kedvesebb volt, mint múltkor, illetve még kiderült az is, hogy van humora és tud mosolyogni is. Egész jó irányt vett az újabb találkozásunk. Szerettem új arcokat megismerni, hiszen úgy legalább másokat is bele lehet rángatni őrültségekbe és minél többen vagyunk, annál mókásabb az egész. - Igen, bizonyos pontig az lehet… - sütöttem le a pillantásomat pár másodperc erejéig, mert még mindig néha úgy gondoltam, hogy anyáék miattam haltak meg. Még akkor is, ha Nate nem így gondolja. Ha akkor nem szököm meg, akkor kórházba se kerülök és akkor nekik se kellett volna ott menniük… Sietve üldözöm el a démonaimat, hogy újra mosolyogva pillantsak rá. - Pontosan, legalább végre valaki megérti ezt a hóbortomat. – mosolyodtam el, majd felpillantottam ismét az égre. Néha kicsit talán olyan érzésem is van, mintha ahogyan a felhők tovább haladnának, úgy képesek lennének egy kisebb szeletkét elvinni abból, ami nyomaszt minket. Fogalmam sem volt arról, hogy őt mi emésztheti belülről, de nem is akartam kifaggatni. Lehet ez önzőség, de ennyire azért még nem voltunk jóban, meg nem is akartam előkotorni a múltkori énjét. Most legalább lehet vele értelmesen beszélni. - Néha mindenki bunkó, csak sokszor észre se veszik magukat az emberek. Fátylat rá, hiszen mind a ketten élünk még. – rántottam meg a vállaimat. Nem voltam haragtartó egyed, ahhoz túlzottan is rövid az élet. - Valószínűleg igen, de egyedül még nem kerültem olyan helyzetbe, így passzolom a kérdést. – tényleg fogalmam sem volt arról, hogy milyen lenne egyedül ilyenbe keveredni, de nem is akartam megtapasztalni. Elég volt ennyi is ebből az élményből, amikor többen keveredtünk szarba, hiszen még úgyis nehéz volt kitalálni, hogy mit csináljunk, meg így legalább ketten tudtuk tartani a többiekben az erőt és mi se adtuk fel miattuk, vagyis valami ilyesmi. Mai napig nem szívesen emlékszem arra vissza, hiszen sok minden megfordult a fejemben nekem is akkor. – Igen aggódott csonkacsaládban már csak így szokás. – bukik ki belőlem, hiszen ezt nem is sejthette, majd megrázom a fejemet, mintha csak azt akarnám mondani, hogy felejtse el, amit mondtam. – Mindenki aggódik azért, akiket szeret, de úgyse tudjuk a halált kicselezni. Az élet túl rövid és nem bezárva akarom eltölteni az időmet, hanem úgy, hogy éltem is, még ha veszélyeset is. – toldottam meg a dolgot, mintha csak ezzel is a korábbi dolgot akarnám kiköszörülni, hogy felejtse el, amit véletlen kikotyogtam. Nem akarom se a sajnálatát, se azt hogy faggasson, mert mint mondtam mindenkinek megvan a maga keresztje. - Szóval ennyire csetlő-botló vagy? Így már mindent értek, hogy miért mindig fekve találok rád, onnan már nem lehet esni többet. – mosolyodtam el játékosan, miközben elindultam a kívánt szírt felé. – Mióta laksz itt? Gondolom nem ismered túlzottan az erdőt, vagy tévednék? – pillantottam rá kérdőn, hiszen egyedül tényleg veszélyes tud lenni a ritkán előforduló csapdák miatt, vagy a talaj alatt rejtőző lyukak, járatok miatt, meg persze ott vannak a farkasok. Sok fajtájuk él ebben az erdőben, ami meglepő, de inkább annyira nem is kutatom, mert még élni szeretnék.
A hozzászólást Hannah B. Wilson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 30, 2017 6:19 pm-kor.
Egy pillanatra megijedek, amikor a szavaimat követően szomorúan biggyeszti le a száját, mert ha most megint sikerült megbántanom, akkor aztán megyek és elásom magam. Hála égnek hamar elmosolyodik, a megkönnyebbülés láthatóan végigfut rajtam, arcvonásaimon tükröződik, ahogyan végül én magam is elmosolyodom. Vele együtt kuncogtam én is, mennyivel kellemesebb volt így a társaságában, mint odalent a bicikliút mentén, amikor olyan pukkancs voltam! Nem gondoltam volna, amikor keresztül esett rajtam, hogy még élvezni is fogom a társaságát, de mindenkit érhetnek még meglepetések, nem igaz? A homlokom ráncolom a lesütött pillantást és a szavait követően. Sejtem én, hogy valami kellemetlen dolog áll a szavak mögött, de bármennyire is furdal a kíváncsiság, ráharapok a nyelvemre. Nem vagyok olyan jóban, hogy jogom legyen rákérdezni, a lelki világába pedig nem szeretnék beletrappolni, nem tudhatom, mennyire komoly dologról van szó, így inkább csak együttérző mosolyt kanyarítok a képemre, mielőtt tovább nyargalnánk a beszélgetésünkben. - Sokak szerint giccses, de sokszor szoktam a csillagokat, vagy a felhőket nézni - Karennel is sokszor csináltuk, amikor kitoltam a ház mögötti nagyobb kertbe. Annyira örült mindig, amikor napfény érte az arcát és nézhette a felhőket. Rá emlékeztet a dolog, ráadásul tényleg képes kikapcsolni és legalább egy kis időre elfelejtek minden nyomasztó gondot. - Hát remélem nem is fogsz - őszinte az ijedtség a tekintetemben és a hangomban egyaránt. Senkinek sem kívánnám azt, hogy egyedül omoljon rá egy hóförgeteg, sehogy se, ha már itt tartunk, de egyedül.. bele sem merek gondolni, úgy milyen lehet. Brr, a hideg is kiráz, úgyhogy inkább figyelek rá, mit mesél. Ismét szuper dologba sikerült beletenyerelnem, úgy érzem, a kibukott félmondatból legalábbis erre következtetek. Hajajj, ha tudná, hogy az én családom sem teljesen hétköznapi! - Ez a helyes hozzáállás! - bólintottam végül erre rá, tovább lendítve a beszélgetés fonalát a kellemetlenségekről. Mindenkinek megvan a maga keresztje, tudom jól, nekem is bőven van, mi a vállaim nyomja és mégsem beszélek róla senkinek. Nem tudom, segítene-e egyáltalán, de ebben Hannah-nak van igaza. Úgy kellene nekem is eltölteni az időmet, hogy éltem és nem bezárva a saját kis csigaházamba. Csak hát nem olyan egyszerű a dolog, ami azt illeti, főleg ha tudod, hogy már csak hónapjaid vannak hátra szimplán azért, mert az apád valami másik világnak a része és semmit sem tehetsz a dolog ellen. Szívás. Sajnálatot pedig nem nyilvánítok, mert tudom milyen az, amikor sorra jön mindenki és látod a szemükben a sajnálatot, pedig rohadtul nem vagy kíváncsi rá, mert az nem hozza vissza a szeretteidet, csak még szarabbul érzed magad miatta. - Születési rendellenesség, mert az ilyesmit aligha nevezném rejtett képességnek - utaltam vissza nevetős hanggal az ő előbbi válaszára. - Onnan már tényleg nem, de látod, milyen az én szerencsém, míg így is leselkedik rám a veszély, pláne, ha valaki keresztül esik rajtam - csíptem vissza játékosan a szavaimmal, miközben elindultunk felfelé. - Egy éve nagyjából - nem is nagyon tartom számon, ami azt illeti. Nem tűnik soknak, nekem mégis az, belegondolni, hogy anya például egy éve nem tud rólunk semmit.. Egészen biztosan beleőrült abba, hogy egyik napról a másikra tűntünk el. Rettentően hiányzik, jól esne néha csak úgy odabújni hozzá, hiába legyek már nagyfiú. - Nem, tényleg nem ismerem túl jól az erdőt, az az igazság, hogy az utóbbi időben eléggé begubóztam, mostanság kezdtem el csak kidugni az orrom a csigaházamból - mert tényleg nem akarom azzal tölteni az utolsó hónapjaimat, hogy a sarokban ücsörgök. - Te gondolom akkor itt születtél. Szeretsz itt élni? Nem zavar ez a fene nagy hideg? - gondolom nem annyira, pláne, ha az erdő a második otthona.
Pár pillanat erejéig meglepetten pislogok párat, hiszen ezt se hallottam még, hogy valaki azt mondaná az égbolt bámulására, hogy giccses. Azt már igen, hogy néha jó lenne, ha két lábon járnék és kevesebbet álmodoznék, viszont mindig is úgy gondoltam, hogy aki képtelen álmodozni, az nem is igazán él és teljesen sose lehet boldog. Bármennyire is rossz tulajdonság egyesek szerint. – Aki szerint ez giccses, az még szerintem magának se vallaná be, hogy fél álmodozni vagy csak elveszni az égbolt rejtélyeiben. – rántottam meg végül könnyedén a vállaimat, mert lehet nem fog ebben egyetérteni velem, viszont akkor se tudtam megérteni, hogy miért is mondaná valaki ezt erre a tevékenységre. – Szemmel láthatóan viszont nem vette el senki se a kedvedet, hiába hallottad azt a badarságot. – mosolyodtam el barátságosan. Manapság eléggé ritka az, amikor mások véleménye nem befolyásolja az emberek viselkedését. Valahogy egyre többen igyekeznek megfelelni másoknak, az elvárásoknak, miközben szép lassan elpárolog az, akik egykoron voltak, akik valójában lennének. Reméltem, ha felnövök, akkor se felejtek el hű maradni magamhoz és nem fogok beolvadni totálisan az átlagba. Amikor meglátom az ijedtséget a tekintetében és a hangjából is hallom kicsendülni, akkor csak sóhajtok egyet. – Én is remélem, de szerintem felesleges olyan dolgok miatt aggódni, amik lehet meg se fognak történni vagy éppen nem lehet befolyásolni. Ha minden olyan dolgokért aggódnánk, akkor elfelejtenénk élni, mosolyogni és boldogok lenni. – szavaim alig hallhatóan csendültek, mert nem akartam arra gondolni, hogy ismét lavina keríthet hatalmába és nem lesz velem ott senki se, vagy ami még rosszabb egyáltalán nem sikerül elkerülnöm. Megannyi veszély leselkedik az emberre a hegyekben vagy éppen az erdőben, de ennek ellenére se akarok bezárkózni egy biztonságos ház falai közé. Élni szeretnék, ez pedig ennyi idősen talán nem meglepő. A beszélgetés hangulata meg kezdett kicsit hullámvasútra emlékeztetni, néha vidámabb volt a téma, a hangulat, míg máskor inkább kicsit kényessé és szomorúvá vált. Szerencsére előbbiből azért kezdett több adódni, mintsem az utóbbiból. - Hééé, nem számítottam fekvőakadályra. – löktem meg játékosan kicsit őt, ahogyan elindultunk és könnyedén nevetettem vele együtt. Amennyire nem akartam eleinte társaságot, most annyira örültem annak, hogy akadt. Nem is volt annyira rossz társaság, mint amilyennek gondoltam a legutóbbi találkozásunk óta. – Másrészt meg miért ne lehetne rejtett képesség? Gondolj csak bele, hogy mennyire könnyedén levehetsz másokat a lábukról. – cukkoltam őt ismét kicsit, de persze nem gondoltam komolyan most se, ahogyan korábban se. Pár pillanat erejéig pedig hagytam, hogy a gyengéd szellő és a természet gyönyörűsége magával rántson és minden gondolatot távol űzzön. Amikor viszont ismét megszólalt, akkor kíváncsian pillantottam rá és csendesen hallgattam őt. - Akkor tényleg eléggé friss húsi vagy errefelé és még a várost se ismerheted túl jól. – sikerült megint nem lakatot tenni a számra és egyből kimondtam azt, ami eszembe jutott. Egy aprót az ajkamba haraptam, mintha így akarnám megakadályozni a további kotyogást a részemről és előbb végiggondolni azt, amit mondok. – Esetleg akadnak itt ismerőseid? Barátok? – kíváncsiskodtam tovább, mert lehet totálisan hülyeség volt ilyet kérdezni azok után, amit mondott, de attól még nem tartottam kizártnak. – Igen, itt születtem és éltem is mindig. – bólintottam is még egyet hozzá. – Egyáltalán nem. Sokak szerint, amiért téli gyerek vagyok, azért imádom annyira a telet, a hideget és a havat. Fogalmam sincs, hogy tényleg ebből adódik-e, de az tény, hogy már kiskoromtól kezdve alig lehetett beráncigálni a hidegről és a hóból. – arcomon újra mosoly bujkált, ahogyan a régi emlékek felderengtek előttem. Anyáék, a sok történtet, amit meséltek és azon csínytevések, amiket kicsit idősebb fejjel tettem már. – Gondolom, számodra eléggé szokatlan lehet, vagy hasonlóan hideg helyen éltél eddig? – kíváncsiskodtam kicsit ismét, de láthatta rajtam, hogy ha nem szeretne felelni rá, akkor nem muszáj. Nem akarok semmi olyanba beletrappolni, amibe nem illik.
- Igen, ebben mondjuk van valami. De biztosan te is ismersz olyanokat, akik simán rámondanák egy felhőket, vagy csillagokat bámuló srácra, hogy fúj már, milyen nyálas - néztem rá, mert nekem volt ilyen ismerősöm a suliban és mondtak is már rám hasonlóakat. - Nem - vigyorodtam el. - Tudod, nem voltam túl népszerű a gimiben, nagyon sokaktól kaptam nagyon sok mindent, szóval ha mindent magamra vettem volna, vagy hagytam volna, hogy elvegyék a kedvemet, akkor már rég felvágtam volna az ereimet - nevetős hangon adtam a bővebb magyarázatot, de nagyon is igaz volt a dolog. Jogos a kérdés, hogy akkor a pozitív fiúból mégis hogyan lett belőlem ez, akit ennyire lenyomtak a problémái? Ez mégis olyan kérdés, amiről nem is szívesen beszélek és nem is tehetem, ha már itt tartunk. Rajtam kívülálló okok, ugyebár és nem olyan könnyű azt feldolgozni, amikor a halottnak hitt apád tér vissza az életedbe és közli, hogy idővel fel kell áldozzon majd valami felsőbb hatalomnak. Jah, szívás. - Azta - elismerő és rácsodálkozó volt egyben ez az egyetlen szó, amivel reagáltam a szavaira. Nem vártam volna ilyen választ, pláne nem egy hozzám hasonló korú lánytól. Annyira.. érett gondolkodásra valott szerintem. - Ez így.. olyan egyszerűnek tűnik! - néztem rá, az elkeseredésemet pedig mélyen elrejtettem magamban. Régen nekem is ment, de ma már… Nagyon nehéz erre gondolni, pedig egek, mennyire igaza van! Ki tudja, mennyi időm van hátra, akkor mi a jobb, ha a szobámban kuksolok, a falat bámulva töprengve azon, milyen szar, hogy meg kell haljak, vagy kiélvezni az utolsó hónapjaimat, mosolyogni és boldognak lenni közben? Azt hiszem elég egyértelmű a válasz… - Persze, fogd rám, hogy nem tudtál a lábad elé nézni! - böktem vissza, aprót nevetve. Hasonló véleményen voltam magam is; amennyire nem akartam társaságot - pláne nem őt! -, most éppen annyira örültem neki, hogy mégiscsak belém botlott - szó szerint. - Hahaha, nagyon vicces! - csóváltam a fejem nevetve, mert ezt már tényleg nem tudtam hova ragozni. - Igen, ez így van. A lakásunk és az egyetem közti útvonalat viszont már nagyon pöpecül tudom - húztam ki magam, mintha olyan nagy dologról lenne szó, pedig csak vicc volt ez is. - Hé, nem volna kedved valamikor megmutatni kicsit a várost? - fordultam felé kíváncsian, ha már szóba hozta, akkor végülis miért ne alapon. - Igen, egy barátom akad errefelé, de sajnos vele csúnyán elszúrtam a dolgot a legutóbb és még nem igazán sikerült helyrehoznunk a dolgot - vakartam meg a fejemet, keserű félmosolyra húzva a számat. Sajnos ez bonyolultabb, mint amilyennek tűnik, éppen ezért ennél jobban nem is megyek bele. - Azért ez elég jó lehet! Mármint ha azt nézem, hogy sokkal jobban bírod a hideget, mint mondjuk én. Nem is szoktál vágyni amúgy néha valami melegebb helyre? Tengerpart, szikrázó napsütés? - kíváncsiskodom tovább. - Szokatlan, azt kell mondjam. az alabamai Birmingham-ből jöttem, ott egészen más volt az időjárás - válaszoltam, ezen nem volt semmi titkolnivaló, szívesen meséltem erről, ez éppenséggel olyan téma volt, ahol nem veszélyeztetett minket a beomlás veszélye. A továbbiakban is szívesen meséltem és éppen akkora kíváncsisággal kérdezgettem is őt.
// Millió bocsánat, hogy csak most! A régisége miatt ez a záróm volna, nagyon szépen köszönöm! <33 Éééés bármikor nagyon szívesen benne vagyok egy újabb körben! //
Kezdőlap
//
//
