Az eszem megáll, komolyan! Hihetetlen, hogy mindig talál magának valamilyen szórakozást... Hátranézek, amikor érzem, hogy a farkammal is szórakozik, és a lábnyomaimba lépked. Nem szólok, néha-néha erőteljesebben legyintem arcon a farkammal, csak hogy hergeljem kissé. Ha neki szabad, én is szórakozhatok, nem?
Ha egy medve előtt halottnak tetteti magát, azt hiszem, hogy az nem sokáig marad tettetés, de szerintem ezzel ő is tisztában van. Legalább is remélem.
Azért ahogy a roham megindul, be kell vallanom, hogy egészen másként érzem magam, mint az előző bölényvadászat kapcsán. A Bestia ugyan szabadon eresztve, gyilkolásra készen ugrik neki a medvének, mégis két felé figyel. Lélekben egy darabja ott nyargal Norina mellett, szinte terelve a kicsit, de nem szól bele semmibe, pusztán felügyeli a mozdulatait.
Ahogy a medve karmai felhasítják az oldalamat, eleresztem a dögöt, és repülök vagy két métert, de legalább talpra sikerült érkeznem. Nori közben már a nyakán csüng, a medve pedig rázza-dobálja magát, oda-oda kapkod a gyerek teste felé.
Újra nekifutok, és szemtelenül vésem bele a karmaimat a medve oldalába (persze nem azon, ahol Nori lóg), és egy gyors mozdulattal felszántom a vastag bunda alatt feszülő húst, mint egy szürreális gereblye.
De nem állok meg, visz tovább a lendület, és ahogy a karmaim elhagyják a húst, futok tovább, kissé el a medvétől.
Megfordulok, szembe vele, rekedt morgással hívva párbajra a feldühödött állatot. Remélem Nori kihasználta az én futóidőmet egy újabb támadásra.
Újra felé futok, ő pedig két lábra áll Norinával a hátán vagy nélküle. De most nem dobbant, most vár. Én pedig egy elég tetemes erőlöketet beleadva vállalom a kínokat, és rohanok neki a hasának, megpróbálom feldönteni, és ha sikerül, vészterhes puffanással érünk földet, és amíg belé kapaszkodom, igyekszem minél nagyobb húsdarabokat kimarni belőle, mialatt ő a hátam és a marom tépi.

Azt hiszem, hogyha akarnék, könnyedén ki tudnám rázni magam a medve szeretetteljes öleléséből, de talán direkt várok arra, hogy Nori aktivizálja magát. Nem tart sokáig, érzem az energialöketet, ami a kölykömet mozgatja, amikor észleli, hogy az újdonsült apuci benne van a slamasztikában. Ez kielégít, ezt értékelem, rögtön és azonnal, zsigerből ugrik értem, ha baj van. Ez a mentalitás a testőreim 99%-ából hiányzik.
Egyelőre nem látom, hogy Nori mit alkot, csak az tűnik fel, hogy a medve kevesebbet foglalkozik velem. Megrázom magam, és négy mancsra pattanva teszem azt, ami ösztönös. Amíg ebben a kitekert helyzetben, közvetlenül mellettem Norival hadakozik, én egész egyszerűen ráharapok a tokára, mint valami pályát tévesztett fehér cápa, és vad morgások kíséretében próbálom elroppantani a gégéjét, miközben persze úgy rugdos, mint az istennyila.
~ Segíts rá! ~
Aki látott már természetfilmet, annak ismerős lehet a kép, amikor nyolcvanhat farkas csüng egyetlen, szerencsétlen állaton, amíg az fel nem adja a küzdelmet. Nos, mi most csak ketten vagyunk, de úgy érzem, hogy nyerő pozícióban lehetünk, hacsak a medve nem alakít valami nagyot hirtelen. A sebeim még nem fájnak, majd kaja után... De akkor meg már kit érdekel?

Minden bizonnyal mindketten, jó harcosokhoz méltóan tele leszünk vérző, de legalább is szép, színes sebekkel, ha egyszer majd eljutunk odáig, hogy újra emberi alakot öltsünk. Az viszont még baromi messze van, a harcnak pedig egyáltalán nincs vége.
A medvében annyi energia van, hogy az már szinte félelmetes. Hiába lógunk a torkán mindketten immár, ő csak bömböl, vehemensen küzd az életéjért, hiszen csak egy van neki, és mi épp azon vagyunk, hogy ettől megfosszuk. Norinára csak azért nem figyelek oda, mert ha baja lenne, azt érezném, és különben is kitakarja a medve feje. Plusz, ha elszabadul a pokol, csak magamra számíthatok, és nem lenne túl előnyös, ha nem lennék ott agyban, ha hirtelen úgy hozza a szükség.
Vergődik. Idegesen, kétségbe esve rázza magát, és minket is, neki-nekicsapódik a földnek, garantálva ezzel némi repedt bordát, nekem legalább is.
De semmi sem tart örökké, sem az élet, sem a nagy szerelmek, sőt, még a medve tartalékai sem. Kifullad, kivérzik egyszerre és megadó puffanással terül el a földön.
Habzó pofával szorítom tovább, majd rántok egyet rajta hirtelen, ezzel garantálva a végső befejezést.

Azt hiszem, kedves vagyok, hogy a kóstolóm után magam mellé engedem a törpenőstényt is, hiszen a Bestiám is egészen más szemmel figyel most rá. Persze azt elvárjuk, hogy tudja a helyét, de mégis, a kölykünk, akinek táplálkoznia kell ahhoz, hogy életben maradhasson és szépen fejlődhessen, így megtörténhet akár az a csoda is, hogy Norina és én egy tálból cseresznyézzünk.
Nem eszem túl sokat. Belőlem kimerült már az az ifjonti hév, én megtehetem, hogy csak annyit zabálok, amennyi jól esik. Úgyhogy nem is olyan sokára már cseppet sem elegáns hanyatt fekvésben terülök el a földön, kilógó nyelvvel és bámulom az eget. Na meg a Holdat, természetesen. És ebbe a meghitt állapotba kezd beúszni a fájdalom nyomorúsága, a holnap reggeli anyázások vörös szőnyegén.
~ Bölény is, medve is egy este alatt... Tudunk élni.~ - hasra hemperedem - ~Azt tudtad egyébként, hogy a fehér foltod nem tűnt el? Kaptál egy monoklit helyette. ~
Jegyzem meg szórakozottan, cukkolva a kölyköt, és azt hiszem, hogy felkészülhetek valami hirtelen támadt fülcincálásra, vagy tudom is én mire, amivel megtorolja, hogy miért csak most szólok neki.

Valamiért igazán mulattat a gyerek viselkedése. Bár az eget bámulom, azért hallom a mozgását, ahogy elterül, ahogy pofozgatja a földet... Most először jut eszembe a gondolat, hogy talán jót fog tenni, hogy közvetlen közelről látom magam mellett ezt a kis vérmajomkát. Hiszen benne van a pakliban, hogy jó hatással lesz rám, ha állandóan látom a vidámságát. Rég nem merengtem ilyen dolgokon, nem is nagyon volt miért.
Az égen nincs semmi érdekes, az Északi Fény ma nem akar előbújni, így hasra hemperedve szólok a kölyökhöz. Ha emberi alakban lennék, biztos hangosan felnevetnék a reakcióján. Szegény. Mondanám, hogy majd befestjük, de nem sok értelme lenne minden egyes alakváltáskor ezzel szórakozni. Fogalmam sincs, hogy miként működik ez a foltos téma, de biztos, hogy valami köze lehet a fakó bőréhez és a szőkeségéhez, ugyanis a mi családunkban mindenki sötét hajú volt eleve és a farkasaink is teljesen feketék voltak. Csak a szemszínünk volt különböző alkalmanként.
Rámugrik, bosszúsan, erőszakosan, már-már hisztizve, de lehemperedik rólam. Harapdál, én pedig vissza. A pofáját megpróbálom az enyémmel összeszorítani kissé, ha sikerül, akkor elengedem. Aztán újra és újra ezzel szórakoztatom magam, miközben a mancsommal piszkálásszerűen igyekszem bökdösni a kicsit.
~ Ne engem hibáztass, biztos azért van, mert a bőröd és a hajad is világosabb. De hidd el, jól áll, és 320 év alatt nem találkoztam még senkivel, akinek ilyen volt. ~
Nem tudom, hogy ez mennyire segít abban, hogy feldolgozza ezt az infót, minden esetre a hangom vidáman csendül meg a fejében, és egészen addig partner vagyok a szórakozott kis játékában, amíg meg nem unja.
Aztán felpattanok, megrázom magam, kinyújtóztatom a tagjaimat és eldöntöm, hogy Norinának sokkal jobb lesz, ha holnap átalussza az egész napot. Úgyhogy...
~ Na gyere, kezdjünk el vérvonalazni egy kicsit. ~
Aztán villámgyors mozdulattal csípek bele a fogaimmal az oldalába, és elrugaszkodom tőle, felcsapva ezzel egy adag földet a mancsaim alól.
~ Amikor én gyerek voltam, ilyenkor azt mondták, hogy te vagy a fogó! ~
Küldöm még neki, ha nem lennék benne biztos, hogy vette az adást. Szeretném lefárasztani, az sem baj, ha elelszik, majd hazaviszem. De azt hiszem, hogy most bennem is akad némi feszkó, amit le kellene mozognom magamból, ehhez pedig ki lehetne alkalmasabb partner, mint az újdonsült kölyköm, aki ráadásul már a vérvonala nélkül is egy valóságos energiabomba?

SZABAD TERÜLET

Van fogalmad róla, mit tettél velem?
Duzzogó gyerekként mantráztam ezt a mondatot az elmúlt hetekben, vádaskodva beszélve meg saját magammal, hogy semmit, semmit nem tettem vele, ő tett tönkre engem újra. Elérte, hogy mindennemű javulásom és előrehaladásom a földig romboljam pusztán azzal, hogy önzőségbe temetkezve fosztottam meg a szeretteimet a társaságomtól. Pontosan úgy érzem magam, mint amikor Delhit elhagyva az első motelszobában húztam meg magam. Az ablakokat csak ők nyitották ki, a függönyöket csak ők húzták szét, ha éppen akarták, én csak feküdtem, egyik oldalamról a másikra fordulva. Előfordult, hogy hánytam, amíg a fejsérülésem teljesen helyre nem jött. Hogy takarítani? Ugyan. Mégis hogy, fél karral, hiányzó kulcscsonttal? Legalább volt némi kifogásom az életképtelenségre, holott a lelkem sokkalta többet sérült, mint amennyit a testem. És ez talán akkor válhatott világossá Yee és Abigail számára, amikor a gyógyító Álmokból fájdalmas szűköléssel ébredtem fel bőgve, mint egy tehén, és akármennyire próbáltam volna meggyőzni magam az ellenkezőjéről, csak arra jutottam, hogy pontosan ezért nem jó, ha bárkivel együtt lakok. Nincs szükségem a kérdésekre, sem a tekintetekre, amikor már a sokadik kérdésre sem vagyok hajlandó válaszra nyitni a számat. Halott, tompa és kopott feketeség örvénylett a szemeimben, ahogy teljességgel megsemmisülten a plafonomat bámultam.
Giselle-t láttam, és féltem. És fájt és égetett, ez rosszabb volt, mint Siquak és Sangilak, mert maradt számomra belőle egy halhatatlannak tűnő darab a lányunk tekintetében, és azzal, hogy életben tartom Ingét, a saját gyötrelmeimet nyújtom el. De hogy is gondolhatok arra, hogy megöljem a saját lányomat? Abigailre nézni kínszenvedés, ha tehetem, fél karral bújok inkább az ölébe, némán fúrva a fejem a hasához, és közben le tudnám köpni magam, árulás szaga terjeng a levegőben és ellopott mondatok, amikkel együtt kell élnem. Várnak rám épp elegen...
Napokkal később eljutok odáig, hogy legalább azt közöljem a két nővel, hogy "sajnálom", de ennél többet képtelen vagyok mondani. Bármibe is kezdenék bele, elfog a szédülés, rosszul vagyok, aludni vágyom és csak akkor felébredni, ha ez a Rémálom véget ért, megoldódott anélkül, hogy a kisujjamat is meg kellett volna mozdítanom. De nem jönnek a szavak, csak a képek és örülök, hogy kivételesen a fejemben tudom tartani őket. Nem mást kárhozni a múltam újraélésével.
Az ősöreg Első farkas szíve szerint lázadást indítana odabent, amiért megkötöm, lekötöm és nem engedem szabadjára. A Telihold fényétől is elfordítottam a hátam, a csontomban éreztem a vágyat, vérre szomjaztam. Áldozni kívántam a Szellemeknek, mint minden Testvérem és az utódaink, de megtagadtam, a legtöbb, amit tehettem, csupán a szemem villogása volt, az önmarcangolás. Képzetek Sangilakról, a gyerekeimről, húst éreztem ott, ahol még nem is nőtt ki újra, épebb kezemmel a párnát kapartam és örültem, hogy Yee végre házon kívül van.
Talán az ebből fakadó agresszió tett aktívvá annyira, hogy felkeljek, kimenjek a kertbe és megszállottan püföljem balommal az egyik fa törzsét. Napról napra egyre többet és tovább és erősebben, porladt a kéreg, és már nem is tudom, kinek az arcát képzeltem oda.
Az így szerzett sebeket magával vitte a hajnal, hogy alkonyatra újabbakat szerezzek. Ez így nem mehet tovább... Sugallat volt talán, a farkasom üzenete, Atyám elégedetlen arckifejezése szánalmat ébresztett önnön létem iránt. Egyre többet és hosszabban tudtam beszélni, de a történtekről egy szót sem. Továbbra sem ment, karmazsin szempárhoz tartozó karmok szorultak a torkomra, ahányszor megkíséreltem volna vallomást tenni. A lelkem egy része pedig örült neki. Elégedett volt, hogy nem kell szembesülnie azzal, hová korcsosult.

~~~

Ölni akarok.
Ragadozó vagyok, egy az Elsők közül, a Bestiám szólít. Egy Telihold vadászat nélkül még nem a világ, de kik vagyunk mi, hogy visszafogjuk magunkat? Telefont ragadtam, hogy legalább ennyi jót tegyek: hogy beteljesítsem egy korábbi ígéretemet, és vadászni vigyem a feleségemet. A gondolataim szilárdak és élesek, lássa hát: ez vagyok, ez lettem és ez lehettem volna Indiában, ha nem mondok le az ametisztszemű farkasról. Egy vad, egy űzött vad, saját maga ketrecében és az egyetlen terep, ahol mindig és minden körülmények közt képest helytállni, az a prédáért vívott küzdelem. Abban még sosem csalatkoztam. Persze tisztában vagyok azzal, hogy nem éppen a legromantikusabb program, hogy túlságosan durva lehet majd, de én mindig tisztességgel csinálom. Én tisztelem az áldozatomat. Atyám Tupilek erre tanított. Emberéletem éveiben is erre tanítottak minden vadászt. És amilyen vágy hajt a vadászat felé, nagyon sokat le kell tennem az asztalra, ha ki akarom egyenlíteni a természet félrebillent egyensúlyát. Két marékkal ragadom meg az alkalmat, nagy árat kell fizessek hát a teli gyomorért és a megnyugvó véremért.
- Ha szeretnéd, várhatunk sötétedésig. A nappali fények mindig riasztóbbá teszik a valóságot.
Ez volt az első összefüggő megszólalásom az üdvözlés és az erdőbe indulás óta annak érdekében, hogy Abigail lelkét megóvjam a látványtól. Nem csak a vér és a szagok, hanem a hangok, a halál a levegőben... Nem kellenek különleges érzékek ahhoz, hogy ez nagy hatással legyen valakire, ámbár arról nincs tudomásom, látott-e valaha ilyesmit.

Az elmúlt időszak az egymást követő, egyre növekvő kétségbeesések időszaka volt. Az első akkor, amikor a bál után hiába próbáltam elérni Killiant, fel se vette a telefont. Ezzel idáig még nem is lett volna akkora gond, volt már ilyen máskor is, ám olyankor vagy ő hívott vissza, vagy felvette egy későbbi próbálkozásnál – most azonban hiába vártam, hiába próbálkoztam, csak nem tudtam elérni, én pedig hiába próbáltam nyugtatgatni magam, hogy biztos, csak megint elhagyta, önkéntelenül is beférkőzött a gondolat a fejembe, hogy mi van, ha nem? Mi van, ha valami baja esett?
A második sokk akkor ért, amikor el is látogattam hozzájuk, és kiderült, hogy nem volt alaptalan a félelmem, épp, hogy felgyógyult a Vörös Hold idején szerzett sérüléseiből, ismét ágyba kényszerült, ismét súlyos sérülésekkel… Igaz, annyira talán nem voltak súlyosak, mint a múltkoriak, de azért emiatt sem lehet ok panaszra…
A harmadik kétségbeesés akkor kezdett úrrá lenni rajtam, amikor kiderült, hogy talán mégis van olyan súlyos a sérülés, mint a múltkori… Hisz hiába javult fizikailag az állapota, ha lelkileg sokkal nagyobb volt a baj… Azt hiszem, Yee-vel megtettünk minden tőlünk telhetőt, de így sem jutottunk sokkal előrébb. Miután Killian még a bál előtt említette, hogy Hollyval szeretne menni, Yee pedig mondta, hogy Sangilakkal kettesben távoztak az eseményről, nem volt nehéz kitotózni, hogy nagy vonalakban mi történhetett – kár, hogy mi nem nagy vonalakban voltunk kíváncsi rá, hanem valamivel részletesebben, de úgy tűnik, azt várhattuk, hiába.
Már épp kezdtem volna feladni a reményt, hogy örökre néma maradt, amikor egyik nap egy szó erejéig ismét hallhattuk a hangját, de aztán úgy tűnt, itt megint megállt az idő körülötte. Nem tudva arról, milyen „találkája” volt az előző feleségével, a jó szándéktól vezérelve szinte minden nap tettem egy látogatást náluk, ha mást nem, csupán néhány percre. Hogy megnézzem, jobban van-e, tudok-e valamit segíteni akár neki, akár Yee-nek, ebben a furcsa, szokatlan helyzetben. Nem mondom, igencsak különös és ismeretlen „élmény” volt, hogy pont a férjemtől kell ilyen életről lemondó és távolságtartó magatartást tapasztalnom…
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább kezdett aggasztani, hogy szinte semmi javulást nem tapasztalni Killian állapota kapcsán, hiába próbálkozunk bármivel is. Mi történhetett azon az estén, ami így maga alá gyűrte?  Miért nem hajlandó megosztani velünk? Vagy egyáltalán miért nem engedi, hogy legalább segítsünk? Ahelyett, hogy ennyire látványosan emészti magát, valószínűleg más, vagy mások miatt, inkább foglalkozna azokkal, akik mellette állnak, és akkor már rég nem itt tartanánk.
Egyszer, amikor épp az ágya szélén ücsörögve olvastam neki, miközben fél kézzel szórakozottan a fejét simogatta, már az is felmerült bennem, hogy belepillantok az emlékeibe, de aztán mégis elvetettem az ötletet. Milyen aljas dolog lett volna? Ő sem erőltette, amikor a Hollyval való találkozásom után észrevette, hogy valami történt velem, az a legkevesebb, hogy én is megvárom, hogy magától mondja el, ha bántja valami. Ha érdemesnek tart rá, hogy valaha elmondja…

Visszatekintve az elmúlt napokra, nem kis megdöbbenéssel töltött el, amikor a telefonom kijelzőjére pillantva az ő neve fogadott, hirtelen nem is tudtam, hogy félnem, vagy örülnöm kéne a változásnak, ami kiváltotta, így aztán kíváncsi érdeklődéssel vettem fel a készüléket.
Azt hiszem, inkább örülni. Azt hiszem, kimondottan nagy előrelépés, hogy legalább már hajlandó kimozdulni a lakásból, így aztán amint végeztem a munkámmal, siettem haza, hogy utána minél előbb odaérhessek hozzájuk, és nekivághassunk a rengetegnek.
-Ne nehezítsd meg a dolgomat, vagy megpróbálok lépést tartani veled, vagy a sötétben látok, a kettő együtt sajnos nem megy. Úgy is nemsokára sötétedni kezd, inkább használjuk ki az időt, amíg még világos van. –feleltem, bár nem tudom, időben milyen terjedelmű egy-egy ilyen vadászat. Mindenesetre, ha már beleegyezett, hogy elkísérhetem, nem szeretnék lemaradni róla, csak azért, mert nincsenek olyan képességeim, mint egy farkasnak… Hogy mutassam, készen állok, el is mormoltam magamban a varázslatot, mire néhány pillanattal később meg is jelentek a halvány fehéren derengő kis agancsok a fejem felett.
-Világosban vagy sötétben, attól még a lényegen nem változtat. -vonok vállat, s bár tény, hogy a fény-árnyék hatásokkal tényleg sokat lehet fokozni a drámaiságon, de itt most nem ez a cél. Ugye? Igazából magam sem tudom, melyik lenne jobb, a szememmel végignézni az egészet, vagy a sötétben vaksiskodva, csak hangok alapján találgatni, hogy mi történhet… Azt hiszem, inkább a világosra voksolok, ember vagyok, mégiscsak a látás számomra a fő információforrás.
-Technikailag hogy gondoltad kivitelezni a dolgot? Nem szeretném elriasztani az összes vadat a közelből az ügyetlenkedésemmel… -a hátadon ülve meg mégsem mehetünk, mert hogy nézne már ki, így nem láttam jobb ötletet, mint azt, hogy követem. Ha meg szeretne engem is bevonni a vadászatba… hát, mást nem szedünk málnát, az se rossz így nyár esti vacsorának.

Nem akarom megnehezíteni a dolgát - legalább most az egyszer nem. Azt hiszem, hogy már mindenben a támadást vélem felfedezni, és amennyire idegesít ez az újfajta rossz szokás, annyira szeretnék megszabadulni tőle. Így ahelyett, hogy mentegetőzésbe vagy magyarázkodásba kezdenék, inkább csak bólintok, ámbár a közben rá vetett pillantásomban felfedezhet némi aggodalmas fényt - bár már biztosan hozzászokott.
A levegő finom izzásba kezd, most egyébként sincs hideg, de mégis, ez a fajta melegség egészen más eredetű, finoman borzolja végig a szőrszálaimat a tarkómon - Atyám hatalma.
Ide s tova 800 év alatt láttam már néhány dolgot, azonban a feleségem feje felett derengő szarvasagancsok látványa legbelül még engem is elképeszt. Valahogy mindig is valamiféle földöntúli entitásnak képzeltem őt, hacsak rá gondoltam, főleg azóta, hogy a kilétem kiderülte után miket ki nem áll mellettem - de most mégis testet öltött a fantáziaképeim egy apró szegmense. Gyönyörűnek látom. És a szavai látszólagos közömbössége ellenére mégis nagyokat pislogok, nem tudom miért, de felnő a szememben, még jobban, mint eddig. Nemes és tiszta. Pompás totemet választott magának, de a szarvas ereje még mindig édeskevés ahhoz, hogy ne tiporhassam el, ha éppen úgy "döntök". Ettől a gondolattól muszáj lesütnöm a tekintetem, s a bennem élő fenevad mégis őszinte tisztelettel adózik Abigail felé.
Halovány mosolyt fakaszt a kérdése utáni megjegyzés.
- Nem fogsz elriasztani senkit. - személyesítem meg a Vadakat - A közelben van egy legelő, kellően távol húzódik a fák pereme. Kétlem, hogy a te illatod bármit is felkavarna a csordában. - a farkast sem félik a bivalyok, éppen ezért olyan szép velük a küzdelem - Majd feléd terelem azt, akit kiválasztok. - jelentem ki, és bár nem szándékozom azt éreztetni, hogy nincs beleszólása, mégis úgy tűnhet kissé - Ha minden a terv szerint alakul, a lábaid elé hozom a vacsorát.
Az első, halovány mosoly, a maga brutalitásában cseppet sem vicces, talán akkor főként nem, ha éppen nem farkas az illető, akinek a lábairól szó esik.
Az elriasztás miatt azért sem aggódom különösebben, mert bár Tipvigut a leggyorsabb ezen a földön, nincs vad, ami felvehetné a versenyt akár csak az én eszelős futásommal. Főleg ma, főleg az elnyomást követően...
Miközben haladunk fülelek, mélyen szívom be az erdő illatát, akár egy kopó, amikor egyszeriben megtorpanásra késztetnek az impulzusok. Közel járunk. A szemeim lila örvénybe fordulnak, torkomat halk, rezignált morranáshullám hagyja el. Az energiáim egyre szélsőségesebb pulzálásba kezdenek, s mint gyakorlott mágiahasználó gyanítom, Abigail is megérzi a bekövetkező változásokat.
- Megjöttünk.
És bár a fák még jótékonyan kitakarják a szemünk elől a csordát én érzem, a farkasom érzi és már alig várja, hogy kirobbanhasson, és az elemi ösztönöknek élve teret kaphasson végre. Ledobom a felsőruházatom, a mellkasom megemelkedik egy mély lélegzettől, a hátamon húzódik a tetoválás. Izgalommal tölt el a helyzet, nem kényelmetlen, sőt. A kölykeim első vadászataira emlékeztet, hiszen olyankor is én mutattam példát, így nem vagyok igazándiból lámpalázas.
Tudom, hogy ez egy kicsit rosszabb lesz. A megvonás mindig is megnehezítette a dolgokat akkor is, ha van elég tapasztalatom ahhoz, hogy ne érezzek egy szemernyi fájdalmat sem. Most fogok. Tudom.
- Bármi történjék is - folytatom a beszédet a további vetkőzés közben - ne félj. Nem eshet bajod, amíg én itt vagyok.
Nem is tudom, hogy miért érzem jelentőségteljesebbnek ezt a mondatot, mint korábban, de azt hiszem, az ezen való elmélkedés még várat magára. Hiszen érzem, hogy szólítanak...
Pillanatok alatt történik meg az átváltozás, én mégis kimondottan hosszúnak érzem. Ahogy a gerincem íve ugrik és megnyúlik. Ahogy egytől-egyig minden csontom és ízületem roppanását kihallom és mordulok fel közben... Ahogy a két lábamról a manccsá vált kezeim puffannak súlyosan a földön... Megrázom a bundám, leírok egy kört a saját tengelyem körül, és apró öröm költözik a szívembe azért, hogy így lehetek itt.
Medve nagyságú, krémszínű bestia, nem az, amit korábban a motelben mutattam magamból. A sötétkékes-lilás szempár körül futó fekete kontúr csak még misztikusabbá varázsolja a pimasz ragadozó vonásait. Vonyítanék, de még nem tehetem...
Helyette csak Abigailhez lépek közelebb, ösztönösen hajtok fejet egy biccentéssel a hatalma előtt, aztán odaadó kedvességgel fúrom a fejem az oldalához, miközben körülötte is leírok egy kört, orromat a ruhájába fúrva, belélegezve minden apró illatot. A félelmét? A közönyét? A zavarát? Mindent, ami a pórusain át felém sugárzik.
~ Ha suttogsz, még beszélhetsz. Ha szeretnél... ~
Kicsit szomorú vagyok, amiért Atyám nem adta át a gondolatban való elmélkedés tudományát az Őrzőknek, de biztosan jó oka volt rá - bármennyire lenne hasznos most. Ha készen áll, úgy kilépek teste melegéből, és egy apró farokcsóválással indulok meg a következő állomásunk felé.
~ Pontosan mit szeretnél látni? Vagy mit vársz ettől az egésztől? ~
Érdeklődöm, hiszen nem sietek - megtenném, de nem azért hoztam el magammal, hogy úgy tegyek, mintha itt se volna. Nem vagyok már kölyök, vannak ösztönök, amiket vissza tudok fogni.

-Akkor rendben. -bólintok a szavaira, eddig még azt sem tudtam, hogy egyáltalán mi lesz a mai „vacsi”. Tudtommal a kisebb vadak elég félősek ahhoz, hogy elkerüljék az embert, ha tudják. Ezek szerint nem kisvad lesz az esti menü.
A terv további ismertetésére nagyokat bólintok, ám ahogy szó esik a lábam elé hozott vacsoráról, önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, ahogy magam elé képzelem a jelenetet – ahogy a férjem farkasként egy bölény lábát megragadva próbálkozik erőlködve odahúzni a leterített vadat… Vagy éppen vidáman csörtet a réten, maga után húzva azt a nagy darab állatot, nem tudom pontosan, milyen súlyban mozog egy ilyen állat, vagy ahhoz képest ő milyen erős… De valahol mindkettő komikus, nem?
-Rendben. Te vagy a vadász, nem fogok beleszólni, hogy mit hogy csinálj. -jegyzem meg, az meg a másik, hogy csöppet sem vagyok járatos a témában, így ha akarnék, se nagyon tudnék beleszólni… Igaz, egy pillanatra felmerül bennem, hogy mi van akkor, ha felém terel egyet, de nem tudja időben leteríteni? Lehet, inkább fel kéne mászni valamelyik fára, és onnan, biztonságból, páholyból követni az eseményeket? Áh, egyelőre inkább jegelem az ötletet.
Mialatt az erdőt járjuk, kíváncsian figyelem Killian mozdulatait, milyen természetesen otthonosan mozog a fák között, préda után kutatva, nincs is szívem beszéddel megzavarni… Arról nem is beszélve, hogy miután az elmúlt időszakban milyen szűkmarkúan bánt a szavakkal, valahogy nekem is kevésbé volt kedvem hosszasan beszélni hozzá… hisz minek, ha úgy se reagál rá?
Arra, hogy megérkeztünk, csak bólintok, amikor pedig egyik ruhadarab a másik után kerül le róla, csak szótlanul nyújtom érte a kezem – a hátizsákomban bőven elférnek, és legalább nem utólag kell majd keresgélni őket, sötétben vagy félhomályban, hogy hol hagyta őket…
Mielőtt még átváltozna, egy hálás mosollyal reagálok a szavaira, bár eddig is tudtam, hogy nincs félni valóm, amíg a közelében vagyok, mégis jó időről időre újra hallani a megerősítést.
Még az átváltozást is szótlanul figyelem, ám kellemes meglepetésként ér, hogy ezúttal egy újabb alakját ismerhetem meg, nem pedig a múltkoriban látottat. Valahol még mindig olyan hihetetlen, hogy néhány pillanat alatt, egy hétköznapi ember milyen alakváltást képes végrehajtani…
Néma csodálattal követem a tekintetemmel, amíg oda nem lép hozzám, akkor azonban veszem a bátorságot, hogy mialatt leír egy kört körülöttem, megsimogassam a fejét, majd az ujjaimmal a bundáját szántva végigsimítsak a hátán, mire a kör bezárul. Hasonló lelkes izgatottság lesz úrrá rajtam, mint amikor először láttam tanoncként vérfarkast átváltozni, azonban ez kicsit más… míg az az illető teljesen ismeretlen volt számomra, addig most a férjem az, aki alakot vált… Arról már nem is beszélve, hogy így, a farkasnak teret engedve egyből szociálisabbá vált, legalábbis az elmúlt pár naphoz, héthez képest. Ha továbbra is változatlan marad a helyzet, azt hiszem, támogatni fogom, hogy több időt töltsön ilyen alakjában.
-Rendben. -halkítom le a hangom, ahogy kérte, majd őt követve magam is elindulok mellette. Lehet, hogy a varázslat nélkül is meglennék, de így azét mégiscsak kényelmesebb lépést tartani vele.
-Nem várok semmi különöset, csupán kíváncsi vagyok. -felelem. Nem kell semmilyen látványos bizonyítást produkálnia, vagy hasonló, különösebb kívánságaim sincsenek a vadászat menetét illetően -Neked korábban már volt alkalmad kipróbálni, milyen az őrzők élete… -utalok vissza az együtt töltött éveinkre Új-Delhiben, amikor még abban a hitben éltem, hogy ő is őrző, akárcsak én -Tudod, hogy mivel jár, hogy mennyiben más, mint az emberek, vagy vérfarkasok élete, hogyan működik a „rendszer”… Ellenben én sosem éltem vérfarkassal, vagy közöttük. Jó, sokszor felmerült a közös munka, az azonban mégsem ugyanaz, mert tudod, hogy van ez… az őrzők sem szívesen teregetik ki a titkaikat, képességeiket a farkasok előtt, és fordítva, ők sem nagyon törik maguk, hogy beavassanak minket a részletekbe. A múltkoriból okulva azt hiszem, nem árt egy kissé jobban beletanulnom, hogy működnek nálatok a dolgok, mert le merem fogadni, hogy akad bőven még olyan dolog, ami számotokra olyan természetes, akár a lélegzetvétel, nekem azonban szokatlan… Ha pedig együtt élünk, azt hiszem, nem árt nekem is tisztában lenni ezekkel. -magyaráztam kissé bővebben kifejtve azt a korábban említett „semmi különöset” - Indiában lemondtál a farkasodról… Nem akarom, hogy most meg azért szoruljon háttérbe, mert esetleg attól tartasz, hogy megrémítenél vele… -suttogok tovább, amíg el nem érünk a tisztás szélére, s magam is megpillantom a csordát, amit Killian már percekkel korábban kiszúrt.
Úgy tűnik, hogy akkor én eddig jöttem, innen fogom figyelemmel kísérni az eseményeket, így miután egy ideig szemléltem az állatokat, a férjem felé fordultam, kissé leereszkedve mellé, hogy a fejünk egy vonalba kerüljön.
-Sikeres vadászatot! -fúrtam a kezeimet a bundájába két oldalon, a nyak tájékán, hogy aztán egy gyors „simogatás” után útjára engedjem.

Vehetném akár úgy is, hogy számára ennyire mindegy volna, hogy mit teszünk, hiszen csupán bólogat, beleegyezik... De az, hogy a kedves humorosnak szánt megjegyzésem mosolyt csal az arcára, sikerrel hessegeti el az újabb viharfelhőket a fejem felől. Kicsit értetlenül állok azonban a vetkőzésemkor felém nyújtott kézre, be kell valljam, kissé ki is zökkenek. Nem szoktam hozzá, hogy "elpakoljam" a dolgaim, sőt, igazság szerint az esetek nagy százalékában levetkőzni sem szoktam. Megoldom másként, hála a képességeimnek. Ahogy végül sikerül megértenem a céljait, úgy apró torokköszörüléssel nyújtok felé mindent, amitől szép sorban megszabadulok. Félreértés ne essék, nem húzom a szám, de ebből is látszik kissé, hogy valami "oda nem illő" zavarta meg a természet rendjét. De ezen könnyedén túl tudok lendülni.
Az átváltozásommal még jobban kitárul előttem a világ, még nem érzett ízek a nyelvem hegyén, sosem gyulladt fények a retinámba ivódnak, rég holt szagok kavalkádja tömíti az orrcimpáimat. Élek. És állatias ragaszkodással közelítem meg Abigailt, amit szemmel láthatóan cseppet sem vesz rossz néven, hát nincs miért óvatoskodnom vagy éppen visszafognom magam - függetlenül attól, hogy most nem egy szép és karcsú szügyű farkas képében jelentem meg előtte. És bár a farkasokban nincs meg a párhűség, nekem mégis ez jutott. Nem csak a lényem emberi fele vonzódik hozzá makacs ragaszkodással. A családja tagjának tekinti, akikhez viszont a végletekig hűséges, s ha már nincs valós alapokon nyugvó falka, amihez tartozhat, így magának, önként jelöl ki olyanokat, akik felé ragaszkodhat. És ehhez még csak farkasnak sem kell lenni.
Nesztelen léptekkel haladok a fák közt, szorosan Abigail mellett haladva - a gyanúsabb zajok alkalmával némileg előrébb iramodom, hogy felmérjem a terepet, ám ahogy megnyugodtam, úgy hamar vissza is csapódom hozzá.
~ Kedvesem, én már akkor is ott voltam, amikor Atyám életre hívott benneteket. ~
Mosolyognék, ha tudnék, de így csak lihegésembe prüszkölök bele egy aprót, aztán csendbe burkolózva tovább hallgatom. Le merném fogadni, hogy a meztelenségre céloz - mi másra célozna? Ámbár elképzelésem sincs, hogy jelen vadászatból mi szolgálna okulásul számára. Ahhoz kellene legalább még egy farkas, hogy a viselkedési szokásainkat tanulmányozhassa. És hogy ne tartanék attól, hogy megriasztja például az, hogy miként fegyelmezek? Hogy teljességgel természetes, sőt elvárt igény az agresszió egy bizonyos formája azokban az esetekben, amikor az ifjabb nem képes megfelelően viselkedni? Mondhatjuk, hogy amit Sangilak tett velem, az is pusztán a rendszabályozás egy radikális formája volt. És ha érzek is irányába gyűlöletet, nem azért teszem, mert a fizikai bántalmazása érint rosszul. Mindegy. Lássuk, miként fogadja az "egyszerű állat" életének kioltását, mielőtt mélyebb vizek felé eveznénk.
~ Tudom, hogy meg foglak. Egyszer biztosan. ~
Torpanok meg, és felfelé emelem a fejem, hogy a szemeibe fúrhassam sajátjaimat, a hangom pedig gondolatban is azt a fajta beletörődött nyugalmat igyekszik átadni, ami biztosítja őt arról, hogy én tudok... Feltételezhetően tudok olyan dolgokat, amiket ő (még) nem, és ez tesz automatikusan vesztes pozícióba. Így még talán derűsnek is mondhatná az érzést, amit a hang közvetít, holott ez csupán a sírva vigadás tipikus esete, nem több.
Amikor lehajol hozzám, apró morranással túrom a fejem az arcához, elfog a kísértés, hogy megnyalintsam, de mégis... Tudjunk már viselkedni.
~ Köszönöm, Abigail. ~

Azért egyszer még visszanézek a fasor pereméről, hogy pontosan hogyan és hova helyezkedett. De már ezt is kapkodva, türelmetlenül hajtom végre, hiszen a célpont pontosan előttem van. Azt még nem tudom, hogy melyikük szolgálja ma este a vacsorámat, de ő talán már igen. Az ösztönei talán már a vérébe oltják a halál előszelét. Gyengék és betegek, öregek és fiatalok szorulnak góccá a fejlett, védelmező példányok gyűrűjében, anyujuk lábához szorítkozva.
Megrázom a fejem és újra prüszkölök, majd lesunyt fejjel laza kocogásba kezdek a csorda irányába.
Bal oldalirányba térek ki, még biztos távolban tőlük, hogy felmérhessem őket. Érkezésem mozgásra ösztökéli őket, nincs már helye a békés legelészésnek. Hirtelen élesen fordulok jobbra feléjük. Megindulnak, így hát magam is gyorsítok a lépteimen. Érzem a fű hajlását a talpam alatt, a porhanyós földet a karmaim alá szorulni... Egész közel sikerül érnem hozzájuk.
Három megtermett bika lemarad a tovább távolodó csordától. Hatalmas patáik a talajt döngölik keménnyé, én pedig most először villantok ki az agyaraimat. Álljatok félre, üzenné a dörrenő vakkantás, ám bátrabbak annál, hogy ennyitől meghátráljanak. Elrugaszkodom a talajtól, és Abigail irányába kanyarodva futnék el mellettük, a hozzám legközelebb eső fejével mozdul, öklelne, ám sokkal gyorsabb vagyok annál, minthogy sikerrel járjon, ám távolról ez igen éles helyzetnek mutatkozhat. S míg én az idő közben távolodó csorda felé rohanok, a három bika is próbál a nyomomban maradni.
Sugallat üti a mellkasomat, jobbra nézek, megtermett nőstény, kissé lemaradva a többiektől. Halál szagát hozza felém a szél... Nekem sem kell több, hogy megszaporázzam a tempót, és a bal oldalára kerülve válasszam még jobban le a többiektől. Agyaraim villámként csapódnak össze a lábánál, az oldala környékén, jelezve - nem jó az irány, másfele fuss. Háláját kifejezve rúg hátra kissé oldalasan, megismertetve a combomat a benne munkáló élettel. Idegesen horkanok fel, s még idegesebben csípem össze gyapját és bőrét, mire végül Abigail irányába fordul, s nekem már nincs több dolgom, mint szépen elvezetni őt a fák felé. A csorda pedig tudja, hogy kit kell ma elbúcsúztatniuk. Én elvből nem ölök borjút, s nem pusztítom feleslegesen a vadak egészséges egyedeit.
Le kell lassítanom, mielőtt túl közel érne. Megpróbálom hát a hátára vetni magam, karmaimat az oldalába vájom, agyaraimmal hátulról ragadom meg a nyakát. Felbőg, vergődik, egészen addig, míg le nem taszít a hátáról. Szűkölve érek földet a bal oldalamra, érzem Sangilak keze nyomát a bőröm alatt.
Ahogy utána futok, oldalasan kerülöm meg, és kisebb félkört leírva ugrom rá ismét, ezúttal oldalról, hogy megpróbáljam felborítani, de csak kileng, húz magával a földön egészen addig, amíg fel nem húzom magam a torkáig.
Keservesen fuldoklik, bőg, köszönti a halált. A vére eltelíti a pofámat, vörösre csúfítja portól megbarnult, világos bundámat. Térdre borul, fejével a testem felé bököd, a lapockámat még képes úgy-ahogy felsérteni, de kegyelmet nem ismerő morgással rázom meg a fejem, lazítva ezzel a nyaka húsán, elválasztva egymástól a szöveteket.
Lehunyom a szemem.
~ Köszönöm, barátom. ~
Suttogom gondolatban valahol távol, a ragadozó elméjének ketrecébe zárva, amikor a levegő egy hosszú pillanatra elcsendesül, a fájdalom tova száll, a bőgésnek vége szakad, és én hallom azt az utolsó három, elnyújtott lélegzetvételt, amivel lelkét visszaadja a Szellemeknek.
Csak ekkor nézek fel, csupán néhány méterre sikerült becsapódni Abigailtől. Elégedett vagyok. Tartani próbálom vele a szemkontaktust, aztán egy hatalmas csapással felszántom az elhullt bivaly hasfalát, és mohó, agresszív morgások közepette kezdek zabálásba. Fogaim alatt roppan a csont, pattan az ín... A farkas csak azt tudhatja magáénak, amit felfal. És ezt nem vagyok rest prezentálni.