- Oké, én itt várok. Csillogtatom meg páratlan humoromat, haha… igazából, azon gondolkodom, hogy vajon honnan is ismerős annyira, szép, és kedves, ez így együtt már önmagában kizárja az ismerőseim 99%-át, szóval elég kicsi az esélye, hogy nem csak behaluzok valamit. Na mindegy, majd kiderül, vagy nem, most ez nem is fontos. Várom, hogy visszajöjjön, kicsit fázom, ami jobban zavar, mint bármi egyéb jelen pillanatban, jobb volt bundás alakomban. Nem, nem a meztelenséggel van gondom, de azért ilyenkor már nincs épp gatyarohasztó hőség. Inkább nem néztem a lábamra, dühített a dolog, hogy rosszul forrt össze, vagyis, inkább az, hogy nekem nem jutott eszembe hamarabb, hogy a képességemet átmenetileg kiiktassam. - Hát, most épp Telihold van. Jegyzem meg első körben, mintha ez amúgy mindenre magyarázat lenne. Az én esetemben ez tán igaz is, elvégre ilyenkor gond nélkül szabadulok meg minden felelősségérzettől, ami egyébként terhel, és őszintén, ilyenkor sokkal szabadabbnak érzem magam, pedig egyébként sem jellemző rám, hogy túl komolyan venném az életet. - Igazából, de, majdnem az elmúlt két percben szereztem őket. A vállsebem a legújabb. Vontam meg az említett testrészt, amitől megfeszült kissé, és belém mart a fájdalom, de úgy tűnt, ez engem cseppet sem zavar, egészen jól megvoltam a fájdalommal. Fel is merült bennem, hogy azért beszél ennyit, hogy én is beszéljek, amivel tán eltereli a figyelmem, de igazából nem szükséges. Ennek ellenére nem világosítom fel a dologról, nem kell mindenkinek tudni, hogy én és a fájdalom puszipajtások vagyunk. - Csak nyugodtan, fel vagyok rá készülve, azt hiszem. Egyébként, Emma Ridley vagyok, örvendek a találkozásnak. Komolyan… belefuthattam volna valami baromba is. Sarahnak hívják? Na most már ezt is tudom. Igazából, szerintem csak mindkettőnk ki akart egy kicsit kapcsolódni, és levezetni a fölös energiákat, amúgy, semmi bajom vele, bár ő biztos nem kedveli a fekete farkasokat, mert amint meglátott, vérszemet kapott. Közben leesett, hogy azon munkálkodik, hogy újra eltörje a lábam, és nem kifejezetten érdekelt a dolog, a lényeg csupán az volt, hogy kerüljön a helyére, és ne nekem kelljen eltörni, az sokkal körülményesebb. Beszéd közben megfeszültem, némi agyarba és földbe markolva, mintha ezzel próbálnám megakadályozni, hogy ne ordítsak egy óriásit, nem feltétlenül akartam volna idevonzani senkit. A fájdalom hullámai szétömlöttek a tagjaiban, szinte a legbelsőmig hatolva, mégis, ez számomra más volt, mint a legtöbbeknek, már-már jól esett, s élveztem. Az is feltűnt, hogy neki meg a fájdalomokozás nem gond, vagy legalábbis a farkasának, hisz korábban úgy tűnt, nem akar ezzel az érzéssel megörvendeztetni. Ha így van, akkor fura egy ellentét lehet az emberi és a farkas én közt. - Ne aggódj… nem kell, jól bírom a fájdalmat. Jegyeztem meg végül, és tudtam, hogy hamarosan rájön a meglehetősen fura párhuzamra, konkrétan, hogy minél jobban fáj, annál jobban élvezem a dolgot. Hát, azt sosem állítottam, hogy normális lennék. Könnyen feltehette a rögtönzött sínt a lábamra, nem mozdítottam meg, csak figyeltem, mit csinál, valószínűleg én is valahogy így oldottam volna meg magamnak, eltekintve attól, hogy a ruháimért képtelen lettem volna elmenni. - Nem vagyok oda a kórházakért, de ha úgy gondolod, kell a gipsz, akkor túlélem. Ez a része már nem különösebben érdekelt a dolognak, reméltem, tudja úgy intézni, hogy ne sokan lássanak, oké, hogy az éjszaka közepén jártunk, de attól még éjszakai műszakosok voltak. Nem szívesen mutogatnám a sérüléseimet, hogy aztán véletlenül megint belefussak az illetőbe gyógyultan a városban, Murphy szokott ám vicces kedvében lenni. - Öhm, a ruháim fenn vannak egy fán valamerre arra... Ha nem gond… Mutattam arrafelé, amerre emlékeim szerint hagytam, szerintem meg fogja találni a szagom alapján, de az sem gond nekem, ha nem fárad ezzel, hanem hozzámvág valamit, amitől nem érzem majd úgy, mintha megfagynék.
*A telihold megjegyzésre - mert ez nem magyarázat - csak lemondóan megingattam a fejem. Mintha csak a kölyköm válaszolt volna. Luca is hasonlóan hiszi, hogy ez mindenre magyarázat. De nem, nekem nem. Azonban a nőstény senkim nem volt és amúgy sem szoktam számon kérni senkit, még a saját kölyköm sem. Viszont mikor közli, hogy nem rég szerezte őket csak rá pislogok.* - Regeneráció? * Inkább volt kijelentés mint kérdés, de akkor végképp nem értem, hogy miért nem változott vissza korábban. De mindegy, nem is ez a lényeg. Az viszont már igen, hogy én alapból is fecsegek össze-vissza, még ha értelem is van abban amit mondok. De a lányt beszéltetem, hogy könnyebb legyen. Legalábbis én kis naiv azt hiszem, hogy megkönnyítem a dolgát. Közben érzem, hogy Ő személy szerint legalább annyira fürdik a saját fájdalmában mint a farkasom. Csak egy értetlenkedő pillantást vetek rá, miközben hallgatom de nem kérdezek semmit. Nem az én dolgom és valószínűleg meg sem tudnám érteni.* - Vittoria de Luca. Bár én valami kellemesebb körülménynek jobban örültem volna. Nem tudom miért... nem rég őt varrtam össze, szóval csak ezért ismerem az illatát és tudom a nevét. * Magyaráztam meg, mintha volna min magyarázkodnom. De fogjuk fel amolyan tájékoztatásnak, viszont ez már elfogadhatóbb indok volt.* - Legközelebb menjetek inkább vásárolni... vagy táncolni. * Vigyorodtam el őszintén. Állítólag az is jó dolog, bár jó magam egyiket sem kedvelte túlzottan de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy továbbra sem hittem, hogy ez a jó megoldás. Azonban nem most fogok kiselőadást tartani. Hanem csak egyszerűen csináltam amit kellett és meg kell állapítsam Emma már tapasztalt beteg. Legalábbis erre következtettem, mert nem ugrált, nem rángatózott. Viszont, én kellemetlenül éreztem a farkasom miatt magam helyette is. De amint végeztem rá is csaptam a ketrec ajtaját.* - Két- három napra kéne... de nem tudom, hogy hanyadik fokon vagy. A sérülésed gyógyulásának üteméből egy nap elég lesz. Valahogy muszáj arra az időre fixálni. De a kórházban dolgozom másod állásban, beugrósként. Szóval én fogom megcsinálni, így nem kell aggódni mások miatt. S mivel ma szabad vagyok, utána haza is viszlek. Ha megmaradsz a lakásodban egy napig, akkor még csak tudomást sem szerez róla senki. * Tájékoztattam ismételten. Nyilván nem fogok elkezdeni a csillagokról beszélgetni, de mikor a ruháit említi csak megingatom a fejem némi bocsánatkéréssel.* - Nem szeretném húzni az időt. Ha hazavittelek és minden rendben, utána megkeresem neked ha még itt lesz és nem lesz valaki vicces kedvében. Most csak a sajátommal szolgálhatok. A kocsiban ott a köpenyem, szóval én is megleszek. * A táskámból előhalásztam egy pulcsit és segítettem felvenni neki, akkor is ha nem akarta. De okos kislány, nem hiszem, hogy a saját dolgát nehezítené. Ha mégis, hát megvívom én vele a csatám... mármint a büszkeségével. A neccesebb az a nadrágom volt. Karmaim megnövesztve vágtam le azt a szárat amelyik lába sérült volt, aztán első körben azt húztam rá, hogy a másikba beletudjon bújni de a lábát se zargassuk feleslegesen.* - Szóval... felveszlek. S míg kiérünk elárulhatod, hogy mivel foglalkozol, mit keresel ebben a jeges városban. A csend nyomasztó... * Nem kiszedni akartam belőle bármit is, pusztán nem szeretem a csendet és ha engedte akkor felkaroltam és elindultam vele kifelé, minden mást magam mögött hagyva. Reméltem, hogy belátja, hogy ez jobb... egyedül úgy sem tud járni, segítség kéne így is, úgy is... így viszont ez gyorsabb is.*
Válasz helyett csupán bólintottam, mert elég egyértelműnek tűnt ahhoz a dolog, hogy ne kelljen kinyitnom a számat. Azt hiszem, nem sok hasonlóság akad bennünk, de ez nem feltétlenül baj, unalmas lenne az élet, ha mindig olyanokba futnék bele, akikkel van bármiféle közös metszéspontom, már azon kívül, hogy farkasok vagyunk. Én sosem tagadtam meg semmit a bennem lapuló kis dögtől, mert úgy véltem, ha már belém költözött, legyen neki is a lehető legjobb. Aztán meghallom a nevét, és úgy kerekedik el a szemem, mintha legalábbis halottat látnék. A többi mondandóját is hallom, de csak vissza-visszatérek ahhoz a vezetéknévhez, és mélyebbet szippantok, hogy jobban érezzem az ő saját illatát, igen, kétségkívül észrevehető benne a szálloda lenyomata, mint ahogy az én szagomba is beleivódott már. Immár tudom hová tenni azt a különös érzést, lehet, csak beképzelem, de mintha hasonló lenne az illata Castoréhoz, halványan ugyan, de így érzem. - De Luca? Nahát… Van valami közöd a Holiday tulajdonosához? Kérdem enyhén felvont szemöldökkel, mélyebben egyelőre nem merek menni a témában, fogalmam sincs, hogy mennyit tud a dologról, én meg jobb szeretek óvatos lenni, ha valahová érdekek fűznek, márpedig a Betolakodókhoz egyre közelebb kerültem, és nem csak Castor miatt. - Jó, majd megemlítem neki, ha megint összefutunk. Mosolyodom el, hm, utoljára Castorral táncoltam… egész kellemes visszagondolni arra az estére, bár nem feltétlenül a táncot élveztem a legjobban. Ezt azonban bolond lennék bárkinek is ecsetelgetni, egyszerűen annyi jöhet le a nősténynek, hogy valamiért egy kicsivel jobb a kedvem. Ezt mondjuk foghatja arra is, hogy ráragadt valami a közvetlenségéből és derűjéből. Amikor felhúzza a pajzsát, akkor én is így teszek, elvégre, a kívánt segítség már megérkezett, több farkasra igazán nem vágyom ma éjszaka. - Azt hiszem, menni fog, bár lakásom nincs, a szállodában van egy szobám, arra meg már úgyis ismered a járást. Jegyeztem meg, nem mintha el szándékoznék ájulni, vagy valami, bár lehet most üdvösebbnek érezném, ha inkább a feketeségbe merülve esnék túl a regeneráción, utáltam, ha ágyhoz vagyok kötözve, legyen szó bármennyire csekély időről. - Világos, tulajdonképpen nem is fontos, ne fáradj vele később sem. Majd alkalomadtán összeszedem én, de amúgy is van még elég ruhám. Ha tudsz mit rám adni, nincs gond. Bólintottam, elvégre, nem akarok kórházi látványosság lenni meztelenül, úgyhogy örültem, hogy addig megkapom az ő ruháit. A sajátom innentől kezdve tényleg nem érdekelt, csupán praktikussági okokból kellettek volna. Tűrtem, hogy felöltöztessen, akár egy játék babát, igazából, valahol a lelkem mélyén jól esett, hogy valaki törődik velem, nem sokszor tapasztaltam ugyanis ilyesmit. Ezt persze szerencsére már nem érezhette felőlem, nem is szívesen adtam volna ennyire ki magam. - Oké. Mentem bele a dologba, bár nem mintha nagyon lett volna más választásom, ha nem akarom, hogy megint rosszul forrjon össze a csontom. Legszívesebben használtam volna a képességem, de addig nem mertem, amíg nem biztos, hogy minden a helyén van. - Fotós vagyok, nem rég nyitottam meg a stúdiómat itt is. Detroitban már van egy, bár azt értelemszerűen másra bíztam. Ami a jegességet illeti, tényleg nem a legnyerőbb, viszont fotós szemmel csodálatos helyek vannak, amik miatt érdemes itt időzni. Megkapaszkodtam a nyakában, bár nem gondoltam úgy, hogy nem bírna megtartani, de így stabilabbnak éreztem a dolgot. - A teljes igazság mondjuk az, hogy azért jöttem ide, mert azt hittem, itt megtalálom a Teremtőmet. Nos, tévedtem, mert nagyjából 100 éve halott. Ennyit elmondhattam, de mivel Castort nem akartam egyelőre emlegetni, a többiről hallgattam. Vélhetőleg sikerült elvinnie a kocsijáig, hogy aztán elindulhassunk a kórházba, és megkapjam azt a csodaszép fehér gipszet, amiért mondjuk nem lelkesedtem, de felfogtam, hogy jobban járok, ha megkapom. Vannak helyzetek, mikor nem éri meg makacskodni.
*A visszakérdésre ismét rákaptam a tekintetem, ami beszédesebb volt ezer szónál. Barna íriszeimben ott lapult a szeretet, a kétely, a hiány és ezer meg egy érzelem. Valahogy számítottam a kérdésre, minden alkalommal mikor bemutatkozom de... eddig tudtam, hogy mit mondjak. Most, hogy az igazság a kezemben volt feltárhatom ilyen nyíltan? Ő akarja egyáltalán, hogy tudják, hogy van egy húga? Akart egyáltalán magának egy gyenge pontok? Egyáltalán az lennék a számára?* - A bátyám... ismered? * Ostoba kérdés, melyben ott lapult némi remény. Egyértelmű volt, hogy ismeri az Alfát, ha más nem csak névről. De miért mástól vártam a választ? Ja igen, én csak egyszer találkoztam vele, azt is csak pár percre míg váltottunk pár szót, hogy erre fény derüljön és azt is több, mint háromszáz év után. Nem ismertem, nem tudtam, hogy milyen most... reménykedhetek abban, hogy mástól választ kapok a ki nem mondott kérdésemre? S ha nem épp pozitív véleményt hallok, nem tépném én magam ketté az illetőt? Legyen szó akár erről a nőstényről, akár bárki másról? Gyerekként sem voltam harcias, de a testvéreimért ölre mentem. Az idő ezt elmoshatta a belőlem? Kétlem... az ereim sem mosta ki ez a háromszáz év. Érzem benne a változást és ez halvány mosolyt csal az arcomra, de túl sok figyelmet nem tulajdonítok neki.* - Azért egy szobaszám nem árt Emma, ha csak nem az én ágyamban akarsz ébredni. * Vigyorodtam el, bármi közbe jöhet. Elájulhat... bár, ha elakarna ájulni már megtette volna akkor mikor helyre tettem a lábát. Attól nagyobb fájdalom már nem éri és vért sem vesztett sokat, hogy ez bekövetkezzen. De az ember lánya sosem lehet biztos a dolgában, csak akkor mikor már túl van rajta. Siettem kifelé, ámbár meghalni nem fog azonban nem szeretek feleslegesen fájdalmat okozni senkinek, szóval igyekeztem, ahogy közben arra is figyeltem, hogy feleslegesen ne rázódjon és hallgattam ahogy beszél. * - Az élet iróniája... jössz valaki után, de már halott. Más csak szórakozni ugrik be és olyan emberre, farkasokra bukkan akikről azt hitte, hogy háromszáz éve meghaltak vagy épp már kialakították a saját kis életük és soha nem futsz beléjük többet. *Előbbi a testvéreim voltak, az utóbbi meg a kölyköm és a teremtőm. Hát de jó nekem... igazság szerint mind a kettőt legalább annyira akartam látni, mint amennyire igyekeztem őket elkerülni az elmúlt években. Persze amerre jártam kutattam utánuk, de ha rájuk akadtam volna... talán elkerülöm és tovább állok.* - Mindenesetre sajnálom, hogy nem találtad meg. Bár még itt vagy... szóval biztos akadt valami ami itt tartott és azt még én sem veszem be, hogy a hely szépsége. * Mosolyodtam el halványan és rá pillantottam. Igazából ha nem róla volna szó is ezt mondtam volna. Egy nő nem marad a semmiért ott, ahol nincs semmilyen csak a foglalkozása. Tudtam, én is az vagyok. S én is tovább álltam volna, ha nem derül ki, hogy Castor Carlo, hogy Benito életben van és a kölyköm, Teremtőm is itt van. Csak azt nem értem, hogy ezeknek miért kell két külön falkában lenniük. Nem akartam belegondolni, hogy mi lesz. Carlo érjen haza, az a biztos. Közben mi meg kiértünk a kocsimhoz és beraktam a hátsó ülésre, így az ajtónak tudott támaszkodni és a lábát is felraktam az ülésre. Hajm... kell egy szélesebb utastérrel rendelkező autó. Magamra öltöttem a köpenyem és már indulhattunk is.* - Ez kellemetlen lesz... az útért nem én felelek. *Azért a nagyobb kátyúkat igyekeztem kerülni, ahogy azt is, hogy sokat rázódjon a kocsi, így se padló gáz, se satu fék nem játszott. Amúgy is higgadt vezető voltam és nagyon türelmes.
A kórházba érve azonban hátra mentem és egy gurulós széket hozva toltam be, hátul... Aki arra járt, persze felajánlotta a segítségét, meg furcsán néztek, lévén, hogy a köpenyem nem szeretem és mindig ki van gombolva. Hát most nincs és a fehér is átlátszó egy kicsit, de ez most nem érdekel.* - RTG, hogy tuti legyen a dolog... aztán pár perc és végzek. Szeretnél valamit? Kávét? Teát? Enni esetleg? * Kérdeztem meg, mert míg megjön a röntgen lelete addig van ideje. De közben már a telefon a fülemnél és a vállam közé volt szorítva, miközben toltam, hogy azonnaliként fogadják a röntgenen és ott ne kelljen várni.* //Két kör és végzünk... Bocsi, hogy ennyire húzódik az összeszedésed is. De már nem tudtam megkérdezni, hogy szeretnéd-e ugrani a kórházat vagy van e kedved még játszani. //
- A bátyád? Húha… Mosolyodtam el, azt hiszem, nagyon-nagyon kicsi ez a város, mindenesetre elég meglepő, hogy a szállodában nem, de itt belefutottam Castor testvérébe. Végül megcsóválom a fejem, mert azt semmilyen körülmények között nem merném kijelenteni, hogy ismerem a hímet. - Ezt így nem állítanám. Tudom, kiről van szó, kétszer volt szerencsém hozzá. Többet aligha volna értelme mondanom, egyrészt, úgy hiszem, ő eleve többet tud az említettről, mintsem én valaha fogok, másrészt pedig nyilván nem akarok belemenni sem a falkakérdésbe, sem a pikánsabb részletekbe. Meg aztán, volt egy olyan érzésem, hogy a hím a közelemben sokkal szabadabb, mint egyébként, éppen ezért egyszerűen ki volt zárva, hogy azt az oldalát lássam, amit a legtöbben. Ugyanígy esélyem sem volt azt megtudni, milyen testvérként, de őszintén, erre mondjuk nem is vágytam. - 104. Azért, én is vigyorogtam, de egész másért. Igencsak érdekes kérdéskört vetne fel az, ha én Castor húgának az ágyában ébrednék, még akkor is, ha nem történt semmi. Nem hiszem, hogy jól jönnék ki a dologból. Mindenesetre azért eljátszottam a gondolattal, biztos szórakoztató lenne a reakció. Egy darabig… mondjuk úgy két pillanatig. Egyébként, nem is vonzódom kifejezetten a nőkhöz, kipróbáltam párszor, de fura, hogy valahogy ma már másodszor kapok ilyen megjegyzést, még ha csak poénból is. - Ez tök komoly? Nem is tudtad, hogy itt van? Hogy meghalt? Hát ez durva… gondolom, nem kicsi lehetett akkor a meglepetés, mikor találkoztatok. Találkozniuk kellett, máskülönben vélhetőleg ki sem derült volna a rokoni szál, egy vezetéknév manapság nem sokat jelent. Mondjuk, az én esetemben pont nem így van, mert eddig csak amiatt szívtam, mert aki már hallotta életében, az mind gyűlöli is ezt a nevet, vagy inkább azt, akit képvisel. Szóval azt mindenképpen elértem vele, hogy felfigyeljenek rám. - Ne sajnáld, eddig mindenkitől azt hallottam, hogy egy óriási nagy seggfej volt, még senki olyannal nem találkoztam, aki egy kicsit is kedvelte volna. Vonom meg a vállam, a mondandója másik felével meg igencsak rátapintott a lényegre, csak épp ez még mindig kicsit zsákbamacska jellegű volt a számomra, holott azon dolgozom hetek óta, hogy minél több Betolakodót ismerjek meg. Nyilván nem véletlenül, és még csak nem is azért, mert fel akarom használni ellenük. - Igazából, renegát vagyok, nincs falkám, nem tartozom elszámolással senkinek, viszont azt sem tagadtam egy percig sem, és ezt Castor is tudja, hogy szándékomban áll letelepedni. Még nem döntöttem el. Azt hiszem, ez nem olyan info, amivel vissza lehetne élni, meg egyébként sem néztem ki ebből a nőstényből, hisz tök normálisan, kedvesen viselkedett velem, nehéz lenne azt feltételezni róla, hogy egy gátlástalan némber, bár tudom, a látszat sokszor csalhat. - Ugyan, rá se ránts. Vontam meg a vállam, s amilyen kényelmesen csak bírtam, elhelyezkedtem a hátsó ülésen. Nem érdekelt az sem, ha rázkódtunk, ez már igazán nem volt kellemetlenségnek nevezhető a történtek után.
- Ahh, tolókocsi, álmaim netovábbja. Azért vigyorogtam, hisz rohadtul mókásnak tartottam a szitut, úgy éreztem magam, mint egy óriási gyerek, de azért igyekeztem nem feltűnést kelteni, elvégre, minél kevesebben látnak, annál jobb. - Csak egy kis vizet. Aztán várakoztam türelmesen, ami a kajálást illeti, az már megvolt mára, sőt, vért is nyeltem eleget, de ezt inkább nem firtattam, elég beteges lett volna jelen körülmények között. Inni is csak azért kellett, hogy legyen bennem egy kis folyadék.
//A szobaszám csak hasra ütőcske, de gondolom úgysem akarunk átmenni, szóval jó lesz. :)Egyébként meg, semmi baj, van kedvem még játszani. //
*Mikor közli, hogy volt szerencséje a bátyámhoz szívem szerint megkérdeztem volna, hogy milyennek találja. De ostobaság lett volna és csak egy felesleges kérdés. A bátyám olyan amilyen, és bármilyen is legyen az marad. No meg, lehet, hogy kissé elfogult vagyok de akkor is jobb személyesen tapasztalni és nem mástól hallani. A szobaszámra csak bólintottam, legalább tudom, hogy hova vigyem.* - Nem egészen. Chicagóban voltam átutazóban, mikor hallottam, hogy több felé is a vezeték nevem suttogják. Ez felkeltette az érdeklődésem és rá kerestem a névre. Megláttam a cikket róla és egyből a bátyám jutott eszembe és Atyám, mivelhogy kiköpött mása. Először azt hittem, hogy csak egy leszármazott valamelyik testvérem révén akin inkább a mi vérünk ütközött ki. De erre a találkozás rácáfolt Car... Castorral. * Fejtettem ki a dolgot minden probléma nélkül. Nem árultam el semmit, semmi olyat ami veszélyeztetné a bátyám vagy olyanra derülne belőle fény, amire esetleg nem kéne. Még csak a keresztnevét is kijavítottam mielőtt kimondtam volna. * - Mi nagyon adunk a vérünkre. Ha elhagynánk azt, az olyan lenne mintha a családunkat, a vérünket tagadnánk meg. S eléggé régi név és nem is hétköznapi, megszokott. A farkasok pedig többnyire névváltoztatáskor a beolvadásra hagyatkoznak. De lemerem fogadni, hogy Castor viselt már életében jó pár kereszt nevet, de vezeték nevet csak egyet. Azt, amit a születésekor kapott. Akár csak én... * Nem, senki nem tudta volna bemesélni nekem, hogy a családunkból bármelyik férfi elhagyta volna a nevét. A nők igen, az esküvő után. Én nem mentem férjhez, hivatalosan soha. Így tartottam is a nevem. Abban az időben a név jelentett valamit, ebben éltünk, nevelkedtünk. Még Benito sem hagyhatta el, pedig Ő fiatalabb mint mi. * - Az lehet. Azonban attól még a Teremtőd. Legyen akármilyen. Emberi részed megtagadhatja, utálhat, gyűlölhet. De az ami benned van... az nem fogja és hiányolja, még ha nem is érzed, vagy nem veszel róla tudomást. Az Én teremtőm... nem tudom. Nem volt szép elválás, nem tudom milyen így röpke két száz év után... de ha bárki, egy rossz szót is szólna rá, szerintem neki ugrana a bestiám. Háromszázon túl vagyok, de még Ő is hiányolja, ennyi idő után is. Ahogy ugyan ez van, ha van egy kölyköd... az érzés kölcsönös. Teremtőként sem könnyebb a kölykünk nélkül. * Ez nem a naivságom, hanem így működik. Egy vér, egy kötelék és a farkasnak az isten sem fogja megmagyarázni, hogy rossz az akiből lett, akinek a létét köszönheti.* - Hmm... az Alfa tudja.... a másik vezető orrára is rá kötötted? * Kérdeztem egy halvány mosollyal. Egyetlen kérdés, ám a válasz megelőz minden továbbit, azaz a szándékát.
A kórházba érve, végül elértem az orvost míg hoztam Emmának inni és mosolyogva nyújtottam át neki.* - Ha megittad mehetünk is... * S mikor végzet a műanyag poharat kidobtam egy szemetesbe és a "babakocsit" tolva vittem Emmát az RTG-re, ahonnan pár percen belül ki jött a beteg és felém intett a fiatal orvos. Mentem is és Emmát az asztalra ültettem fel, majd kértem meg, hogy feküdjön le. Ha nem ment, akkor segítettem neki. Ahogy elkészült a felvétel kitoltam Emmát és az eredményt meg sem vártam, nem kellett, hisz láttam a képen mikor készült a fal és ablak mögül. * - Minden rendben.* Nem nyugtatás tényleg nem volt baj, szóval jöhet a gipsz az egyik kezelőben és már vittem is haza. Persze, egy pillanatig sem hittem azt, hogy a nő megmarad a hátsóján ebben az egy napban, szóval mellékeltem neki két mankót is, címszó; majd kérem vissza mikor leszedem a gipszet a lábáról. A hotelnél már nem pátyolgattam, azért mert a nő büszke. Egyetlen mondat elég volt, hogy ezt tudjam még az erdőben. Szóval hagytam, hogy a saját lábán tegye meg az utat a liftig, azért a szobájához elkísértem. Biztos voltam benne, hogy találkozunk még legalább egyszer, mikor megszabadul a terhétől. A többi meg majd elválik, ahogy én is tettem jelenleg és a saját szobám felé vettem az irányt.*
//Sajnálom. De azért nagyon szépen köszönöm a játékot.//
Örülök, hogy nem firtatja ezt a honnan és mennyire ismerem Castort témát. Nem feltétlenül szeretném, hogy bárki tudjon róla, mennyire jól sikerült elszórakoztatnunk egymást. Ezt valahogy szerettem volna megtartani magamnak, de hogy miért, arról már gőzöm sem volt. Talán csak nem akartam, hogy bárki rám süsse a széttettem a lábam, amiért előnyökhöz jutottam bélyeget. Nem mintha eddig bármi pozitívum származott volna a dologból, de nem is ezért tettem, hanem mert úgy esett jól. Sőt, megtenném megint… - Az én utam is Chicagóba vezetett először, bár én csak annyit tudtam meg, hogy ide költöztek, akkor még gőzöm sem volt róla, hogy már közel sem az a falka Alfája, akiről azt hiszem. Hallgattam figyelmesen, de nem tudtam mit mondani rá, közel sem ismertem jól Castort, úgyhogy fogalmam sem volt, használt-e valaha más vezetéknevet. Ám amit Vittoria mondott, az nagyon is logikusnak tűnt, így hajlottam arra, hogy bizonyosan úgy van, miként vélekedik a dologról. Nekem nem számított ennyit a név, volt már pár, és egyikhez sem ragaszkodtam túlzottan, a mostani az más, figyelemfelkeltő, és jelent is valamit, noha sosem tudom pontosan meghatározni, mit is. A Teremtővel kapcsolatos kiselőadás már sokkal kevésbé tetszik, de szerencsére ura maradok a vonásaimnak, a pajzsom meg ekkorra már fenn van. Nem tudom ugyan, hogy mi lett volna, ha még egyszer az életben találkozom vele, de farkassá válásom óta egyszer sem volt rá példa, sosem volt róla fogalmam, milyen lehet teljes mélységében egy normális Teremtő-kölyök kapcsolat. Ez sötét folt volt a számomra. Talán ezért féltem egy kicsit attól, hogy mi lenne, ha Castor közelében felbukkanna szellemként, és kommunikálnék vele. De… az már nem ugyanolyan, nem? Fene tudja… Nem biztos, hogy tudni akarom rá a választ. - Nincs kölyköm… szerintem soha nem is lesz. Uhh, egy istencsapása lennék szerencsétlennek, az biztos. Egyszerűen nem vagyok alkalmas az ilyesmire. Talán egyszer, ha majd kevésbé élek a pillanatnak, és nem az aktuális szeszélyem fúj arra, amerre épp haladok… - Nem érdekel a másik vezető. Csak ennyit feleltem, talán Castor húgával szemben nem volt túl nagy felelőtlenség. A hím meg már tudta, hogy vagy hozzájuk csatlakozom, vagy lelépek. Egy pillanatig sem az volt a kérdés, hogy melyik falka.
A kórházban aztán már nem voltam túl szószátyár, igazából, a gipsz gondolata nagyon lehervasztott, utáltam, ha ilyen módon korlátozzák a mozgásszabadságom, de nem voltam hülye, felfogtam, hogy szükséges. - Szuper! Ennek mondjuk tényleg örültem, nem akartam volna még egy újratörést elszenvedni, egyszer sem volt kellemes, még ha a fájdalmat jól is bírtam, sőt, szerettem is. Mára azért már nem kevés jutott ki belőlem, azt hiszem, elég volt. Meglehetősen értékeltem a mankós megoldást, bár azt hiszem, nem fogok élni vele, de mindenképp figyelmes dolog volt Vittoriától. Én az a fajta vagyok, aki magányosan nyalogatja a sebeit visszahúzódva a kis magánszférájába. Eszemben nem volt mankózva közlekedni, hogy a sebzett vad látszatát keltsem. Gyűlöltem a sérüléseket, és ha már kénytelen voltam lassabban regenerálódni, vagy súlyosabb sebem volt, akkor visszavonultam, eltűntem a világ elől. Mire való a szobaszervíz… Mikor végre elértem a szobám ajtaját, köszönetet mondtam neki, nyilván jövök neki egyel, amit most épp nem bántam, mert… igen, azt hiszem, csak azért nem, mert Castor testvére volt. Végül besántikáltam, és bezúgtam az ágyamba úgy ahogy voltam, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kimerültség, miközben szabadon eresztettem magamban Sura csodáját, most már tehette a dolgát…
Úgy volt, hogy majd egyszer (ha nagy leszek) kölyökmustrát kívánok tartani, még az előtt, hogy újra megkeresném Darrent. Az elgondolásokról és a tárgyalásról továbbra sem mondtam senkinek semmit. Ez nem megbeszélés kérdése, mellesleg kissé elkényelmesedve, mindennemű veszélyérzet nélkül figyelhetem meg, kissé kívül esve a helyzeten, hogy ki miként viselkedik olyankor, amikor nem túl kényelmes parancsokkal látom el a falkát. Számomra üdítő, hiszen tudom, hogy hamarosan minden könnyebb lesz, sőt, talán jobb is. s hogy minden bennrekedt feszültség és minden ki nem mondott és nekem célzott "kurvaanyád" remek helyet fog találni a Hegyi falka tagjainak arcán manifesztálódva.
A mai éjszakát a jövőnek szánom. Na persze nem lettem sem bolond, sem pedig okkultista, de Norina ügyei kissé sürgetik azt a bizonyos találkozót, mustrát. Tudom, hogy az emberölésén túl van - erről Bradley-nek még volt ideje beszámolni -, és azt is, hogy nagy remények ostoba hordozója a gyerek, de most mit csináljak... Meg kell oldanunk a Teremtő-kérdést, mert magában nem maradhat. Ha szépen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy igazság szerint a mai éjszakától függ az, hogy az élete milyen irányba mozdul el, már ha mozdul egyáltalán bármerre is. Mert ha tíz perc után kiakaszt, nem fecsérlek rá több időt vagy energiát. Ha nagyon kiborít, megölöm, ha közepesen, akkor lepasszolom a húgomnak, ha pedig egyáltalán nem... Nos, azt még meglátjuk. Bár abból kiindulva, hogy a múltkor jobban tudott viselkedni, mint egy 300-as ex-Alfa, talán egy kicsit még szabad reménykedni. - Lássam, meg tudod-e előzni a Teliholdat, és ha igen, mennyire. Dobom le a váltóruhás hátizsákot egy fa gyökeréhez, megtörve azt a csendet, amihez a Hotel elhagyása óta olyan makacsul ragaszkodom. - Ha mondandód van, intézzük el most, később már a tettekre akarok koncentrálni. Mégis mit várok, ő Norina! Egészen biztosan van valami kérdése vagy éppen megjegyzése a mai estével, vagy akár a történtekkel kapcsolatban. Ami azt jelenti, hogy jobb hamar túlesni rajtuk, mint mondjuk elrontani egy vadászatot.
Szereti a teliholdat, és nem azért, mert akkor kiélheti a szabadságvágyát, és az újabban egyre bonyolultabb vadászatokat -mert ezt megteheti anélkül is-, hanem azért is, mert kiengedheti a Bestiát. Akkor legalább nagyobb és erősebb is, a többi nem érdekli. Az, hogy az apja halott, és nem elment -mint megtudta-, az számára egyet jelent, a leglogikusabb lépést, ami következhet, vagyis azt, hogy ennyi volt a pályafutása. Mégsem foglalkozik vele, holott ezt erősíti benne az is, hogy maga az Alfa akarja elvinni vadászni. Távol mindentől, kettesben, mégis mi fordulhatna meg a fejében, ha nem az, hogy a saját kivégzésére indul? Ennek ellenére vidám, jókedvű, és cseppet sem törődik azzal, mi lesz egy óra múlva... vagy nem lesz, most akkor is vadászni fog, maximum egy teljes bivalycsorda lesz az ellenfele az egyik oldalról, a másikról meg Castor. Csodás kilátások, rajta áll, hogy melyiket választja. Kivételesen nem nyikkan meg, ami tőle tényleg meglepő, mert ha lehet, be nem áll a szája, most viszont a saját lehetőségeit veszi sorba, no meg a terepet kezdi el figyelni, amint megérkeznek. Táska ledob az egyik bokor aljába, jó az ott, a felszólításra pedig bólint, ezzel nem akad problémája, hála az égnek nyúzták annyit, hogy ez legyen a minimum. Mondandója pedig van, persze, hogy van, mert muszáj. -Tudom, hogy mit jelent Bradley halála, a Teremtő halott, akkor a kölyke is, nem maradhat teherként senkinek a nyakán. Hátráltató tényező, másnak plusz munka, lassítja a falkát. Elmondta, amit szeretett volna, lehet, még fiatal, de nem hülye, pontosan tudja, mire számíthat. Nőstény, kicsi, hiperaktív, ilyen kölyköt pedig inkább kiiktatnak, mint bárki is befogadja. Tiszta sor. Az egyetlen amit sajnálni fog, hogy végre megtalálta Natant, és akkor máris elválnak egymástól, de sebaj, egyszer majd rátalál ismét. Na de most végre vadászhat, és ha lehet, akkor máris lecsap a lehetőségre. Telihold ide vagy oda, nem várja meg, szépen leveszi a ruháit, rádobja a táskára, és már csak az átalakulással foglalkozik. De szeretné már, hogy egy pillanat alatt megoldja a kérdést, és bár most sem "fut" rossz részidőt, de ez nem olyan jó, mint amit elvár magától, de akkor is jobban szereti ezeket az éjszakákat. Amit viszont majd saját magán tesztel, az az, hogy mennyire tudja, illetve milyen gyorsan előhívni a Bestiát, hiszen ha bivalycsorda közelébe mennek, arra szüksége lesz. Egyelőre vár, azaz halk morranással jelzi, készen van, és előmászik, majd lelkesen hasal a földre az Alfa mellett, és kezd szaglászni a levegőbe, merre van a préda.
A szavaira csak bólintok. Mit kellene mondanom? Egy kölyöknek magyarázzam a bizonyítványom? Soha. Ha én úgy akarom, akkor meghal, ha én úgy akarom, akkor él. És nem azért, mert én valami kisisten vagyok, hanem pusztán azért, mert én tudom, hogy mi és ki szolgálja a közösség javát. A helyeslő bólintás után csak némán figyelem, ahogy vált. A Hold már az én csontjaimba is berágta magát, mint valami fogfájás, ami az egész testre kiterjed. A Bestia a felszín közelében settenkedik, baromira nem szereti, ha pont ilyenkor, az ő éjszakáján fogom vissza. Sajnálom picinyem, de ígérem, hogy kellő vérrel és halállal kárpótollak majd a türelmedért.
Az a baj, hogy Norina nem olyan, mint a mai kölykök túlnyomó többsége. Nem picsog, hogy életben hagyjam. Nem áll elém teljes mellszélességgel és adja elő azt a tévképzetet, hogy akkor márpedig öljem meg, őt nem érdekli. Csendben van, semmit nem kommentál, és nem értem, hogy miért. Még emberi alakban lépek közelebb a hasaló kölyökhöz, körbejárom, bele-bele simítok a bundájába, de egyáltalán nem azért, mert kedvesen simogatni kívánom. Gondolkozom. Egy hirtelen mozdulattal ragadom meg a marjánál és húzom fel szemmagasságba úgy, hogy a hátsó lábai még a földet súrolhassák. Mélyet lélegzek. Egy jelentéktelen fejcsóválás után eleresztem, távolabb lépek tőle és vetkőzni kezdek. Amikor a csípős éjszaka már csak a meztelen bőrömet zsibbasztja, megmozgatom a vállaimat, aztán egy elnyújtott morgássorozat közepén utat engedek a Bestiának. Egy szívdobbanás, annyi se telik belé, és a mellső mancsaim alatt megreng a kemény talaj. Fújtatva, büszke tartással lépdelek a kölyökhöz, és rángatom meg kissé, leterítve a földre, majd a préda szagára felkapva a fejemet, otthagyom magára, mint egy megunt játékszert. ~ Ma megtanulod, hogy kell közösségben vadászni. És ezzel talán meg fogod majd érteni, hogy miért fontos, hogy a falka jól működjön, hogy miért nem tűröm meg az önzőséget, és hogy miért szelektálok olyan szívesen a kölykök közül. ~ Meglibbentem a farkam, a fejem pedig lapítva szimatolok a levegőbe, követve a préda szagát, hogy a leghamarabb odaérhessünk a lakománkhoz. ~ Semmi hősködés. Tudom, hogyha szétkapnak, regenerálódsz és még élvezed is. Éppen ezért a mai este célja az, hogy ki tudd használni, hogy nem vagy egyedül, és akkor nyersz, ha kis sérüléssel úszod meg a rohamot. ~ Igen, tudom. A kölykök mindent meg tudnak csinálni, Norina is egy amolyan "fejjel a falnak" típusú valaki, aki inkább ezer darabra tépeti magát, de legalább elmondhatja, hogy ő volt, ő csinálta. Hát, ma ilyen nem lesz. Kénytelen-kelletlen együtt kell dolgoznia velem. Amikor kicsit közelebb érünk, lelassítok és helyet foglalok, mintha annyira ráérnék, mintha nem hajtana az ösztön a hús felé. De talán elég távol vagyunk még, hogy Norina féken tudja tartani magát. Ha nem, akkor majd teszek róla, hogy így legyen. ~ Te fogsz választani. Tudod, ösztönösen a legványadtabb és legelesettebb csordatag lenne számunkra a megfelelő áldozat. Remélem, érted a célzást. De lehetnek olyanok is a csordában, akik nem mutatnak semmi gyengeséget, és mégis őket a legkönnyebb leszedni. Megtévesztenek. ~ Újabb utalás a kölykök közti különbségre. Ha így folytatom, gyűjteni fogom a metaforákat, mert nem is sejtettem, hogy ennyire király vagyok. ~ De persze rajtad áll, ma este kiből akarsz lakmározni. ~ Vonnék vállat, ha nem mutatna olyan idiótán ebben az alakomban. De innentől kezdve én semmit nem fogok tenni addig, amíg Norina nem ad "utasítást", aztán majd meglátjuk, hogy a közös tánc alatt hányszor lépünk egymás lábára.
Lehet, most nagy monológba kellene kezdenie, mert az lenne a természetes, de nem teszi meg, mert minek? Tisztában van azzal, hogy Teremtője halála mit vonz magával, és ha már mennie kell, akkor nem fog sem zokogni, sem könyörögni, sem meggyőzéssel próbálkozni. Korán megtanulta már, hogy ha valakinek halnia kell, akkor fogadja el, ne tiltakozzon, ne hisztis kislányként viselje, hanem emelt fővel. A halál csak a kezdet, egy állomás, ami újabb lehetőségeket tár fel, a fizikai test meg csak van, mert lennie kell, az az enyészeté lesz így is, úgy is, akkor meg teljesen mindegy, hogy mikor. Váltani váltott, és most békésen hasal a földön, még, a Bestiát próbálja kicsikarni magából, hogy ne a Hold végezze a piszkos munkát, hanem igenis megmutassa, erre is képes magától is. Persze azt senki nem mondta, hogy a következő pillanatban megint a levegőben fog lógni, mint már annyiszor, tehát várja a becsapódást is, ami meglepetésére elmarad, ráadásul még a lábai is leérnek. Sárga íriszei bátran és határozottan figyelik az Alfát, az összképet csak azt rontja, hogy a nyelve igenis oldalra lóg, amit igyekszik betuszkolni a pofájába. Végül eleresztik, amit azzal nyugtáz, hogy szélirányba fordul, és a lehetséges vacsorát keresi, amíg Castor is vált. Aztán ismét jön az intercity, megráncigálják mint egy rongybabát, a földbe döngölik, és újból eleresztik, ami arra jó, hogy megint irányba vágja magát, és kierőszakolja magából a Bestiát, ami meg is lepi, mert ezt eddig soha sem sikerült előadnia. Lehet, ez hiányzott hozzá? Halkan morran, figyel az Alfa szavaira, vakkantással jelzi, hogy megértette a dolgot, és titkon abban reménykedik, hogy ez nem úgy fog kinézni, mint az ember vadászata, hanem sikeresebben. A vadászat felvillanyozza, menne már, rohanna, hogy becserkéssze a prédát, de nem teszi, vár, mert még nincs itt az ideje. ~Rendben. Eddig főként egyedül kellett megküzdenie a vacsorájáért, és az, hogy most társa van, együtt kell mozogniuk, pontos stratégia alapján támadniuk, ez izgatottá teszi, hiszen várja már a lehetőséget. Közelebb araszolnak a csordához, szép példányok vannak benne, de máris azt nézi, melyik lehet az, amelyik könnyebb ellenfélnek bizonyul. ~Igen. Betegnek látszó, sánta, soványabb, göthös, borjú... Nem folytatja a felsorolást, sem a gondolatmenetét, mert lehet, a sérült állatra könnyebb támadni, de csak akkor, ha el tudják szakítani a többiektől, máskülönben keményen védik őket. Megtévesztenek... ez jól hangzik, vagyis arra is figyelnie kell, hogy melyik példány az, amelyik nem a csorda szélén álldogál, hanem látszólag ereje teljében van, mégis valahol beljebb helyezkedik el, ahol körbeveszik. Az a példány nagy valószínűséggel olyan, mint amiről Castor beszél, vagy öregedő, aki már nem képes felvenni a harcot egy támadóval szemben. A paták, a szarvak veszélyesek, erre is figyelni kell, amennyire lehet. Szépen lassan közelebb kúszik a csordához, hogy szemügyre vegye az állományt, de kihasználja azt is, hogy kisebb, így be tud kúszni egy nagy bokor alá, ahonnan nem látszik ki egyáltalán, innen tartja szemmel őket. Pár másodpercig még figyel, aztán meghozza a döntést, ami lehet, az életébe kerül majd, de elméletben megállja a helyét. ~Az a bivaly ott, kicsit balra, a borjú mellett. A borjú könnyebb lehetne látszólag, de őt biztos, hogy védeni fogják, akármi történjék is. A mellette álló túlságosan közel helyezkedik el a társaihoz, a többi folyamatosan figyel, az nem, mintha bízna abban, hogy a többiek védelmet nyújtanak neki. Vagy öreg, vagy gyengébb a társainál, látszólag nem sérült, de innen nem látom, mégis mintha testőrei lennének. Sebesültet nem érzek. Kicsit arrébb kúszik, mert egy oldal az egy oldal, a másikat nem tudja szemügyre venni, igaz, úgy sem, de csak más szögből is megfigyelheti a bivalyt. A megérzéseire is hallgat, valami azt súgja, az a bivaly kevésbé erős, mint a többi. ~Ha elindulok feléjük, megközelítem őket, akkor el tudom érni, hogy rám figyeljenek, és akkor elsprintelek jobbra, ők követni fognak, hogy elüldözzenek. Az elképzelése szerint morogva előrerongyol, majd hirtelen irányt vált, és ez elég lehet arra, hogy a társa a másik irányból indítson rohamot, és így, ha elég nagy a tempó, leszakíthassa a kiszemeltet. A Bestia mocorog, nehezen lehet visszafogni, és mégis muszáj, már amennyire tőle telik, és nem idő előtt támadni, ha lehet. Furcsa dolog, hogy neki kell most azt mondania, hogy mehetnek, mert amíg az apjával ebből nem volt sosem gond a gyakorlásoknál, most akkor is az Alfa van vele, illetve ő az Alfával. Azért nem fog meghatódni, mert most az üres bendő a lényeg, azt kell megtömni, és ha az a feladat, hogy kigondolja, mit és hogyan kellene, rajta múlik a vadászat sikere, akkor ezt teszi. Óvatosan kúszik még közelebb, egészen addig, amíg csorda nem kezd el egyre többször feléjük tekintgetni. A káosz jó, az segítségükre lehet, de ideje indulni, különben meglép a vacsora, a Bestia is menne, ölne, harcolna már, mégis visszatartja, amíg nem érzi úgy, elérkezett az idő. Ez lenne az a pillanat, amikor bevágná kedvenc idézetét, és ezekkel a szavakkal indítaná a rohamot: "Üdvözölnek a halálba menők!", mert kit érdekel most az, hogy mi lesz egy óra múlva, ha tele tömheti a hasát? Kihagyja a kis poénját, mert a végén nem hogy a bivalyok felé nem rohan, de sehova sem. Az izmai megfeszülnek, készül a támadásra, és az utolsó pillanatban jelez. ~Most. Hirtelen ugrik elő, morogva rohan a bivalyok felé, egyenesen arra, ahol a borjú álldogál a kiszemelttel, hogy ahogyan tervezi, jobbra térjen ki, menekülésre és támadásra ösztönözve az ellenfeleket, mert ha jó az elgondolása, akkor ezzel kettészakíthatják őket, és könnyebben férnek majd a zsákmányhoz. Gondolkodik is, bár marcangolna, tépne, zabálna, de nincs egyedül, és ezek itt nem őzek vagy szarvasok, hanem bivalyok, vagyis minden önuralmát beveti ami létezik, hogy ésszel vadásszon, ne ösztönből, bár féken tartani a Bestiát azért nem olyan egyszerű dolog. Lehet, egy kicsit így hamarabb is indult el, mint akarta, de akkor rajta a sor, hogy a lehető legjobbat hozza ki az egészből.
Az, hogy Norina gondolkodik, már egy ó előjel. Végső soron még mindig jobb, mintha csak álldogálna, szétvetett lábakkal, esetleg még bukfencezne is, és közölné, hogy fogalma sincs, mi legyen. Én türelmesen várok, a Bestia is tudja a szíve mélyén, hogy bár ez az éjszaka csak az övé, most olyan döntések sorozatát kell meghozza, amik egy ígéretesnek mondható kölyök életével kapcsolatosak. Bár a vérem izzik, a farkas-csontjaim sajognak a roham utáni vágytól, mégis csak ülök, és büszke tartással figyelem a kicsit. Meg a fehér bojtot a farka végén. Egészen.... mulattató. ~ Tervnek nem rossz. ~ Üzenem, amikor a lehetőségeket latolgatja. Ennél többre nem futja. Mit mondhatnék? Végső soron nekem nem kellene már taktikázni, én csupán elegánsan kiválasztanám a legrátermettebb bikát és figyelmen kívül hagyva a körülményeket, leteríteném és csapnék egy királyi lakomát. Én már túl vagyok ezeken, túlnőttem a csoportos hajszán, ezért most én is rá vagyok szorulva, hogy némileg alkalmazkodjak. De ha ez kell az eredményhez, akkor megteszem. Ahogy lelapul, lapulok vele én is, kellően távol attól, hogy zavarjam, de mégsem hagyom magára. Bár a gyakorlat szerint ő irányít, számítania kell rám, így hát afelől nyugodt lehet, hogy úgy tűnik, nem hagyom pácban. A parancsszóra azért megmordulva rázom meg a fejem, de ez már szinte csak reflex, nincs ebben a helyzetben komoly jelentősége annak, hogy egész egyszerűen nem viselem el, ha más irányít, nemhogy egy kölyök...
Norina után néhány pillanattal startolok el én is, akár a puskagolyó, s csakhamar azon kapom magam, hogy lassítanom kell, hiába Villám a kiscsaj, mégis könnyedén beérhettem volna, de akkor megint ott vagyunk, hogy vége a mókának. Ő jobbra megy, én balra vágódom ki. A terveim szerint amíg a kölyök a többiek elterelésével van elfoglalva, én útját állom a menekülni készülő borjúnak és a mellette álló prédának. Nem csapok le. Jobbra-balra kilépek, fenyegetően, már-már recsegve morogva a leendő áldozatra, hogy eddig és ne tovább! Felkapom a fejem, hogy leellenőrizzem, mi van a gyerekkel. A baj az, hogy a borjú még mindig itt van a társaságomban, és úgy veszem észre, hogy a Norina által elüldözöttek között akad egy bika, aki nem nézi jó szemmel a ténykedéseimet, megindul felém. ~ Norina! ~ Dörrenek meg a nőstény fejében figyelmeztetőleg. Vagy eltereli a felém tartó bikát, és én vigyázok a vacsorára, vagy fordítva, de hivatalosan a kettő egyszerre nem megy. Jól laknék én ezzel a támadóval is, de ha már prédát jelöltünk ki, maradjunk is annál... Minden esetre kihasználom a maradék időmet, a jobb mancsommal hirtelen kapok a borjú felé, belemarva a nyakába, majd lerántom a kemény földre. Édes reccsenéssel törik bele a fiatal nyak a mozdulatba, de legalább egy hátráltató tényezővel kevesebb. És egy okkal több a támadó bikának, hogy megpróbáljon ízekre szedni, és egy lehetőséggel több a kijelölt prédának arra, hogy menekülőre fogja. Bárhogy is történjék, én nem teszek semmit, amíg nem látom, hogy Nori mit forgat a fejében. Ha kell, hát hagyom magam nyársra húzódni, legalább a kölyök ebből is megtanulhatja, hogy mit jelent a felelősség.
//Remélem, hogy érthető lett, mit akartam kihozni a helyzetből, ha nem, akkor PM és csinálok folyamatábrát //
Hasal a földön, miközben kilogikázza, melyik verzió lenne kivitelezhető, és mi vezetne eredményre, aztán Castorra les. Igen, a farka végén lévő fehér bojt őt is zavarja, hogy azt kitől örökölte, azt nem tudja, de jobb, mint egy forgalomterelő bója vagy tábla. Idegenvezetőnek is elmehetne vele nyugodtan. Miután levezeti az Alfának is, mit gondolt ki, majd megpróbál megbizonyosodni arról is, hogy tényleg nincs sebesült a csordában, akkor felkészül a rohamra. Tervnek nem rossz, igen, eddig ő is eljutott, na de a kivitelezés... ezek a dögök veszélyesek, elég egy rossz mozdulat, egy elhibázott ugrás, vagy az, hogy esetleg másként reagálnak, és máris improvizálni kell. Minden lehetőséget számba vesz, azt is, hogy lehet, a csorda nem úgy válik ketté, ahogyan elképzelte, ahogyan logikus lenne, és számításba veszi, hogy hirtelen kell irányt váltania.
Most már csak a csordára figyel, a mozgásukra és a gyengékre. Lekushad, közelebb kúszik, és vár a kellő pillanatra, aztán szó szerint kilő, hogy egyenesen a csorda felé vágtasson, és jelezzen az Alfának is, itt az idő a támadásra. Minden idegszálával arra figyel, hogy a megfelelő pillanatban térjen ki jobbra, hogy ezzel magával rántsa azokat a bivalyokat, akik a kiszemelt prédát veszik körbe. Az elején még minden stimmel, utána indulnak el, és semmi másra nem játszik, mint arra, hogy hirtelen kitérjen, és üldözöttből üldöző legyen, minél távolabbra húzni őket, elkergetni. Mondhatni, még élvezi is ezt a veszélyes játékot, és már éppen fordulna vissza egy gyors irányváltással, amikor érkezik az üzenet. Baj van, tudja, nem kell kétszer mondani. ~Jövök. Lendületben van, így pont látja, hogy egy bika Castort veszi célba. Muszáj odaérnie, gyorsabb a bivalyoknál, és lehet, a vérvonalát nem tudja úgy használni, mint a nagyok, de mindent bevet, hogy visszaérjen, pici körívet leírva oldalról kaphassa el a "támadót", azaz úgy célozzon a hátsó lábak elé, ahogyan tervezi, a meglepetés erejét használva, és ha lehet, utána torokra repülhessen. Ezerrel rohan, oda kell érnie, és ami tőle telik, azt megteszi. Kiméri az ugrást, nem hibázhat, pontosan tudnia kell, hova érkezik, mert a bika is mozgásban van, de amikor elég közel kerül a döghöz, már lendül is. Morogva vetődik a bivaly lábára, tudja, hogy fájni fog az érkezés, de ha sikerül gáncsot vetnie, legalább Castor védve van. Most engedi szabadon a Bestiát, mert muszáj, mert kell, így ugrik a hátsó lábak elé, hát nem kellemes. Nyüszít egyet, hiszen az a pata kemény, és lehet, csoda folytán sikerül összehoznia a pontos érkezést, de azért a lendületben lévő dög még estében is megrúgja alaposan. Érzi a sérülést, de nem állhat meg, az idő szorít, ki kell használnia az alkalmat, és amíg a bivaly felállni próbál, elugrik a rugdosó lábak elől, hogy a következő pillanatban torokra marhasson. Csak egy kicsit, egy sebesülést okozva, amivel elérheti azt, hogy az a bika ne akarjon már védeni semmit és senkit, de ha már ott van, akkor lehet vacsora is belőle, csak addig el kell jutni. A kaja nem játék, ezt megtanulta, így morogva mar a torokra, tépné a gégét kifelé a helyéről, de ez itt akkor sem egy szarvas, hanem egy bivaly, erős ellenfél. Jó néhány rúgást bekap, elkerülhetetlen, de nem rizikózik, nem akar a paták alá kerülni a szarvak hegyére, így kiugrik onnan, aztán majd felméri, milyen sérüléseket szedett össze. ~Ennyire sikerült, megyek a gyengére, a másik fél is menekül. Hajtja az adrenalin, a vadászat öröme, a vér szaga, és minden egyéb, ráadásul az elkergetett csordarész is megállt, tehát tényleg sietni kell. A gyengének ítélt példány felé vetődik, a kis borjú már leterítve, a nagy bivallyal nem boldogul, az még nagy falat, de megpróbálta. Hülyén nézhet ki a dolog, hiszen ott vergődik egy kicsit megtépett bika, és ott hagyja, mert nem tudja leteríteni. Ilyenkor utálja, hogy kicsi, de arra talán jó a dolog, hogy a többiek nem indulnak vissza, vagy menekülnek, hiszen egy erős, kifejlett bivaly vergődik sebesülten, és talán ez az előnyükre válhat. Bejelenti, hogy mit tervez, hiszen össze kell dolgoznia mással, csapatban. ~Figyeld a többieket! A kiszemelt préda a cél, azt nem hagyja futni, azután ugrik, azt igyekszik ugyanúgy gáncsolni, mint a nagy dögöt, hogy utána a torkát vegye célba és minél rövidebb idő alatt kiszedhesse a helyéről. Szokatlan dolog, hogy most neki kell mondania, mit tegyen az Alfa, na de az élete a tét, így is, úgy is, és nem úgy fest, mint aki szívbajos lenne, és megijedne a lehetőségtől. A kérdés persze az, hogy ez mennyire tetszik Castornak.
//Teljes mértékben érthető, remélem, az enyém is. :-)//
Norina időben érkezik, úgy látszik, hogy tényleg hajtja őt valami... Talán a túlélés, talán a lelkesedés, nem tudom. Erre kellene rájönnöm. Ami azért kissé nehézkes még úgy, hogy két kifejlett és egy borjú bivaly között tengődöm, de később még visszatérek rá. Nori oldalról kapja el a támadó bikát, így előttem teljesen felszabadul a terep. Precízen szökkenek át a borjú teteme felett, és az idő közben menekülőre fogó préda után vetem magam. Szerencsére csak pár méter az előnye, így csakhamar beérem. Teljességgel meg voltam győződve arról, hogy Norina a leterítés után majd felpattan és rohan utánam, ahogyan szokott. Hiszen a mi prédánk itt van, erre van, a naggyal nem lenne szabad hadakozni. Kisebb energialöketként érzékelem, ahogy kiereszti magából a Bestiát. Nem adja fel a küzdelmet. Nem tudja, hogy mikor kell feladni?! Dühödten morranok, vakkantok fel, és idegesen lendítem a mancsom a préda bal hátsó lába felé. A karmaim tisztes adag húst szakajtanak ki a combjából, érzem, hogy a karmok vége a lábszárcsontot karistolja. Megbénult, lelassult. A társai érzik a vére szagát, talán többet, mint kellene. Talán tudják, hogy nincs esélye. Azután, hogy reflexből biztosítottam a prédát, a vérvonalam sebességét használva termek ott Norina és a bika mellett. Nem vagyok haragos. Vadász vagyok, egy gyilkos, aki nem veszi jó néven, hogy a társát rugdossa valami patás förmedvény. Rákaffogok, hogy a saját csoportjával kezdjen ki, és ugyan azzal a módszerrel taszítom el, ahogy Norina tette azt nem sokkal ezelőtt. Oldalról csapódok be, így remélhetőleg kevesebb rúgás éri a nőstényt. Felborulunk, hemperegve gördülök le a hatalmas testről, ő pedig felbőg, nehéz újra lábra állnia. Nem úgy nekem, én már meg is ráztam a bundámat, és csak most tűnik fel, hogy esés közben megsérült a vállam. ~ Előkészítettem neked a prédát. Nem hagyunk veszni egy falatot sem, ki tudja, milyen lesz a holnap... ~ Nem mintha aggódnunk kellene, hogy hirtelen kihal a helyi vadállomány, vagy hogy holnaptól nem lesz felszolgálás a Holiday-ben, de az elmém lassan annyira az állatias befolyás alá kerül, hogy az ösztönök diktálják minden gondolatomat. Nem hagyom, hogy a bikám futásnak eredjen. Játszok még vele... Szemből támadok, de csak azért, hogy játékosan el-elugorhassak a tülkei elől, ezzel is növelve a kétségbeesését, a félelmét, ezzel fémesítve meg a húsának a zamatát. Körbe-körbe galoppozok körülötte, látom, ahogy a szemgolyója idegesen forog, ahogy megborzolódik a vaskos bundája és megremeg a térdénél a bőre. Tudja, hogy az enyém, csak kéreti magát... Ahogy galoppozok, oda-odakapok, megkarmolom, mikor-hogy tetszik. Hátranézek, és csak akkor folytatom a táncot, ha Norina egyedül is elboldogul.
Ebben az esetben eljutok arra a pontja, hogy a Bestia már ráunt a bikára, már csak tépné, ízlelné és szaggatná, úgyhogy egy egyszerű és pontos ugrással medvecsapdaként csattan az állkapcsom a bika nyaka körül, a mancsaimmal pedig a vállába kapaszkodom, mint egy kidobott szerető. Ahogy vergődik, érzem, miként húzódnak az izmaim, s a végjátékban, amikor az állat felborul a súlyomtól és a vérveszteség okozta szédüléstől, mázsás súlyával majdhogynem kipréseli belőlem a levegőt, de lerúgom magamról, vért prüszkölve, fújtatva, a saját fájdalmaimmal nem foglalkozva szorítom addig, amíg ki nem hunyt belőle az élet.
Ösztönösen tépem fel a hasát, keresve a lépet és a májat. Beletúrom a pofám, szinte rágás nélkül nyelem a forró húst, és amikor elfogyott a levegőm, megállok és felvonyítok. A távolban hallom a többieket, csatlakoznak ők is a kórusba, talán Norina is. Nem folytatom tovább a saját bikámat, odakocogok Norinához ,ha útban van, félrelökve őt, és morranva zavarom el az eredeti prédától. Újabb kóstoló, csak hogy az Alfa egyen először. Amikor elég volna, odaengedem a gyereket is, és visszamegyek a saját bikámhoz. ~ Egyben vagy. Mit gondolsz? ~ Érdeklődöm gondolatban, amikor már eleget zabáltam ahhoz, hogy a Bestia csillapodjék, megnyugodjon kissé, és előtérbe engedje az emberi gondolataimat.
Harcol a kifejlett bikával, akkor is, ha tudja, nem nyerhet, de akarja a harcot, és nem azért, hogy hősködjön, hanem azért, mert így látja jónak. Ha a bika sérült, és komolyan sérült, akkor az a többi számára is visszatartó erő lehet, az pedig már nem veszélyezteti a vadászat sikerét. Kicsit tovább időzik el ott, mint kellene, erre maga is rájön, mikor meghallja az ingerült morranást, vakkantást is. No de megtörtént, visszacsinálni nem tudja, hazudna magának is, ha azt mondaná, nem élvezte a torok cincálását, azt, hogy sikerült egy nála sokkal erősebb dögöt a földre küldenie, de az, hogy megölje... kicsit várat még magára, de rákapott az ízére, és élvezi is. Kapott rúgásokat, nem egyet, nem kettőt, és az a bika még fel is áll, még így is képes rá. ~Utállak. Ezt a bikának szánja, bár Castor már ott is van mellette, éppen akkor, amikor egy újabb rúgást sikerül beszereznie, és elugrania a dühödt bivaly elől, hogy utána az Alfa terítse le. Na ezt szerette volna ő is, kár, hogy méretben fele akkora se, mint Castor. Vigyorogni tudna, akkor úgy venné tudomásul, hogy a fújtató dög érzi a vesztét, de vette az ukázt, és máris robog a sebesült zsákmány után. ~Ezt nem hibázom el. Hatalmas lendülettel lő ki a préda irányába, érzi a vér szagát, ami egyben csemege és egyben az ösztönei kielégítésére tökéletesek. Sántít az állat, esélytelen a menekülésre, most mégsem taktikázik, a Bestia szabadon mehet a vacsorára. Morogva ugrik az állatra, így már könnyen feldönthető, már csak 3 láb rúghat, ám azonnal torokra megy, és villámgyorsan, mielőtt a bika felállhatna, és karmokkal mar a vállaiba, hogy így is csökkentse a sérülés lehetőségét. Minden erejét beveti, már ami harapás terén már adott, hogy kiélvezze a gége roppanásainak a hangjait, hogy minél szorosabbá váljon az a satu. Szadista gyilkosnak tűnik, pedig nem az, csak az ő állkapcsa kisebb, így nem megy olyan gyorsan a dolog, mint a nagyoknak. Lent kell tartania a bivalyt, ami nem olyan egyszerű feladat, hiszen az az életéért küzd, a haláltusáját vívja, míg a nyaka körül csak erősödik a szorítás, ám egy ilyen dög sokkal veszélyesebb, mint egy simán sérült. Nem, nem játszik a zsákmánnyal, nincs kockáztatás, mint az előbb volt, biztosra akar menni, éhes és dühös morgással siettetné a bivaly halálát. Az utolsó roppanás után megszűnik a vergődés, de még nem engedi el, biztos akar lenni abban, hogy ez nem átverés, hanem tényleg vége. A vonyítás az kell, mert ez jelzi a vadászat sikerét, és ki nem hagyná semmi pénzért. Egyszer majd neki is komoly hangja lesz, nem olyan kölykös, mint jelenleg, de kit érdekel? Van vacsi.
Fáradtan hasal le a préda mellett, boldogan nyalja végig a vérző sebet, és kivételes alkalom, de nem zabál bele, pláne, hogy még félre is lökik onnan. Ez sem szegi kedvét, a sérülései sem, semmi sem, ahol meg hibázott, azt majd legközelebb nem követi el... már ha lesz legközelebb. A lényeg a kaja, és tele hassal már azzal sem törődik, hogy esetleg ő lesz a desszert. Élete legfinomabb vacsorája a jelenlegi, és az első aminek nekiesik -már ha meghagyták-, az a szív. Imádja. ~Isteni a bivalyhús. A bikával túl sokat foglalkoztam, de azt gondoltam, ha sérült, akkor az kedvét szegi a többinek is. Tovább kellett volna mennem, amikor a földre került. Az első és legfontosabb amire gondol, hogy ízletes a vacsora, naná, hogy ezt muszáj elmondania, aztán pedig csak rátér a lényegre is. A vadászat ugyan sikeres volt, de nem a legtökéletesebb. Azt nem számolta bele, hogy lesz egy bika, amelyik hirtelen visszafordul, és az Alfa felé megy. Most viszont vacsora van, és igyekszik minél gyorsabban, minél többet magába tömni, mielőtt Castor úgy döntene, hogy az is az ő vacsorája. Brad ezt megtanította neki, védje a zsákmányt, gyorsan tüntessen el amit lehet, különben ha gyengébb, elveszik tőle, ezért a villámgyors zaba után egy tüskésebb bokor felé kezdi húzni a zsákmányt, hogy az alá bebújva nyugodtan ehesse meg a többit is... már ha hagyják.
Ha kicsit más lenne a szituáció, talán még fel is nevetnék Nori reakcióin. Azon is, amikor a bika kapcsán duzzog, meg azon is, hogy ízletesnek találja a bivalyhúst. De most inkább csak megforgatom a vörös farkasszemeket, és miután kivettem a részemet az első falatokból, visszamegyek a saját bikámhoz. A szívhez nem nyúltam, szóval az a kölyöké lehet, ha már ennyire vágyik rá. Nem felelek neki egészen sokáig. Miközben a lehető leghatékonyabban fogyasztom a zsákmányt, az agyam hátsó szeglete vészesen kattog, hiszen ha ezt befejeztük, döntenem kell. Ha a Bestia véleménye is számít, akkor bármennyire kellemetlen, el kell ismernem, hogy kellemesen éreztem magam a hajtóvadászaton. Korához képest a lány nem hibázott olyan sokat vagy olyan nagyot, hogy ne lehessen kiküszöbölni. Az igazi harcot ebben a kérdésben magammal kell megvívnom. Be kell látnom és el kell ismernem, hogy a Chicagói évszázadoknak leáldozott, sem létszámban, sem lehetőségeinkben nem tudjuk megoldani, hogy az utánpótlás kérdésében ne vegyem ki a részemet. Nem háríthatom másra a kicsiket, csak azért, mert nekem erre van igényem. És amióta itt vagyunk, talán pont ez a nagyszájú, értetlen, brutálisan őszinte, pattogó kis fruska az, akiben a legtöbb a lehetőség. Nem, a világért sem vallanám be, hogy rengeteg jó tulajdonságára is felfigyeltem, majd esetleg 10 év múlva, ha nagyon sok volt a whisky.
~ Tudod, az egyáltalán nem baj, hogy élvezed a kihívásokat. Szerencsére ez messze volt attól a határtól, ami veszélyes. Főleg azért, mert most ketten csináltuk. ~ Osztom meg vele a véleményemet, miután úgy látom, hogy befejezte már a lakmározát. Szegény. Kapkodva és sokat evett, ami azt jelenti, hogy hamarosan nagyot és fájdalmasat fog hányni. De lesz ennél még sokkal rosszabb is. Közvetlenül a kicsi teste fölé emelkedem, a jobb mancsommal átlépek felette, teljesen magam alá gyűrve, de nem nehezedek rá, nem is bántom. ~ Ha még mindig nem mondtál le arról, hogy egyszer Vezető Testőr leszel, akkor az első lépés lehet az, hogy a kölyköm leszel. Mivel szép volt a vadászat, így megengedem, hogy válassz. ~ A helyzet az, hogy más nem is lenne képes erre a falkából, legfeljebb Caleb vagy Dante, de nem kezdem el sorolni, hogy melyik miért nem felelne meg jelen pillanatban erre az egészre. Plusz, a lánynak azt is mérlegelnie kell, hogy az átharapással minden megváltozhat, amibe eddig beleszokott. Egy Alfa kölykének lenni nem mindig könnyű, és ha az én Bestiámat kapja meg, talán nehéz lesz kezelnie egy ilyen markáns, büszke, ellentmondást nem tűrő és "kihaénnem" fenevadat.
Ha mégis vállalja a kockázatot, vasmarokba szorítom az energiáimmal a fehér bojtos farkast, amit Bradley-től kapott, és a Telihold vonzerejével harcolva kényszerítem emberi alakba Norit, hiszen a harapást csak így tudom elvégezni. Ráadásul még ki is akarom próbálni őt az éjszaka folyamán.
Vidáman lakmározik, azzal sem törődik, hogy kikeni magát teljesen, a fekete bundán nem látszik a vér, csak a fényben csillog kicsit. Igazság szerint pedig pont úgy néz ki, mint egy disznó, na de ha ezt tanulta Bradtől, hogy vagy kajál, vagy elveszik tőle, hiszen gyengébb, érthető. Ezért is vonszolta be a prédát egy bokor alá, már amennyire befért, hogy ezzel is csökkentse annak lehetőségét, hogy nem marad vacsorája, de csak azután, hogy a szívet belakmározta. A kérdésre válaszolt, és most kussol, tele van a szája, így még morogni sem morog, csak néha, ami nála annak a jele, hogy igenis élvezi a zabálást. Utolsó vacsora, nagy valószínűséggel az, így kihasználja a lehetőséget, és ami belefér, azt mind betömi, akkor is, ha hordó méretű lesz a hasa, a Valhallában úgy is mindegy, nem igaz? Tele van a hasa, szó szerint, így most elterül, mint egy béka, de előbb kimászik a bokor alól, ott mégsem olyan kényelmes, de azért figyel, nehogy visszajöjjön a csorda, vagy érkezzen még valaki.
~Juj, azok a legjobbak, megoldani, úgy, ahogy nekem sikerül, de a végeredmény az jó legyen. Azért nem volt könnyű. Ha nem volt vészes Castor szerint, akkor farkcsóválással jelzi, örül a picike dicséretnek, persze egyedül esélytelen lett volna, ezt tudja jól. Számára ez kemény menet volt, már az első bikával, és nem is titkolja, hogy ha nincs itt a nagy hím, akkor neki reszeltek. Igaz, akkor nem megy bivalyra, de az más kérdés. Úgy fekszik, mint egy béka, na erre Castor monstruma nem éppen kellemes érzés, főleg, hogy maga alá gyűri. Akkor eljött az idő ezek szerint, de legalább tele hassal mehet az örök vadászmezőkre. Nem csukja be a szemét, várja a végzetes harapást, de helyette valami egészen más következik, és ha tudna olyat produkálni, akkor most leesne az álla. ~Tényleg? Igen, az leszek, egyszer majd az, és... és igen, és komolyan? És igen. De azért nem szeretlek. Fekvő helyzetben is képes csóválni, olyan öröm önti el, olyan boldogság, amit nem lehet elmondani, csak érezni, hogy az izgatottságtól és a kitörő örömtől egész testében reszket. Kit érdekel a sérülés, amikor olyan ajánlatot kap a halál helyett, amit álmaiban sem gondolt volna? Persze, hogy Vezető Testőr lesz, ezt megígérte, hiszen be szeretné bizonyítani, hogy egy nőstény is lehet az, és ha ehhez az kell, hogy Castor kölyke legyen, akkor az lesz. Örülhet annak, hogy nem öli meg, hiszen megtehetné, Teremtő nélküli kölyökre végül is senkinek nincs szüksége. Már az sem zavarja, hogy eddig farkas alakba kényszerítették, most meg vissza, akkor is boldog, minden más másodlagos, ahogyan az is, mit fog kezdeni Castor farkasával? Megszokja, mert muszáj, mert ez jelenti az életet, és ez jelenti azt, hogy elérheti a kitűzött célját, és ami lehet, gyerekes, de neki fontos, nem lesz fehér bojtocskája. Tudja, hogy a harapás fájni fog, de mégis boldog mosoly van az arcán, túl fogja élni, felépül, és küzd tovább.
Az öröme még a farkaspofámra is kérdő tekintetet ültet. Mintha annyira rajongott volna értem, mióta ismer. Jó, közli, velem, hogy nem szeret, de ez végül is azt jelenti, hogy az életének örül. Szerintem fogalma sincs, mire vàllalkozik, és el fog jutni majd arra a pontra, hogy azt kívánja, bár jobban megfontolhatta volna ezt a döntést. ~ Ó, hát az egyáltalán nem létszükséglet. ~ Eresztek meg egy vicsor-vigyort, aztán bele is kezdek a procedúrába.
Hagyom, hogy kiadja magából a felesleget, ha erre szüksége van. Nem szégyen ez, sőt. Látott már a világ ennél sokkal ocsmányabb dolgokat is. A meztelensége sem zavar, és örülök, hogy ő sem kényeskedik. Azt hiszem, hogy sokkal jobb ez így, mert kevesebb dologba kell majd beavatnom őt, nem kell vele a nulláról indulnom, pontosan tudja, mire számítson, szóval... Basszus.
Kissé elhátrálok tőle, lehajtom a fejem. A Bestiának szólok, ő már sokkal jobban vár erre, mint én. Szerinte jó, ha szaporodik, mert ami benne van, azt örökíteni kell, tovább adni, de azt kimondottan utálja, ha elpocsékolják ezt a hatalmas kegyet. Nem kell túl messzire menni példákért. Fenyegető morgással, és felhúzott ajkakkal ugraszkodom el, vetem rá magam Norira, mintha csak egy rongy lenne. Az agyaraimat a bal felkarjába mélyesztem, és ha nem kellene figyelnem a procedúrára, talán még le is tépném a végtagot. Sokáig tart. Bradley nem volt gyenge egyáltalán, a farkasa, az átadott ereje mentális síkon tankként feszül ellenem. A pajzsomat teljesen leengedve borzolja végig az energiám a környéket, biztos vagyok benne, hogy a falka is érzi, mi történik most. A kölyök farkasa felé nyúlok, de mintha óriási szembeszél állna nekem ellent. A légzésem felgyorsul, a fogaim mélyebbre vájnak a puha húsban, mire sikerül egy nagyobb energialökettel elérnem a farkast. Egész egyszerűen megragadom a torkát, és lassan összeroppantom a csigolyàit. Nem tudom, Norinak ez mennyire lehet kellemes, hiszen a farkasa haldoklik. Egy pillanatban azonban minden elcsendesül az elménkben, a kölyök pedig meghal. De nincs sok idő a gyászra, hiszen érzem, hogy a Bestiám a szabad terepen úgy veszi át a hatalmat, mintha sosem lett volna ott semmi más. Lénye egy része kiszakad belőlem, majd alakot ölt, büszkén helyezi magát kényelembe Nori testében és lelkében egyaránt.
Eleresztem Nori karját, idegesen fujtatva, lihegve ülök le mellé a földre. Kissé izgulok, hogy most majd mi lesz, mi fog történni, mit fog érezni, és hogy fog egyáltalán kinézni. Hogy békél meg vele, milyen lesz az első benyomása. De nem piszkálom, hagyom, hogy magára találjon. ~ Nos? ~ Nógatom azért kissé, ha esetleg túl sokáig maradna csendben.
Képzeletbeli füles saját magának, mert amilyen lökött, természetes dolog, hogy tudatja az Alfával, hogy nem kedveli. Nem ám befogná a kis száját, dehogy, ezt azért még muszáj volt megosztania a hímmel, nehogy kimaradjon. Az öröme pedig tényleg határtalan, és nem csak azért, mert életben maradhat, holott ez egy fontos szempont, hiszen anélkül nehezen válhatna belőle, az, ami, de azért is, mert ez azt jelenti, hogy akármilyen kicsi is, ezek szerint ott van benne a lehetőség, és nem hiába küzdött eddig ennyit, bár a neheze még csak most jön. ~Ja, jó. Nyugtázza az Alfa szavait, nem is kell szeretnie, ez csodás, akkor tényleg nincs semmi probléma, bár mindenképp érdekes lesz így majd a kettejük kapcsolata, aztán ki tudja? Bármi megtörténhet, jó kis közhely ez, mert igaz, nagyon is igaz.
Lehet, nem létszükséglet, hogy kedvelje Castort, de ami most jön, az bizony az. A fene se gondolta, hogy az emberi gyomor, főleg ha így kényszerítik az embert a visszaalakulásra, akkor nem viseli el az imént elfogyasztott zsákmány töredékét sem. Sajnálattal konstatálja, hogy az a sok-sok hús, amit bezabált, az kint tágasabbnak érzi a helyet, vagyis úgy hányja ki az egészet, mint a lakodalmas kutya. Éljen, majd kezdheti előröl az egészet, de miért pont a bivalyhúst? Az egyáltalán nem zavarja, hogy teljesen meztelen az Alfa előtt, látta már így, nem egyszer és nem kétszer, akkor meg? Jöjjön aminek jönnie kell.
Semmire sem készül fel, nincs értelme, tudja, mi lesz, jön az intercity, és olyan fájdalom, amit a jobb érzésű az ellenségének sem kíván, pedig... ha harc van, akkor bizony ezt kell elérni. A roham pedig megérkezik, a harapás ismerős, de összeszorítja az ajkait, nem sikít, azért sem sikít, csak a könnyei indulnak meg az arcán lefelé. Sok dologra nem emlékszik abból, hogy mi történt, akkor is csak az éles fájdalom maradt benne, most viszont valami más, egészen más. A farkasa küzd, élni akar, és nem akar kiszakadni a helyéről, valami visszatartja, húzná, ha tehetné, Brad ereje védi, azaz védené az utolsó másodpercig. Hosszú-hosszú óráknak tűnik az egész, egy kilátástalan és fájdalmas küzdelemnek, ami benne játszódik le. Égeti, marja az érzés, mintha elevenen nyúznák meg, ösztönösen állna ellen, hogy ez ne történhessen meg, akkor is, ha tudja, hogy ezt most ki kell bírnia, el kell viselnie, mégis másként reagál, mégis fel akarja venni a harcot, holott nincs értelme. Kíméletlenül erős energiák harca ez, Castoré és Bradé, ő pedig tehetetlen nézője a folyamatnak, a kis bundás pedig minden erejét bevetné, hogy ott maradhasson a helyén, vele, ahogyan eddig is,de a hatalmas hímmel szemben végül alulmarad. Érzi, ahogy kis farkasa haldoklik, majd feladja és az ezzel járó kín is megszűnik. Hatalmas sóhaj szakad fel belőle, önkéntelenül jön, már nem küzd, nincs miért, a kis bundása halott, ám egy furcsa érzés veszi át a helyét, egy egészen más energia, mint amit eddig érzett. Egy új, és lényegében ha nem is teljesen idegen, de azért más világot képviselő szőrpamacs. Érdeklődve, mozdulatlanul fekve ismerkednek egymással, valami ismeretlen, valami nem. A vadászat utáni vágy, a préda leterítése, a gyilkolás iránti szeretet, a céltudatosság nem új, de sok más igen, és ezt még meg kell emészteniük. Mindkettejüknek. Ki tudja, meddig nem mozdul, ebből Castor rángatja ki, amikor kérdez. Ragyogó arccal pillant fel, lehet, nem nagyon tetszett neki a procedúra, de attól még boldog, és igencsak kimerült. ~Legalább nem bojtos a farkam vége, és nem is tűnik olyan rémesnek, de inkább 3 beharapás, mint 1 át. A könnyeit nem törli le, majd megszáradnak, és egyáltalán nem szégyelli, hogy ezt az Alfa is látja. Sokkal fájdalmasabb volt az egész, mint az, amire emlékszik, pedig anno azt mondta Calebnek, hogy ez volt e legkeményebb, amit valaha is átélt. Most már akad frissebb. Újabb sérülése van, és mi lehet ilyenkor a legjobb megoldás, mint az, hogy akkor már kipróbálja a kis bolhást, vagyis nekiveselkedik az átalakulásnak. Nehezebben megy, mint szeretné, de az a szőrgolyó ott új, talán nem is csoda, de amint sikerül neki, az Alfához biceg, és úgy nyalja meg Castort, mintha kötelező lenne, de a lökött csóválása az természetesen most ezerrel megy. Vonyítással zárja a sort... ezt sem árt majd ismét gyakorolni.
Tudom, hogy Norina is harcol, és ha nem kellene ennyit hadakoznom a Teremtője kitartásával, akkor talán érdekelne is a dolog, vagy tennék ellene valamit. De ezt nem hagyhatom abba, nem érdekelhet a könnyek illata, a bundámban is rezgő kín, ami Nori testét és lelkét marcangolja. De sikerül. Sikerrel járunk mindketten. Nekem fogalmam sincs, hogy milyen érzés, ha valakit átharapnak, de az elmúlt percek meggyőztek arról, hogy jobb is így.
Aggódva nézem az új kölykömet, ugyan még emberként, de a Bestia érdeklődése így sem apadt. Borzasztó kétszínű, csalfa dög. Amennyire ódzkodik mások kölykeitől, annyira érdekli a sajátja, a kreálmánya. Az biztos, hogy nincs az az élőlény, aki ezentúl árthat a lánynak rajta kívül. Birtokló torődésem megnyilvánulásaként a teremtő szellemek szívét is kitépném, ha megpróbálkoznának vele. Izgatottan figyelem az átalakulást, tudom, hogy minden rendben lesz, de a dolog akkor is a látvánnyal teljesedik ki, és amikor végre ott áll előttem, elégedett morranással adom jelét annak, hogy szép. Nemes, mint az Apja, csak... kisebb. Sokkal. Egyedül a korábbi megjegyzése az, ami lelomboz, hiszen már látszik is: valóban bojttalanítva lett. ~ Hát... Szívesen. ~ Puffogok oda neki, hiszen csalódok a válaszban. És sajnálom, ha csak a bundája érdekli. Persze tudhatnám, hogy minden bizonnyal még ő sem tudja, mit is érez pontosan, de mohó dög vagyok. Mindent akarok, és azonnal. Amikor csóválva képen nyal és közeledik, békésen üdvözöljük őt, viszonozva a puszit a feje búbjára. Aztán megbökdössük az orrunkkal, megszaglásszuk, megismerjük, ellenőrizzük az épségét. ~ A ma este a tied. Neked adom, élvezd ki, azt csinálunk, amit akarsz. De holnaptól... üdv a pokolban.~ Jegyzem meg vicceskedve, rátéve az egyik mancsomat a hátára. Az önkritikám legalább a helyén van. ~ De azt szeretném, hogy mindenre figyelj oda. Mindent tudni akarok, érted? Ez a farkas olyan, mint a hímes tojás, és ha valaki tudja, hogy mit miért csinál, az én vagyok. És ne csodálkozz rajta, ha alacsonyabb lesz az ingerküszöböd. Nem szereti, ha dirigálnak neki. Van kérdésed?~ Felkelek, és a csípőmmel szórakozottan oldalba bököm a kicsit.
Ugyanazok az érzések kavarognak benne, mint az első átalakulásakor, amikor ismeretlenül tekintett bele a nagyvilágba, már farkas szemével látva mindent. Ismerős, hiszen tudja, milyen, és mégis idegen, mert másként szemlélődik. Harcot vív magával, harcot a kis bundással, mert ő lehet, vakmerő volt mindig is, de akkor is tudta, hol a határ, most pedig olyan érzése van, mintha menne mindennek, mindenkinek, mert erős, és ez így van jól. Furcsa kettősség van benne, még birkóznak egymással, fogná vissza a bolyhost, az pedig egészen mást akar, menne a feje után, menne, mert neki lehet, mert ő tudja. Hát nem, ez kemény viaskodás lesz, el kell fogadnia, össze kell dolgozniuk, egymásért vannak, nem egymás ellen, de azért ez nem egy perc lesz, bár azt is érzi, más a tartása, sokkal büszkébb, mint Bradé volt, tehát lesz mit szoknia. A bojtot ellenőrzi csak a farka végén, ugyan már megszokta, és kicsit hiányzik, de azért jobb, ha az nincsen ott, nem olyan könnyű beazonosítani. Persze, hogy örül annak, nincs az ott, és ezt is meg kell jegyeznie, mert ez az első, amit legalább el tud mondani. A többit még emésztenie kell, még akkor is, ha Castor most csalódott. ~Köszönöm. Sok dolog hasonló, és rengeteg más, ezt nem is tudom elmondani, deeeee... élvezni fogom. Élvezni bizony, mert számára az is kihívás, hogyan szelídíti meg ezt a bundást, hogyan tudnak közös nevezőre jutni, és miként tudja kordában tartani. Ami meglepő, hogy a legfőbb jellemzőkben nem érez akkora eltérést, hogy kényelmetlen legyen, sőt. Az "ellenőrzésre" úgy áll be, mintha kiállításon lenne, aztán ha ennek vége, máris nézelődik tovább. ~Komolyan? Akkor... azt nem mondom, hogy vadásszunk bivalyra, de egy medve? Az legalább egyedül jár. Na jó, szarvas is jó, a pokol pedig jöhet, előbb fejlődök. Medve, mi? Naná, hogy próbálgatná, mit tanult az előző hibáiból, de azért lejjebb adja, mert a lényeg a kaja. Ha már nem maradt benne semmi, akkor valami elérhetőt egyenek már, ha lehet. A pokol nem zavarja, minél többet követelnek, annál gyorsabban fejlődik, és tanul, amire pedig nagyon nagy szüksége van. Azért azt a mancsot akkor is megérzi a hátán, ha nem akarja, hiszen hatalmas hozzá képest. Amennyiben tud, kifordul alóla és méregetni kezdi a sajátjához. Akad egy kis különbség... na jó, nagyon nagy különbség. Szórakozottan méricskéli magát Castorhoz, aztán befejezi, simán elfér alatta, vagyis ha esik az eső, még be is állhat a hasa alá, nem ázik el. Persze, biztosan erre használná a méretét. A szavaira is figyel, és ami azonnal megfordul a a fejében, azt ki is mondja. ~Igyekszem, ahogyan eddig is, csak most sokkal jobban. Hűűű, akkor gyakorolhatom megint az önuralmat. Az jóóó. Még ennek is képes örülni, és mit lát benne? Egy újabb tanulási szakaszt. Normális ő, csak nem mindig látszik, mert inkább foglalkozik mindennel, ami farkasként előbbre viheti, mint azzal, hogy buli, mozi egyéb legyen helyette. Ez van. A kis lökés neki nagy, kibillen, de nem hagyja magát, máris visszarobog, és most azzal szórakozik, hogy ahogy az Alfa lép, megpróbál rácsapni a lábára.
Érzem benne az erőt, az energiát, amit a Bestiám lenyomata hergel benne, ha tudnék, mosolyognék rajta. Dolgozik a friss vér, egy percet sem vár, zubog és meghódít mindent. Arról persze mélyen hallgatok, hogy a bojtja nem tűnt el, csak feljebb szökött. Sokkalmviccesebb lesz majd emberi alakban ezzel cukkolni. Legalább leteszteljük, mennyit bír a most szerzett egója. Egyszer már kisiklott a kezemből az örökségem, és ha nem akarom, hogy Tara után Nori is bekattanjon, figyelnem kell a legkisebb dolgokra is. Bólintok arra, hogy élvezni fogja. Ezt kihívásnak veszem, meglátjuk, meddig lesz így vele. A medve emlegetésére oldalrabillentem a fejem. Na ez már lelkesedés. ~ Máris hajt a véred, kiváló. Medve lesz, ma ünnepelünk. De ha nem akarod az új életedet Bells karjai közt tölteni, akkor megint hallgatnod kell rám. ~ A medve nem játék, de mivel az én vérem, így nem tagadom meg tőle a kérést. A legjobban a saját hibáiból fog tanulni, ha hajlandó beismerni őket, nem úgy, ahogy én. ~ Ja, az önuralmat. Vagy a jobbegyenest, attól függ. ~ Felkelek, hogy nyugodt tempóban útnak induljak, de a gyerek szinte táncba kezd velem. Meglepő módon hagyom neki egy darabig, benne vagyok a játékban, ám pár méter után oldalról lecsapom a kis pofáját. ~ Ez jó, talán bevetheted a macinál is, de engem hanyagolj vele. ~ Nem értem, miért állok ellen. Hiszen Norina lesz majd egyszer az az ember, aki jobban fog ismerni engem bárkinél. Ha megérem. Ha lesz elég időnk. És elhatároztam, hogy nem kergetem magam illúziókba vele kapcsolatban. Ha kettőnk közt valami elfajul, a lehető legrövidebb úton fogom megoldani, nem lesz több megható nyafogás... Elkomorodom. Tara kudarca új erőre kapva tölt el, némi félelemmel is táplál, de jobb vagyok annál, hogy újra elbukjak. Jobbnak kell lennem. ~ Arra gondoltam... ~ - kezdem el a ballagás közben - ~ Hogy néha leülhetnénk beszélgetni. Hogy megismerjük egymát. Te is kérdezhetsz rólam, én pedig... felzárkózom a 21. századi életbe. Ha minden jól megy, még sokáig együtt leszúnk, nem árt, ha tudsz rólam ezt-azt. ~ Mindent a maga idején persze, szépen, apránként. Majd meglátom, az is haladás, hogy így közeledem felé.
Élvezettel trappol körbe, új élet, új világ, új szabadság, és új szokások, mármint félig újak, de ez cseppet sem zavarja, a vadászat öröme az megmaradt, és a kimerültsége az most vagy eltűnt, vagy elnyomta magában, azt nem tudja, de jelenleg semmiféle fáradtságot nem érez. Máris kedveli ezt a formulát, bár persze ez csak az eleje, még nem kerültek összetűzésbe, azért, majd akkor derül ki igazán, mennyire tudja elfogadni az új bundást. A jelek szerint nem hamvában holt a dolog. Medvére csap le legelőször, mint potenciális áldozatra, de azért hamar rájön Castor szavai után, hogy lehet, mégsem kéne. Nem mintha zavarná, ha a gyógyítók keze közé kerül, bérlete van oda, de na. Lehet, nem kellene cafatokban kezdeni az új pályafutást. ~Olyat még nem tettem, deeeee... ha biztosra akarok menni, akkor szarvas. Igaz. Vicces látni, ahogy a medve említésére fellelkesül, és ahogy próbál reálisan gondolkodni, úgy lohad lefelé az a kedv. Ezt a csatát márpedig neki kell megvívnia, hogy belássa a bundás is, nem lehet mindig menni fejetlenül. Az elhatározás megvan, hogy ebből mi valósul meg? Akkor dől el, ha lát egyet, akkor tudja csak, hogy sikerül féken tartania, vagy sem. ~Szeretek gyakorolni. Verekedni is, lőni is, harcolni is, ezeket mind-mind imádja, már elég szépen haladt, de most bizony tényleg szükség lesz arra, hogy fokozottan megtanulja féken tartani a bundást, ha ingerlékenyebb. Pláne ha Caleb úgy szólal meg például, mert azért neki is van egy stílusa. Ha jól sejti, akkor nem két töréssel lesz gazdagabb az edzések végére, hanem sokkal többel. A játék adott, van egy hatalmas mancs mindig éppen az útban, arra pedig csapni kell, mert kéznél van, azaz mancsnál. Egy darabig, amíg Castor meg nem unja, és nem segíti a földre. Eldől mint a krumplis zsák, mérges morgással tudatja, akkor ezt befejezte, de nem tetszett neki, aztán felpattan, és ha nincs mancs, akkor lehet azzal játszani, hogy átrohan a hím hasa alatt, majd a másik oldalról ismét. Zsákmányt keres, elméletileg szarvast, gyakorlatilag már most tudja, rég nem a négylábú agancsost keresi, hanem a nagy medvét. Ennyit az elhatározásról, pedig még ott van benne, mert akarja, de tényleg. ~Jó ötlet. Nekem van egy elképzelésem, meg hallok ezt-azt, és így ennyi, én pedig hamar a végére fogok érni a mesélésnek, asszem. Most jön rá arra, hogy nem is ismeri az Alfát. Azon kívül, hogy a fejébe vette, hogy nem szereti, mert nem is törődik a jövő nemzedékével, és lekezeli őket. Ezen kívül amit tud róla, az pár dolog, amit Brad elmondott, mert feltétlenül szükséges volt. Abbahagyja a cikázást, és hirtelen lekushad. Valami szagot érez, és az a valami nem szarvas, de ehető, vagyis azt jelenti, vacsora. Naná, hogy egy medve.
A világért sem akartam volna összetörni a bimbózó lelkesedését, de ahogy érzékelem, eléggé megcsappant a medvevadászati hév a gyerekben. De ez nem feltétlen baj. Talán az életkorával jár a dolog. Ebben a korban amúgy is mindenki hajlamos brutálisan a realitás fölé lőni, ha a célokról van szó, tudom. Emlékszem én még azokra az időkre, amikor én voltam kamasz, nekem is voltak terveim, álmaim... Mondjuk lehet, hogyha nem jövök el a családomtól, és látom Benitót felnőni, jobban tudnám kezelni ezeket a kamaszkori sajátosságokat, de... Első sorban farkast nevelek, nem gyereket. Arra majd keresek valaki mást, azt hiszem, az lesz a legjobb. Kéne egy szerető anya-pótlék, vagy mi. ~ Lesz mit, efelől ne legyen kétséged. ~ Felelek arra, hogy szeret gyakorolni. Közben pedig eszembe jut, hogy hetekkel ezelőtt Emma megjegyezte nekem a társalgóban, hogy Norina szeretné kipróbálni, hogy milyen elveszíteni, majd visszanöveszteni egy végtagot. Jézus. Felnevetnék a morranásán. Tetszik ez a habitus, meg hogy ennek ellenére azért abbahagyja a dolgokat. De ugyebár ha bezárul egy ajtó, mindig kinyílik egy másik. ~ Norina... ~ Morranok a lány fejébe félkomoly fegyelmezési szándékkal, de ez már tényleg az a határ, amit képtelen vagyok karakán vasszigorral fegyelmezni. Istenem, hogy lehet ennyire kajla, te jó ég... Ha emberi alakban lennék, tuti a kezembe temetném az arcomat, hogy ne lássa a kitörni készülő nevetésemet. De ha ez csak bátorítja, hát akkor alkalmanként megtorpanok kissé, hogy az agyaraimmal bele-belecsípjek az oldalába. ~ Akkor az első lecke... Soha ne hidd el, amit hallasz. Akkor se, ha nem tűnik hazugságnak. Azért van két szép monoklis szemed, hogy használd. ~ Ha hittem volna annak idején bárkinek Toddal kapcsolatban, akkor nem lennék Alfa. Ha hagyom, hogy befolyásoljanak, a közelébe sem mentem volna, nem lettünk volna barátok, és nem lehettem volna elég bizalmas viszonyban vele ahhoz, hogy letépjem a fejét. De ez csak egy példa az ezer közül. Már jóval Norina előtt megérzem a medvét, de úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Legyen meg neki a felfedezés öröme. Elégedetten villanó tekintettel nézem a kushadását, aztán beleszimatolok a levegőbe. ~ Nőstény. Egy fokkal egyszerűbb. Kivéve akkor, ha valahol a közelben van egy bocs, mert akkor rosszabb, mint öt hím. ~ - kezdem az okítást - ~ Arra ne apellálj, hogy elmenekülsz előle. Láttál már medvét futni? Rémesen gyorsak az alkatukhoz képest. Az előnyünk, hogy ketten vagyunk. Felépíthetjük úgy a dolgokat, mint a váltó-futást. Elsőnek én fogok támadni, és amíg azzal van elfoglalva, hogy lerázzon magáról, te is beviszel, amit tudsz. Amikor majd veled foglalkozik, én erőt gyűjtök, megint támadok, és ekkor te szusszanhatsz kicsit. Világos? ~
Ha nincs kérdése, és megértette, hogy mire akarom rávezetni, akkor magam is kushadok, és a medve irányába kúszok hangtalanul. Vállalom a "kockázatot", és leszek én az, aki szemből támad, bár felteszem, hogy a préda is forgolódni fog. Kikapcsolom önmagam, és újra átengedem magam a Bestiának. Ő nem fáradt, hiába ölt ma már, hajtja a vér, és nem ismer megállást. A medve azonban idő előtt megérezhet minket, már kaparja is a földet, vár ránk. Nem is vesztegetem tovább az időmet, elrugaszkodom, és egyenesen a medve elé ugrok, aki két lábra állva várja a támadást, dobbantva próbál elijeszteni magától. De ahogy a mellső mancsai ismét földet érnek, kissé oldalról kapok bele a nyakába, amit ő egy jól irányzott, karmos csapással hálál meg nekem.
Kezdőlap
//
//
De azért nagyon szépen köszönöm a játékot.//
//
