Telihold volt végre, minden porcikámban éreztem, vágytam az ezüstös arcra az éjszakai égbolton, s tudtam, hogy ma éjszaka elégedetten fogom belevetni magam a vadászatba, hagyni fogom, hogy a fekete bundásom kibontakozzon és menjen a saját orra után. Ugyan vadászhattam volna a Betolakodókkal, de most azt hiszem, inkább egyedül akartam lenni, nem is tudom, miért, talán túl sok impulzus ért mostanában. Persze, lehet hogy holnap már inkább csatlakozni vágyom majd hozzájuk, de egyelőre jó volt így. A pajzsom fenn volt a helyén, most nem akartam senkit érezni vagy beengedni, tényleg nem vágytam társaságra. Meg aztán, ha már valakivel összefutok, nem is akarom tudni, hogy van-e esélyem ellene, vagy sem, szórakoztatóbb anélkül vásárra vinni a bőröm. Nem, nem volt halálvágyam, de néha jól esett némi egészséges bundatépázás. Egy fára felmászva pakoltam fel a gönceimet, hogy majd legyen miben hazamennem, ha végeztem. Igen, vérre vágyott a bennem lakozó, szükségünk volt rá, hogy ne legyünk gyengébbek, és ha úgy adódik, meg tudjuk védeni magunkat. Meztelen talpaim az avarba simultak, ahogy könnyedén ugrottam le a fáról, majd átadtam magamat az ösztöneimnek, ledobtam láncaimat. Egy elégedett nyújtózkodás után végre nem kellett tovább visszafognom magam, és a világra szabadítottam a smaragdzöld szemű szörnyetegemet. Nagyjából 15 másodpercig kellett a szokásos fájdalmat éreznem, mire végre a helyemen ott állhatott a fekete bundájú nőstényfarkas. A fájdalom már rég nem érdekelt, olyan sokat kaptam életem során, hogy nálam roppant nehéz volt elérni, hogy meghasson, ha bántanak. A fenekemre ültem, majd felvonyítottam, üdvözölve azokat, akik hozzám hasonlóan megadták már magukat a Telihold vonzásának. Végül nagy lendülettel indultam meg, hogy belevessem magam a rengetegbe, és első körben mérhetetlennek tetsző mozgásigényem próbáljam meg kielégíteni, miközben vadul szimatolva lestem prédára, minél hamarabb vért akartam ízlelni, ez hajtott már csak. Hirtelen megtorpantam, hegyeztem a füleim, a farkam mozgásba lendült, ahogy lelkesen konstatáltam a préda terjengő illatát. Nem is egy volt. Elégedetten mordultam fel, majd lassan kezdtem megközelíteni a legelőt, remélve, hogy lelek rajta valami igazán ínycsiklandozó falatot. Mindegy volt tulajdonképpen, de ha már lerohanok egy bivalyt, hát az legyen egy igazán nagy példány. Szinte az avarba lapulva közeledtem, szélárnyékban, hogy ne lepleződjek le. Igazi vadász módjára, türelmesen vártam ki a megfelelő pillanatot, noha alig vártam, hogy végre a fogaim a húsukba mélyedhessenek, és a vérük végigsimogassa a torkomat. Pillanatokon belül ugrottam, és rávetettem magam egy méretes bivalyra, belemarva fogaimmal a nyakába, és karmaimmal az oldalát szántva fel. Nem engedtem, hogy lerázzon, addig szorítottam az állkapcsommal, míg meg nem éreztem, ahogy megbicsaklik. A többi állat szanaszét rohant, de ha ez nem lesz elég, úgyis levadászom még valamelyiket. Morogva téptem tovább, mikor már a földön volt, erőteljesen marcangoltam a húst, a vére áztatta a pofámat, az elégedettség gyorsan száguldott végig a tagjaimon, immár nem lesz gondom a következő Teliholdig. Ám még vártak rám a finom falatok, mert hát, a jóból szerintem sosem árt meg a sok.
Érzem a mancsaim alatt, ahogyan megcsikordul a nedves avar, ahogyan egy kicsit megroggyan a puha föld legfelső rétege a súlyom alatt. A rohamtempóban mellettem elsuhanó fák, az arcomba csapó erős menetszél, a bundámba kapó vékonyabb ágak.. elmondhatatlan, leírhatatlan érzés. Egyszerűen imádom. Gyorsan rohanok az erdő fái között, fejem mégis felemelem egy pillanatra, hogy a mézszín golyóbisok felületén is visszatükröződhessen a Hold gyönyörű, ezüstös, teljes alakja. Gyorsan veszem a levegőt a futás miatt, ám így is érzem az orromba toluló ezernyi illatot. Ezzel nem lehet betelni, hiába élek már több mint háromszáz éve, soha nem fogok tudni ezzel leállni. Mint valami drog, akármilyen furcsán hangzik is. De olykor annyira szükségem van rá, mint betegnek a gyógyszerre. Csak rohanni, bele az ismeretlenbe, a természetbe és levezetni minden feszültséget, tombolni. Most is erre van szükségem.. A ruháimat valahol a turistaösvény mellett levetettem, gondosan egy bokor tövébe rejtve őket, hogy megtaláljam majd, ha hazaindulok. Haza? Nevezhetem egyáltalán ezt a helyet hazának? Nem. Elvégzem a dolgom és máris tovább állok. A közelből farkas vonyítás üti meg füleimet, így lassítok a rohanó lépteken és hasonlóval válaszolok neki. A pajzsom teljesen felhúzva, véletlenül se érezhesse meg senki, miféle szándékkal érkezem. A bosszú hajt, a farkasomban is ott pulzál és most egyáltalán nem fogom visszafogni magam. Amikor kiderült, hogy Dylan az a valaki, aki jó száz évvel ezelőtt elvette tőlem azt, ami akkor az életet jelentette.. Jobb nem is gondolni rá, mert mentem kiírtok akármit, ami az utamba kerül. Az előbbi hang irányába indulok, ezúttal lassú léptekkel. Mélyet szippantva az éjszakai levegőből érzem, merre keressem a farkast. Bivalyok szagát sodorja a szél, de a kaja most nem érdekel. Az előbb téptem darabokra egy kisebb őzfélét, az sem érdekelt, mi az, csak a húsa, a vére íze volt a lényeg. Az éhségem tehát valamelyest csillapítottam, már csak igazi küzdelemben szeretnék vért fakasztani. A tisztás szélére érve mélyen lapulok meg a bozontban, a vöröses-feketés bundám kellőképpen rejt a Hold fényénél is, a bokrok egészen magasra nőnek, az apró neszezésem pedig elmossa a szél. Tekintetem a réten táplálkozó farkasra siklik. Fekete! Ennél több indok nekem nem is kell ahhoz, hogy rátámadjak. Tudom, hogy nem Dylan, az ő bűzét már kilométerekről megérezném, de pusztán az a tény, hogy bundájuk színe megegyezik.. Felmordulva török elő a bokorból, hogy villámgyorsan teremjek az éppen lakmározó társamnál és vessem rá magam. Az oldalának ugrom neki először, ezzel remélhetőleg letaszítva őt a még forró tetemről. Bizonyára fogunk jó párat fordulni a kissé nedves fűben, ezért igyekszem úgy érkezni, hogy egyből talpra ugorhassak. Nem támadok, kíváncsi vagyok a reakciójára. Csupán az éles fogaim villannak elő a felhúzott ajkaim mögül, torkom mélyéről morgás tör fel. Egyértelmű: cseppet sem barátságosak a szándékaim.
Istenem, mennyire jól esett. Nem volt igazi vérengzés, hisz az állatnak esélye sem volt ellenem, de nem ez számított, a pillanatnyi győzelem édes érzete elsöpört mindent. Már most hajtott volna tovább. Még. Még. Téptem, szinte rágás nélkül nyeltem a préda markáns húsát, smaragdzöld, egyáltalán nem farkashoz illő szemeimben nem maradt semmi emberi, csak az állat volt benne, az ösztönök, s a Telihold kacsintott vissza belőle pajkosan, mintha ez csupán egy játék volna. Egy soha véget nem érő, halálos játék, örök tánc az életben maradásért, az erőért. Vér… érzem, ahogy pillanatról pillanatra erősebbé válok tőle, mintha több lennék, mint ami egyébként vagyok. Magabiztosabb, vadabb, féktelenebb, s igen, kegyetlenebb, még vérszomjasabb. A fülem megrezzen az idegen vonyításra, immár tudom, hogy van valaki a közelben, valaki, aki nem is akarja ezt titkolni. A vonyításomban nem volt kihívás vagy felhívás keringőre, mégsem bánom, hogy érkezett rá válasz, mint ahogy az oly rég érzett, agyamat eltompítom fájdalom is jöhet bármikor, ha cserébe én is adhatok. Nincs is annál intenzívebb, mint mikor egy fajtársam vérében van szerencsém megmártózni, még ha nem is a halála árán. Nem akarok életet kioltani, pontosan azért, mert a sajátom is fontos számomra, de most bárkinek képes lennék nekiugrani, aki a legcsekélyebb mértékben is fenyegeti az elejtett vad és köztem feszülő bensőséges kapcsolatot. Pechem van, mert a rám leső onnan érkezik, ahonnan én jöttem, a szél nem siet jótékonyan a segítségemre, nem észlelem időben. Csak a tekintetem peremén látom az elmosódott foltot, s egy kurta, vad morgásnál nem telik többre, már repülök is vele. A testem az avarba csapódik, érzem, ahogy az apró kavicsok, levelek a bundámba furakszanak, de arra nem képesek, hogy ártsanak nekem. Nem úgy, ahogy talán az engem elsodró nőstény. Beszívom az illatát, nem ismerős, tudom, hogy idegen, s még csak a Betolakodók szagát sem érzem rajta. Hát legyen, ha játszani akar, hát partner leszek benne, nem fogom csak úgy hagyni magam, legyen bármennyire is erős vagy vén. A vérvonalam energiái perzselve futnak végig rajtam, szinte érzem, ahogy Sura éltető ereje készen áll arra, hogy befoltozza a sebeimet, jóval gyorsabban, mint ahogy tán az idegenét. Már forgás közben igyekszem felmarni az oldalát a karmaimmal, velem ne szórakozzon senki, amikor zabálok. Hát megveszett ez? Vad morgásomból hihetné, hogy megvesztem, de erről nincs szó, noha egy jó adag nyállal is megajándékozom a pofázmányát fene nagy felháborodásomban. Reszketek az indulattól. Ahogy megállok, egyből felpattanok, a földbe maró mancsaimmal segítem a mozdulatot, vad eltökéltség ég a lélektükreimben, ahogy rá meredek. Nem próbálok vele kommunikálni, ugyanis letojom, hogy mit mondana, noha fogalmam sincs, mi értelme volt ennek az egésznek, ha most csak áll ott, mint egy darab hagy ne mondjam mi. Morog és vicsorog, de nem támad nekem. Hát ennek meg mi baja? Égnek meredő füleim és leeresztett farkam arról suttog, hogy bizony támadásra készülök, cseppet sem foglalkoztat az, hogy ki áll velem szemben, és hasonlóképpen nem bratyizni szándékozom. Nem, nem várok, gondolkodás nélkül ugrok neki, vérszomjtól elködösült elmével vágódok a tőlem erősebb nősténynek, hogy reményem szerint jól megtéphessem, noha nem kételkedek abban, hogy én is meg fogom kapni a magamét. Nem számít… csupán az, hogy ő se ússza meg sértetlenül, ha már ilyen durván félbeszakította a vacsimat.
A lendületem és a súlyom együttes hatásaként mind a ketten szép ívet írunk le, mielőtt földet érnénk. Érzem az oldalamba kapó karmokat, de jelen pillanatban ez nekem olyan, mint a szúnyogcsípés. Csak még inkább feldühít és feltölt energiával. Fáj ugyan, de közel sem elég ahhoz, hogy nagyobb figyelmet fordítsak rá, csak még inkább mozgásra ösztönöz, hogy tépjem meg a kicsikét. Nem ölni jöttem. Csupán szórakozni, levezetni a feszültséget és úgy tűnik, társra találtam. Persze ki az, aki ne támadna vissza, ha ok nélkül szakítják el a zsákmányától? A reakció mégis más. Ha nem kívánkozna velem nagyobb bundatépésbe keveredni, akkor farkát behúzva hátrálna, vagy mondana nekem valamit. De ő itt.. semmi ilyesmit nem kapok, így úgy veszem, elfogadta a felhívásom a keringőre. Akkor lássunk is neki. Morgok és vicsorgok csak rá, egyelőre. Tudom, furcsa lehet, hogy nem támadok egyből, ha már ledöntöttem a lábáról, de kíváncsi vagyok, hogyan reagál. Elkezd körözni, méregetni, felmérni kivel is van dolga, vagy egyből nekem esik. Ebből rengeteg mindent le lehet szűrni és most is így teszek. Nem rontok fejjel előre, amikor azt sem tudom, mi áll velem szemben. Nos, a kiválasztottam nem így tesz, egyből nekem ront. Kezdődjék hát a játszma. A becsapódás előtti szekundumban lapulok le a fűbe, hogy a másik a hátamra érkezzen, ezzel tökéletesen biztosítva nekem azt, hogy valamelyik mancsát elkaphassam. Erősen záródik állkapcsom az éppen elért lábszár körül, nem is törődöm azzal, melyiket kapom el, a lényeg, hogy lassítsam egy kicsit. Érezni akarom vérének ízét, hallani a fájdalmas nyüszögését. Rántok egyet a pofámon, hogy kibillentsem a másikat az egyensúlyából, majd hirtelen állok fel, hogyha a hátamon van, még inkább sikerüljön őt eltávolítani a földről és dobhassam kemény erővel arrébb, kinyitva állkapcsom és elengedve a lábát.
A vér illata úgy hat rám, mintha valami serkentőt vagy drogot szettem volna be. Szeretnék egy isteneset beléharapni, csak az vezérel, hogy viszonozzam neki a kedvességét. Mit számít, hogy könnyen lehet nálam erősebb, hisz azt nem nehéz elérni, lévén nem vagyok egy matuzsálem. Tudom, hogy ártani akar nekem, bár azt nem, hogy a haláltusámat is szívesen nézné végig, vagy csak az erejét óhajtja fitogtatni, és megtépni némileg. Utóbbit nem bánom, előbbi esetében meg azért kicsit nehezebb dolga lesz a vérvonalam miatt. S azt még csak nem is tudja, hogy milyen remek pajtások vagyunk, a fájdalom és én. Ha tudná, biztosan nem szórakoztatna ezzel, a legtöbben érdeklődésüket vesztik abban a pillanatban, hogy rájönnek, hozzám a fizikai erőszakon keresztül nem vezet út. Meghunyászkodni akkor se lenne eszembe, ha biztosan tudnám, hogy sokkal erősebb. Domináns vagyok, nem egy elcseszett szub, aki behúzza fülét-farkát, ha kekeckednek vele. Igen, ebbe egyszer biztosan bele fogok dögleni, de talán még nem most. Nem emlékszem arra az estére, amikor a Hold Vörös báli ruhát öltött, és megöltem egy embert a város közepén, meg arra sem, hogy némileg megtéptük egymást egy hegyivel. Kár, mert bizony mókás lehetett, ám most mégis az az este jut eszembe. Ismerősnek tetszik, miként ráfog a nőstény a lábamra, de nem vagyok ostoba, hogy megvárjam, mit tervez a mozdulattal. Mancsaim makacsul fúródnak a faránál a bundájába, jóval mélyebben, mint az imént, s bár a mozdulattól vészesen feszül a hátsó lábam, nem törődök vele. A fájdalom édes masszaként csorog le a torkomon, s én jólesően üdvözlöm, rég találkoztunk úgy igazán. Megpróbálom az agyaraimat is belémártani, de ahhoz túl széles idefenn. Nem baj, talán lesz még rá alkalmam nemsokára. Ha ebben a helyzetben akar nekivágni a legközelebbi fának, az bizony kurvára fog fájni neki is. Ám ha kellő erő van benne, akkor vélhetőleg sikerül a művelet, de a karmaim mindenképp még jobban felsértik, a faráról átszánkázva kicsit a hátára is. Hát hello, nem vagyok én holmi gumilabda…
Hasonlóak a céljaim, mint a másiknak. Kicsit meg szeretném tépni, de cserébe én is elviselek ennyit. Fájdalmat akarok okozni, és érezni is szeretném azt. Miért pont őt választottam? Fogalmam sincs és indíték sem kellett, hogy neki essek. A vonyításával felhívta a figyelmet, és noha tudom, hogy nem volt benne semmi felhívás, az sem utolsó szempont, hogy nekem nincsen szükségem ilyesmire. Mindig is a fejem után mentem, ezúttal sincsen másként. Csupán megragadtam a kínálkozó lehetőséget és úgy tűnik, emberemre, azaz farkasomra akadtam. Hogy miféle, kiféle alakra esett a választásom, arról fogalmam sincs. Csak abból tudok ítélni, amit látok. Hogy a vérvonala miatt hátrányba kerülök? Nem tudok róla, így nem is izgat a dolog. Majd ha ráébredek.. mindegy, a játékot én kezdtem, nem hátrálhatok meg. Hogy halálát akarnám? Ugyan, kérem. Eszembe se jutna, hiszen annyira én sem vagyok vadállat. Már nem. Régebben történtek ilyesmik, de az valóban régen volt, azóta tudok uralkodni magamon. Már ha akarok. De ma este nincsen okom arra, hogy komolyabban a másiknak essek. Már ha tudok, természetesen. Nem vagyok előítéletes és nem is fogok alábecsülni az ellenfelem. Az erő nem minden, ahogyan a testalkat sem. Ha kicsi, akkor fürgébb, mint én. No de erre felesleges szavakat fecsérelni, hiszen hamarosan úgyis minden kiderül. A földre érés után a nőstény egyből nekem esik. Ez is egyértelműen utal arra, hogy ellenfelemre akadtam, aki örömmel ugrik velem fejest az ismeretlenbe. Pompás. A hátamra érkezik, én pedig az egyik hátsó lábát vonom fogaim szoros satujába. Érzem a faromba maró karmokat, nem vagyok rest viszonozni ezt kicsit, megcsiklandozva a hasánál, kicsit erőteljesebben nyomva a karmaimat a vékonyabb bőrrészbe. Érzem a feljebb szánkázó karmokat a hátamon, mély morgás tör fel a torkomból. Erőset rántok a pofámon, hogy megpróbáljam kirántani a lábát, közben egész testemmel mozdulva próbálom ledobni magamról, egyenesen neki a közeli körzetünkben lévő fának neki. Lábát továbbra sem eresztem, ha lerepül rólam, ha nem, ez még tökéletes lesz ahhoz, hogy ne legyen olyan könnyű felállnia, ha sikerül a műveletem. A hátsó fertályaimnál érzem ám a fájdalmat, de ez egyelőre csupán arra elég, hogy még inkább ösztönözzön. Akarok, még, magamnak is és a másiknak is. Figyelek hát tovább, minden egyes rezdülésére. Kizárom a külvilágot, ezúttal csak ketten vagyunk. Az ijedt bölények rohangálása sem érdekel, most csak a másik nőstény, övé minden figyelmem.
A Hold már-már kísérteties ezüstje alatt serken a vérem, mint ahogy aktuális ellenfelemé is. A vörös cseppek szinte beleolvasnak éjszín bundámba, átitatva őket az engem éltető vörös nedűvel. Hogy túl nagy veszteségnek ítélném? Nem, erről szó sincs, hisz én érzem, ahogy Sura táncra kél bennem, hűvös, jótékony energiájával töltve el, s kezdi meg munkálkodását a sérüléseim helyreállításával. Ezt mindig is imádták bennem odahaza, Detroitban. Én voltam a kedvenc játék babája mindenkinek, a boksz zsák, amin kitölthetik minden haragjukat, kínjukat, fájdalmukat. Az, aki nem szűköl, nem sikít, nem szenved, mert bizonyos téren elmebeteg állatot csinált belőle az akkori alfája. Igen, Simon nagyon hamar gondoskodott arról, hogy kiakassza a tűréshatáromat, és arra használhasson, amire a vérvonalam révén szerinte értelme volt. Nem éreztem keserűséget, mert bár eltört bennem valamit, bizonyosan ő is hozzájárult ahhoz, hogy egy gép legyek érzelmek terén, de ugyanakkor neki köszönhetem, hogy a fájdalom számomra sokkal inkább élvezet, mint bármi egyéb. Ohh, igen. Morogva zúdultam nagy erőkkel a fának, most már kétségkívül tudtam, hogy erősebb nálam. A világ egy pillanatra tompává fakult, a hangok megszűntek, a szél sem borzolta a bundámat, csak azt éreztem, vagy talán inkább hallottam a tudatom peremén, hogy a hátsó lábam nagyon reccsen, hisz még mindig az idegen farkas állkapcsának fogságában van. Jó eséllyel törés, amivel csak az a baj, hogy egyedül rohadt nehéz helyretenni. Nem baj, majd valahogy megoldom. Ha már eltört, akkor úgysem érdekel, a továbbiakban édes mindegy, mennyire akarja még kicsavarni. A mancsomat a pofámhoz emelem, már-már kéjes ábrázattal nyalva le róla a nőstény vérét. Igen… ez már kellett, nagyon is. Megpróbálom magamra csalni azzal, hogy pár pillanatig maradok a hátamon, mintha csak megadnám magam, felkínálva neki a hasam kényes területét, amiben már volt alkalma megfürdetni a karmait. Ha sokáig nem mozdul, akkor viszont rántok egy óriásit a lábamon, amit fogva tart, rendkívüli módon fájdalmas a dolog, de ez engem csak tovább tüzel. Imádom. Ha sikerül magamra rántani, vagy kicsit legalább közelebb, akkor lendületet véve próbálok a nyakába marni, vagy ahol épp elérem, ha még mindig tartja a bokám, akkor bizony a pofája lesz az, amin végigszántok, ha mással nem, hát a szabad hátsó lábammal.
Érzem, ahogyan a vérem megnedvesíti a bundám, a másikkal ellentétben rajtam nagyon is látszik a dolog. A barnás-vöröses szőrszálakat vérvörösre festi az éltető karmazsin, jelölve a helyet, ahol a nőstény nyomát hagyta. Egyelőre a dolog nem zavar, ennyi seb az semmi, csupán fűti vérem, fokozza bennem az adrenalint és még inkább löketet ad, hogy ugorjak, tépjek, karmoljak. Ha tudnám, mi történt a másikkal, lehet mégsem őt kértem volna fel keringőzni. De már olyan mindegy, belefutottam a játszmába, a fájdalmat egyelőre magam is élvezem és szükségem is van rá. Jobb adni, mint kapni? Mindenki döntse el maga, jelen esetben ez mennyire igaz. Mert szívesen adok, de egyelőre semmi gondom azzal, amit kapok. Sikerül leráznom magamról a nőstényt, hallom, ahogyan a fának csapódik és mintha ajkaim mosolyra húzódnának, már amennyire ugye ez egy farkasnál lehetséges. Hallom, ahogyan fogaim alatt reccsen a csont, ez még inkább növeli sikerélményem, noha továbbra sem bízom el magam. Ostobaság volna lebecsülni az ellenfelem csak azért, mert a kezdő lépés nekem sikerült jobban. Tudom, biztosan tartogat még meglepetéseket. Figyelem, mit tesz, ám nem mozdul, csupán mancsáról kezdi el lenyalni a vért. Az én véremet. Nekem sem kell több, máris engedem a lábát. Eltörött, szóval tovább facsargatni és rángatni felesleges. A másik fejére próbálok ráugrani, egyik mellső mancsommal erőteljesen lépve rá a pofájára, hogy ne tudja a fogait belém mélyeszteni, miközben én az előbb lenyalt lábat veszem kezelésbe. Vagyis a vállát. A forgó környékén próbálok a húsba marni, a csontot célzom. Valahogy legbelül mintha érezném, hogy most egyáltalán nem kell magam visszafognom, adhatok, amennyi jólesik. A kérdés már csak az, hogy mit fogok cserébe kapni ezért. No meg hogy egyáltalán sikerül-e az előbbi cselekvéssort véghez vinnem, hiszen még mindig nem tudom, mire képes a másik.
Hasonló dolgok motiválhatták, mint engem, érezni véltem, hogy semmi sem foghatná vissza, nem ölni akart, csak rombolni, de őszintén, nekem így tökéletes volt. A fájdalom már bizsergetőn kúszott végig a tagjaimon, a vére illata csalfa szajhaként kúszott az orromba, egyre inkább öntudatlan, kontrollt vesztett állapotba kergetve. Ha akartam volna, uralom magam, de eszembe sem volt, néha egyszerűen ki kellett engedni a fáradt gőzt, most is túl régen fogtam vissza magamban a fenevadat, s sajnos nem emlékszem arra, amikor elvesztettem az irányítást. Erre fogok, tudom, még akkor is, ha siralmas vereséget szenvedek. Nem számított, nem mindig szégyen alulmaradni, bár sosem szerettem eme szerepet, de tudomásul kellett vennem már rég, hogy az élet nem úgy működik, hogy mindig azt kapjuk, amit akarunk. A hátam nagyot csattan a fán, de komolyabb bajom nem esik, maximum némi bordatörés/repedés történhetett, részletkérdés. A lábam nagyobb veszteség, nem biztos, hogy így sokáig tudom majd húzni ezt a kis csetepatét. Kénytelen vagyok belátni, hogy erősebb nálam, bár ez közel sem jelenti azt, hogy hajlandó lennék feladni. Az a fajta voltam, aki van annyira hülye, hogy az utolsó vérig hajszolja magát, bár nálam ezt azért nehezebb volt elérni. Persze, ha teszem azt kitépi a szívem, azt ugyan sehogy sem gyógyítja be Sura… Arra számítok azért, hogy nem fog hagyni felállni, s mivel már az ép hátsó lábam mozdult felé, vélhetőleg könnyedén sikerül a lágyékához illesztenem, és továbbsegíteni a lendületét egyenest bele a mögöttünk álló fába, hagy érezze az ő buksija is a törődést. Közben igyekszem bele-belekapni a bundájába, de tudom, hogy ez csak amolyan szúnyogcsípésszerű dolog lehet a számára. Nem baj, az apróságok is képesek bosszantóak lenni, főleg, ha vérfarkas okozza őket. Azt azonban így sem tudom elkerülni, hogy utána rám essen, hacsak nem próbál rögtön elugrani, de nem így történik. Érzem a mancsát a pofámba, de az én két mellső mancsom is felé kap, hogy megpróbáljam lesodorni magamról, elvégre nem pálya az, ha ő csak ilyen kis felületi sérüléseket szerez, szerettem azért én is megadni a módját. A mancsaim így egyelőre útban vannak neki ahhoz, hogy a vállamba próbáljon marni, én pedig veszett ebként csattogtatom az állkapcsom felé, és amint egy pillanatra is sikerül megzavarnom, erősen zárul össze az egyik mellső lábán, hagy húzza majd egy kicsit ő is.
Nem fogja feladni.. Se ő, se én. És én pontosan erre számítok. Ez kell nekem. Ha jól sejtem, vagyok olyan szerencsés, hogy pont olyan nőstényt fogtam ki magamnak, aki ebben hasonlít rám. Küzdeni, tépné, marni és nem feladni. Hogy mikor fogjuk ezt befejezni, azt nem tudom, de ln sem akarom őt megölni és ha jól érzem, ő sem rendelkezik ilyen ambíciókkal. Pont tökéletes. Ennél többet én sem kívánhatnék. Régen engedtem már el a bennem rejlő fenevadat, ideje volt már. Így most én húzódom a háttérbe, hogy a borzas vehesse át némileg az irányítást, kihasználva vérvonalam adottságát. Egyáltalán nem számítok olyasmire, hogy én fogok nyertesként kikeveredni a dologból. Ó, dehogy. Soha nem szabad az ellenfélt alábecsülni, még akkor sem, ha én tűnök erősebbre. Számítok még meglepetésekre a másiktól, figyelmem egy pillanatra sem lankad. A másik a földre kerül, eleresztem hát a törött lábát és újabb akcióra készülnék, ám ekkor ér egy nem túl kellemes meglepetés. Érzem a lágyékomnak nyomódó lábat, ám már késő, a lendületem segítségével én szépen fejjel megyek a fának. Morgás tör fel a torkomból, egy gyors fejrázást követően próbálom összeszedni magam és elűzni a csillagokat. Agyrázkódás? Enyhe legfeljebb, de ez is csak tovább tüzel. Érzem a kisebb karmolásokat a bundámon, ám csak megmosolyogtatna a dolog. ~ Ha simogatni szeretnél, keressünk másik időpontot és helyet.. ~ Gúnyos, viccelődő hangom juthat el a gondolataiba, ezeknek hallatán erősödhet a másikban az érzés, hogy tényleg nem akarok gyilkolni. A viccelődő él a hangomban amolyan „barátságos” csetepatéra utal. Hogy mi lesz belőle, az már más kérdés, no és az is talány, hogy a másik miként fog erre reagálni. Az előző kis koccanásnak hála a másikra esem, de ahogyan a hátsó lábaimmal már próbálom magam felnyomni, mit sem törődve azzal, éppen a földön avagy a nőstényen találok-e fogódzkodót, kapnék is a válla felé, ám a mancsaival azon igyekszik, hogy lesodorjon magáról. Nem terveztem még, hogy tökéletes pozíciómat feladjam, ám egyik mellső mancsom szépen fogságba esik a másik állkapcsai között. Nesze neked, visszakapom azt, amit adtam. Cseles, nagyon cseles. Ha a vállát nem tudom megkaparintani, hát igyekszem a fejénél sérülést okozni. Fogaimmal kapok a füle felé, hogy kicsit megcincálhassam azt, tudom, ez érzékeny pont, remélhetőleg kellő fájdalmat okoz ahhoz, hogy elengedje a mancsom. Közben másik mellső lábammal próbálom kaparni a pofáját, ezzel is segíteni próbálva a szabadulási folyamatot. Ha sikerül kiszabadulnom, akkor egy kicsit hátrálok, had vergődjön talpra a másik. Ha nem.. akkor majd eldöntöm, mihez kezdjek ezután.
Milyen kár, hogy alapvetően elég egyenlőtlen a küzdelem, de tény, hogy cseppet sem élvezném jobban, ha én lennék nyeregben, egy olyan esetet viszont mindenképpen, amikor az utolsó pillanatig nem világos, ki fog felülkerekedni. Nem baj, azért részemről jó móka ez így is, neki talán kevésbé, mert ügyesebb és erősebb nálam, ha meg is sebzem, közel sem annyira, hogy valóban megérezze. Talán ha valahogy át tudnám verni… Kisebb vagyok, és könnyedén mozgok, tudom, hogy egyszer majd én is leszek nagy és hatalmas, meg erős, meg… na jó hagyjuk, de most csupán a vérvonalam az, amitől kicsit nagyobb falat lehetek, mint a legtöbb velem egykorú farkas, meg persze a beteges vonzódásom a fájdalomhoz. Képes lennék addig menni, míg már késő, és a teremtő maga sem lenne képes életet lehelni a testembe, nemhogy Sura. Ám úgy érzem, ha én el is vesztem a teljes kontrollt, ő talán nem fogja. Végre egy kicsit ő is megérzi, hogy nem egy apró kis hangya vagyok hozzá képest, a baj csak az, hogy a lábam már eltört, és jó eséllyel egyedül nem fogom tudni helyrerakni. Szar ügy, ha az ember lánya magányos farkas, és jó eséllyel a kutya sem fogja összekaparni. No de sebaj, belehalni nem fogok. ~Hm, megfontolom az ajánlatot…~ Vágok vissza rögtön, történetesen tökéletesen félreértve a dolgot, nem mintha bajom lenne a csajokkal, eltekintve attól az apróságtól, hogy nincs a lábuk között ama testrész, amit meglehetősen szeretek érezni. Hm… nem, nem hagyjuk elterelődni a gondolatfolyamot kéretlen terepekre, most más fajta buli van. Ám azt legalább már tényleg biztosan tudom, hogy ma egyikőnk sem fog elpatkolni, nem mintha őt eddig fenyegette volna eme veszély, nekem azonban volt esélyem rá, ám immár nem lebeg a vörös posztó a fejem felett, és mondhatni, átengedhetem magam csupán a verekedés örömének, beengedve a fájdalom minden mardosó morzsáját, végre kiadhatom a fáradt gőzt, és nem kell a következmények miatt aggódnom. Egészen letaglózó érzés volt. Amint a mancsát érem a fogaim közt, már nem kímélem, elvégre, kölcsönkenyér visszajár, alaposan megrángatom, erőteljesen rázárva az állkapcsomat, s mint egy veszett kutya, nem eresztem, igyekszem összeroppantani, mint ő az enyémet, talán sikerül. Aztán basszus, lecsap a fülemre. A FÜLEMRE!!! Fura, de valahogy azt nem akarom, hogy letépje, hülyén néznék ki fül nélkül, bár, farkasalakban simán átvészelem, csak azért… na… A torkomból mély morgás tör elő, szűkölni azonban nem szűkölök a belém hasító fájdalomtól, ezt nálam nem fogja elérni semmivel, előbb tépem ki a saját nyelvem. Egyelőre nem eresztem, sőt, inkább az épp mancsommal igyekszem felmarni a mellkasát, de úgy, hogy azt már igenis megérezze úgy istenesen, és neki is okozzak legalább pár kellemetlen órát míg gyógyulgat. Úgy nézem, patt helyzet alakult ki, ő nem engedi a fülem, én nem engedem a lábát… ki tudnám tépni magam, de a fülem bánná, az meg valahogy zavarna, viszont elengedni sem akarom a mancsát, amíg nem okozok legalább olyan sérülést, mint ő nekem. Igazi makacs szuka vagyok, csak az a gond, hogy szerintem ő is. Persze, a pofám sem ússza meg, érzem, ahogy a vérem lassan elkezd csordogálni rajta, ami nem épp megnyugtató, de sosem voltam annyira hiú, hogy ezen kezdjek problémázni.
Ma csak egy kis bulira gondoltam. Érezni a vér szagát, a fájdalom ízért, mind a sajátomét, mind a másikét. Levezetni a feszültséget, szórakozni egy kicsit. Az csak hab a tortán, hogy a másik is hasonló ambíciókkal rendelkezik, így nem egy ártatlan valakit támadtam le, aki csak védekezésből küzd és az első adandó alkalommal fülét, farkát behúzva menekül. Bár az sem igazán érdekelt volna, elvégre a másik nőstény is ártatlannak tekinthető – a maga módján. Engem most ez nem érdekel, csak küzdeni akarok, verekedni végre egy jót, és úgy tűnik, meg is kapom azt, amit szeretnék. ~ Erre később visszatérünk… ~ Próbálkozom, hogy elterelhessem a figyelmét, remélve, hogy félreérti a dolgokat. Nekem sincsen semmi gondom a csajokkal, de valóban kevesebbek valamivel, mint a férfiak, az pedig nálam nem éppen elhanyagolható tényező. Mancsom a fogai között, nem éppen kellemes érzés, főleg ha arra gondolok, hogy bizonyára vissza kívánja adni azt, amit én is adtam neki, egy törött láb viszont egyáltalán nem hiányzik nekem. Főleg mivel egyedül én magam sem fogok vele boldogulni és hasonlóan a másikhoz, szintúgy szívok amiatt, hogy magányos farkasként tengetem mindennapjaim. Bukta, de majd ezzel ráérek akkor törődni, amikor odaérünk. Most még szeretném kiélvezni a harc minden egyes szekundumát. Egyre erősödik a szorítás, én pedig érzem, nem sokáig bírja már az a csont. Próbálok nem pont arra nehezedni, ellazítani az izmokat is, hátha megúszom törés nélkül. De most sokkal jobban izgat az, hogy viszonozzam valamivel a drágaság ajándékát, így hát.. ráharapok a fülére. Tudom, nem a legbecsületesebb húzás, de nah. Magam sem vagyok éppen híres a jó szívemről és becsületességemről, így hát mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül csócsálom meg picikét a fülecskéjét. Egy egészen picikét csupán. A mellkasomra lecsapó karmok fájdalmat okoznak, ismét érzem, ahogyan a bőröm szétnyílik és ismét véres lesz a bundám. Morgás tör elő a torkomból, cseles volt ez a húzás, nagyon is cseles. Jól fogok ám kinézni, főleg ha visszaöltöm az emberi alakomat. A hátsóm és a mellkasom. Príma. A pofája felé kapok, hátha ezzel sikerül elérnem, hogy elengedjen, de sajnos nem jön össze. Oké, akkor egy pillanatra félreteszem a makacsságomat és adok neki egy lépéselőnyt. Szorosan zárom össze a fogaim a füle körül, mégsem fogom letépni, max egy ingyenes fültágítás, az csak nem lehet olyan rossz, nem igaz? Elengedem hát a szóban forgó testrészt és rántok egyet a lábamon. Igen, ki akarom tépni a pofájából. Akár sikerül, akár nem, elérem azt, ami biztosan elég lesz arra, hogy eleresszen. Reccs. Ismét morgok egy sort, nem lesz kellemes törött lábbal rohangászni, de így legalább egálba kerültünk. De akár enged, akár nem, ismét akcióba kívánok lendülni, ezúttal egy előbbi próbálkozásomat igyekezvén megvalósítani. Ismét a válla felé kapok, hogy ott okozzak kárt, ahol a lába és a válla találkozik. Nem kell csontot törni ahhoz, hogy járásképtelenné tegyek valakit..
Ha pasi lenne, lényegesen több esélye lenne arra, hogy elterelje a figyelmemet, így csupán annyi marad meg a dologból, hogy talán vonzódik a nőkhöz is, de mérget azért nem vennék rá. Most azonban ez határozottan nem az a téma, ami érdekelne, sokkal inkább a folyamatosan támadó nőstény köti le a figyelmem, ami nem épp nagy csoda jelen helyzetben. Igaz, nem lóg a levegőben a halál lehelete, de attól még nagyon is komolyan veszem az egészséges kis csetepatét, máskülönben nem volna túl sok értelme. Nem szeretem fölösleges dolgokra pazarolni az időmet, akkor már tanuljak belőle valami csekélységet. Tudom, hogy nem kellene nagyon húznom az időt, mert a csonttörésemet nem farkaskarmokkal illetve harapással okozta, így jó eséllyel hamarosan már össze fog forrni, és bizonyosan rosszul. Ennek ellenére egészséges adrenalinnal tölt el a versenyfutás az idővel. Mi tagadás, a fülem rágcsálása meglep, de nem is tudom, miért, elvégre, azt támadjuk, amit érünk, borzongatóan kellemes a testemet hasogató fájdalom, és látszik, hogy élvezem a helyzetet. Tudom, valahol nagyon el vagyok cseszve, hogy ez nekem jó, de tettek róla az elmúlt évtizedekben, hogy ne legyek éppenséggel normális. A frissen fakadó vére ismét betölti az orromat, elégedetten konstatálom, hogy találtam, a benne felvillanó fájdalom is könnyen utat talál a tudatomba, jó érezni. Nem vagyok kifejezetten szadista, csak bizonyos szituációkban szeretem használni a körmeimet, vagy épp a fogaimat, de mások fájdalma alapvetően nem tölt el örömmel, a sajátom annál inkább. Tényleg mókás belegondolni, hogy először a fenekét csócsáltam meg, most meg a mellkasának adtam egy szépet, de hát na, ha éppen itt érem, akkor ez van. Csak egy kis idő kérdése, és nyoma sem lesz. A reccsenés bőven elég nekem arra, hogy eleresszem, elvégre, a kölcsönt már visszakapta, legalább egy kicsit szenvedjen a csont helyretételével ő is, ennyi a minimum. A többi seb közel sem olyan vészes szerintem, amit valójában megérezne egy farkas. A következő csapása azonban lehet túl gyorsan érkezik, vagy a törött lábam miatt vagyok lassabb, nem is tudom, mégis élesen villan testembe a fájdalom, és mondhatni térdre kényszerít. Próbálok kiszabadulni a harapásból, de valahogy ez rosszabbnak tűnik mozgás szempontjából, mint a már sérült lábam, és nem is tudok azzal védekezni, mert nem igazán vagyok képes megemelni. Így hát jobb híján csak a fogaim csattogtatom, de nem igazán találok rajta fogást, úgy tűnik, meglehetősen vert helyzetben vagyok. Érzem azt is, hogy a fülembe csorog a vérem, de azt jelenleg képtelen vagyok megállapítani, hogy a helyén van-e még vagy sem. Mivel lépni nem tudok, várom, mi jön, bár próbálok kihátrálni a harapásból, de az nagyban tőle függ, hogy sikerül-e, s mivel csak a hátsó lábaim tudom használni, jóval kisebb az erőkifejtésem…
Érdekes dologra leszek figyelmes, és habár nem vagyok benne teljes egészében biztos, van egy sanda gyanúm arra, hogy olyan nőstényt választottam, aki kifejezetten élvezi a kialakuló helyzetet, a fájdalmat. Egy egészséges határig én magam is rajongok a fájdalomért, noha ez valószínűleg azért a másik határát alulról közelíti meg. Szeretem érezni a fájdalmat, nagyon is azt sugallja, hogy élek és olykor eszméletlen jó adrenalin löketet ad. Ezúttal is ez a helyzet áll fenn. Az pedig, hogy élvezi ezt az egészet.. nos, rólam is elmondható. Kellett már egy kis hajtépés, úgy igazán. A legutóbbi Dylannel nem éppen olyan volt, mint amilyenre számítottam, lévén nagyon gyorsan lerendeztük a dolgot, arról nem is beszélve, hogy hiába adtam neki én is bőven, én maradtam alul. A jelenlegi helyzet teljesem más, mindenféle indíték nélkül estem a másiknak, ő pedig elfogadta a felkérésem. Egy ideje tépjük már egymást és ezúttal talán nem én leszek az, aki alulmarad. A frissen fakadó vérem keveredik az övével, egyáltalán nem bánom, mert imádom ezt az illatot. Kérnék még belőle és szaggatnám még a füleit, ha nem hallanám meg a reccsenést. Pompás, immár egálba kerültünk a lábtöréseket illetően. Habár nekem valószínűleg lassabban forr majd össze a csont, azért a veszély ezen az oldalon is fent áll, hogy netalán rosszul forr össze a két darab és akkor újra törni kell majd. De ez még a jövő zenéje, majd ráérek akkor ezen agyalni, ha eljutunk odáig. A vállára kapok rá, ismét földre kényszerítve, az agyam egyik hátsó szegmensébe száműzve a törött lábamban pulzáló fájdalmat. Ezúttal ez már kezd kicsit sok lenni, főként azért is, mivel az újabb támadás elfelejtette velem valamelyest a dolgot és jobban ránehezedtem a sérült végtagra, mint azt szerettem volna. Az ismét belém hasító fájdalommal megpróbálok nem foglalkozni, csupán morgás tör fel a torkomból, miközben a vállát harapdálom. Nem foglalkozom azzal, hogy a fogait csattogtatja, legfeljebb aprócska sérüléseket tud vele okozni, amiket egy szúnyogcsípéshez tudnék leginkább hasonlítani, úgyhogy ez nem érdekel. Viszont más támadás nem ér, úgyhogy egy utolsót szorítok az elkapott testrészen, majd elengedem és párat lépdelek hátra, óvatosan, kímélve a törött lábam. Megtépáztak kissé, ez látszik, mellkasomon a karmolás nyomok, körülöttük egyre pirosabb a vöröses bunda, ahogyan a faromon is hasonló a helyzet, ott feljebb, a hátam alsó részén érnek véget a sebek. A törött lábamra igyekszem minél kevesebb súlyt helyezni, de rálépek. Érezni akarom a fájdalmat, no és nem fogom magam után húzni, mint valami rühes kutya. Aranyló íriszeim a másikra siklanak, enyhén félredöntöm a fejem, amolyan ki nem mondott kérdést téve fel így: tépjük még egymást, vagy kiegyezünk ennyiben? Egyelőre nem fogok támadni, csak várok. Ha ő még nem elégedett meg ennyivel, akkor nem fogom visszautasítani, de ha ez elég volt neki is, akkor azt hiszem lassan a végéhez közeledünk.
Nem szeretem a vert helyzeteket, de van az úgy, hogy le kell nyelni a békát, mint jó eséllyel most is. Végtére is, amit akartam, azt már így is megkaptam, nem ragaszkodom mindenáron ahhoz, hogy egy erősebb farkas ellen próbáljak nyerni. Azt azért még én is képes vagyok felismerni, hogy mikor nincs értelme tovább firtatni a dolgokat. A vállamba maró fogak már azt a kategóriát képviselik, amikor jobb mondhatni megadni magam, lévén kilábalni a helyzetből nem tudok. Ahogy megpróbálok hátrafelé indulni, érzem, hogy a jobb hátsó lábam már nem alkalmas arra, hogy megtartson, támaszkodhassak rá, így képtelen vagyok kifarolni a helyzetből. A francba is. Nem, a fájdalom továbbra sem érdekel, sokkal inkább dühít a helyzet lehetetlensége, hogy le kell nyelnem a gombócot, és elismerni, hogy felülkerekedtek rajtam. Az azért némileg vígasztal, hogy ő sem úszta meg a dolgot olyan könnyedén, nem kíméltem, így kevésbé érzem magam gyengének, de még ez sem változtat a tényen, hogy elkalapáltak. Végül elenged, min annyira meglepődök, hogy a hátsómra esem, igazából, ez még jól is jön, így nem nehezedik súly a törött lábamra. Legalább a kulcscsontom nem tört el, annak már azért nem örültem volna, ha két csontomat is újra el kell törnöm, hogy visszakerüljön a helyére. A képességemet a háttérbe szorítom, mert most marhára nincs szükségem arra, hogy minél gyorsabban forrjon össze a csontom. Előbb sínbe kéne tenni, hogy biztosan ne mozduljon el, és ne legyen szükséges megint eltörni. Nem, arra azért nem vágyom túlzottan, a harc heve nélkül nem kifejezetten vágyom egy ilyen élményre. Érdeklődve, kissé félrebiccentett fejjel mélyeztem smaragdjaimat az ő aranyló íriszeibe, úgy érzem, már a másik nőstény is úgy gondolja, hogy elég. Szinte tocsogok a vérben, valamennyi már a szemembe is belefolyt, ami rendkívül zavaró, nem feltétlenül akarnék megint összeütközni vele, hisz az érzékeim már nem kicsit amortizálódtak le. A fülem sem biztos, hogy a helyén van, bár talán csak némi tépést sikerült eszközölni rajta. Végül csak biccentek felé, részemről mára elég volt ennyi móka, így is van mit összefoltozni rajtam, s bár jó eséllyel szimpatizálnék a nősténnyel, de most nincs kedvem olyannal bratyizni, aki az imént tépett meg, és fordítva. Majd talán egyszer annak is eljön az ideje, ám jelenleg inkább nyalogatom a sebeimet egyedül, mint ahogy magányos farkasok közt szokás. Így hát még vetek rá egy röpke pillantást, majd feltápászkodom, és még egy darabig hátrálok, de aztán ha semmi jelét nem látom annak, hogy ez csak egy átverés, akkor elfordulok és eltűnök a fák közt. Nem érzem olyan vészesnek azért a helyzetet, de fogalmam sincs, hogy fogom megoldani egyedül a jelenlegi helyzetet. Néha határozottan nem nyerő, ha nem tartozik egy falkához sem valaki, de jelenleg ez a helyzet…
Valószínűleg senki nem szereti a vert helyzeteket, de olykor valóban el kell fogadni, azt pedig máris becsülöm a másikban, hogy megtette. Szép küzdelmet tudhatunk magunk mögött, én legalábbis így vélekedem a dologról, egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármelyikünk is feladta volna a dolgot. Kerek egésszé zárul hát a keringőnk, elengedem a vállát és hátralépve pillantok rá, enyhén félredöntött fejjel, így figyelem a másikat. Elégedett vagyok, nagyon is, mert amellett, hogy én is kaptam, a másik nősténynek is bőven kijutott a dologból. Jóleső érzés végigpillantani a vér áztatta bundáján, a megtépázott fülén, a törött lábán. Nem vagyok én kárörvendő, de mégis én okoztam a sebeket és meglehet, hogy ő is hasonlóan érez, ahogyan rám néz. Tegye csak nyugodtan, elvégre ő is elégedett lehet a végeredménnyel. Pár pillanatig nézünk egymással farkasszemet, majd a nőstény bólint, magam is hasonlóan teszek, ezzel egyértelművé téve, hogy mindkettőnk részéről lezártnak tekinthető a dolog. Mézszín párosom végigkíséri a bundást, ám nyugodtan állok egy helyben, csak a két golyóbis mozog; nem kívánok már támadni, semmiféle álnok tervvel nem készültem. Amint hátat fordít nekem és eltűnik a fák között, magam is mozgásba lendülök. Természetesen csak módjával, elvégre a jobb mellső lábam törött és nem bírja a súlyt, a másik pedig, hogy máris érzem, megindult a regeneráció. Ezt normál esetben jó jelnek kellene felfognom, ám most egyáltalán nem az, tekintettel arra, hogy rosszul fog összeforrni és minden bizonnyal el kell majd újra törni. A többi sérülésem elviselhető, a lüktető fájdalom pedig jelen pillanatban csak erőt ad, aminek rettentően örülök. Soha nem voltam az a típus, aki már egyetlen kis karcolástól sírva fakad, kemény kiképzést kaptam apámtól, azóta pedig nemhogy veszítettem belőle, csak még többet tapasztaltam meg. Emmával ellenkező irányba indulok el, lassan haladva, lévén futni nem tudok. Vagyis talán tudnék, de nem szeretném kipróbálni a dolgot, hogy még nagyobb kárt tegyek a lábamban. El innen, a tisztás túl veszélyes terep, elvégre egy nagyobb placc, így eszméletlenül nyitott. Ha teljes jól lennék, egy cseppet sem zavarna, gond nélkül táncolnék a holdfényben, de így, hogy megtépáztak.. na kössz, inkább kihagyom és választom az erdő fáinak kavalkádját. Így hát utam a sűrűbe vezet, ott fogom megtenni a házamig vezető távot, útba ejtve a ruháimat, amiket egy törzsbe rejtettem el, hogy hazafelé tartva ne kelljen ruha nélkül szambáznom a házak között, mert az igencsak furcsa látvány volna…
//Szintúgy nagyon köszönöm! ^^ Aztán akár normális körülmények között is összefuthatunk egyszer. ;D//
Az éjszakai hűvösre való tekintettel vastag fekete pulóvert kaptam magamra indulás előtt és kétszer is átellenőriztem a hátitáskába rakott holmijaimat... kevés ezüstöt tartalmazó drótkötél, jelzőfény, mellé fényrúd, amit csak meg kell törni - nem a tinibulikban gyakran látható karkötő vastagságú darab... Vörösen izzik, figyelem felhívásnak tökéletes, akárcsak az apró, kisebb kavics méretű műszer. Hasonló hatást ér el, mint a kutyasíp, ha megnyomom rajta a gombot... Az övem derékrészénél megigazítottam az ezüst pengét, mely egyedül az önvédelmem szolgálja, nem rejlik benne gyilkos szándék... éppoly békepárti, mint jómagam, ha a holdvonyítókról van szó. A fa alacsonyabban is fellelhető ágainak lévén könnyedén feljebb tudtam kapaszkodni, hogy alaposan körbekémleljek a magasból - és miért is vagyok kinn telihold idején az erdőben, hol vígan csaholnak a farkasok? Nem, ezt nem érzem egy informátorhoz intézhető kérdésnek. Zavarással gondoskodom a tökéletes álcáról, amihez nem árt lepleznem az aurámat sem... lentről feltekintve jobbá a lombok takarnak, de első sorban a súlyos árnyak, míg én lustán pihentetem íriszeimet a kiszemelt ruhahalmon. Lassan tíz perce is, hogy letáboroztam mellette és gazdájára várakozom. Csak egy arc, egy ismertetőjel... Csendben lapulok, hátam a vastag törzsnek döntve, egyik térdem felhúzva, míg a másik lábam a levegőben lógatom. A természet közelségét élvezve erős késztetést érzek egy-egy hosszabb pillanat erejéig lehunyni szemeim, de lemondok erről a luxusról, töretlen figyelem a környéket, aminek meg is lesz az eredménye... mindössze egyetlen bő minuta után. Óvatosan eresztem le lábam, támasztom meg kezemmel a fát, hogy előredőlve vehessem szemügyre a... bicegő jószágot? Láthatóan nincs jó bőrben, megcakkozták bundáját és a sötét foltokból megítélve, ami szőrzetét tarkítja nem nehéz kikövetkeztetni miféle nyomokat is láthatok az állaton. Nem mozdulok meg feleslegesen, türelmesen várom a megfelelő pillanatot, ami csak akkor fog eljőni, ha megtudom hozzá tartoznak-e a darabok, ami a léptek irányából következik... ám a hova-tovább nem lőhető be egyelőre. Mélyet szippantok a levegőből, de ügyelek légzésemre ne hallatszódjék súrlódás, kifújáskor ne formálódjék sóhaj a finom légfuvallatból. A neszek az erdőben engem segítenek, de nem kockáztatom meg a lebukás veszélyét... az idő egyelőre a megfigyelésé. A lehetőség túl tökéletes ahhoz, hogy elszalasszam, ha már ezüst tálcán tolják elém...
A visszafele utam jóval lassabban tudom csak megtenni, hiszen nem tudok úgy száguldani, mint a hajtépés előtt. Akkor talán öt perc volt az intervallum, vagy még annyi se, ám most.. szerintem már jó tíz perce kutyagolok, ha nem több. Bizony, elég kényelmetlen és nehéz feladat ám törött mellső lábbal sétálgatni. Még szerencse, hogy a másik három végtagom sértetlen, így azért egész kényelmes tempóban tudok haladni. Az utam nyugodt, senki sem háborít, noha olykor megcsap egy-egy ismeretlen farkas szaga, nem érzem magam veszélyben, nem tartok attól, hogy bármelyik pillanatban rám törhetnek. Meglátom a kiválasztott fámat, mellette a dús bokrot, melynek tövébe rejtettem a ruháimat. Megpillantva azonban a kicsiny kupacot legszívesebben felpofoznám magam. Annyira érezni akartam a vért, annyira hajtott a vadászösztön, hogy nem figyeltem eléggé a ruhaneműk elrejtésére, így a csomag jócskán kilóg a növény alól. A fene essen bele, jobban mondva belém, amiért ilyen figyelmetlen voltam, nagyon bízom benne, hogy senki nem fedezte fel a hátrahagyott holmimat, vagy éppen ha meg is történt, nem foglalkozott vele, elvégre nem meglepő telihold éjszakáján egy-egy az erdőben felbukkanó ruhakupac. Mindegy is, már olyan felesleges ezen kattogtatnom az agyam, inkább ideje végre hazacaplatni. A kocsimat nem messze innen, a turistaösvény mellett kialakított kicsiny parkolóban hagytam, csak odáig kell eljutnom. Bár.. törött kézzel vezetni, na az se lesz sétagalopp, lehet hazacaplatok és pár nap múlva visszajövök a járgányért. Mélyet szippantok a levegőbe, körbeforgatom a fejem, sehol nem látok semmit, és a szagok sem utalnak arra, hogy valaki ólálkodna a közelben. Így tehát szépen megindul a visszaváltozási folyamat, nem kell fél perc és máris virít a fehér bőröm a leveleken átszűrődő kevéske holdfényben. Vagyis.. már egészen világosodik az ég alja, szóval már lassan felkel a nap. Csodálatos. A helyzethez mérten gyorsan kapkodom magamra a holmijaimat, mit sem törődve azzal, hogy a sebeimből szivárgó karmazsin nedű máris átáztatja a ruhadarabokat. A fenekemtől a hátam közepéig fut fel jó néhány vérző csík, Aaron ezt láthatja a fáról kukkolva. Az oldalamon egy-két kisebb karcolás, de azokat szinte meg sem érzem, sokkal nagyobbat nyom a latba a mellkasi sérülésem, ami a hátsó oldalamon lévőnek pontos mása, csak éppen a mellkasomon fut keresztül. Mekkora pech, az a nőstény azért tudta, milyen kényes részeket érjen a karomlása.. A legdurvább talán mégis a kezem, amellett, hogy eltörött, szabályosan kivehetőek a fognyomok, melyek durván felsértették a bőröm, sőt, egészen átharapta az a nyomorult a karom. Oké, ezzel majd otthon foglalkozom. Igyekeztem előrelátó lenni, így lazább ruhadarabokban jöttem el otthonról, ezek kényelmesek és nem simulnak olyan szorosan a bőrömre, lazábban lógnak rajtam; amolyan sportfelszerelés, egyszerű nadrág, póló, cipzáras felső. Az ereimben kerengő adrenalinnak köszönhetően még nem érzem a hűvös levegőt, így fázni egy cseppet sem fázom. Épp karommal túrok a szőke tincsek közé, hogy a szemembe hullott pár szálat hátrasimítsam. Felkapom a bakancsaimat, nem fogok azzal szarozni, hogy azokat is felvegyem, úgyhogy a kezemben fogok velük elsétálni, bizony, mezítláb.
Kicsit nehézkesen mozogtam, de csak ennyiben bosszantottak a sebeim, a fájdalom különösebben nem érdekelt, elvégre, még élveztem is a bizonyos szempontból beteg elmémmel. A pajzsomat nem húztam teljesen vissza, hátha találok valakit, akit ismerek, és esetleg segít helyretenni a lábam. A többi sérülésemmel nem volt gond, elvégre, azokat nem kell helyretenni, majd begyógyulnak, már most sokkal jobban mutatnék, ha engedném működésbe lépni a vérvonalam többnyire áldásos hatását. Azt viszont nem akarom, hogy teljesen összeforrjon a lábamban a csont, és még nehezebb lenne helyrehozni, egész hátralévő életemre meg eszembe sem volt sántának maradni, még ha újra el is törik, valami már nem lesz a régi. A francba is. Nem megyek olyan sokat, épp annyira csak, hogy már ne érezzem a nőstényt a közelemben, és leheveredek egy fa tövébe, látszik, ahogy remeg a jobb hátsó lábam, nyilván nem tett jót neki ez a csekélyke erőlködés sem, ami idáig érte. A fülemből még mindig csorog a vér, már a hallásom sem teljesen tökéletes érzéseim szerint. Kész szerencse, hogy nincsenek ellenségeim, mert most beszarhatnék, hogy valaki bevégzi, amit az iménti ellenfelem félbehagyott. A pofámról lenyalok annyi vért, amennyit tudok, de nem érem el az egészet, még a fejem átszelő karmolásból is szivárog a vér. Egy alapos megmártózás valami patakban jót tenne, de jelenleg nem nagyon érzek lelkierőt ahhoz, hogy keressek egyet. Ahogy a fának csapódtam korábban, lehetett némi baja a bordáimnak, de azt már nem nagyon érzem, valószínűleg csak repedés volt. Alattam hamar véres lesz az avar, elvégre, ott is látszanak a nőstény karmainak nyomai, nem kétséges, hogy igencsak biztosra ment, ami a ramaty állapotot illeti, de vígasztal a tudat, hogy ő sem úszta meg. Jelenleg a vállamat próbálom nyalogatni, az a legfrissebb sérülés, de szerencsére nem ment olyan mélyre, hogy a csontok is összeroppanjanak állkapcsának szorításától. Viszonylag hamar elengedett. Közben fülelek, már az ép szervemmel, a másikat hegyezni sem épp egyszerű, minden apró mozdulatra megrándulok. Basszus, még jó, hogy előtte falatoztam egy kicsit a bivalyból, meg Sarah vérét is megízleltem, sokkal gyatrább állapotban is lehetnék, noha így sem festek túl jól, de a lábamon kívül más sérülésem miatt nem aggódom. Ha nem akad a nyomora a kevéske ismerőseim közül valaki, esetleg maga a szentlélek, akkor jó eséllyel vissza kell változnom, és magamnak eltörni a lábam újra… Csodás kilátások, noha előtte nem ártana fedezékbe húzódnom, elvégre így túl könnyű préda voltam, márpedig még nagyon nem akartam eltávozni erről a világról.
*Telihold... Mint minden farkast engem is hívott. Ha tehettem volna bezártam volna magam egy szobába, de hát attól még hívna és kevés azaz ajtó vagy zár, mely ekkor bent tart egy farkast a börtönbe még akkor is ha önként megy be. Szerettem? Igen, és még sem. Farkasom fekete-fehér bundája hol feltűnt, hol pedig el az éjben. Játszott a prédával. Kiélvezte azt, hogy erősebb, gyorsabb és vadabb is mint bármely állat. Csúnya farkasom volt, szó se róla ami a jellemét illeti és teljesen ellentétben állt azzal, ami én magam voltam. De eddig is boldogultam vele, hisz ilyenkor megkapta ami kell neki. Jóllakottan bóklásztam haza fele, pontosabban a kocsimhoz mikor már a hold szava nem volt oly sürgető, követelőző, elemésztő és mindent elsöprő bennem. A kocsim nem állt messze, de a vadászat alatt jócskán beljebb kerültem. De csak andalogva sétáltam. Nem sürgetett semmi, nem várt senki. Gondolataim Carlo felé kavirnyáztak és a kölyköm felé, pontosabban pedig a Hegy irányába. Gondolataim közepette vér szagát fújta felém az éjszaka szellője és pajzsom csak úgy, mint mindig most is csak félig volt fent, pont annyira, hogy a korom és a vérvonalam továbbra is rejtve maradjon, de a Hotelben laktam, szóval a Hotel szagát nem tudtam elrejteni magamról és nem is akartam. Lépteim felgyorsultak és mintha dróton rángattak volna követtem a vér szagát. Egy ponton két felé vezetett, de az egyik irányba megéreztem más jelenlétét is így a másik irányba mentem. A fa tövében kucorgó, sebeit nyalogató farkas előtt megtorpantam pár méterre. Még mielőtt nekem ugrana... Ramatyul festett a feketés és kimerültnek. Így biztos voltam benne, hogy a pajzsa nincs fent.* ~ Ha hagyod, segítek... ~ Hangom lágy és kedves. Nem lesajnáló vagy valami, pusztán ilyen a természetem, na az a vicces ha én kiabálni akarok. Ilyen hanggal... mintha csak egy gyerek kiabálna. De csak azért szóltam hozzá, hogy nehogy támadásnak vegye a jelenlétem aztán neki álljon nekem kakaskodni. De ha válaszolt vagy jelét adta annak, hogy segíthetek akkor egy pillanat alatt változtam át és mentem oda hozzá meztelenül. Nem érdekelt a dolog, csak leguggoltam mellette és végig simítottam a gerincén. Egyrészt nyugtatásnak, másrészt, hogy érezzem minden rendben van-e a gerincében és sérült-e. - Vissza kéne változnod. Farkasalakban sokkal gyorsabban gyógyulsz de ez most nem előnyös. Menni fog egyedül vagy segítsek? * Éreztem, hogy fiatalabb mint én, tehát tudok neki segíteni. De nem kell bemutatni, hogy milyen egy büszke farkas. S bár a helyzet gyorsaságot követel, de pont rám nem lehet azt mondani, hogy nem foglalkozok mások érzéseivel, még ha egy baromságnak is vélem. S míg beszéltem felmértem a sérüléseit. Viszont Sarah szaga nem kerülte el a figyelmem. Már megint az a lány istenem...*
Érzem, hogy valaki közeledik, pár pillanatra megfeszülök, míg ki nem derítem, milyen hangulatban van. Úgy érzem, már jól lakott, tehát ha nem egy elmebeteg, szadista barommal van dolgom, akkor valószínűleg nem fogok még rosszabbul járni. Talán történhet valami pozitív is a változatosság kedvéért, és nem kell hamarosan alulról szagolnom az ibolyát. Mégis, csak akkor nyugodtam meg, mondhatni, amikor közelebb ért, és beleszimatoltam a levegőbe, kellemesen ismerős illata volt, egyből a Holidayhez tudtam kötni, de volt itt valami más is, amit egyelőre még nem igazán sikerült beazonosítanom. Hiába, némileg ramaty állapotban voltam már, nem igazán forogtak a fogaskerekeim. ~Oké.~ Annyira hülye sosem voltam, hogy belemarjak a kézbe, ami segíteni akar, márpedig éreztem, hogy nem hazudik, és valóban ilyen szándékkal jött ide. Meg aztán, tök kedves is volt, olyan, akinek könnyedén hisz el bármit az ember lánya. A kakaskodástól mára már bőven elment a kedvem, egy Teliholdra bőven elég egy verekedés, főleg ha ennyire leamortizálódom. Szóval ha akarnék, sem lennék képes ártani neki. Felé emeltem a fejem, mikor visszaváltozott, tudni akartam, hogy láttam-e már korábban, de nem, mégis, valahogy ismerős volt, de nem sikerült rájönnöm, miért. Ez azonban azt hiszem, várhatott. Jól esett, ahogy hozzámért, nem is rándultam össze, azt hiszem, a gerincemnek komolyabb baja nem esett, a repedések meg mostanra már helyre is jöttek. ~Megoldom.~ Nem lesz épp kellemes a lábam miatt, de én is tisztában vagyok vele, hogy jelen formában nehezebb helyretenni, így nem akadékoskodom. A farkasom már bőven megkapta azt, mi csillapítja a vérszomját és a vadászösztönét, így nem ragaszkodott ahhoz, hogy ő maradjon előtérben, egyébként is, jóban voltunk, nagyon is hasonló lelkülettel bírt, mint én, és azt is könnyen belátta, hogy rosszabbul járunk, ha húzzuk az időt. Végül hamarosan már meztelenül dőltem a fának, a bőröm feszítették a karmolás nyomok, a jobb fülemre nem hallottam semmit sem, és a vállamon is szuperül kirajzolódott a farkas állkapcsa. Mégis a lábam volt a legnagyobb gond, amivel mondjuk biztos nem mondtam újat a nősténynek. - Szerintem már így is késő, összeforrt, de rohadtul fáj, biztos, hogy nem tudnék ráállni. Nyilván tudja a másik is, hogy ez mit jelent, a kérdés csupán az volt, hogy vagyok-e olyan szerencsés, hogy tudja is, mit kell ezzen a helyzettel kezdeni, vagy sajnálatos módon a sötétben tapogatózik.
A farkas közeledése csak egyet jelenthet... bizonyossá válik erős sejtelmem, amint a metamorfózis kezdetét veszi és nem pislogok, mint Pilátus macskája. A gyél fényben alabástlomnak tűnő selyembálsonyt bolvölös nyomok bolítják, mélyen szántó seb szeli át a hátat, de nem ez kelti fel éldeklődésem és motiválja kezem, hogy nadlágom zsebébe nyúljak... a mobilomélt. Az alca is láthatóvá vált, egyetlen kép segítségével, pedig sepelc alatt lábukkanok a használt személyazonosságát övező kölülményekle... név, kol, munka, születési hely, légi ismelősök akál... A lezgést automatikusan kikapcsoltam még mielőtt idejöttem volna, a háttélvilágítást minimálisla tettem, a lebukás veszélyét lecsökkentettem, valahol a nulla kölül stagnál eszközhasználat közben. Jobbomban taltom, gyolsan belövöm a kamelát, mielőtt elszalasztanám a lehetőséget és valóban... amennyiben nem lenne ilyen komoly a szituáció, félleélthető lenne a szándékom, szelencséle senki nem látott meg eddig. Objektíven állok hozzá a munkához, távol áll a kukkolástól a megfigyelés... nem a vonalakla telelődik tekintetem és szájtátva, nyálcseppentve feledkezem beléjük. Élzem, a cselekvés ideje itt kopog a vállamon és gondolatban kálomkodok az első, elmosódott kép miatt... kevés időm maladt kolligálni, de sikelesen elcsípem a pillanatot. Nem a legnagyobb minőség, elbújhatok egy vélbeli fotogláfus háta mögött a kamelával, de nem is ez a funkció a fő... illetőleg felismelhető lesz a képlől a nő. Visszacsúsztatom helyéle a készüléket és válom távozását... nem, nem ennyiből fog állni az estém, hogy lefotózgatom az elle elhaladó likantlópokat. Mikol mál biztos távon kívülinek vélem onnan fenntlől a szőke üstökűt fogok leeleszkedni az ágaklól, nem feledkezve meg az estét övező misztikus jelentősséglől - telihold van, az eldő nyüzsög a tálsaitól. Puhán teszem lépteim, biztos támasztékot kelesek talpammal és csak ellől megbizonyosodva helyezem lá a súlyom, kivéve az utolsó akadálynál... uglanom kell. Neszezés, éppoly mint a többi a kölnyéken, bál sosem élthetem meg milyen a falkasok fülével élzékelni egy hangot, legyen akál zaj vagy apló egélpiszmogás. Az ilánnyal tisztában vagyok, míg lefelé másztam egy ideig szemmel tudtam követni a vélfalkast... hamal utol tudom élni, hamalabb, mint ő elélt odáig, ahol mostanla talt. S, hogy észleveszi-e közeledésem annak, ki éjszaka közepén szeletőként settenkedik el, tolvajként közeledik gyanútlan áldozata felé...? Pál pillanaton belül kidelül. Látom őt, de mételekkel odébb sétál, talpa az avalt éli... elősen láfókuszálok, pontosabban állkapcsála, szájála, mielőtt elsuttognám pisszenésnyi hangot kiadva a valázst fogantató szót. Nem fog tudni megszólalni, nyelve is elzsibbad, ahogy az alcán lévő izmok is egyalánt... nem akalok most más oldasokkal összefutni, őt helyezem a középpontba és lépek elő a fatölzs takalása mögül, mutatóujjam szám elé emelve. ~ Maradjunk csak csendben, nem hiányzik más hívatlan vendég. ~ Lassan teszem meg az első lépéseket... fontos mennyile lesz együttműködő, melt a séltett vadla másként leszek kénytelen leagálni, mint alla kinek bölcs fej ül nyakán...
// Poncius Pilátus beszédstílus innentől off... i hope you enjoyed it 30-1-1= 28 (ugye Leplezés feláron) & -2=26//
Törött karral rohadtul nehéz felöltözni, ezt most nagyon durván megtapasztalom. A nadrágot még úgy ahogy felcibálom magamra, elvégre mackónadrág féle, gumis derékkal, ez nem túl nehéz. Ám a póló.. fogaimat összeszorítva tűröm a dolgot, először bújtatom a sérült részt a ruha ujjába, így még könnyen tudom úgy egyengetni az anyagot, hogy csak minimálisan mozdítsam a karom. Ugyanígy teszek a pulcsival is, és lám, végül menetre készen vagyok, noha rettentően fáj a karom. Hogy összeforrt-e már, arról fogalmam sincsen, de mire hazaérek így, valószínűleg már úgyis mindegy lesz, törhetem el ismét. Az erdő peremén vagyok már, nem félek attól, hogy valamelyik fajtámbeli a torkomnak esik, a falkatagok csoportosan vadásznak, a magányosok pedig remélhetőleg jóval bentebb. Mindenesetre nem húzom fel teljesen a pajzsom, hogyha közeledik valaki, megérezzem. Már egy ideje sétálok, amikor egyértelműen olyan érzésem támad, hogy követnek, az azonban biztos, hogy nem bundásról van szó, így hát viszonylag nyugodtan sétálok tovább. Talán csak a lecsengő harc heve az, mitől képzelődöm kicsit, lehet csupán egy állat koslat mögöttem. Nem kell sok, hogy megbizonyosodjak arról, nagyon is tévedek. Zsibbadó érzést érzek az arcomban, pár pillanat múlva pedig már a szám sem érzem és hiába próbálom kinyitni, nem sikerül. Lassítok a lépteimen, majd amikor meghallom az egyértelmű zajt, mely valaki érkeztét tudatja, megállok és a szöszire emelem tekintetemet; a barnák párosa egyelőre nem sok jót ígér. Szórakozzon mással a kis vakarcs, ne engem pécézzen már ki magának, az Isten szerelmére.. Mikor a gondolatai a fejembe tolakodnak, szemet forgatva fújom ki a levegőt. Most komolyan gondolta? Ez a kis csipszar? Már bocsánat a megnevezésért, de egyáltalán nem vagyok most rá kíváncsi. Ostoba tréfaként fogom fel a dolgot, nem is szeretnék vele sokáig foglalkozni. Komolyan azt hiszi, hogyha lebénítja a nyelvemet, nem tudok jelezni a többi farkasnak? Na ne már.. azért ez sem így működik nálunk, valaki biztosan van a közelben, aki megérezné a jelenlétemet, ha kellőképpen letolom a pajzsomat. ~ Szórakozzál apáddal, fiacskám, én most nem érek rá ilyenekre.. ~ Mit sem törődve vele indítom meg ismét a lépteimet, jön utánam, vagy sem, ameddig nem érzek fenyegetést irányából, nem kívánok rárontani. Amúgy sem lenne túl szerencsés a dolog, elvégre a kezem eltörött, emberi alakban még kevesebb vagyok, mint farkasként és lehet, hogy átlényegülve sokkal erősebb és gyorsabb vagyok, megsérültem, no és az sem utolsó szempont, hogy Őrzővel van dolgom, k tudja mit rejteget még a tarsolyában. Szóval csak haladok előre, ha annyira fontos neki a dolog, úgyis utánam jön és elmondja, vagy megpróbál megállítani. Egyiknek sem örülnék túlzottan, a legjobb lenne, ha szépen elhúzná a csíkot és keresne mást alanyt, akit pesztrálgathat.
*Az engedély az engedély. Amire nemleges válasz esetén tettem volna magasról, de legalább tudom, hogy mire számítsak. Így azt is, hogy nem kell megerőszakolnom a saját érdekében, hanem hagyja, hogy megtegyem amit kell vagy épp amit tudok. Éppen ezért is mentem közelebb hozzá és vettem szemügyre a gerincét és onnan indulva a bordáit egy és még egy simításnak "álcázva", amire ellenkezés hiányában nem volt szükségem, de nekem ösztönös volt a finom bánás mód. Gyerekekkel dolgoztam évtizedeken keresztül, őket gyógyítottam. Jah, ezt a felnőttek zokon is szokták venni. De a nő nem tett megjegyzését.* - Rendben. Mindjárt jövök. * Feleltem és míg Ő visszaváltozott kicsit távolabb mentem. Nem azért mert szégyellős volna, vagy annak feltételeztem. Ezek itt most háttérbe szorulnak, pusztán két viszonylag egyenes fadarabot kerestem. Bár még nem tudtam, hogy mivel rögzítem, de megoldom. Vagyis máris... az összegyújtott fát letettem és visszaváltozva rohantam el a táskámért, melyet a pofámba fogva hoztam vissza. Nem volt olyan messze, így maximálisan három percembe telt míg visszaértem hozzá, vissza változtam és megtettem azt a pár lépést a botokért. Előtte letérdelve húztam el a számat bocsánatkérőn a szavaira.* - Mi folyik itt? Kétszer jövök ki, mind a kétszer sebesültbe botlok. Egymást vadásszátok le? Egyébként meg tudom. Az a heg, már begyógyult a vállad is gyógyulgat, ami mutatja, hogy nem az elmúlt két percben szerezted őket. El kell törnöm ismét. A járás utána még kevésbé fog menni, de haza viszlek. Kint áll a kocsim. Egyébként meg mi a neved és miért kaptatok össze Sarah-val? * Kérdeztem miközben ujjaim finoman, óvatosan tapogatták a nőstény lábát. Beszéltem, hogy eltereljem a figyelmét, a kérdéseim ugyan erre vonatkoztak, míg beszél bár nem fáj kevésbé, de nem vesz tudomást annyira róla. Mind a két oldalt kitapogattam a törés pontját, annak ellenére, hogy látszódott az, hogy hol van rosszul összeforrva. Biztosra mentem. Pajzsom nem engedtem le teljesen most sem, de csak szusszanva egyet pillantottam rá barna íriszeimmel, jelezve, hogy kezdem. Ujjaim erősen fogtak rá a lábára, törés alatt és közvetlen felette is. Nem akartam felesleges fájdalmat okozni így bizony egy hirtelen mozdulattal rántottam meg a kezeim mind a két irányba, szabadjára engedve a farkasom erejét, de csak annyira, hogy ne csináljak belőle szilánkos törést. Hallottam ahogy a csont reped, súrlódik egymáson, hogy próbálom a törés vonalán összeilleszteni. Szemeimben - melyek már kéken virítottak. - sajnálat mellett élvezet kélt. A farkasom élvezete. Azé mely képes volt ennek a nősténynek a fájdalmában élvezkedni, betakarózni vele. Azonban mind ez mellett ott volt emberi tudatom, mely sajnálta, hogy fájdalmat kell okoznia, sajnálta, hogy a másiknak fáj és igyekezte enyhíteni kezeim gyors mozdulataival, hogy minél kevesebb legyen. De nem húzhattam fel a pajzsom, éreznem kellett, hogy mi árad a nőből, ahhoz, hogy a munkám tudjam végezni. Tudnom kellett, hogy mikor fáj jobban mint azt szabadna neki. Nem az első törésem, bár az első az erdő közepén. Amint megvolt, a kezemmel tartottam és mellétettem a fadarabokat. Ezek közé eresztettem le a lábát. Ha minden igaz, akkor nem rángatta és eltudtam engedni biztonságosan, addig míg a pólóm aljából vágok le két darabot, hogy azzal hozzá köthessem. Mikor végeztem a nőre tekintettem.* - Nem maradhat így... be kell vigyelek gipszelésre. Neked is kórház fóbiád van? *Kérdeztem mert már nem egyszer küldtek el melegebbre mert kórházba akartam vinni valakit. Könyörgöm alapvető cucc van a kocsimban, de gipsz... na az nincs.*
Kezdőlap
//
