Valamiért beugrik, hogy ha mi valaha, bármilyen okból kifolyólag is táncolnánk, az nagyjából úgy nézne ki, hogy bedöntéseknél "véletlenül" földhöz vágnám, ő lábemelésnél szintén "véletlenül" tökön térdelne és mindezt képesek lennének le nem lohadó, valódinak tűnő mű-mosollyal fogadni. Akkor is, ha a végére alig bírnánk levonszolni magunkat a parkettről. Egyszer mondjuk megérné kipróbálni, csak legyen rá alkalmunk. Egyelőre viszont kap egy bitch slappet, amit még szó szerint is passzol, tekintve, hogy tényleg egy szuka, méghozzá elég nagy. Vagy inkább neki kéne adnia, hogy ez érjen? Fene se tudja, nem is filózok rajta, inkább elkapom és hajtom, ő pedig nem rest vinni magával belőlem némi szuvenírt. ~ Remélem este a párnád alá teszed és rám gondolsz, miközben ujjazod magad ~ dobom felé pofátlanul, némileg morogva, mert azért ne nyúzzon már meg, baszki! Fordítva oké, de így nem. Ahogy az sem tetszik, hogy ugra-bugrál, de nem kapkodom el miatta a támadást, abban a tized másodpercben indulok meg, amikor épp a levegőben van, hogy érkezésre már ott legyek és ne tudjon egyből félreugrani. Nekem a füle célpontom, messze nem titkolt szándékom letépni, ő a szép szememre pályázik mancsa erőteljes, lendületes csapásával. Viszem a fülét, mintha kincs lenne, pedig valójában jó zsíros, kicsit többször is pucolhatná, és mivel jó szögben kapom el, így nem tudja a szememet bántani egyelőre, s hogy ez így is maradjon még kis ideig, fülével a számban ugrok távolabb tőle. Rágcsálom, csócsálom, de csak azért, hogy utána látványosan kiköphessem. Bunkó lennék? Vele? Aligha. Ilyesmiken mi már rég nem akadunk fenn. Szépen vérzik a feje és az eddigiek már arra sarkallnak, hogy komolyan megkíséreljem lenyomni. Nem behódoltatni, Isten őrizz, hogy ilyen szinten kapcsolatom legyen vele, nem ér nekem annyit, hogy külön kifejezzem, alattam áll, én fölötte és ezt képes vagyok olyan komolyan venni, hogy személyes felelősséget, védelmet vállaljak érte. Ki is röhögne. Én is magamat. Egyszerűen csak le akarom gyűrni, legyőzni, ehhez mérten ugrok, hogy tarkójánál, gerincénél kapjam el, erősen rászorítva, hogy ha sikerrel jártam, akkor kormoly bajban legyen, mert innentől nem sok kell, hogy akkorára növeljem harapásomban a nyomást, hogy egyszerűen eltörjem a gerincét.
Ha tisztában lennék azzal, hogy miféle eszement ötletek fordulnak meg a fejében, valószínűleg sírnék a röhögéstől - márpedig ez nagy szó, mert ritkán teszek ilyesmit! Mindenesetre egyszer lehet tényleg érdemes volna kipróbálni, már csak azért is, mert valóban minden úgy menne, ahogyan a kis buksijában azt elképzelte és roppant élvezném a dolgot. Bekapom a pofont, hát így jártam, majd visszafizetem a kedvességet valami mással. Az a cél, hogy megtépjük egymást, kár lenne egy ilyenen felhúzni magam, úgyis vissza fogja kapni. Éppen ezért viszek belőle egy darabot, szavait hallva pimasz mosolyra szaladna menten a szám. ~ Ha rád gondolok ujjazás közben, biztos nem lesz túl sikeres a dolog ~ eszem ágába sem jutna komolyan venni a szavait, vagy felhúzni magam az ilyenen, inkább ezt is visszaadom. Köztünk ez már csak így megy, egyikünk sem veszi zokon és ez így van jól. A morgása meg nem érdekel, a pofon után ez a legkevesebb, drágám. Komolyan, mintha ma Unalaq szándékosan hagyott volna el és pártort volna át a hím oldalára. Hát köszi, basszus, én meg így teljesítsem a rám szabott feladatot, mi?! Nagyszerű. Nem hogy nem sikerül a szemére mért csapásom, még én szívom, de olyan szinten, hogy minden jókedvem egy pillanat alatt párolog el. Kíméletlen erővel szakad a fájdalom a fülem tájékára, látnom sem kell, érzem, hogy magával vitte az egészet. Ömlik a vér, csatakossá téve a bundámat, én meg azért imádkozom, legalább a szemembe ne folyjon, mert az még egy nagy halál lesz. Dühösen morgok és vicsorgok, ahogyan nézem, miként csócsálja a fülemet, majd köpi ki azt. ~ Na mi van, rosszul választottál és nem ízlik? ~ kúsznak elméjébe a szavak és habár kívülről igencsak vérmes - véres - ábrázatom van, gondolatban azonban maradok a szokásos stílusnál, amit egymás irányába szoktunk tanúsítani. Ugrik, én pedig ismét védekezni szándékoztam, továbbra sem téve le arról a tervemről, hogy kikaparjam a csodálatos kis szemecskéjét. Támadását sikerül kivédenem, félreugrom előle és igyekszem bevinni a szemére mért csapást. A szemet szemért elv alapján mondjuk a fülét kellene tépnem, de annyi módosítást megengedek magamnak, hogy „szemet fülért” kijelentésre változtassam. Nem fogom hagyni, hogy maga alá gyűrjön.
A fülét tépem, ne csak önkielégítés közben érje kudarc, hanem akkor már ebben a harcban is, bár elbízni továbbra sem akarom magam. Elég gáz lenne, ha elkezdenék páváskodni, ő meg kitépné a szívem. Rém romantikus lenne, ugyanakkor nem egy kis adok-kapokban szeretném a halálomat lelni. ~ Túl zsíros. Néha kipucolhatnád ~ ráztam meg magam, mintha olyan borzasztó lett volna az íze, hogy kénytelen voltam ilyen gesztust tenni az emlék elűzésére. Rájátszottam,még szép, ő sem tett volna másképp. Ha tudnék a rá bízott feladatról egészen biztosan húznám vele , cukkolnám, amíg csak lehet, ám ezen tudás hiányában ettől megmenekült. A következő támadásomtól viszont nem. ~ Nocsak, felébredtél tündérkém? Vagy a mínusz egy fül ennyivel könnyebbé és fürgébbé tett? ~ szemtelenkedtem zavartalanul, miközben arrébb ugrottam tőlem, de már jött is és megint a szemem volt a célja, hát beszarok! Csakhogy az előbb nem járt sikerrel, úgy most sem. Sajnálom, nekem nagyobb szükségem van rá, mint neked, édesem, legyen elég annyi, amennyit eddig bevittél. Kezdem úgy érezni, hogy kettőnk közül nem véletlenül én vagyok a Tark. Csakhogy most már kezdett felhúzni, hogy ennyire a szememre pályázik, az első esetben beértem azzal, hogy a fülét vittem, most viszont én is dupláztam, méghozzá torok tekintetben. Ám hiába a fellobbanó düh és nagyobb elán, kitér, elvétem. Ezt nem hiszem el! ~ Mi lenne, ha adnád a torkod és nem kapod meg a szemem? ~ Mintha ugyan piacon lennénk, ahol lehet ilyesmivel alkudozni. De azért ez nagyon ciki, ennyire ne legyünk már egyformák. Tényleg némi karmolgatáson-harapdáláson túl csak egy fülre futja? Oké, a mellső lábam eléggé fájt, ahonnan sikerült kitépnie egy darabot, de ez még egyikünknél sem az a szint, mai különösebben meghatná.
~ Köszönöm a tuti tippet ~ nem én vagyok az, akit meg fog hatni a színjátéka, vagy be fog durcásodni az ilyesmi hallatán. Rázd csak magad, ha jól esik, rólam lepattannak a megjegyzéseid és az ilyesfajta fesztusaid. Gondolom ez fordítva is így van, így nem fog meglepetést okozni a hímnek. ~ Nem árulom el a titkaimat, szépfiú ~ továbbra sem zavart a szemtelenkedése, igazán mulatságos volt így egyébként a küzdelem. Egy kis szín, egy kis ízesség, miközben egymás bundáját tépjük. Ő elvitte a fülem, én szeretném a szemét, csakhogy az Istenért se akar nekem ez sikerülni, így kénytelen leszek más célpont után nézni. Érzem a fellobbanó dühét, de a következő támadása elől is kitérek. Mondtam, hogy nem adom a torkom, arról nem is beszélve, hogy ő sem adta a szemét, hát nehogy azt higgye, hogy én jófej leszek. Vele szemben a vérvonal sem ért túl sokat, hiszen nagyjából egyidősek voltunk, így lényegében nem sok plusszal járt, hogy Unalaq leszármazottai voltunk mind a ketten. ~ Álmodik a nyomor ~ nem tagadom, bennem is kezdett motoszkálni az indulat, hogy minduntalan csak a torkomra pályázik. Ha így, hát akkor legyen így, újabb rohamra indulok, fürgén indulva meg az ép láb oldalának irányába, hogy a legutolsó pillanatban ugorjak picit a másik oldalra, hogy ezúttal már a sérült mellső láb felől ugorjak neki. Egyenesen a torkára. Úgy tűnik Unalaq ezúttal mellém állt, mert sikerül rámarnom a torkára, onnan pedig egyenes út vezet ahhoz, hogy a földre kényszerítsem. Kíméletlenül mélyednek fogaim a húsába, vad morgásom kíséri a folyamatot; egyetlen rossz mozdulat és kitépem a gigádat a helyéről, értve vagyok? Nem titkolt elégedettség leng körbe, de továbbra sem iszom előre a medve bőrére. Ismerem a hímet és nem szeretnék újabb meglepetést, de bízom benne, hogy tényleg nem adja semmi ostobaságra a fejét. Törődje bele, Darim, ezúttal nem sikerült felém kerekedned.
Végül csak sikerült rávennem Alice-t, hogy menjünk el valahova. A valahova pedig azt jelenti, hogy ejtőernyőzni. Kellett vele beszélnem nem keveset, de végül csak belement. Az elmúlt időszakban amúgy sem töltöttem el vele annyi időt, mert Calival próbáltam rendezni a kapcsolatunkat, hogy minden olyan legyen, mint régen. Olyan békés, olyan boldog. Most már úgy érzem, hogy ez sikerült. Hosszú út volt, nem kevés nehézségekkel, de úgy tűnik, már minden olyan, mint régen volt. Ha nem is minden, de a régi állapotunkhoz eléggé közel álló. Alice miatt jöttem ide Fairbanksbe, hogy több időt tölthessek el vele, mégis Calival töltöttem az időm nagy részét. Az túlzás mondjuk, főként inkább az után, miután az az eset megtörtént, és egyengetnem kellett őt, hogy kicsit visszanyerje önmagát. Voltak idők, mikor Cali nem kívánt maga mellé, hogy elmentem Alice-hoz, és neki adtam ki a napi problémáimat. Szerettem volna én a nővéremmel is lenni, de egyszerűen nem úgy alakultak a dolgok. Most viszont, hogy beleegyezett abba, hogy menjünk el, én csak örülni tudok neki. Reggelre mondtam, hogy érte megyek. Fel is ébredek hát reggel az ébresztőre. Cali ott mocorog mellettem miatta, én pedig csak nyomok az arcára egy csókot, aztán már ki is kelek az ágyból. Még a reggeli röpke edzésemet is megejtem, amit egy fürdő követ, végül felöltözök. Adok reggelit Luckynak is, aki már durva, hogy mekkorára nőtt. Emlékszem, mikor még csak kiskölyök volt. Ő volt az, aki megadta az első löketet afelé, hogy Cali visszatérjen a régi önmagához. Nem is raknám ki ezt a kis pokolfajzatot soha, már eléggé megszerettem őt. És Cali is. Végül elhagyom a házunkat, ajtót bezárom mögöttem, majd beszállva a kocsimba indulok meg az egyetem felé. Mikor odaérek, akkor pedig rá is írok Alice-re, hogy a parkolóban várom. Nem akarok dupla utat megtenni. Kiszállok a kocsiból, és nekidőlök annak. Dúdolgatok magamban valamit, várva, hogy megérkezzen a nővérem. Ha már elég közel ért, akkor pedig megyek is őt köszönteni. Ami pedig egy jó szoros ölelés. - Jó reggelt! - Mondom neki, miközben nem engedem az ölelésből egy ideig. Végül csak el kell, és akkor újra megszólalok. - Na, készen állsz? -
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az elmúlt időben valóban nem töltöttünk el túl sok időt közösen, de e miatt cseppet sem neheztelek Benre. Calinak most sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint nekem. Egy baba elvesztése nem lehet könnyű és igen nagyon megviselte a kapcsolatukat is, de szerencsére minden rendeződött közöttük és én ennek nagyon is örülök. Kár lett volna, ha szétválnak. Ilyenkor látszódik, hogy kik azok a párok, akik valóban összetartoznak, akik számíthatnak egymásra jóban és rosszban. Calival közben mi is kibékültünk. Nem nagyon szóltam bele a dolgaikba. Próbáltam minél kevesebbet foglalkozni velük. Persze ha kellett a segítség ott voltam, de nem akartam a nyakukra mászni. Szerencsére egyre többet beszélgetünk, hála Lucynak is, a huskyjuknak. Okos ötlet volt megajándékozni Calit vele. Nagyon sokat küzdött Benjamin azért, hogy végül igent mondjak a kis programjára. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ő ezt mennyire is imádja, de ő is tisztában van azzal, hogy én viszont nagyon is félek az ilyen extrém sportoktól, mert valahol az ejtőernyőzést is oda lehetne sorolni. Reggel korábban kelek, hogy szokásomhoz híven készítsek pár szendvicset, bekészítsek egy kis innivalót és miegyéb. Nem tudom milyen hosszú útra kell készülni, így inkább legyen több minden nálam, mint semmi. Időben elkészülök, így mire Ben megérkezik, már én sem vagyok messze tőle. AZ ölelést én sem hanyagolom el. Rég nem volt közös programunk és bár nem ilyenre számítottam hosszú idő után, de ennek is örülök… Vagyis annak a résznek, hogy együtt lehetünk. -Szia!-Mosolygok rá, majd a kérdésére csak megrázom a fejem. Még hogy én készen állok? Csak is miatta mondtam igent a mai napra, hogy hadd örüljön neki. -Nem igazán mondhatnám. Ideges kezdek lenni. Biztos, hogy akarjuk ezt?-Nézek rá kétkedően. Bevallom őszintén örülnék neki, ha elkezdene esni, vagy csak meggondolná magát.
Meglehet, hogy Alice már régebben is barna volt, és akkor pedig a szőkére váltása volt fura, viszont most, hogy ismét barna… egyben fura, egyben pedig üdítően nosztalgikus. Milyen szépek is voltak azok az idők, mikor még semmi problémánk nem volt az ég adta világon, mint hogy az állatokat kell a helyükre terelni. Mikor még nem tudtunk erről az egész világról, a vérfarkasokról, őrzőkről. Elég csak Alice esetére gondolni… Egy farkas megtámadta, és a szeme láttára csócsálta meg a lábát. Még mindig kiráz a hideg, ha csak erre gondolok, mit is élhetett át a nővérkém akkor. Bár, valószínűleg olyan sokat fel sem fogott belőle, miután az „amputálást” megcsinálta a farkas, olyan sokkot kapott. Legalábbis remélem, hogy nem nagyon. Nem nagyon van a kedvenceim közt, hogy ezt az esetet emlegessük. Ez a gond velem. Nem szeretem megbeszélni a dolgokat. Calival sem beszéltük még meg azt az esetet, pedig lehet ránk férne. De még belegondolni is fáj, hogy milyennek is láttam őt azután az eset után. Pedig lehet tényleg csak annyi kellene, hogy végre tüzetesen átbeszéljük a dolgokat. Mert mégsem emészthetjük ezt olyan sokáig. - Nem lesz semmi gond. Ne aggódj, ezerszer csináltam már ezt. Te viszont egy nálam is tapasztaltabbal fogsz ugrani tandemben. Szóval neked aztán tényleg nincs semmitől félned. Aztán nyomok egy puszit az arcára megnyugtatásképpen, majd pedig nyitom is a kocsim ajtaját. Amint beül, én már megyek is a saját oldalamra, beülök, és elkezdek vezetni a helyre. Nem tudtam kihagyni, hogy egyszer-kétszer ne ugorjak, ezért már jártam azon a helyen, ahol felvisznek minket az ugrásra. És mivel az egyik ott dolgozót régi haverom ismeri, így az első két ugráson kívül már nyugodtabban hagyta, hogy egyedül is ugorjak, és ne tandemben. Azért vicces ez, mert már van vagy tíz éve, hogy ezt csinálom. Sebaj, első a biztonság, nemde? Várja ma is az érkezésünket, és szándékosan úgy kértem, hogy csak mi legyünk, így hárman. Na meg a pilóta persze. Nincs kedvem most másokat tutujgatni. Meg is érkezve a helyre lekezelek a férfival, aztán pedig már kísér is minket az öltözőhöz. Elmondja a tudnivalókat Alice-nek. Én kértem meg, hogy inkább ő mondja, mert magamat ismerve tuti elfelejtettem volna valamit. Nem vagyok tandemugró, ő pedig már évek óta ugrik másokkal. Ha Alice mindent ért, akkor pedig haladhatunk is tovább. Miután minden kész, meg is kapjuk a felszerelést, és mosolyogva nézek Alice-re. - Még mindig izgulsz? Úgy értve, hogy csávókám egészen tenyérbemászó volt, és annyiszor nyugtatta meg a nővéremet, hogy azt már fájdalmas. - Ugrottam már vele. Ő aztán tényleg érti a dolgát.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Ben értékelem a próbálkozásodat, de hidd el nem érsz el ezzel semmit. Bízom benned, ahogy mindig is bíztam benned. Tudom jól, hogy olyanba nem rángatsz bele, ami nem veszélyes… Na jó ez nem szó rá, de érted… Bízom abban, hogy nem lesz semmi baj, de attól még izgulok és félek. Nem mindennap ugrom ki repülőkből. Neked könnyebb, mert már hozzá vagy szokva!-Nem fogok elkezdeni panaszkodni. Én döntöttem úgy, hogy bevállalom. Mind a mellett, hogy iszonyatosa félek a dologtól érdekel is engem. Hiszem azt, hogy iszonyatosan csodálatos érzés lehet „repülni”. Több videót láttam már ilyenekről és ott az emberek boldogok voltak, élvezték, nah meg a lökött öcsikém is imádja valamiért, és biztosan nem csak az tetszik neki, hogy nem kis kockázat van benne. Egy köszönöm kíséretében beülök az ajtóba, majd csak vigyorogva figyelem őt. Annak viszont nagyon is örülök, hogy ezt a napot úgy-ahogy kettesben tölthetjük el. Régen volt már közös programunk. Ben mellett nem igazán szoktam szomorkodni, amilyen idióta… A szívem még hevesebben kezd el dobogni, ahogy Ben leállítja a motort. Egyre közelebb vagyunk ahhoz a ponthoz, ahol majd ki kell ugranom. Oké nem leszek egyedül, de akkor is nekem kell megtennem. Vagyis remélem, hogy türelmes lesz velem a fickó. Kezet rázva öcsém barátjával mutatkozom be, majd természetesen követem is őket. Miközben felveszem a ruházatot hallgatom őt. Minden szava iszonyatosan fontos lehet, így minden egyes és-t, vagy a-t is belevések az agyamba. Nehogy a végén e miatt rontsak el valamit. Ben kérdésére a vállába bokszolok egyet nevetve. -Hagyjál már békén! Nem lehet mindenki olyan kemény mint te! Különben is légy büszke a nővéredre… Igen már most is. Idáig eljutni is nagy kihívás!-Egy puszit nyomok az arcára, majd ismét felnevetek. Ez legalább kicsit ellazít.
- Ez igaz, de az esetek nagyrészében, és ezt most tapasztalatból mondom, élvezik az emberek. Ismertem olyanokat, akik a felszállás előtt is még mindig paráztak, arról nem is beszélve, mikor a repülő a levegőben volt már, az ugrási magasságban. Az ugrástól is féltek, mégis bíztak a vezetőjükben, akivel ugrottak, és nem volt ritka, hogy a véleményük, amint földet értek, teljesen megváltozott. Úgy gondolom, veled is ez lesz. Mondom neki mosolyogva. Fú, hogy hányszor kellett várni plusz órákat, mire végre felszállhattunk. Persze, mehettem volna én külön is, de arra meg még többet kellett volna várni. Szitkozódtam is magamban rendesen az ilyenek miatt, hogy mivel félnek, nem akarnak felmenni. Persze, néha megértettem őket, mert mikor én is a fejemet adtam erre, hogy akkor úgy igazán belevágok… mit ne mondjak, rendesen be voltam rosálva. Több napig, talán egy-két hétig is eltartott, mire át tudtam rendesen gondolni. Ezeknek is úgy kéne. Nem csak úgy, hogy „van pénzünk, van lehetőség, miért ne akkor”. De ki hitte volna, hogy a végén a nővéremet fogom kioktatni ezeknek az embereknek a hülyeségei miatt. Én legalább adtam Alice-nek időt, hogy átgondolja a dolgot, és úgy döntsön. Nem erőltettem semmit. Na jó, ezt még én sem hiszem el… - Jól van na! Akkor ideje indulni! Ha a ruhákat felvettük, és minden, szólok a férfinak, és ő pedig kivezet minket a helikopterhez. Felmászok, aztán nyújtom a kezemet Alice-nek is, hogy felsegítsem. Jó nagy helikopter ez, szépen elférünk benne. Felmászik a férfi is, szól a pilótának, és már indulhatunk is. Leültetem Alice-t, aztán odaülök mellé, és azért megfogom a kezét, hogy mégse izguljon annyira. Bár, ahogy mondta, felesleges erőlködnöm, úgy is fog. A rotor elkezd pörögni, és néhány perc múlva már jóval el is hagytuk a talajt. Az ugrásig még van azért néhány perc. Főként azért, hogy Alice is meg tudjon békélni a gondolattal végre, hogy innen már nem nagyon van visszaút. Egy nyugosztalja… mindenki földet ér. // Bocsánat a késésért! //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Nem mondom azt, hogy ez lehetetlen Ben, de van egy olyan sejtésem, hogy ha még élvezni is fogom nem fogok jelentkezni a következő körre.-Azért ennyire nem vagyok merész. Egyszer elég lesz nekem onnan leugrani. Már az is nagy teljesítmény tőlem. Amúgy nem is igen a magassággal van a gondom. A repülés cseppet sem zavar. Inkább az ugrás… Az, hogy egy „táskára” bízom az életem. Nah az az ijesztő! Helikopterrel is volt már szerencsém utazni. Azt nagyon is izgalmasnak tartottam, sőt egyenesen élveztem, de egyelőre csak a görcs van bennem, a félelem, mert tudom, hogy onnan fentről csak úgy jöhetek le, ha ugrok a sráccal együtt. Persze gondolom ha nagyon ellenkezem akkor lefújják az egészet, de ha már eljöttem ide ciki lenne az utolsó pillanatban visszafordulni. Meg fogom csinálni, mert ezt elhatároztam magamban. Tudom, hogy Ben is örülne neki. Egy köszönöm kíséretében mászok fel a helikopter belsejébe, majd helyet is foglalok. Kívánsian nézek kifelé az ablakon. A táj biztosan gyönyörű lesz. A kézfogása jól esik. Rá is mosolygok, majd ismét kitekintek. -Nem lehetne, hogy egyszerűen csak megteszünk pár kört, gyönyörködünk a tájban és kész?-Kérdezem nagyon is komolyan, majd ismét előbújik mosolyom. Nem nem fogom lemondani a dolgot, bármennyire is izgulok az ugrás miatt. Bízom Benben, abban, hogy semmi rosszra nem venne rá. Az elején próbálkozott a dohányzással, de mikor másodjára is elküldtem elfogadta a dolgot. Azóta tiszteletben tartjuk egymás szokásait. Bár nem örülök neki, de nem akarom őt piszkálni. Az ő élete, az ő döntése. Felnőtt férfi már. -De ha ezt megteszem megígéred, hogy legalább egy évig nem piszkálsz engem! Rendben!?-Ha már vagyok ilyen kedves és aranyos, hogy a kedvéért leugrom, akkor már igazán megtehetné ezt nekem.
- Na, majd meglátjuk! Mosolygok rá, őszintén. Ha most talán nem is egyből azt fogja mondani, hogy menjünk még egy kört, valamikor később már inkább. Most, mikor földet ér, még valószínűleg a sokk hatása alatt is lesz kicsit, mert hát kiugrani egy repülőből, és egy darab textilre bízni az életedet… Nem épp a legbiztatóbb egyeseknek. De aztán néhány nap múlva rájön, hogy nem volt mitől félnie, és hogy amúgy nem is volt olyan rossz. Legalábbis remélem, hogy nem ez az első és utolsó alkalom, hogy vele együtt eljövünk ide. - Azt majd máskor. Komolyan. Egyszer majd elmegyünk egy olyanra is. Mondom neki mosolyogva, pedig nem viccelek. Azt valószínűleg jobban élvezné, mint a mostani ugrást. Vagy ha nem is jobban élvezné, sokkal nagyobb biztonságban tudná magát érezni. De még mindig azt tudnám mondani, amit nem egyszer mondtak már az oktatók. Olyan még nem volt, hogy valaki nem ért volna földet. - Jól van, megígérem. Ezzel talán nyugodtabban ugrik ki ő is. De tudhatná, hogy úgysem tudom betartani ezt az ígéretemet, mert egyszerűen nem olyan fából faragtak. Nem bírnám ki. Ha bele nem is rokkannék, de valószínűleg sokkal kevésbé lenne a nővérem élete is szórakoztató. De annyit talán be tudok tartani, hogy nem fogom ennyit szekálni. Az még talán megoldható. Végül elérjük a kívánt magasságot, ahol pedig ültemből felállok, és az ajtóhoz megyek, ahol pedig megtámasztom magamat. Rápillantok Alice-re, aztán pedig üvöltök, amennyire csak tudok. Máskülönben nem hallanánk egymást. Pláne, hogy most már nyitva vannak az ajtók is. - Lent találkozunk! Aztán pedig odafordulok a nővérem társához, és csak egy aprót biccentek felé. Végül újra Alice-re nézek, felmutatom a középső és mutató ujjamat, többi mind ökölben van, aztán pedig már ugrok is. Nem hiszem, hogy hamar képes lennék ezzel az érzéssel betelni, ahogy érzem, az adrenalin szintem az egekbe szökik.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Én nagyon is imádom az öcsémet, de néha legszívesebben tényleg leütném. Tudom nem kénszer volt és végül én bólintottam rá a dologra, de leginkább azért, hogy örömet szerezzek neki. Láttam rajta, hogy mennyire boldog lenne, ha bele mennék. Nah meg már túl rég óta rágja a fülem miatta, így ideje volt már igent mondani. Egy ugrás, nem több, nem kevesebb és reményeim szerint ezek után már békén hagy. Szívesen elnézegetném még a tájat, de sajnos most nem ezért jöttünk ide. Ben szavaira kiszélesedik mosolyom. Ismerem őt és tudom, hogy hihetek neki. Ha azt mondja egyszer eljövünk, akkor tényleg meg fogja szervezni. Mindig is számíthattam rá és ezért nagyon is hálás vagyok neki. -Oh ne félj! Behajtom ám!-Örülök, hogy a városba jött. Bár igaz nagyon is meglepett, és megijesztett az „eltűnése” miatt, de jó érzés, hogy itt van a közelemben. Anyáékat sajnálom, nekik biztosan nehezebb így, hogy a gyerekeik ilyen messze vannak, de hát felnőttünk. Nem maradhatunk örökre a szülői házban. Bár próbálok mosolyogni és nem az ugrásra gondolni mégis iszonyatosan félek. A szívem nem akar lecsillapodni. Hevesen kalapál, és mikor Ben feláll a mosolyom is eltűnik arcomról. Hát eljött az idő. Eljött a pillanat mikor már végképp nincs visszaút. A kiabálására csak bólintok egyet. Nah igen. Lent találkozunk… De remélem egyben leszünk mind a ketten. Sosem bocsátanám meg neki, ha bármi baja is történne. Ahogy leugrik utána kapnék, de visszafogom magam. Aztán szól a srác, hogy menjünk az ajtóhoz. Engedelmesen felállok és vele együtt oda sétálok, majd lenézek. Iszonyatosan magasan vagyunk. Egy lépést hátrálok. Ezt még meg is engedi nekem Ben haverja, majd közelebb hajolva hozzám szólal meg. -Hidd el nincs mitől tartanod! Ben meg is ölne, ha nem vigyáznék rád!-Felnevet, majd felteszi a nagy kérdést… Készen állsz?... Hogy én készen? Nah persze…., hogy nem! De mit is mondhatnék. Már itt vagyok a küszöbön. Itt már tényleg nem fordulhatok vissza, így hosszú némaság után bólintok egyet, mire ő elkezd visszaszámolni és már…. Egy hosszú, hangos sikoly szökik ki torkomból, ahogy zuhanni kezdünk. Először csak az alattam elterülő tájat figyelem, majd csak behunyom a szemem erősen, végül a sikolyom is elnémul, de a félelmem, a rettegésem nem múlik. Erősen kapaszkodom a férfiban, mintha az bármit is segítene. Hallom a nevetését, de nem foglalkozom vele, viszont ahogy ismét kinyitom a szemem Bent kezdem el keresni.
Nem hittem volna, hogy ennyi győzködés fog kelleni, mire rá tudom venni a nővéremet, hogy jöjjön el ugrani velem… Legalább bennem bízhatott volna olyan szinten, hogyha azt mondom, nem lesz baj, akkor tényleg nem is lesz. Bár… lehet, hogy bennem bízok, csak az életét nem akarja egy ponyvára bízni. És végül is megértem, de éltek már túl emberek rosszabbakat is… Ismertem például olyat is, akinél nem nyílt ki egyáltalán az ernyő, és úgy csapódott bele a földbe. Vagyis… nem teljesen abba, mert túlélte. A legdurvább az az egészben, hogy nem is bénult le… Csak azóta már nem ugrik egyáltalán, mert nem akarja megismételni az esetet. Egyszer fogok én is így járni, amennyire imádok ejtőernyőzni… Én pedig nem is tökölök túl sokat, miután elértük a kívánt magasságot, és a pilóta jelzett, már megyek is az ajtóhoz. Néhány szó, egy röpke intés, aztán pedig már ugrok is kifele. Érzem, ahogy az adrenalinszintem rohamosan megugrik, hogy aztán egy rendkívül magas szintre beállhasson, miközben megkezdődik a zuhanás. Néhány bukfenc a levegőben, de főként inkább csak élvezem az egész szabadságot, amit ez tud nyújtani. Oké, nem órákig tart, de míg a szabadesés tart, addig tipikusan úgy érzem, mintha megoldódna minden problémám. Másoknak mondjuk a kristály met, ami segíti őket megnyugtatni, nekem, mikor ezeket a sportokat csinálom. Meg is fordulok a levegőben, a hátammal a föld felé zuhanok, és nézem, ahogy Alice-ék kiugranak. Elmosolyodom, ahogy látom, mennyire fél még mindig. Teljesen feleslegesnek érzem. Akárhogy is, legalább sikerült elhoznom őt ide. Max nem jön többször, és ennyi. Mert abban szerintem teljesen biztos lehetek, hogy egymagában sosem fog ugrani, odáig nem jutunk el az életben. Talán Calival még menne is. Ránézek az órámra, ami egyben jelzi a magasságot is. Nem olcsó mulatság volt, de nem is akartam mindig elkérni valakitől, így vettem hát magamnak egyet. Mikor elérem a megfelelő magasságot – na jó, azon túl valamivel -, már ki is nyitom az ernyőmet. Még előtte mondjuk felpillantok, és látom, hogy Alice-éknél már ki van bontva. Nem csodálom, turistáknál is így szokták mindig, hogy inkább mennek biztosra. Én meg egy idióta vagyok, mások legalábbis így tartanának, biztos vagyok benne. Valamivel hamarabb is érek le, aztán már le is oldom magamról az ernyőt. Ők még jóval fölöttem vannak, így úgy gondolom, miért is ne… Előveszem az egyik belső zsebemből a cigisdobozt, amit meggyújtok, és azt szívogatom, míg le nem érnek.
Már napok óta készülődtem az útra, mióta kölyköm felől tudomást szereztem hogy Valaki igen csak látni akar Alaska partjain. A lányom oda haza Londonban hagytam Olbával, vigyázzon rá. Rám nem kell, én jól el leszek és megleszek. Emilio ugyan velem tartott, de lebeszéltem vele, hogy hatalmas feladatot kap. Lelkes volt, pedig csak a hajó őrzésével bíztam meg. A havas tájat figyeltem, ugyan a kabát már nem nagyon szükséges opció, a jégtáblák is szépen olvadoznak, bár a továbbiakban már ezek sincsenek útban. Az üzenet eleve furcsán érkezett. Noha a kölyköm is meglepett, hogy személyesen intézkedett… de az üzenet tartalma… Eska tud csak arról, hogy mennyire is szeretem a hajókat, hiszen 400 éven át hajóztam minden felé. A teremtőm a tanúja rá mindennek. De mégis mi vette rá, hogy találkozzunk… Ha ő az egyáltalán. Valami baj lehet vagy… minden rossz megfordult a fejemben… de aztán elhessegettem őket és a jóra gondoltam. Mi lehet jó egy hófödte városban? Jó idő van meg minden, de attól mégis csak idegen. Sziklák, tavak, gleccserek hazája ez ahol talán soha nem olvad el teljesen a hó. Egy kisebb hajóval indultam útnak, nem akartam hogy a Maeresk-nak baja legyen. Nem a kalózoktól féltettem ugyan már! Erre felé akarva akaratlanul én vagyok a veszély. Néhány dolognak az életünkben semmi értelme sincs, néhánytól meg akár az életünk is függhet annyira létfontosságú a megléte. Nem voltam felfuvalkodott, sosem becsültem túl az erőmet annál amennyit ért. A tudás volt az amit nagyon szerettem birtokolni, mert az mindig hatalmat adott és annak megfelelően tudtam kezelni is azt. Ha valamit rám bíztak akkor azt a magam módján, de véghez is vittem. Nem féltem attól, hogy bármilyen rossz következménye lehet a tetteimnek, mert mindenre fel voltam készülve. Minden lehetőséget végig vettem, még azelőtt, hogy bármit is tettem volna. A vérrontás elég messze áll tőlem, az ügyeimet is úgy intézem, hogy sose tapadjon vér a kezeimhez. Mindig meghagytam azoknak az ilyesmit, akik imádnak minden ok nélkül gyilkolni és nem tudják mit jelent az a művészet még ebben a szörnyű dologban is. Különben tényleg kíváncsi vagyok, lehet egyszer ez lesz a vesztem, de remélem valami teljesen más miatt és nem azért, mert balga voltam és az elődeim sorsára jutottam, akik nagyon, de nagyon pórul jártak. Én azonban tudom, hol a határ és ez csak számít valamit. A várost még nem közelíthettem meg, ahhoz még egy kis idő kell még számomra is. Ugyan leéltem már 400 évet bőven, de nekem is óvnom kell a létezésem okát és titkait. Egyelőre várok...egy jelre, vagy nem is tudom. Vadászni kellene, üres gyomorral eljutni a városba...nos igen. A bölényeket néztem,a hajamat a szellő lobogtatta, de ez nem olyan kellemesen nyugtató hatást ígért.... libabőrös lettem az érzéstől. De ez...csak egy kiváltó oka volt. Az ismerős energia a bőrömbe égette magát. - Rég volt már... hölgyem. - szólaltam meg, már se ő se jómagam nem tudtuk volna elrejteni mivoltunkat, elébe mentem a dolgoknak. - Mi járatban ezen a senki földjén? - energiám szélnek eresztettem, leomlott a pajzs a nőstény előtt, nem titkoltam kilétemet előtte. A fehér fenevad felszegte büszkén a fejét és végigmérte a nőstényt....a változás szelét nem mi hozzuk el, remélhetőleg, így óvnia sem kell sem önmagát tőlünk, se családját. Már azok az időszakok rég elmúltak.
Jó ideje itt voltam már, de még mindig nem teljesen sikerült otthonnak neveznem ezt a helyet. Itt voltak azok a személyek, akik miatt visszajöttem, sőt, még mások is, akikről nem is gondoltam volna, hogy itt fogok beléjük botlani. Fontos volt számomra Ryder, ahogyan Kristin is. Abban pedig még mindig csak reménykedni tudtam, hogy amennyiről mélyről indultunk pontosan annyira magasra is fogunk eljutni. Szeretném megismerni őt, látni azt, hogy mivé cseperedett, hogy mi foglalkoztatja őt, mi jár a fejében, miket szeret és miket nem. Nem akarok se a valódi édesanyja helyére lépni, se Symara helyébe, hiszen már azért is hálás lehetek, ha a barátja lehetek. Úgy érzem, hogy egy kincs lappang mélyen belül benne. Gondolom eléggé felfordult mostanság az élete, így nem is csoda, hogy hirtelen nem ugrott ki a bőréből, amikor betoppantam, de nem akarok hátat fordítani neki, ha egyszer úgy döntene, hogy még se akar többet látni, akkor is nyitva hagynám az ajtómat előtte. Halkan lépdeltem az erdőben, hiszen úgy éreztem, hogy muszáj kicsit kiszabadulnom az erdőbe. Látni szerettem volna a farkasaimat is, akiket nem túl régóta gyűjtöttem magam köré. 4 gyönyörű farkas, de még kelleni fog egy kis idő, mire teljesen összeszokunk és rájuk vigyázni akarok, nem akarom azt, hogy olyan végük legyen, mint korábbi társaiknak egy másik vidéken. Mindig is szerettem a Múzeumban dolgozni, de voltak igazán fárasztó napok, mint a mai is, ezért is voltam az erdőben. Illetve jobban szerettem az erdőben lenni, mint a házak között, vagy a ház négy fala között, vagy csak a zajos városban lenni. Nem csak amiatt, mert farkas vagyok, hanem a múltamat is tekintve. Sose tagadtam le azt, hogy az indiánok szokásai, hagyományai eléggé közel állnak hozzám, ahogyan ebből kifolyólag a természet tisztelete is. Egyre mélyebbre kerülök, de nem tartok attól, hogy ne találnék vissza. Talán még egy vadászat is simán beleférhet. Nem hiszem, hogy aggódna amiatt Ryder, mert későn érek haza, bár a múltkori betoppanom után ki tudja. Akkor nem éppen egy kedves múltbéli ismerősbe botlottam bele. Most pedig nem számítottam arra, hogy a múltam egyik árnya fog várni a fákon túl, egészen a bivalylegelőnél. Ha nem is vadászok, azért megkergetni őket néha megszoktam. Gyerekes, de hát minden felnőttnek van gyerekes oldala, csak némelyik túlzottan elnyomja, míg a másik kicsit jobban hagyja a felszínre törni. Nem volt felhúzva teljesen a pajzsom, így ha az illat nem lett volna eléggé árulkodó, akkor az energia eléggé az volt, ami pillanatok alatt vett körbe. Egy pillanatra megtorpantam, majd alig hallhatóan hagyta el egyetlen egy név az ajkaimat. - Arthur…. – szellő könnyedén vitte magával ezt az egy szót, de mire bármit mást is mondhattam volna beszélt ő helyettem. Sietve léptem ki a fák takarásából és hamarosan meg is pillantottam. Rég volt már az, amikor utoljára láttam, de arcának a vonásaira még mindig tisztán emlékszem. – Eléggé régen, talán igaz se volt. – feleltem könnyedén és mosollyal az arcomon, majd tettem felé egy lépést. – Gondoltam sétálok egyet, ha már itt laktam egykoron és most is ez az otthonom. – adtam tudtára, hogy helyi vagyok, de abban is biztos voltam, hogy a falkaszag könnyedén fog kúszni az orrába, a pajzsom pedig pontosan annyira volt fent, mint neki. Nem túl sok titkunk volt egymás előtt régebben se. – Téged miként és miért fújt erre a fagyos szellő? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen nagyon is érdekelt, hogy maradni fog, vagy csak átutazóban van-e. Nem tettem meg a köztünk lévő pár métert, hiszen ki tudja, hogy miként reagálná le, ha túl közel állnék hozzá. Harcolni pedig nem akarnék vele. – Sokáig fogsz maradni, vagy csak beugrottál valakihez? – kíváncsiság továbbra is ott csillant az íriszeimben, miközben a szellő könnyedén játszott a szőke fürtjeimmel.
A hangja a mai napig pozitívan megőrjít, ugyanolyan maradt, amilyenre emlékeztem és ez megnyugtató. Az arcát látva azonnal jobb kedvre derülök, eltűnik egy pillanatra az érkezésem oka is és csak ő és én vagyunk jelen ezen a vidéken. Elég rég volt már az utolsó találkozásunk, akkor se a legszebben búcsúztunk el egymástól… de a múltat jobb nem felbolygatni. A jelenben élünk mind, ez a legszebb mindebben. - Szóval visszatértél ennyi idő után. - nem tudom miféle hely ez, jómagam sose éltem Alaskában, az én igaz otthonom Londonban van, a mai napig ott élnék, ha egy nagyobb egyén nem szól közbe. Londoni Falkatag vagyok, ugyan a falkavezér halott, de már nem folyik vita azon ki lenne a meg legfelelőbb erre a titulusra.. már kinevezték szerencsére. Jó kezekben halad a falka további irányítása. - Találkoznom kell valakivel…csak épp nyomtatott meghívót nem kaptam. - nem mintha szükségem lenne egy ilyesmi dologra, ha tudok a Teremtőm eredeti hollétéről, magam keresem fel és nem pedig futárt kell küldjön utánam… a kölyköm személyében. - Tudod... Londonból elég zűrős az idejövetel... A falkaszag nem zavar, hiába idegen, hiába nem is saját, attól még ő máshoz tartozik. Mind falka és mind más férfihoz is…ezt a részét meg nem tudom, de nem kíváncsiskodom, amit akarok azt úgyis megtudom. A távolságot kettőnk között magam nyomom le, csak pár lépés, az is sok volt. Fürtjeihez érek, eljátszadozom velük és közben azokat a gyönyörű szemeket nézem. Rég volt. - Is - is. - válaszoltam tömören, hiszen magam sem tudom mi célból kellett érkezzem. Ez még előttem is rejtély marad még kis ideig. Remélhetőleg nem sokáig. - És te… mégis merre jártál… ennyi éven keresztül? - simítok végül az arcára és oly könnyedén hullajtok csókot ajkára, mintha ezzel vissza hoznám azt, ami elveszett. Ezen már nem segíthetek, de megkapom azt, amit akkor nem… ennyi meg bőven jár még. - Az időt nem forgathatom vissza... bár abban hiszek, hogy szebb jövőt kaptál. - súgtam ajkára, majd újra végig simítottam arcán, végül elengedtem és arrébb léptem tőle. Nem az vagyok már, aki régen. Szerencsére.
Kellett pár perc, mire képes voltam tényleg elhinni azt, hogy itt van és nem csak valami fura tréfája az életnek az, hogy látom őt. Régóta nem láttuk már egymást, ahogyan sokaknak, úgy nekünk is megvolt a magunk kis története az elválással együtt, ami nem volt éppen szépnek nevezhető, de hát az a múlt, ez pedig a jelen. Mind a ketten sokat változhattunk. - Annyira sok időt nem voltam távol. Valaha jártál már itt? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen két évtized a mi korunkban annyira már nem számít soknak. Én pedig kicsivel többet voltam távol ennél ettől a helytől. Előtte pedig sok helyen megfordultam már, hiszen mentem arra, amerre a lábaim vittek, vagy éppen amerre mennem kellett. - Milyen titokzatos lettél hirtelen. A véneknek meg sok esetben már nem dukál meghívó, megyünk, ha menni kell. – komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Számunkra már ritka az olyan talán, akik képesek hatással lenni ránk, akiknek nem mondunk nemet, ha tényleg nem akarunk menni. Az én életemben a Teremtőmön kívül is voltak ilyen személyek, akiknek sose akartam volna hátat fordítani. Egyszer megtettem, hogy megvédjek valakit, majd őket, de a későbbiekben, ha harcolni kell értük, akkor itt fogom megtenni, nem pedig a távolból. Többé nem akarok olyan hibába esni, mint amilyenbe keveredtem 21 évvel korábban. – Ezek szerint Londonban élsz. Biztosan gyönyörű város lehet még most is. Egyedül érkeztél? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen nagyon is érdekelt és nem csak a jelentés miatt, hiszen a jelentésemben azt mondom el, amit akarok, nem túlzottan akadna szerintem olyan, aki képes lenne kiszimatolni azt, ha valamit eltitkolok vagy hazudok. Bár utóbbi nem volt rám jellemző. Közelebb lép, ami hirtelen sikeresen kizökkent kicsit, pedig annyira nem egyszerű ezt elérni nálam. Ujjai könnyedén játszadoznak szőke tincseimmel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, tette, pedig nem az. Egykoron talán az volt, de aztán az útjaink elváltak egymástól. A pillantását állom és ahogyan elmerülök íriszeinek a színeiben, úgy kell életre rövid időre a múlt árnyai. Amikor megszólal, akkor sietve bólintok, hogy értem. Bár szerintem kevesen tervezik azt, hogy sokáig maradnak itt, de aztán valahogyan itt ragad mindenki. - Bejártam a világot, vigyáztam a családomra, tanultam és kölyökre leltem. – soroltam egy-két dolgot, de aztán arcomra tévedt keze, amellyel oly gyengéden simít végig,- mintha csak attól tartana, hogy porcelánból készült tárgyat érint-, de ennyi is éppen elég ahhoz, hogy belém fojtsa a szavakat.. Meglep az érintése, de mielőtt bármit is reagálhatnék rá, addigra ajkai ajkamra siklanak, ami tovább fokozza azt, hogy egy pillanatra lefagyjak, míg végül kezem mellkasára siklik és mielőtt gyengéden eltolhatnám ő szólal meg. Kár lenne tagadni, hogy nincs valamilyen hatással rám, de hát a múlt az múlt, ez pedig a jelen és néha nem kellene bolygatni a múltat. Figyelem, ahogyan távolabb lép és én is így teszek, egy-két lépést hátrálok, mintha csak attól akarnám megkímélni, hogy kísértésbe vigyem őt. Vagy csak attól, hogy bármi olyan történhessen, aminek nem kellene… - Kaptam egy jövőt, amelyben boldog vagyok, hogy szebb-e, vagy nem, ki tudja, hiszen minden mozzanata az életünknek másabb, nem lehet egymáshoz hasonlítani a pillanatokat... – szavaimat komolyan gondoltam. Nem állt szándékomban sose a köztünk és Ryder és köztem lévő dolgot összehasonlítani. Mi értelme lett volna? Semmi, másabbak voltunk akkoriban és csak az számított, hogy jelenleg boldog voltam Ryder oldalán. - Gondolom te is megtaláltad azt, amire vágytál, vagy legalábbis remélem, hogy boldog vagy. – részben tényleg ezt kívántam, hogy ő is legyen boldog a jelenben és megkapja azt, amire szüksége volt egykoron. - Ezek szerint, akkor még terveid sincsenek? Merre jártál? Mik történtek veled?– kíváncsiskodtam tovább, majd ha a közelben volt esetleg egy kidőlt farönk, akkor könnyedén foglaltam helyet rajta, hiszen a vadászat még várhat, ha már az élet úgy döntött, hogy egy múltbéli árnyat sodor az utamba, vissza az életembe.
Csendben fogadom ugyan szavait, szívem azonban megdobban. Ilyen még sosem volt tán közöttünk. Tudom, hogy lezárta ezt már, bennem viszont fog még forogni és forgolódni, felbukkanni. Mélyen érintett. - Nem, az eddigi 489 évemben sose jártam itt. Ez kivételes alkalom. - az meg hogy miért érkeztem, mi okból kifolyólag… nos… ebben amolyan titokzatosság van. Mindkettőn jóval idősebb már az itteni fiataloknál. Minket már csakis egy személy hívathat magához, aminek olyan oka kell hogy legyen, ami sokkal nagyobb volumenű. Ezt akarom kideríteni. Most konkrét utasítást kaptam afelől, hogy mit kell csinálnom. Nem köntörfalaztak, csak megemlítették, hogy mit vár el tőlem Ő. A többit meg majd itt megkapom. A válaszok.... - Gyönyörű és folyton nyüzsgő… Maelyss, az Alfa halott. - igen, a sok évtizedes, vagy évszázados trónbirtoklás után meghalt. Megérdemelt volna még jó pár évet, hiszen jó vezető volt. Olyan, aki segítette a másikat… nem érdemelt ilyen csúf halált… de mindenkit egyszer utolér a végzete. A Kettőnk között zajló érzelmi viadalt ezzel a csókkal véget vetettem. Nem haragszom rád már Maelyss. Csak tudd, rám mindig számíthatsz… - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy válogassunk. Nem szabad elfelejteni, hogy békeidőben sem lankadhatunk, hiszen amint alább adjuk a mércét, a minőséget, a mennyiséget, rögtön nekünk esnek. Ez mindig így volt. - a természetemtől eltérő szónoklatom váratlan véget ér… Mindketten megkaptuk a jövőnket, magunk választjuk hogyan alakítjuk. Mindkettőnknek ugyanaz a választása volt. A békét fenntartani. - Megtalálni? Maelyss, sose kerestem a boldogságot. Az mégis megtalált… már más vagyok… - tárom szét a karomat, hiszen ez az igazság. Amióta a lányomat a kezembe nyomták, azóta megtört bennem az a roppant nagy szigorúság, de még mindig ott lappang, ha kell, előszedem. Amire meg folyton vágytam, azt meg egy pillanat alatt megkaparintottam, igaz, hogy beletelt jó pár évbe, de lassan 100 éve dúsgazdag vagyok… ennél több számomra már nem is kell. - Élek, ennél többet nem is kívánhatnék. - tervek? Ugyan, én a rögtönzések embere, vagyis farkasa vagyok. Ha az A terv nem válik be, még ott egy B, vagy épp C. Ha egyik se, akkor megvárom a negatív folytatást. Bár így 480 felett is érhetnek elég kellemetlen meglepetések. Figyelem ahogy leteszi magát, jómagam az állás választom. Még lesz időm várakozni bőven. - Londonban maradtam az üzleteimnél. Mocskos kis pénzhajhász vagyok. - mindent a pénzért ugyebár. Most mi van? Legalább bevallottam, hogy igen, pénz imádó vagyok. De eltudom tenni mindezt, valami nagyobb fontosságúért… - London a törzshelyemmé vált, a szívem legfontosabb pontja. Ott mindig megtalál az, aki keres. - na meg ugye a hajó… ott is megtalálnak, aki tudja ki vagyok és meddig éltem a vízen. Ezért tudom, hogy Anyám keres. Okkal. - Maelyss... hova lettél akkor? - néztem rá kisebb éllel, de még sem voltam mérges. Csak tudni akartam, mi volt az oka, az akkori elválásnak. Velem volt a baja, vagy valami más törte meg a kettőnk boldogságát. Tudni akarom, hogy én okoztam e mindazt... vagy sem. - Amúgy ez az Alaszka, Fairbanks milyen hely? - kellene egy kis információ. - A Falkád hogy viseli az "illetéktelen" behatolást? - persze, hogy elrejtem magam ha belépek, ez nem kérdés... ennyi idővel és tapasztalattal a hátam mögött ez már gyerekjáték. - Ha nem csak egy két napra kellett érkezzek, megtennéd, hogy szólsz az érdekemben az ideiglenes maradási szándékomról? - a pénz meg nem kérdés, ha kell akkor fizetek temérdek mennyiséget. Nem sajnálom a pénzem, csak nem szóróm...
Mindenkinek megvannak a saját titkai, ahogyan ennyi évszázaddal magunk mögött nekünk is megvan. Éreztem azt, hogy nem fogja elárulni jövetele okát, de az egyértelmű volt, hogy őt is meglepte az, hogy itt talált engem. Egyikünk se számított arra, hogy esetleg a világvégén, egy fagyos tájon fogunk találkozni ennyi év után. Mintha csak egy pillanatra a múlt kelt volna életre, még ha nem is lett volna neki szabad. - Ezt örömmel hallom… - kezdenék bele, de amikor meghallom, hogy az Alfa meghalt, akkor pillanatok alatt hal el a hangom, mert erre nem számítottam. Remek vezető volt egykoron, s biztos vagyok abban, hogy még mindig az lehetett. – Mi történt vele? Trónbitorló jött, vagy csak a vénség vitte el? – pillantottam kíváncsian a hímre, hiszen előbb vagy utóbb mindannyinkat utolér a halál. Csak egyesekkel talán kegyesebb az élet ilyen téren, mint másokkal szemben esetleg. A csókja meglep és egyszerre is zavar össze. Talán még kicsit jó érzéssel is tölt el, még ha tudom is, hogy teljesen helytelen és a szívem már másé, de a múltunkat sose felejthetjük el. Akkor se, ha esetleg arra vágyunk, hogy a múltunk egy része ne legyen igaz. - Talán igen, de sose szabad mindenkiben ellenséget látni. A halál úgyis utolér minket is, amikor jönnie kell. Az elől nem futhatunk el. – emeltem a férfira az íriszeimet, miközben kicsit növekedett közöttünk a távolság. Mintha csak biztonságos „vonalak” mögött szeretnénk maradni. - Hmm, csak az számít, hogy megtaláltad a boldogságot, nem? Az, hogy kerested, vagy rábukkantál… Nos, az talán csak részletkérdés. – pillantottam rá mosolyogva, majd bólintottam egyet. – Ennyi évtized után nem csoda, hogy változtál. Mindenki változik a világgal együtt. – nem állt szándékomban faggatni őt, hogy miben változott, ha megszeretné osztani, akkor úgyis el fogja mondani. Tudja, vagyis ismer annyira, hogy meghallgattam egykoron és vélhetően ez most is így van. - Tényleg csak ez számítana, hogy élsz? Más nem? – pillantottam rá kérdőn, hiszen ennél azért szerintem több volt lényeg az életben. Élhetünk, ha nyomorban és boldogtalanságban élünk, mert akkor az egész élet tiszta szenvedés. S olyan esetben nem ritka az, hogy valaki már a halált kutatja. - Valóban ennyire fontossá vált volna számodra a pénz? Az a mindened? – a meglepettség könnyedén kivehető volt a hangomban, hiszen erre a fordulatra, változásra nem számítottam. Számomra a pénz nem volt minden, sokkal fontosabbak voltak számomra a számomra fontos személyek testi épsége és hasonlóak. A kérdése meglep, nem is kicsit. Pár pillanat erejéig nem felelek, csak a tájat figyelem. Nem tudom mit kellene rá mondani, talán nincs se megfelelő ok, se megfelelő válasz arra, amit egykoron tettem. - Számít az, hogy miért tettem? Régen volt Arhtur, néha a múltat nem kell bolygatni. – akár én is kérdezhetném, hogy miért nem keresett meg, miért nem állított meg, vagy jött utánam, ha annyira válaszokat szeretett volna kapni. – Ha egy poros kisvárosra gondolsz, akkor felejtsd el. Az ősök is szeretne beleszólni az itt élők dolgaiba. – s most nem az elsőkre gondoltam, hanem Alignakra, de ha addig még itt lesz, akkor úgyis tudni fogja. – Bajkeverőkent nem szereti, így is elég a feszültség mostanság a falkán belül is, nem kell még külsősöktől is. De ha egyeztetsz velük, akkor lehetsz megtűrt. – feleltem neki könnyedén végül, miközben a szőke tincseimet a fülem mögé tűrtem jobb oldalt. - Persze, szívesen beszélek az érdekedben, mit tennél azért, hogy maradhass? Gondolom fizetnél, vagy tévedek? – felesleges lett volna rákérdezni a többire, mert ennyire már ismertem. - Sietsz, vagy lenne kedved esetleg vadászni egyet? – kérdőn pillantottam rá. Talán ostobaság volt ezt kérdezni, de majd eldől, hogy mi lesz.
|| Ha vmi nagy hülyeséget írtam volna, akkor nyugodtan szólj és javítom, de meló közben írtam és eléggé ko vagyok.
Az alfa halott és ez elég nagy dobbantás a falka számára, nekem a haverom volt… szíven ütött. Kérdésére csak fejet ingatok, fogalmam sincs, hajóúton voltam a közelben, mikor visszaértem a többiek jöttek a hírrel. Ők se nagyon tudtak többet mondani, vagy nem akartak. De a legnagyobb dolog a kettőnk közt lévő űr volt. Nagyobbat dobban, mint azt hittem. - Minden számít… minden amit személyesen megéltem… főleg a lányom születése. - még úgy sem említettem, hogy van egy lányom, akit az első alkalommal, mikor a kezembe nyomták ki akartam nyírni… A pénz meg ha azt vesszük másodlagos… első a család, ami a falkában teljesedik ki… meg a lányomban és hozzá vesszük még a gyönyörűséget itt előttem, akkor teljes a kép. Csak van amit már nem lehet megváltoztatni és vissza kapni, de annak örülök, hogy életben van. És hajlandó szót váltani velem…. ennyi év után is megdobbantja picinyke szívemet. Még akkor is, ha elhagyott… mindezt miért? Nem hajlandó megosztani velem… - Rég volt, és te csak elengedted a szélben. Igazad van, kár erre szavakat pazarolni. - mert megbeszélném szívesen, mi is járt akkor a fejében, amiért meglépte. A város annyira nem izgat, inkább a lakói, de érdekes a hely, tényleg soha életemben nem jártam még erre. De a nőstény szavai máris izgatóak Kár lenne lemaradni néhány ilyesmi pillanatról. Beavatkoznak a Nagyok a játszmánkba? Hm, ez érdekesen hangzik. Túlontúl érdekes. - Bajkeverő nem vagyok, abból a korszakomból, nagyjából 300 éve kinőttem. - szusszantam az égre emelve tekintetem… nah igen, a bajkeverőket én sem csípem a magam területén, megértem az itteniek véleményét is. - Nem. - húzódik mosoly a vén képemre. - Egyáltalán nem tévedsz Kedves. - pillantottam rá békés arckifejezéssel. Nem vagyok balhés és gyilkos sem, hacsak meg nem mozgatják belül az idegeim. Na akkor fusson ki merre lát… Nem szokásom a "fejetlenül bulizunk hajnalig” típusú játszadozás. Kérdésére lehunytam a szemem és mosolyom is eltűnik. Farkasom megrezdítette füleit, ez pedig csakis egyet jelent: - Sose mulasztanánk el egyetlen alkalmat sem. - újra rá emeltem íriszeimet, majd közelebb léptem fel, kezem nyújtottam felé, hogy felsegíthessem, hogy együtt induljunk neki ennek a vadászatnak.
Amikor azt mondja, hogy a lánya született, akkor sietve kapom fel a fejemet és meglepettség könnyedén észrevehető. Erre nem számítottam és akaratlanul is egy pillanatra a szívem darabokra hullott. Nem amiatt, mert mástól született lánya, hanem sokkal inkább eszembe jutott az, amikor az élet elvette tőlem a gyermeket. Fiú vagy lány lett volna? Nem tudom, talán csak a szellemek tudják, de a farkasom életéért a szívem alatt cseperedő apróság fizetett, ahogyan a szívemért is. Olyat szerettem akkoriban, akit talán nem lett volna szabad, de örökké velem lesz, még akkor is, ha tudom, hogy most már a nagyharcosokkal együtt van az örökmezőkön. - Mennyi idős? Illetve gratulálok! – kérdeztem meg óvatosan, miközben próbáltam rendezni a gondolataimat. Talán egy pillanatra még az energiám is megváltozott, így megérezhetett valamit, de szinte senki se tud arról, hogy egykoron anya voltam. S a beharapásom is balesetnek és gyilkosságnak indult, míg végül hiba nem futott a „gépezetbe” és más halt meg helyettem. Egy része a lelkemnek pedig azzal a személlyel halt meg, még ha sose tarthattam őt a kezemben. - Mentem, mert mennem kellett, de tudomásom szerint sose jöttél utánam, így nem értem, hogy miért akarod háborgatni a múltat. Főleg akkor, ha időközben lett egy családod és megtaláltad azt, amit talán én sose adhattam volna meg. – nem akartam kegyetlen lenni, ahogyan a hanghordozásom se volt olyan. Egyszerűen csak nem értettem, hogy miért kellene háborgatni azt, ami sose lett igazán lezárva és szemmel láthatóan – a korábban történtek után eléggé egyértelműen kiderült -, hogy nem is sikerült lezárni. Nem akarom megkavarni a múltat, nem akarok Rydernek se, illetve Arthurnak se fájdalmat okozni. - Ezt örömmel hallom, hogy nem lettél az időközben. Mondjuk szerintem ennyire vénséggel, mint ami ránk is jellemző… Ritka az, amikor valaki még bajkeverőnek mondható. Akkor majd beszélek az illetékesekkel, s majd ők értesítenek. – mondtam neki barátságos mosollyal az arcomon. Nem fogok semmi rosszat se mondani róla. Régóta nem láttuk egymást és régebben se mondtam volna róla semmi rosszat se, de nem éreztem azt, hogy ártani szeretne a falkának. - Ezt örömmel hallom. – a mosoly pedig ismét könnyedén jelent meg arcomon, ahogyan a felém nyújtott kezet is elfogadtam. – Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő múlva és pont itt találkozunk. – vallottam be, hiszen nem volt titok. Amikor pedig eléggé mélyre értünk az erdőben, akkor könnyedén váltam meg a ruháimtól, hogy utána fehérbundásom alakját magamra öltsem, az pedig, hogy csak ketten fogunk-e vadászni, vagy esetleg a másik négy farkas is csatlakozik hozzánk. Hmm, majd eldől, de nem akartam őket egyből magamhoz hívni.
A lányom érkezése az életembe az elején haraggal töltött. Nem akartam őt, hiszen ő csak egy visszatartó erő, egy pont, ahol már vissza kell fognom magam… hogy ő ne sérüljön. A nőstény energiája megváltoztak, rá pillantottam és nem csak az energia, de az arca is elárulta őt. Kérdésére elmosolyodtam. - 17 éves, Diana Emilia (Frances) Lamarck… egy őrző leánya. – ennyi, ennyit tudhat, semmi mást nem vagyok hajlandó elmondani róla. Nem akarom a sajnálatát. A lányom így is erős, még ha törékenynek is tűnik, ő a legerősebb kettőnk közül. Amit elmulasztottunk, azt már soha sem pótolhatjuk. Mert az már egy másik alkalom, egy másik történet lesz. Ami ma elmúlt, azt már holnap nem kaphatjuk meg. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, ha csak rajtunk múlik. Ha fontos. Ha valóban fontos. Nem kell el fogadnunk a "majd lesz másik alkalom" hamis illúzióját. Mert nem lesz. Az már nem ez lesz. Az már egy másik. Felháborodása ekképp csak megmosolyogtat, nem volt durva. A maga finom módján közölte a problémát. Hiszen így volt. Mindketten tudjuk. A kezem elfogadja, felsegítem állni, hiszen most más dolgokba kezdünk bele. Valami nagyban játszunk most. Északon való találkozásra pedig magam sem számítottam. Mindig egy másik életben gondolkodtam, de ez sokkal jobb így. Távolabbra érkezve lassú, megfontolt, finom úri modorral vetkőzni kezdtem. Hajtogatással vegyítve mindezt… Bestiám is feltápászkodott, megmutatta magát végre a másiknak. Hófehér hosszú dús bunda. Ezüst tekintetét a másikra emelte, miközben büszkén kihúzta magát. A másik mellé lépdelt. ~ Mire fened a fogad? - érdeklődtem, miközben a szagok forrása után kutattunk. Van itt minden. De a bölény az igazi eledel számunkra…
Nem faggattam tovább a lányáról, ahogyan a családjáról se. Láttam rajta, hogy nem akar róla beszélni, én pedig sose voltam a faggatás híve, ha ismerősről van szó. Természetesen vannak kivételes alkalmak is, de most ez nem olyan volt, hiszen nem viadalról volt szó, ahogyan nem is ellenségről, akitől információt akartam volna nyerni. Így is eléggé fura volt talán a helyzet. Hiába vagyunk vének, attól még néha nehéz könnyedén túllépni a múlt árnyain. Vagyis most már megvolt a saját életünk, de attól még a múltban történtek nem illantak el, ahogyan talán sose fognak, viszont mind a ketten túlléptünk szemmel láthatóan és megkapta azt is az élettől, amit én sose adhattam volna meg neki. Illetve boldog is voltam a falka egyik tagjával. Sose gondoltam volna, hogy valaha fogok ennyire erősen kötődni valakihez, mint Ryderhez. Szeretem és sose tennék olyat, amivel esetleg megbántanám, illetve mindig is hűséges típus voltam. Könnyedén öltöttem végül magamra a farkasom hófehér alakját, majd kicsit megráztam a bundámat, hogy utána farkasként vegyem szemügyre a tájat. Természetesen előtte azért gondosan elpakoltam a ruháimat. Amikor pedig ő is megmutatta a bundását és közelebb lépett, akkor én is közelebb léptem. A két régi ismerős pedig köszönte egymást, vagy legalábbis az én farkasom odafúrta kicsit a fejét, de csak barátilag. Az enyém sose kötődött úgy az övéhez, mint esetleg életünkben egyszer szoktak, hiszen ahogyan az ember, úgy a farkasnak is megvan a párja, de az enyémnek többé olyan szorosan sose lesz. Egyszer volt, de az már régen volt és senki se adhatja meg azt neki, mint az a személy tette. ~Hmm, nem tudom. Ami szembe jön velünk? ~ kérdeztem meg egy kisebb mosoly – vicsorgás – mellett, majd pedig egyszerűen rohanni kezdtem az erdőbe. Nem érdekelt, hogy zajt csapok, vagy nem. Most csak futni akartam és kiszellőztetni a fejemet. Jó volt kicsit újra csak elveszni a természetbe. Ott, ahova mind a „két énem” húzott… - Te neked mihez lenne kedved? ~ hiszen ha már ketten vadászunk, akkor az se mindegy, hogy ő mit szeretne.
Kezdőlap
300. 
//
