Nem mondhatni, hogy éppen a legjobb kiránduló időben vágtam neki az útnak, hogy találkozzunk. Inkább a nagy hó miatt, mint a szél vagy nagynak mondható hideg miatt. Bár nem szoktam meg ezt a hideget. Csizma, farmer, bőrkabát, bőrkesztyű és fedetlen fej. Csak egy részig jöttem kocsival, azután már gyalog. Szeretem, ha az élet zajlik körülöttem, nem tudom, hogy meddig fogok itt maradni, egy idő múlva általában mindig tovább állok. Mégsem szeretek „fedetlenül” maradni, és jobban szeretek nyugiban lenni. Mostanában. Annyira nehéz nem volt azt kiegyeztetni, hogy mikor és kivel találkozzam itt. Az őrzőket a rokonaimnak tartom, még ha egészen más jelleggel bírnak, mint mi. Bízom, pontosabban reménykedek abban, hogy jutunk valamire, kölcsönösen függünk egymástól. Egy ideig haladok a magas hóban, élvezem a ropogós hangot, a csendet, ami csak ilyenkor jellemző. Végül megállok egy liget szélénél, és várakozás közben hógolyókat kezdek el gyúrni, s dobálni, majd nézni, milyen messzire tudom elhajítani.
Nem igazán volt elképzelésem arról, miért keresett fel a kóbor. Pontosabban azt nem, miért most, de alapvetően nem tartom magamat semmi jó elrontójának, amíg nem szükséges. Továbbra sem szívügyem a "köcsög főnök" szerep, bár egy idő után azt hiszem, elkerülhetetlen lesz felvenni valami ilyesféle profilt. Akárhogy is, mindez csak addig foglalkoztatott, míg egyeztettünk tegnap a kóborral. Nem volt titok a telefonszámom, akinek volt esze és nem a gyökereknél akart kapásból kutatni, hanem a munkahelyemen, gyorsan hozzájuthatott. - Akárcsak a hím, ha éppen nem Pandorától kérte el. A munka leköt és egyben kikapcsol, kiszakítva a város körforgásából - mégsem szűnik meg emlékeztetni rá, mennyire jelentéktelen, kapálódzó kis valamik vagyunk mindannyian ebben a világban. A hatalmas hegyek, az erdő végeláthatatlansága sokadjára,egy évtizednyi ismeretség után is lenyűgöz minden nap. A vadetetőket járom sorra egyébként, így kora délután, mielőtt végleg lezárnám a munkám civil részét mára és "beszabadulnék" az egyetemre, s igyekszem úgy alakítani a dolgot, hogy az utolsó etető a bivalylegelő környéki legyen, így nem kell sietnem sehova igazán a rendez vous-ról.
Hamarosan Claude is kiszúrhatja, jóval előbb, mint egy átlagos ember, a vadőrségi platós kocsi közeledtét. A két-három éves terepjáró tökéletes ezekre az utakra, könnyedén szeli a vastag hóval fedett és éppen ezért csak sejtett, rutinból/emlékezetből követett útvonalat. Hasonlóan praktikus a ruházatom is, de így megy ez már csak, ha az ember olyan helyen melózik, amikor a napjai nagy részét kint tölti a hidegben, amikor csak teheti. - Claude. - Biccentek üdvözlésül, de lekezelni csak akkor fogok a hímmel, mikor már becsaptam magam után a kocsi ajtaját, s felé léptem. - Mit tehetek érted? - Nyitok egyfajta jófej közömbösséggel.
Tapasztaltam már, hogy a kóborok irányában sokszor bizalmatlanok farkasok és őrzők is. Nem mondhatnám, hogy egy magamfajta kóborban jobban megbíznának, de szerettem azt tudni és mutatni, hogy ahol vagyok, nem áll szándékomban felfordulást csinálni. Nem ezért létezem. Már nem, hogy pontosabban fogalmazzak. Messze el akartam kerülni azt, hogy P.S.-t használjam közvetítőnek, nem akartam, hogy rásüssék a bélyeget, kihasználható. Saját szakállamra nyomoztam ki, se hívtam fel a Protektort. Meghallom, majd meglátom a kocsit, nyugalommal dobálgatom tovább a havat, egyet pedig lelkesen fogyasztok, tiszta és érintetlen helyről gyúrtam össze. Csak akkor hagyom abba a dobálgatást, ha már elég közel kerül a kocsival, akkor zsebre dugom a kezem, hogy miharabb felmelegedjen, s ne egy jégkockával kelljen Willnek kezet fognia. Figyelek az emberekre. Őrzőkre is. - William. – mivel nem kóborozott le, bár akkor sem tenném, nem a rangjának nevével üdvözlöm. A felém nyújtott kezet elfogadom. Leülök az egyik korhadt fatörzsre, előtte lesöpörtem a havat róla. Ahogy leülök, magam mellé mutatok. Fesztelenebb így a beszélgetés. - Értem tenni? – kérdezek vissza, miközben újabb adag hógolyót gyúrok és beleharapok. - A segítségemet jöttem felajánlani. Pontosabban a szolgálataimat. Bár kóbor létmódot folytatok, ahol megszállok, szeretek úgy tartózkodni ott, hogy baráti jobb nyújtása mellett a támogatásomat is felajánlom. Elvégre közös gyökerekkel rendelkezünk. Hogy mennyire megszokott itt, avagy sem, kevéssé törődöm. Veszíteni bizonyosan nem én fogok ezzel, de tukmálni sem fogom. Ha itt nincs ennek hagyománya, akkor a helyzet fényében döntök, megteszem-e, amit szükséges.
Aprót biccentek az üdvözlésre, melyet kézfogás követ, ami akkor sem biztos, hogy meghatna, ha jéghideg lenne Claude tenyere. Én idekint melózok a legzordabb napokon is, csak vörös riasztás esetén nem engednek ki még bennünket, vadőröket sem az erdőre. A felkínált helyre csak legyintek. Rendes tőle, de nem élnék a dologgal, helyette csupán a platós kocsi oldalának támaszkodva teszem fel kérdésemet az ittlétem okát firtatva általa, elvégre a telefonban csak azt egyeztettük le, nem zárkózok el a találkozótól. Miért is tenném? Nincs okom tartani tőle, s ha lenne is, harcosként nem a védővonalak mögött ücsörgés a kenyerem. Ráadásul az egyik tanoncunkkal lakik, szóval... azt hiszem, ez a találkozó különben is érett már egy ideje. Halk, hangtalan nevetést hallatok, amikor felajánlja a segítségét. Nagyszerű... - Bocsánat. - Szusszanok, s karjaimat összefonva magam előtt tekintek a hímre. - De mostanság kissé megnőtt az őrzőkkel lepacsizni kívánók száma, s hiába tűnik úgy, még mindig nem lettünk jótékonysági intézmény. Te Pandorával laksz, igaz? - Hülye kérdés, de legfőképpen költői. Tudom, hogy így van. - Mi a falka álláspontja a területükön való jelenléteddel kapcsolatban? - Firtatok egy igencsak elemi fontosságú kérdést ebben a képletben.
Mindenki odaül, vagy támaszkodik, ahol neki jól esik, így az elutasító intésre még kényelmesebben elhelyezkedem az immár nagyobb helyen. Hagyom, hogy hangtalanul nevessen, vagy kinevessen. Idővel úgyis megkapom a magyarázatot. Vagy nem, kényszeríteni nem fogom. - Nem tettél semi rosszat. – villantok rá egy rövid mosolyt, ami a tekintetemben folytatódik utána. - Elvégre nem lett volna kötelességed velem szóba állni. Köszönöm, hogy találkozhattunk. - biccentek felé. - Ez a válaszod azt jelenti, hogy kössz, de nem segítünk, vagy kössz, de nem kérünk a segítségedből? Nem segítséget jöttem kérni, hanem felajánlani, ha esetleg az előbb félreérthetően fogalmaztam volna, vagy éppen én értettem volna félre a választ. Az angol nem feltétlenül lett az erős nyelvem. – nyugodtan felelek, tovább harapdálva a hógolyót. Szilárd folyadéknak tökéletesen megfelel. - Kérdezed, vagy állítod? – nézek rá, a testtartásom teljesen nyitott, nem bújócskázni jöttem. Nem fogom tagadni, hogy P.S.-el élek együtt. Vagyok együtt. - Csak sejtem, hogy miért kérdezed. Nem szeretnék közöttetek feszültséget miattatok. – bár őszintén szólva nem érdekel, az az ő dolguk, ha pechük van, akkor is segítek bizonyos esetekben, amikor nem kérnek belőle. A Szellemvilág saját nézőponttal rendelkezik, volt alkalmam megtapasztalni. Ehhez jön még a saját önfejűségem is. - Itt vagyok. – tárom szét a karom, teljesen nyilvánvalóan jelzi azt, ha a falkának bökném a csőrét, nem üldögélnék itt ilyen nyugodtan, amúgy de igen, nyugodtan üldögélnék itt. Majd rajtam a legyintés sora és egy adag havat felmarkolva újabb golyót formázok. - A lepacsizás – veszem tőle át a kifejezést. – abban szakaszában vagyunk, hogy még a záróakkordok hiányoznak. – megegyeztem, de visszajelzést még nem kaptam, legalábbis a csend még nem feltétlenül beleegyezést takar. A kérdezés sora még nem rajtam van, majd később.
Nem igazán értem szavait elsőre, amikor meg lezuhan, csak legyintek, hisz pusztán a nevetésért elejtett udvariassági formula volt. Egy percig se gondoltam volna, hogy bármi rosszat tettem, csupán értelmes ember jelzi valahogy, hogy még véletlenül sem a másikkal nevet. Jobb lenne vele, de nem olyan a viszonyunk, hogy ezt (jelenleg) megtehessük. - Azt, hogy kösz, de tépj sorszámot. - Pontosítok szavai közepette, nem kertelve, elvégre ő is szeretne haladni valamerre az életben, én sem mezei erdész vagyok már jó ideje, így az egymásra mosolygós tiszteletköröket akár ugorhatjuk is, nem igaz? - Értettem én elsőre is különben, hogy mit mondtál, de az a helyzet Claude, hogy tizenkettő a tucathoz az olyan magányosok száma, akik ezzel keresnek meg. Természetesen elutasítani nem fogom a felajánlást, de amennyiben aktív tevékenységként képzelted ezt a dolgot, úgy azért ettől több kell. - Mint mondtam, nem kertelek. Alapvetően nem természetem az ilyesféle hozzáállás, ha neki esetleg túl nyers vagy talán gyanúsan egyszerű lenne a képlet... hát sajnálom, pedig tényleg ennyiről szól a dolog csupán! A tanonccal való egy fedél alatt lakása már bonyolultabb probléma, ami azt illeti, nem is véletlenül hozom fel inkább ezt. A prioritások, ugye. - Ezt örömmel hallom. - Biccentek és még azt is megkockáztatná az ember, hogy valamiféle mosolykezdemény ül szám szegletébe, ahogy a farkasra tekintek. De lehet, csupán a képzelet csalóka játéka a dolog. Ám amíg őrző és őrző között nem jelent feszültséget egy kóbor bekerülése a képbe, más téren okozhat, bár esélyesen ebbe sem Claude, sem pedig Pandora nem gondoltak mélyebben bele... Nem is rovom fel nekik, én nekem azonban muszáj egyben, a nagy egészet látni és ilyen színtéren gondolkozni, míg másoknak megadatik a személyes kis élettérre való redukálódás luxusa. - Ez esetben én a helyedben megsürgetném a dolgot. Részletezzem, hogy miért, vagy rájössz magadtól is? - Nem fecsérelnék felesleges sorokat arra, amit saját kútfőből is kisakkozhat, ha csak egy kicsit is logikusan végiggondolja a saját helyzetét a falkával és ez által a Protektorátussal szemben is. Tényleg nem szeretném, ha a megelőlegezett bizalmam visszájára fordulna esetében és az őrző tanonc kapcsán, végül pedig Pandora jönne ki rosszul az egészből. Vagy tovább megyek: sérülne a pillanatnyi béke és együttműködés ilyen jelentéktelennek tűnő apróság miatt a falka és az őrzők között.
- Szeretem, ha hagyják végigmondani, ahogy én is végighallgatom, ki velem beszél. – udvarias mosollyal felelek a közbevágásra, s befejezem még utána, amit szándékoztam mondani, hogy értse, nem sértegetésnek szántam azt, amit, majd rövid hallgatás után hümmentek egyet, s rávetítem égszínkék szemeim a mondandója közben. - Köszönöm, hogy elfogadod az ajánlatom. – mivel azonban továbbra sem tiszta a helyzet, megerősítésként összefoglalom, miként értelmeztem a szavait: - Tehát, ha jól értem, ha csak én lennék, vagy kevesebben, akkor kevesebbel beérted volna, de hogy sokan vagyunk, így már csakis extrákat adhatok, hogy megfeleljek? Nem, mintha nem lennék hajlandó adni. – mert értelmezésem szerint az, hogy megjelentem, elvártam volna, hogy hasraessen tőlem, ami eléggé távol áll az elképzeléseimtől. Ám ahogy rátekintek, valahogy nem ez jön le és a kettő ahogy üti egymást, jobb szeretem tisztázni a kérdést. - Mitől ettől több? – kíváncsian tekintek rá, valóban tudni szeretném. – Még semmit sem tettünk ajánlatnak, amihez tudnánk viszonyítani. A szemem is derűs és némi mosoly ott van az arcomon. Ajánlatot jöttem tenni, és nem feltétlenül én leszek, aki megmondja miben és hogyan, akár vissza is utasíthatnak még mindig. Mivel nem feltétlenül magam miatt, és bármennyire is szomorú, nem is csak P.S. miatt jöttem ajánlatot tenni. Nagyobb képletben gondolkodom, de nem nagyképűen. Kis porszem vagyok, ha viszont nem teszem, amit kell, akkor hasznavehetetlen porszem. - Minél jobban siettetünk valamit, annál inkább nem kapjuk meg. Mindennek megvan a maga rendje és ami késik, el sosem múlik. – ha idő előtt sürgetem őket, az gyanúra ad okot, ha pedig egy idő után nem érdeklődöm, akkor is. – Vannak dolgok, amiket egy kóbornak követnie kell, hogy ha azt akarja, maradhasson. Itt nem én diktálok. – nem is akarok. És a tárgyra térek. - Ajánlatot nagyon konkrétat azért nem teszek, mert nem szeretném elvenni a lehetőséget azzal, hogy kimarad valami. Nem harcos vagyok, és a fafaragás a kenyerem, a szellemek világával foglalkozom. És ha inkább pénz vagy információ az, amire szükségetek van, vagy bármi másra, amivel őrzőként van szükségetek rám, akkor azzal tudok ajánlatot tenni. Ha kimaradt esetlegesen valami más, amire az ajánlatot jobban szeretnéd hallani, ki vele.
- Én pedig az egyenes beszédet. Egy protektor ideje drága, ha tizenhárom másikra - haha - is kell egyazon napon időt szakítania. - Nyugalmam töretlen, mindezt természetesen akkor közlöm, ha már végigmondta, amit szeretett volna. Csak a miheztartás végett, lévén ha baráti sörözésre invitáltam volna, még bele is férne a terjengősség, jelenleg azonban volt is és még lenne is dolgom, s habár nem vagyok konkrét időpontokhoz kötve, mégis nem terveztem a fél napom itt tölteni - na meg, mint mondottam volt, sosem szerettem a kerülőutas beszédet. Ha valamit az ember közölhet két mondatban is, felesleges a cifrázása. Kissé felvonom szemöldököm a köszönetre, lévén egy szóval se mondtam bármit elfogadásról, de kivárom visszakérdezését, hogy kissé felnevessek. - Túlbonyolítod megint. De lényegében valami ilyesmiről van szó. Annyi a felajánlás - mintha valami kibaszott jótékonysági szervezet lennénk - hogy nehéz már újat vagy többet ajánlania bárkinek is. - Persze, próbálkozni lehet, semmi nem tiltja. Kérdésére kissé fejcsóválok nevetősen. Nem, valóban nem tettünk semmit, na de nem is én vagyok az, aki felkereste a másikat, így pedig a kezdő lépés is az ő privilégiuma, úgy hiszem. Taktikus, ezt szavaiból leszűröm gyorsan. Szimpatikus tulajdonság, ha elhagyná ezt a sallangos viselkedést, még jóban is lehetnénk egy másik életben, na de... nem lehet mindenkinek kedvére tenni és mindenkivel jóban lenni. Akkor feleennyire se fájna senki feje a területen mondjuk! Nekem minden esetre a sajátjaimat kell szem előtt tartanom, az egyéni vélemény luxusa megmarad a privát beszélgetésekre a kevés, de annál közelebbi baráttal és persze Eleanorral. - Ebben tiéd a pont, bár nyugodtabb lennék sok dolgot illetően, ha már el lenne ez rendezve. - Mióta lakik itt a városban, fél éve? Ne mondja nekem senki, hogy ez idő alatt nem lehet ezt intézni. Ajánlatára kedvem lenne felnevetni, de nem teszem, elvégre... lelkes. És gondolom ismeri a világ azon törvényét, mely szerint mindennek megvan a maga ára, minden és mindenki megvásárolható, megfogható valamivel. Kicsit még edzenie kell, ha az őrzők felé ilyesmivel fordulna, azt hiszem, bár kezdem érteni ezzel együtt azt is, a falka miért nem adott még biztos választ számára. - Csak figyelj Pandorára, egyelőre ez minden. Neki azért ne reklámozd, és Claude... ha az, hogy együtt laktok zavaróvá válna a falka és a protektorátus kapcsolatát illetően - értsd a falka nemkívánatosnak minősítené őt a területen - remélem nem kell drasztikus lépésekhez folyamodnom a dologban. - Pandora talán nem értené meg, fiatal még, ellenben a másik már maga mögött tudhat jópár évtizedet, hogy felfogja ésszel, mikor kell (le)lépni, hogy ne a lány lássa kárát ennek az együttlakós történetnek, illetve általa a protektorátus. - De ne így legyen! - Hessentem is el a gondolatot szavaimmal, mielőtt még falra mázolnám az ördögöt.
- Értem. – megértem. Az ő élete rövidebb éveket számol, hogy velem szóba álljon hosszabb időre, tisztában voltam ezzel, amikor találkozót kértem. Ha nemet mondott volna akkor, azt is megértettem volna. A felvont szemöldökre érdeklődéssel tekintek rá. - Akkor nálad ezek szerint a felajánlás nem elutasítása nem feltétlenül egyenlő az elfogadással? – kérdezem, majd bólintok. – Ha így van, félreértettem a szavaid. – az egyszerű beszédre viszont válaszolok, mert érzésem szerint fontos tisztázni ezt is. - Azt mondtad, az egyszerű beszédet szereted, e helyett rébuszokkal válaszoltál, amit kénytelen voltam szóban értelmezni, nehogy olyan értelmezést vágjak le a korántsem egyértelmű válaszodból, aminek annyi köze van egymáshoz, mint a fának a gyémánthoz. – nézek rá. – Az egyszerű nálam egyértelműt is jelent. – fűzöm hozzá derűsen. A válaszára nem kérdezek tovább, egyértelműen nem egy húron pendülünk és nem akarom tovább feszíteni a húrt. Majd tisztázódik a kérdés. Megszoktam, hogy az utolsó vagyok minden sorban és nagyjából ilyen válaszokat kapok. Mint egy kóbor és megtűrt kutya. Csak kutya nem vagyok, ha úgy veszem. Találkoztam ilyen beszéddel, nem is egyszer, és eltűröm. Egy szintig. Nem vagyok szubmissziv, de nem is fogok robbani, mint sok más domináns. Mindenesetre megjegyzem és ha úgy döntök, hosszabb ideig maradok, ehhez való taktikát fogok alkalmazni, ha érdekemben áll. - A nyugalmat mindenki magának biztosítja. – bólintok komolyan. A belső dolog és egyensúly rajtunk múlik, nem külső tényezőn. Belül elkezdem forgatni a szemem. Aki és a kijelentései… Sok minden lejön a szavaiból, egyesekre nem is vártam mást. Tudomásul veszem, hogy óvatos egy kóborral szemben. - Méltó vagy a nevedre William, aki odafigyel a közössége tagjaira. – biccentek elismerően. Hogy burkoltan vagy nyíltan fenyeget, nem zavar. A ceremónia szokásos része. Nem az a legnagyobb gond, hogy a falka nem megtűrtnek nevez ki. Hanem az, hogy kóbor vagyok. A vándor életmód nem letepedésről szól. A feladataimat azonban el kell végeznem és ha el kell utaznom, vagy végleg el kell mennem, akkor megyek. Ez nem kívánságműsor a részemről, és nem is a falka vagy az őrzők kívánságműsora. - A magánéleti döntésünk a miénk. És úgy érzem, ezt tiszteletben tartod. – én is megvédem a magam körvonalát, mint ahogy ő is védi a sajátját, a csoportjáért. Nem árt tisztázni ezt szóban sem. Felállok. - Ajánlatot csak egyszer teszek. – azt pedig, hogy önkényesen bármikor belépek és segítek, akár akarják, akár nem, azt majd idővel úgyis megtudják. - Ami azt jelenti amit: nem foglak még egyszer felkeresni ezzel, mert már megtettem egyszer, részemről a kapu nyitva van, ezt a későbbiekben hozzám vágni nem vághatod. Ha kellek, besétálsz, ha nem, nem. – nem vagyok pitiző kiskutya, olyan kóbor vagyok, aki már sokszor átesett ezen és hol így, hol úgy fogadták ezt. - Szépeket, Will. – nem fogunk ennél tovább lépni jelen helyzetben, én meg egyszerű vagyok, mint egy faék. Elindulok a másik irányba, ahonnan Will érkezett és egy marék havat összegyúrok ismét.
//Amennyiben nincs más, köszönöm a játékot! :cheers: //
A hozzászólást Claude F. Deveraux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 17, 2015 5:35 pm-kor.
Két hét. Azt mondták, ennyi ideig feküdtem eszméletlenül. Közös erővel találtak rám és Anguta vitt a Kúriába a többiekkel együtt. Arról csak elejtett félmondatából és saját, homályos emlékeimből tudok, hogy nem voltam egymagam, mikor rám talált - falkámon túl a városban élő leszármazottaim is körém gyűltek. Egyszerre megmosolyogtató és keserű a gondolata az egész jelenetnek. Mit tettem, Tupilek...? Pikatti nem hajlandó mozdulni mellőlem, mióta csak magamhoz tértem, ha nem hajtanám el, szerintem még az ágyba is utánam mászna, holott nagyon jól tudja, hogy nem szabad azt még neki sem. Most az erdőt járjuk, a falka többi tagját látogattam meg végre... és ami azt illeti, jólesik kicsit a testvéreim mellől is elszabadulni, magamban rendezni soraimat, mielőtt újfent elébük állnék, hogy ők hirdessenek ítéletet tettem, fejem felett.
Hazafelé tartunk már, mikor egy sötét és egy világos árny vágtázik el a fák közt. Pikatti persze kapásból eredne utánuk, de látva, hogy én nem mozdulok, habozik. Izmai ugrásra készek, farka izgatottan jár, miként füleit is hegyezi várakozóan... Menne, jajj, de menne, mégsem hagyna magamra a világért sem. Vele ellentétben én kivárásra "játszom". Ahol ez a kettő van, előbb-utóbb ugyanis felbukkan egy harmadik is (minimum)... Pajzsomat engedem hát le, ismerős energiáimmal térképezve fel a környéket, cirógatva végig a fákat és bokrokat vérem után kutatva.
Even if you want, you can't touch me now Leave me if you want, you can't hurt me now
Üdítően céltalan a tavasz, túl a hús elvételén, valódi áldozattal a Mennyek oltárán. Vártam. Harmadnapra nem támadott fel az írások szerint, s ha volt is reménységem abban, hogy utoljára láthatom, akkor mindet feladtam. Csontomból kiráztam már minden égető mérgét annak az Úrnak, aki a testet előlem elorozta, lépteim megfeledkeztek körültekintőek lenni. A magányban újra felölthetem és tökéletesíthetem azt a felsőbb Ént, aki a város utcáin jár, a beton felett, csupán néhány centivel, hogy lássa birkái görnyedt hátát fejük búbját, olcsó és szürke hétköznapjaikat. Nem kerestem válaszokat, így hát nem is találtam rájuk, nem akadt fenn cipőm orra semmi olyanon, ami okán gyanút foghattam volna. Csak csendet akartam. Ürességet, hogy magányomat ne más, csak én tölthessem ki itt, az erdő fáinak tanúbizonyságot adva arról, hogy még egy rokoni halál már nem árt nekem. Már nem képes összeroppantani úgy, mint egy évszázaddal ezelőtt. - Nyughass! - dörrenek rá a fehérebbikre - Tűnjetek a színem elől, csendre vágyom. Nyugalomra. Villantok izzó tekintetet a sötétebbikre is, ki minden riadó vadra hangos morgással köszön, míg a másik, az angyal csupán hideg orrával böködné kézfejem, mert érzi: nem vagyok jól. - Eredjetek! Meglendítem a kart, folytatván a menetelést, míg fény és árnyék egymással járva őrült táncot, lassan eltűnik a rengetegben, én pedig megpihenhetek végre gondolataim üvöltő csendjében.
Víziók. Kért és kéretlen érzések, ezekből áll a lényem egésze, ez, és nem a csont tartja egyenesen a húsmasszát, amiben laknom kell. Megrázom a fejem, összerándul minden izmom, szeretném elhányni magam, ahogy az alacsony szőkét és kotorékát látom magam előtt, amikor a bivalyok legelőjére lépve vadak helyett őt találom ott. Hagyjatok... - Hát már te is... Suttogom el a feszes kérdést, összeszorított fogak közt próbálva visszatartani azt a kevés vacsorát, amit korábban a gyomromba sikerült letuszakolnom. Elég nekem Ő. A Másik. Nem kell újabb bábja a halálnak, akinek a nevét üvölthetem majd a vakolatot kaparva olyankor, amikor az álom úgy dönt, megkegyelmez rajtam és meglátogat egy kopott csütörtök éjszakán. - Hagyj magamra. Nem akarlak itt látni, érted? Rivallok rá ökölbe szorult kezekkel, megrázom lassan verejtékezni kezdő fejem, hátha ezzel elűzöm a démont, mindhiába. Csak a szédülés nehezedik rám ólomsúlyával, én pedig kész lennék inkább hátat fordítani neki, hogy reszkető lélekkel magam mögött hagyjam az angyal démoni jelenését.
Világos követi a sötétet sietve, mint éjszakát a nappal. Mint megmagyarázhatatlan, csodával határos feltámadás a halált... Megmosolyogtat elevenségük, látványuk - ha álszent is vallása papjának vérem, kétségtelen, hogy a vadakkal remekül bánik. (Merne máshogyan...) Talán mert őket nehezebb megvezetni, orruknál fogva málnásba csalni, nem tudom. Nem is mennék ebbe most bele; egyszerűen csak örvendek, hogy épségben találom Ethan bundás társait. Nem kevésbé örülök neki magának is, hiába fagy arcomra a mosoly jöttére, ahogy előlép a fák közül. Nem vártam én kitörő örömre, távol álljon tőlem, de azért mégsem gondoltam volna, hogy elküld. Kissé megilletődötten billentem súlyomat egyik lábamról másikra, várakozó türelmetlenséggel, mintha én lennék a gyermek és ő az évszázados nagyapa, nem pedig fordítva... - Ez igazán sajnálatos, kölyök. - Súgom felé hűvös, bizonytalan nyugalommal. - De valahol azt hiszem, érthető. Én sem szívesen tartózkodnék egy térben mostanság magammal, de esetemben nem igazán van választási lehetőség, ami azt illeti. - Vonom meg vállamat, s mintha csak az időjárásról fecsegnék, indítom meg lépteimet a magas aljnövényzetben felé. - Nem tudom mennyit mondott a farkas, aki elvitt tőletek... - Ha nem lök el magától, ha nem zár ki, mellé érve karjaira fogva tartom biztosan riadt, reszkető voltát. - De most itt vagyok. Már itt vagyok.
Kértem én, hogy kísérts? Parancsoltam talán elmémnek, hogy idézzen meg Téged is, kérjen fel erre a siralmas keringőre, amit tipegve előttem jársz? Nem! Persze, hogy nem szívesen lenne egy légtérben önmagával, nyilván nem lehet túl elegáns a hely, ahová agyam szegletében száműztem, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy csak úgy, kérdés nélkül kiszabaduljon onnan, és engem zargasson saját maga helyett. Égetnek a szavai, és még inkább megrázkódom, összerezzenek, mint a hullni óhajtó lombkorona, mikor megragad a karjaimnál fogva. Sokat bántott, ketrecben nevelkedett állatként félek a legkisebb ingertől, amit felém mutat, Ő, aki lelkem jó részének fogva tartója és árulója lett. Felnyögök, vastag, vizes hártya ereszkedik fekete tekintetemre, ahogy ezt az apró, törékenynek látszó fantomot kémlelem, várva arra, mikor lobbannak lángba kékjei, mikor fakad ki a Sátán szarva homlokából, mikor torzul el minden szép vonása, hogy élve faljon fel itt, a semmi közepén. Bivalyok otthonának küszöbén. - Te halott vagy. Jegyzem meg, még mindig magasztos gőgöt erőltetve meg-megbicsakló hangomba, makacsul ragaszkodva ahhoz az eszméhez, ami nem engedi meg nekem, hogy alantas féreg módjára alázkodjak meg csak úgy, bárki előtt. - Meghaltál és én meggyászoltalak. Megadtam neked azt, amit Ameliának soha. Sírtam a holttested mellett. Megadtam magam rideg combjaid között. Úgyhogy köszönd meg ezt az áldozatot, és menj vissza abba a pokolba, ahová száműztelek a húgom mellé. Szeretném, akarnám, hogy elengedjen, mégsem érzek elég merszet vénáimban ahhoz, hogy akár csak egyetlen lépéssel is megpróbáljak eltávolodni tőle.
Nem hisz nekem és sehol egy épkézláb ötlet, amivel hathatósan bizonyíthatnám, mennyire téved. Érintésemre úgy rezzen össze, mint a vad, melyet most csaltak kelepcébe... kedvem lenne magamhoz ölelni, arcát simítva suttogni édes szavakkal fülébe: semmi baj. - De nem kölyök már, s mindazon tudásnak birtokában, mit őrzök róla, nem feltétlenül találnám célravezetőnek a mozdulatsort. - Miért, Ethan? - Firtatom túllendülve még azon is, hogy kijavítsam: meghaltam ugyan, de ez csupán átmeneti állapot volt számomra. Határozottan élek, jobban, mint eddig az elmúlt nyolcszáz évben valaha. - Miért sirattad azt, kit felesleges és érdemtelen is a könnyeidre? Elárultalak. Másképp ugyan, mint Ő tette, de... - Karjairól a tenyereim vállaira simítanak, arcát fogom közre puha érintéssel, ahogy tekintete enyémet állja, el ne fordíthassa ábrázatát rólam. Nekem nem kell, hogy elhiggye, valóban élek. Valóban én vagyok az és nem csupán egy kegyetlen elme-játék űz gúnyt belőle... Mégis mit tehet ellene? Elkerget hevenyészett mozdulatokkal, ahogy az ártó démonokat szokás? Jó vicc. Hogy miféle poklot szánna nekem, érdeklődve hallgatnám mondjuk kényelmesebb körülmények között; valószínűleg közelében sincs mindannak, ami rám várhat az elkövetkezőkben. Azt, aminek Élet a neve. Mert meghalni könnyű, de tetteink súlyával, a történtek teljes tudatával és a vállalt ígéretek felelősségével együtt élni sokkal nehezebb. Főleg, ha az ígéretekbe tartozó bizonyos egyedek poszthumusz díjakban részesítenének inkább, minthogy elismerjenek élőnek.
Felhörög a narancsban izzó mocsári fenevad. Szemem sötétjébe lángokat csal a pillanat, és az arcátlan kérdés, amivel illet. Ne kérdezzen! Nekem még nem jött el az időm, hogy meggyónjam minden bűnöm és minden kék, minden barna fájdalmam. Ne faggasson hát, ne gyóntasson! És én is fejezzem be, mert magamnak sem tartozom elszámolással. Nem nézek tükörbe, mert nincs tükörkép, ami visszanézhetne rám a lelkiismeret feddő tekintetével, így volt ez mindig is, nem most óhajtom hát elkezdeni ezt a nevetséges és pórias szeánszot. Fenyegetéssel hördülök rá, ahogy vállamtól arcomra merészkedik fagyos és puha keze. Elütöm. Elcsapom a kéretlen szeretetét, mert annyira akarom, annyira kísért, hogy eszemet vesztem tőle – ezért sirattalak Anyám, mert szeretetéhséget keltettél bennem. Gyomorsav marta hányingert hagytál a helyén. Ne merészelj hozzám érni még egyszer! – rivallok rá, miként szolgára annak teljhatalmú ura szokott, és mégis azt kívánom, bár ne tettem volna. Legyen valóság vagy káprázat, mindegy volna, csak legyen itt. Szeressen. Értsen meg és fosszon meg a terheimtől. Reszkető dühömben lávaként nyomakodik előre a fenevad féktelensége – hozzá képest gyufaszál, ám én megveszek tőle, nekem már túl nehéz, már túl súlyos… - És ne húzd az időmet olyasmivel, amit anyám melléből szoptam magamba! Elárultál? Hát persze, hogy elárultál, mindenki ezt teszi velem, tudhatnád! – arcom torzítja a farkas, mellem, karom roppantja az alakváltás másfél évszázados fájdalma. Fáj. Nem a testem fáj, ő fáj, a fantom, a jelenés, ami itt van előttem. Ráztam a fejem eleget, nem tűnt el, nem maradt más választásom, mint szégyenteljes és ősi eszközökhöz folyamodni. Mert fáj. És ami fáj, azt elpusztítom. - Gyűlöllek… Üvöltöm a képébe a nyilvánvaló hazugságot utolsó emberi erőmmel, hogy aztán ne létezzen számomra más, csak a tűz, a kék eget beszínező narancs fénye. Karmok szaggatnák tejhúsát, agyaram szántana léket kiszáradt vénáiba, hogy a rég eltékozolt vére helyén keringő gyalázatot szívjam magamba, emésszem fel és zárjam saját testembe örökké, hogy többet ne bukkanhasson fel előttem.
Elüti kezemet, s pillantásomban gyermeki riadalom ül meg a hirtelen mozdulatra. Ártatlannak tetsző, őszinte. - De mindössze csupán egyetlen pillanatra, miközben másik kezemmel csuklója után kapok határozott mozdulattal ragadva meg az elutasító kezet. - Mert különben mi lesz, Ethan, hmm? Megütsz? Megölsz...? - Suttogom felé a kérdést kihúzva magam előtte, de még így is magasabbnak, erőteljesebbnek tűnik nálam külsőségeinket tekintve a hím. Állkapcsom megfeszül a másik viselkedésének puszta gondolatától is. Hálátlan kis szaros. - Bolond vagy, ha úgy gondolod, egy szinten vagy velem, kisunokám! - Csavarok egyet csuklóján, karján indulatos hirtelenséggel a szavaim közepette. - Sose leszel, mert ez a fajta viselkedés nem méltó ahhoz, hogy bármit is tanítsak neked. - Engedem el karját, hátrálva pár lépést távolodva el tőle. - Hiba volt azt hinnem, hogy te vagy az, aki érdemes rá. Talán majd a lányaid... - Vonok vállat flegmán, s hátat fordítva hagynám magára, hiába átkoz, hiába vág keresetlen szavakat árulásról hozzám. Igen ám, de az energiáiban bekövetkező változások, az anyag szakadó hangja, a csontok ropogása és az alakváltás fájdalma megálljra késztetik lépteimet, miként kissé lefagyva kapom fejemet, pillantásomat hátra, Ethan felé. Az alakváltás amennyire borzalmasnak tűnik egy külső szemlélőnek, épp annyira megvan a maga gyönyörűsége is. Dolgok esnek szét, szakadnak szerte, hogy valami egészen újat alkossanak ez által. - Ezt el se akard kezdeni... - Már nem csak állkapcsom, de izmaim is feszültek, ugrásra készen figyelem a jelenést, a bundásba forduló csupasz testet. Felőlem játszhatunk így is, de nem nyerhetsz, kölyök. - Hacsak nem azt, hogy a lelkedben forrongó katyvasz helyett a fizikai kínok vegyék át tudatodban az irányítást. A farkasaim, érzékelve az ártó szándékot mozdulnának, Ethanra vetve magukat, kettőnk közé állva... én azonban utat engedve energiáim évszázados erejének bírom maradásra őket és a két "idegent" is, mielőtt a vállamba karmoló gazdájuk segítségére siethetnének, amikor levetem magamról annak testét, nem törődve vele, hogy esetleg húsomból is visz magával némi darabot. Épp csak akkora távolság kell, épp csak annyi idő, hogy én magam is alakot válthassak - farkasként már jóval erőteljesebbnek tetszem mellette, mint emberi voltomban. A rajzolatos bundát kiserkent vérem áztatja, ahogy az újfent nekem feszülőt torkánál igyekszem megragadni és az egyik útba eső, vaskosabb törzsű fának hajítom. Még csak meg sem kell erőltessem magam igazán - nem is tervezem kiütni ilyen könnyedén. Morgásom harcba hívja a hitetlent. Állatias tekintetem sápadt, holdszín fénye vérét szítaná a tiszteletlennek... Na mire vársz, Ethan? Ha minden áron harapni akarsz a segítséget ajánló kézből, itt a lehetőség rá.
Yvonne után megéhezem. Ő gondoskodott a hímfajzat egyik éhségéről, viszont egészen más tud a másikról, ha csak nem akarok átmenni kannibálba, márpedig azt azért szerettem volna elkerülni. Kihívásra vágytam, vagy legalábbis jóval többre egy nyeszlett kis jávorszarvasnál, úgyhogy elkerültem inkább az erdőben azokat a helyeket, ahol tudtam, hogy a csordák általában pihenni, éjszakázni szoktak. Mindezen kis vándorlásom közepette undok módon kúszott tudatomba az elkobzott anyag, a mennyisége, a helye az őrsön, a kulcsok helye, amik a hozzá vezető zárt nyitják, az elképzelt érzés, ami a bevételével járhat... Megráztam a fejem és rohantam tovább, mancsom alatt roppant a hó, tekintetemet igyekeztem fókuszálni gondolataimmal együtt a rám váró bölényvadászatra. Medvére vágytam inkább, de azok lassan aludni tértek, egy alvó mackó pedig még a jávoroknál is kevesebb izgalmat tartogatott. Már jó ideje nyargaltam, amikor ismerős energiákba ütköztem, szám pedig, ha tudott volna ilyen formában, féloldalas mosolyra húzódott volna. Lám-lám, úgy tűnik, a szellemek ma éjjel kegyesek hozzám, hogy a bölénynél nagyobb szórakozás fog rám várni. Nagyobb rést nyitottam pajzsomon, így indultam meg irányt változtatva a nőstény felé, akinek a lányát alig pár órája kaptam meg, a szagát pedig eszembe se volt lemosni magamról. Igaz, nem Sarah miatt. Igazi seggfej tudok lenni, de nem is ez a szemétség benne igazán, hanem az, hogy nem érzek miatta bűntudatot - egyelőre. Kényelmes távolságra állok meg a nősténytől, a szél is nekem kedvez: pont felé fúj mindent, amit szavak nélkül a tudtára akarok hozni. Provokálom? Naná. Mert lehet, mert tudom, mert ő is tud engem, és ez már csak egy ilyen játszma, amit nem is bánok. Ellenkezőleg...
Belevetettem magam az erdő sűrűjébe, nem érdekelt, kivel találkozom, nem foglalkoztatott most senki sem különösebben. A pajzsom felhúztam, innentől kezdve nem tudhatnak rólam semmit és én sem róluk. Senki nyűgje nem érdekelt, ahogyan a sajátomról sem akartam senkinek sem hangot adni, vagy a legapróbb jelét mutatni annak, min megyek most keresztül. Egyébként egészen jól voltam már mostanság, sőt, megrészegített a szabadság, a ledobott láncok érzése, pedig még csak Fakír sem vagyok... Hallod ezt, Darren? Mégis hova a picsába léptél le? És miért nem vittél magaddal? Csak a kezdőlöketet kellett volna megadni, aztán mentem volna magamtól, de itt túl forró kezdett lenni a talaj, annak ellenére is, hogy Nicholas-szal végeztem. Unalaq felbukkanása, aztán most meg te is leléptél.. Hát pompás, pedig baszki, a barátom voltál! Legalábbis valami olyasmi, aztán tessék, kinek fogom elpicsogni a bánatom? Na jó, hagyjuk, inkább rohanok tovább. Faltam a kilométereket, ahogyan rohantam előre, űztem a prédát, de egyelőre nem akartam jóllakni. Kellett a félelem íze, hogy érezzem én vagyok felül, én vagyok az erősebb, hogy én diktálok. Nem tudom, mennyit rohanhattam már, amikor megérzem az ismerős energiákat! Pompás! Felsikkantanék örömömben, ha lehetne, ennél szerencsésebb jelen pillanatban ha akarnék, se lehetnék! Minden gondolkodás nélkül indulok meg a hím felé, a szagok viszont.. nem, egy cseppet sem késztetnek meghátrálásra, vagy lassításra. Yvonne nagylány már, eldönti, kivel fekszik össze, ezzel a málészájúval én amúgy sem gyűrtem lepedőt, mi csak port kavarunk egymás körül. Bosszantott a dolog, de legfeljebb abból a szempontból, hogy Yvonne-nak már megint összejött. Méghogy nem kapós! Beszarok... ~ Mit szólnál egy keringőhöz, szépfiú? ~ csorgattam szavaim az elméjébe, amint egészen közel értem hozzá, hogy aztán ne megálljak a közelében, hanem félkör alakban kezdjek el fel és alá grasszálni vele szemben. ~ Vagy kitáncoltad magad a lányommal? ~ semmi düh nem volt a hangomban, mégis érezhető volt, hogy szinte bármelyik pillanatban elpattanhat a cérna. Nem is vártam sokáig, akkor viszont mint akit ágyúból lőttek ki, sprinteltem a hím felé. Nos, szépségem, mehet a menet?
Cseppet sem normális ez a lelkesedés, ami elkap, ha ember lennék, életem egyik legszélesebb vigyorát produkálnám, így viszont csak energiámban hömpölyög az elégedettség. Jobbal össze se akadhattam volna, a jelek szerint pedig ilyen téren továbbra is teljes volt az egyetértés. Nem volt harag vagy sértettség egyik oldalról sem, egyszerűen nem bírtuk egymást. Ha csak nem társaságban voltunk vagy olyan helyen, ahol moderálni kellett magunkat - mert egy bolt közepén mégsem kéne egymásnak esni -, akkor szinte kizárt volt, hogy egy-egy ilyen találkozó balhé nélkül lemenjen. Élveztem, közel azonosak voltak a feltételek mindkettőnk részéről, minimális előnyöm volt kor tekintetében, de ezen túl... Megnyaltam a szám, mintha csak lakomához készülnék. Mondhatjuk, hogy némileg frusztrált voltam, bőröm alatt futkosott fel-alá mindaz, amit le akartam vetkőzni, de nem lehetett, így ha már megszabadulni nem tudtam tőle, legalább a feszültséget vezessem le. ~ Benne vagyok, kislány. ~ Eszelős a pillantás, energiáim harcra készségről árulkodnak és a vágyról, hogy kezdjük végre. Úgysem egy tökölős fajta ő sem. ~ Veled olyan táncot nem járok, sajnálom. ~ Menten elmorzsolok egy könnycseppet. Szinte egyszerre indultunk meg, az első rohamnál pedig semmi más célom nem volt, mint hím létemből fakadó méretelőnyöm és az a pár év kihasználása. A kemény találkozásnál megpróbáltam a földre vinni, egyből vállába marva, hogy feltépjem bőrét, vékony húsát.
Tökéletesen a hím tükörképe voltam, jobban meg sem tudtam volna fogalmazni, mit is éreztem. Ugyanúgy lelkesedtem mindezért, noha tudtam, hogy nem csak adni, kapni is bőséggel fogok, de olyan szinten feltüzelt és lelkesített a gondolat, ami talán a jó szex ígérete előtt szokott elfogni. Beteges, komolyan mondom, de egy percig sem kívántam tagadni, főleg, mivel hasonló érzés munkált a hímben is. Nem gyűlöltem, harag sem volt bennem az irányába, egész egyszerűen vannak olyan személyek, akik ha a feje tetejükre is állnak, nem tudnak kibékülni a másikkal, a puszta jelenlétükkel, az arcukon terpeszkedő vigyorral. Itt ráadásul még az is közrejátszott, hogy némi korbéli lemaradástól eltekintve teljesen azonos szinten álltunk, Zsizsik volt ő is, így nem kellett attól tartanom, hogy valaki többet ad, mint amennyit kapna. Mindkettőt akartam, adni és kapni is, bőven, nem finomkodva egyikkel sem. ~ Kislány? ~ semmi meghökkenés nem volt a szavaimban, legszívesebben nevettem is volna a becenéven, mert minden voltam, csak kislány nem, most mégis lazán átlendültem efölött. Nem ez számított, hanem az, hogy végre belevethessem magam. ~ Tele fogom sírni a párnámat... ~ némi pimaszság és gúny ült meg a szavak mögött, ám annyira már ismerte a reakcióimat, hogy tudja, mit is jelentenek pontosan a szavaim. Soha nem ejtenék érted könnycseppet, szépfiú. Rohantam, mintha ágyúból lőttek volna ki, sebesen száguldva felé, ám ő hím volt, valamivel nagyobb volt nálam, így nem volt meglepő, hogy elsodort. Keményen ütköztünk össze, mégsem adtam magam, hiába az ő oldalán állt ezúttal a lendület. Martam, méghozzá a mellső lábát véve célba, nem titkolt szándékom volt annyira rongálni a húst, esetleg a csontot, hogy járni is alig bírjon; törni egyelőre nem akartam, túl hamar véget ért volna a keringőnk. Karmoltam és pofoztam, amikor a vállamba mart, szabadulni próbáltam, akár úgy, hogy húst szakít belőlem, miközben hátrébb lépek. Eszelős morgás tört fel a torkomból, ahogyan újabb rohamra indultam, próbálva ott marni, karmolni, ahol csak értem.
~ Majd simogatom a hátad ~ vigyorogtam szinte gondolatban is. Már a kép is abszurd, ahogy telesírja a párnáját én meg hűséges ölebként vigasztalgatva simogatom. Nem szaroztam és ő sem, meg akartam tépni, miközben arra vágytam, hogy ő is adjon nekem rendesen, s amennyire vérmesek voltunk ilyenkor mindketten, nem tartottam attól, hogy véletlenül bármelyikünk is alul teljesít. Az ütközés kemény, elsodródunk, bucskázunk mindketten, marva-karmolva a másikat, a hó súlyunk alatt nyög, felkavarodik, ahogy hatalmas testünk újra meg újra belevágódik. Vicsorgok és morgok, borostányszín szemem vadul villog, ahogy agyaraimmal húsa után kapok, vállára harapok és tépek ki belőle, amit csak érek. Őrülteknek való ez a tánc, mi is őrültek módjára járjuk, mert ahogy a szórakozáshoz nem kell különösebb ok, úgy ehhez sem. Nekünk, egymás társaságában ez a szórakozás. Elkapja mellső lábam, mire nyaka oldalába kapok, érzem, ahogy vérem serken, érzem, ahogy vére íze betölti a pofám, mindez pedig csak tovább hergel. Nem kell tőle finomkodás, édes cirógatás, ahogy nem is szolgálnék neki ilyesmivel. Őt nem tudom megsérteni, nem tudom, összetörni, cseppet sem kell odafigyelnem arra, hogyan szólok hozzá, mit teszek vele/ellene, mert kurvára leszarjuk mindketten. Szétválunk, ő is visz belőlem húst, én is belőle, pofámat vére festi át, tapasztja össze bundám, ahol pedig karma-agyara ért, ott sajátom az, ami mocskol. Átkozott egy vér, ami most csak még nagyobb lendületet ad. A következő rohamnál viszont én vagyok az, aki áll és vár, ő pedig jön. Mancsom lendül, hogy egy istenes pofont keverjek le neki, ha nem tud kitérni, félrehajolni vagy fogai közé kapni. Akár sikerrel járok, akár nem, marja válik célpontommá, hogy annál fogva rángassam meg és hajítsam el, bár már nem tollpihe. És ez jó, érezni akarom, hogy súlya van, hogy küzdenem kell, hogy az egész testem belefeszül a küzdelembe.
~ Addig volt karod ~ teljesen bájos továbbra is a hangom, ahogyan széttöröm az eddig felépített abszurd képet. Mert én is elképzeltem és még részegen sem tartottam lehetségesnek az ilyesmit, engem ne vigasztalgasson senki, pláne nem ő. Tombolt bennem a vágy, hogy tépjem és ő is tépjen engem, attól pedig egy pillanatig sem féltem, hogy ne elégítené ki ilyen formában a vágyaimat. Ez már csak így ment, ha mi ketten összefutottunk, ugyebár. Borulunk, összegabalyodva, marva és karmolva a másikat, vicsorgására és morgására hasonló a válasz, ahogyan az én borostyán szemeim is pontosan ugyanúgy villannak ahogyan az övéi. Hangosabbá válik a morgás, ahogyan a vállamba marnak a fogai, de nem foglalkozom vele, nem ennyitől fogok hátraarcot vágni. Nem fogok azt vágni akkor sem, ha letépi az egyik lábam. Fogaim mélyednek a lábába, csontot még nem török, ő pedig a nyakam után kap. Dühödten rántom meg a pofám, hogy kitépjek egy jókora adagot a lábacskájából. Miért kell mindig, mindenkinek a nyakamat basztatnia? Az eszem megáll, komolyan mondom? Hátrálok pár lépést, elégedetten nyalom le a pofámról a vérét, csak tovább fűti vágyam, mert ez még csak a kezdet, közel sem végeztünk, épphogy csak elkezdtük. Többet akarok, töltse el elég pofámat vérének fémessége és vegye ő is az enyém. Megindulok, ám úgy tűnik túlságosan elvakít az elmémre telepedő köd, mert csak későn veszem észre a lendülő mancsot. Nem tudok előle kitérni és elkapni sem, így bekapom a szép pofont, eltérít és arrébb sodor. Egek, ha Unalaq ezt látná, tuti sírva fakadna… Nem szeppenek azonban meg, csak ismét dühös morgásba kezdek, amikor pedig maromra harap rá, nem vagyok rest ezúttal én célba venni a nyakacskáját. Kíméletlenül mélyesztem agyaraimat a puha húsba, hogy amikor elhajít, hát vigyek belőle egy tisztes darabot. Egyből talpra állok, túlságosan buzog bennem az adrenalin, hogy a fájdalmat tompa lüktetésnél többnek érezzem. Előre ugrok, majd vissza, oldalra, majd szintén vissza, játszadozva kicsit a hímmel, minden idegszálammal figyelve a következő lépésre, ezúttal meghagyva neki a támadás jogát. Bármerről jön, egyből reagálok, de pofon helyett én inkább a szemére igyekszem mérni a csapásomat.
Kezdőlap
