Az alakváltás mindkettőnknek könnyedén megy már. Szinte láthatatlan az a fájdalom, ami követi mindezt. A fenevadam büszke és ehhez méltóan emeli busa fejét, miközben a nőstény üdvözli őt. Csak egy halk morranással tudatja, ő is örül a viszontlátásnak. Nem viszi túlzásokba. ~ Egy bölény érdekes kapás lenne. Farkaséhes vagyok. - hecceltem kicsit farkasom fapofával, hiszen most csak ő mozgott, jómagam engedte mindezt és csak kommunikáltam a hölgyeménnyel. ~ Maelyss, a későbbiekben… bemutatsz a családodnak? - kérdeztem meg miután utolértem őt. Megakarom ismerni azokat az „embereket”, akik mellett most már boldog. Megköszönni nekik, hogy új életet kaphatott általuk. Hogy mosolyt varázsoltak arcára. Mert ekképp még gyönyörűbb. ~ Mennyire ismered a terepet? - érdeklődtem, miközben átvágtunk, átcsörtettünk mindenen, mi elébünk került. Madarak repültek szét, kisebb zsákmányállatok szaladtak el, de nem azért mert vadásztunk. Hanem mert keresztül mentünk volna rajtuk, semmi másért.
~ Akkor hajrá, aki az utolsó lesz, azé lesz a maradék. ~ húztam az agyát kicsit, hiszen idősebb volt nálam és ilyen idősen azért már a fizikai erőnk kicsit romlik, így talán én előnyben lennék, ha apait-anyait beleadnék, de ez most nem verseny volt, hanem csak két barát együtt vadászott. Amint visszaérek a lakba, természetesen jelenteni is fogok, de most nem akartam ezen kötelezettségekre gondolni. Azért voltam a szabadban, mert ez volt az otthonom, a farkasomat követően pedig még inkább. Szerettem elveszni a természetben és meglátni azt a sok csodát, ami felett a hétköznapi emberek elsiklanak, vagy néha még a farkasok is. ~ Miért szeretnél találkozni a családommal? ~ fordultam felé egy pillanatra a fejemmel. Nem értettem hirtelen ezt a kérdést. Én is szívesen megismertem volna az övét, de jobbnak láttam ilyet nem feszegetni. Van egy múltunk, aminek talán mások annyira nem örülnének. ~ Nem rajtam múlik, hanem azon, hogy ők szeretnének-e veled találkozni. ~ tettem még hozzá, mert én biztosan nem kényszeríteném se Rydert, se Kristint. Ezt nekik kell tudni, de vélhetően Kristin nem rajongana az ötletért, hiszen még vele is van mit helyre hoznom. Nem szeretném még inkább rontani a helyzetet. ~ Egészen jól, hiszen itt éltem egykoron és most is itt élek. ~ feleltem sietve, majd pedig gyorsítottam a tempón, amikor viszont szagot fogtam, akkor abba az irányba kanyarodtam. Persze csak egy őz volt, vagyis több, de jobb, mint a semmi. Végül a lépteim lassultak, hogy ne csapjak akkor zajt, mert nem akartam elijeszteni őket. ~ Remélem az őz is megteszi… ~ szólaltam meg sietve, hogy ez által ő is kapcsoljon és lassítson, mert a végén volt vacsi, majd a következő pillanatban nem lesz.
A lányom még előtudja rejtetten hozni a maradék emberségemet. Hála neki… nem lettem olyan mint egy filmszereplő, aki mindennap kinyír valakit. Talán miatta történt minden olyasmi, amitől lehiggadtam teljesen és nem várom mindennap a pusztulásom. Maelys-el való találkozás ma pedig még nagyobbá tett. Tudtam jó, hogy egy nap még összefutunk, ugyan nem pont 2016-os évre gondoltam, hanem nagyjából 2020-ra, de ez így remek. Mindketten neki indultunk űzni azt a vadat, de előtte még rendeztünk egy versenyt, vagy valami hasonlót. Öreg vagyok én már ehhez, a farkasom sem gondolja ezt másképp. De szaladunk. Az ösztönök ugyebár. A futással nincsenek is gondok, hanem a kettőnk közötti összhanggal. Sose vadásztunk együtt. ~ Megakarom ismerni a jelened. - adtam egyszerű választ erre a bonyolultnak tűnő kérdésének. De ha nem, nem erőltetem. Vannak fontosabb dolgok is most. Ez pedig nem tartozik bele. Majd máskor. Majd később. Vagy épp soha. A hely kellemes, élnék itt a továbbiakban, de gondolnom kell a lányomra és legfőképp a falkára. Nem léptem ki, csak küldetést teljesítek. Vagy valami hasonló identitású dolgot. Teljesen mindegy. Lépteim puhák, a szél nekünk kedvez, a szagok erősek. Közel vannak. ~ Őz? A Bölény tartalmasabb lakoma lenne. – ellenkezek, mert igazam van. Egy őzzel mit kezdenénk ketten? Lassítok, ahogy azt ő is megtette, a kaja az kaja, bárhogyan is nézzük. ~ Tovább lapoztam a történtek ellenére, nincs okom hogy továbbra is a múlt kérdéseit bolygassam. Sajnálom a korábbiakat. - adom tudtára a vívódásaim egy szeletét, majd lassan oldalra kerülök tőle, hogy más felől közelítsem meg a csapatot.
Kezdtem úgy érezni, hogy itt nem csak Alignak szeret véres játszmákat rendezni, hanem maga az ősök is imádnak rég nem látott ismerős arcokat csak úgy a semmiből egymás útjába sodorni. Mintha csak nem ismerne ez a hely olyat, hogy lehetetlen. Örültem annak, hogy látom Arthurt, volt egyszer közös ösvényünk, még ha az se volt könnyű, de aztán egyszer csak elváltak az útjaink, másik irányba kanyarodott az enyém és hallva azt, hogy családja lett… Nos, részben azok után úgy kezdtem érezni, hogy helyesen tettem, amit akkor tettem, még ha ez nem is volt akár teljesen megbocsájtható a tettem, de mellettem ilyenre esélye se volt. Abból amit pedig eddig mondott, abból nyilvánvalóvá vált számomra is, hogy a lánya fontos számára, ugyanakkor talán kissé kényes téma is. ~ A jelenem megismerése nem csak tőlem függ, de ha ők belemennek, akkor szívesen bemutatom majd őket. ~ mondtam neki könnyedén, hiszen nem olyan személy volt, akit mindenáron távol akarnék tartani a családomtól. Fontos volt egykoron és még most is kicsit az, csak már teljesen másképpen. A jelenembe pedig Kristin és Ryder is beletartoznak, így tőlük fog függeni az is, hogy ők szeretnének e megismerkedni a múltam egyik darabkájával. A léptek egyre gyorsabbak lettek, néha igazán hangtalanok, míg máskor kicsit az avar zörgött a mancsunk alatt. Ahogyan viszont egyre erősebb lettek a felénk sodort szagok, úgy lassítottam le és úgy kezdtem egyre óvatosabban lépdelni, hiszen nem akartam elszalasztani a jelenlegi főfogást. ~ Ezzel nem szállok vitába, mert igaz, de érezhetően most ennyivel be kell érnünk, vagy szeretnél tovább vadászni? ~ fordítottam felé a fejemet és kíváncsian vártam a válaszát, mert ha inkább utóbbi mellett döntött volna, akkor ideje nyomokat keresni, hiszen azokat eleve nem túl könnyi elejteni még ennyi idősen se. ~ A múltat nem lehet csakúgy elengedni. Sokszor képesek kísérteni minket, kérdéseket felvetni újra és újra a legváratlanabb pillanatban, de én hiszek abban Arthur, hogy minden okkal történik. Nem lenne most családod, ha akkor nem tűnök el. ~ kevés vigasz volt, de igazak voltak a szavaim. Óvatosan léptem hozzá közelebb, majd a fejemet a nyakához nyomtam, mintha csak így akarnék részben bocsánatot kérni. ~ De ne hagyd azt, hogy a múltad miatt ne élhesd meg a jelent. És nem történt semmi oylan, amiért bocsánatot kellene kérned. ~ tettem még hozzá óvatosan, majd pedig annak megfelelően, hogy miként döntött korábban el is indultam a másik irányba, hogy bekerítsük az őzeket, vagy pedig más nyomokat keresni másik vacsora után.
A jelen és a jövő összeütközése olykor nem minden esetben a legjobb elhatározásban kerülnek látótávolságon belülre. Jó lenne ez így? Talán… erre nincs is megfelelő válasz. Majd elutazok szülőhazám felé, hogy erre meg kapjam rendesen a válaszokat. A falatozás most következik, igaz, nem a nagyobb példányokból, de most ehhez kell hozzászoknom. Jó lesz. Vele lehetek, elég ez. Szerintem ezzel majdnem mindenki így van egy rég látott ismerőse mellett. A múlt a miénk marad, ahogy az átélt jelen is. Magunkkal visszük a megélt dolgokkal együtt. Tudom. Ami volt, az már elmúlt, valamint azzal, ami van, de számunkra mégis elérhetetlen marad. Akár egy aranykalitkába zárt énekesmadár. Mert ez történik és mi meg sem látjuk. Talán sosem fogjuk. De majd fejmosást kapunk az Őseinktől, talán erre vár mindenki. Szavai nem nyugtatnak meg, nem érdekelt az, hogy családom legyen, őt akartam, nem utódot. Leányomat nem terveztem beavatni ebbe az egész mindenségbe, szóval…. ezt a részt zárhatjuk. Elment, nem fordíthatjuk vissza az eseményeket. Én talán nem is akarom, csak a kettőnk viszonyán egy fokkal javítani. A világ tele van meglepetésekkel és én próbálok mindegyiken meglepődni. Ahogy busa fejét enyémhez nyomta, kissé megkönnyebbültünk farkasommal, majd oldallal finoman neki ütköztünk. Az őz remek előétel lesz pillanatnyilag, mennyünk és vadásszuk le… Elvégre az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik.
// Köszönöm a játékot. Ha lesz majd kedved, folytathatjuk //
Vannak olyan tettek, amiket sose fogunk megérteni, ahogyan olyanok is, amiket abban a pillanatban helyesnek láttunk, de talán sose volt az, de már túl késő lenne ezen tovább gondolkozni. Nem tudom, hogy mi változott volna, ha akkor nem lépek le, vagy most miként tekintenénk egymásra, de azt ennek ellenére is tudom, hogy akkor talán nem lenne családja, ahogyan én se segítettem volna valakin, hogy utána én is megleljem a saját családomat. Még ha nem is hagyományos értelemben, hiszen egyszer hordtam a szívem alatt is gyermeket, de azt is elveszítettem, hogy egy másik csoda szülessen meg. Nem szólhattam bele, ahogyan megannyi mozzanatába az életnek, de azt megtanultam, hogy a múlton nem kesereghetünk tovább. Mindenki követ el hibákat, még vén fejjel se kizárt, hogy ne tennénk meg. Elég csak arra gondolnom, hogy két évtizeddel korábban miként tűntem el a hajnali ködben minden szó nélkül. Tudom, hogy emiatt örökre egy vékony félelem talán örökre ott marad Ryderben, de bármire képes lennék, hogy semmissé tegyem azt a tettemet. Azzal is tisztában vagyok, hogy Arthur örökké fontos marad számomra, de az időmúlásával eme dolgok kissé átalakulnak és másképpen lesznek fontosak az emberek, mint egykoron voltak. Amikor nekem ütközik, akkor csak felkapom a fejemet, majd hagyom, hogy a vadászat magával ragadjon és a nap további része. Nem siettem haza, hiszen mindig szívesen töltöttem az időmet régi ismerősökkel. Főleg olyanokkal, akiknek még örültem is. Ő is ilyen volt, aztán, hogy még látjuk-e egymást később, azt talán csak az Ősök tudják.
|| Én is köszönöm a játékot! A szokott helyen megtalálsz és bármikor kapható vagyok folytatásra!
Az a jó Alaszkában, hogy egyáltalán nem unalmas. A Lak körüli részeken is számos lehetőség van a vadászat legkülönbözőbb formáira, de ha kicsit távolabb merészkedem, mást is találhatok. Eljöttünk hárman egy kiadós bivalyhajtásra. A csorda legkisebbjét sikerült elejtenünk először, de aztán egy nagy böhöm dögöt is jól megkergettünk. Ragaszkodott volna az övéihez, de sikeresen elzártuk az útját. Most pedig lakmározunk. Akikkel jöttem, viszonylag frissek, jó 80 éve laknak itt. Nálunk az egy délután, nem nagy idő. A nyers hús most van olyan állapotban, hogy a legjobb és nekünk is nagyon jól esik a lakoma. Kifutottuk a tüdőnket. Evés közben is lehet dumálni, de azt hiszem, ennek a házaspárnak nem kellett volna. Nem hallom, miről volt szó, de egymásnak ugranak és a hím elkergeti a párját. Én csak figyelek. Nem szólok bele. Akkor se tenném, ha érteném a szituációt. A másik hím is zavaros, össze-vissza járkál, beleharap a tetembe, aztán morog egyet. ~Bocs, Rocky! Legközelebb~ Hát ezek itt hagytak engem. Mivel nem lenne jó ötlet utánuk menni, kaja pedig akad bőven és nekem is nagy részem volt az elejtésében, zavartalanul folytatom, amit elkezdtem. Csak jelzek a fejemmel, hogy okés, nincs gond. Később majd beszélek velük, hogy mi is volt ez az egész. Nem ejt nagyon gondolkodóba. Biztos meg tudják majd beszélni. A remény napsugarai mindig átragyognak a felhőkön, amik mögött ott a kék ég. Semmi gond sincs, semmi komoly. Kérdések vannak és néha válaszok is, de azt hiszem, a lejtőn olyan szép ívben menetelek felfelé, hogy nagyon nagy nevetés lesz a vége. Egyszerűen minden megoldódik mostanában és nem akadályokat látok, csak lehetőségeket. Csodás érzés! A pajzsom félig van lehúzva, evés közben nem foglalkozom vele annyit. Cserébe viszont figyelek. Az erdő-mező hangjait hallgatom, néha felkapom a fejem és hegyezem a füleimet is. Az elmenekült bölénycsorda szépen feldúlta a környéket és mi is adtunk neki. Most kezdenek lenyugodni a kedélyek, madarak szállnak a patanyomokra és a rovarok is kezdenek idegyűlni. Vérszagra, noha nincs éjjel.
Miként Fairbanksben sem szerettem volna túl sok vizet zavarni, úgy Anchorage területén is mellőztem az ilyesmit, és igyekeztem a távolabb eső területekre beiktatni a vadászataimat, oda, ahol vélhetőleg nem zavarok senkit sem. Másrészt, még mindig ott volt az a lényeges pont, hogy visszahúzott a bosszúm Fairbanks felé, de egyelőre még megbékélés szintjén sem voltam annak a közelében, hogy elfogadjam a falkához csatlakozás tényét. Egyelőre nem ment volna, s azt már régesrég megtanultam, hogy nem éri meg erőszakot tennem magamon, jó vége sosem lesz. Könnyedén futottam hegyen-völgyön keresztül már harmadik napja, hol megálltam pihenni, hol elejtettem egy-egy vadat, hol csak a három farkassal, meg a köréjük vetődött csöpp kis falkával időztem. A legtöbbet még mindig a legkeményebb beste társaságában, közelségében leledztem, fogalmam sem volt róla, hogy kihez tartozott korábban, ellenben ő talán érezte, hogy egész közel állok valamilyen vetületben egykori anyjához. Kölcsönös, csendes tisztelet volt a miénk, és én élveztem, örültem, hogy rátaláltam, és végül a farkasommá avanzsált. Épp egy ilyen közös lustálkodás keretei között nyalogattam a havat, oltva a szomjamat, amikor megrezzentek a tejeskávé színére hajazó füleim, és utána pár pillanattal a született farkasok is felfigyeltek arra, közeledik valaki. A bölénycsordát mi már nem fenyegettük, korábban jól laktunk, ám a két fiatalabb nőstényfarkas morogva lép ki elém, bár aligha szükséges megvédeniük, attól még ez jelen pillanatban a mi pihenőnk, és nem nyitottak a társaságra, legalábbis amíg én azt nem mondom. Én magam nem állok fel, legalábbis addig nem, amíg valaki nem kerül vészes közelségbe, érzem, hogy van a közelben valaki, haloványan mintha ismerős lenne energiáinak összessége, de túlságosan ködös, talán ritkán volt alkalmam érezni, s feledésbe merült, kihez tartozik, mindenesetre, ha meg kell tudnom, meg fogom, ez biztos. A pajzsom nincs teljesen felhúzva nekem sem, lévén a nyílt terepen túlságosan ostoba dolog volna ilyen védtelenül nyargalni, jobb, ha időben megérzem, ha valaki közeledik. A egyik nőstény eltávolodik tőlünk, nem hívom vissza, nincs okom rá, tud magára vigyázni, ahhoz már elég kifejlett példány, másrészt nem én vagyok az alfájuk, én vérfarkasként más szerepet töltök be ebben a képletben. Hagyom, hagy tapasztaljon, akármit is szán neki a sors, ám Pikatti nem biztos, hogy ilyen nyugodt lesz végig…
Tépem a húst, szabom a húst és akkora örömmel rágcsálom, hogy mindjárt elrepülök. Hihetetlenül finom, mégpedig pont egy ilyen nagyszabású hajtóvadászat után a legfinomabb. Nekem is most esik a legjobban és a hús is kellően meg van dolgozva. Csodálatos! A természet pedig asszisztál ahhoz, hogy megritkítottuk egy kicsit, de szaporítjuk is, hiszen mi legalább annyit adunk, amennyit elveszünk. Az állatok jelenlétébe vegyül még valami. Érkezik pár farkas, távolról hallom őket. Ahogy közelednek, felhagyok a zabálással és lelapulva, fejemet egyik oldalra, majd a másikra fordítva próbálom beazonosítani a hangjukat. Ha csak jóbarátok, régi fajták, azokkal nem kell bajlódnom. Érezni fogják, hogy én vagyok az erősebb. Márpedig a zsákmányból nem engedek! Az egyik farkas elhúz, elég sebesen. Talán érzek rajta valamit, ami ismerős. A pajzsomat lejjebb eresztem, hogy az energiákat tisztábban lássam. Nem vagyok egyedül. Nem biztos, hogy én vagyok itt a legerősebb. A szagomat már a dögön hagytam, sejthető, hogy még visszatérek, úgyhogy meggondolom magam és közeledem az idegenhez. Ahogy csökken a távolság, meglátom a farkast, akit inkább a szagáról és az energiáiról ismerek meg. A farkasom persze felismeri, ők már találkoztak asztrálisan. Próbálok rájönni, milyen hangulatban találtam, mi a célja. A társai vagy az alattvalói - nem tudom, minek tartja őket - sincsenek messze. Nem örülnék, ha ellenem fognának össze, de nem is rohannék el. ~Üdv! Kellemes délutáni séta?~ Merthogy vér vagy hús szagát nem érzem rajta. Gondolom, élvezni akarja, hogy ott lehet, ahová tartozik. Nagyon része akart lenni a természetnek, erdőlakóként találkoztam vele. Sajnálom, hogy nem maradt és most, hogy újra látom, érdekelnek a részletek is. Egyenes, jellemes farkas benyomását keltette, hasznos lett volna, de valamiért elvitte a vére. ~Kár, hogy menned kellett. Megtaláltad a számításodat?~ Felidézem az áthelyezést, amit emlegetett, Symara-t, akihez kötődik és az ősi falkatagságot. Egy volt rabszolga, aki megismerte a szabadságot és bölcsen él vele. Nem kap minden lehetőségen, hanem megválasztja, mi kell neki. A tiszteletemet kivívta. Semmi harag, semmi neheztelés. Érezheti, hogy tényleg örültem volna, ha marad, nem a gúny beszél belőlem. A farkasait közben szemmel tartom és őt is, amennyire ez lehetséges. Sokan vannak, így nehezebb a dolgom.
Közeledik, amire én csupán nyugodalmasan emelem meg a fejemet, nem érzem fenyegetésnek, nem azért, mert lebecsülöm, sokkal inkább azért nem, mert relatíve jó hangulatban váltunk el, és úgy gondolom, mindketten pozitív benyomásokat őrzünk a másikról. Ez elég ahhoz, hogy jó szívvel gondoljak a hímre, korrekt alaknak tartsam, és ne a szám húzogassam, ha esetlegesen összehozna vele a sors, mint példának okáért most. ~Inkább több napos kirándulás ez már, de kellemesnek kellemes. Remélem, esetedben is.~ Mi tagadás, pár nap már eltelt, mióta kijöttünk vadászni, nem szerettem volna Anchorage környékén megtenni, mégsem maradok ott örökké, bár egyelőre még nem igazán tudom, merre visz tovább az utam, vagy éppen a bosszúm, de abban biztos vagyok, hogy nem ott fog beteljesedni. ~Igazság szerint a kényszer nagyúr, magamtól egyelőre nem tettem volna. A számításaim pedig még sajnálatos módon igencsak messze vannak.~ Nem titok, ha így lenne, már rég Ausztráliában lennék ismét, és közel sem itt koptatnám a tappancsaimat. Nem maradnék, sokkal inkább szeretném legalább távolról figyelni a gyermekeim sorsát, még akkor is, ha sosem mehetek a közelükbe, mert csak összezavarnám a fejüket, és nem tudnám megmagyarázni, hogy miért vagyok pont olyan fiatal, mint mikor utoljára találkoztunk. Azt nem szeretném, hogy ennek az életnek legyenek a részesei, mert az borzasztóan kiborítana. Jobb nekik emberként, nincs bajom a farkas léttel, én magam imádom, de szenvedtek már eleget, mikor a halálhíremről értesültek, nem érdemelnek még több szenvedést. ~Egyelőre még nem érzem úgy, hogy újra falkában kellene léteznem, ha ez változik, akkor mérlegelni fogom a lehetőségeimet.~ Igaz, mivel egy ízben már elutasítottam a falkához csatlakozás esélyét, így nem biztos, hogy könnyű dolgom lenne, ha meggondolnám magam, de ezzel majd akkor foglalkozom, ha felmerült, mint probléma. Egyelőre erről nincsen szó. ~Érdekes egyébként ez a pálfordulás nálatok, nem mintha nem érteném meg, egyértelműen túl sok volt a kóbor arrafelé.~ Én ettől még nem örülök neki, fogalmam sincs róla, mennyivel lesz így nehezebb végigvinni a bosszúmat, ekkora távolságból nehéz megtalálni valaki gyenge pontjait, de majdcsak lesz valamiféle megoldás, egyébként sem sietek sehová.
Az idegen nem is annyira idegen. Nem kellene annak lennie. Egyszer már találkoztunk, rám jó benyomást tett és merem remélni, hogy én is őrá. A kis barátai körülöttünk ólálkodnak. Megértem. Az a vérvonal erről szól. ~A lényeg, hogy kellemes. Igen, nekem is, határozottan az. Tele a hasam.~ Most épp ettől jó a látogatás. Ez a vidék valami határféle a két város között. Persze a többi település sem farkasmentes, szóval akárhonnan jöhetnek. Azt tudom, hogy nálunk van egy markáns Falka és Anchorage-ben egy markáns önálló állomány. A többi csak másodhegedűs. ~Sajnálattal hallom.~ Értékes tagunk lett volna, megbízható. Elismerem, hogy tartotta a jellemét és nem alázkodott meg. Ez jelent valamit, ha nem is közvetlen hasznot. A pajzsomat már majdnem teljesen felhúzom, épp csak a gondolatok suhannak át rajta. ~Értem. Nem te vagy az egyetlen. Symara-val jól megvagytok?~ Úgy tudom, hogy ő is lelépett. Hol lehetne máshol, mint az egykori kanjánál? Bárhol lehetne, de azért rákérdezek. Nem közömbös a nőstény, aki sokáig erősítette a csapatunkat és bevallottan Elijah nősténye volt. Ha nem vele van, talán kiderül. Talán nem. ~Rendben. A mérlegelés jó dolog. Én is megtettem, bárhova mentem is. Jártam egy-két helyen a világban.~ Toleráns vagyok, nem ellenséges. A szavaimon felül a testtartásom is ezt tanúsítja. Elijah-t kedvelem és amit mondok, az színtiszta igazság. ~Változások előfordulnak.~ Volt, ami elől menekültem, lásd Klondike, volt, amivel megbirkóztam. Régóta birkózunk a falkaegyesítéssel, néhányan még mindig erőteljesen küzdenek. ~Mi a helyzet a rendőri pozícióddal? Megoldottad?~ Ott nem annyira könnyű megmagyarázni, miért lépett le Fairbanks-ből. A mi fajtánknak nem is nehéz. Érdekel a hivatalos álláspontja. Szemmel tartom a többi farkast. ~Látom, sok barátod akad. Remélem, a mi fajtánkból is lesz még több. Nem rossz várost választottál.~ Nekem is vannak ott cimboráim. Egy egykori alfa, a nősténye, aki szintén falkatagunk volt, de a szerelem máshová szólította. És egy őrző, aki egy fajtabélivel állt össze. Olyannal, aki miatt Eskával is volt pár szóváltásom. Úgy tudom, sikerrel jártam. Én szurkolok Elijah-nak. Semmin neheztelés. Tényleg. ~Katona voltam. Értem, amin átmész. Te hogy érzed most magad?~ Tudom, milyen helyőrséget váltani. Erős. Talán ha bárki mással, kivéve Symmel találkozik, nem ilyen hangulat. Nálam csak telepátiáig húzott pajzzsal is érezheti, hogy nincs harag. Nincs hiányérzet. Egy kellemes emlék van és egy kellemes társalgás.
~Annál kevés jobb dolog van.~ Mosolyognék, de farkas alakomban csak a hangomat megülő derű árulkodhat arról, hogy egyrészt valóban így gondolom, másrészt elég határozott elképzelésem akad a jobb dolgokat illetően. Az azonban tény, hogy ha elégedett a farkas, sokkal szebb a világ. ~Nem való az mindenkinek. Kényszerből semmiképpen. Én már szeretem alaposan megfontolni a lépéseimet, s nem kedvelem, ha sürgetnek.~ Azt végképp, ha rám erőszakolnak egy olyan döntést, amit még nem most szándékoztam meghozni. Bizonyára egyszerűbb lett volna, ha csatlakozom, de önmagam meghasonulása nem célom sem most, sem eztán. Ha logikailag indokolt lesz, akkor majd megyek, ellenkező esetben kivárom az én időmet, egyszer el fog jönni, ebben bízom. ~Nem hozzám rohant, ha erre gondolnál esetleg, de igen, találkoztam már vele azóta.~ A kérdésnek a szememben nincs létjogosultsága, lévén nem élünk kapcsolatban, tehát nem vagyunk meg sehogy. Barátként természetesen működünk, ám az határozottan másfajta kapcsolat. A magam részéről legalábbis így vélekedem erről a kérdéskörről. ~Hasonlóképpen sokfelé lézengtem. S végül hogy, vagy miért kötöttél ki éppen itt?~ Ez a legtöbb Fairbanksben gyökeret vert ember esetében érdekel, tekintettel arra, hogy van valami a városban, ami vonzza a farkasokat, engem mindig képesek rabol ejteni a rejtélyek, és vágyom meglelni a megfejtésüket. Erre ellenben ötletem sincs. ~Elő, ha engem kérdezel, gyakrabban, mint szeretném.~ Régen talán pezsgett a vérem tőle, ma már másként van. A nyugalomra vágynék, amit a családom oldalán megleltem, de elorozták tőlem, és egyszerűen azóta nem találom. Éppen ezért hajtom a bosszúmat, s idővel talán pontot tehetek az ügy végére, hogy aztán nyugodtan hulljak el valami eszement csatározásba, aminek semmi értelme, csak az életem kioltása a célja. ~Simán áthelyeztek, jól jön, ha akad egy-két vérfarkas magasabb körökben, vagy éppenséggel őrző. Ők értik, miként működik ez.~ Megkönnyíti az életünket ilyen helyzetekben, bár maradtam volna szívesen, de bűnügyek mindenhol vannak, helyszínelők szintúgy, szóval ilyen szempontból mindegy volt, hol vagyok. ~Nem célom barátokat gyűjteni. Az az idő már elmúlt, hogy képes legyek bárkibe a bizalmamat fektetni.~ – A született farkasok közelsége több mint elég számomra társaságul a vadászatokon, és azzal is bőven megvagyok, hogy mindösszesen egy valakit nevezek a barátomnak. Elég. Nem kell még valaki az életembe, aki aztán hátba szúrhat, többé nem engedem. ~Nem fogok a kardomba dőlni, az biztos. Jobb lett volna, ha nem kell mozdulnom, hisz épp csak letettem a hátsóm, de az élet mindig szereti keresztülhúzni a számításainkat. Én is voltam katona.~ Többek között persze. Már korábban is szimpatikus volt a hím, olyasfajta, akivel szívesen cimborálnék, ha nem tartanék betegesen adták, hogy hátba szúrnak. Mindegy mennyi idő után, ahogy tapasztaltam, van, aki kétszáz évet is képes várni a legmegfelelőbb pillanatra. ~A falkahelyzet jobb lett ettől? Nyugodtabbak a napjaitok?~ Nem kémkedni vágyom, inkább csak úgy általánosságban érdekel, hogy megérte-e, egy igen/nem válasszal is megelégszem, távol álljon tőlem a telhetetlenség.
A mi fajtánk itt érzi magát otthon. Rohanva, hajtva a vadat, a többiekkel együtt, csapatban. Hát igen. Az emberi oldalam máshol keresi a vidámságot, a farkasom viszont itt lubickol. Mostanában szerencsére mindenhol jól érzi magát, de átkozottul jól! ~Ha a helyedben lennék, én is így döntöttem volna. Jobb, mint küszködni egy darabig, aztán dobbantani.~ Egyenes jellem, ismeri magát, tudja, mit akar és minket se hitegetett. Becsülöm és épp ezért sajnálom is, hogy így alakult. Ritka az ennyire érett farkas. ~Add át üdvözletemet, ha valamikor újra találkoznátok.~ Symara-ról azért tudhat más is, de ez a hím szoros kötelékben volt vele. Mostanában már nem ha jól tudom. Most legalább tisztáztuk is. A nőstény már nem hozzánk tartozik, de sokáig, nagyon sokáig a falka része volt. Így nem közömbös. ~Aranyszagot éreztem. Aztán jártam erre, meg arra a környéken, végül itt lett a legjobb.~ A falka miatt, de ezzel már nem fárasztom. Még reklámnak veszi, azzal pedig most nem élek. Zárt fülekbe minek is beszélnék? Egyébként pedig nem kizárt, hogy a szellemek keze is benne van a dologban. Eska itt talált meg, amikor megkötötték az alkut. Előtte pedig Alignak talált meg, halálosan és az is fontos mozzanata a sorsomnak. Nem vagyok valami nagy ezohívő, meg fatalista, de ezek nem lehetnek véletlenek. Hogy Elijah miért rühelli ennyire a változást, azt nem pontosan értem, de nem is kérdezem. Talán majd máskor. Én alkalmazkodóbb típus vagyok, könnyebben veszem ezeket. Lehet, hogy valaha ő is az volt. Mindegy is. ~Akkor jó. Örülök, hogy megoldódott.~ Nem olyannak nézném, aki nekünk róná fel, hogy romba dőlt az élete, ha épp nem sikerült volna elrendezni az áthelyezést, de jobb így. Az pedig hasznos infó, hogy falka nélkül is akadnak rangos ismerősei. Ő se ma kezdte, így csodálkozni nem kell ezen. ~Ez nem hangzik túl jól. Mindenesetre Anchorage-ban könnyen elleszel így is.~ Ismerem annyira a várost, hogy barátok nélkül is megélnek ott a farkasok. Sőt, jobban is kedvelik a helyi őrzők, ha nem alakulnak ki társulások. Hogy a hímnek ez mennyire fekszi meg a gyomrát, azt pedig ő tudja. Ebbe nem mászom bele. Én se vagyok valami bőkezű az igazi bizalommal, bár kicsit enyhültem. ~Jól van. Látom, kispajtásokban sincs hiány.~ Körbenézek, a nyomok felé és a lesben álló haverok felé. Ők nem barátok, inkább társak. Egyes idomároknak alattvalók, de Elijah-ból nem ezt nézem ki. Megbirkózott a helyzettel, meg fogja ő oldani, hogy lakályos legyen a mostani helye. És az élete is. Bármilyen messze is van és bármily esélytelen, hogy újra hozzánk jöjjön, én értékes kapcsolatnak tartom. ~Igen, határozottan. Amennyire egy falkának lehet nyugodt az élete.~ Farkasok vagyunk, élünk-halunk a veszélyért, éheztetjük magunkat, míg nem találunk megfelelő prédát. Ami emellé befér, mint béke vagy hasonló, az megvan. Belviszályról nem tudok, elégedetlenekről igen. A létszám csökkent, de aki maradt, azt már könnyebb kezelni. Nekem viszont lassan már indulnom kellene, úgy érzem. Fürdőre is vágyom és még előttem a nap, rengeteg a tennivalóm. ~Elijah, nagyon örültem a találkozásnak! Szólítanak a kötelességek, úgyhogy lassan indulok. Sok szerencsét!~ Azt tudja, hogy ha valami nagyon fontos lenne, akkor kereshet. Nem egy mély bizalom ez, de kölcsönösen tiszteljük egymást. Az pedig mindig hasznos és ha segíthetek, utána kérhetek is. A farkamat csóválva még utoljára ránézek és loholok a dolgomra. Irány a víz! Aztán a ruháim és a kocsi. Még nagy út áll előttem.
Csak egy átlagos délután volt ez is, mint a többi. A munkaidőm rég véget ért... papíron, ám az influenza végett kieső kollégák munkáját is el kellett látnunk, hát kint voltam még az erdőn. Csizmám ütemesen taposta a havat, kiszállva a kocsiból önkéntelenül is összébb húztam bélelt kabátomat nyak-tájt, ahogy a legelő szélén levő vadetető felé haladok. Ahogy sötétedik, úgy válik az időjárás is egyre zordabbá, hűvösebbé az alkony közepette. Egészen "jó a kapás" ma egyébként, ami azt illeti, ritka az ilyen mozgalmas nap errefelé. Három illegálisan felállított vadászcsapdát jelentettem, mióta eljöttem a központból, az egyikkel együtt pedig egy sebesült jávorszarvassal is több lett a Nemzeti Park állatkórháza. Ez az etető itt, a bölények tavaszi legelőjének területén üresen árválkodott szemmel láthatóan, ami zömében azt jelentette, minden a legnagyobb rendben és nem igényel némi utántöltésen túl nagyobb ráfordítást. Gyorsan megleszek és mehetek is haza... aztán zuhany és vacsora után be az egyetemre, jejh! - Egyetlen porcikám sem kívánta igazán, de már nem ellenkeztem, a fásult megszokottság ült meg tompán bennem csupán a gondolatmenet nyomán. Idekint az erdőn, a szabadban valahogy elviselhetőbbnek tűnt az egész helyzet, minek közepén igyekeztem zsonglőrködni a leesni vágyó tányérokkal. - Igazabbnak, mint a föld alá zárva. Meglehet, ez is közrejátszott abban, hogy nem iparkodtam fedett területre a közelgő sötétedés elől, hanem ráérősen emeltem le a kocsi platójáról egy kisebb bálakockányi ellátmányt, s már az etető táljába fektetve elvágtam az azt gúzsba kötő köteleket is. A következőkben tarkómon kellemetlen érzésként szalad fel a kétely, hűvös fuvallatként suttogta fülembe, égnek meresztve a pihéket is nyakamnak szegletében: nem vagyok egyedül. Akkor lettem ebben teljesen bizonyos, mikor már a szalmát igyekeztem kezemmel egyenletesen széttúrni az etetőtálban... a mozdulat egyre lassabbá vált, szabad kezem az övemen figyelő tőr felé nyúltam, megengedve tokjának kapcsát. Négy mancs alatt roppan a friss hó mögöttem. Hátra fordulok, de támadóm is számol ezzel a mozdulattal, ekképpen némileg más irányból ér letaroló mozdulata, mivel magával ránt a földre. Épp csak arra van értekezésem, hogy elérve a fagyos talajt, hátamra forduljak, s a tömör bundába mélyesztve ujjaimat pofája két oldalánál, nyakánál ragadva meg, tartsam távol magamtól a fehér bundás farkast. A pillanat heve szüli csupán a mozdulat indulatosságát, meg az évek rutinja, - mondhatni reflex. Az elsők között van, mit egy őrző megtanul önvédelmi órákon, s bár meglenne minden tudásom és erőm, hogy tovább vigyem némileg erőszakosabb irányba a fogást, mégis épp elég ennyi, hogy felmérjem: nem akar komolyan bántani a másik. Akkor már vállaimba mélyesztette volna karmait, kabátom hátulját szántotta volna végig, ahogy rám vetette magát, de nem... egyetlen "bűne" mindössze, hogy pontosan oda lép, a földnek szegezve testsúlyával, ahol kulcscsontom a vállcsúccsal találkozik, s egy több éves sérülés nyomán még mindig kellemetlenül húz tőle némileg karom. Kellemetlen grimasz fut át ennek nyomán képemen, hogy a következőkben helyet adjon az elképedő felismerésnek. - Ne bassz...! - Nevetős szusszanással meredek a megtermett farkasra felettem, szorításom is enged némileg.
Emma után a felújított házat vettem szemügyre, hogy csalódottan konstatáljam, ezt bizony megszállták a távollétünkben. A betolakodó nem tartózkodott otthon, de a szaga mindent belengett. Ezt leszámítva mindent rendben találtam, de így teljesen biztossá vált, hogy a ház nem biztonságos nekünk. Kurta levelet hagytam az új lakónak, majd ahogy jöttem, távoztam, semmihez se érve, mindent úgy hagyva, ahogy találtam. Ezután bevetettem magam az erdőbe, és hamarosan már farkas alakban rohantam a fák között. Jól esett átmozgatnom magam, a fenevad pedig hozzá képest kitörő örömmel fogadta, hogy végre újra ezt a földet taposhatta. Az ősökét, az elődét, minden átok forrásáét. Eleinte nem volt kifejezett célom, ám ahogy a sötétség sűrűbb lett és fordult a szélirány, ismerős szagra akadtam. Megtorpantam, kicsit lihegtem, fejemet felszegve szimatoltam, fülemet hegyeztem. Lompos farkam lustán lengett jobbra-balra - ez volt a maximum, amivel kifejeztük izgatottságunkat. Egyetlen pillanatig hezitáltam csak, aztán nekirugaszkodtam, hogy a vidék ismeretében könnyedén tudjam le a köztünk lévő távolságot. Észleltem azt a szívdobbanásnyi időt, amiben feltűnt neki a közeledésem, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, kicsit jobban meglepem a tervezetnél. Kiugrottam a fák közül, ahogy a közelébe értem, de neki is jók voltak a reflexei - egy száz éves, Harcos Protektortól mondjuk ez a legkevesebb -, ám irányváltásommal sikerült meglepnem, és földre vinnem. Nagyon izgága volt, és még ő sopánkodott azon, hogy öreg, meg öregszik. Pf, kérlek! Azt mondjuk értékeltem, hogy nem vágta belém a tőrét - igaz, hogy az ezüst már meg se kottyant, de a beleim jól érezték magukat a helyükön -, hanem a pofaszőrömnél ragadott meg, hogy távol tartson. Cserébe megtapostam a jobb vállát, amolyan baráti emlékeztető gyanánt ott, ahol évekkel ezelőtt, talán az első Vörös Hold alkalmával megcsócsáltam megszállott delíriumomban. Kurta nyüsszentést is kapott mellé, amolyan kérdő-méltatlankodót. Öt év, öregem, azért az nem olyan hosszú idő még nálatok sem! De bassz! Árnyalatnyival lelkesebben csóváltam a farkam, mint amikor megéreztem a szagát, és ha hagyta, akkor könnyedén leugrottam róla. Megráztam kicsit magam - összegyűrte a pofaszőröm -, nyújtóztam egyet, aztán leültem a seggemre, és oldalra biccentett fejjel néztem végig Willen. ~ Meglepetés! ~ mondtam olyan hangsúllyal, mintha legalábbis tortából ugrottam elő, majd hátsó lábammal megvakartam a fülem tövét. ~ Kösz, hogy nem tőröztél meg egyből, nem szeretek léket kapni. Van még vissza etető? ~ pattant fel várakozón topogva. Nem ő volt az egyetlen, akinek hiányoztak a közös, akár némaságban töltött séták. Most pedig, hogy újra volt erre lehetőség, nem siettem előhozakodni mindazzal, amiért szerénytelenségem társaságát élvezhette.
Kevesek tudták biztosra, hogy a seb sosem gyógyult be igazán jobb vállamon, de nem voltak illúzióim afelett, hogy a tapasztaltabb harcosok nem szúrták ki gyakorlásaink közepette. Cserébe a bal horgom továbbra is gyilkos volt. - Az ember megtanulja kiegyenlíteni a gyengeségeit, hogy ne érezze (annyira) hiányát a deficitnek. Még lökök is egyébként kicsit a hímen, ahogy lekászálódik rólam, érezze a törődést, ha már így rám ijesztett a szemétláda. S miképp Darren lehuppan a földre, úgy én magam sem pattanok kapásból talpra, csupán ülő helyzetbe tolom fel magamat, tarkómról, hajamról söpörve le egy hitetlenkedő fejcsóválás közepette a havat. Pillantásomban a jóleső viszontlátás derűje ült, ahogy felé tekintettem. Légy üdvözölve, Annakpok gyermeke. - Etető nélkül is szét tudom rúgni a segged. - Szélesedett meg vigyorom önkéntelenül is. Még volt egy hátra, ami azt illeti. - Mikor érkeztél? - Ezer másik kérdés tört volna utat bennem felé, de miképp ő, úgy én is odáztam volna azokat, mik árnyékot vethettek volna a viszontlátás örömére. Ott ólálkodtak tudatom szélén, arra várva, hogy teret nyerjenek maguknak, elkerülhetetlenül, de... még nem adtam meg nekik ezt a lehetőséget. Helyette feltoltam magam ültemből, hogy kezemet felé nyújtsam invitálóan, s ha hagyta, tömött bundájába simítottam. Isten hozott itthon, barátom. Finoman paskolva meg marját, oldalát, böktem fejemmel a pillanat néma varázsát megtörve a legelő túlfelére. Még belátható táv volt, hogy ne kelljen autóba ülnöm érte, de nem is közeli. Könnyed sétányi. - Arra van az utolsó etető mára.
~ Kérlek! Most már prémium seggem van ~ legyeztem a saját hiúságom önmagam és az ő szórakoztatására. Mindketten tudtuk, hogy egy pillanatig se gondoltam komolyan. Azt is, hogy ugyanúgy örültem a viszontlátásnak, mint ő. ~ Csak pár napja. Nem nagyon akarok turnézni, csak itt-ott bejelentkezni. Tudod, hogy megy ez, minél többen tudják, hogy itt vagyok és elérhető, annál többeknek kell mindenfélét mondani, és nehezebb titkot tartani. Azt pedig nem akarom, hogy miattam hazudozzanak egymásnak, szóval... tartom a kellemes távolságot, ahogy kóborhoz illik. Persze a közös múltra való tekintettel egy picit jobb a helyzetem, de eszembe se volt ezzel visszaélni, vagy a tűréshatárt feszegetni. Nem azért jöttem, hogy bajt keverjek. A felém nyúló kézre felmordultam és elhúzódtam. ~ Ne vedd személyeskedésnek ~ kértem némileg elnézést a látszólagos távolságtartásért. Emberként minden további nélkül váll-lapogató ölelésbe zártam volna, de farkasként legfeljebb a fajtársaim ilyen jellegű közeledését tűrtem. Az emberi felem elkurvulhatott tapizás terén, az északi fenevadba viszont ennél sokkal több tartás és méltóság - nevezzük nevén: arrogancia - szorult. Nem kiskutya volt, hogy simogató kezek alá vesse magát. Fagyos energiáim lusta nyugalommal hullámoznak körülöttem továbbra is, és ahogy közli, hogy van még vissza egy etető, a farkasom visszafogott lelkesedésével lóbálom meg a farkam. ~ Reméltem, hogy nem késtem el ~ mondtam könnyed örömmel, és ahogy annak idején, úgy most indultam előre, a mondott-mutatott irányba. Nem egy csapáson haladtam vele, erre-arra kódorogtam a közelében, olykor kicsit eltűnve a fák között. Öntörvényűen, de mégiscsak társaságként. ~ Hogy vagy mostanság? Ráncosabbnak tűnsz, mint legutóbb, nem hidratálsz eleget? - kérdeztem félig elviccelve a mondottak második felét, amíg lehetett.
Felnevettem, de nem kontráztam a replikájára rá, csupán hagytam feldolgozni magamban a tényt, hogy tényleg ő az, visszajött. Vajon mi célból? Nála még a rögtönzött családlátogatást is el tudtam volna képzelni, hirtelen természeténél fogva, ám mivel az mérsékelten volt jellemző az elmúlt öt évben (avagy soha), így a puszta logika és a megérzés is azt súgta, okkal keveredett a fagyos vidékre. Jön majd a többi is...? - Szerettem volna rákérdezni, de nem sürgettem társalgásunkban. Ami késik, úgyis eljön, ismereteim szerint, legfeljebb némileg másféle formában: - Ha segítség kell, akár a falkával is, tudod, hol találsz! De nálad legalább a protektorátusnak se kellene kijátszania a "hivatali kapcsolat miatti ittlét" kártyát, mint egyik-másik idegen esetében, akik szinte csak a rituáléra lettek meginvitálva Fairbanksbe. - Ciccentem, nem volt rosszallás a hangomban, sőt, már-már szórakozottnak hatottam. Ez már mondhatni, gyerekjáték lett volna ahhoz képest, amiért évek óta tartottam a hátamat a sajátjaim előtt. Ahogy elhúzódik, fel is nevetek csendes, elcigarettázott hangomon, Nem vártam más reakciót tőle... és egyáltalán nem veszem személyesnek, noha a finom paskolást akkor se álltam meg, ahogy elhúzódott. - Nem is te lennél, északi... - Ingattam meg a fejemet, s lezárva a kocsit intettem előre. Tessék megindulni, megyek én is utána, ráérős léptekkel haladva a hóban, az esti szürkület békéjében. Csupán a hó ropogott talpunk alatt, illetve válaszom törte meg mindezt időnként, reszelős hangomon. - Te tényleg nagyon vágyod azt a hátsón rúgást... - Morrantam féloldalas, futó mosollyal. - Semmi nem változott különben, Darren. - És ez baj, érezhetően, szerintem. -- Denaali süket. A világ tőlünk vár választ arra, hogy az elmúlt öt évben miért bukkant fel random helyeken Alignak és miképp lehetne kordában tartani... kéretlen megoldási javaslatokkal van tele a padlásom. Drasztikusakkal és minden racionalitást mellőzőkkel egyaránt. - Nekem már valahogy nem volt kedvem viccelődni, ahogy a fenyvesek megnyúlt árnya egyre inkább kettősünk fölébe magasodott.
~ Köszönöm, Will, de megoldom ~ biztosítottam, mert ezt legalább tényleg kézben tudtam tartani. ~ Nem fogok felesleges galibát okozni se nektek, se a falkának. Tudom, fura volt ilyesmit hallani a FőFakírtól, de ez van. NextGen vagy mi... Semmi más nem hiányzott az életemből, mint az, hogy még én is megnehezítsem magamnak. Örültem, hogy nem vette sértésnek az elhúzódást, mondjuk ha igen, lehet csalódtam volna. Ismertük egymást pár éve... évtizede, jószerével a legkevesebb, hogy ezt is tudta rólam. Az se lepte meg, hogy a vérét szívtam, és némileg türelmetlenül toporogtam. Kicsit előre nyargaltam, amikor végre belőtte az irányt, de mindvégig hallótávolságban voltam tőle. Nem azért rontottam rá, hogy aztán csak úgy faképnél hagyjam. Puhatolózó kérdéssel indítottam. Nem kell egyből belecsobbanni a forró vízbe, lassan is beleereszkedhettünk. Denaali süketségére kelletlen egyetértéssel mordultam. Sajnos én se tudtam ennél többet mondani. Amikor hónapokkal ezelőtt, kétségbeesésemben random visszajöttem és felkerestem, egyértelművé vált, hogy bármi is Alignak terve, azt gondosan elzárta legelső fia elől. ~ Akkor itt egy újabb őrült kérdés: nem lehet valakihez védőszellemként hozzáláncolni? Nem igazán tudtam, mi ennek az útja-módja, és gyanítottam, hogy egy ősi szellemmel mindenképp nehezebb, mint mással, de egy kérdést megért a dolog. Ha lehetséges, egy elvetemült jelentkezőt mindenképp ismertem, aki vállalta volna az őrzését. Bár sejtettem, hogy nem így van, különben rég meglépték volna. ~ Van valami, amiben tudok segíteni? Esszencia, bármi? ~ Igen, simi nuku, de szőrt kaphatsz. Tudom, hogy nem szoktunk ilyesmit csak úgy felajánlani, de mint mondtam: kétségbe voltam esve. És sokkal inkább a szövetségeseim, mint az ellenségeim kapjanak belőlem vért, húst és csontot. ~ Bizsereg a tetoválás, William ~ mondtam még gondolatban is hallkan, ahogy megálltam egy nagyobb szikladarabon és a Protektor felé fordítottam a fejem. ~ Megint vihar lesz. Kizártnak tartottam, hogy egy családi piknik miatt unszolt volna visszatérésre.
Biccentettem aprót arra, hogy megoldja. Csak akartam, hogy hallja, hogy tudja, ránk számíthat. Rám mindenképp. Együtt vagyunk nyakig a fosban, most az nem igazán vinne előre bármit is, ha akadályokat gördítenék még én is teszem azt elébük, az Utódok lába elé, pusztán, mert megtehetem. Az különben sem én lennék. Ha a közöttünk húzódó, finoman keserűbe csúszó témát elvesszük, egészen nosztalgikus és békés a kép, ahogy nem elhagyva grasszál köröttem, miközben ráérős lépteimmel a távolabbi etető felé tartok. Hányszor, de hányszor jártuk ekképpen a vidéket... Volt, hogy csendben, máskor ventilálva, ma már semmiségnek tűnő problémákról. Aztán információcsere lett a találomra ismétlődő szeánszok tematikája, olykor talán olyanoké is, amit amúgy nem lett volna szerencsés megosztani a világgal, mégis, a másikba vetett kölcsönös bizalom kimondatta velünk azokat. - Ez nem ilyen egyszerű, Darren. Egy védőszellem sosem kiválasztatik, hanem felajánlkozik. Akkor is, ha a farkas nevelő céllal kap maga mellé segítőt, a mágusok konzultálnak a szellemvilággal, ki vállalja az útjának egyengetését. Kényszeríteni valakit a túlvilágról... nem mondom, hogy lehetetlen, de hatalmas energiát emészthet fel. Szóval hacsak Alignak nem jelentkezik be, hogy szeretne valakit állandó játszótársnak... de még ha sikerülne is, mit érnénk el vele? Még egy csatorna csupán, ami ide köti. - Már végig futottuk ezt a lehetőséget párszor. Jobb szerettem volna elvagdosni az efféle szálakat, ha engem kérdeznek, nem pedig újabb ajtókat kinyitni számára. - Ha akad bármi, szólni fogok. De őszintén... kifogytam az ötletekből már egy ideje és unom, hogy vaktában lövöldözünk. Az utódai, a gyilkosai, ha úgy tetszik, meghaltak. Nincsenek már az élők között és ő ahelyett, hogy a túlvilágon zúgolódna velük, továbbra is az élőket bünteti. Ez egyszerűen... nem fair. - Mást mondanék az egész kapcsán, de még itt, a semmi közepén is tartok tőle, ha kimondom, azzal valósággá válik az egész. A démoni farkas nyugtalansága, a béke lehetőségének totális tagadása a történtek fényében ugyanakkor csak egy dolgot jelentett: Alignak háborút hirdetett és őt ismerve addig nem áll le, míg lángba nem borít mindent, amit ér. A fehér, megtermett farkas felé pillantottam, ahogy üzenete elért. Vonásaim megfeszültek annak tényére, szavai mily könnyedén simultak bele iménti gondolataimra. - Vihar... valóban. - Szusszantam rosszallóan. - Micsoda mázli, hogy egyikőnknek sem az első rodeója ez, nem igaz? - Firtattam fanyar mosollyal, tarkómon simítva fel, fejtetőmtől húzva visszafelé tenyeremet, mielőtt ismét léptekre indítottam volna magamat, s vele különös kettősünket.
Ráérősen poroszkáltam a közelében, némileg belefeledkezve a megszokottságba, a táj és az irány ismerősségébe, miközben a védőszellemre vonatkozó magyarázatát hallgattam. Ennyivel is okosabb lettem, és végül igazat kellett neki adnom: tényleg hülyeség lett volna Alignakot még inkább ehhez a léthez láncolni. Megadóan szusszantam és nem forszíroztam tovább a dolgot - nem volt miért. ~ Persze, hogy nem fair ~ mondtam csendesen, és eszembe jutott, hogy lényegében és is ugyanezt magyaráztam Denaalinak. ~ De ez már rég nem arról szól, hogy mi fair és mi nem, Will. Bár az én gyomrom se veszi be ezt ennyire könnyen, csak próbálom valahogy elfogadni. ~ Közben pedig nem beletörődni. Az a feladással lenne egyenlő. Keserű megjegyzésére csak morranok egyet. Sajnos tényleg nem lehetett erre másképp reagálni úgy, hogy közben ne csavarodjunk be. Védekezési mechanizmus, ezekkel és ezeken éltünk mind valamilyen szinten. Ki jobban, ki kevésbé. Ennél fogva nem löktem még mélyebbre azzal, amivel ő biztosan tisztában volt: a világon semmit sem jelentett, hogy már van tapasztalatunk Alignak játékait illetően. Ugyanúgy bábok maradtunk, amíg ők nem kegyeskedtek nekünk csontot dobni, és ez napról napra egyre jobban piszkálta a csőröm. Emma azt mondta, hogy mi - Tria és én, a fakírok - képesek vagyunk váratlant húzni. Talán fogok is. Csak előbb derüljön ki, mit akartak nekünk üzenni a tetováláson keresztül. Az etetőhöz érve a környéken sündörögve vártam meg, amíg William végzett. Új és ismeretlenek szagát fedeztem fel, de a pajzsomat nem eresztettem lejjebb, hogy jobban radarozhassak. Tényleg szükségtelen volt, hogy mindenki tudja, itt vagyok. Ahogy Will végzett, újra útra keltünk, és a visszafele úton is elkísértem. Akkor maradtam le jobban, amikor közeledtünk a kocsijához. Megmaradtam a fák között, onnan búcsúztam el a Protektortól. Széles vállát elnézve egy pillanatra felmerült bennem, hogy ezt az elnevezést - nem is feltétlen a rangot, hanem magát a nevet - aligha volt, aki nála jobban kiérdemelte. ~ Vigyázz magadra, barátom...
Kezdőlap
//
A szokott helyen megtalálsz és bármikor kapható vagyok folytatásra! 
//
