Örömmel fogadom a farkasa közeledését, annál is inkább, mert Új-Delhiben nem volt „szerencsénk egymáshoz”. Nem mint ha annyira tartottam volna tőle, hogy gond adódna belőle, őszintén szólva nem is igazán merült fel bennem ilyesmi… ettől függetlenül azonban határtalan örömöt éreztem, hogy ez a fele is elfogadott, mint családtag. Belegondolni is rossz, hogy mi lenne akkor, ha nem így történt volna…
-Akkor meg pláne, annál inkább igaz. -erősítettem rá a szavaira - Egyszer szívesen meghallgatnám a te szemszögödből is, hogy hogyan történt. Első kézből kapni az információs teljesen más, mint sokadik emberen túl visszahallani. -fűzom még hozzá, miközben igyekszem lépést tartani vele. Amikor azonban meghallom a következő szavait, csak sóhajtva csóválom meg a fejem.
-Valószínű, hogy lesz még ilyen helyzet, akár több is. -jegyzem meg, mert valahol mégiscsak vérfarkas, nem épp a ma született bárány kategóriából, és mellé én sem feltétlenül viselem a legjobban az olyan jellegű kegyetlenkedést, mint amit Delhiben is bemutatott - Ettől függetlenül azonban lehetnél egy csöppet pozitívabb. Eddig is megoldottuk a problémáinkat, biztosra veszem, hogy ez után is menni fog. -jegyeztem meg, ahogy viszonoztam a tekintetét. Ha már ezt az utat szánták nekünk odafent, akkor ezt fogjuk végigjárni, azzal pedig már eddig is tisztában voltunk, hogy nem lesz könnyű…
A búcsú során egy halvány mosollyal hálálom meg a köszönetét, viszonzásul pedig finoman megpaskolom a nyakát, mielőtt még elengedném és felkelnék, majd miután elindul a tisztáson, az egyik közeli, idősebb fához lépek, hogy a törzsének támaszkodva figyeljem végig a vadászatot. Innen egész jól rálátni a területre, sem belógó ágak, sem cserjék nem zavarják a kilátást.

Mit ne mondjak, érdekes érzés magát a becserkészést, a vadászatot figyelni. Amikor néha leragadok a tv előtt, egy-egy természetfilmet szemlélve, valahogy mindig a prédának „szurkoltam”, hogy sikeresen megmeneküljön a ragadozó elől, hiába tudtam, hogy ő sem kedvtelésből kergeti szerencsétlen állatot, az életben maradása függ tőle. Erre? Most itt állok, egy erdő szélén, és élőben követem, ahogy szerencsétlen bivaly az életéért küzd… a férjem ellen.
Bár nem értek a vadászathoz, azt kell mondjam, hogy véleményem szerint ügyesen cserkészi be a vacsoráját, azon pedig ismét elámulok egy kissé, hogy milyen szépen tudja irányítani, terelni az állatot. Vajon vadászat közben is szokta használni a képességét?
Azt hiszem, azt mondanom sem kell, hogy akárhányszor őt éri találat, vagy úgy tűnik, esetleg alulmarad a harcban, vagy komolyabb sérülést szerez, aggódva rezzenek össze, hiába mondta, hogy nincs mitől tartanom… és hiába vagyok tisztába vele, hogy ha valami sérülést szerezne is a vadászat során, valószínűleg néhány nap alatt felépülne belőle.
Nem mondom, valahol félelmetes látvány a bivaly haláltusája, pláne úgy, ha az ember hasonlót ezelőtt csak falusi csirkevágáson látott. Utoljára úgy 40-45 évvel ezelőtt, és akkor sem volt oda meg vissza a látványtól… Rezzenéstelen tekintettel, szinte szoborrá dermedve figyelem a történtek befejezését, egészen addig, mígnem el nem csípem a farkas tekintetét, s kezdetét nem veszi a lakoma. Legalábbis számára… Immár az én, sokkal kevésbé kifinomult szaglásommal is érezni a vér jellegzetes, fémes szagát, ahogy napvilágot látnak a belső szervei. Egy darabig csak így, némán szemlélem, ahogy nekilát a vacsorának, nem tudom, mennyire zavarná a jelenlétem így evés közben… Végül azonban a fától elrugaszkodva mégiscsak közelebb lépkedek, a bivalyt megkerülve úgy, hogy a tetem két oldalán foglaljunk helyet.
Lassan kinyújtom a kezem, hogy megérintsem a hatalmas állat hátát, amelyik néhány perccel ezelőtt még békésen, mit sem sejtve legelészett a társaival… Mennyivel másabb lenne minden, ha nem őrző, hanem magam is vérfarkas lennék! Akkor valószínűleg én sem csak tétlenül nézném a vadászatot, hanem besegítve, együtt cserkésztük volna be a prédát, hogy aztán közösen fogyasszuk el azt – így azonban nem, hogy közös vadászat, ilyen jellegű közös vacsora sem lesz soha…
Végül egy csont roppanó hangja ránt vissza az elmélkedésből a valóságba, egy kissé talán össze is rezzenek a hangra. Fogom magam és visszasétálok a bivaly túloldalára a férjem mellé, hogy ott heveredjek le mellette, egy kissé távolabb, a fűbe, miközben igyekszem nem megzavarni a falatozásában… Igyekszem, de persze az nem mindig sikerül úgy, mint ahogy én azt eltervezem, mint például most sem:
-Lehet, hogy buta kérdés, de… hogy szoktál újra tiszta lenni? Hisz már most is csurom vér a bundád… -faggatóztam kíváncsian, igaz, volt néhány tippem.

Azt hiszem, hogy nem lenne túlságosan izgalmas történet feleleveníteni az Őrzők születését, hiszen voltaképp ilyen nem történt. A mágia sosem volt ismeretlen a népem számára, az egyetlen változást az erő más célokra való felhasználása jelentette. De ha ez a feleségem szíve vágya, hát nem fogom megtagadni tőle, ezt jelezvén pedig aprót bólintok.
Hinni akarok neki. Tupilek, de még mennyire hinni akarok neki! Hogy megoldunk majd mindent, és hogy nincs olyan tett a világon, amivel teljesen lerombolhatnám azt az erős és különleges kapcsolatot, ami kettőnk közt alakult ki... De voltaképpen nem gondolom magam sem negatívnak, sem pozitívnak. Egyszerűen csak hagyom magam sodródni az élet eseményeivel, meztelen bőrrel viselve annak következményeit: hol a simogatást, hol az éles sziklák okozta sebeket.

A vadászat során éppen annyi sérülést szereztem, mint amennyit illik, nincs hajsza enélkül, és valljuk be, nem is volna semmi kihívás benne, ha minden erőmet és hatalmamat bevetve teríteném le a prédáimat a pillanat tört része alatt. Hiszen az itt "bemutatott" erő közel sem volt az egész, ebből hiányzik a csontroppantó szorítás, az a vehemens lendület, amivel betont törünk porrá, acélt hajlítunk játszi könnyedséggel. Ez játék. Halálos, ám mégiscsak szórakozás.
Nem kellett hozzá túl nagy elhatározás, hogy úgy tudjak belekezdeni az evésbe, hogy szinte tudomást sem veszek Abigailről. Most nem számít semmi, csupán a teli gyomor, az erőt adó vér és hús melege. Az a kapzsi ösztön, amivel a vad bekebelezi a legyőzött áldozat erejét.
Ahogy Abigail megmozdul, nem hagyva abba az étkezést, pillantok fel, lesem a mozdulatait. Ahogy közelíteni kezd, úgy erősödik fel a mély morgás, figyelmeztető jelleggel adva tudtára, hogy látom jöttét, de a zsákmány engem illet. Ahogy közelebb lép, megdermedek, végignyalva a pofámon, az orromon, kissé megrázva vértől csatakos fejemet, hogy aztán látszólagos nyugalommal fogyasszam tovább a bivalyt.
Ha még ezek után nyújtaná a kezét a tetem felé, úgy hirtelen mozdulattal kaffogok felé, természetesnek is nevezhető vicsorra húzva a pofám bőrét. Lehetünk bármilyen öregek, mégis csak bennünk élnek az Első szörnyetegek, az enyém ráadásul a kihagyott Hold miatt még érzékenyebb is, mint általában szokott. Nem akarom megmarni, a szörnyeteg sem akarja megmarni, pusztán figyelmeztetőleg lép fel: eddig és ne tovább. A préda az enyém, amíg én másként nem rendelkezem, neki nem áll jogában elorozni belőle még egy érintést sem.
Persze mondhatnánk, hogy tisztában vagyok azzal, hogy egy Őrző nem fog nekiesni a nyers húsnak, aki ráadásul vegetáriánus is, de ha már egyszer tanulni kíván, lám: szolgáljon okulásául. A farkas prédája szent. És nyújtsunk bármilyen természetellenesen szép és nemes látványt, nem a jóságból születtünk újjá, szörnyetegek vagyunk és a "túlélésért" igen messzire vagyunk képesek menni.
Ha ezt a pillanatnyi félreértést sikerrel tisztáztuk, a fejem újra eltűnik a bordák alatt, némi segítséggel kikaparom az állat szívét a mellkasa alól, és olyan büszkeséggel fogyasztom el, mintha ez lett volna az első önállóan leterített áldozatom trófeája.
Ahogy telítődik a hatalmas gyomor, úgy csitul odabent a vihar, ámbár a feleségem kérdésére kissé később érkezik válasz, mint ahogy megszólalt.
~ Lezuhanyzom. ~
Ennél biztos valami sokkal kreatívabb válaszra számított, de az esetek többségében valóban így van. Hiszen emberi alakomat újra felöltve nem kopik le sem a sár sem a vér. Hacsak nincs a közelben folyó vagy patak, úgy kénytelen vagyok hazacipelni a munka mocskát.
Mivel gyorsan, szinte rágás nélkül, nagy cafatokban nyeltem a húst ezidáig, nem kell túl sok idő, hogy jóllakassam magam. Tétován, a pofámat nyalogatva lépdelek hátra, megcsodálva, mi maradt az állat testéből. Apró morranás után még azért visszalépek, és amolyan desszert jelleggel marok rá az egyik hátsó lábára, hogy aztán kiszaggassam a helyéről, majd arrébb vonulva a fűbe feküdjek, és szórakozottan rágcsálni kezdjem a főként csontos végtagot.
~ Persze elmehetünk a folyóhoz, ha van kedved. De akkor te is jössz fürdeni. ~
Fordítom felé a tekintetem, kissé oldalra billentve - egészen bájos látványt nyújthatok így.
~ Néhány órát még egyébként is így kell maradnom. ~ - folytatom, miközben a csontot rágcsálom nagy igyekezettel - ~ Ha most változnék vissza, kijönne belőlem minden. Az emberi méretű gyomornak kissé megterhelő ekkora mennyiség. ~
Elég kellemetlen volna egy ilyen vadászat után visszahányni mindent, elég gusztustalan tud lenni, ha engem kérdez valaki, a fájdalomról nem is beszélve. Ámbár még mindig sokkal jobb ez így, mintha visszatartanám és szétrepedne a gyomrom... Jóságos Atyám, mióta kell nekem ilyeneken filozofálni?
Amikor úgy érzem, hogy ráuntam a csontra, az orrommal odébb böködöm, aztán kiterülök a fűben. Először csak hasra vágódom, aztán lendületet véve a hátamra gurulok, érzem, hogy sérült a lapockám, de nem tart vissza abban, hogy libikókához hasonlatosan hintáztassam magam kissé.
~ Most már közelebb jöhetsz. Ha akarsz... ~
Állok meg egy pillanatra a nagy élvezkedésben, és fejjel lefelé, oldalra lógó nyelvvel bambulok rá Abigailre.

Nem tagadom, hogy valahol már az első morgások is meglepnek, ám annyira nagy jelentőséget nem tulajdonítok neki, elvégre eszem ágában sincs bekapcsolódni a vacsorába. Már csak az kéne, még büntetésnek is rossz lenne! A több napos rosszullétről már nem is beszélve… Azonban ahogy minden lépésem után erősödik a morgás és az ellenséges viselkedés, csak egy sóhajtással „adom meg” magam, majd azzal a lendülettel, ahogy indultam, vissza is fordulok, hogy az iménti megfigyelőhelyemre telepedjek vissza.  Ha ennyire érzékenyen érinti, hogy más is a vacsorája közelébe merészkedik, akkor ezen aztán nem fogunk összeveszni, pláne, hogy én úgy is csak „megfigyelőként” vagyok jelen…
Hátamat a fa törzsének támasztva leülök a fa tövébe, és onnan figyelem, a férjem mit birkózik a továbbiakban a vacsorájával. Pláne, hogy úgy tűnik, evés közben beszélgetni sincs kedve…
Bevallom, valóban kreatívabb válaszra számítottam, legalábbis azt hittem, hogy a több száz év alatt már kiügyeskedtek valami módszert, hogy ha úgy adódik, ne a „császár új ruhájában”, csurom véresen kelljen hazamászniuk az éjszaka közepén… Pláne, hogy nincs mindenkinek illúziója, hogy csak úgy legyintsen az ilyen jellegű problémáira. Nos… úgy tűnik, megint túlmisztifikáltam a dolgokat.
Ahogy meghallom a folyópartos ajánlatát, már egyből kezdenék is visszakozni – de nem úgy készültem, törölközőt sem hoztam, meg egyébként is, nem vagyunk már huszonévesek, hogy kiszökjünk éjszakai fürdőzésre – de aztán rájövök, hogy mindez csupán kisebb bökkenő, amit még egész könnyen orvosolhatnánk, vagy megbarátkoznék vele, de akad egy másik fontos szempont. A hőmérséklet.
-Kedvem az éppenséggel van, de ha nagyon hideg a víz, akkor azt várhatod, hogy én bemerészkedjek.  -csóválom a fejem, nem vagyok én olyan mazochista, mint az északi népek, hogy a kemény mínuszokban, méteres hóban is képesek megmártózni a jeges tavakban… Nem mint ha akarna, ne tudna minden gond nélkül belevágni a vízbe, ha akarna, de ennyire csak nem lehet kegyetlen a férjem, ugye?
-Ha annyira közös fürdőzést szeretnél, akkor már inkább látogassunk el egy termálvizű fürdőbe , azt úgy is ki szeretném próbálni egyszer. Vagy jobb híján még otthon egy nagy kád forró vízzel is kibékülnék, de nem akarok megint hetekig betegeskedni… -szusszanok egyet a végére, felidézve az ideköltözésem utáni néhány hónapot. Mert nekem is annyi eszem volt, hogy pont a tél közepén, a legnagyobb hidegben érkeztem. Azt hiszem, nagyszerűen bemutatkoztam a többieknek, az új gyógyító, aki egyfolytában betegeskedik.
Persze, az érthető. -bólintok a szavaira, a legkevésbé sem kívánok neki ilyesmi kellemetlenségeket. Pláne, hogy akkor gyakorlatilag potyára jöttünk el vadászni ma este… Mondjuk belegondolva, hogy mennyit evett, és még mindig nem ért a végére, azt hiszem, tényleg jó pár órára szüksége lesz…
Valahol azért vicces belegondolni, hogy az a farkas, aki most kölyök módjára önfeledten bolondozik, ugyanaz, mint aki nem sokkal ezelőtt még olyan ellenségesen morgott rám. Ahogy „megkapom az engedélyt” a közeledésre, egy darabig csak szótlanul figyelem, farkasszemet nézve, de nem moccanok. Még nem, úgy… fél percig? Mert eddig bírtam ellenállni annak a bolondos szőrgombócnak… Amennyiben tényleg komolyan gondolta a dolgot, és nem lesz morgás a vége, úgy először csak leülök, tőle néhány méterre, ha esetleg tovább kívánná folytatni a hempergést, akkor se legyek útban neki. Aztán gondolok egyet, és hátradőlök a fűben, feltekintve a fejünk felett egyre sötétebbé váló égboltra.
-Látom, már megvan a jóllakott kisbaba effekt. El ne aludj itt nekem, mert nem bírnálak hazacipelni. -jegyzem meg játékosan, ahogy felé fordulok egy pillanatra.

Ösztönös jelzés, és ha már falkatársnak tartjuk a feleségemet, hát viselkedjen is aként. Valahol talán elborzasztóan rideg gondolatok ezek egy ember számára, azonban itt emberről szó sem eshet. Vérfagyasztóan természetes jelenség csupán, ami nem jelenti azt, hogy ettől kevésbé szeretem a hétköznapokban, vagy hogy valaha is kezet emelnék rá, mert agresszív gondolatokat táplálok irányába.
A sóhaja mindkettőnket hidegen hagy, puffogjon, megnyigszik majd - aztán ő következik. Ámbár az étkezésben biztosan nem, hanem a figyelmem szempontjából.
Tényleg kreatívabb válaszra számított. Érzem a hallgatásán. De ez ugyebár csak nem lehet válóok, mégis hogy hangzana, hogy a feleségem azért hagyott el, mert nem mosom le magamról elég kreatívan az áldozataim vérét? Emberi alakban tán még a vállamat is megvonnám, helyette azonban ősöreg türelem lepi el a lelkemet, miként a hús a gyomromat. Valóban jót tett a lelkemnek a vadászat, a leláncolt lelkem egy része felszabadult.
Már éppen kezdenék közötködni, amikor rá kell döbbennem - újra -, hogy igaza van. Nem tehetem ki ilyesfajta veszélynek. Az ő szervezete nem védett a betegségektől. Megadóan hajtom le kissé a fejem.
~ A termálfürdő remek ötlet. ^ - jelentem ki, ámbár annál jóval kevesebb lelkesedés van a hangomban, mint amennyit éreztetni szeretnék, egyszerűen nem megy több - ~ Ha ismersz ilyen helyet, szervezd meg. Válts rá belépőjegyet... Aztán menjünk. Kedvelem a vizet. ~
Semmi okom sincs arra, hogy ne tegyem. Mondjuk ha nagyon kötözködnék, akkor megint elmerülhetnék a teljes letargiában annak okán, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy úriemberhez méltóan fizessem a költségeket. Ilyenkor visszavágyom Delhibe.
A bátorításomra még kivár, talán habozik, hogy valóban bízhat-e bennem, de türelmes vagyok. Cseppet sem zavar, ilyenkor jön a vacsora utáni közös játék és pihenő, aminek már teljes partnerként része lehet. Ahogy lefekszik a fűbe mellé hemperedek úgy, hogy a fejünk egymás mellett lehessen - magam is a csillagokat bámulva, a fülem pihéi közt érvezve Abigail kisugárzásának finom borzongatását.

//lost cause//

~ Nem igazán alszom. ~
Felelek, megölve a pillanat játékosságát, miközben halk és elnyújtott nyüsszentéssel magam is a csillagos eget kémlelem. Hány mese született pontosan így? Hányszor bámultam Yee-vel és egymagam ugyan ezeket a csillagokat? Vajon hány fénye húnyt ki azóta, és mennyi halt meg még? És mennyivel másként festett ez a milliárdnyi pont a világ különböző részeiből.
~ Delhi kemény mester volt, de nem tanultam belőle semmit.~ - indul meg a gondolatfolyam, és talán az tehet róla, hogy nem kell kimondanom semmit, nem égeti a nyelvem a saját szégyenem, csupán az egyébként is a fejemben örvénylő gondolatokat kell megnyitnom Abigail előtt - ~ Amit Sangilakkal tettem, arra nincs bocsánat. És nem volt szükség új életre ahhoz, hogy kamatostul visszakapjam, amit adtam neki. ~ - mély levegő - ~ Két fia volt. Akiak és Siquak. Akiak elesett, megölték. Azt hiszem, ő azóta boldogtalan. Megtagadta a kisebbet, mert nem az ő vére volt, hanem Unalaq-é, nagyon szerettem azt a fiút, Abigail. Mindkettő a meséimen nőtt fel. Tőlem kapott aztán minden figyelmet, amit az apja megtagadott tőle. És én képes voltam a bőrébe bújni. Felhasználni, mint egy tárgyat. Olyan szavakat adni a szájába, hogy bár ő halt volna meg a bátyja helyett, ha azzal boldoggá tehette volna az apját. És hogy szereti... Bár ez csupán az igazság, mégis... ~ - úgy vélem, megtaláltam a göncölszekeret - ~ Könyörögtem neki, hogy ne vegye el tőlem a lányomat. Odavetettem magam, hogy rajtam élje ki a dühét. Gondoltam, hátha... hogy majd ennyi elég lesz. De nem volt. A tudat, hogy megfoszthattam volna a lelkétől... Ijesztően valóságos volt minden. Mégsem tettem, engedtem, tépje a karom, a földön fetrengtem, és ő csak állt és belém rúgott, olyanok voltunk, mint a közönséges emberek. Elvesztem. ~ - megborzongok, ahogy emlékeim közt a szél újra a nevünket üvölti - ~ Amikor megszabadított az őrülettől, amit rá és a világra bocsátottam teljesen kifordulva önmagamból... vagy talán pont megmutatva önmagamat... Nem tudom, hogy Álom volt-e vagy valóban megtörtént, de találkoztam Giselle-el. Ezért nem alszom. Nem akarok oda visszatérni. Soha többet.~
Amilyen könnyedén peregtek a szavak eddig, nem vettem észre, hogy a testem minden izma a maga teljességében megfeszült, és hogy olyan görcs állt a tagjaimba, mintha elért volna a rigor mortis már most, amikor még semmi oka sincs, hiszen távol van még a halál. Úgy hiszem. Nagy levegőt veszek, ezzel próbálva lazítani saját magamon.
~ Az is megfordult a fejemben, hogy feladom és lemondok a lányomról. A bálon teljesen egyértelművé vált számomra, hogy bármit teszek, kudarcra van ítélve. Hogy talán jobb lenne odavetni az Ősének, és hagyni, hogy azt csináljon, amit akar. Szellemek, hiszen még a saját nevén se szólíthatom! Azt is kikéri magának... ~
Nem kerestem, mert ő sem keresett. Ez egyértelművé tettem számomra, hogy felőle akár ott is pusztulhattam volna, megszegve a szavam. Háromszáz évig loholtam, futottam egy apró kislányért, akire már soha nem bukkanhatok rá. Talán ideje volna eltemetni őt, és befejezni a gyászt.

Ami a lelkesedést illeti, drága férjemnél megint nem jutott ki belőle túl sok, nálam azonban annál több… Gondolatban már rá is pörgök a témára, mint lehetséges hétvégi program.
-Ne aggódj, bízd csak rám a szervezést. Mondjuk jövő hétvégén mit szólsz hozzá?-mosolyodtam el szélesen, és addig nem csak helyet keresek és megveszem a belépőket, de még a fürdőzéshez való öltözéket is beszerzem neki, emlékeim szerint azt egyelőre nem hozott. Vajon még mindig a pöttyös a kedvence? Csak mielőtt még megsértődne azon, hogy olyan olyat veszek, közben meg kiderül, hogy ő kiskacsás fürdőnadrágban meg halacskás törölközővel szeretett volna jönni…
Biztosra veszem, hogy attól jobb kedve lesz, elvégre ki az, akit nem derítene jobb kedvre egy fürdőzés? Ráadásul ő volt az, aki felvetette, én pedig az elmúlt időszak után bolond lennék, ha nem élnék az ajánlattal.

It’s not that I’ve lost my heart,
It’s just that I’m afraid of remembering.
The warmth that’s fading from my memory,
Is an illusion I can’t gasp.
Though it feels as if I’m being crushed,
I still want to see a new tomorrow again…

-Azt tudom, hogy sokaknál előfordul, hogy ahogy idősödik, úgy csökken az alvásigénye, de hogy ennyire kevés legyen valakinek, azt nehezen tudom elhinni. -felelem eltöprengve, s már épp azon kezdenék agyalni, hogy milyen folyamatok játszódnak le az emberi testben egy-egy alvás folyamán, meg milyen károsodást szenvedhet egy személy, ha hosszú távon hanyagolja az alvást… amikor ismét olyan téma merül fel, amire egy szempillantás alatt felkapom a fejem.
-Mármint… ezt hogy érted? -kérdezek vissza csendesen Delhi kapcsán, mert elég sok mindent történt ott, akkoriban… Épp melyikre gondol? Amikor a farkasa nélkül kellett élnie éveken át? Amikor közösen meghozták a döntést, hogy elhagyja a várost? Amikor a falkával nézett szembe?
Ahogy mesélni kezd, bár nagy a kísértés, hogy közbe-, közbe kérdezzek, de végül megemberelem magam, és nem zavarom ilyesmivel. Helyette én is a csillagokat kezdem figyelni, miközben lélegzetvisszafojtva hallgatom a vallomását, hogy mi is történt akkor, amikor eddig nem volt hajlandó beszélni…
Érdekes érzés bepillantást nyerni a mindennapjaikba, hogy milyen volt az életük annak idején… és újra szembesülni vele, hogy akármilyen hatalmasok, valahol ők is a szokásos emberi gondokkal, problémákkal küzdenek. Azt eddig is sejtettem, hogy Hollynak is köze volt a történtekhez, az azonban ismeretlen volt számomra, hogy valójában hogy is történt, azonban azt hiszem, most összeállt a kép, nekem pedig a szívem szakad meg, ahogy a férjem fájdalmas szavait hallgatom.
Nem számítok rá, hogy Giselle neve is fel fog merülni az éjszaka során. Már elég idő telt el az anchorage-i kirándulásom óta ahhoz, hogy ne rágódjak napi szinten azon, hogy ha Killian lánya ennyi év után még él, és vérfarkas lett, akkor miért ne lehetne ugyanez lehetséges az első feleségével is? Mi lesz, ha egy napon felbukkan? Nem tudom pontosan, hogy hogyan kezelném a helyzetet, de valószínű, hogy nem túl jól, pláne, hogy ha összehasonlítjuk a kettőnk életét, sok mindenben alul maradnék hozzá képest…
Ha eddig az együttérzés volt leginkább kiérezhető az energiámból, akkor most határozottan megjelent benne egy jókora adag félelem is… Ahogy ismét beállt a csend kettőnk között, egy jó darabig én is csak némán szemléltem odafent a csillagokat, miközben azon töprengtem, mit is mondhatnék? Vár-e egyáltalán bármilyen reakciót Killian a szavaira, vagy csak könnyíteni akart a lelkén? Úgy éreztem, olyan suta lenne a helyzet, ha csak úgy elengedném a fülem mellett a történteket, pláne annak tükrében, hogy milyen időszakot tudhatunk a hátunk mögött…
-Miért ez a nagy ellenségeskedés köztetek? Azt tudom, hogy régóta tart, de emlékeztek rá még egyáltalán, hogy mi váltotta ki? -kérdeztem óvatosan.
-Fogadok, hogy ha a lányod nem Sangilak, hanem Yee vérvonalát erősítené, teljesen másképp állnál te is ehhez az egészhez. Miért nem próbáltok meg kibékülni? Vagy legalább megbeszélni a nézeteltéréseiteket? Mindenki jobban járna, pláne, hogy egy városban vagytok kénytelenek élni. És mielőtt ellenkeznél – gondolj csak bele, milyen rövid idő alatt mennyit képesek változni az emberek. Én is sokat változtam egy évtized alatt, te még többet, pedig a te életedhez képest az szinte csak egy szempillantásnyi idő… Honnan tudod, hogy Sangilak nem változott meg, mióta utoljára találkoztatok? Ki tudja, hány évtized, vagy hány száz év alatt… -magyaráztam csendesen, hagyva egy kis gondolkozási időt, de aztán visszakanyarodva a témához, újra folytattam a gondolatmenetet:
-Lehet, hogy most utálni fogsz, de… Azt hiszem, ezek után tényleg az lenne a legjobb, ha hagynád egy darabig ezt az egészet Hollyval… Ha ennyi energiát beleöltél, ennyire igyekeztél, próbálkoztál, és ennyire nem értékeli az igyekezeteidet... Szomorú, és valahol hihetetlen is, hogy ennyire különbözzön tőled gondolkozásra… Bár az én apám még él, ha évtizedekkel később kiderülne róla , hogy él, biztos nem viselkednék ilyen távolságtartóan vele… eddig is jól kijöttünk, mi okom lenne később haragudni rá?- próbálok az övékéhez hasonló példával előállni, igaz tudom, ilyesmi sosem fog bekövetkezni, lévén, hogy még csak nem is őrző, hanem egyszerű ember. Ha egyszer felkeres több évtized múltán, azt kizárólag szellemként tudom elképzelni...
Ha a legboldogabb nem is én lennék, de mindenképp örömmel töltene el, ha sikerülne rendezni a nézeteltéréseiket, és ezért is szorítottam értük annyira, mióta megtudtam, hogy Holly is megfordul a városban, de látva, hogy milyen zsákutcákba futnak rendszeresen, és hogy Killiant ez milyen szinten megviseli… azt hiszem, ideje feltenni a kérdést: vajon megéri?
-Nem értem, hogy miért ragaszkodik ennyire görcsösen a múlthoz, miért ilyen elutasító, amikor valójában olyan hihetetlenül szerencsés, amiért ennyi idő után újra láthatja egy családtagját… Mint ha félne a boldogságtól, vagy félne attól, hogy szeretni hagyja magát… -csóválom meg a fejem hitetlenkedve azon, hogy valójában milyen bután és logikátlanul is tudnak viselkedni az emberek.
-Kicsit egy szakításra emlékeztet a kettőtök kapcsolata, legalábbis azok alapján, amit látok… Te nem akarod elengedni őt, ő nem akar megbocsájtani neked… Te nem adod fel, ő meg már csak büszkeségből sem enged. Tudod, milyen az emberi természet, amikor valami addig kedves, amíg meg nem szerzi az illető, utána már egyből elveszti az érdekességét… Kissé megfordítva a dolgot egész hasonló a ti szituációtokhoz a helyzet… A lányod látja, hogy mennyire érdekled és ez valahol imponál neki, épp ezért sem hagyja magát… Aztán lehet, ha egyik napról a másikra egyszerűen „lemondanál” róla és nem keresnéd többé, akkor ő is észbe kapna és ő lenne az, aki keresni kezd… -gondolkozok hangosan, felelevenítve magamban néhány tipikus pszichológiai szituációt, ám mielőtt még a férjem készpénznek venné a találgatásaimat, korrigálom is magam - Persze ez csak találgatás. A te lányod, eszem ágában sincs eltiltani tőle, vagy ilyesmi, egyszerűen csak aggódunk érted.
Azt hiszem, ezt nem is kell túlmagyarázni, Yee-vel mennyi mindent bevetettünk, hogy szóra bírjuk, jobb kedvre derítsük, egy kis életkedvet szerezzünk neki, de mind hiába… még mindig alig hiszem el, hogy egyáltalán megvalósult ez a mai vadászat. Vagy hogy ilyen beszédes…
-Azzal csak kikészíted magad, ha egyáltalán nem pihensz, nem alszol… Valamit majd igyekszem kitalálni rá. -ha már gyógyító lennék, természetes gyógymódból is van majdnem annyi a nyugodt éjszakai álmokhoz, mint égen a csillag. - Ó, egy hullócsillag! -kiáltok fel csendesen, még az ujjamat is felé emelem, némi késéssel… ahogy egy szempillantás alatt végigszeli az égboltot, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik a szemünk elől az az üstökös…
-Nem tudom, hogy milyen volt az a találkozás, de… nem lehet, hogy csak üzenni szeretett volna valamit? Valami fontosat? Amire egyedül nem sikerült ráeszmélned? -találgatok, ahogy ismét eszembe jut Giselle, és máris számtalan ötlet eszembe jut, ami – ha valóban csak látomás volt, és nem fizikai valóság – akkor talán könnyíthet a férjem lelkén.
-Milyen érzés volt? Újra találkozni vele? –teszem még hozzá, mert bármennyire is próbálnám tagadni, hajt a kíváncsiság…

~ A kutyák is három-öt órát alszanak mélyalvásban. Annyi nekem is megvan általában, de mindig megvárom, hogy teljesen lemerüljek. Olyankor csak a sötétség van. ~ - osztom meg a napirendem egy szeletét, ami voltaképpen egyáltalán nem újdonság, hiszen Delhi óta számomra emlék csupán az esti fogmosás és lefekvés, majd az ébreszóre való felkelés.
A Delhivel kapcsolatos kérdését egyelőre figyelmen kívül hagyom, mesélni kezdek, bízva abban, hogy jobban megérti majd, hogyha végighallgatja, amit mondani szeretnék. Sangilakról, az estéről.... Giselle-ről.
~ Delhiben tapasztaltam meg először, hogy a megoldatlan problémák nem tűnnek el. Évszázadokkal korábban félretettem azt, aminek születtem, hogy családom lehessen, hogy aztán meghaljak, feltámadjak és találkozzam veled. Hogy megismétlődjön az egész. Téged is elhagytalak. ~
Akad el a szavam még így, gondolatban is. Persze másként, sokkal kisebb ellenállással, sokkal kevesebb naivitással, de annál több égető dühvel és bosszúvággyal.
Abigail félelme testvérére talál az én szívemben lakozó, hasonlóan rettegő érzéssel. Fáj, hogy a kétség magját ültetem újra a szívében, meg vagyok róla győződve, hogy ő túl jó ahhoz, hogy tönkretegyem saját nyomorúságommal.
~ Hogy honnan tudom? ~ - teszem fel a kérdést - ~ Letépte a karom. A jobb karom, hogy ezzel jelezze, hogy itt a békejobbnak soha nem lesz létjogosultsága. ~ - pontosan tudom, hogy erre célzott ezzel a gesztussal - ~ Farkas a báránnyal nem egyezkedik. Az ő szemében mindig is bárány voltam. Belőlem mindig hiányzott az, ami őt a legjobb harcossá tette. Gyűlölte, hogy a nővérével ennyire szeretjük egymást. Megvetett, mert én szelíd voltam, férfiatlan, az "álmodozó kislány", aki sosem tartott a férfiakkal vadászni, helyette a gyerekekkel játszott és mesélt nekik. Egyszerűen gyenge voltam számára. Én pedig gyűlöltem azért, mert éveken át szótlanul hagyta, hogy az apjuk Yee-t üsse, az ő csontját törje. Tudod hányszor ültem Yee-vel az erdőben úgy, hogy az arca szinte fekete volt a véraláfutástól? Ő soha nem tett semmit, csak odaállt Sangilak és az apjuk közé. ~ - talán nem az én tisztem mindezt megosztani Abigaillel, de bízom abban, hogy nem jut vissza Yee fülébe a dolog - ~ Amíg farkas nem lett, nem érzett fájdalmat. Nem tudta, mi az. Én voltam ott vele, nekem fájt minden az ő testén. Később aztán a gyerekeinek is sokat meséltem, megszerettek, nem fért a fejébe, hogy szerethetnek egy ilyen "senkit", az ő vérei... Talán a lányommal akarja kiegyenlíteni ezt a számlát. ~
Egyáltalán nem sért vagy bánt meg azzal, hogy hangot ad a véleményének, ami ráadásul csak tovább bontja mindazt, ami már engem is foglalkoztat egy ideje.
~ Ez a Declan... Ez a férfi, akinek a testében Sangilak visszatért, a lányom egykori szeretője. ~ - szándékosan használom ezt a durva kifejezést, egyszerűen képtelen vagyok úgy fogalmazni, hogy a "kedvese" - ~ Látnod kellett volna. Odajön a bálra, meglát engem Holly-val, mit csinál? Széles pofával odabilleg, rám sem néz, hozzám sem szól, csak odanyúl a lányomhoz, dicsérgeti, kézcsókot ad neki és közben úgy pillant felém, hogy legszívesebben letépném az arcát. A lányom? A lányom pedig beleolvad az üvegcipellőjébe, zavartan és kedvesen csiripel, mint egy ketrecbe zárt madár, ahol én vagyok a ketrec. ~ - hörrenek fel hirtelen a farkasom hangján, nem számolva azzal, hogy ez esetleg ijesztően hat majd a feleségemre - ~ Ezért nem akartam, hogy tudja, hogy a lányom. De ő persze elmondta neki, miért ne tette volna, hiszen képtelen felfogni, hogy a szeretőjének már semmi köze Sangilakhoz. Az orrom előtt rángatja, mint valami marionett-bábut, egy csettintésre veszi el tőlem, amikor nekem már csak egy mosolyért is heteket kellett dolgoznom. Kijelentette, hogy az ő vére. Nem ismeri el a kettőnk közti vérségi köteléket. Ezért szakadt el a cérna, ezért ragadtam meg, és közöltem vele, hogy vegye le róla a kezét. Ezért kezdődött minden. ~
Halkulok el a végére, ahhoz képest, hogy milyen indulatokkal kezdtem a bálról való mesélést, most olyan zavartan cseng a csönd a fülemben. Csak pislogok az ég felé, és megfordul a fejemben, hogy inkább visszaadaom a természetnek, amit elvettem tőle, csak hadd érezzem Abigail bőrét a sajátomon...
~ Bármit is találsz, örülnék, ha ájulásközeli állapotba vinne. Csak ne legyen benn tudatmódosító szer, mert akkor végem van. ~ - ezt fontosnak tartom megemlíteni mindamellett, hogy lecsitult hangom ezúttal hálát tükröz az újabb segítségnyújtásért. A felkiáltásra, miszerint hullócsillagot látott, lomhán tekergetem a fejem, hogy talán elcsípjem, de lemaradok az élményről. Ami nem is baj. Talán nem baj. A végén még valami olyat kívánnék, amibe beleélve magam újabb bukásra ítéltetnék.
És amikor már azt hinném, hogy sikerült áthidalnunk a legérzékenyebb eseményt, Abigail visszakanyarodik. Erőteljesen fújom ki a levegőt, és örülök, hogy gondolatban kommunikálunk, mert még ebben az alakomban is teljesen szárazzá válik a szám egy pillanat alatt, a mellkasomba égő, szúró fájdalom pedig biztosan nem engedné a hangszálaimnak, hogy egyetlen hangot is kiadjanak magukból. Milyen érzés volt? Hát épp ez az.
~ Jó. ~
Még az én fejemben is visszhangzik ez az egyetlen szó, és legszívesebben itt helyben elásnám magam, áruló vagyok, minden feltétlen hűségem ellenére hűtlen, egy bohóc, egy hálátlan bábmester.
~ Nem akartam visszajönni. ~ - azt hittem, hogy újra meg fogok halni, és továbbra is csábított a lehetőség, ami aztán úgy köpött ki magából, mint egy romlott cafatot - ~ Veszekedtünk. A szemere vetette, hogy nekem még van esélyem a legjobbat adni Hollynak. Mert élek. És hogy nem kell őt megvédenem, bíznom kellene benne, azt mondta, hogy ostoba vagyok, hogy rossz apa vagyok, önző és hogy nem tud nekem semmi jót mondani... És hogy elegen várnak rám itt, az élők közt, aztán egyszer csak ott hagyott, és én képtelen voltam utolérni, aztán eltűnt és én ott maradtam egyedül a régi udvarom füvében hasalva. ~
Azt is mondta, hogy már mindent tud, amit tudnia kell. Persze, egészen biztos vagyok abban, hogy a halál felfedte előtte a válaszokat, hogy ki vagyok valójában, hogy mit miért tettem... Még ha nem is mondta el, valamiért azt képzelem, hogy a "megvilágosodásában" ő is Abigailhez hasonló gondolatokat táplálhatott magában arról, hogy miért nem avattam be, miért nem vallottam színt, még az elején és hogy ha ezt megtettem volna, akkor biztos minden másként alakul. És hogy a titkaim miatt mondta azt, hogy nem tud nekem semmi jót mondani.
~ Undorodom magamtól. ~
Jegyzem meg némi hallgatás után, aztán lendületet véve oldalra gördülök, hogy a mellső mancsaimmal feltolhassam magam és felülhessek, valamivel arrébb somfordálva, és a lábaim előtt vérfoltos füvet böngészhessem az ametiszt tekintetemmel. Sangilaknak igaza volt, tényleg nevetséges vagyok.

Csak miután aprót bólintok a szavaira, jut eszembe, hogy valójában nem is látja… Hisz sötét van, s mindketten a csillagos eget kémleljük… Mindenesetre ezzel a 3-5 órányi mélyalvással már jobban ki tudok békülni mint azzal, hogy egyáltalán nem alszik.
A legkevésbé sem zavar, hogy konkrét válasz helyett bővebb kifejtést kapok a kérdéseimre, már csak két okból is – így sokkal jobban ki tudja fejezni az ember a gondolatait, másfelől pedig legalább a férjem is könnyíthet a lelkén. Tudom én, milyen nehéz az, ha nincs kivel megosztani a gondolatokat, a problémákat, hogy képes belülről felemészteni az embert… Egyébként is szeretem hallgatni, amikor mesél, ha pedig egy kicsit is megkönnyebbül a lelke attól, hogy megosztja velem a gondolatait, akkor már megérte ez az este.
-Lehet, hogy megismétlődött, de tanultál belőle. -jegyzem meg csendesen, arra utalva, hogy a második találkozásunktól kezdve mennyire másképp áll ő is a dolgokhoz… Most nem kellett megválnia a farkasától, nem kell titkolóznia előttem, a leszármazottaival való törődésben sem gátolja semmi, legfeljebb az, hogy ritkán találkoznak.
-Ez annyira… primitív. Már elnézést a kifejezésért… -bukik ki belőlem az első gondolat Sangilak hozzáállása kapcsán -  Pont az a szép az egészben, hogy olyan sokfélék vagyunk. Milyen unalmas lenne a világ, ha mindenki egyforma lenne? Ha mindenki nagy és erős lenne? Vagy szelíd és álmodozó? Vagy önfeláldozó? -jegyzem meg elmerengve, ahogy néhány pillanatra elhallgatok, tovább figyelve a csillagokat a fejünk felett.
-Az én szememben egyáltalán nem vagy „bárány”, sőt… örülök, hogy olyan vagy, amilyen. Ha kettőtöknek valami véletlen folytán felcserélődött volna a személyisége a múltban, akkor most mi sem lennénk itt.
Az olyanon, amilyenen természetesen nem a Delhi utáni magába fordulását értem, hanem azt, akit előtte ismertem… Akit most ismerek, amikor nem gyülekeznek olyan sötét fellegek a feje felett, mint a bál óta…
-Én… nem is tudtam, hogy Yee-éknek is ennyi problémával kellett megküzdeniük fiatalként. Nem lehetett könnyű, olyan hamar felnőni ehhez az egész helyzethez… -suttogom elszörnyedve, és annyi kérdésem lenne még ezzel az egésszel kapcsolatban – de miért akarta az édesapjuk Sangilakot bántalmazni? Mivel érdemelte ki Sangilak azokat a veréseket? Ennyire bajkeverő lett volna? Vagy más állt az egész mögött? És hogy hagyhatta, hogy a nővére viselje a sérüléseit helyette? Azonban azt hiszem, nem ez a megfelelő alkalom, hogy ezekre választ kapjak, hisz vannak fontosabb megbeszélni valóink is…
-Szándékosan hergelni akart, te pedig egyből rá is haraptál a csalira, ahogy az a nagy könyvben meg van írva… -sóhajtottam, ahogy megtudtam, hogyan is indult meg az a bizonyos lavina a bálon -  Elhiszem, hogy nehéz hasonló helyzetben önuralmat gyakorolni, de ha látta volna, hogy teljesen hidegen hagy, nem hiszem, hogy tovább provokált volna. -jegyzem meg Sangilak kapcsán, hogy aztán Hollyra is áttérjek -  Ne a lányodat okold amiatt, hogy így kitolt vele a sors… Nehéz lehet elfogadnia, feldolgoznia, hogy az egykori párja testét már más birtokolja. Néha még nekem is olyan furcsa belegondolni, hogy akinek a testét birtoklod, azt nem is olyan rég még a férjem barátjaként ismertem… és Michaellel csak kollégák voltunk, nem volt köztünk semmi komolyabb kapcsolat.
Kegyetlen tréfát űz a sors mindannyiunkkal, azt kell mondjam, csak ki előbb ébred rá erre, ki később, arról már nem is beszélve, ki mennyire viseli jól a következményeit…
-Csssss, jól van, jól van… -próbálom finoman csitítgatni a férjem miután úgy felcsattan, kezem oldalra nyújtva teszek egy kísérletet rá, hogy ha hagyja, akkor az ujjaim a bundájába süllyesztve megsimogassam, ahol érem – a lábát, nyakát, netalántán fülét… Ha nem lenne épp nyakig véres, akkor még oda is kúsznék, hogy mellé bújjak, így erről egyelőre lemondok…
-Sajnálom. -feleltem végül, ahogy bővebben kifejtette a Hollyval kapcsolatos érzéseit, mert vagy ez, vagy hallgathatja újabb fél órán át, ahogy csak én is hangot adok a nem-tetszésemnek... Azt hiszem, teljességgel meg is értem a felháborodását… Hisz mennyire igazságtalan és szomorú dolog az, hogy hiába ugyanolyan vérvonal-alapító az édesapja, mint a vérvonalának a feje, mégis ennyire levegőnek nézi és átgázol rajta? Úgy, hogy valójában sokkal többet köszönhet neki, mint Sangilaknak, akivel talán életében először találkozott… Elárulni, amikor direkt megkérte, hogy ne tegye… De ha még nem is ezt nézzük, akkor is megfeledkezik a szülőnek kijáró tiszteletről. Lehet, hogy sokan elmaradottnak tartják Indiát, de hogy a mai napig az az egyik ország, ahol a leginkább tiszteletben tartják a család szentségét és az idősebbek megbecsülését, az is biztos. Kár, hogy mára a „modern civilizáció” annyi helyen „megölte” ezt a hagyományt. Azt hiszem, magyaráznom sem kell ezt az egészet a férjemnek, hisz ő is élőben tapasztalhatta, amikor még Delhiben éltünk.
-Ne aggódj, találok rá valami megoldást, csak idő kérdése. -jelentettem ki határozottan, hogy aztán egy kissé eltöprengve folytassam -  Majd egy kicsit utánaolvasok, de szerintem megoldható tudatmódosító nélkül is. Mást nem, egy életre megutáltatom veled a levendulát...- tettem hozzá elmosolyodva. Gondolom ő is hallott már arról, milyen jótékony nyugtató, altató hatással bír. Levendulával töltött kispárna, párologtató, fürdőolaj, meg még lehetne sorolni, hányféle módon lehetne felhasználni.
A már rég felnőtté vált kislányról áttérünk az édesanyjára, ahogy pedig beáll a pillanatnyi csend a kérdésem nyomán, megrettenek egy csöppet, nem-e volt hiba rákérdeznem. Én tényleg próbálkozok, igyekszem nem erőltetni, hogy újra és újra feltépve a régi sebeket a férjem előző hitvesét hozzam szóba, de ha egyszer mindig úgy alakul, hogy ő is felmerül a beszélgetésekben… Míg eddig kényelmes, ráérős mozdulattal simogattam mellettem fekvő hatalmas farkas oldalát, ujjaimmal a bundájával „játszva”, addig most ez szép lassan abbamarad, mígnem már csak mozdulatlanul pihentetem a kezem rajta.
A válasza ellenére nem érzek egy csöpp féltékenységet sem… miért is kéne? Hisz Giselle évszázadokkal ezelőtt volt a férjem párja, s a szavaiból az is világossá válik, hogy csak szellemként jelent meg, nem pedig élő, fizikai valójában. Ami egyfelől megkönnyebbülés számomra, másfelől meginogni látszik az „elméletünk”, amire még a viszonttalálkozásunk után jutottunk – ha képes volt a lelke szellemként testet ölteni, akkor úgy tűnik, kizárt, hogy egy lélekként mindig más-más testben szülessünk újra, hisz két teljesen más entitásról van szó. Valahol elszomorító és rémisztő erre rádöbbenni, hogy talán tényleg csak ez az egy lehetőség adatott meg számunkra a közös életre.
Csak szomorúan hallgatom a szavakat. Az, hogy a férjem nem akart visszatérni, igaz, nem új számomra, mégis elszomorít… Említette már korábban is, hogy ha tudna, végleg kiszállna ebből az egész körforgásból, és nem tudom, hogy viselném, ha pont mellettem következne be ilyesmi. Örülnél, amiért végre megnyugvást lelhet és teljesülhet egy régi vágya, de másfelől… nem tudom, hogy bírnék megbirkózni egy ilyen veszteséggel, a tudattal, hogy örökre el kéne engednem.
Ó, hogy mennyivel könnyebb mindent mondani, mint megtenni! És milyen rossz érzés kívülállóként nézni valamit, annak tudatában, hogy semmi befolyásunk nincs a történtekre, nem tudjuk megváltoztatni az események sodrását, csak figyelni, hogy akik belekeverednek ebbe az árba, mire jutnak önerőből… akár úgy, hogy a megoldás ott van az orruk előtt, annyira nyilvánvaló, csak képtelenek észrevenni, mert lefoglalja őket az, hogy ne rántsa le a mélybe őket az a hatalmas erő, ami a történteket mozgatja…
-Ne mondj ilyet… -csitítom újfent, ám miután felkel mellőlem, magam is feltornázom magam ülő helyzetbe a fűből. Az apró agancsok derengése már hosszú percekkel ezelőtt elhalt, így kell egy kis idő, míg a csillagok fénye után hozzászokik a szemem az éjszaka sötétjéhez. Mint ha eddig fel sem tűnt volna, hogy az idő is lehűlt, kissé fázósan dörgölöm meg a karjaimat, miután Killian néhány lépésnyire eltávolodik. Ő a füvet vizslatja, én pedig őt követem a tekintetemmel. Nem csodálom, hogy így megviselték a történtek, ekkora tervet hordozni, egyedül, úgy, hogy mindeközben senkitől nem fogad el segítséget…
Hacsak nem fordul meg, vagy jön vissza mellém, úgy egy darabig hagyom, szépen, szótlanul, amíg egy helyben ücsörögve túl hűvössé nem válik számomra az esti levegő. Akkor aztán én is felkelek a helyemről, lassan, ráérősen, hogy odasétáljak a férjem mellé.
-Szeretnél még maradni? -kérdezem csendben, s amennyiben igenlő választ kapok, úgy maradok közvetlen mellette. Egy pillanatra az is felmerül bennem, hogy talán magányra vágyik, de azt hiszem, az elmúlt időszakban bőven elég ideje lehetett arra, hogy egyedül, a magányába burkolózva rágódhasson a történteken, így hacsak nem küld el, úgy most nem szándékozom magára hagyni. Mást nem, akkor elindulunk hazafelé, vagy itt töltjük az éjszakát…

Tanultam belőle, de meddig? A következő ilyen alkalomig, amikor megint nem fog érdekelni sem a múlt, sem a jövő, csak az adott pillanat és az abban érzett kiteljesedésem? Ha minden alkalommal egy ujjam végleges elvesztésével kellene adóznom az ilyen helyzetek előtt, már nem lenne egy sem. De inkább hallgatok, a világért sem cáfolnék rá előre, szerintem majd Abigail fog rájönni arra, hogy ez a folytonos "ellenállás" a világ részéről az, ami évszázadok óta kiborít.
~ Látod, én mindig ezt szerettem. Ezért is hajóztam át Európába. Különlegesnek és sokszínűnek tűnt. ~
Kedves, amit mond kettőnkkel kapcsolatban, és fájdalmasan jól esik visszagondolni azokra az időkre, amikor valóban önfeledten lehettem önmagam. Mondjuk Delhiben nem voltam az, legfeljebb akkor, ha csupán a személyiséget nézzük alapjaiban, de a farkasomat azonban megtagadtam a rangommal együtt. De mégis, Zachary állt a legközelebb ahhoz a Kilaunhoz, aki még a farkasa nélkül élt a maga egyszerű csodálatosságában egyetlen unalmas pillanat nélkül.
~ Pedig valaha az voltam. De ez cseppet sem zavart akkoriban. Felfogtam, hogy mindenkinek megvan a maga szerepe, attól én még teljes és boldog életet tudtam élni. Csak az zavar, hogy azóta eltelt nyolc évszázad, és még mindig nem vesz komolyan. Pedig talán mindketten jobban járnánk. ~
Nevezhetjük ezt akár tiszteletlenségnek is, de mit számít? Valójában semmit, én figyelmeztettem, hogy már nem az vagyok, aki régen, ő pedig sértésnek vette a jóindulatomat. Bármennyire is vessem meg bizonyos tetteiért, vannak olyan aspektusai a történetnek, amiben igen is őt sajnálom magam helyett.
~ Ó, pedig, ha tudnád... ~ - mi mindennel kellett valójában megküzdenünk, amik akkoriban sokkal félelmetesebbek voltak Alignak haragjánál is - ~ Sokunkat a halálos ágy széléről rántottak vissza az élők közé a Testvérek. Betegségek, balesetek, pusztulás... Nekem szerencsém volt, én csak az édesapámat veszítettem el még kicsinek. A legnagyobb problémám az volt, hogy hogyan értessem meg "férfiként" egy tizenkét évessel, hogy házasság ide-vagy-oda, én nem akarok rosszat neki. ~
Ez akár még szép emlék is lehetne, bár azt azért nem teszem hozzá, hogy a biológiától eltekintve szellemileg nem igazán volt közöttünk eltérés, remekül meg tudtuk érteni egymást Nagojuttal, csak hát... Mégis. Sosem voltunk szerelmesek.
Abigailnek igaza van. Amikor szembesít azzal, hogy csak provokált és hogy én a nagykönyv szerint haraptam rá Snagilak csalijára, kissé bosszúsan morranok fel. Mert tudom. De nem akartam újra gyáva lenni, nem akartam nem tudomást venni a fenyegetéséről úgy, hogy egyszer már megtettem, régen, mással és más helyen, és amiért megtagadtam a problémával való szembenézést, meg kellett halnom. Most nem vették el az életem. És én azóta csak azt tudom kérdezni, hogy miért? Miért nem...
~ A lányomat egész más miatt okolom. ~
Fűzöm hozzá, és hamarosan azt is kifejtem, hogy pontosan miért. Abigail gyengédsége nyugtató hatással van rám, elszakítom a tekintetem a csillagok távolságától, lehunyom a szemem, és csak a bundámba simuló ujjaira igyekszem koncentrálni, mert ez valóság. Minden más csak emlék, fantom és olyan teher, ami egyre csak nehezebb lesz, minél többet gondolok rájuk.
Újra hallgatásba burkolózom. Én is sajnálom. tudom, hogy ő is így érez, de ezen sajnálattal már nem tudunk segíteni. Hogy tudunk akkor? Feltehetőleg sehogy vagy egy teherautónyi közönnyel, amit nekem még be kell szereznem, mert jelen állapotomban inkább felháborodott haragot érzek, nem pedig közönyt.
~ Szeretem a levendulát. ~
Sikerült kiragadnom a lényeget, tudom. De roppantul unom már, hogy nem tudok többet mondani neki annál, hogy köszönöm és sajnálom és hogy szeretem. Elcsépeltté, közhellyé fog válni, ha túl sokat hangoztatom bármelyiket a három közül.
És ahogy megosztom a feleségemmel az "Álmomat", úgy kerülök egyre közelebb ezekhez a kifejezésekhez. Mert Sajnálom, hogy ilyenekről kell mesélnem neki, mert nagyon szeretem és nem tudom eléggé megköszönni neki, hogy nem rendez jelenetet, és hogy a szomorúságon kívül még a lelkéből sem sugárzik féltékenység vagy felháborodás. Nem tudom, hogy viselnék el egy nagy jelenetet eköré a téma köré hintve. Én tudom az igazságot, hogy mit érzek és milyen gondolatok vezérelnek, ám amint szavakba próbálom önteni őket, az egész bizarrnak és nevetségesnek hat. És az, hogy Abigail enélkül meg tud érteni valahol, egy kisebbfajta csoda, amiért igazán illene hálásnak mutatkoznom. És én mégis felkelek és egyedül hagyom, nem dacból, egész egyszerűen azért, mert képtelen vagyok elviselni, hogy még egy pillanatig is ott heverésszek gondtalanságot színlelve, miközben véleményem szerint már a puszta kisugárzásom is Abigail lelki tisztaságát mocskolja, veszélyezteti.
Kelletlen lemondással nyüszítek fel, mikor arra kér, hogy ne mondjak ilyet. Miért ne tehetném, hiszen ez az igazság...
~ Ne haragudj. ~
Kérek azért elnézést, mielőtt még azt gondolná, hogy élvezek az önsajnálat tengerében fürödni, és makacsul ragaszkodni kívánok ahhoz, hogy viselje el a szenvedésemet, sőt, támogassa is, legyen ő maga is része ennek az egésznek. Mert ketten sírni sokkal jobb, nem? Borzasztó vagyok.
Ahogy mellém sétál, nem igazán szükséges túl magasra emelnem a fejem ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni, végignézve a karjain látom az apró lúdbőröket, és ettől rögvest kissé zavarba jövök. Már másodjára felejtem el, hogy ami nekem természetes, számára kihívás és kényelmetlenség.
~ Mehetünk. Meglátjuk, hogy lesz a gyomrom, míg kiérünk a város peremére. ~
Teszem még hozzá, amikor felpattanok és megnyalom a pofámat. Szerencsére az anyagcserénk is jóval gyorsabb az emberekénél, meglehet, hogy gond nélkül vissza tudok majd változni, ha kiértünk. Őszintén szólva akár a hányást is megkockáztatnám, mintsem engedjem Abigailt teljesen egyedül hazamenni ilyen sötétben.
~ Látsz rendesen? Kapaszkodj a bundámba, majd vezetlek, ha esetleg szükséged lenne rá. Legközelebb hozzunk elemlámpát és pulóvert, jó? ~
Pillantok fel rá, aztán kedvesen megbökdösöm a combját az orrommal és úgy indulok el előtte mutatva az utat, hogy a testem hozzásimítom a lábához. Az ilyen apróságokban találom meg önmagam.

Csak hallgatom a férjemet, hogyan reagál minden próbálkozásomra, amivel próbálom jobb belátásra, egy kis megértésre bírni, de úgy tűnik, ismét túl nagy fába vágtam a fejszémet, kevés vagyok én ilyen hatalmas problémákhoz… csökönyösséghez, makacssághoz, dachoz. Nem is nagyon tudok hozzá szólni, és valahol mélyen sajnálom, hogy a viszonttalálkozás utáni kezdeti lelkesedés, meg az órákon át történő győzködés után már csak ennyire futja tőlem… Lehet, hogy csak az elmúlt időszaknak tudható be? Lehet… ahogy az is, hogy csak kezdek hozzászokni ehhez az egész állapothoz.
-Mondanám, hogy ne törd magad miatta, de nehéz úgy, hogy egy városba kényszerültök mindannyian… -jegyzem meg, bár valahol mélyen csak reményt vesztve sóhajtok egyet a férfi makacsság miatt…
Hallgatom az újabb kis emlékképet az Elsők egykori életéből, és próbálom elképzelni, milyen lehetett az élet akkoriban… Kisgyerekként a nagyszüleim meséit is szívesen hallgattam, hogy már az ő fiatalkoruk is olyan távolinak, olyan másnak tűnt… Már az ő életükbe is olyan furcsa volt belegondolni, milyen lett volna akkor élni. Mit mondjak akkor Killian gyerekkoráról? Szerintem el se tudom igazán képzelni, milyen lehetett ott, akkor…
-Milyen gyakran hangoztatják, hogy régebben mennyivel boldogabban éltek az emberek… Nem igazán gondolnak bele abba, hogy mellette mennyivel nehezebb lehetett a mindennapi megélhetés. -töprengek hangosan, ha csak orvosi szempontból közelítem meg a helyzetet, akkor is… mennyi sérülés, betegség van, ami ma már egész egyszerűen gyógyítható, míg korábban alig élték túl őket?
-De gondolom, sikerült megoldanotok ezt a problémát, nem? Ha már itt tartunk, örülök, hogy nem Indiába születtem, én sem díjaztam volna, ha esetleg gyerekként próbálnak kiházasítani úgy, hogy semmi beleszólásom nincs… –mert lehet, hogy imádtam az országot, a kultúráját, meg mindent, de attól még voltak olyan furcsa, szokatlan, érthetetlen szokásai, amivel a mai világban nehezen tudtam azonosulni. Mint például ez a gyermekházasság téma, az emberáldozat, vagy hogy az, hogy az „özvegyeknek illik a követni a férjüket a halálba”, vagy még sorolhatnám… Igaz, ez utóbbira legalább volt ésszerű magyarázat, valamivel meg kellett állítani az egyre népszerűbbé váló férj-meggyilkolásokat, amit szintén a kényszerházasságok indítottak el. No mindegy, így is elég problémánk van ahhoz, hogy ne ilyenekkel fárasszuk magunkat.
-Tényleg… Odáig rendben van, hogy nagy volt köztetek a korkülönbség, de… elég sokáig éltetek itt ahhoz, hogy egy idő után már ne okozzon gondot. -még csak példát sem kell hoznom, hisz a mostani, januári visszatéréséig én is abban a hitben éltem, hogy 40 év korkülönbség volt köztünk, nem pedig majd’ 800… - Hogyhogy később sem keltetek egybe?
A morranásra csak újabb fáradt sóhajjal reagálok. Tudom én, nem könnyű megállni ilyen helyzetben, hogy az ember nyugton maradjon, és ne tegye oda magát, hogy bizonyítson, de… úgy tűnik, ez így sikerült. Legközelebb remélhetően már nem dől be a trükknek.
-Nem akarlak megbántani, de kezdek neheztelni a lányodra. -teszem hozzá, és önkéntelenül is eszembe jut, amit Ashley és Steve kapcsán küzdöttem az elmúlt másfél évben, de minek? Hisz az is milyen balul sült el végeredményben. Félelmetes, hogy amit más több órányi kemény munkával elér, azt más egy óra alatt képes tönkretenni…- Nem mint ha nem örülnék neki, hogy él, de vagy találkoztatok, de… addig olyan szépen ment minden. Most meg? Majdnem mindig rosszabbá válik a helyzet, akárhányszor találkoztok… Meddig fog még fajulni ez az egész? – Nem számonkérésnek szántam, vagy utasításnak, hogy ezentúl kerülje, csupán rossz volt nézni, hogy azok után, hogy milyen hól alakultak a dolgok, mióta Holly felbukkant, egy lépést előre, kettőt-hármat hátra tempóban haladunk ebben az egész „újra jó útra térünk” témában. Vagy mint amikor kártyavárat épít az ember, és mielőtt elhelyezné az utolsó lapot, nem egy gyenge szellő rombolja le az alkotást, hanem egy seregnyi megvadult óvodás esik neki. Nem csak hogy lerombolják, de az összes lapot szét is tépik, hogy esélye se legyen az embernek újra próbálkozni vele…
Arra, hogy szereti a levendulát, csak halványan elmosolyodok, s tovább szemlélem a csillagos eget, hátha sikerül elcsípnem egy újabb hullócsillagot, ám alig telik el egy kevés idő, már azon kapom magam, hogy a férjem csak egyszerűen arrébb vonul, mint aki egyszerűen nem tud mit kezdeni magával, vagy nem találja a helyét.
-Ne is törődj vele…-legyintek a bocsánatkérésére, és valahol igazán sajnálatos, hogy már itt tartunk… Csak lesz jobb a helyzet, nem igaz?
-Rendben, mást nem ott is megállunk egy kicsit, ha szeretnéd. Nem szeretném, hogy amiatt menne kárba a vadászatod, mert én is elkísértelek, és miattam nem volt elég időd az utána levő sziesztára, vagy ilyesmi… Bár visszafelé biztosan lassabban fogunk haladni, azt már előre meg tudom ígérni. -felelem, hisz nappal is egész sötét tud lenni egy fenyőerdő, hát még így, éjszaka…
-Azt örömmel elfogadom.-feleltem a szavaira, ám mielőtt még elindultunk volna, meg is torpantam, hogy a hátizsákomat előrevéve bőszen keresgélni kezdjek benne - Jó, hogy említetted, el is felejtettem, hogy pulcsit azt raktam be. Igaz, az elemlámpa tényleg eszembe sem jutott… -dünnyögtem az orrom elé, kész csoda lenne, ha egyszer sikerülne minden holmit bepakolnom, ami egy ilyesfajta túrázáshoz szükséges. Belebújtam a már említett ruhadarabba, aztán miután a hátizsák is visszakerült a helyére, a kezem már siklott is vissza Killian hátára, ahogy javasolta.
Igaz, az első néhány lépés még eléggé óvatos és tétova, de aztán csak sikerül valami elfogadható tempót megütnöm, amivel jó eséllyel nem holnap hajnalra érünk haza… és bár párszor sikerült megbotlanom valami számomra a sötét miatt láthatatlan kődarabban vagy kisebb gyökérben, a hasas eddig szerencsésen kimaradt – igaz, csak azért, mert volt kibe kapaszkodnom.
-Korábban még sosem túráztam este az erdőben. -vallottam be, ám amint kimondtam, már rájöttem, hogy tévedtem - Vagyis… de, egyszer. Még januárban, nem sokkal azelőtt, hogy találkoztunk volna. Igaz, akkor azért, mert eltévedtünk… Utolért a hóvihar. -próbáltam szépíteni, mint ha nem csak magamnak köszönhetném az egészet.
Már legalább fél órája bandukolhatunk-botladozok a sötétben, amikor ismét egyik pillanatról a másikra torpanok meg, arcomat a tenyerembe temetve…
-Most jut eszembe, hogy valójában zseblámpa sem kell… Látszik, hogy nincs nagy rutinom az esti terepmunkákkal. -csóválom a fejem, majd a korábbi varázslatot használva ezúttal egy másik állat lelkét idézem, meg ezúttal a bagolyét, s a korábbi halvány illúzió-agancsok helyett most az íriszeim vesznek fel egy halvány ezüstben derengő árnyalatot.
Egyből másként érzékelem a körülöttem lévő világot és attól függetlenül, hogy már egyedül sem okozna gondot a közlekedés, a kezemet továbbra is hagyom a férjem hátán pihenni. Ha már újabban a hétvégéket is a szobájába vackolva tölti, legalább addig had érezzem a közelségét, amíg el nem válnak útjaink, nem csak számára tud megnyugtató lenni.
-Szerinted… -kezdek bele valamivel később, hogy megtörjem az éjszaka csendjét – ha már eddig úgy is annyit hallgattunk, mert a gyaloglásra koncentráltam - …ha vérfarkas lennék, melyik kinek a vérvonalához tartoznék? -kérdeztek rá,  de szinte egyből eszembe is jut az egyik korábbi beszélgetésünk, ahol szó esett róla, hogy ha nem őrző lennék és alkalma lett volna rá, akkor ő maga változtatott volna át, így inkább pontosítok a dolgon - Vagy inkább úgy kérdezem, melyik illene hozzám? Pusztán kíváncsiságból, szerinted?

…ééés fogadd szeretettel félezredik reagomat csak most, csak neked ^^

Nem arról van szó, hogy töröm magam. Egész egyszerűen... Ez a helyzet. Régen, amikor még csak tejfogú vadak voltunk könnyebb volt, a világ sokkal több érdekességet tartogatott mindünk számára, mint manapság. Fehérarcú emberek és a különös találmányaik, szekezetek, nyelvek és népek, hát kit érdekelt akkor Sangilak? De most, ma, nyolcszáz évvel később, amikor már van veszteni valónk, és amikor már nem vakít el a halhatatlanság csábítása már igenis sok dolog forog kockán. Főleg akkor, hogy a szeretteink nem halhatatlanok.
~ Meg persze. Mindazonáltal elég nehéz idők jártak, tényleg igaz a legenda, hogy hátrahagytuk Alignakot és Tupileket az édesanyjukkal. Azért mókás belegondolni, hogy ha élnének, fiatalabbak lennének, mint én. ~
Persze az én Atyámat senki sem látta meghalni, de biztos vagyok abban, hogy elment. Ő nem az a fajta volt, aki csak úgy maga mögött hagy csapot-papot, hogy világot lásson. És az egész... Árulásban az fáj a legjobban, hogy őt is a halálba kergettük. De megtanította, legalább is meg kellett volna tanítsa, hogy mit jelent a feltétlen hűség.
~ Na hát ahhoz nekem is lett volna egy-két szavam! ~
Próbálom könnyedén, vidám hangvétellel tolmácsolni a gondolatot, hogy na vajon mit csináltam volna, ha arra érkezem meg Indiába, hogy férjnél van. Különös belegondolni abba, hogy mihez kezdtem volna egy férjes asszonnyal, akiért odáig vagyok, de mégis csak házas, bár... Nem, nem tudom, hogy öltem volna-e érte. Mindegy, kár ezen filozofálni, még akkor is, ha mókás.~ Érdekelt is a házasság akkor már! A családtagjaink közül pont nem lett más kiválasztott, és elég... Furcsán vette volna ki magát, ha a szüleink ezek után még parancsoltak volna nekünk. Kicsit olyanok voltunk akkor, mint a mai pop-sztárok, ha érted. Én egyébként is szaladtam, amint tudtam, kergettem a kis Álmocskáimat, ő pedig annyira ragaszkodott ehhez a földhöz, hogy biztos vagyok abban, hogy ő hagyta el utoljára. Legalább is nem igazán akart eljönni, miután végeztünk Alignakkal. Nagyon szerette őt. Nem hiába ő a Hűséges. ~
Röviden: nem illettünk össze. Szerintem ma sem illenénk, bár annyiból már sikerült a hűségéhez idomuljak, hogy bizonyos dolgokért magam is a végletekig képes vagyok kitartani, bár ezt szerintem nem kell bemutatni Abigailnek.
Sokáig nem válaszolok a lányommal kapcsolatos kérdéseire, de aztán erőt veszek magamon.
~ Semeddig, mert nem fogom engedni, hogy tovább fajuljon. ~ - próbálom nagyon határozottan kijelenteni - ~ Már a bálon is éreztem. Most, hogy nem futottam utána, már nem is keres. Úgyhogy ideje lesz egy kicsit visszavennem. Nehéz lesz, de meg fogom próbálni. ~
Persze elhatározni roppantul könnyű, a kérdés az, hogy képes leszek-e ezt a gyakorlatba is átültetni? Bár számomra már az is egyfajta fejlődés, hogy képes vagyok egy ilyen határozottnak tűnő célt kitűzni magam elé.
~ Ne aggódj, nem veszik kárba semmi. ~
Még akkor sem, ha esetleg valami visszaköszön belőlem, mert az élményre volt szükségem, nem a húsra. A hús az valamiféle... bónusz, ha így nézzük.
~ Leszek a négy lábon járó noteszed, mit szólsz? ~
Cukkolom egy kicsit, amikor eszébe jut a pulóver, és elkezdi előszedni. Mondanám, hogy akár az én ruháimat is felveheti, mert fontos a réteges öltözködés, de azt hiszem, azzal már túl messzire mennék.
~ Hóvihar? ~ - kapom fel a fejemet, vigyázva, hogy ne rántsam ki a bundámat Abigail fogásából a mozdulatsorral - ~ Sokat kell még tanulnod erről a helyről. De ne aggódj, ismerek itt mindent, mint a tenyeremet. De azt még a legkisebb sátorlakó is tudja, hogy a Tél idején nem járkálunk messze a falutól. ~
Nézzenek oda, hát képes lett volna veszélybe sodornia magát egy kirándulás miatt? Nem, nem kezdek el aggodalmaskodni, hogy valami komoly baja is történhetett volna, bár kicsit riasztó belegondolni, hogy januárban már én is itt voltam, és nem tudom, mit tettem volna, ha kiderül, hogy azelőtt történt vele valami, hogy találkozhattunk volna.
~ Ne is legyen... Bagolytestvér. ~
Ha emberi alakban lennék, most egész biztosan elmosolyodnék. A mágia újfent édesen és hívogatóan melenget, szerintem külön kérni fogom majd, hogy varázsoljon többet a társaságomban, mert rendkívüli módon otthon érzem magam tőle.
Ahogy baktatunk, és megtöri a csendet, kissé megütközöm ugyan a kérdésén, ámbár másodszori nekifutásra egészen aranyosnak találom.
~ Erről nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni. ~ - jelentem ki jó előre - ~ Bármilyen meglepő, a saját képességemtől inkább megkímélnélek. De attól függ, hogy mit nézünk. ~ - töprengek el kissé - ~ Ha a másokkal való törődésedre fókuszálok, akkor egyértelműen Yee-t tudnám elképzelni. Ha azt, hogy mennyire kedvedre való a farkas-simogatás, egész biztosan Nagojutra gondolnék. Mondjuk Sura sem lenne elképzelhetetlen, bár az ő leszármazottai valami világhíresen mazochisták... ~ - csóválom meg a bundás fejemet kissé - ~ Te mit választanál? Már ha lehetne... Mondjuk ezt még sosem kérdeztem senkitől, mert teljességgel értelmetlen lett volna. De így, hogy mindünket ismersz, talán van olyan dolog, ami tetszik. ~
Nem várom el, hogy "engem válasszon", nekem annyi bőven elég, hogy társául választott, és mivel én valóban tudom, mennyire átkos áldás ez az Álomlátás, ezért aztán főleg nem erőltetném. Már ha lenne ilyesfajta választásom.

-Ne is mondd… -sóhajtok fel a furcsaságok említésére- Nekem egyelőre abba is különös belegondolni, hogy pár évtized múlva előbb fognak a fiamnak hinni, mint a férjemnek… Vagy hogy olyan 100 év múlva hányan fognak megdicsérni, hogy milyen helyes unokám vagy…
És ez csak egy a sok furcsaságból, ami így hirtelen eszembe jutott. Vajon hány hasonló dolog fog még kibukni az évek során? Igaz, most egyelőre jót mosolygok rajta, de valószínű, hogy az első hasonló megjegyzéseknél a sírás fog majd kerülgetni… A sokadik után meg csak jót nevetek rajta, megpaskolom a „gyerek” fejét, aztán letudom egy „Ó, köszönöm! Biztos büszke lenne az apja, ha hallaná…” kaliberű megjegyzéssel. Így jár az, aki ilyen örökifjú vérfarkasnak mond igent…
-Szerintem sok mindenkinek lett volna hozzá egy-két szava.
Mondjuk nekem, a férjemnek, meg úgy komplett az egész famíliának, pláne, hogy még mindig sok helyen az a szokás, hogy a fiú mindig marad a szülői házban, és a feleség költözik hozzájuk, mint új családtag. Mindenesetre örülök, hogy az indiánoknál nem él ilyen jellegű hagyomány, valahol félelmetes lenne belegondolni, hogy az összes vérvonal-alapítóval kellene együtt élnem. A végén még egy óvatlan pillanatban megennének reggelire…
-Ó, nagyon is el tudom képzelni. –már megint India, a rendkívül babonás lakosai, meg hogy milyen felhajtást képesek csinálni egy-egy isten, vagy „reinkarnációja” miatt…
Csendben hallgatom az indoklását, közben pedig csak jót mosolygok a megfogalmazáson.
-Akkor biztos örül, hogy újra itthon lehet. -jegyzem meg elmerengve a hallottakon, de aztán már eszembe is jut egy újabb kérdés, ami emlékeim szerint még nem hangzott el korábban közöttünk - Te hogy élted meg, hogy ide szólítottak? Örültél neki, hogy haza kell jönnöd, tartottál tőle, vagy… -valami más, esetleg?
Az elhatározásra csak finoman megpaskolom a hátát, kívánom, hogy sikerrel járjon. Úgy is kijutott már bőven a rosszból szegénykémnek, igazán ráférne, hogy végre jobb fordulatot vegyenek az események.

-Jól hangzik, de vigyázz, mit kívánsz… -nevetek csendesen, majd hogy ő se álljon értetlenül az előtt, hogy min derülök ilyen jót, már mesélek is a tavaly történtekről - Azt ugyebár tudod, hogy nem sűrűn szoktam alkoholt inni… Meg azt is, hogy nem igazán bírom… - nem mint ha sok bajt okoznék, kicsit jobban felpörgök, kicsit többet beszélek, aztán egyik pillanatról a másikra képes vagyok a legváratlanabb helyzetben elaludni. De addig is… - Nos, ne lepődj meg, ha valami pezsgőzés után úgy ébredsz mellettem, hogy teleírom a hátadat mindenfélével. Vagy visszarajzolom a régi tetoválásaidat, kicsit tovább gondolva a mintáit… Az ital előhozza belőlem a rég elfojtott „művész” hajlamaimat. -mesélem vidáman, igaz, azt hiszem attól kell legkevésbé tartanom, hogy majd pont ő akar leitatni… Legalább ezen biztos nem kapunk össze.
Ó, ha tudná… ha nem hoztam volna magammal pulóvert, akkor úgy is az övét kérném el, nagy gondot nem csinálnék belőle. Lehet, hogy eddig elkerülte a figyelmét, de megtartottam néhány régi kedvenc felsőjét még Delhiből, ha rám tör a nagy nosztalgiázás, akkor szívesen szoktam azokban teázgatni a kandalló előtt ücsörögve…
-Mert a legkisebb sátorlakók itt születtek és ők is ismerik a helyet. Én ez előtt a havat is többnyire csak fényképen láttam. Honnan tudhattam volna, hogy majd úgy elromlik az idő? -tudom, mondjuk nézhettem volna időjárás-jelentést… Legközelebb biztosan fogok.
-És egyébként is… itt legalább fél évig tart a tél! -fakadtam ki, majd tovább próbáltam menteni a menthetetlent - Meg… meg nem volt tervbe véve a messze eljárkálás sem... Vagyis igen, de direkt egy túraútvonalat néztem ki, csak… eltévedtünk. -vallottam be végül. A városban is képes vagyok eltévedni a mai napig, ha kevésbé ismert részére merészkedek, az lenne a csoda, ha az erdőben tökéletesen kiismerném magam…
Igaza van, sokat kell még tanulnom az ittlétről…
A férjem kérdésemre adott válaszát aztán már kíváncsian hallgatom, ő, mint ilyen sokat látott, megélt vérfarkas, hogyan vélekedik a helyzetről? Meg amúgy is, mindig érdekes tapasztalat megtudni, hogy mások hogyan vélekednek rólunk, hogy látnak minket. A visszakérdezése azonban megy kissé meglep, szükségem is van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgot.
-Hmm… Ha tegyük fel, farkasként is gyógyító lennék, akkor… Azt hiszem, tényleg Yee képessége lenne az egyik legkézenfekvőbb. Esetleg Unalaq ügyessége, pontossága… Az szinte az élet minden területén jól tud jönni. Ha meg elvonatkoztatok a hivatásomtól… -mert így jár az, aki az elmúlt egy évtizedben szinte teljesen a munkába temetkezett, önkéntelenül is ahhoz kezd viszonyítani -  A farkas-simogatás jól hangzik, bár ha farkas lennék, biztos nem lenne akkora varázsa… pláne sok száz év után. Így, hogy nincs rá lehetőségem minden másnap, megvan a maga varázsa, de ettől függetlenül jó érzés lehet, hogy mindig van valaki melletted… Egyébként meg legyél bármilyen kritikus is magaddal, a te képességedet is szeretem. Számtalan lehetőséget rejt. -mosolyodtam el, ahogy lepillantottam rá, majd némi hezitálás után végül folytattam a mondandómat.
-És ha már így témánál vagyunk, lenne egy hatalmas kérésem… -kezdtem bele kissé bátortalanul, de aztán inkább más oldalról próbáltam megközelíteni a dolgot -  Mennyire vagy képben a varázslatainkkal?
Tudom, hogy Delhiben ő is őrzőnek adta ki magát, de azt is mindketten jól tudjuk, hogy nem a varázslat-használatáról volt híres – érthető okokból. Eleinte én, lelkesen még el is határoztam, hogy segítek neki, gyakorlok vele, hogy javítsunk valamit, de aztán csak neki lett igaza, és inkább annyiban hagytuk a dolgot, helyette inkább őt vontam be segítségképp a tanulásomhoz… Gyógyítóként nem volt nehéz, akad bőven olyan varázslatunk, amihez szükség van egy „önkéntesre” is, de ha elvonatkoztatunk kissé a mágiától és az egyéb orvosi gyakorlati dolgokat nézzük – pl. főzetek, masszázs – akkor is elkélt a segítség. Mindettől függetlenül nem tudom, mennyire naprakész…
-Van egy varázslat, ami a te vérvonaladnak lett „szentelve”, igaz, csak nagyon szerényen és visszafogottan tudja hozni azt, amire képesek vagytok, és biztos unalmas lehet, 800 év után újra és újra leülni és elmagyarázni a fiataloknak, hogy mit hogy kell, de… Mgtiszteltetésnek venném, ha Te segítenél nekem az elsajátításában.
Tessék, kimondtam. Abban egyelőre magam sem vagyok biztos, hogy képes lennék-e egyedül tőle, tapasztaltabb őrzői útmutatás nélkül elsajátítani a varázslatot, de ha más felől közelítjük meg a kérdést – ki lenne jobb tanító, mint magának a vérvonalnak a feje? Arról nem is beszélve, hogy már csak annyiból is illene megtanulnom, hogy ez a bizonyos „vérvonal-alapító” a férjem.
Azt meg egyelőre nem hangoztatom előtte, hogy esetleg Yee-t is szeretném egy hasonló kéréssel megkörnyékezni, hisz ki tudja, erre is hogy reagálna… Vagy ha bele is megy, az „áldozatos” varázslatot mennyire venné jó néven, hisz az sem épp kis kockázattal jár… Igaz, ha egyszer odáig eljutok, nem szándékozom titkolni előtte – nem csak mert Yee a lakótársa, vagy mert lehetetlen lenne elrejteni az esetleges sérüléseket, de egyébként sem szeretném megbántani olyasmivel, hogy a háta mögött szervezkedek, a tudta nélkül.

Amilyen mókásnak tűnő helyzeteket szülhet - kívülről - az Abigail által felvázolt helyzet, annyira elszomorító is egyben. Halk nyüszítéssel adok hangot a lelki szemeim előtt fel-felvillanó képeknek, annyi mindent mondanék... Illúzióval gondoskodhatok a fiatalságáról vagy az öregségemről, vagy talán...
~ Kereshetek másik testet. Valami hasonlót. Öreget. ~
Próbálkozom a jobbnak tetsző gondolattal, és bár számomra egy cseppet sem lenne előnyös idős férfitestben időzni, mégis megtenném, ha kellene. Az az akkor kilencszáz évnyi erő csak nem vész el a megfáradt izomrostok közt... ugye?
Megnyugvást tanúsítva fújom ki a levegőt, bár minden bizonnyal én nem kerültem volna az életébe, ha más utat szánnak neki, de a lényeg, hogy így alakult, nem? Így is túlságosan sok a mi lett volna ha az életünkben.
~ Igen, ő igen. ~ - helyesleg Nagojuttal kapcsolatban, ám a nekem szánt kérdés előtt megint gyanúsan hosszú hallgatásba burkolózom - ~ A Jingle Bells szólt egy parkoló rádiójából. Azon gondolkoztam, hogy mennyire megugrik az öngyilkosságok száma szenteste. ~ - újabb szünet - ~ Nem akartam hazajönni. Pedig régen csak erre vágytam. Voltak olyan idők... De nem akartam újra találkozni a többiekkel, és az igazat megvallva most sem akarok. Mindig is úgy képzeltem el, hogy mindannyian szép és nemes életet tudnak maguk mögött. Erre itt vagyok én, csak Atyámat és Alignakot köpködve, hogy miért minket átkoztak az örök élettel, miért nem ők maradtak, ha már egyszer ők hozták a fajunkat a világra. ~ - ezt mondjuk továbbra sem értem, bár a Vörös Hold éjszakája óta kezdem kapizsgálni - ~ Voltak, akik hiányoztak. És akik a legkevésbé sem. De hát... Ezt tudod. ~
Fejezem be egészen mosolygós tónusban, hogy aztán összeszedve magunkat, útnak indulhassunk a város fényei felé.

Összeborzolt szemöldökbundával hallgatom, hogy mégis hova fog kilyukadni az alkoholos története. Hogyne tudnám, hogy milyen hatással van rá az alkohol... Ámbár amikor még Delhiben voltunk, akkor még én is fogyasztottam alkalmanként, de az más volt, a "halálom" óta néhányszor ittam csupán, de azokon az estéken vér folyt.. Rengeteg vér.
~ Talán többet kellene festened. ~ - teszek építő jellegű javaslatot, egyébként is roppantul kedvelem a kreativitás minden létező formáját - ~ Egyébként úgysem hagynám, hogy túlságosan nagy butaságot csinálj, én már nem iszom egyáltalán. ~ - de rá szoktam gyújtani... Bár ez még titok - ~ Rám józanul is azt rajzolsz, amit akarsz. Tetszene! ~
Vakkantok fel, és óvatosan elrugaszkodom a talajtól, hogy apró ugrással fejezzem ki a lelkesedésemet.
Az aggodalmam halkan búgó nevetésbe torkollik, annyira szívmelengető a magyarázkodása a baleset kapcsán. Ha emberi alakban lennék, biztosan meglapogatnám a vállát. Ritkán ugyan, de például az ilyen helyzetekben is igazán érzem, hogy valójában mekkora szakadék van közöttünk... Híddal, szerencsére.
~ Emlékszem, mindig az örök télről meséltem a piciknek. Nekik sem tetszett a hosszú hideg időszak gondolata. ~ - mesélem én is - ~ A sok probléma mellett legalább egy gonddal kevesebb van. Fogadni mernék, hogy húsz percen belül megtalálnálak, bárhol is legyél. ~
Úgyhogy én sem igazán izgatom magam amiatt, hogy esetleg komoly baja esne. Emberléptekkel képtelen lenne túlságosan messze jutni, olyan gerincekre, ahol még én sem tudok segíteni rajta... Olyan szakadékok fölé, mint az a túrázó pár... Akik közül az egyik vére az én lelkemen szárad. És a Kölykömén.
A bőröm kissé megrándul Unalaq nevének említésére, mert még belegondolni is átkos, hogy pont ő legyen Abigail felmenője. Persze igyekszem a lehető legszolidabban kifejezni a nemtetszésemet az ötlet kapcsán, fókuszáljunk inkább Yee-re.
~ Tudom. Csak tudni kell vele bánni. Számtalan utódom korcsosult el hozzám hasonlóan. ~ - és én számtalanat gyilkoltam meg közülük a világban - ~ De te jó vagy. Neked biztosan nem lenne sok bajod vele. ~
assan ezt is kevesebbet kell mondanom, mert elveszti majd a jelentőségét, és ezt a legkevésbé sem szeretném.
Felemelt fejjel pillantok rá, amikor a kéréssel hozakodik elő... Hát, ez egy remek kérdés.
~ Nagyjából... A kezdetekben ott voltam, tudom, honnan ered. Van, amire mi is képesek vagyunk... Illetve, tudunk kommunikálni a Szellemvilággal, a rituálék már a halandó időkben is léteztek. Miért? ~
Kérdezek vissza, és hamarosan a kifejtett választ is megkapom. Őszintén? Kicsit meg is torpanok. Ha Abigail farkas lenne, érezné az energiáim közt úszni a szomorkás megilletődöttséget, hiszen... Erről nem volt tudomásom. Miért pont én? Vagy mindenkinek van? És mégis hogyan? Miből? Biztos akkor született meg, amikor távol voltunk és az első kölykeinket választottuk ki, de... Nem igazán találok szavakat.
~ Oh... Nos, hát, én... értem. ~ - kezdem el kissé bizonytalanul - ~ És szerinted ez így szabályos? Mármint... Tudod... ~ - mert a világért sem konfrontálódnék a Protektorával, ha egy mód van rá - ~ De ha lehet ilyet, akkor persze, szívesen. És ez pontosan mit takar? Mármint... Mire tesz képessé benneteket? ~
Érdeklődöm - továbbra is kissé megszeppenve, ahogy érezhetően ügetve szökdécselek mellette, néha-néha meglegyintve a farkammal, hiszen valahogy manifesztálódnia kell annak a furcsa kis izgatottság-gombócnak, ami a gyomromban lapul a bölényhús közvetlen szomszédságában.

-Jajj, nem azért mondtam…-kezdek egyből mentegetőzni és magamban már korholom is magam, amiért megint ilyen hangulatromboló témát sikerült találnom, de ha már beletrafáltam, legalább megpróbálom menteni a menthetőt, némileg csendesebben folytatva - Ezt a kinézetedet is furcsa volt megszokni és egyébként se várnám el, hogy csak ezért válts testet megint… Meg egyébként is, ez még a jövő zenéje. Addig még sok hosszú évnek kell eltelnie, hogy ilyenek miatt aggódjunk. -gondolkodok hangosan, finoman megpaskolom biztatásképp a hátát, ahogy mellettem lépked. Valahogy csak megoldjuk közösen a dolgot, nem igaz?
-Biztos az ő életükben is akadtak olyan dolgok, amikkel nem büszkélkednének. -jegyeztem meg töprengve. Az emberek többségének is vannak olyan foltok a múltjában, ami miatt szégyenkeznek és legszívesebben kitörölnék, akkor majd’ egy évezrednyi élet alatt mennyi ilyen történhet?
-Nem épp a legszívmelengetőbb téma szentestére… Nem mint ha én sokkal jobb lennék, Delhi óta minden karácsonyt ügyeletben töltöttem. Inkább, mint otthon, egyedül. -vontam vállat, és eszembe jutott a legutóbbi… most már hiába várt otthon Koda, így is inkább maradtam túlórázni, és…
-Nem épp a legjobb megoldás a munkába temetkezni, de eddig működött, szóval úgy voltam vele, hogy miért ne? Azonban ez a legutóbbi szenteste más volt, mint a többi… Először azt hittem, hogy a túlhajszoltságtól lettem rosszul, de aztán kiderült, hogy a többiek is érezték, ahogy felizzik a tetoválásunk, meg mindenkit elhagyott a mágiája… Nem is tudom, mikor rémültem meg annyira korábban… Nem is tudom, történt-e bármi pozitív dolog azon kívül ezen a télen, hogy találkoztunk… -ráztam meg a fejem, hogy elhessegessem a negatív emlékeket.

-Lehet… meg Kodával foglalkozni, meg tornázni, meg pihenni, meg tanulni, meg tartani a kapcsolatot másokkal, meg… még lehetne sorolhatni, kár, hogy egy nap csak 24 órából áll, és abból jelentős idő az alvással telik el. -nevetek halkan, az ajánlatára pedig nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el – Na, majd ha anatómiát tanulunk a kicsikkel… -játszok el hangosan a gondolattal, de aztán mielőtt még komolyan venné, folytatom is - Na jó, azt azért nem. Ennyire nem akarom összemosni a munka meg a magánélet határait… -még ha őrző lenne, akkor sem, mert na… Egyébként is, még azt sem tudom, hogy egyáltalán hogy közölni a többiekkel a hírt, igaz, lassan nem ártana kiötölnöm valamit.
-Mondanám, hogy fogadjunk… -játszok el a gondolattal - De azt hiszem, inkább kihagyom, csak magam alatt vágnám a fát vele… Mert úgy is megtalálsz, ha pedig nem, akkor azt hiszem, elég komoly lenne a baj ahhoz, hogy ne tudjak örülni a győzelmemnek. Különösebben meg nem rajongok az életveszélyes helyzetekért, szóval nem kell aggódnod ilyesmi miatt. Ha meg legközelebb támadna kedvem túrázni, majd előtte értesítelek, ígérem.
Igaz, a januári eset óta inkább nem vágok neki a komolyabb túráknak olyan személy nélkül, akinek nagyobb a gyakorlata nálam, mindenesetre azt hiszem, mindketten nyugodtabbak leszünk.
-Ha úgy nézzük, nektek, vérfarkasoknak ilyen szempontból sokkal nehezebb dolgotok van… Nálunk ha valaki visszaél az erejével, és kiderül, akkor törlik az emlékeit, megfosztják az őrzői léttől és ugyanúgy folytathatja tovább az életét, emberként. Vérfarkasoknál nincs ilyen „kiskapu”, és ahogy tapasztaltam, sokan vannak, akik nem önszántukból váltak vérfarkassá, az őrzőkkel ellentétben.
A szavait hallgatva csak halkan hümmögök, amikor azonban rátérünk a tárgyra és ismét válaszokat kapok a kérdésemre, hogy is mondjam… nem épp ilyen reakcióra számítottam, és azt hiszem, ezzel engem is sikerült elbizonytalanítania egy kissé.
-Miért ne lenne szabályos? -kérdezek vissza kissé értetlenül - Nem hiszem, hogy abból lenne probléma, hogy segítesz a tanulásban. Egyébként is, a technikai részét úgy is valamelyik mágusunktól kell majd megtudakolnom, hogy pontosan mit, hogy is kell… Egy maximum 5-10 perces illúziót lehet vele létrehozni. -felelem, hagyva néhány percnyi tétova csendet, mielőtt újra megszólalnék - Igazából annyira még én sem tudom, hogy lehetne kivitelezni a dolgot, de arra gondoltam, hogy ha esetleg elmesélnéd, hogy a fiatalokat hogy szoktad tanítani a képességetek használatára, vagy azt, hogy nálad hogy jelentkezett, vagy tanultad meg, az talán segítene. Esetleg a későbbiekben gyakorolni, vagy hátha van akad pár jó tanácsod hozzá, hisz mégis neked van a legnagyobb tapasztalatod a használatában… -vetettem fel néhány ötletet, de aztán már folytattam is tovább - Persze ha nem szeretnéd, vagy feszélyezne, akkor nem fogom erőltetni, csak… eszembe jutott, hogy esetleg tovább folytatom a tanulmányaimat, és… még az sem biztos, hogy egyáltalán sikerülni fog, vagy képes vagyok-e rá egyáltalán.
De ha nem próbálkozik az ember, akkor sosem derül ki, nem igaz? Szó mi szó, azt tényleg nem akarom, hogy miatt legyenek kínos pillanataink, akkor inkább halasztom ezt az egész tanulós témát…

-Valószínű. -felelem a szavaira, hisz amikor problémát okozott, még nem tudtunk az érkezésükről, mióta meg tudok… azóta volt fontosabb dolgom is, mint azon meditálni, vajon az ő megjelenésük okozta-e a karácsonyi eseménysort.
-Azt nem tudom, mert nincs viszonyítási alapom hozzá… de fájt, az biztos. Igaz, csak egy viszonylag rövid ideig, kellemes érzés mindenesetre nem volt. -akár az is közrejátszhat a dologban, hogy én sem a legszerencsésebb helyet választottam a tetoválásom számára, de ha megnézem, hogy az őrzők nagy része nagyjából ugyanott hordja a Mindent látó szemet… Meg egyébként is, ki gondolta volna, hogy egyszer majd ilyen fog történni? Én biztos, nem.
-Nem vagyok egészen biztos benne, mert elég egyoldalúak a beszélgetéseink, én beszélek hozzá, ő meg nagyokat hallgat… de biztos nem díjazza, hogy mostanában kevesebb időm van vele foglalkozni. Legalábbis ha azt nézzük, hogy úgy követ sokszor, mint ha az árnyékom lenne… -feleltem eltűnődve, amikor azonban meghallom az ajánlatot, hálás mosolyra húzódik a szám - Ugyan, dehogy bánom, sőt! Hálás is lennék érte… persze, csak ha neked nem probléma. Néha elég neveletlen tud lenni… -szabadkoztam a kis szőrgombóc miatt. No meg igaz, eddig jól megvoltak, de azok csak viszonylag rövidebb időtartamok voltak, azt még én sem tudtam, hosszabb távon hogy viselnék el egymást. Még jó, hogy annak idején nem macskát kerítettem magamnak…
-Hé, ez gonosz volt. -értékelem egy finom oldalba bökéssel a megjegyzését - Mint ha amúgy olyan sokat dolgoztunk volna együtt… -dünnyögtem az orrom alá, elvégre ő többnyire terepen dolgozott, én általában a kórházban töltöttem az időt, és kisebb csodának számított, ha senki más nem ért rá, és nekem kellett elkísérni valami nyomozás színhelyéhez…
-Ezek szerint akkor jól ráéreztem. -nevetek halkan, ezen aztán nem fogunk összeveszni és mindenki nyugodtabban alszik majd este.
Amikor a kiskapuról kezd mesélni, csak felvont szemöldökkel hallgatom, hogy mi lehet az, amikor pedig a végére ér, csak egy ”Ó, ezt nem is tudtam…” felelettel nyugtázom a dolgot. Valahol azért félelmetes belegondolni, milyen érvágás lehet egy idősebb vérfarkas számára az, ha megfosztják a másik felétől… Nem csodálom, hogy nehezebb elviselni, mint az őrző léttől való megválást.
-Tényleg jó sokáig vártál vele.-jegyzem meg csendesen, nem mint ha különösebben baj lenne, de tekintve, hogy hány éve él, és mikor voltak a világháborúk… Mondjuk azt nem tudom, hogy mikor jelentkezett náluk ez a képesség, Alignak és Tupilek halálakor, vagy csupán később, valahol azért jónak számít, hogy ilyen sokáig nem volt szükség a használatára, nem igaz?
-Úgy emlékszem, de persze ez is nagyban függ a gyakorlástól, tapasztalattól, mágiahasználattól… ezeket a varázslatokat már szinte csak a mágusaink használják. -a meghökkenését hallva csak újra végigsimítok a hátán, ahogy battyogunk az erdő fái között -Tudod, nekünk nincsenek évszázadaink rá… -tettem hozzá halkan, ellenkező esetben lehet, hogy mi sem kényszerültünk volna rá, hogy ilyen hamar sajátítsuk el… Vagy lehet, hogy azért tart kevesebb ideig, mert míg nekik viszonylag kevesebb de bonyolultabb, mágiával kapcsolatos dolgot kell farkasként elsajátítaniuk hosszabb idő alatt, addig mi sokkal több, de talán egyszerű varázslatot tanulunk az évek, évtizedek során? Biztos érdekes kutatási téma lenne belőle, ha akad ember, aki ilyesmivel foglalkozik, de az jó eséllyel nem én leszek…
-Nem tudom, egyszerűen ez egy magasabb szint, teljesen más jellegűek a varázslatok, mint amiket eddig tanultam, de majd meglátjuk, hogy boldogulok vele. Egy próbát megér, ha meg nem megy, akkor nem erőltetem feleslegesen. Mást nem majd pár évtized múltán visszatérek hozzá. -vonok vállat, mert mit mondhatnék rá? Bízzunk a legjobbakban. Eddig egész jól működött ez a stratégia.
-Rendben, megpróbálok utána járni, ha az egyetemen járok. És… köszönöm. Ismét. -mosolyodok el, a lelkesedésére és az orrbökdösésre pedig hálából finoman megvakargatom a füle tövét.

Azt ígértem, keresni fogom. De felhívni már derogált, még annyira is, hogy közöljem: változtak a dolgok. - A Triával való találkozásomat követően egyszerűen nem kértem belőle, a puszta gondolatától is kedvem támadt valamit összetörni a közvetlen közelemben... Szerelmes voltam, sértett és menthetetlenül csalódott.
Ez az egész egyfajta áporodott keserűséggé változott aztán idővel. A napok szürke egymásutániságban peregtek, a gondolataimat, az életemet a munka köré szerveztem, kizárva létezésének puszta tényét is magamból. Pontosabban el, jó mélyre lényem zegzugos rejtekére.
A meló minden monotonitása ellenére számos új ismerőst - kedvest és kevéssé kedveset - hozott az életembe, mondhatni, hivatalosan is anchoragei lettem. Chh... ez annyira rám vall! Megszokni valahol, aztán megszökni onnét. Továbbállni, amerre a szél visz.
Azt is ígértem Darrennek, nem megyek el a város közeléből. Nem mintha számítana bármit is, hogy megszegem a szavamat. Minek maradjak? Érte meg az emlékéért, ami képen röhög akármerre lépek a lakásomban?
Akárhogy is, tartoztam neki annyival, hogy mindezt személyesen közöljem vele. Minderre a nemrégiben érkezett üzenete ébresztett rá. - Te is hiányzol Darren... Az a régi, akiről azt hittem, ismerem és megtisztel annyival, hogy őszinte hozzám.

Az erdő szélén parkolok le az azóta sem lecserélt szélvédőjű kocsival, s némi gyomromban keletkező gombóc társaságában veszem lépteimet találkozóhelyünk felé. Egyszerű farmert és kényelmes pulcsit viselek, pajzsom pedig abban a pillanatban válik zord kőfallá, amint megérzem a hím energiáit. Előbb jött, hisz én pontos voltam ezúttal. Ne várassam hát tovább... kilépek a fák közül a legelő magas füvébe gázolva.
- Heló Darren.

Menjünk vadászni.
Ez korábban könnyed hívásként érkezett volna, amire lelkes igenlés a felelet és kiskamaszokat megszégyenítő elevenséggel kajtattunk volna a találkozási pont felé.
Most?
Üres, távolságtartó, már-már flegma, a válasz óvatos, a gyomorban felsejlő görcsöt hivatott palástolni. Sietek, hogy hónapok óta tartó várakozást követően végre újra láthassam, miközben fogalmam sincs, mire számítsak. Miben bízom? Hogy sikerült kicsit megpuhítanom? Bassza meg, semmiben nem bízom, egyszerűen csak megyek, rohanok, ahogy bírok, kocsiba vágódok és majdnem olyan szedett-vetetten vezetek, mint amikor még csak tanultam, csoda, hogy nem okozok balesetet. Szól a rádió, de nem hallom, mi megy benne. Háttérzaj, semmi több, el kéne kicsit terelnie a gondolataimat, a tingli-tangli számoknak azonban semmi hatásuk.
Ideges vagyok, túl soknak tűnik az az idő, amíg kiérek és némileg behajtva az erdőbe - hogy mégse az út szélén árválkodjon a kocsi - leparkolok a fák között. Kipattanok, bezárom, sietős léptekkel indulok meg, ami pillanatokon belül futásba vált.
Látni akarom.
Ez az egy gondolat ütvefúróként dübörög bennem, légzésem pedig akkor is zaklatottabb lenne, ha nem futnék. A legelőre érve megállok, türelmetlenül fordulok körbe, nem is gondolva bele, hogy mennyivel érkezhettem korábban nagy sietségemben. A pajzsom sehol, energiáimat szertelököm, úgy tapogatnak a nőstény után, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Nem mondom, hogy úgy érzem, ez így is van, mert nem - egyszerűen csak azt akarom, hogy végre itt legyen, elérhető közelségben és mondjon valamit. Akármit, csak bele a szemembe, hogy utána... fogalmam sincs.
Bezárt vadként járkálok a tágas legelőn, Tupilek tudja, meddig, de azonnal megtorpanok, ahogy megérzem őt. Mintha zsinóron rángatnának, úgy fordulok egyből érkezése irányába. A gyomrom öklömnyi, tekintetem gyorsan végigfut rajta, ellenőrizve, hogy megvan-e minden tagja, nincs fizikai sérülése, hogy aztán a farkasom elégedetten konstatálja, hogy nincs - ezzel pedig visszafekszik. Nem fog faltörőkost játszani.
Elindulok felé - rohadtul nem tudatos, csak megyek és ha nem állít meg szóval, akkor addig nincs megtorpanás, amíg be nem nyomultam az intim-szférájába, hogy mindenről és mindenkiről megfeledkezve magamhoz öleljem.
De mivel valószínűleg ő sokkal előbb kapcsolt, és megállásra késztetett, így megtorpanás lett a menetelésből, ami pár másodpercnyi fáziskéséssel kísért köszönést eredményezett.
- Szia - mondom, aztán nyelek és kuss. Kérdezném, hogy és most? Mi a forgatókönyv? Tényleg vadászunk, és utána olvassa a fejemre az ítéletet, vagy nincs vadászat, hanem csak ítélethirdetés... ezek közül azonban egyik se kérdezem, csak állok, nézem, hallgatok, várok.

Tekintetem fürkészőn csüng a férfi alakján, s mikor Darren mozdul, farkasom ketrecének ugrik odabent. Párjához rohanna, fájó sebeket szaggatva fel bennem ez által, de egyelőre még én vagyok a börtönének őre és nem fordítva.
Teszek egy bizonytalan lépést hátrafelé, kezemet emelem megálljt intve lágy, mégis biztos mozdulat keretében. - Eddig és ne tovább! Ne nehezítsd meg még jobban ezt az egészet, Darren...
Megtorpanására, fáziskésésére élettelen mosoly bújik meg ajkaim szegletében. Nem mozdulok, csupán pillantásom az, mi úgy pásztázza lényét, mintha sosem látta volna ez előtt. Mintha idegen lenne, holott nagyon is jól ismerem.
A redőket gondterheltnek tetsző homlokán. Orrának karakteres voltát, ajkainak ívét... Azt a zugot a kulcscsontjánál, ahová hajtva fejemet számtalan éjszaka aludtam el, lélegzetvételét, szívdobogását hallgatva.
A hófehér bundásom újra nekifeszül, én pedig elpillantok a tisztás felé.
- Megyünk? - Kérdezem ezzel együtt, hangomban éppen annyi személyes éllel, mintha az időjárásról csevegnénk. Akárhogy is, én mozdulok.
Magammal viszem a gombócot a gyomromban és sebzett lelkem cafatjait is.

Mellette haladok, mégis kicsit előrébb járva mindig egy-két lépéssel. Vadásztunk már erre közösen régebben is, nem idegen a terep - pontosan tudom azt is, mely fánál, sziklánál érdemes a ruháinkat hagyni.
A szótlanságot nem töröm meg. Nincs mit mondanom neki azon kívül, hogy a vadászat végeztével elköszönök tőle... Ugyanakkor ez azt eredményezi, hogy kissé feszült, ideges mozdulatokkal sikerül a felsőt levetnem, s a melltartó kapcsát is csak másodszorra oldom meg.
Hogy mégis miért csinálom végig, ha a végét már jó előre eldöntöttem magamban? Fogalmam sincs... Egy részem talán titkon reméli, hogy akad valami, bármi, ami mégis változtat a véleményemen.
Mezítelenségem pár percig tart csupán, s aztán hófehér bundás, borostyán tekintetű nőstény az, ki a hím farkas után kilő és mellette, ám mégis pár lépéssel lemaradva nyargal a magas fűben.
Van valami fájóan nyugalmas ebben az egészben. Az erdő minden nesze élénkebben ér; a zajok, az ízek, az illatok... Így a hímé is. Farkasom párjáé.
Minden él, minden tart valahova - csak én nem tudom a mai napig, mégis hogyan kellene kezelnem ezt az egészet. Ezért sem kerestem. Túl szép, túl jó volt a kettőnk dolga ahhoz, hogy csak úgy kidobjam az egészet az ablakon. De mégis így lesz a legjobb. Az elromlott játékot kidobják, a döglött aranyhalat lehúzzák...
Rohanunk. Céltalanul látszólag, bele a világba. Talpaink alatt tompán surrog az avar.

~ One last chance ~

Megfeszül az állkapcsom, ahogy összeszorítom fogaimat, hogy véletlenül se szóljak, hang se csússzon ki számon, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék még azon túl, amit már megírtam neki. Amiknek azt hiszem... végső soron nem sok foganatja volt. Eszembe jut a hangposta amit küldött, de az is olyan távolinak tűnik. Valami történt azóta?
Kérdésére biccentek és megtartva a távolságot követem, egyre csak növekvő nyugtalansággal. Ódzkodom. A vadászattól, a helyzettől, attól, amit nem hajlandó még kimondani, ugyanakkor én se bírok megszólalni. Egy sóhaj nem sok, annyival se töröm meg a köztünk feszülő kínzó csendet, nem nézek felé, miközben a jól ismert helyen megszabadulunk a felesleges ruhadaraboktól és mindketten váltunk.
Nekiiramodok, egy darabig figyelek rá is, hogy megvan-e még, nem maradt-e le... Aztán lassítok, megállok és nem moccanok. Tudja. Már döntött, már akkor eldöntötte, hogy mi lesz, amikor felhívott, ez a vadászósdi meg... körítés, ámítás, vagy nem tudom mi, azt viszont igen, hogy nem megy. Mondhatnám, hogy van bennem és a farkasomban annyi dac, hogy csak azért is végigcsináljuk, mert ha neki megy, nekünk miért ne menne, ennek ellenére nagyot fújva megrázom a fejem, bundám, ingerülten megkaparom a földet és tovább növelve a kettőnk közti távolságot, hátrálok pár lépést.
Idegesít. Nincs jogom így érezni, de akkor is ez van. Egyikünk se tudna egy falatot se enni, főleg nem a másik társaságában most, szóval ez csak formaság, amiből jelenleg egy fikarcnyit se kértem. Még hátrébb léptem tőle.
Ő elgondolta, szépen eltervezte, hogyan lesz ez, és biztos szép lesz, de már a gondolatra is, hogy én itt csak egy mezei, semmit sem jelentő statiszta lehetek, elégedetlenül mordultam. Ne csinálja ezt!
~ Már döntöttél, ugye? ~ kérdezek, mégis inkább tűnhet kijelentésnek. Úgy toporgok, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most, vagy később fusson el minden elől. Ideges ingerültséggel morranok fel, a gyomromat ennél kisebbnek már nem is érezhetném. Totálisan tehetetlen vagyok és ez sokkal szarabb érzés, mint bármi, amit eddigi életem során valaha éreztem. ~ Ha tényleg kajás vagy, menjünk, de ha ez csak egy kerekített ~ lezárás, befejezés ~ akármi, akkor inkább hagyjuk. Mondd ki és nem kell tovább elviselned.
Azt hiszem... félek. De hogy nem akarom hallani, amitől tartok, az egészen biztos! Örülök, hogy farkasalakban vagyunk, így legfeljebb az energiáimból tud kiolvasni, de amilyen kevés helyet hagyott az ilyesmi átjutásának, így aligha érzékelt felőlem bármit is, a gondolati üzeneten túl - már ha azt magához engedi. Ha semmit, akkor visszaváltozok és hangosan elmondom, amit csak gondolatban üzentem.

Fák, bokrok, sziklák sűrűjében vezet utunk, mikor fékez, én pedig kis híján neki rongyolok. Megtorpanva, értetlenül fordulok felé a magam jól ismert hirtelenségével, s kissé felszegem fejem, füleimet hegyezve hátrálása láttán.
Valami nem okés, érzem, s sejtem, köze lehet ennek hallgatásomhoz és pajzsom zárjához - leengedem hát utóbbit, finom selyemként hullajtva alá megkeseredett lényemről.
Kérdése nyomán szinte tapinthatóan lassul az idő le köröttünk és szűnik meg a világ. Csak ő van, csak a hűvös fehér farkas van és vele szemben az én nyárcsókolta bundásom - na meg én. Aki már döntött. Azt hiszem...
~ Ha az egész csak a kajáról szólna, nem hívtalak volna magammal. ~ Vetem elé csendesen szavaimat, de kár is erre több időt fecsérelni. Halk morranást hallatok, elégedetlenkedőt és távolságtartót. Ha mártírt jöttél játszani, bele se kezdj...
~ Nem hiszem, hogy nekem kellene bármit is mondanom Darren. De ha úgy érzed, nincs mit mondanod, akkor talán tényleg jobb, ha hagyjuk az egészet lógva. ~

Zaklatottan veszem a levegőt, indokolatlanul jobban fújtatva, mint amennyire az eddigi futás okot adna. Érzek mindent belőle, tőle, mindez pedig szinte megsokszorozza saját, helyzet feletti szorongásom, kétségeim, előre temetett helyzetem. Ragaszkodásom. Ami ellenére is hátrálok.
Mászkálni kezdek föl-alá, energiáim lavinaként hömpölyögnek körülöttem, a szememet le se veszem a nőstényről, mintha attól tartanék, hogy ha ezt megteszem, mire visszakapnám rá a pillantásom, már nem lenne sehol. Farkasom rideg okkersárgájának felszíne alatt valami marón izzik, valami, ami belülről fojtogat, amit nem tudok rendesen megfogalmazni, csak érzem. Ettől vagyok ingerült, ezt üvölteném a világra, holott azt se tudom, minek nevezzem, hogy megtehetem-e egyáltalán, van-e hozzá jogom.
Morgok. Halkan, szinte alig hallgatóan, de folyamatosan, idegeim pattanásig feszültek, s már-már úgy méregetem Yettát, mintha a következő pillanatban neki tudnék ugrani, holott erre semmi okom, késztetést se érzek, mégis... Megőrülök.
~ Nincs mit mondanom? ~ visszhangzom, és azt hiszem, akaratán kívül, de egy eddig hősiesen kitartó gátat szakít át bennem.
Eltűnik a megszokott hűvös nyugalom, a fagyos energiák, a közönyös kisugárzás. Elég lenne egy apró szikra a robbanáshoz, a gyomrom szinte remeg, izmaim kígyóként vonaglanak, ahogy folytatom a járkálást. Utoljára ilyen intenzitást talán akkor mutattam, amikor kitettem Jennyt a szobámból, vagy a behódolási szándékomat közöltem a falkával a gyűlésen. Jó tudni, hogy ilyet pusztán magánéleti téren is képes vagyok produkálni - azt ősi, elemi vadságot, ami majdhogynem a veszettséggel határos.
~ Mit mondjak még, amit nem írtam már meg neked? Ismételjek? Megteszem, elég jó szófosó tudok lenni, tudod, ugye? Vagy újat szeretnél inkább hallani, min ulvinne? ~ Valahol a haragos és a kétségbeesett között ingázok, a beletörődéssel viaskodva. Annyira sajnálom, hogy nem lehet kiabálni gondolatban. Nem vele üvöltenék, nem neki szólna, mert az egészet magamnak köszönhetem, én barmoltam el, de ezt már nem tudom sztoikus beletörődéssel fogadni. ~ És ne mondd, hogy ne hívjalak így, pontosabban ha szeretnéd, szajkózhatod, de ezen nem fogok változtatni. Mit akarsz hallani, hm? Hogy miért tettem? Azért, mert megkívántam és a farkam után mentem. Megbántam? ~ Prüszkölve-mordulva ráztam meg a fejem. ~ Nem telt el úgy nap azóta, hogy ne kívántam azt, bár vissza tudnám csinálni, de a kurva életbe, nem sikerült! Fasza, írkodtam, amíg látni se bírtad a pofám, mondjuk esélyesen most se nagyon megy, de ez van, lehet amúgy is utoljára találkozunk, bár ebben nem hiszek... Szóval próbáltam legalább tompítani ezt a szart, még úgy is, hogy satnya semmi a hibámhoz képest, meg amúgy is leállítottál. Oké. ~ Megállíthatatlanul törtek fel belőlem a szavak, olyan volt, mintha ezernyi csapot nyitott volna meg egyszerre, amik addig nem állnak el, míg az utolsó csepp víz is ki nem hullik belőlük. ~ Hívsz vadászni én meg loholok, mint egy hülyegyerek a guillotine alá, aki csak akkor jön rá, hogy a saját kivégzésére jött, amikor már betette a fejét a penge alá. És igen, túlzok!
Megállok előtte, fújtatok, energiáim pedig érzések kaotikus halmazát zúdítják a nyakába. Dac, harag, szerelem, félelem, ragaszkodás, kétséges, bűntudat, megbánás, sóvárgás, hiány, elégedetlenség...
~ Én... ~ Nem tudom folytatni, pontosabban de, csak szükségem van két hullám között egy cseppnyi időre, hogy valamelyest értelmesebb formába kényszerítsem mindazt, ami még kikívánkozik. ~ Tudom, hogy nagyon elbasztam. Szó szerint. És megértem, ha többé látni se akarsz. ~ Elcsitult az ár, feszültségtől vibráló energiáim őrjítő vihara lecsillapodni látszik, ehhez mérten hangom még gondolati síkon is beletörődőnek tűnik. ~ Elfogadom, ha mást keresel, ha más meg tudja adni neked azt, amiben én elbuktam. Ha mással nem kényszerülsz távkapcsolatra. ~ Lesütöm a tekintetem, de még mindig mocorog bennem valami. Valami önző kisajátítás, és ha már ez lehet az utolsó beszélgetésünk (jó sok időre - a soha nem létezik), ő pedig szinte felhatalmazott, hogy beszéljek, hát elmondok mindent. ~ Tök mindegy, hányan lesznek. ~ Rá emelem sárga szemem, amiben mintha valamiféle csendes bizonyosság lakna. Lehet beképzeltségnek vagy eltúlzott magabiztosságnak is nevezni, nem érdekel, a magam részéről szimpla meggyőződésnek tartom. ~ Mert nekik hibázni se kell majd ahhoz, hogy elkívánkozz tőlük, hogy egy idő után ne kelljenek. Valami mindig hiányozni fog, egy részed mindig üres marad, akármit is csinálj, és ez nem fog elmúlni egy-két év alatt. ~ Tudom. May óta tudom, milyen ez. ~ Min ulvinne. Ezt egy "ég veled"-del nem tudod kitörölni, vagy ha mégis... nem akarom, hogy megtedd.
Ez azt hiszem, eddig is egyértelmű volt, ha mégsem, hát most színtiszta megerősítést kapott. Lenyugodtam, bár hogy ez mennyire hosszútávú, azt megtippelni se tudom, lehet, hogy két perc és megint egy feszülő ideggóccá válok. Most azonban leülök, oldalra döntöm kissé lehajtva a fejem, hogy hátsó lábammal megvakarjam fülem tövét, ezzel végezve pedig mintegy "ennyi volt, nem jut eszembe más, amit mondhatnék" jelleggel aprót nyüszítek.

Izmaim idegesen, ugrásra kész várakozással feszülnek meg a hím viselkedésének, energiáinak változására. Rohannék - felé és mégis el tőle minél messzebb, amennyire csak lehet. Amennyire engedi nála gyökeret vert szívem.
Öklömnyi a gyomrom, ahogy fagyos szélviharként érkező energiái képen törölnek. (Ha szarvast ejtettünk volna, most kényelmetlenül érezné magát odabent a húsa.) A megnevezésre, s hozzá toldott szavaira dacosan kapom el pillantásom róla az erdő hűvösen sötétlő fáira, de a következő pillanatban már újra előttem a hím. Léptei elérnek, miként szavai is elmémet.
Sértett, talán meg is bánta a kéretlenül jött üzeneteket. Akárcsak tettét. Bántja, fáj neki... - nem kellenek a farkasom fejlett érzékei, hogy kiszúrjam ezt a vékony kis fátyol-fonalat a zúgolódó szóáradat gombócából.
Elém lép és én ösztönösen pillantok felé, lassú mozdulattal, lesütött fülekkel. Lényem egyik része nyakába fúrná képét, vállait, nyakát ölelve bújna hozzá vigasztalóan... Ám mindezt keserű, fekete tinta szennyezi a sorok között megbújva.
Nekem nem más kell Darren. Te kellettél...
Szavai ledermesztenek, mozdulatai ugyanakkor engem is tettekre sarkallnak. Alig teszi le magát a földre és emelné hátulsó lábát, kapok feléje, hogy fülét megragadva, éles fogaimmal abba kapva bele rángassam meg indulatosan.
~ Idióta! ~ Morranok rá elengedve őt. ~ Pontosan tudtad, hogy már attól is ódzkodtam, hogy megjelöljenek vagy hogy én jelöljek meg valakit páromként! Pontosan tudtad, hogy egyedül miattad maradtam a város közelében,  én... változtam érted! Ígéretekért, amiket utána egyszerűen szembe köptél! ~ Vakkantok felé acsargón, s ha közeledne, még figyelmeztetően morgok is mellé. Meg ne próbálja...
~ Nem, hogy nem tudom, nem is akarom mindezt a hiányzó valamit, ahogy te fogalmaztál, kitörölni! Emlékeztető, hogy ne legyek még egyszer ennyire gyerekesen naiv... ~ Köptem felé a szavakat szinte, majd mikor már elviselhetetlenségig feszült bennem a keserűség, egészen egyszerűen elfordultam tőle.
~ A világot ígérted nekem Darren akkor a fürdőben és én elfogadtam... ~ Suttogom szinte, épp csak hátravetve fejemet, pillantásomat rá, aztán vissza a bokrok sűrűjére, mintha ott lenne a megoldása ennek az egész helyzetnek. Egy gomb - az jól jönne most - amit csak megnyomunk és vége szakad az egész. Újraindítás vagy egyszerűen csak törlés... bánom is én, melyik!
~ Felfogod egyáltalán, hogy ez mit jelent? Felfogod, hogy... nem csak Castornak hódoltam volna be újra és újra érted, de bármit megadtam volna. Mindent... felfogod ezt? MINDENT megkaphattál volna! ~ Talán sosem mondtam még ilyen őszintén ki ezt. Féltem ettől is, tartottam, mint sok más dolognak a súlyától. Okkal, mert nem hoz megkönnyebbülést a vallomás. Csak zokogásszerűen meg-megránduló izmokat bundám alatt oldalamon, hátamon.

Elkapja és megcibálja a fülem, mielőtt rászólhatnék, hogy ne tegye, abban ugyanis ott sorakoznak a fülbevalók, ami erősebbek annál, amit ő gond nélkül kibír. Nem szoktam őket kivenni, túl sok, túl macerás...
Ha most tudnék, kínomban nevetnék, ennek hiányában csak szusszantam egy nagyot. Hallgatom, s nem kell attól félnie, hogy közbevágok vagy belé fojtom a szót. Minden mondat súlyos kőként zuhan rám, amik alól olyan szívesen kibújnék, de nem tudok, nem lehet, képtelenség.
Elfordul, ülve maradok. Mintha kiszívtak volna majdnem minden erőt a tagjaimból, hogy örüljek, egyáltalán ülni tudok még. Lehunyom a szemem, amikor felidézi a fürdőt, ahol utoljára kérte, hogy maradjak - vele, neki. És én leléptem. Nem mentség, hogy sose voltam monogámiára szorítva, hogy abban éltem, hogy a vágyottat sose kaphattam meg, mert ő ezekről nem tehet, nem ezt érdemelte, de tőlem ezt kapta...
~ Komolyan gondoltam. Akkor, utána és most is ~ mondom gondolatban is halkan. ~ Nem árultalak el, Yetta. Tudom, hogy így érzed, tudom, hogy miért, de... ~ nagyot nyelek, a szavakat keresem, ám azok csesznek a segítségemre sietni. Felállok és közelebb lépek hozzá, igyekszem látóterébe kerülni, ha viszont konokul elfordul, nem erőltetem. ~ A fenébe is, ismersz, akármennyire is okoztam csalódást, attól még ismersz. Nem lennék itt, nem zaklattalak volna, ha ez nekem semmi lenne, ha... ha nem akarnám valahogy, akárhogy, de helyrehozni. Ha kevesebbet jelentél, rohantam volna bele a facérságba a fél várossal, hogy orgiát csapjak. ~ A szemébe nézek, már ha hajlandó rám nézni, ha nem, akkor megint próbálkozom a szemkontaktus kivívásával, lassan bosszantó kitartással. ~ Ide se azért jöttem, hogy a döntésedet meghallgassam és szépen elfogadjam. ~ Ez alig szívdobbanásnyi idővel azelőtt esett le, hogy kimondtam. ~ Akkor elég lett volna a telefon és neked is. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, egy önző dög vagyok, és van pofám reménykedni még egy esélyben. ~ Közelebb hajolok hozzá, ha nem távolodott el, de nem érintem orrom hegyével. Nem érek Yettához, amíg nem engedi.

Régen nem a megcsalásról szól a történetünk már, sosem arról szólt igazán, csak a szikra volt a lánghoz, mely egyformán emészt fel szép lassan mind a kettőnket.
Most mégis Tria személyével, szavaival vágok vissza gyerekes daccal.
~ Nem árultál el? Az a nő pontosan tudta, hogy van valakid és te magad mondtad el neki! ~ Morranok felé, s szemernyi kérdő él nincsen hangomban. Kijelentek.
Ideges minden mozdulatom, elhúzódok tőle, mikor felém lépne, elém kerülne.  Ismerlek, persze, hogy ismerlek. Ezt hittem akkor is, mikor bíztam benned. Lemondtam érted, megtagadtam, eldobtam... betörtem.
Helyrehoznád? Dicséretes, de mit érsz el vele? Neked nem egy sértett, sebzett lelkű személy kell, csak emléke annak, aki egykor voltam. Akik egykoron voltunk. - Hiába. Csak önámítás ez a kép. Az ezüstnél is izzóbb seb, amit te ejtettél a lelkemben, eltörölhetetlen. Gyógyulhat, de a hege örökre megmarad.
Tekintete elcsípi borostyán pillantásomat, s nem ereszt. Idegesen nyelek egyet, halk nyüsszenés hagyja el torkomat.
~ Még egy esély... Mit érnél el vele? Nem vagy az a fajta, aki beéri egy húsdarabbal, aki bezuhan mellé esténként az ágyba. ~ Minden támadó él nélkül, szinte halk suttogásként irányulnak feléje szavaim, s folytatnám... ő pedig közelebb lép, majd még közelebb.
Hirtelen a mozdulat, amivel hozzá simulok, fejemet nyakába fúrom. Nem gondolom végig, csak vezet ösztönöm felé.
~ Darren én próbáltam, én... akartam, hogy ez... ~ Hangomat keresem, de el-elcsuklik a szavak közepette. Én sem vagyok farkas már, őszinte mezítelenséggel ölelem magamhoz a hófehért, karjaimmal fogva közre magát, s szőrébe fúrt arcomról sós könnyek peregnek a tömött bundába.
- Nekem ez így ne-nem megy, én nem tudok... nem tudok... - Remegek, vállaimat sírás rázza. Könnyekben kifejeződő érzelmek. Mindaz a fájdalom, amit nem adtam ki Holly előtt. Mindaz a harag, ami a Triával való találkozáshoz vezetett. Mindaz az elfojtott keserűség, félelem és céltalanság, amit az elmúlt időszakban a munkába fojtottam.
- Sajnálom... annyira sajnálom, Dé. - Szinte kapaszkodom a bundájába, izmaim megfeszülnek, szemhéjaimat úgy szorítom össze, mintha a világot kizárva az egész helyzetet képes lennék semmissé tenni.
Tudtam, hogy egyszer besokallok és csak bőgök majd magam elé meredve, mint egy hülye. De nem hittem volna, hogy pont előtte.