Say something I'm giving up on you I'm sorry that I coundn't get to you Anywhere I would have followed you Say something I'm giving up on you...
Hallgatom, mert mást már nem tehetek. Nem kapaszkodok bele a ténybe, hogy találkozott Triával, hogy beszéltek, nem kérdezem, hogy mi történt, nem számít. Mondanám, hogy én sebeztem, én is gyógyítok akkor, nem bizonygatom, hogy meg tudnám csinálni, hogy együtt valahogy megoldjuk. Nem lenne csak egy húsdarab, nekem nem... Pedig semmi más nem kellett, semmi más nem kell, elég lett volna a közelsége, hogy egy-egy kótyagos hajnalon ne a saját otthonomba, hanem hozzá tántorogjak és bedőljek mellé. Miért kellett ez? Miért nem lehetett jó? Hozzám dörgöli a fejét, hangja el-elakad, majd érzem, ahogy karok ölelik a nyakam, szőke tincsek hullanak a képembe. Nem merek visszaváltozni. Semmibe mered a tekintetem, légzésem felszínes, miközben érzem, hogy sorvadok, elhalok belül, energiáim nem moccannak, a kavargó hótól bizonytalan táj képe eltűnik belőlem, minden moccanatlan, dermedt. Puszta, fagyos semmi. Egy szót se szólok, hallgatom zokogását, hagyom, hadd sírjon, mialatt mellkasom összepréselődik. Nem akarok levegőt kapni, nem akarok semmit. Nincsenek karok, amikkel viszonozzam az ölelést, amikbe elrejtsem, amikkel vigasztaljam, nem csupasz bőr csupasz bőrt, nem látja az arcom nincs mimika, csak sivár energiáim. Képtelen vagyok bármit is reagálni, csupán felfogom a szavakat, a jelentésüket, s közben nem akarom, hogy azt jelentsék, arra utaljanak, amire tudom, hogy vonatkoznak. Vissza kell majd mennem ezek után a városba, fel a hegyre, be a Farkaslakba, Payne-nel foglalkoznom, élni tovább, mintha mi sem történt volna, belemerülni a hétköznapokba. Amikben úgyis őt fogom keresni... ~ Ne csináld... ~ suttogom még gondolatban is éppcsak sóhajként ható hangon. ~ Ne... Úgy váltok, ahogy előtte még egyszer sem: az ember kirobban belőlem, ahogy elértük azt a pontot, ahol a farkasom feladta. Remeg, omlik, repedezik, darabjaira hullik minden. Magamhoz szorítom, szorosabban, mint valaha, és mielőtt bármit tehetne, nyaka és válla találkozásánál belé marok. Így maradok. Ha most belefagynánk a pillanatba, boldog lennék. Az enyém, a miénk, az embernő és a nőstényfarkas. Önként hajtottam a fejem a díszes ezüstláncok közé és most, hogy le akarják venni rólam, belé kapaszkodok, mert ő lehet, hogy elég erős ahhoz, hogy levegye, de én nem az elengedéséhez. Nem vagyok képes elfogadni, mert nem akarok feldolgozni, nem akarok elengedni, nem akarok felejteni, hát miért nem érti? Érzem a vére ízét, könnyeinek sós illatát, bőre ismerős melegét, ami már annyira hiányzott. Mély a seb - a lelkén és a vállán is és azt kívánom, a szemmel látható addig ne tűnjön el, amíg a láthatatlan ott van. Túlnőtt rajtam mindaz, ami hozzá köt, csak túl későn értettem meg. Vagy egy percig is eltart a harapás, akár próbál szabadulni, akár nem, ebbe nem hagyok neki választási lehetőséget. Amikor elhajolok tőle, akkor is pusztán egy szívdobbanásnyi időre, hogy utána megcsókoljam. - Min ulvinne... - súgom elcsukló hangon, könnyes szemébe nézve, de többre nem futja. Ha azt kérné, hogy öljem meg magam, itt és most, megtenném. Bármit. És a hang a fejemben gúnyosan dalolja, hogy ez már nem számít, ezt korábban kellett volna. Akkor, amikor semmi más kívánsága nem volt, minthogy maradjak...
Ujjaim tömött bundáját markolják, úgy húzom magamhoz, mintha attól félnék, már a bőrömet cirógató hideg szél is képes lenne elragadni tőle, holott... ő az egyetlen, aki messzire lökött magától. Forró könnyeim lassan szánkáznak lefelé arcomon, mellkasomon, melleimen, combjaimra hullva vagy még onnét is tovább szaladva, s a földet itatva magam mellett, alatt. Szeretlek, Darren. Annyira szeretlek, még így is, hogy ez lett a vesztem. Ha tehetném, az örökkévalóságig ölelnélek, ámítva magam, hogy csak még egy kicsit... csak utoljára. Aztán elengednélek, hogy csak az általad említett üresség maradjon számomra belőled örök tanulságul: megégeti magát, ki számára idegen tűzzel játszik. Zokogásom nem enyhül, sőt, csak jobban rákezd lelkem zivatara, ahogy immáron emberként ölel magához. Ajkai nyakamhoz, vállamhoz érnek, de későn feszülnek meg izmaim visszakozóan. - Ne csináld! - Sikoltom bele a bennünket lassacskán körülölelő sötétbe elhaló keserűséggel hangomban, de hasztalan. Mint az orvosától tartó kölyökmacska, úgy kapok vállába, körmeimmel szántva fel lapockáján a bőrt, miközben szívem kétségbeesetten, kalitkába zárva dübörög át az övéhez összesimuló mellkasainkon keresztül. Engedjem el, mi? Kösz a semmit!... Arról nem szólt a fáma, mi van, ha ő nem hajlandó ezt elfogadni. Ha későn bár, de távozófélben levő lényem után kap. Miért kellett ezt, Darren? Miért így? Miért csak most? Miért...? Nem húzódok el, csókunkban vér és sós könnyek íze keveredik. - Mi kell még tőlem?! - Vádol a könnyes, kisírt tekintet, amivel önző képére nézek, de végül amikor elkapom fejemet annyira futja elhalóan: - Gyűlöllek... - Mint játékához ragaszkodó gyermek, húzódom ölébe és fúrom arcomat nyakába, magamba szívva illatának aromáját, de ezzel megint csak azt érem el, hogy szépen lassan újabb virágot bont a helyzet felett érzett keserűség és tehetetlenség csendesen rázkódó vállak és aláhulló könnyek formájában. Álló pont vagyok az időben. A múltunk ajtajában állok, s szívem szerint bevágnám azt a nyílászárót, ne jöjjön át rajta semmi. De nincs jövőm, a terveket, mit szőttünk, leszaggatták a falakról tetteink. Nem tartok sehová. Álló pont vagyok az időben...
~ If I lay here, if I just lay here would you lie with me and just forget the world? ~
Ne csináljam? Tudhatná, hogy ez nálam nem így működik, nem kéne megtennem, nem okos dolog, de megteszem, mert erre vágyok. A farkasom magamra hagyott, ő tehetetlen, egyem meg amit főztem, mondhatná, és én foggal-körömmel kapaszkodok. Késő? Tényleg késő? Karmai felhasítják hátamon a bőrt, mire felmordulok, de nem eresztem, csak szorosan lehunyom a szemem és tartom, ölelem, az egyetlen dolgot teszem, amire még képes vagyok, ami még egy cseppnyi feloldozást hozhat. Jamest nem sikerült itt tartanom, visszahoznom, hiába nem akartam, hogy menjen, hiába tettem bármit is, ennek a képe pedig ijesztő elevenséggel ébred fel bennem. Nem akarok vele is így járni, még akkor sem, ha tisztában vagyok vele, hogy magamnak köszönhetem, én löktem el, nem magától menekül. Ez az utolsó "kártya" a kezemben, ezen túl nincs semmim, csak a hasztalan szavak, a hiteltelen bizonygatások és ígéretek, amik olyan hazugul hangzanának most a számból. Pedig úgy terveztem, hogy elfogadom. Tiszteletben tartom, bármi is legyen a döntése, és nem nehezítem meg mindkettőnk helyzetét. Csakhogy azzal ezek szerint mégse számoltam teljesen komolyan, hogy vége lehet. Hogy elbúcsúzni hívott... de Tupilekre, tudhatná, hogy addig úgyse fújok visszavonulót, amíg meg nem vívtam a döntés ellen a magam csatáját. Ha semmi nem segít, ha képtelen vagyok változtatni, akkor visszavonulok, de amíg itt van, amíg belém karmolva a vállamba zokog és nem húzódik el, addig kapaszkodok. Nem engedem. - Tudom... - mondom csendesen, mialatt visszazárom ölelésembe, haját, hátát simogatva. Csak a most van, amibe beleragadunk, ahonnan nem tudunk továbblépni, mert nincs hova. Vissza nem lehet, előre... mibe? Hogyan? Félek elengedni és félek megtartani, mert nem akarom az óvatoskodást, a túlzónak, őszintétlennek tűnő kedveskedést, hogy bizalmatlanul mérjen végig minden alkalommal, hogy öntudatlanul is árulás nyomait kutassa rajtam és rettegjen az újabb csalódástól. Kezdjük előröl? Hogyan? Ezt nem lehet, nincs "restart" gomb, nem tudjuk eljátszani, hogy korábban semmi se történt. Fejemet az övének döntöm, arcom a hajába fúrom, torkom a csók óta elszorult, olykor sűrűbben pislogok. Muszáj tudnom, muszáj tudnunk mindkettőnknek, mégis olyan nehezen jön számra a kérdés, hangom rekedt, mintha nem akarna engedelmeskedni semmim sem. Megadás, ez minden vágyam, de minek, hogyan, miért? Ha kicsit csitul zokogása, elhajolok, eleresztem, de csak azért, hogy arcát kezem közé fogjam, homlokom homlokának döntsem. - Kellek még, Yetta? - kérdezem, magabiztosságom maradékát is felőrölve, eldobva, nincs más, csak a hibáim és én, a kötődésem, minden, amit jelent, minden, amit iránta érzek. Feladtam. Bármit mondjon... bármit feleljen, elfogadnám, még ha úgy is érezném, belepusztulok.
I can't imagine any feeling could be worse Than this goodbye
Tudja. Fantasztikus! Legalább ez tiszta sor számára, ha már úgy fest, minden másból nem tudta időben leszűrni, mennyit is jelent számomra. Bújok hozzá, ölelem, mintha ez megváltást hozna. Nem eltörölné a dolgokat, egyszerűen csak... megmutatná, mi is a következő lépés. Kisírt tekintetem borzasztóan rondán fog festeni holnap, akárcsak könnyek marta arcom vörössége, de nem igazán érdekel. Akkor sem, amikor tenyereivel simít rajtuk, irányítóan vonja sajátja felé... - Csak... befognád még egy kicsit, kérlek? - Remeg meg ajkam kissé az újfent torkomat szorongató sírástól. Mindjárt jobb lesz, még egy kicsi és tényleg összeszedem magamat, csak... Néha nem kell több nekünk nőknek, csak hogy istenesen kibőgjük magunkat. Komolyan! Aztán letöröljük az arcunkról a sós cseppeket, vállat vonunk és úgy sétálunk tovább, mintha az egész nem is történt volna meg. De most még szükségem van pár percre, hogy ezt meg tudjam tenni, hiába érzem szavában a sürgetést, hogy választ vár - teljesen jogosan különben.
A pillanatok percekké válnak, a zokogás halk hüppögéssé, majd néma magam elé meredéssé. Körülölel bennünket a csend hűvös érintéssel, ellensúlyozva vadul kalimpáló szívünk és testünk hőjét. A lehetetlennél is közelebb húzódok hozzá, mégis sosem éreztem ennél távolabb tőlem Őt. Beletelik negyed óra is, mire mozdulok, s ujjaimmal letörlöm a szemem szegletében megült utolsó cseppeket is. Elhúzódom tőle kissé, ha engedi. - A szerződésem év végéig szól a Pit-ben. Én addig kerülném a helyedben a környékét is. - Lehet, hogy egy önző dög, de ennyit talán csak meg tesz értem még utoljára. Habár kétlem, hogy könnyebb lesz bármi is tőle... csak az illúzióját adhatja vele. De ez is jóval több, mint a semmi. - Szeretlek és... éppen ezért őszintén sajnálom. - Hogy így alakult, hogy nekem sokkal többet jelentettek dolgok, mint neki, hogy jelenleg képtelen vagyok még annyira is bízni benne, hogy bármit is folytatni tudjak nyugodt szívvel, sebektől mentesen.
~ And we had magic and this is tragic ~ (Tulajdonképpen szó szerint énekelhetnéd nekem.)
Biccentéssel jelzem, hogy oké, befogom, majd magamhoz húzom és hagyom, hadd sírjon. Sírjon mindkettőnk helyett, értünk. Nem sürgetem tovább, hiszen... úgyis tisztában vagyok a válasszal, mégis bolondul kapok a "hátha mégsem" szikrányi lehetősége után - micsoda önámítás! Míg ő sír, én lassan megnyugszom, tényleg beletörődök, felkészülök, amennyire csak tudok. Fal tornyosul közöttünk, masszív, rendíthetetlen, kérlelhetetlen, ajtó sincs, amin átsurranhatnék, nincs kiskapu, legfeljebb kíméletlen emlékeztető, hogy mivel jár az elkövetett félrelépésem. Sose gondoltam, hogy egyszer ilyen leckét kapok az élettől, és az ennyire fog fájni. Hagyom, hogy némileg elhúzódjon, de kész vagyok visszafogni, ha érzésem szerint ezt túlzásba vinné. Még ne, még maradjon, csak egy kicsit... Szavaira ajkaim apró rést képezve válnak el egymástól - igen, tényleg kiteszi a szűröm -, aztán lesütöm a tekintetem, ami mellesleg pőreségünket tekintve annyira nem nyerő és sután bólogatok. - Értem - teszem hozzá, mintegy biztosításképp, hogy valóban felfogtam, nem csak berögződésből mozog fel-le a fejem. Első gondolatom pedig, hogy akkor addig van időm. Második, hogy a lakása környékét nem kötötte ki. Harmadik... nem fogom keresni, zaklatni, a Pit vagy a társasház környékén ólálkodni, mint valami elmebeteg mániákus. Rém szentimentális, de tényleg hiszem, hogy ha valóban egy életre szól a párválasztás, ha megvan a nagybetűs, akkor úgyis találkozunk még. Alaszkában, más államban, más országban vagy kontinensen, de keresztezni fogják egymást az útjaink. Szánalmasan gyenge fogódzkodópont, csakúgy, mint Jamesnél. Ki lesz a következő, hm? Tekintetem tétován az előbb ejtett sebre siklik. Vajon mennyi idő lesz, mire nyomtalanul eltűnik? Kitart egy hónapig, vagy addig se? Odahajolok és lenyalok egy kevéske vért - nem bocsánatkérés a hirtelen tettért, emiatt sose fogok azt kérni, pusztán kihasználtam az alkalmat, ami úgyis hamarosan elszáll. Sokáig nem tudok mit mondani, mintha végleg elapadtak volna szavaim a témával kapcsolatban. Bukdácsoló, esetlen és végül ripityára tört kapcsolatunk körül kavarogtak kuszán a gondolataim. Más esetében, még pár évvel ezelőtt is vállat rántottam volna, aztán örömünnep visszanyert szabadságom felett. Ez viszont nem szabadság, nem én választottam, nekem ez nem kell, emellett hiába... szakított velem, nekem ő a párom. Kár, hogy ennek az igazi mélységét megkésve ismertem fel, de felismertem. Jöhet, aki akar, akárhány éjszakára, a láncok nem kerültek le rólam, csak hosszabbra nyúltak, ám ott vannak, megvannak, és ha egy idő után már csak keserédes emlékeztetőkké válnak, akkor is megtartom őket. Rohadt nagy szemétség lenne most közölni vele mindezt, nem is szólok semmit. Kisírt szemébe nézek, tekintetem olyan, mint mindig, amikor rá nézek: gyengéd, sóvárgó, szerelmes, ám ezúttal önutálat és bánat vegyül mindebbe. - Megkaphatom ezt a napod? Hogy elbúcsúzzak? - Rendesen, szépen, méltón. Kivételesen tényleg nem az időt akarom húzni, magatartásomból, hangszínemből pedig leveheti, hogy ha nemet mond, elfogadom. Eleget kínoztam, nem fogom belekényszeríteni semmibe sem, megértettem, mennyi fájdalmat okoztam neki.
I know my heart will never be the same, [...] I get a little bit stronger.
Érti? Ennyi? Hát... végül is ennyit szerettem volna elérni, nem igaz? Mégis máris valami árnyalt hiányérzet kerít hatalmába. Már nem küzd. Elfogadta a döntésemet, vagy egyszerűen csak feladta a dolgot. Örülnöm kellene, de ilyen áron nem kell a győzelmi ének. Tompán hasogat vállam, fogainak nyomát őrizve a rászáradt vér alatt lassan-lassan hegesedésnek induló seb. Szavaira tekintetem elkerekedik kissé, szemöldököm hitetlenkedően szalad árnyalatnyit feljebb, hogy aztán elnevessem magam. Pár könny még legördül ugyan arcomon a hirtelen mozdulattól, amivel kissé megcsóválom fejemet, szőke tincseimet vállaim, melleim köré rendezve. Nem sírok, már nem. Legfeljebb kínomba tudnék amúgy is, mert ez a helyzet annyira abszurd. - Te aztán nem féltél sorba állni a pofátlanságért, mikor osztották...! - Pillantásom az övét fürkészi még pár pillanatig, vajh mennyire gondolta komolyan a szavakat, de végül kibontakozok öleléséből és felállok. Lábam alatt megrezzen a gyér avar. - Én egy ideje már nem búcsúzok, Darren. Olentől sem búcsúztam, mikor úgy döntöttem, nem tartok vele a világ ki tudja, mely pontjára. Egyszerűen csak... elköszöntünk egymástól. - Vonok vállat apró, suta mosollyal tekintve le - vagy ha felállt volna időközben ő is a földről, akkor szimplán - rá. - Nestor mindig azt mondta, a búcsúzás hülyeség, mert évszázadok adattak meg nekünk, és ha nem is találkozik az illetővel újra, ő személy szerint sokkal szívesebben emlékszik egy mosollyal teli elköszönésre, mint holmi érzelgős búcsúzkodásra. Bolondságnak gondoltam az egészet, aztán megismertem a bátyámat. - Suttogok szinte, ujjaim idegesen fonódnak össze, épp csak tördelni nem kezdem őket. Menni kellene, érzem - elköszönni végleg - mégsem tudom rövidre fogni. - Elköszöntünk és bízok benne, hogy találkozunk még. Lehet, százhatvan év múlva, de... látni fogom. Ő pedig mesélni, merre járt. - Idealistának tűnhetek? Nem nagyon érdekel, ő már úgy ismeri ezt az oldalamat, mint a tulajdon tenyerét, azt hiszem. - Idővel könnyebb lesz ez az egész, tudom. És akkor majd újra találkozunk. Lehet, addigra főzni is megtanulok érdemben...! - Nevetek fel keserédesen rázkódó vállakkal. Hangomban sírós él csillan, de nagyot nyelek; nem engedem újfent előtörni a könnyeket. - Szia Darren. - küldök felé erőtlen, apró mosolyt, mielőtt még sarkon fordulnék (hacsak nem állít meg).
A nevetése meglep, de mint rendesen, most is elmosolyodom rajta, bár ezúttal óvatosan, s ez csak akkor változik némiképp, mikor a pofátlanságomra tesz megjegyzést. Bocsánatkérőn pillantok rá, felhúzva a vállam, bűnbánón. - Egy próbát megért - mondom halkan. Nem fair, hogy akkor érzem a legtöbbet, amikor el akar sétálni, amikor elhagy, tudatva, meddig lesz egyáltalán Anchorage-ben. Mert hogy utána már tényleg semmi sem tartja itt, az biztos. Ülve maradok, úgy nézek fel rá. Tekintetem révetegen vezetem végig alakjának jól ismert vonalain, hajlatain, megmásíthatatlanul magamba vésve őket, szinte éreztem, hogy ujjbeggyel lassan, leheletnyi finomsággal cirógatom őket. Végül pillantásom megállapodott szürkéskék szemein. Annyi mindent mondott már el velük, mégis újabb dolgok után kutatok bennük - mikor, hogyan láthatlak újra? Ekkor jövök rá, hogy egyáltalán nem vagyok képes ténylegesen feladni vele kapcsolatban semmit sem. Hallgatom, amit mond, nézem, ahogy beszél, ahogy ajkai formálják a szavakat, ahogy pillái meg-megrebbennek, szőke tincseinek játékát egy-egy hirtelenebb fejmozdulatnál... Magamba szívom hangját és illatát, mialatt a búcsúzkodásról vallott nézeteken mosolygok halványan, de cseppet sem gúnyosan vagy hitetlenkedőn. Ideges mozdulatánál nagyot sóhajtok. Tétovázik. Nem fogja meggondolni, megmásítani a döntését, de nehezen szánja el magát, látom raja. - Úgy legyen - bólintok mind a találkozásra, mind a főzésre, az elköszönést viszont nem tudom csak ennyiben hagyni. Felpattanok és elkapom a kezét, hogy visszahúzzam magamhoz és megcsókoljam. Hosszan, ráérősen, ha hagyja és nem taszít el. Egyik kezemmel nem eresztem az övét, másika tarkóján pihen, hajába túrva, némileg markolva. Elveszem. Elveszek mindent, ami kell, amire szükségem van, hogy később, ha eljön az ideje még többet adhassak vissza neki. Hálás vagyok, amiért megmutatta nekem mindezt, az elköteleződést, az életérzést, hogy párom van, tényleg, igazán, nem csak úgy, hogy sóvárgok utána. Hogy milyen önhibából elhagyatottnak lenni. Nem tudom mindezt elmondani, szavakba önteni, így csak csókolom, lelopom ajkáról a bűvös, bizonytalan ígéreteket a jövőre nézve, a reményt, a várakozást, hogy a sajátjává is tegyem mindezt. Akarom, hogy várja, hogy várjon engem. Vissza fogom szerezni. Lehet, hogy évekbe fog kerülni, vagy esetleg jövőre már magam mellett is tudhatom, nem számít. Semmi se számít, csupán az, hogy ő a párom. Ezen pedig talán csak a halál változtathat - mert elragadta a farkasomat is. Ezért nem szól, ezért nem érzem olyan élő-elevenen, mint eddig. - A tiéd, Yetta - súgtam még szinte szájába, félig lehunyt szemmel. - A tiéd... - Cseppet se zavartattam magam attól, hogy esetleg fogalma sincs, miről beszélek. Megnyugvással tölt el, bizonyossággal, ami talán hiba, de sose arról voltam híres, hogy az ép észérvek után kajtatok. Azzal, hogy elhagy, magához láncol - különös kettősség, mégis nálunk valahogy szinte magától értetődő, mintha nem is lehetne másképp. - Vigyázz magadra, min ulvinne - köszönök el én is, beszéd közben két apró kört írva le azon kezem hüvelykujjával arra a kézfejére, amelyiket elkaptam. Elengedem, arcomon finoman kényszeredett mosoly ül, majd alakot váltok. Pofámat combja külső feléhez dörgölöm, orrommal finoman megböködöm, nyelvem hegyével érintem kezét, végül halkan, röviden nyüszítek és futásnak eredek. Rövidesen azonban megtorpanok, amíg még nincs halló- és látótávolságon kívül, majd felszegem fejem és hosszan vonyítok. Talán nem tudja, de büszke vagyok rá. Az én párom, kérem szépen elég határozott és erős ahhoz, hogy elhagyjon. Úgy, hogy szeret. Azt hiszem, ha végül mégis sikerült volna meggyőznöm, hogy maradjunk együtt, nem tartanám most ilyen sokra. A gondolat, hogy innentől nem hívhatom fel, amikor csak arra szottyan kedvem, hogy kicsit halljam a hangját, hogy beszélgessek vele, hogy nem láthatom még hetente se, elkeserítő. De így talán mindketten rendbejövünk. És legközelebb... legközelebb nem távolodó alakját nézem, amíg csak tehetem, hanem boldog mosollyal a képemen köszönök neki, hazatértem örömére.
//Köszönöm a játékot, nem volt könnyű, de imádtam, és borzasztóan örülök az élménynek! <333333333333 //
Vadászni jó, azaz én szeretek, és melyik az a farkas, amelyik nem? Olyan nincs, vagy pedig egyszerűen életképtelen, mert én még nem láttam vegetáriánus, leveleket zabáló dögöt egyet sem, és a krónikák sem írnak róla. Amióta visszajöttem, hol edzem a kölyköket, hol magam edzek, hol vadászok, hol pedig rendezem a családi ügyeket, már ami a rám eső részét illeti. Most éppen a vadászat van soron, mint egy kibaszott körforgás, de muszáj, mert ki akarom szellőztetni a fejemet. Mehetnék én a többiek után a hegyekbe, de nem akarok, két dolog miatt sem. Az egyik, hogy ott vannak a többiek, a másik, hogy Payne újabb kihívás előtt áll, azaz mentortársam úgy döntött, hogy meg kell tanulnia bivalyokra vadászni. Egyetértek, de azzal nem, hogy egyedül akart nekivágni egy kölyökkel, mert a bivalyok veszélyes dögök, akár tetszik, akár nem, vagyis abban maradtunk, hogy errefelé visz az utam, és a háttérből figyelek, de ha szükséges, akkor besegítek. Rossz előérzetem van, valami azt súgja, nem lesz sétagalopp, pláne nem úgy, hogy Payne nemrég kapott új farkast, de ezt az az őrült nem hajlandó figyelembe venni. Baja esik, megölöm, igaz, idáig nem akarok eljutni, mégis azért jöttem ide, hogy megelőzzem a bajt, és résen legyek. Pár órája felkészültem, időnek előtte kiértem, levetkőztem, váltottam és lekushadtam az egyik bozótosba. Már csak dobolnom kellene az ujjaimmal, az hiányzik az összképből, semmi más. A pajzsom teljesen fent van, türelmesen hasalok, és figyelem a dögöket, akik tőlem jóval távolabb vannak, a szélirány kedvező alakulása miatt pedig még a szagomat sem érezhetik. Várok.
Izgatottan vártam a mai napot, mert ma vadászni indultunk. Mondjuk attól kicsit tartottam, hogy Darren nem jön velünk, de azt mondta, hogy a lehető legjobb kezekben leszek, szóval ne aggódjak. Úgyhogy próbáltam nem aggódni, csakhogy könnyű azt mondani, csinálni már kevésbé. Sebaj, inkább igyekeztem az izgatottságnak teret adni, mint a halovány félelemnek és úgy tűnik ez jó módszer volt, mert szépen lassan elpárolgott a félsz belőlem. A ruháinkat szépen lepakoltuk és elrejtettük, hogy aztán alakot váltva vessük bele magunkat az erdőbe. A kísérőmnek természetesen jóval gyorsabban ment a dolog, nekem több percre is szükségem volt, utána meg még néhányra, amíg kiszuszogtam magam, de Joana jófej volt és egyáltalán nem sürgetett, úgyhogy semmi probléma nem adódott. Mondjuk azon jót mosolyogtam, hogy a nősténynek is volt ám bőven tetoválás a karjain és habár a fekete bundán nem látszott annyira, mégis érdekes nézett ki. Persze pozitív értelemben. Főleg ha azt nézem, hogy Darrennek is tetoválva van a karja, tök jól mutathatnak egymás mellett. Majd egyszer megkérem őket, hogy álljanak egymás mellé és had nézzem meg így a két bundást. Na jó, inkább menjünk. Először csak megfuttattuk kicsit a bundásokat, aztán jöhetett a java. A bivalylegelők felé vettük az irányt, de Joana már jóval előbb biztosított róla, hogy ne aggódjak, egyelőre nem bivalyra fogunk vadászni, de tud egy tuti odút, ahol tegnap egy egész nyúlcsaládot fedezett fel és ha csak nem költöztek el, vagy nem vadászta le őket valaki, akkor tökéletes célpont lesznek mára. Gyakoroljuk csak kicsit az ügyességet és a gyorsaságot, hiszen egy nyulat elfogni s nagy kihívás, hiszen kicsi és gyors, nem csak mindig abból áll a vadászat, hogy hatalmas állatokra vadászunk. Hú, ez a hír még jobban fellelkesített, mert valami más, valami új, valami kihívás. Közelebb érve kísérőm lassít, így én is így teszek, nagyot szimatolok a levegőből, hogy megérezzem, merre bújnak a nyulak, hegyezem a fülem, hátha valami nesz megüti. Átengedem magam a farkasom ösztöneinek, lelapulok, hála égnek fehér farkasként nem olyan nehéz elrejtőzni a hóval borított területen. Közelebb kúszok, csendben, figyelve minden apró neszre, hogy amint az egyik kis bolyhos előugrik, máris mintha puskából lőnének ki. A kis ugrifüles nagyon rafkós, mert össze-vissza pattog, hirtelen változtat irányt, én meg nem egyszer kerülök közeli ismeretségbe a bokrokkal. Egyszer még egy fára is majdnem felkenődök, így a nyuszi is messzebbre jut tőlem, mint szeretném, de akkor sem adom fel. Jó pár percnyi üldözés után sikerül annyira utolérnem, hogy egy nagyobb ugrással vetődhessek rá. Csakhogy ismét megtréfál a kis bestia, mert az utolsó pillanatban ugrik a másik irányba, én pedig szépen felkenődök az egyik fára. Dühösen morrantok, mert a bundásomnak sem tetszik az, hogy a bolondját járatja velünk egy nyúl, megrázva a bundám tápászkodom ismét fel, hogy újabb prédát keressek. Ismét hasra vágom magam és fülelek, mindenféle neszre odakapom a szemem és energiáimmal is tapogatózok. Ezt még egyszer nem ússza meg az a bolyhoska..
// off megjegyzés: Joana az én multim, azért merek vele rendelkezni //
Egy ideig hasalok a bokorban, végül elosonok, és kicsit messzebb helyezkedek el, ahonnan sokkal nagyobb rohamot tudok indítani, és még egy nyúlcsalád is a közelben tanyázik. Valamilyen vacsora csak lesz, vagy így, vagy úgy, éhesen nem megyünk haza. Már csak dobolnom kellene az ujjaimmal, még jó, hogy manccsal ezt nem tudom előadni, és nem is akarok a hóban tapicskolni, majd később. Mennyi idő telik el, fogalmam sincs, ám felkapom a fejemet. Távolról is érzem, hogy jönnek, mégsem fordulok feléjük a bivalyokat nézem tovább, keresem a gyenge pontot, mert kell lennie, legalább egynek. A zajok azonban felkeltik az érdeklődésemet, így egyik szemem a csordán, másik a közeledőkön. Szívem szerint üzennék, hogy halkabban, de a mentornak tudnia kell, meddig lehet elmenni, ám az, ami a szemem elé tárul, hát azon hangosan röhögnék. Egyszerűen édes a látvány, ahogy Payne a nyulat üldözi, éppen elkerüli a fát, aztán a nyúlra vetődés lassúra sikeredik, és csak jön az a fa. Komolyan, ezt direkt csinálta, mazochista, akárcsak én, amikor Shane barlangjánál a fát fejeltem le egymás után párszor, kínomban. Hogy lesz ebből bivaly? Azt nem tudom, de azért vagyunk itt, hogy segítsünk a kicsinek. Ha használja a fejét, és nem játszik, akkor nem lesz gond, legalábbis fél éve ezt mondtam, és most is bízom abban, hogy ez így lesz. Megtanul csapatban dolgozni, és megtanulja, hogy egy pici, apró kihagyás is végzetes lehet, mert a bivaly nem játék, nagyon nem. Ezt Joana is tudja, ezért is szerveztük le úgy, hogy Payne tudtán kívül én is velük tartok, de csak akkor lépek közbe, ha szükséges. A látottak alapján kelleni fogok, de nem számít, a lényeg a kicsi sikere, hogy egy jó élménnyel legyen gazdagabb, és tanuljon. Annyira engedem le a pajzsomat, hogy Joanának üzenjek, tudja, én készen állok, mehet a menet, ha ők is egyben vannak, és felkészültek a "viadalra". Várok, én most mentorként vagyok itt, nem másként, nem udvarolni, nem beszélgetni, hanem kizárólag mentorként, akinek a célja, hogy a kölyök fejlődjön, és a kudarcot is úgy élje meg, játszunk. Végül is... ezzel az erővel medvére is mehettünk volna, de nem baj, a bivalyok következnek a sorban.
Ki is szemeltem a következő áldozatomat, lapulva bújok meg az ágak között. Azt gondoltam, hogy ez milyen egyszerű lesz, hiszen nyulakra vadászni csak nem lehet olyan ördöngösség, de úgy tűnik tévedtem, mert ez eléggé nehéz feladat! Hiszen kicsik és nagyon gyorsak. Mondjuk örülök neki, hogy most ilyesmire került terítékre, mert legalább ezt is gyakoroljuk, ilyen téren is fejlődöm. Sokkal jobb, mint bivalyra vadászni. Legalábbis szerintem. Gyorsan indulok meg a következő áldozatom felé, ugyanúgy üldözöm, mint az előbb, ám most jobban figyelek és még inkább a bundás ösztöneire hagyatkozom. Szerencsére egyetlen egy fára sem kenődöm fel, aztán ugrok, ezúttal gyorsabban is megpróbálva előre gondolkodni azon, merre fog ugrani a nyúl, így sikerül is elkapnom a kis bundást. Egyetlen harapással torom ki a nyakát, hogy aztán a pofámba véve forduljak vissza és induljak el Joana felé, hogy megmutathassam, hogy második próbálkozásra már bizony sikerült elkapnom a bolyhost. Csakhogy alig teszek meg pár lépést, amikor olyat látok, illetve érzek meg, amit nem szívesen tettem volna. Csodás, már csak Ryan hiányzott. ~ Mit keresel itt? ~ mogorva szavaim törnek utat hozzá, megállok, mert képtelen volnék tovább lépkedni, lefagytam. És nem azért, mert zavarna a jelenléte, a lakban is sokszor érzem, sokkal inkább az a kellemetlen, hogy pont itt van. Kettesben vadászunk a nősténnyel és ne mondja, hogy pont erre tévedt, mert nem hiszem, hogy igaz lenne, ekkora véletlenek nincsenek. Elkezdhetnék találgatni, hogy mégis miért pont ide jött, de nem fogok, felesleges volna, hiszen minden bizonnyal hamarosan úgyis elmondja. Legalábbis baromira remélem, mert ha nem, akkor morcos leszek. Az eddigi jókedvről árulkodó energiáim most igencsak hűvössé válnak, ahogyan nekem sem, úgy a bundásnak sem tetszik túlságosan a helyzet.
Végig figyelem a kölyök mozgását, látom a hibákat, mi az, amiket elront még a játékos vadászat hevében is. A nyulakat minden kis szőrös lebecsüli, mert aranyosak, kicsik, nem préda, na de elkapni... azt nem olyan egyszerű feladat, és erről Payne is megbizonyosodhat igen hamar. A fa túlélte a becsapódást, mehet tovább, ha odafigyel sikerrel járhat, egyelőre nem mozdulok, továbbra is a bivalyokat lesem, nem szeretem, ha mozgolódnak. Nézem a támadást, egész jó, az üldözést ugyan le lehetett volna rövidíteni, és akkor nincs szükség ilyen ugrásra, de nem baj, majd ez is gyakorolva lesz később. Az ugrás szép, a nyúl préda, magamban bólintok, a többit pedig hagyjuk, nem kellene erőltetni. Titkolni már nem titkolom, hogy itt vagyok, lustán fel is állok, mikor érkezik egy mogorva kérdés. Mivel ez a dolgom, így hasonlóképpen felelek. ~Nocsak. Kérdőre vonjuk a mentort, hogy miért figyeli az aktuális vadászatot? Nem voltam túl barátságos, aláírom, ám ha mentorként vagyok jelen, akkor úgy is viselkedek, nem másként. Joana felé fordulok, neki üzenek, miszerint a bivalyvadászatot fújjuk le, esélytelen történet, hagyjuk meg a kölyöknek a sikerélményt, nincs szükség felesleges balesetre. ~Bivalyra mentél volna, ahhoz nem elég egy kísérő, és mivel korai, ezért el is marad, de ha jobban megfigyeled, idegesek, és ha jó a sejtésem, akkor van kb. úgy egy percünk, mielőtt megindulnak felénk. A fejemmel a csorda irányába intek, ezért, ezért vagyok itt, mert ha azok ott megindulnak, akkor a kísérő nem biztos, hogy oda tud figyelni a kicsi épségére, ha egyedül van. ~Nyomás visszafelé, közben pedig értékeld a vadászatodat, máshol megeheted a vacsorát, de most tűnés, baromi gyorsan.
~ Igen, mert nem veled vagyok! ~ dühösen morrantok egyet, komolyan nem hiszem el, hogy ilyen választ kaptam. Naná, hogy kérdőre vonom, miért van itt, mert én most Joanával vagyok, ha ő akar mentorkodni, akkor igenis egyeztessen velem, vagy Darrennel, mert arról szó sem volt, hogy itt lesz, kérdeztem én a kísérőmet, azt mondta, hogy ketten jövünk. Akkor most vagy Jo hazudik, amit nem hiszek, vagy pedig valami itt nagyon nincsen rendjén. ~ Bivalyra? Ugyan már, dehogy! Nyulat jöttünk vadászni és azért pont ide, mert Joana itt talált egy elég népes odút.. Bosszant ez az egész helyzet, mert nem hinném, hogy Joana ilyet tenne, átvágni senkit nem szép húzás és direkt biztosított róla, hogy nem fogunk bivalyt vadászni. Már csak az kellene! Esélyesen kötnék ki az orvosi szobában, szép kis csonttöréssel - jó eséllyel csak annyival -, annak meg aztán mindenki nagyon örülne, az tuti. A további szavai azonban nem igazán tetszenek, értetlenül billentem oldalra a fejem, ám hamarosan jön a magyarázat, úgyhogy fogom a nyulat és futok. Nekem aztán nem kell kétszer mondani. Az újabb szavakat hallva azonban ismét csak morgok egyet, miért értékeljem pont neki? ~ Nem fogom neked értékelni a vadászatom, Ryan.. ~ majd Joanának. Nem nézek rá, nem nézek oldalra, hanem rohanok előre, ezúttal addig, amíg azt nem mondja valamelyikük, hogy oké, most már megállhatunk, biztonságban vagyunk. Joana gondolatban ekkor közli Ryan-nel, hogy távolabb megy, had beszéljük meg a dolgot kettesben, persze erről engem is tájékoztat, így nem telik bele sok időbe, hogy a nagy rohanás után kettesben maradunk. Ha csak Ryan nem tesz valamit, én bizony nekiállok falatozni, éhes vagyok. Az persze kicsit kellemetlen, hogy a kísérőm kettesben hagyott Ryan-nel, de talán végre tényleg itt az ideje, hogy megbeszéljük a dolgokat..
Mentorként ugyanolyan jogom van megjelenni, ahogyan a többieknek is, és ha maga az alfa jön ide, hogy megnézze, miként teljesít egy kölyök bejelentés nélkül, ugyancsak joga van hozzá. Payne válasza viszont most túl ment a határon. Nem mint az ő visszakapni akaró hím vagyok itt, hanem mint mentor, és a kettőt én sosem keverem. ~Ha maga az Alfa vesz részt megfigyelőként, akkor ő teszi meg. Minden mentornak tudnia kell, hogyan áll a másik kölyök, akár tetszik, akár nem. Lemorgom a kicsit, fölé tornyosulok, és ez a fellépés most fenyegetően hat, nem is szánom másnak.Szeretem, ha egy kölyök bele van dobva a mély vízbe, és azt is, ha meglepetésként éri, hogy mire megy, mit tanul aznap, mert akkor nem ijed meg, nincs ideje rá. ~Nem, az volt a bemelegítés, hogy lássuk, megkísérelhetjük-e? Nem, nem tartasz ott, hogy engedjük. A csorda pedig tanakodik, és szépen lassan araszolni kezd felénk, naná, hogy kiadom a parancsot, hogy futás van. Ez itt már nem játék. Joanának üzenek, vigye a kicsit biztonságos helyre, ha kell, én hátul maradok, hogy eltereljem róluk a figyelmet. ~Kénytelen leszel, Payne. Ha megtagadod, azzal már nem a megbántottságodat mutatod, hanem az engedetlenséget, mint kölyök. eltűnök a szemük elől, cikázok a bivalyok előtt, és amíg rám figyelnek, addig ők ketten biztos helyre érhetnek. Morgás hallható, aztán nyüszítés, és hatalmas robaj... azaz valami jön. Az vagyok én, egyenesen berepülök melléjük. Kicsit véresen, de annyi baj legyen, és mielőtt bármi mást tennék, a megragadom a kicsit, és elhajítom a zsákmányától. ~Ezért nem elég egy kísérő, ha ide jöttök ki, ugye most már érted? A vacsorád pedig... jó étvágyat! Utána hajítom, azaz elé, egyen csak, kirohanta magát, és most egészen büszke vagyok magamra, mert nem törtem darabokra azonnal, mint tettem ezt már Masakoval vagy Ashley-vel. Joana elvonult, hálásnak kellene lennem érte, és az is vagyok, csak valahogy át kéne lépnem mentorból mássá. Igyekszem.
A szavai és ahogyan fölém tornyosul.. hát kissé magamba szállok, mert lehet tényleg túlreagáltam a dolgokat. Fenyegető a fellépése, nyakam behúzva lépek hátrébb, kis híján múlik, hogy a farkam is magam alá húzzam, de próbálok nem teret adni a bennem fejét felütő félelemnek. Kis nyüszítésre futja csupán, hogy a következő pillanatban ismét felmorduljak. Nem tartok ott, hogy megengedjék. Ez bizony szomorú és cseppet sem esik jól, hogy felkészületlennek tart, de talán valóban így van. Én sem gondolom úgy, hogy képes lettem volna bivalyra menni, még akkor sem, ha két kísérőm is van. Mindegy, gondolkodni sajnos nincsen túl sok időnk, mert rohanni kell, úgyhogy én fogom a zsákmányom és rohanok, ahogyan csak tudok, ám mielőtt Ryan leszakad tőlünk, még kapok egy fejmosást, amivel kapcsolatban kénytelen vagyok beismerni, hogy igaza van. Mielőtt azonban még bocsánatot kérhetnék, Ryan eltűnik, mi pedig hamarosan biztos távolba érünk a csordától és már a hangjukat sem hallom. Hallok helyette mást és hamarosan Ryan robban ki az egyik bokorból. Én csak állok a földre tett zsákmányom mellett és várok. Azonban Ryan nem áll meg, felém rohan és elkap, én pedig máris repülök, hogy aztán tompa puffanással csapódjak a földbe és a lendülettől nekisodródjak egy fának. Hátam csapódik a törzsnek, majd röpül mellém a nyulam is, morranva állok fel, hogy aztán arrébb dobjam a bolyhost. ~ Kössz, nem kell, elment az étvágyam.. ~ jegyzem meg kissé morcosan, aztán megrázom a bundámat és járkálni kezdek. Félköröket írok le és olykor a fejem is megrázom, valamin nagyon gondolkodom. Ha Ryan nem szólal meg, akkor pár percen belül én töröm meg a csendet. ~ Miért mentél el, Ryan? ~ teszem fel a kérdést, hangom megbántottság és csalódás, fájdalom érződik. Megállok, borostyán tekintetem az övét keresi, azt hiszem itt az ideje, hogy végre elmondja az igazságot.
A bundás ideges, nagyon sok dolgot lenyelünk, nagyon sok dolgot elnézünk, ám van egy pont, amin túl már sem én, sem ő nem simogatást ad egy kölyöknek, és ez most ilyen. Az, hogy kérdőre mernek vonni, és elfelejteni azt a tényt, hogy nem a két szép szememért lettem sem Tark, sem mentor, azt nem hagyom figyelmen kívül. Valóban figyelmeztető jelleggel állok a kis nőstény felett, rámorranva, hogy tudja, ez itt nem a sértett párkapcsolatok megbeszélésének a helye, hanem vadászat, ahol igenis tudnom kell, hol tart, hol maradt le, mire kell ráfeküdni. Igen, bivaly lett volna a cél, még ha nem is hiszi el, mert lehet, új farkast kapott, de az nem különbözik annyira az enyémtől, hogy akkora visszavetést eredményezzen. A látottak alapján viszont mindketten egyetértettünk abban, hogy nincs itt az idő, még várnunk kell egy csorda üldözésével, ami nem baj, de a hiányosságokat pótolnunk kell. Futásra intem a kicsit, érezheti, nem viccelek, most nem, veszély közeledik, én pedig őket védem. Joanát nem féltem, de akkor is nőstény, és az én tisztem, hogy nekik ne essen bántódásuk. Velem mi van, mellékes, azért hallhatják, nem megy minden simán, és pár seb is erről árulkodik. Elhajítom Payne-t, még így sem durván, csak ugyanolyan figyelmeztetésként, mint ahogyan pár perce még fölötte álltam, végül a nyulat is utána dobom. ~Ha nem, nem. Majd fogsz másikat. Az a kölyök, amelyik magára hagyja a kaját, az tanulja meg, hogy abban a pillanatban eltűnik, mert a többiek elviszik, tehát én olyan lazán zabálom be, ahogyan illik. Desszertnek jó az. Lehasalok, és a sebeimet kezdem tisztogatni, felmérni, látva, hogy Payne járkálni kezd. Nem szólok hozzá, egyelőre mással vagyok elfoglalva. Akkor pedig kérdez, ami meg is lep, mert eddig nem nagyon volt hajlandó végighallgatni, a sértettsége és a haragja sokkal jobban dolgozott benne, pedig ha ismer, tudja, hogy ok nélkül ilyet én nem teszek. ~Mennem kellett, Payne. Nagyjából tudod, hogyan működik a családunk, és azt is, hogy seftelünk. Nekem a családom az első, az ő boldogulások, a jövőre való felkészülés. Azt is tudod, hogy jelenleg mi a helyzet a világban, és mennyire nem lehet tudni azt, hogy a pénz mikor értéktelenedik el. Kaptam egy fülest, hogy az érték a drágakövekben, az ásványokban rejlik, és egy olyan lehetőséget, amit nem lehetett leszervezni, mert versenyt futottam az idővel. Eddig szép és jó, de Payne ezzel még nincs előrébb, és mivel rákérdezett, most már elmondom neki, hiszen úgy tűnik, nem rohan el ész nélkül. -Ausztráliában voltam, onnan származik a gyémántszállítmányok majdnem fele, a nagykutyák rárepültek a területre, de tudtam, ha megelőzöm őket, és sikerül megszereznem a bányák tulajdonjogát, akkor a családunk jövője biztosított, és teljesen legális a dolog. Kis szünetet tartok, hogy ezt is meg tudja emészteni, aztán folytatom, hogy teljes képet kapjon arról, miért nem szóltam, miért tűntem el szó szerint. ~Az ilyen területekért öldöklés folyik, hatalmas harc megy értük, hiszen rájöttek, hogy mennyi mindenre használható a kő, nem csak ékszer, annál sokkal több, és az ellenfelek nem riadnak vissza a véres leszámolásoktól sem. Azonnal indulnom kellett, hogy megelőzzek mindenkit, köztük Kirillt is, de a távozásomról senki nem tudott, Victor sem, ahogyan arról sem, hogy nem a saját nevemen mentem akkor még. Ezzel védeni akartalak titeket, hogy ha velem bármi történik, senkit ne tudjanak elővenni, ne tudjanak hozzátok kötni, biztonságban legyetek. Egy cél vezérelt induláskor, az ő biztonságuk, hogy őket senki ne tudja bántani, faggatni, és ne tudjanak arról, hogy mi folyik a háttérben, pont ezért. -Az üzletet végül sikerült nyélbe ütnöm, az összes bánya az enyém, nincs osztott tulajdon, bár nem sokon múlt, mert amikor eljöttem, az ellenfelek kezdték sejteni, hogy valami nincs rendben. Viszont cserébe a családunknak soha nem kell aggódnia, hogy nem fogunk megélni, ha beüt akár egy háború is. Ma már tudom, hiba volt így mennem, de akkor nem gondoltam végig Payne, csupán az volt előttem, nektek ne essen bajotok. Kockáztattam, nem tudhattam, mi lesz a vége, és akkor így láttam jónak, ha senki nem tud semmit. Soha nem hagytam el a családomat, és itt sem az volt a célom. Egyáltalán nem akartalak elveszíteni sem kölyökként, sem szerelemként, sem magadra hagyni, de értsd meg, muszáj volt mennem. Értetek. Ez az igazság, ezért mentem el, ezért tűntem el úgy, mintha felszívódtam volna. Őket védtem ezzel is, Victorék tudják, hogy azért nem árt felkészülnünk, de tudom, hogy már ő is megtette a kellő lépéseket. Annyira meg nem vagyok hülye, hogy ha velem történik valami, elveszítsenek mindent, megoldottam szépen, hogy ezek a bányák, és a feltáratlan területek soha ne kerülhessenek más kézbe. Lökött vagyok, néha őrült, de nem idióta.
Nem zavar különösebben, hogy megeszi az elejtett zsákmányomat, tegye csak, én valóban nem vagyok éhes, totálisan elment az étágyam. Sokkal inkább érdekelnek az okok, így hát rákérdezek, lássuk, milyen választ kapok. Csendben figyelek, egyetlen egyszer sem szólok közbe, energiáim hűvösen kavarognak körbe, nem sok bennem dúló érzelemről árulkodva. Nem mozdulok, mozdulatlanul állok vele szemben, nem fekszem le és egészen addig nem is szólalok meg, amíg be nem fejezi és érzem, hogy nem mond már mást. Ekkor megmozdulok, megrázom a fejem, mintha csak nem akarnám elhinni, hogy amit hallottam, az igaz. ~ Még mindig mentorként vagy jelen? Vagy most már beszélhetek őszintén? ~ teszem fel a kérdésem, mert dühöm ismét feléledt és habár korántsem olyan erős, hogy ezúttal neki essek, attól még igenis fáj és őszintén akarom elmondani, hogy mit gondolok, de ha ismét a fához vágna, akkor inkább hagyjuk a fenébe az egészet. Bár lehet már ezért a megjegyzésemért megkapom a magamét, de nem érdekel. Megsértettnek érzem magam és ha neki ez nem tetszik, akkor sajnos így jártam. ~ Ez komoly, Ryan? ~ csalódottság érződik a hangomban, mert valóban nem szeretném elhinni, hogy ezért hagyott itt. ~ Szóval a pénz fontosabb volt, mint én, értem ám.. ~ érződik a hangomban a gúny, egész egyszerűen nem tudok máshogy állni ehhez az egészhez. Ám mielőtt még válaszolhatna, folytatom a mondandómat. ~ És ne mondd azt, hogy a család jövőjére gondoltál, mert azt is elhiszem, habár elég nehéz. Én soha nem vágytam vagyonra, Ryan és szerintem a családban szinte mindenki hasonlóan van ezzel az egésszel. Ha választani kellene a család és a vagyon között, habozás nélkül az elsőt választanám, még akkor is, ha nélkülöznünk kellene és semmink sem volna. Miért kell a vagyon, amikor itt vagyunk egymásnak? Ez lehet túlságosan is giccsesen hat, de én valóban így gondolom. Soha nem vágytam sokra, gyerekként sem fürödtünk tejben, vajban, most sincsenek túl nagy igényeim. És ha jól tudom, a család most sem szorul rá a nélkülözésre. ~ Amúgy meg nem fogunk megélni? Farkasunk vagyunk, az ég szerelmére! ~ csattanok fel, mert ne már, de mindegy, inkább mély levegőt veszek és próbálok nyugodt maradni. ~ Tiéd az üzlet, oké, de mi a biztosíték arra, hogy végig a tiéd marad? Nagy harcok mentek érte,azt mondtad, ezután senki sem akarja majd elvenni tőled? Most már biztonságban vagyunk? Lehet tudatlan vagyok ilyen téren és ostobaság a filmekből kiindulni, de ott érdekes módon soha nem így van. Akié a hatalom és a pénz, a nagy üzlet, az mindig veszélyben van, mert soha nincsen olyan, hogy nem akarja senki sem megkaparintani azt, amit birtokol. Fújtatva lépkedek párat, valamit muszáj csinálnom, mert félek,hogy a végén mégiscsak neki akarnék esni. Szomorú vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ezért megy el és hajtogassa csak, hogy a család jövőjét biztosította, számomra ez az egész akkor is csak úgy tűnik, hogy a gyémántok fontosabbak voltak neki.
~Mondhatod. Szinte legyintenék, már olyan mindegy, lehasaltam, bezabáltam a nyulat, a vadászatot pedig befejezettnek tekintem. Nagyjából vázoltam a helyzetet, nem részletesen, egyrészt azért, mert Edék fél szavakból is értenek már, másrészt azért, mert annyit nem akartam indításul pofázni. Fújtatok, tudtam, hogy ez lesz, ennyiből nem ért meg. Ki kell fejtenem, mert amit megszoktam a többieknél, az itt nem működik, Payne még nincs velünk annyi ideje. ~Tudod, mire jó a gyémánt? Engem nem az ékszer része érdekel Payne, nem az, hogy milyen szépen csillog, hány karát és hasonlók, hanem a hatása, ahogyan az ásványoké. Az érdekel, hogy a gyémánt segítséget nyújt például az idegen befolyásolás ellen, erősebbé és ellenállóbbá tesz. Ez a fontos, az anyagi részét leszarom, viszont van egy bátyám, aki mindennél veszélyesebb, olyan kapcsolatokkal és támogatókkal, akikkel így, ennyien nem tudjuk felvenni a versenyt. Nem a vagyonról van szó, bár az Alfát az érdekli, valamennyire Victort is, engem nem. Engem az érdekel, hogy ha sikerül magunkat erősíteni, sokakon segíteni, megoldást nyújtani a problémáikra, akkor nem maroknyian leszünk. A családunk pedig biztonságban van. Leszarom az anyagi részét Payne, értsd meg. Kezdem úgy érezni, teljesen felesleges bármit is mondanom, és neki teljesen felesleges volt bármit is kérdeznie. Ugyanott tartunk, mint a legelején, folyamatosan félreért, mintha direkt tenné, de akkor mondja azt, és én nem próbálkozom tovább semmivel. Életemben először vagyok szerelmes, mert szeretem őt, nagyon szeretem, így viszont tényleg értelmetlen bármit is mondanom. Tudom, hogy hibáztam, de ki nem követ el soha semmit? ~Dehogynem, viszont előbb akár tetszik akár nem, Kirillt el kell távolítanunk. Nem ismered őt Payne, nála gennyesebb, manipulatívabb szemétládát még nem hordott a hátán a föld. Ő is pályázott ezekre a területekre, és mint kiderült, keményen benne van ebben az ágazatban. Tudtad, hogy Darren, Jenny és Nathalie is az ő kölyke? Tudtad, hogy úgy ott hagyta Victort, mint eb a szaharát? Ashley kedveli, mert milyen kedves vele. Ez ő, Payne, aki azért jött ide, hogy szétszedje a családot, és ha meg tudom előzni akár azzal, hogy lenyúlom előle a bányákat, akkor meg fogom tenni, hogy ezzel is gyengítsem. Nehéz ezt elmagyarázni olyasvalakinek, aki nem élt mellettünk több évtizedet, vagy nem volt jelen azoknál a pillanatoknál, amikor például Darrent szedtük össze, vagy a két nőstényt. Payne nem ismeri a bátyámat, fogalma sincs arról, mire képes, amiket Victor kiderített róla ahogy a nyomában volt, amiket hallottunk, amiket tapasztaltunk, nem, nem tudja, hogy sokkal nagyobb veszélyben vagyunk azzal, hogy ő itt van, mint bármi mással. ~Nehogy azt hidd, hogy nem gondoltam erre is. Velem bármi történne, a tiétek marad minden, és Victor is intézkedett. Kirill nem fog nyíltan nekünk támadni, ha idegenek jelennek meg a városban, arról úgy is tudni fogunk, de van informátorom, nem egy, nem kettő. Ennyire idiótának néz? Simán úgy mászkálok, hogy nem gondoskodtam arról, hogy levédjem őket, magamat ezerszer, persze. ~Még mindig azt hiszed, hogy a pénz érdekel? Tudod mit? Nem fogok magyarázkodni, aki ismer, az ismer, aki nem, és nem is akar, az pedig nem fog. Jó vadászatot! Üzenek Joanának, részemről vége a kiruccanásnak, elindulok visszafelé. Aki önzőségnek veszi azt, hogy úgymond cserekereskedelmet akarok bonyolítani a bátyám kiiktatása érdekében, azzal nem tudok mit kezdeni, bár remélem, hogy most már érti, miért ugrottam azonnal, és tűntem el. A többit már Victorékkal beszélem meg, ha nincs rám szükség, mondják ki, és megyek Yetta után Anchorage-be, vagy a jó ég tudja merre.
Végighallgatom, nem szólok bele, figyelek minden egyes kis részletre, mert én tényleg szeretném megérteni, nem véletlenül kérdeztem rá, hogy merre járt és miért ment el minden szó nélkül. De Uram bocsá’, nem olyan könnyű ám túltenni magam ezen az egészen, főleg úgy, hogy azt mondja, hogy egy gyémántbánya miatt ment el. Szerintem érthető, hogy kiakadok, ha meg félreértem, akkor magyarázza el, nem vagyok járatos ebben az egész dologban, gondolatot sem tudok olvasni. De az, hogy faképnél akar hagyni, na az már nekem is sok. Egészen lenyugodtam volna, de hogy egyszerűen csak itt hagy.. Felmegy bennem a pumpa, mintha puskából lőttek volna ki rohanok utána, futok, próbálok elé kerülni, hogy egy ugrással teremhessek ott. ~ Állj meg Ryan! ~ kiabálok utána, ha esetleg nem sikerülne utolérni ~ Kérlek! ~ némi kétségbeesés csendül a hangomban, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki itt hagy. Elé ugrok, megpróbálom megállítani és csak abban az esetben kezdek bele, ha megáll. Ha kikerül, netalán félrelök, vagy elhajít, akkor egészen biztosan nem szólalok meg..
~ Ryan, kérlek! Ne játszd nekem a sértődött királynőt, mert ez egyáltalán nem fair! ~ rivallok rá, dühös vagyok, mert ismét magamra hagyott. Fújtatok, minden egyes lélegzetvételem fehér párafelhőként tör elő az orromból. ~ Miért hagysz itt? Miért hagysz itt megint? Kérdezek, mert nem értem és mert szeretném megérteni, miért maradtál távol ennyi ideig! Miért olyan nagy baj, hogy kérdezek? Nem értek ehhez, nem ilyen világban nőttem fel és én kérek elnézést, ha félreértelmeztem a szavaidat! Csak jönnek belőlem a szavak, keserű, dühös szavak, mert igazságtalannak érzem a helyzetet. ~ Azt mondtad, hogy sikerült elérned, hogy a családunknak soha ne kelljen nélkülöznie, hogy ne kelljen aggódnia amiatt, hogy nem fogunk megélni, még akkor se, ha esetleg beüt egy háború. Te ezt hogy értelmeznéd, hm? Mert ezt mondtad, nekem ebből pedig egyértelműen az jön le, hogy az anyagiakra gondolsz. Szóval lehet, hogy félreértelmeztem, elnézést kérek, de ne fuss el, mert valamit nem értek! Egyik mancsommal toppantok, megrázom a bundámat, egy kis időre lehajtom a fejemet, hogyha nem szól, akkor felemelve ismét a tekintetét keressem. ~ Azt hiszed, nem akarlak megismerni? Hogy nem vagy fontos nekem? Mert ha igen, akkor azt hiszem nincsen több mondanivalóm… ~ emelt fővel fejezem be a szavaimat, noha mérhetetlenül megsértettnek érzem magam. Arrébb mozdulok, elállva ezzel az útjából, szimbolikusan is a tudtára adva, hogy menjen. Azzal, hogy ismét ott hagyott, egyértelműen ezt sugallta felém és lehet ezúttal is én értettem félre helyzetet, de akkor ne generáljon olyan szitukat, amik félreértésre adhatnak okot. Nem mozdulok, nem mondok semmi többet, mert ha most elmegy, akkor részemről itt lesz teljesen vége ennek az egésznek, nem fogok futni utána..
Elmondtam, mindent elmondtam, legalábbis remélem, és azt is, hogy most már érti, miért tettem amit, még ha hibáztam is. Elkeseredve indulok el, már nem tudok többet tenni, egyszerűen nem, mert úgy érzem, bármit mondok, balul sül el, nem úgy, ahogy szeretném. Nem sietek, olyan lassan haladok, hogy úgy tűnik, mintha egy helyben állnék, mert nem akarom itt hagyni, nem akarom még csak azt sem, hogy ketten térjenek vissza a lakba. Mégis elindulok, mert kezdem feladni, kezdem azt hinni, hogy helyrehozhatatlan az egész. Nem ismeri Kirillt, nem tudja, mennyire mocskos játékos, mennyire veszélyes, de ha az a tetű csak egy ujjal is hozzáér, én fogom megölni, apró darabokra tépni és szétszórni valahol Oroszországban, hogy még véletlenül se ezen a földön rohadjon el. A kiáltásra és az ugrásra megállok, felé fordulok, elkeseredetten, és hallgatom ahogy ömlenek belőle a szavak. ~Itt vagyok, nem mentem el, nem akarok elmenni. Ezt szerettem volna már akkor is elmondani, amikor hozzád mentem, azaz hozzám, vagyis haza, hozzánk, ahol voltál, nálam, nálad... mindegy, érted. Belegabalyodtam ebbe a részbe, pedig egyszerű, Payne nálam lakott, és én tulajdonképpen hazaindultam, hozzá a saját lakásomba, amit ő birtokolt. Tiszta sor. ~Nem vagyok a szava embere, lehet, hülyén magyarázok ilyen helyzetben, és tudom, hogy sok dolgot nem értesz még ebből a világból. Ez az én hibám, bár nem akartam rázúdítani mindent, az elmúlt majdnem 300 évet, amit együtt töltöttünk Victorral, Eddel. nehéz pár mondatban, ahogyan azt is, Kirill kicsoda, milyen, és miért nem bízunk benne, holott a bátyám. ~Az a háború az lesz, amit mi fogunk vívni, Payne. Kirill és a bandája ellen. Sokan vannak, mocskosul sokan, mögötte áll egész Oroszország, az ukránok és nem sorolom. Járt-kelt még pár helyen, sajnos nagyon jól el tudja adni magát. Amint ő halott, jönnek majd a többiek, ebben biztos vagyok, hacsak nem tudjuk megelőzni ebben is. Mégsem kell majd nélkülöznünk, lehet, nagyon hülyén mondtam el, de itt sem az anyagiakra gondolok, az maradjon Victornak. Én a segítő kezekre gondoltam, akik mellettünk lesznek, mindig fogunk tudni boldogulni. Tudom, hogy Victornak fontos az anyagi biztonság is, azt is megkapta ezzel az üzlettel, de én szervezni akarok, és végleg kiirtani a föld színéről a tulajdon bátyámat. Miért nem megy ez nekem? mentorként simán meg tudom értetni magam minden kölyökkel, a legcsöppebbekkel is, de amikor itt vagyok Payne-vel szemben, akit szeretek, hát nem megy. Hallgatom a szavait, és valami olyat érzek, amire azóta vágyom, hogy visszatértem. ~Nem, nem hiszem azt. Kurvára hiányoztál, és nagyon féltettelek. Ahogy oldalt lép, követem, maximum sasszézni is fogunk, de ha nem mozdul onnan, akkor én megyek közelebb. Farkasként elég nehéz megoldanom, hogy átöleljem, így odadugom a fejem a kicsihez, féltőn, óvón, szeretettel. Maximum belém harap.
~ Nem úgy tűnt.. ~ fújok egyet továbbra is sértettem, mert az, hogy egyszer csak megindult, eléggé azt üzente a számomra, hogy most igenis menni készül és igenis itt fog hagyni. Az mondjuk mindenképpen pozitív, hogy megállt és azt is mondja, hogy nem akar elmenni. Úgyhogy elmondok mindent, csak úgy ömlenek belőlem a szavak, hogy aztán átadjam neki a stafétát, noha különösebben nem is várok választ. Én mindent elmondtam, amit akartam. Csak a fejem billentem oldalra a válaszát hallva, sőt, talán még egy picit bólintok is, oké, vettem a lapot. Ha erre gondolt, akkor tényleg nem sikerült értelmesen fogalmazni, merthogy az először felvázoltakból ez egyáltalán nem érződött, az holt biztos. Sebaj, most már ezzel is tisztában vagyok. Ennek ellenére képes vagyok őt választás elé állítani, mert ha azt hiszi, hogy nem fontos nekem, akkor tényleg menjen el. Menjen, de aztán ne jöjjön vissza hozzám többet. Oldalt lépek, ez se legyen akadály, ám ahelyett, hogy megindulna, marad, sőt, elém lép és a szavaival is bizonyítja, hogy tévedtem. Hogy nem akar elmenni és hogy nem is hiszi azt, amit állítottam róla. Sőt, azt mondja, hogy hiányoztam neki és féltett. Ahogyan közeledik hozzám, megmerevednek az izmaim, noha tudom, hogy semmi ártó szándék nincsen benne. Idedugja a fejét, hozzám bújik, én pedig szinte azonnal odakapok az egyik mancsommal és hátrálni kezdek. ~ Ne csináld ezt, Ryan.. ~ halkan szólal a hangom, borostyán tekintetem az övét keresi ~ Megértettem, hogy miért mentél el, de ez egyelőre semmit nem változtat azon, hogy eljátszottad a bizalmam.. Fájó kimondani a szavakat, de sajnos így van. Fontos nekem, de már magam sem tudom, mit érzek iránta, vagy hogy egyáltalán érzek-e bármit is. Káosz dúl bennem és még mindig ott lappang a düh és a megsértettség, ezeket pedig aligha fogom tudni egyetlen mozdulattal kitörölni. ~ Fontos vagy nekem, ezt tudnod kell, de.. de csak mint barát.. ~ fejezem be a mondatot, végig tartva a szemkontaktust, ha lehet. Nem szégyellem ezt így kijelenteni, de sajnos jelen pillanatban nem érzek mást iránta. Vagyis azt hiszem. Szavaimban érződik a határozottság, ahogyan energiáim sem csaponganak már. Kíváncsi vagyok, mit fog reagálni és nagyon remélem, hogy megérti a helyzetemet.
Sosem értettem a nőstényeket, ez a nap sem arról szól. Barátságosan nyújtottam a burám, helyette kaptam egy pofont. Nem akartam azzal semmi rosszat, kivételesen semmiféle hátsó szándékom nem volt, és tessék. Szívem szerint csak röhögnék rajta, most még csak fel sem mordulok. ~Tudom. Valószínű én is csalódott lennék, nem csak ő. Én ilyesmit csak akkor éreztem, mikor Victor végül is hazacipelte Edet, évekig abban a hitben voltam, hogy azért, mert én nem felelek meg neki. Aztán kiderült, hogy Ed ugyanolyan hülye, mint én, és onnantól kezdve ketten táncoltunk az öreg idegein. Barát... jobban belegondolok, nekem nincsenek barátaim, csak haverok, a barát státusz egy olyan dolog, amit egyedül JLH tudott betölteni, azóta se senki. ~Mit hittél? Hogy máris azt gondolom, minden rendben van? Legalább már nem gyűlölsz. Mit tartogat nekünk a jövő, az majd kiderül, egyelőre én sem tudom. Az is haladás, hogy eddig eljutottunk, ha pedig kétfelé visz az utunk, akkor kétfelé, de attól családtag marad, ha kicsit más formában is. Azt nem mondom, hogy ha nem sikerül visszaszereznem, akkor könnyű lesz, és az is lehet, hogy ha azt látom, a családom boldogul nélkülem is, akkor itt maradok huzamosabb ideig, de Kirill után nyomozni akarok, hogy tudjam, mekkora veszéllyel állunk szemben. Ezt viszont már nem kell eltitkolnom senki elől.
Nekem vannak barátaim, azért is mondtam azt, amit, arról fogalmam sincsen, hogy ő hogyan viszonyul a dologhoz, mindenesetre nekem fontosak a barátaim és ez sem olyan „pozíció”, amit bárki képes lenne kiérdemelni. ~ Nem, nem hittem azt ~ válaszolok határozottan, álmomban sem gondoltam volna, hogy most akkor minden rendben lesz. Mert attól, hogy megértettem az indokokat, még nem azt jelenti, hogy mostantól akkor minden rendben lesz. Mert nem. És bár fogalmam sincsen, hogy mi lesz velünk a jövőben, azért jó érzés, hogy ezt tisztáztuk és fontosnak is éreztem közölni vele, hogy én jelen pillanatban csupán barátként tekintek rá. Hogy a jövőben mi lesz, azt nem tudnám megmondani és ostobaság volna találgatásokba merülni, így inkább nem is teszem. Majd meglátjuk úgyis. ~ Van még valami, amiről esetleg tudnom kellene? ~ teszem fel a kérdést, ki tudja, akármilyen apróság, amit említésre méltónak talál, vagy amiről úgy gondolja, hogy nem árt, ha tudom. Mert ha nincsen, akkor én valószínűleg távozóra fogom a dolgot. ~ Köszönöm, hogy megérted a helyzetem. Döntöm oldalra a fejem és ha nem tartóztat, akkor egy sziával elköszönök tőle és vagy velem jön, vagy nem, mindenesetre én elindulok visszafele, hogy megkeressem Joanát és megkérjem, hogy keressünk egy új vadat.
// Amennyiben nincs más, úgy köszönöm a játékot! //
Várom a választ, addig nem mozdulok, hol őt nézem, hol a távoli területeket. Amit kellett, elmondtam, hogy ez nála mennyit jelentett, nem tudom, de nem most fogok ezen agyalni. Az vesse rám az első követ, aki soha a büdös életben nem követett még el hibát, ilyet viszont nem tudnék említeni. ~Örülök. Sokkal távolságtartóbb vagyok én is, mint annak idején, sok dolognak nincs még itt az ideje, és az is lehet, nem is lesz. Találgatni nem fogok, jön ami jön, várni fogom. Amire rájöttem távollétem alatt, hogy eddig csak és kizárólag Victorral éltem, kivéve amikor leléptem Ed után, és azért valljuk be, nem olyan rossz dolog az öreg nélkül evickélni, elvégre nem vagyok már kölyök, akire figyelni kell. Ismét a kicsire pillantok, részemről nincs több mondanivalóm, feleslegesen nem fogok belekezdeni semmibe sem. ~Nincs, és nincs mit. Indulás van, Joanáig visszakísérem, ám nem leszek ott felesleges harmadiknak. Mentorként levágtam mik a hiányosságai, miket kell fejleszteni, a többit Darrentől megkapja. Mindkettejüktől elköszönök, és elvonulok magam vadászni, azaz visszatérek a bivalyokhoz, mert az a sebesült nem hagy nyugodni.
Kezdőlap
//
//
//
