-Ne is mondd… -sóhajtok fel a furcsaságok említésére- Nekem egyelőre abba is különös belegondolni, hogy pár évtized múlva előbb fognak a fiamnak hinni, mint a férjemnek… Vagy hogy olyan 100 év múlva hányan fognak megdicsérni, hogy milyen helyes unokám vagy… És ez csak egy a sok furcsaságból, ami így hirtelen eszembe jutott. Vajon hány hasonló dolog fog még kibukni az évek során? Igaz, most egyelőre jót mosolygok rajta, de valószínű, hogy az első hasonló megjegyzéseknél a sírás fog majd kerülgetni… A sokadik után meg csak jót nevetek rajta, megpaskolom a „gyerek” fejét, aztán letudom egy „Ó, köszönöm! Biztos büszke lenne az apja, ha hallaná…” kaliberű megjegyzéssel. Így jár az, aki ilyen örökifjú vérfarkasnak mond igent… -Szerintem sok mindenkinek lett volna hozzá egy-két szava. Mondjuk nekem, a férjemnek, meg úgy komplett az egész famíliának, pláne, hogy még mindig sok helyen az a szokás, hogy a fiú mindig marad a szülői házban, és a feleség költözik hozzájuk, mint új családtag. Mindenesetre örülök, hogy az indiánoknál nem él ilyen jellegű hagyomány, valahol félelmetes lenne belegondolni, hogy az összes vérvonal-alapítóval kellene együtt élnem. A végén még egy óvatlan pillanatban megennének reggelire… -Ó, nagyon is el tudom képzelni. –már megint India, a rendkívül babonás lakosai, meg hogy milyen felhajtást képesek csinálni egy-egy isten, vagy „reinkarnációja” miatt… Csendben hallgatom az indoklását, közben pedig csak jót mosolygok a megfogalmazáson. -Akkor biztos örül, hogy újra itthon lehet. -jegyzem meg elmerengve a hallottakon, de aztán már eszembe is jut egy újabb kérdés, ami emlékeim szerint még nem hangzott el korábban közöttünk - Te hogy élted meg, hogy ide szólítottak? Örültél neki, hogy haza kell jönnöd, tartottál tőle, vagy… -valami más, esetleg? Az elhatározásra csak finoman megpaskolom a hátát, kívánom, hogy sikerrel járjon. Úgy is kijutott már bőven a rosszból szegénykémnek, igazán ráférne, hogy végre jobb fordulatot vegyenek az események.
-Jól hangzik, de vigyázz, mit kívánsz… -nevetek csendesen, majd hogy ő se álljon értetlenül az előtt, hogy min derülök ilyen jót, már mesélek is a tavaly történtekről - Azt ugyebár tudod, hogy nem sűrűn szoktam alkoholt inni… Meg azt is, hogy nem igazán bírom… - nem mint ha sok bajt okoznék, kicsit jobban felpörgök, kicsit többet beszélek, aztán egyik pillanatról a másikra képes vagyok a legváratlanabb helyzetben elaludni. De addig is… - Nos, ne lepődj meg, ha valami pezsgőzés után úgy ébredsz mellettem, hogy teleírom a hátadat mindenfélével. Vagy visszarajzolom a régi tetoválásaidat, kicsit tovább gondolva a mintáit… Az ital előhozza belőlem a rég elfojtott „művész” hajlamaimat. -mesélem vidáman, igaz, azt hiszem attól kell legkevésbé tartanom, hogy majd pont ő akar leitatni… Legalább ezen biztos nem kapunk össze. Ó, ha tudná… ha nem hoztam volna magammal pulóvert, akkor úgy is az övét kérném el, nagy gondot nem csinálnék belőle. Lehet, hogy eddig elkerülte a figyelmét, de megtartottam néhány régi kedvenc felsőjét még Delhiből, ha rám tör a nagy nosztalgiázás, akkor szívesen szoktam azokban teázgatni a kandalló előtt ücsörögve… -Mert a legkisebb sátorlakók itt születtek és ők is ismerik a helyet. Én ez előtt a havat is többnyire csak fényképen láttam. Honnan tudhattam volna, hogy majd úgy elromlik az idő? -tudom, mondjuk nézhettem volna időjárás-jelentést… Legközelebb biztosan fogok. -És egyébként is… itt legalább fél évig tart a tél! -fakadtam ki, majd tovább próbáltam menteni a menthetetlent - Meg… meg nem volt tervbe véve a messze eljárkálás sem... Vagyis igen, de direkt egy túraútvonalat néztem ki, csak… eltévedtünk. -vallottam be végül. A városban is képes vagyok eltévedni a mai napig, ha kevésbé ismert részére merészkedek, az lenne a csoda, ha az erdőben tökéletesen kiismerném magam… Igaza van, sokat kell még tanulnom az ittlétről… A férjem kérdésemre adott válaszát aztán már kíváncsian hallgatom, ő, mint ilyen sokat látott, megélt vérfarkas, hogyan vélekedik a helyzetről? Meg amúgy is, mindig érdekes tapasztalat megtudni, hogy mások hogyan vélekednek rólunk, hogy látnak minket. A visszakérdezése azonban megy kissé meglep, szükségem is van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgot. -Hmm… Ha tegyük fel, farkasként is gyógyító lennék, akkor… Azt hiszem, tényleg Yee képessége lenne az egyik legkézenfekvőbb. Esetleg Unalaq ügyessége, pontossága… Az szinte az élet minden területén jól tud jönni. Ha meg elvonatkoztatok a hivatásomtól… -mert így jár az, aki az elmúlt egy évtizedben szinte teljesen a munkába temetkezett, önkéntelenül is ahhoz kezd viszonyítani - A farkas-simogatás jól hangzik, bár ha farkas lennék, biztos nem lenne akkora varázsa… pláne sok száz év után. Így, hogy nincs rá lehetőségem minden másnap, megvan a maga varázsa, de ettől függetlenül jó érzés lehet, hogy mindig van valaki melletted… Egyébként meg legyél bármilyen kritikus is magaddal, a te képességedet is szeretem. Számtalan lehetőséget rejt. -mosolyodtam el, ahogy lepillantottam rá, majd némi hezitálás után végül folytattam a mondandómat. -És ha már így témánál vagyunk, lenne egy hatalmas kérésem… -kezdtem bele kissé bátortalanul, de aztán inkább más oldalról próbáltam megközelíteni a dolgot - Mennyire vagy képben a varázslatainkkal? Tudom, hogy Delhiben ő is őrzőnek adta ki magát, de azt is mindketten jól tudjuk, hogy nem a varázslat-használatáról volt híres – érthető okokból. Eleinte én, lelkesen még el is határoztam, hogy segítek neki, gyakorlok vele, hogy javítsunk valamit, de aztán csak neki lett igaza, és inkább annyiban hagytuk a dolgot, helyette inkább őt vontam be segítségképp a tanulásomhoz… Gyógyítóként nem volt nehéz, akad bőven olyan varázslatunk, amihez szükség van egy „önkéntesre” is, de ha elvonatkoztatunk kissé a mágiától és az egyéb orvosi gyakorlati dolgokat nézzük – pl. főzetek, masszázs – akkor is elkélt a segítség. Mindettől függetlenül nem tudom, mennyire naprakész… -Van egy varázslat, ami a te vérvonaladnak lett „szentelve”, igaz, csak nagyon szerényen és visszafogottan tudja hozni azt, amire képesek vagytok, és biztos unalmas lehet, 800 év után újra és újra leülni és elmagyarázni a fiataloknak, hogy mit hogy kell, de… Mgtiszteltetésnek venném, ha Te segítenél nekem az elsajátításában. Tessék, kimondtam. Abban egyelőre magam sem vagyok biztos, hogy képes lennék-e egyedül tőle, tapasztaltabb őrzői útmutatás nélkül elsajátítani a varázslatot, de ha más felől közelítjük meg a kérdést – ki lenne jobb tanító, mint magának a vérvonalnak a feje? Arról nem is beszélve, hogy már csak annyiból is illene megtanulnom, hogy ez a bizonyos „vérvonal-alapító” a férjem. Azt meg egyelőre nem hangoztatom előtte, hogy esetleg Yee-t is szeretném egy hasonló kéréssel megkörnyékezni, hisz ki tudja, erre is hogy reagálna… Vagy ha bele is megy, az „áldozatos” varázslatot mennyire venné jó néven, hisz az sem épp kis kockázattal jár… Igaz, ha egyszer odáig eljutok, nem szándékozom titkolni előtte – nem csak mert Yee a lakótársa, vagy mert lehetetlen lenne elrejteni az esetleges sérüléseket, de egyébként sem szeretném megbántani olyasmivel, hogy a háta mögött szervezkedek, a tudta nélkül.
Amilyen mókásnak tűnő helyzeteket szülhet - kívülről - az Abigail által felvázolt helyzet, annyira elszomorító is egyben. Halk nyüszítéssel adok hangot a lelki szemeim előtt fel-felvillanó képeknek, annyi mindent mondanék... Illúzióval gondoskodhatok a fiatalságáról vagy az öregségemről, vagy talán... ~ Kereshetek másik testet. Valami hasonlót. Öreget. ~ Próbálkozom a jobbnak tetsző gondolattal, és bár számomra egy cseppet sem lenne előnyös idős férfitestben időzni, mégis megtenném, ha kellene. Az az akkor kilencszáz évnyi erő csak nem vész el a megfáradt izomrostok közt... ugye? Megnyugvást tanúsítva fújom ki a levegőt, bár minden bizonnyal én nem kerültem volna az életébe, ha más utat szánnak neki, de a lényeg, hogy így alakult, nem? Így is túlságosan sok a mi lett volna ha az életünkben. ~ Igen, ő igen. ~ - helyesleg Nagojuttal kapcsolatban, ám a nekem szánt kérdés előtt megint gyanúsan hosszú hallgatásba burkolózom - ~ A Jingle Bells szólt egy parkoló rádiójából. Azon gondolkoztam, hogy mennyire megugrik az öngyilkosságok száma szenteste. ~ - újabb szünet - ~ Nem akartam hazajönni. Pedig régen csak erre vágytam. Voltak olyan idők... De nem akartam újra találkozni a többiekkel, és az igazat megvallva most sem akarok. Mindig is úgy képzeltem el, hogy mindannyian szép és nemes életet tudnak maguk mögött. Erre itt vagyok én, csak Atyámat és Alignakot köpködve, hogy miért minket átkoztak az örök élettel, miért nem ők maradtak, ha már egyszer ők hozták a fajunkat a világra. ~ - ezt mondjuk továbbra sem értem, bár a Vörös Hold éjszakája óta kezdem kapizsgálni - ~ Voltak, akik hiányoztak. És akik a legkevésbé sem. De hát... Ezt tudod. ~ Fejezem be egészen mosolygós tónusban, hogy aztán összeszedve magunkat, útnak indulhassunk a város fényei felé.
Összeborzolt szemöldökbundával hallgatom, hogy mégis hova fog kilyukadni az alkoholos története. Hogyne tudnám, hogy milyen hatással van rá az alkohol... Ámbár amikor még Delhiben voltunk, akkor még én is fogyasztottam alkalmanként, de az más volt, a "halálom" óta néhányszor ittam csupán, de azokon az estéken vér folyt.. Rengeteg vér. ~ Talán többet kellene festened. ~ - teszek építő jellegű javaslatot, egyébként is roppantul kedvelem a kreativitás minden létező formáját - ~ Egyébként úgysem hagynám, hogy túlságosan nagy butaságot csinálj, én már nem iszom egyáltalán. ~ - de rá szoktam gyújtani... Bár ez még titok - ~ Rám józanul is azt rajzolsz, amit akarsz. Tetszene! ~ Vakkantok fel, és óvatosan elrugaszkodom a talajtól, hogy apró ugrással fejezzem ki a lelkesedésemet. Az aggodalmam halkan búgó nevetésbe torkollik, annyira szívmelengető a magyarázkodása a baleset kapcsán. Ha emberi alakban lennék, biztosan meglapogatnám a vállát. Ritkán ugyan, de például az ilyen helyzetekben is igazán érzem, hogy valójában mekkora szakadék van közöttünk... Híddal, szerencsére. ~ Emlékszem, mindig az örök télről meséltem a piciknek. Nekik sem tetszett a hosszú hideg időszak gondolata. ~ - mesélem én is - ~ A sok probléma mellett legalább egy gonddal kevesebb van. Fogadni mernék, hogy húsz percen belül megtalálnálak, bárhol is legyél. ~ Úgyhogy én sem igazán izgatom magam amiatt, hogy esetleg komoly baja esne. Emberléptekkel képtelen lenne túlságosan messze jutni, olyan gerincekre, ahol még én sem tudok segíteni rajta... Olyan szakadékok fölé, mint az a túrázó pár... Akik közül az egyik vére az én lelkemen szárad. És a Kölykömén. A bőröm kissé megrándul Unalaq nevének említésére, mert még belegondolni is átkos, hogy pont ő legyen Abigail felmenője. Persze igyekszem a lehető legszolidabban kifejezni a nemtetszésemet az ötlet kapcsán, fókuszáljunk inkább Yee-re. ~ Tudom. Csak tudni kell vele bánni. Számtalan utódom korcsosult el hozzám hasonlóan. ~ - és én számtalanat gyilkoltam meg közülük a világban - ~ De te jó vagy. Neked biztosan nem lenne sok bajod vele. ~ assan ezt is kevesebbet kell mondanom, mert elveszti majd a jelentőségét, és ezt a legkevésbé sem szeretném. Felemelt fejjel pillantok rá, amikor a kéréssel hozakodik elő... Hát, ez egy remek kérdés. ~ Nagyjából... A kezdetekben ott voltam, tudom, honnan ered. Van, amire mi is képesek vagyunk... Illetve, tudunk kommunikálni a Szellemvilággal, a rituálék már a halandó időkben is léteztek. Miért? ~ Kérdezek vissza, és hamarosan a kifejtett választ is megkapom. Őszintén? Kicsit meg is torpanok. Ha Abigail farkas lenne, érezné az energiáim közt úszni a szomorkás megilletődöttséget, hiszen... Erről nem volt tudomásom. Miért pont én? Vagy mindenkinek van? És mégis hogyan? Miből? Biztos akkor született meg, amikor távol voltunk és az első kölykeinket választottuk ki, de... Nem igazán találok szavakat. ~ Oh... Nos, hát, én... értem. ~ - kezdem el kissé bizonytalanul - ~ És szerinted ez így szabályos? Mármint... Tudod... ~ - mert a világért sem konfrontálódnék a Protektorával, ha egy mód van rá - ~ De ha lehet ilyet, akkor persze, szívesen. És ez pontosan mit takar? Mármint... Mire tesz képessé benneteket? ~ Érdeklődöm - továbbra is kissé megszeppenve, ahogy érezhetően ügetve szökdécselek mellette, néha-néha meglegyintve a farkammal, hiszen valahogy manifesztálódnia kell annak a furcsa kis izgatottság-gombócnak, ami a gyomromban lapul a bölényhús közvetlen szomszédságában.
-Jajj, nem azért mondtam…-kezdek egyből mentegetőzni és magamban már korholom is magam, amiért megint ilyen hangulatromboló témát sikerült találnom, de ha már beletrafáltam, legalább megpróbálom menteni a menthetőt, némileg csendesebben folytatva - Ezt a kinézetedet is furcsa volt megszokni és egyébként se várnám el, hogy csak ezért válts testet megint… Meg egyébként is, ez még a jövő zenéje. Addig még sok hosszú évnek kell eltelnie, hogy ilyenek miatt aggódjunk. -gondolkodok hangosan, finoman megpaskolom biztatásképp a hátát, ahogy mellettem lépked. Valahogy csak megoldjuk közösen a dolgot, nem igaz? -Biztos az ő életükben is akadtak olyan dolgok, amikkel nem büszkélkednének. -jegyeztem meg töprengve. Az emberek többségének is vannak olyan foltok a múltjában, ami miatt szégyenkeznek és legszívesebben kitörölnék, akkor majd’ egy évezrednyi élet alatt mennyi ilyen történhet? -Nem épp a legszívmelengetőbb téma szentestére… Nem mint ha én sokkal jobb lennék, Delhi óta minden karácsonyt ügyeletben töltöttem. Inkább, mint otthon, egyedül. -vontam vállat, és eszembe jutott a legutóbbi… most már hiába várt otthon Koda, így is inkább maradtam túlórázni, és… -Nem épp a legjobb megoldás a munkába temetkezni, de eddig működött, szóval úgy voltam vele, hogy miért ne? Azonban ez a legutóbbi szenteste más volt, mint a többi… Először azt hittem, hogy a túlhajszoltságtól lettem rosszul, de aztán kiderült, hogy a többiek is érezték, ahogy felizzik a tetoválásunk, meg mindenkit elhagyott a mágiája… Nem is tudom, mikor rémültem meg annyira korábban… Nem is tudom, történt-e bármi pozitív dolog azon kívül ezen a télen, hogy találkoztunk… -ráztam meg a fejem, hogy elhessegessem a negatív emlékeket.
-Lehet… meg Kodával foglalkozni, meg tornázni, meg pihenni, meg tanulni, meg tartani a kapcsolatot másokkal, meg… még lehetne sorolhatni, kár, hogy egy nap csak 24 órából áll, és abból jelentős idő az alvással telik el. -nevetek halkan, az ajánlatára pedig nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el – Na, majd ha anatómiát tanulunk a kicsikkel… -játszok el hangosan a gondolattal, de aztán mielőtt még komolyan venné, folytatom is - Na jó, azt azért nem. Ennyire nem akarom összemosni a munka meg a magánélet határait… -még ha őrző lenne, akkor sem, mert na… Egyébként is, még azt sem tudom, hogy egyáltalán hogy közölni a többiekkel a hírt, igaz, lassan nem ártana kiötölnöm valamit. -Mondanám, hogy fogadjunk… -játszok el a gondolattal - De azt hiszem, inkább kihagyom, csak magam alatt vágnám a fát vele… Mert úgy is megtalálsz, ha pedig nem, akkor azt hiszem, elég komoly lenne a baj ahhoz, hogy ne tudjak örülni a győzelmemnek. Különösebben meg nem rajongok az életveszélyes helyzetekért, szóval nem kell aggódnod ilyesmi miatt. Ha meg legközelebb támadna kedvem túrázni, majd előtte értesítelek, ígérem. Igaz, a januári eset óta inkább nem vágok neki a komolyabb túráknak olyan személy nélkül, akinek nagyobb a gyakorlata nálam, mindenesetre azt hiszem, mindketten nyugodtabbak leszünk. -Ha úgy nézzük, nektek, vérfarkasoknak ilyen szempontból sokkal nehezebb dolgotok van… Nálunk ha valaki visszaél az erejével, és kiderül, akkor törlik az emlékeit, megfosztják az őrzői léttől és ugyanúgy folytathatja tovább az életét, emberként. Vérfarkasoknál nincs ilyen „kiskapu”, és ahogy tapasztaltam, sokan vannak, akik nem önszántukból váltak vérfarkassá, az őrzőkkel ellentétben. A szavait hallgatva csak halkan hümmögök, amikor azonban rátérünk a tárgyra és ismét válaszokat kapok a kérdésemre, hogy is mondjam… nem épp ilyen reakcióra számítottam, és azt hiszem, ezzel engem is sikerült elbizonytalanítania egy kissé. -Miért ne lenne szabályos? -kérdezek vissza kissé értetlenül - Nem hiszem, hogy abból lenne probléma, hogy segítesz a tanulásban. Egyébként is, a technikai részét úgy is valamelyik mágusunktól kell majd megtudakolnom, hogy pontosan mit, hogy is kell… Egy maximum 5-10 perces illúziót lehet vele létrehozni. -felelem, hagyva néhány percnyi tétova csendet, mielőtt újra megszólalnék - Igazából annyira még én sem tudom, hogy lehetne kivitelezni a dolgot, de arra gondoltam, hogy ha esetleg elmesélnéd, hogy a fiatalokat hogy szoktad tanítani a képességetek használatára, vagy azt, hogy nálad hogy jelentkezett, vagy tanultad meg, az talán segítene. Esetleg a későbbiekben gyakorolni, vagy hátha van akad pár jó tanácsod hozzá, hisz mégis neked van a legnagyobb tapasztalatod a használatában… -vetettem fel néhány ötletet, de aztán már folytattam is tovább - Persze ha nem szeretnéd, vagy feszélyezne, akkor nem fogom erőltetni, csak… eszembe jutott, hogy esetleg tovább folytatom a tanulmányaimat, és… még az sem biztos, hogy egyáltalán sikerülni fog, vagy képes vagyok-e rá egyáltalán. De ha nem próbálkozik az ember, akkor sosem derül ki, nem igaz? Szó mi szó, azt tényleg nem akarom, hogy miatt legyenek kínos pillanataink, akkor inkább halasztom ezt az egész tanulós témát…
Igaz is. Mármint az, hogy addig el is kellene jutni, hogy az öregedésbeli különbségek igazán számottevő méreteket öltsenek. És bármennyire szeretném hinni, hogy ezúttal más lesz, hogy itt majd minden jól alakul majd, egyelőre még azt sem tudom biztosra, hogy egyáltalán mi célja van a hazatérésünknek és meddig tart rabságban bennünket a város, ahol a történet elkezdődött. Félelmetes, hogy mennyire gyorsan el tudok kalandozni, pusztán a kedvesem paskolása ránt vissza újra az erdő fái közé. Igaza lehet, végső soron nyolc évszázad éppen eléggé hosszú idő a vétkek elkövetéséhez, de ahelyett, hogy ezzel próbálnék takarózni, már évek óta csupán arra tudok gondolni, hogy én milyen hatalmasat zuhantam, ami egyedül az én felelősségem és úgy tűnik, hogy még segítséggel sem vagyok képes felállni belőle. ~ Meglehet, bár én sosem bírálnám őket, én meg... Egyszerűen csak szégyenlem magam. ~ Foglalom össze röviden, dacos gyerek módjára ráznám meg a fejem, nyomatékosítva, hogy az én igazamnak van létjogosultsága, de inkább nem teszek semmiféle ilyen gesztust. Így is épp elég volt az elmúlt időszak és a vadászat okozta felszabadultság közt lavírozni. ~ Biztos vagyok benne, hogy ez miattunk történt... ~ Mélázom el azon, amit Abigail mesél, bár azt hiszem, hogy a tizenhárom alapító kollektív bűntudatából az enyém jelen esetben egy igen tetemes szelet. Persze az sem hangzik túlságosan szívmelengetően, hogy az összes eddigi karácsonyt a munkába temetkezve töltötte, amíg én a saját halálomon filozofáltam ünnepektől függetlenül, de ha lehet ilyet mondani, csak még jobban tisztelem azért, mert nem roppant össze a munka okozta terhek alatt. A találkozásunkhoz fűzött megjegyzésére finoman dörgölöm neki a fejem a kezének, és roppantul örülök, hogy mindezek után is így gondolja. ~ Vajon nektek is annyira fájdalmas volt, mint nekünk? Mármint a felizzás... Mert akkor ez több volt, mint kegyetlenség. ~ Tesztem hozzá némi megvetéssel színezett tónusban, s bár azt már apró talpúként a fejünkbe vésték, hogy mindennek ára van, a mágia használatát is meg kell fizetni az Anyatermészetnek, de hogy csupán azért szenvedjenek "ártatlanok", mert nekünk dolgunk van itt... Továbbra sem érzem, hogy a szellemek csupa bölcseletből rendeznék az élők dolgait ilyen alantas módon. ~ Szerinted Koda magányos? ~ - érdeklődöm, ha már így szóba hozta - ~ Ha nem bánnád, szívesen töltenék vele több időt és akkor egyikünk sem lenne annyit egyedül. Szeretnék segíteni valahogy... Levenni némi terhet a válladról, mert van elég, én meg... Nem csinálok az ég világon semmit. ~ Szó szerint, bár ezt nem szükséges minden részletében kibontanom. Ki tudja, talán még segíthetne is némi takarítás vagy sütés-főzés, aktívan tartanám magam úgy, hogy nem kell másokkal érintkeznem, senki sem zavarna a kérdéseivel nap közben és Abigailnek is több ideje jutna kikapcsolódni. Az anatómiás megjegyzését én teljességgel komolyan veszem, örülök, hogy akár ezzel is segíthetnék, csak aztán kiderül, hogy ő az, aki tréfált, bár az ellenvetésnek felhozott megjegyzését apró morranással nyugtázom csupán. ~ Mondja ezt az, aki hozzáment a kollégájához. ~ Jegyzem meg kissé piszkálódva, de cseppet sem bántó szándékkal, belegondolva a régi, Protektorátuson belül eltötöltött időkre - bár azért azt hozzá kell tenni, hogy egy "civil" társ véleményem szerint nem maradhatna túl sokáig ebben a státuszban, ha tudtán kívül valamiféle természetfeletti lénnyel kerül egy háztartásba. ~ Igen, erre külön meg is akartalak kérni. De örülök, hogy nincs rá szükség. ~ ...mert tudja magától is, hogy az lenne a legokosabb, ha valóban szólna az ilyen kirándulásai előtt. Legalább én sem érzem azt, hogy "ketrecbe zárom" a magatartásommal és ő is megússza, hogy valami ketyerét illesszek a testére, amivel meg tudom határozni a pontos tartózkodási helyét. ~ Ami azt illeti... nálunk is akad kiskapu. ~ - kezdem el óvatosan - ~ Nekünk megvan hozzá a képességünk. Azzal, hogy Atyám és Alignak megtértek a Szellemek közé, már joggal mondhatjuk, hogy minden ma élő farkas tőlünk származik. És éppen ezért az ajándékot vissza is vehetjük. Bár csak a saját utódainkból téphetjük ki a farkast. Én sokáig nem éltem ezzel a lehetőséggel, csupán a világháborúk idején kezdtem el használni. A legtöbbjük nem érte meg a másnap reggelt. ~ A csatatér éppen elég veszedelmet rejteget, és nagyon hamar szerezhet magának bárki rosszakarókat, akikkel farkasként bármikor képes lehet leszámolni, de halandó emberként... Az már más tészta. A varázslattal kapcsolatban eszem ágában sem volt elbizonytalanítani Abigailt, egész egyszerűen engem is meglepett a hír és ez az egész dolog velem kapcsolatban, és ahogyan azt már sokszor igyekeztem hangsúlyozni, a világért sem tennék semmi olyat, ami meggátolná a súrlódásmentes együttműködést a helyi Protektorral. ~ Öt-tíz perc? Tupilekre, a kölykeim ezért évszázadokat dolgoznak. ~ Bevallom, rendesen meglep ez a magas szám, de inkább őszinte csodálkozásomban bukik ki belőlem a reakció, mintsem egyet nem értésemben. Le a kalappal. ~ Már miért ne lennél képes rá? Az egész kulcsa a kreativitás, abból pedig igazán nem szenvedsz hiányt Abigail. Bár azt nem tudom, mennyire lesz hosszadalmas folyamat, vagy hogy mennyiben támogat az Őrző mágia, de ha minden érzéket sorra kell venni, lehet, hogy nehéz lesz. Ettől függetlenül megtiszteltetés volna segítséget nyújtani hozzá. ~ Érzem, hogy az izgalom finoman rezegteti a farkasom bundáját, örül, mindketten örülünk annak, hogy újra taníthatunk, hogy újabb Álmokat teremthetünk, még akkor is, ha nem a saját kölykünknek, hanem egy Őrzőnek. A pszichológiája ugyan az, legalább is úgy érzem. Legszívesebben már most azonnal neki is kezdenék, de amíg engem a túra és a vadászat energiával tölt fel, addig gyanítom, hogy a feleségem jócskán érzi majd magán a fáradtságot, úgyhogy nem is biztos, hogy most rögtön bármiféle sikerrel is tudnánk járni. És gondolom, hogy még neki is érdeklődnie kell az egyik felettesénél, hogy a saját aspektusából miként abszolválhatná ezt az egészet sikeresen. ~ Érdeklődd meg! Aztán bármikor elkezdhetjük. ~ Biztatom egy orral böködéssel párhuzamosan, és bízom benne, hogy sikerült eloszlatnom az idő közben feltámadt bizonytalanságérzetét is.
-Valószínű. -felelem a szavaira, hisz amikor problémát okozott, még nem tudtunk az érkezésükről, mióta meg tudok… azóta volt fontosabb dolgom is, mint azon meditálni, vajon az ő megjelenésük okozta-e a karácsonyi eseménysort. -Azt nem tudom, mert nincs viszonyítási alapom hozzá… de fájt, az biztos. Igaz, csak egy viszonylag rövid ideig, kellemes érzés mindenesetre nem volt. -akár az is közrejátszhat a dologban, hogy én sem a legszerencsésebb helyet választottam a tetoválásom számára, de ha megnézem, hogy az őrzők nagy része nagyjából ugyanott hordja a Mindent látó szemet… Meg egyébként is, ki gondolta volna, hogy egyszer majd ilyen fog történni? Én biztos, nem. -Nem vagyok egészen biztos benne, mert elég egyoldalúak a beszélgetéseink, én beszélek hozzá, ő meg nagyokat hallgat… de biztos nem díjazza, hogy mostanában kevesebb időm van vele foglalkozni. Legalábbis ha azt nézzük, hogy úgy követ sokszor, mint ha az árnyékom lenne… -feleltem eltűnődve, amikor azonban meghallom az ajánlatot, hálás mosolyra húzódik a szám - Ugyan, dehogy bánom, sőt! Hálás is lennék érte… persze, csak ha neked nem probléma. Néha elég neveletlen tud lenni… -szabadkoztam a kis szőrgombóc miatt. No meg igaz, eddig jól megvoltak, de azok csak viszonylag rövidebb időtartamok voltak, azt még én sem tudtam, hosszabb távon hogy viselnék el egymást. Még jó, hogy annak idején nem macskát kerítettem magamnak… -Hé, ez gonosz volt. -értékelem egy finom oldalba bökéssel a megjegyzését - Mint ha amúgy olyan sokat dolgoztunk volna együtt… -dünnyögtem az orrom alá, elvégre ő többnyire terepen dolgozott, én általában a kórházban töltöttem az időt, és kisebb csodának számított, ha senki más nem ért rá, és nekem kellett elkísérni valami nyomozás színhelyéhez… -Ezek szerint akkor jól ráéreztem. -nevetek halkan, ezen aztán nem fogunk összeveszni és mindenki nyugodtabban alszik majd este. Amikor a kiskapuról kezd mesélni, csak felvont szemöldökkel hallgatom, hogy mi lehet az, amikor pedig a végére ér, csak egy ”Ó, ezt nem is tudtam…” felelettel nyugtázom a dolgot. Valahol azért félelmetes belegondolni, milyen érvágás lehet egy idősebb vérfarkas számára az, ha megfosztják a másik felétől… Nem csodálom, hogy nehezebb elviselni, mint az őrző léttől való megválást. -Tényleg jó sokáig vártál vele.-jegyzem meg csendesen, nem mint ha különösebben baj lenne, de tekintve, hogy hány éve él, és mikor voltak a világháborúk… Mondjuk azt nem tudom, hogy mikor jelentkezett náluk ez a képesség, Alignak és Tupilek halálakor, vagy csupán később, valahol azért jónak számít, hogy ilyen sokáig nem volt szükség a használatára, nem igaz? -Úgy emlékszem, de persze ez is nagyban függ a gyakorlástól, tapasztalattól, mágiahasználattól… ezeket a varázslatokat már szinte csak a mágusaink használják. -a meghökkenését hallva csak újra végigsimítok a hátán, ahogy battyogunk az erdő fái között -Tudod, nekünk nincsenek évszázadaink rá… -tettem hozzá halkan, ellenkező esetben lehet, hogy mi sem kényszerültünk volna rá, hogy ilyen hamar sajátítsuk el… Vagy lehet, hogy azért tart kevesebb ideig, mert míg nekik viszonylag kevesebb de bonyolultabb, mágiával kapcsolatos dolgot kell farkasként elsajátítaniuk hosszabb idő alatt, addig mi sokkal több, de talán egyszerű varázslatot tanulunk az évek, évtizedek során? Biztos érdekes kutatási téma lenne belőle, ha akad ember, aki ilyesmivel foglalkozik, de az jó eséllyel nem én leszek… -Nem tudom, egyszerűen ez egy magasabb szint, teljesen más jellegűek a varázslatok, mint amiket eddig tanultam, de majd meglátjuk, hogy boldogulok vele. Egy próbát megér, ha meg nem megy, akkor nem erőltetem feleslegesen. Mást nem majd pár évtized múltán visszatérek hozzá. -vonok vállat, mert mit mondhatnék rá? Bízzunk a legjobbakban. Eddig egész jól működött ez a stratégia. -Rendben, megpróbálok utána járni, ha az egyetemen járok. És… köszönöm. Ismét. -mosolyodok el, a lelkesedésére és az orrbökdösésre pedig hálából finoman megvakargatom a füle tövét.
// Részemről ugorhatunk ^^ Nem hiszem, hogy olyan hú-de-nagy lereagálni valók lennének a reagomban, úgyhogy kérek is zárást rá Ha meg mégis lenne, akkor visíts, vagy PM-ben megbeszéljük Köszönöm a játékot, a kezdőt pedig rád bízom, lévén, előbb helyszín kell hozzá… //
Azt ígértem, keresni fogom. De felhívni már derogált, még annyira is, hogy közöljem: változtak a dolgok. - A Triával való találkozásomat követően egyszerűen nem kértem belőle, a puszta gondolatától is kedvem támadt valamit összetörni a közvetlen közelemben... Szerelmes voltam, sértett és menthetetlenül csalódott. Ez az egész egyfajta áporodott keserűséggé változott aztán idővel. A napok szürke egymásutániságban peregtek, a gondolataimat, az életemet a munka köré szerveztem, kizárva létezésének puszta tényét is magamból. Pontosabban el, jó mélyre lényem zegzugos rejtekére. A meló minden monotonitása ellenére számos új ismerőst - kedvest és kevéssé kedveset - hozott az életembe, mondhatni, hivatalosan is anchoragei lettem. Chh... ez annyira rám vall! Megszokni valahol, aztán megszökni onnét. Továbbállni, amerre a szél visz. Azt is ígértem Darrennek, nem megyek el a város közeléből. Nem mintha számítana bármit is, hogy megszegem a szavamat. Minek maradjak? Érte meg az emlékéért, ami képen röhög akármerre lépek a lakásomban? Akárhogy is, tartoztam neki annyival, hogy mindezt személyesen közöljem vele. Minderre a nemrégiben érkezett üzenete ébresztett rá. - Te is hiányzol Darren... Az a régi, akiről azt hittem, ismerem és megtisztel annyival, hogy őszinte hozzám.
Az erdő szélén parkolok le az azóta sem lecserélt szélvédőjű kocsival, s némi gyomromban keletkező gombóc társaságában veszem lépteimet találkozóhelyünk felé. Egyszerű farmert és kényelmes pulcsit viselek, pajzsom pedig abban a pillanatban válik zord kőfallá, amint megérzem a hím energiáit. Előbb jött, hisz én pontos voltam ezúttal. Ne várassam hát tovább... kilépek a fák közül a legelő magas füvébe gázolva. - Heló Darren.
Menjünk vadászni. Ez korábban könnyed hívásként érkezett volna, amire lelkes igenlés a felelet és kiskamaszokat megszégyenítő elevenséggel kajtattunk volna a találkozási pont felé. Most? Üres, távolságtartó, már-már flegma, a válasz óvatos, a gyomorban felsejlő görcsöt hivatott palástolni. Sietek, hogy hónapok óta tartó várakozást követően végre újra láthassam, miközben fogalmam sincs, mire számítsak. Miben bízom? Hogy sikerült kicsit megpuhítanom? Bassza meg, semmiben nem bízom, egyszerűen csak megyek, rohanok, ahogy bírok, kocsiba vágódok és majdnem olyan szedett-vetetten vezetek, mint amikor még csak tanultam, csoda, hogy nem okozok balesetet. Szól a rádió, de nem hallom, mi megy benne. Háttérzaj, semmi több, el kéne kicsit terelnie a gondolataimat, a tingli-tangli számoknak azonban semmi hatásuk. Ideges vagyok, túl soknak tűnik az az idő, amíg kiérek és némileg behajtva az erdőbe - hogy mégse az út szélén árválkodjon a kocsi - leparkolok a fák között. Kipattanok, bezárom, sietős léptekkel indulok meg, ami pillanatokon belül futásba vált. Látni akarom. Ez az egy gondolat ütvefúróként dübörög bennem, légzésem pedig akkor is zaklatottabb lenne, ha nem futnék. A legelőre érve megállok, türelmetlenül fordulok körbe, nem is gondolva bele, hogy mennyivel érkezhettem korábban nagy sietségemben. A pajzsom sehol, energiáimat szertelököm, úgy tapogatnak a nőstény után, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Nem mondom, hogy úgy érzem, ez így is van, mert nem - egyszerűen csak azt akarom, hogy végre itt legyen, elérhető közelségben és mondjon valamit. Akármit, csak bele a szemembe, hogy utána... fogalmam sincs. Bezárt vadként járkálok a tágas legelőn, Tupilek tudja, meddig, de azonnal megtorpanok, ahogy megérzem őt. Mintha zsinóron rángatnának, úgy fordulok egyből érkezése irányába. A gyomrom öklömnyi, tekintetem gyorsan végigfut rajta, ellenőrizve, hogy megvan-e minden tagja, nincs fizikai sérülése, hogy aztán a farkasom elégedetten konstatálja, hogy nincs - ezzel pedig visszafekszik. Nem fog faltörőkost játszani. Elindulok felé - rohadtul nem tudatos, csak megyek és ha nem állít meg szóval, akkor addig nincs megtorpanás, amíg be nem nyomultam az intim-szférájába, hogy mindenről és mindenkiről megfeledkezve magamhoz öleljem. De mivel valószínűleg ő sokkal előbb kapcsolt, és megállásra késztetett, így megtorpanás lett a menetelésből, ami pár másodpercnyi fáziskéséssel kísért köszönést eredményezett. - Szia - mondom, aztán nyelek és kuss. Kérdezném, hogy és most? Mi a forgatókönyv? Tényleg vadászunk, és utána olvassa a fejemre az ítéletet, vagy nincs vadászat, hanem csak ítélethirdetés... ezek közül azonban egyik se kérdezem, csak állok, nézem, hallgatok, várok.
And we don't know how, How we got into this mess...
Tekintetem fürkészőn csüng a férfi alakján, s mikor Darren mozdul, farkasom ketrecének ugrik odabent. Párjához rohanna, fájó sebeket szaggatva fel bennem ez által, de egyelőre még én vagyok a börtönének őre és nem fordítva. Teszek egy bizonytalan lépést hátrafelé, kezemet emelem megálljt intve lágy, mégis biztos mozdulat keretében. - Eddig és ne tovább! Ne nehezítsd meg még jobban ezt az egészet, Darren... Megtorpanására, fáziskésésére élettelen mosoly bújik meg ajkaim szegletében. Nem mozdulok, csupán pillantásom az, mi úgy pásztázza lényét, mintha sosem látta volna ez előtt. Mintha idegen lenne, holott nagyon is jól ismerem. A redőket gondterheltnek tetsző homlokán. Orrának karakteres voltát, ajkainak ívét... Azt a zugot a kulcscsontjánál, ahová hajtva fejemet számtalan éjszaka aludtam el, lélegzetvételét, szívdobogását hallgatva. A hófehér bundásom újra nekifeszül, én pedig elpillantok a tisztás felé. - Megyünk? - Kérdezem ezzel együtt, hangomban éppen annyi személyes éllel, mintha az időjárásról csevegnénk. Akárhogy is, én mozdulok. Magammal viszem a gombócot a gyomromban és sebzett lelkem cafatjait is.
Mellette haladok, mégis kicsit előrébb járva mindig egy-két lépéssel. Vadásztunk már erre közösen régebben is, nem idegen a terep - pontosan tudom azt is, mely fánál, sziklánál érdemes a ruháinkat hagyni. A szótlanságot nem töröm meg. Nincs mit mondanom neki azon kívül, hogy a vadászat végeztével elköszönök tőle... Ugyanakkor ez azt eredményezi, hogy kissé feszült, ideges mozdulatokkal sikerül a felsőt levetnem, s a melltartó kapcsát is csak másodszorra oldom meg. Hogy mégis miért csinálom végig, ha a végét már jó előre eldöntöttem magamban? Fogalmam sincs... Egy részem talán titkon reméli, hogy akad valami, bármi, ami mégis változtat a véleményemen. Mezítelenségem pár percig tart csupán, s aztán hófehér bundás, borostyán tekintetű nőstény az, ki a hím farkas után kilő és mellette, ám mégis pár lépéssel lemaradva nyargal a magas fűben. Van valami fájóan nyugalmas ebben az egészben. Az erdő minden nesze élénkebben ér; a zajok, az ízek, az illatok... Így a hímé is. Farkasom párjáé. Minden él, minden tart valahova - csak én nem tudom a mai napig, mégis hogyan kellene kezelnem ezt az egészet. Ezért sem kerestem. Túl szép, túl jó volt a kettőnk dolga ahhoz, hogy csak úgy kidobjam az egészet az ablakon. De mégis így lesz a legjobb. Az elromlott játékot kidobják, a döglött aranyhalat lehúzzák... Rohanunk. Céltalanul látszólag, bele a világba. Talpaink alatt tompán surrog az avar.
Megfeszül az állkapcsom, ahogy összeszorítom fogaimat, hogy véletlenül se szóljak, hang se csússzon ki számon, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék még azon túl, amit már megírtam neki. Amiknek azt hiszem... végső soron nem sok foganatja volt. Eszembe jut a hangposta amit küldött, de az is olyan távolinak tűnik. Valami történt azóta? Kérdésére biccentek és megtartva a távolságot követem, egyre csak növekvő nyugtalansággal. Ódzkodom. A vadászattól, a helyzettől, attól, amit nem hajlandó még kimondani, ugyanakkor én se bírok megszólalni. Egy sóhaj nem sok, annyival se töröm meg a köztünk feszülő kínzó csendet, nem nézek felé, miközben a jól ismert helyen megszabadulunk a felesleges ruhadaraboktól és mindketten váltunk. Nekiiramodok, egy darabig figyelek rá is, hogy megvan-e még, nem maradt-e le... Aztán lassítok, megállok és nem moccanok. Tudja. Már döntött, már akkor eldöntötte, hogy mi lesz, amikor felhívott, ez a vadászósdi meg... körítés, ámítás, vagy nem tudom mi, azt viszont igen, hogy nem megy. Mondhatnám, hogy van bennem és a farkasomban annyi dac, hogy csak azért is végigcsináljuk, mert ha neki megy, nekünk miért ne menne, ennek ellenére nagyot fújva megrázom a fejem, bundám, ingerülten megkaparom a földet és tovább növelve a kettőnk közti távolságot, hátrálok pár lépést. Idegesít. Nincs jogom így érezni, de akkor is ez van. Egyikünk se tudna egy falatot se enni, főleg nem a másik társaságában most, szóval ez csak formaság, amiből jelenleg egy fikarcnyit se kértem. Még hátrébb léptem tőle. Ő elgondolta, szépen eltervezte, hogyan lesz ez, és biztos szép lesz, de már a gondolatra is, hogy én itt csak egy mezei, semmit sem jelentő statiszta lehetek, elégedetlenül mordultam. Ne csinálja ezt! ~ Már döntöttél, ugye? ~ kérdezek, mégis inkább tűnhet kijelentésnek. Úgy toporgok, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most, vagy később fusson el minden elől. Ideges ingerültséggel morranok fel, a gyomromat ennél kisebbnek már nem is érezhetném. Totálisan tehetetlen vagyok és ez sokkal szarabb érzés, mint bármi, amit eddigi életem során valaha éreztem. ~ Ha tényleg kajás vagy, menjünk, de ha ez csak egy kerekített ~ lezárás, befejezés ~ akármi, akkor inkább hagyjuk. Mondd ki és nem kell tovább elviselned. Azt hiszem... félek. De hogy nem akarom hallani, amitől tartok, az egészen biztos! Örülök, hogy farkasalakban vagyunk, így legfeljebb az energiáimból tud kiolvasni, de amilyen kevés helyet hagyott az ilyesmi átjutásának, így aligha érzékelt felőlem bármit is, a gondolati üzeneten túl - már ha azt magához engedi. Ha semmit, akkor visszaváltozok és hangosan elmondom, amit csak gondolatban üzentem.
Fák, bokrok, sziklák sűrűjében vezet utunk, mikor fékez, én pedig kis híján neki rongyolok. Megtorpanva, értetlenül fordulok felé a magam jól ismert hirtelenségével, s kissé felszegem fejem, füleimet hegyezve hátrálása láttán. Valami nem okés, érzem, s sejtem, köze lehet ennek hallgatásomhoz és pajzsom zárjához - leengedem hát utóbbit, finom selyemként hullajtva alá megkeseredett lényemről. Kérdése nyomán szinte tapinthatóan lassul az idő le köröttünk és szűnik meg a világ. Csak ő van, csak a hűvös fehér farkas van és vele szemben az én nyárcsókolta bundásom - na meg én. Aki már döntött. Azt hiszem... ~ Ha az egész csak a kajáról szólna, nem hívtalak volna magammal. ~ Vetem elé csendesen szavaimat, de kár is erre több időt fecsérelni. Halk morranást hallatok, elégedetlenkedőt és távolságtartót. Ha mártírt jöttél játszani, bele se kezdj... ~ Nem hiszem, hogy nekem kellene bármit is mondanom Darren. De ha úgy érzed, nincs mit mondanod, akkor talán tényleg jobb, ha hagyjuk az egészet lógva. ~
Zaklatottan veszem a levegőt, indokolatlanul jobban fújtatva, mint amennyire az eddigi futás okot adna. Érzek mindent belőle, tőle, mindez pedig szinte megsokszorozza saját, helyzet feletti szorongásom, kétségeim, előre temetett helyzetem. Ragaszkodásom. Ami ellenére is hátrálok. Mászkálni kezdek föl-alá, energiáim lavinaként hömpölyögnek körülöttem, a szememet le se veszem a nőstényről, mintha attól tartanék, hogy ha ezt megteszem, mire visszakapnám rá a pillantásom, már nem lenne sehol. Farkasom rideg okkersárgájának felszíne alatt valami marón izzik, valami, ami belülről fojtogat, amit nem tudok rendesen megfogalmazni, csak érzem. Ettől vagyok ingerült, ezt üvölteném a világra, holott azt se tudom, minek nevezzem, hogy megtehetem-e egyáltalán, van-e hozzá jogom. Morgok. Halkan, szinte alig hallgatóan, de folyamatosan, idegeim pattanásig feszültek, s már-már úgy méregetem Yettát, mintha a következő pillanatban neki tudnék ugrani, holott erre semmi okom, késztetést se érzek, mégis... Megőrülök. ~ Nincs mit mondanom? ~ visszhangzom, és azt hiszem, akaratán kívül, de egy eddig hősiesen kitartó gátat szakít át bennem. Eltűnik a megszokott hűvös nyugalom, a fagyos energiák, a közönyös kisugárzás. Elég lenne egy apró szikra a robbanáshoz, a gyomrom szinte remeg, izmaim kígyóként vonaglanak, ahogy folytatom a járkálást. Utoljára ilyen intenzitást talán akkor mutattam, amikor kitettem Jennyt a szobámból, vagy a behódolási szándékomat közöltem a falkával a gyűlésen. Jó tudni, hogy ilyet pusztán magánéleti téren is képes vagyok produkálni - azt ősi, elemi vadságot, ami majdhogynem a veszettséggel határos. ~ Mit mondjak még, amit nem írtam már meg neked? Ismételjek? Megteszem, elég jó szófosó tudok lenni, tudod, ugye? Vagy újat szeretnél inkább hallani, min ulvinne? ~ Valahol a haragos és a kétségbeesett között ingázok, a beletörődéssel viaskodva. Annyira sajnálom, hogy nem lehet kiabálni gondolatban. Nem vele üvöltenék, nem neki szólna, mert az egészet magamnak köszönhetem, én barmoltam el, de ezt már nem tudom sztoikus beletörődéssel fogadni. ~ És ne mondd, hogy ne hívjalak így, pontosabban ha szeretnéd, szajkózhatod, de ezen nem fogok változtatni. Mit akarsz hallani, hm? Hogy miért tettem? Azért, mert megkívántam és a farkam után mentem. Megbántam? ~ Prüszkölve-mordulva ráztam meg a fejem. ~ Nem telt el úgy nap azóta, hogy ne kívántam azt, bár vissza tudnám csinálni, de a kurva életbe, nem sikerült! Fasza, írkodtam, amíg látni se bírtad a pofám, mondjuk esélyesen most se nagyon megy, de ez van, lehet amúgy is utoljára találkozunk, bár ebben nem hiszek... Szóval próbáltam legalább tompítani ezt a szart, még úgy is, hogy satnya semmi a hibámhoz képest, meg amúgy is leállítottál. Oké. ~ Megállíthatatlanul törtek fel belőlem a szavak, olyan volt, mintha ezernyi csapot nyitott volna meg egyszerre, amik addig nem állnak el, míg az utolsó csepp víz is ki nem hullik belőlük. ~ Hívsz vadászni én meg loholok, mint egy hülyegyerek a guillotine alá, aki csak akkor jön rá, hogy a saját kivégzésére jött, amikor már betette a fejét a penge alá. És igen, túlzok! Megállok előtte, fújtatok, energiáim pedig érzések kaotikus halmazát zúdítják a nyakába. Dac, harag, szerelem, félelem, ragaszkodás, kétséges, bűntudat, megbánás, sóvárgás, hiány, elégedetlenség... ~ Én... ~ Nem tudom folytatni, pontosabban de, csak szükségem van két hullám között egy cseppnyi időre, hogy valamelyest értelmesebb formába kényszerítsem mindazt, ami még kikívánkozik. ~ Tudom, hogy nagyon elbasztam. Szó szerint. És megértem, ha többé látni se akarsz. ~ Elcsitult az ár, feszültségtől vibráló energiáim őrjítő vihara lecsillapodni látszik, ehhez mérten hangom még gondolati síkon is beletörődőnek tűnik. ~ Elfogadom, ha mást keresel, ha más meg tudja adni neked azt, amiben én elbuktam. Ha mással nem kényszerülsz távkapcsolatra. ~ Lesütöm a tekintetem, de még mindig mocorog bennem valami. Valami önző kisajátítás, és ha már ez lehet az utolsó beszélgetésünk (jó sok időre - a soha nem létezik), ő pedig szinte felhatalmazott, hogy beszéljek, hát elmondok mindent. ~ Tök mindegy, hányan lesznek. ~ Rá emelem sárga szemem, amiben mintha valamiféle csendes bizonyosság lakna. Lehet beképzeltségnek vagy eltúlzott magabiztosságnak is nevezni, nem érdekel, a magam részéről szimpla meggyőződésnek tartom. ~ Mert nekik hibázni se kell majd ahhoz, hogy elkívánkozz tőlük, hogy egy idő után ne kelljenek. Valami mindig hiányozni fog, egy részed mindig üres marad, akármit is csinálj, és ez nem fog elmúlni egy-két év alatt. ~ Tudom. May óta tudom, milyen ez. ~ Min ulvinne. Ezt egy "ég veled"-del nem tudod kitörölni, vagy ha mégis... nem akarom, hogy megtedd. Ez azt hiszem, eddig is egyértelmű volt, ha mégsem, hát most színtiszta megerősítést kapott. Lenyugodtam, bár hogy ez mennyire hosszútávú, azt megtippelni se tudom, lehet, hogy két perc és megint egy feszülő ideggóccá válok. Most azonban leülök, oldalra döntöm kissé lehajtva a fejem, hogy hátsó lábammal megvakarjam fülem tövét, ezzel végezve pedig mintegy "ennyi volt, nem jut eszembe más, amit mondhatnék" jelleggel aprót nyüszítek.
And who do you think you are? Runnin' 'round leaving scars Collecting your jar of hearts
Izmaim idegesen, ugrásra kész várakozással feszülnek meg a hím viselkedésének, energiáinak változására. Rohannék - felé és mégis el tőle minél messzebb, amennyire csak lehet. Amennyire engedi nála gyökeret vert szívem. Öklömnyi a gyomrom, ahogy fagyos szélviharként érkező energiái képen törölnek. (Ha szarvast ejtettünk volna, most kényelmetlenül érezné magát odabent a húsa.) A megnevezésre, s hozzá toldott szavaira dacosan kapom el pillantásom róla az erdő hűvösen sötétlő fáira, de a következő pillanatban már újra előttem a hím. Léptei elérnek, miként szavai is elmémet. Sértett, talán meg is bánta a kéretlenül jött üzeneteket. Akárcsak tettét. Bántja, fáj neki... - nem kellenek a farkasom fejlett érzékei, hogy kiszúrjam ezt a vékony kis fátyol-fonalat a zúgolódó szóáradat gombócából. Elém lép és én ösztönösen pillantok felé, lassú mozdulattal, lesütött fülekkel. Lényem egyik része nyakába fúrná képét, vállait, nyakát ölelve bújna hozzá vigasztalóan... Ám mindezt keserű, fekete tinta szennyezi a sorok között megbújva. Nekem nem más kell Darren. Te kellettél... Szavai ledermesztenek, mozdulatai ugyanakkor engem is tettekre sarkallnak. Alig teszi le magát a földre és emelné hátulsó lábát, kapok feléje, hogy fülét megragadva, éles fogaimmal abba kapva bele rángassam meg indulatosan. ~ Idióta! ~ Morranok rá elengedve őt. ~ Pontosan tudtad, hogy már attól is ódzkodtam, hogy megjelöljenek vagy hogy én jelöljek meg valakit páromként! Pontosan tudtad, hogy egyedül miattad maradtam a város közelében, én... változtam érted! Ígéretekért, amiket utána egyszerűen szembe köptél! ~ Vakkantok felé acsargón, s ha közeledne, még figyelmeztetően morgok is mellé. Meg ne próbálja... ~ Nem, hogy nem tudom, nem is akarom mindezt a hiányzó valamit, ahogy te fogalmaztál, kitörölni! Emlékeztető, hogy ne legyek még egyszer ennyire gyerekesen naiv... ~ Köptem felé a szavakat szinte, majd mikor már elviselhetetlenségig feszült bennem a keserűség, egészen egyszerűen elfordultam tőle. ~ A világot ígérted nekem Darren akkor a fürdőben és én elfogadtam... ~ Suttogom szinte, épp csak hátravetve fejemet, pillantásomat rá, aztán vissza a bokrok sűrűjére, mintha ott lenne a megoldása ennek az egész helyzetnek. Egy gomb - az jól jönne most - amit csak megnyomunk és vége szakad az egész. Újraindítás vagy egyszerűen csak törlés... bánom is én, melyik! ~ Felfogod egyáltalán, hogy ez mit jelent? Felfogod, hogy... nem csak Castornak hódoltam volna be újra és újra érted, de bármit megadtam volna. Mindent... felfogod ezt? MINDENT megkaphattál volna! ~ Talán sosem mondtam még ilyen őszintén ki ezt. Féltem ettől is, tartottam, mint sok más dolognak a súlyától. Okkal, mert nem hoz megkönnyebbülést a vallomás. Csak zokogásszerűen meg-megránduló izmokat bundám alatt oldalamon, hátamon.
Elkapja és megcibálja a fülem, mielőtt rászólhatnék, hogy ne tegye, abban ugyanis ott sorakoznak a fülbevalók, ami erősebbek annál, amit ő gond nélkül kibír. Nem szoktam őket kivenni, túl sok, túl macerás... Ha most tudnék, kínomban nevetnék, ennek hiányában csak szusszantam egy nagyot. Hallgatom, s nem kell attól félnie, hogy közbevágok vagy belé fojtom a szót. Minden mondat súlyos kőként zuhan rám, amik alól olyan szívesen kibújnék, de nem tudok, nem lehet, képtelenség. Elfordul, ülve maradok. Mintha kiszívtak volna majdnem minden erőt a tagjaimból, hogy örüljek, egyáltalán ülni tudok még. Lehunyom a szemem, amikor felidézi a fürdőt, ahol utoljára kérte, hogy maradjak - vele, neki. És én leléptem. Nem mentség, hogy sose voltam monogámiára szorítva, hogy abban éltem, hogy a vágyottat sose kaphattam meg, mert ő ezekről nem tehet, nem ezt érdemelte, de tőlem ezt kapta... ~ Komolyan gondoltam. Akkor, utána és most is ~ mondom gondolatban is halkan. ~ Nem árultalak el, Yetta. Tudom, hogy így érzed, tudom, hogy miért, de... ~ nagyot nyelek, a szavakat keresem, ám azok csesznek a segítségemre sietni. Felállok és közelebb lépek hozzá, igyekszem látóterébe kerülni, ha viszont konokul elfordul, nem erőltetem. ~ A fenébe is, ismersz, akármennyire is okoztam csalódást, attól még ismersz. Nem lennék itt, nem zaklattalak volna, ha ez nekem semmi lenne, ha... ha nem akarnám valahogy, akárhogy, de helyrehozni. Ha kevesebbet jelentél, rohantam volna bele a facérságba a fél várossal, hogy orgiát csapjak. ~ A szemébe nézek, már ha hajlandó rám nézni, ha nem, akkor megint próbálkozom a szemkontaktus kivívásával, lassan bosszantó kitartással. ~ Ide se azért jöttem, hogy a döntésedet meghallgassam és szépen elfogadjam. ~ Ez alig szívdobbanásnyi idővel azelőtt esett le, hogy kimondtam. ~ Akkor elég lett volna a telefon és neked is. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, egy önző dög vagyok, és van pofám reménykedni még egy esélyben. ~ Közelebb hajolok hozzá, ha nem távolodott el, de nem érintem orrom hegyével. Nem érek Yettához, amíg nem engedi.
Régen nem a megcsalásról szól a történetünk már, sosem arról szólt igazán, csak a szikra volt a lánghoz, mely egyformán emészt fel szép lassan mind a kettőnket. Most mégis Tria személyével, szavaival vágok vissza gyerekes daccal. ~ Nem árultál el? Az a nő pontosan tudta, hogy van valakid és te magad mondtad el neki! ~ Morranok felé, s szemernyi kérdő él nincsen hangomban. Kijelentek. Ideges minden mozdulatom, elhúzódok tőle, mikor felém lépne, elém kerülne. Ismerlek, persze, hogy ismerlek. Ezt hittem akkor is, mikor bíztam benned. Lemondtam érted, megtagadtam, eldobtam... betörtem. Helyrehoznád? Dicséretes, de mit érsz el vele? Neked nem egy sértett, sebzett lelkű személy kell, csak emléke annak, aki egykor voltam. Akik egykoron voltunk. - Hiába. Csak önámítás ez a kép. Az ezüstnél is izzóbb seb, amit te ejtettél a lelkemben, eltörölhetetlen. Gyógyulhat, de a hege örökre megmarad. Tekintete elcsípi borostyán pillantásomat, s nem ereszt. Idegesen nyelek egyet, halk nyüsszenés hagyja el torkomat. ~ Még egy esély... Mit érnél el vele? Nem vagy az a fajta, aki beéri egy húsdarabbal, aki bezuhan mellé esténként az ágyba. ~ Minden támadó él nélkül, szinte halk suttogásként irányulnak feléje szavaim, s folytatnám... ő pedig közelebb lép, majd még közelebb. Hirtelen a mozdulat, amivel hozzá simulok, fejemet nyakába fúrom. Nem gondolom végig, csak vezet ösztönöm felé. ~ Darren én próbáltam, én... akartam, hogy ez... ~ Hangomat keresem, de el-elcsuklik a szavak közepette. Én sem vagyok farkas már, őszinte mezítelenséggel ölelem magamhoz a hófehért, karjaimmal fogva közre magát, s szőrébe fúrt arcomról sós könnyek peregnek a tömött bundába. - Nekem ez így ne-nem megy, én nem tudok... nem tudok... - Remegek, vállaimat sírás rázza. Könnyekben kifejeződő érzelmek. Mindaz a fájdalom, amit nem adtam ki Holly előtt. Mindaz a harag, ami a Triával való találkozáshoz vezetett. Mindaz az elfojtott keserűség, félelem és céltalanság, amit az elmúlt időszakban a munkába fojtottam. - Sajnálom... annyira sajnálom, Dé. - Szinte kapaszkodom a bundájába, izmaim megfeszülnek, szemhéjaimat úgy szorítom össze, mintha a világot kizárva az egész helyzetet képes lennék semmissé tenni. Tudtam, hogy egyszer besokallok és csak bőgök majd magam elé meredve, mint egy hülye. De nem hittem volna, hogy pont előtte.
Say something I'm giving up on you I'm sorry that I coundn't get to you Anywhere I would have followed you Say something I'm giving up on you...
Hallgatom, mert mást már nem tehetek. Nem kapaszkodok bele a ténybe, hogy találkozott Triával, hogy beszéltek, nem kérdezem, hogy mi történt, nem számít. Mondanám, hogy én sebeztem, én is gyógyítok akkor, nem bizonygatom, hogy meg tudnám csinálni, hogy együtt valahogy megoldjuk. Nem lenne csak egy húsdarab, nekem nem... Pedig semmi más nem kellett, semmi más nem kell, elég lett volna a közelsége, hogy egy-egy kótyagos hajnalon ne a saját otthonomba, hanem hozzá tántorogjak és bedőljek mellé. Miért kellett ez? Miért nem lehetett jó? Hozzám dörgöli a fejét, hangja el-elakad, majd érzem, ahogy karok ölelik a nyakam, szőke tincsek hullanak a képembe. Nem merek visszaváltozni. Semmibe mered a tekintetem, légzésem felszínes, miközben érzem, hogy sorvadok, elhalok belül, energiáim nem moccannak, a kavargó hótól bizonytalan táj képe eltűnik belőlem, minden moccanatlan, dermedt. Puszta, fagyos semmi. Egy szót se szólok, hallgatom zokogását, hagyom, hadd sírjon, mialatt mellkasom összepréselődik. Nem akarok levegőt kapni, nem akarok semmit. Nincsenek karok, amikkel viszonozzam az ölelést, amikbe elrejtsem, amikkel vigasztaljam, nem csupasz bőr csupasz bőrt, nem látja az arcom nincs mimika, csak sivár energiáim. Képtelen vagyok bármit is reagálni, csupán felfogom a szavakat, a jelentésüket, s közben nem akarom, hogy azt jelentsék, arra utaljanak, amire tudom, hogy vonatkoznak. Vissza kell majd mennem ezek után a városba, fel a hegyre, be a Farkaslakba, Payne-nel foglalkoznom, élni tovább, mintha mi sem történt volna, belemerülni a hétköznapokba. Amikben úgyis őt fogom keresni... ~ Ne csináld... ~ suttogom még gondolatban is éppcsak sóhajként ható hangon. ~ Ne... Úgy váltok, ahogy előtte még egyszer sem: az ember kirobban belőlem, ahogy elértük azt a pontot, ahol a farkasom feladta. Remeg, omlik, repedezik, darabjaira hullik minden. Magamhoz szorítom, szorosabban, mint valaha, és mielőtt bármit tehetne, nyaka és válla találkozásánál belé marok. Így maradok. Ha most belefagynánk a pillanatba, boldog lennék. Az enyém, a miénk, az embernő és a nőstényfarkas. Önként hajtottam a fejem a díszes ezüstláncok közé és most, hogy le akarják venni rólam, belé kapaszkodok, mert ő lehet, hogy elég erős ahhoz, hogy levegye, de én nem az elengedéséhez. Nem vagyok képes elfogadni, mert nem akarok feldolgozni, nem akarok elengedni, nem akarok felejteni, hát miért nem érti? Érzem a vére ízét, könnyeinek sós illatát, bőre ismerős melegét, ami már annyira hiányzott. Mély a seb - a lelkén és a vállán is és azt kívánom, a szemmel látható addig ne tűnjön el, amíg a láthatatlan ott van. Túlnőtt rajtam mindaz, ami hozzá köt, csak túl későn értettem meg. Vagy egy percig is eltart a harapás, akár próbál szabadulni, akár nem, ebbe nem hagyok neki választási lehetőséget. Amikor elhajolok tőle, akkor is pusztán egy szívdobbanásnyi időre, hogy utána megcsókoljam. - Min ulvinne... - súgom elcsukló hangon, könnyes szemébe nézve, de többre nem futja. Ha azt kérné, hogy öljem meg magam, itt és most, megtenném. Bármit. És a hang a fejemben gúnyosan dalolja, hogy ez már nem számít, ezt korábban kellett volna. Akkor, amikor semmi más kívánsága nem volt, minthogy maradjak...
Ujjaim tömött bundáját markolják, úgy húzom magamhoz, mintha attól félnék, már a bőrömet cirógató hideg szél is képes lenne elragadni tőle, holott... ő az egyetlen, aki messzire lökött magától. Forró könnyeim lassan szánkáznak lefelé arcomon, mellkasomon, melleimen, combjaimra hullva vagy még onnét is tovább szaladva, s a földet itatva magam mellett, alatt. Szeretlek, Darren. Annyira szeretlek, még így is, hogy ez lett a vesztem. Ha tehetném, az örökkévalóságig ölelnélek, ámítva magam, hogy csak még egy kicsit... csak utoljára. Aztán elengednélek, hogy csak az általad említett üresség maradjon számomra belőled örök tanulságul: megégeti magát, ki számára idegen tűzzel játszik. Zokogásom nem enyhül, sőt, csak jobban rákezd lelkem zivatara, ahogy immáron emberként ölel magához. Ajkai nyakamhoz, vállamhoz érnek, de későn feszülnek meg izmaim visszakozóan. - Ne csináld! - Sikoltom bele a bennünket lassacskán körülölelő sötétbe elhaló keserűséggel hangomban, de hasztalan. Mint az orvosától tartó kölyökmacska, úgy kapok vállába, körmeimmel szántva fel lapockáján a bőrt, miközben szívem kétségbeesetten, kalitkába zárva dübörög át az övéhez összesimuló mellkasainkon keresztül. Engedjem el, mi? Kösz a semmit!... Arról nem szólt a fáma, mi van, ha ő nem hajlandó ezt elfogadni. Ha későn bár, de távozófélben levő lényem után kap. Miért kellett ezt, Darren? Miért így? Miért csak most? Miért...? Nem húzódok el, csókunkban vér és sós könnyek íze keveredik. - Mi kell még tőlem?! - Vádol a könnyes, kisírt tekintet, amivel önző képére nézek, de végül amikor elkapom fejemet annyira futja elhalóan: - Gyűlöllek... - Mint játékához ragaszkodó gyermek, húzódom ölébe és fúrom arcomat nyakába, magamba szívva illatának aromáját, de ezzel megint csak azt érem el, hogy szépen lassan újabb virágot bont a helyzet felett érzett keserűség és tehetetlenség csendesen rázkódó vállak és aláhulló könnyek formájában. Álló pont vagyok az időben. A múltunk ajtajában állok, s szívem szerint bevágnám azt a nyílászárót, ne jöjjön át rajta semmi. De nincs jövőm, a terveket, mit szőttünk, leszaggatták a falakról tetteink. Nem tartok sehová. Álló pont vagyok az időben...
~ If I lay here, if I just lay here would you lie with me and just forget the world? ~
Ne csináljam? Tudhatná, hogy ez nálam nem így működik, nem kéne megtennem, nem okos dolog, de megteszem, mert erre vágyok. A farkasom magamra hagyott, ő tehetetlen, egyem meg amit főztem, mondhatná, és én foggal-körömmel kapaszkodok. Késő? Tényleg késő? Karmai felhasítják hátamon a bőrt, mire felmordulok, de nem eresztem, csak szorosan lehunyom a szemem és tartom, ölelem, az egyetlen dolgot teszem, amire még képes vagyok, ami még egy cseppnyi feloldozást hozhat. Jamest nem sikerült itt tartanom, visszahoznom, hiába nem akartam, hogy menjen, hiába tettem bármit is, ennek a képe pedig ijesztő elevenséggel ébred fel bennem. Nem akarok vele is így járni, még akkor sem, ha tisztában vagyok vele, hogy magamnak köszönhetem, én löktem el, nem magától menekül. Ez az utolsó "kártya" a kezemben, ezen túl nincs semmim, csak a hasztalan szavak, a hiteltelen bizonygatások és ígéretek, amik olyan hazugul hangzanának most a számból. Pedig úgy terveztem, hogy elfogadom. Tiszteletben tartom, bármi is legyen a döntése, és nem nehezítem meg mindkettőnk helyzetét. Csakhogy azzal ezek szerint mégse számoltam teljesen komolyan, hogy vége lehet. Hogy elbúcsúzni hívott... de Tupilekre, tudhatná, hogy addig úgyse fújok visszavonulót, amíg meg nem vívtam a döntés ellen a magam csatáját. Ha semmi nem segít, ha képtelen vagyok változtatni, akkor visszavonulok, de amíg itt van, amíg belém karmolva a vállamba zokog és nem húzódik el, addig kapaszkodok. Nem engedem. - Tudom... - mondom csendesen, mialatt visszazárom ölelésembe, haját, hátát simogatva. Csak a most van, amibe beleragadunk, ahonnan nem tudunk továbblépni, mert nincs hova. Vissza nem lehet, előre... mibe? Hogyan? Félek elengedni és félek megtartani, mert nem akarom az óvatoskodást, a túlzónak, őszintétlennek tűnő kedveskedést, hogy bizalmatlanul mérjen végig minden alkalommal, hogy öntudatlanul is árulás nyomait kutassa rajtam és rettegjen az újabb csalódástól. Kezdjük előröl? Hogyan? Ezt nem lehet, nincs "restart" gomb, nem tudjuk eljátszani, hogy korábban semmi se történt. Fejemet az övének döntöm, arcom a hajába fúrom, torkom a csók óta elszorult, olykor sűrűbben pislogok. Muszáj tudnom, muszáj tudnunk mindkettőnknek, mégis olyan nehezen jön számra a kérdés, hangom rekedt, mintha nem akarna engedelmeskedni semmim sem. Megadás, ez minden vágyam, de minek, hogyan, miért? Ha kicsit csitul zokogása, elhajolok, eleresztem, de csak azért, hogy arcát kezem közé fogjam, homlokom homlokának döntsem. - Kellek még, Yetta? - kérdezem, magabiztosságom maradékát is felőrölve, eldobva, nincs más, csak a hibáim és én, a kötődésem, minden, amit jelent, minden, amit iránta érzek. Feladtam. Bármit mondjon... bármit feleljen, elfogadnám, még ha úgy is érezném, belepusztulok.
I can't imagine any feeling could be worse Than this goodbye
Tudja. Fantasztikus! Legalább ez tiszta sor számára, ha már úgy fest, minden másból nem tudta időben leszűrni, mennyit is jelent számomra. Bújok hozzá, ölelem, mintha ez megváltást hozna. Nem eltörölné a dolgokat, egyszerűen csak... megmutatná, mi is a következő lépés. Kisírt tekintetem borzasztóan rondán fog festeni holnap, akárcsak könnyek marta arcom vörössége, de nem igazán érdekel. Akkor sem, amikor tenyereivel simít rajtuk, irányítóan vonja sajátja felé... - Csak... befognád még egy kicsit, kérlek? - Remeg meg ajkam kissé az újfent torkomat szorongató sírástól. Mindjárt jobb lesz, még egy kicsi és tényleg összeszedem magamat, csak... Néha nem kell több nekünk nőknek, csak hogy istenesen kibőgjük magunkat. Komolyan! Aztán letöröljük az arcunkról a sós cseppeket, vállat vonunk és úgy sétálunk tovább, mintha az egész nem is történt volna meg. De most még szükségem van pár percre, hogy ezt meg tudjam tenni, hiába érzem szavában a sürgetést, hogy választ vár - teljesen jogosan különben.
A pillanatok percekké válnak, a zokogás halk hüppögéssé, majd néma magam elé meredéssé. Körülölel bennünket a csend hűvös érintéssel, ellensúlyozva vadul kalimpáló szívünk és testünk hőjét. A lehetetlennél is közelebb húzódok hozzá, mégis sosem éreztem ennél távolabb tőlem Őt. Beletelik negyed óra is, mire mozdulok, s ujjaimmal letörlöm a szemem szegletében megült utolsó cseppeket is. Elhúzódom tőle kissé, ha engedi. - A szerződésem év végéig szól a Pit-ben. Én addig kerülném a helyedben a környékét is. - Lehet, hogy egy önző dög, de ennyit talán csak meg tesz értem még utoljára. Habár kétlem, hogy könnyebb lesz bármi is tőle... csak az illúzióját adhatja vele. De ez is jóval több, mint a semmi. - Szeretlek és... éppen ezért őszintén sajnálom. - Hogy így alakult, hogy nekem sokkal többet jelentettek dolgok, mint neki, hogy jelenleg képtelen vagyok még annyira is bízni benne, hogy bármit is folytatni tudjak nyugodt szívvel, sebektől mentesen.
~ And we had magic and this is tragic ~ (Tulajdonképpen szó szerint énekelhetnéd nekem.)
Biccentéssel jelzem, hogy oké, befogom, majd magamhoz húzom és hagyom, hadd sírjon. Sírjon mindkettőnk helyett, értünk. Nem sürgetem tovább, hiszen... úgyis tisztában vagyok a válasszal, mégis bolondul kapok a "hátha mégsem" szikrányi lehetősége után - micsoda önámítás! Míg ő sír, én lassan megnyugszom, tényleg beletörődök, felkészülök, amennyire csak tudok. Fal tornyosul közöttünk, masszív, rendíthetetlen, kérlelhetetlen, ajtó sincs, amin átsurranhatnék, nincs kiskapu, legfeljebb kíméletlen emlékeztető, hogy mivel jár az elkövetett félrelépésem. Sose gondoltam, hogy egyszer ilyen leckét kapok az élettől, és az ennyire fog fájni. Hagyom, hogy némileg elhúzódjon, de kész vagyok visszafogni, ha érzésem szerint ezt túlzásba vinné. Még ne, még maradjon, csak egy kicsit... Szavaira ajkaim apró rést képezve válnak el egymástól - igen, tényleg kiteszi a szűröm -, aztán lesütöm a tekintetem, ami mellesleg pőreségünket tekintve annyira nem nyerő és sután bólogatok. - Értem - teszem hozzá, mintegy biztosításképp, hogy valóban felfogtam, nem csak berögződésből mozog fel-le a fejem. Első gondolatom pedig, hogy akkor addig van időm. Második, hogy a lakása környékét nem kötötte ki. Harmadik... nem fogom keresni, zaklatni, a Pit vagy a társasház környékén ólálkodni, mint valami elmebeteg mániákus. Rém szentimentális, de tényleg hiszem, hogy ha valóban egy életre szól a párválasztás, ha megvan a nagybetűs, akkor úgyis találkozunk még. Alaszkában, más államban, más országban vagy kontinensen, de keresztezni fogják egymást az útjaink. Szánalmasan gyenge fogódzkodópont, csakúgy, mint Jamesnél. Ki lesz a következő, hm? Tekintetem tétován az előbb ejtett sebre siklik. Vajon mennyi idő lesz, mire nyomtalanul eltűnik? Kitart egy hónapig, vagy addig se? Odahajolok és lenyalok egy kevéske vért - nem bocsánatkérés a hirtelen tettért, emiatt sose fogok azt kérni, pusztán kihasználtam az alkalmat, ami úgyis hamarosan elszáll. Sokáig nem tudok mit mondani, mintha végleg elapadtak volna szavaim a témával kapcsolatban. Bukdácsoló, esetlen és végül ripityára tört kapcsolatunk körül kavarogtak kuszán a gondolataim. Más esetében, még pár évvel ezelőtt is vállat rántottam volna, aztán örömünnep visszanyert szabadságom felett. Ez viszont nem szabadság, nem én választottam, nekem ez nem kell, emellett hiába... szakított velem, nekem ő a párom. Kár, hogy ennek az igazi mélységét megkésve ismertem fel, de felismertem. Jöhet, aki akar, akárhány éjszakára, a láncok nem kerültek le rólam, csak hosszabbra nyúltak, ám ott vannak, megvannak, és ha egy idő után már csak keserédes emlékeztetőkké válnak, akkor is megtartom őket. Rohadt nagy szemétség lenne most közölni vele mindezt, nem is szólok semmit. Kisírt szemébe nézek, tekintetem olyan, mint mindig, amikor rá nézek: gyengéd, sóvárgó, szerelmes, ám ezúttal önutálat és bánat vegyül mindebbe. - Megkaphatom ezt a napod? Hogy elbúcsúzzak? - Rendesen, szépen, méltón. Kivételesen tényleg nem az időt akarom húzni, magatartásomból, hangszínemből pedig leveheti, hogy ha nemet mond, elfogadom. Eleget kínoztam, nem fogom belekényszeríteni semmibe sem, megértettem, mennyi fájdalmat okoztam neki.
I know my heart will never be the same, [...] I get a little bit stronger.
Érti? Ennyi? Hát... végül is ennyit szerettem volna elérni, nem igaz? Mégis máris valami árnyalt hiányérzet kerít hatalmába. Már nem küzd. Elfogadta a döntésemet, vagy egyszerűen csak feladta a dolgot. Örülnöm kellene, de ilyen áron nem kell a győzelmi ének. Tompán hasogat vállam, fogainak nyomát őrizve a rászáradt vér alatt lassan-lassan hegesedésnek induló seb. Szavaira tekintetem elkerekedik kissé, szemöldököm hitetlenkedően szalad árnyalatnyit feljebb, hogy aztán elnevessem magam. Pár könny még legördül ugyan arcomon a hirtelen mozdulattól, amivel kissé megcsóválom fejemet, szőke tincseimet vállaim, melleim köré rendezve. Nem sírok, már nem. Legfeljebb kínomba tudnék amúgy is, mert ez a helyzet annyira abszurd. - Te aztán nem féltél sorba állni a pofátlanságért, mikor osztották...! - Pillantásom az övét fürkészi még pár pillanatig, vajh mennyire gondolta komolyan a szavakat, de végül kibontakozok öleléséből és felállok. Lábam alatt megrezzen a gyér avar. - Én egy ideje már nem búcsúzok, Darren. Olentől sem búcsúztam, mikor úgy döntöttem, nem tartok vele a világ ki tudja, mely pontjára. Egyszerűen csak... elköszöntünk egymástól. - Vonok vállat apró, suta mosollyal tekintve le - vagy ha felállt volna időközben ő is a földről, akkor szimplán - rá. - Nestor mindig azt mondta, a búcsúzás hülyeség, mert évszázadok adattak meg nekünk, és ha nem is találkozik az illetővel újra, ő személy szerint sokkal szívesebben emlékszik egy mosollyal teli elköszönésre, mint holmi érzelgős búcsúzkodásra. Bolondságnak gondoltam az egészet, aztán megismertem a bátyámat. - Suttogok szinte, ujjaim idegesen fonódnak össze, épp csak tördelni nem kezdem őket. Menni kellene, érzem - elköszönni végleg - mégsem tudom rövidre fogni. - Elköszöntünk és bízok benne, hogy találkozunk még. Lehet, százhatvan év múlva, de... látni fogom. Ő pedig mesélni, merre járt. - Idealistának tűnhetek? Nem nagyon érdekel, ő már úgy ismeri ezt az oldalamat, mint a tulajdon tenyerét, azt hiszem. - Idővel könnyebb lesz ez az egész, tudom. És akkor majd újra találkozunk. Lehet, addigra főzni is megtanulok érdemben...! - Nevetek fel keserédesen rázkódó vállakkal. Hangomban sírós él csillan, de nagyot nyelek; nem engedem újfent előtörni a könnyeket. - Szia Darren. - küldök felé erőtlen, apró mosolyt, mielőtt még sarkon fordulnék (hacsak nem állít meg).
A nevetése meglep, de mint rendesen, most is elmosolyodom rajta, bár ezúttal óvatosan, s ez csak akkor változik némiképp, mikor a pofátlanságomra tesz megjegyzést. Bocsánatkérőn pillantok rá, felhúzva a vállam, bűnbánón. - Egy próbát megért - mondom halkan. Nem fair, hogy akkor érzem a legtöbbet, amikor el akar sétálni, amikor elhagy, tudatva, meddig lesz egyáltalán Anchorage-ben. Mert hogy utána már tényleg semmi sem tartja itt, az biztos. Ülve maradok, úgy nézek fel rá. Tekintetem révetegen vezetem végig alakjának jól ismert vonalain, hajlatain, megmásíthatatlanul magamba vésve őket, szinte éreztem, hogy ujjbeggyel lassan, leheletnyi finomsággal cirógatom őket. Végül pillantásom megállapodott szürkéskék szemein. Annyi mindent mondott már el velük, mégis újabb dolgok után kutatok bennük - mikor, hogyan láthatlak újra? Ekkor jövök rá, hogy egyáltalán nem vagyok képes ténylegesen feladni vele kapcsolatban semmit sem. Hallgatom, amit mond, nézem, ahogy beszél, ahogy ajkai formálják a szavakat, ahogy pillái meg-megrebbennek, szőke tincseinek játékát egy-egy hirtelenebb fejmozdulatnál... Magamba szívom hangját és illatát, mialatt a búcsúzkodásról vallott nézeteken mosolygok halványan, de cseppet sem gúnyosan vagy hitetlenkedőn. Ideges mozdulatánál nagyot sóhajtok. Tétovázik. Nem fogja meggondolni, megmásítani a döntését, de nehezen szánja el magát, látom raja. - Úgy legyen - bólintok mind a találkozásra, mind a főzésre, az elköszönést viszont nem tudom csak ennyiben hagyni. Felpattanok és elkapom a kezét, hogy visszahúzzam magamhoz és megcsókoljam. Hosszan, ráérősen, ha hagyja és nem taszít el. Egyik kezemmel nem eresztem az övét, másika tarkóján pihen, hajába túrva, némileg markolva. Elveszem. Elveszek mindent, ami kell, amire szükségem van, hogy később, ha eljön az ideje még többet adhassak vissza neki. Hálás vagyok, amiért megmutatta nekem mindezt, az elköteleződést, az életérzést, hogy párom van, tényleg, igazán, nem csak úgy, hogy sóvárgok utána. Hogy milyen önhibából elhagyatottnak lenni. Nem tudom mindezt elmondani, szavakba önteni, így csak csókolom, lelopom ajkáról a bűvös, bizonytalan ígéreteket a jövőre nézve, a reményt, a várakozást, hogy a sajátjává is tegyem mindezt. Akarom, hogy várja, hogy várjon engem. Vissza fogom szerezni. Lehet, hogy évekbe fog kerülni, vagy esetleg jövőre már magam mellett is tudhatom, nem számít. Semmi se számít, csupán az, hogy ő a párom. Ezen pedig talán csak a halál változtathat - mert elragadta a farkasomat is. Ezért nem szól, ezért nem érzem olyan élő-elevenen, mint eddig. - A tiéd, Yetta - súgtam még szinte szájába, félig lehunyt szemmel. - A tiéd... - Cseppet se zavartattam magam attól, hogy esetleg fogalma sincs, miről beszélek. Megnyugvással tölt el, bizonyossággal, ami talán hiba, de sose arról voltam híres, hogy az ép észérvek után kajtatok. Azzal, hogy elhagy, magához láncol - különös kettősség, mégis nálunk valahogy szinte magától értetődő, mintha nem is lehetne másképp. - Vigyázz magadra, min ulvinne - köszönök el én is, beszéd közben két apró kört írva le azon kezem hüvelykujjával arra a kézfejére, amelyiket elkaptam. Elengedem, arcomon finoman kényszeredett mosoly ül, majd alakot váltok. Pofámat combja külső feléhez dörgölöm, orrommal finoman megböködöm, nyelvem hegyével érintem kezét, végül halkan, röviden nyüszítek és futásnak eredek. Rövidesen azonban megtorpanok, amíg még nincs halló- és látótávolságon kívül, majd felszegem fejem és hosszan vonyítok. Talán nem tudja, de büszke vagyok rá. Az én párom, kérem szépen elég határozott és erős ahhoz, hogy elhagyjon. Úgy, hogy szeret. Azt hiszem, ha végül mégis sikerült volna meggyőznöm, hogy maradjunk együtt, nem tartanám most ilyen sokra. A gondolat, hogy innentől nem hívhatom fel, amikor csak arra szottyan kedvem, hogy kicsit halljam a hangját, hogy beszélgessek vele, hogy nem láthatom még hetente se, elkeserítő. De így talán mindketten rendbejövünk. És legközelebb... legközelebb nem távolodó alakját nézem, amíg csak tehetem, hanem boldog mosollyal a képemen köszönök neki, hazatértem örömére.
//Köszönöm a játékot, nem volt könnyű, de imádtam, és borzasztóan örülök az élménynek! <333333333333 //
Vadászni jó, azaz én szeretek, és melyik az a farkas, amelyik nem? Olyan nincs, vagy pedig egyszerűen életképtelen, mert én még nem láttam vegetáriánus, leveleket zabáló dögöt egyet sem, és a krónikák sem írnak róla. Amióta visszajöttem, hol edzem a kölyköket, hol magam edzek, hol vadászok, hol pedig rendezem a családi ügyeket, már ami a rám eső részét illeti. Most éppen a vadászat van soron, mint egy kibaszott körforgás, de muszáj, mert ki akarom szellőztetni a fejemet. Mehetnék én a többiek után a hegyekbe, de nem akarok, két dolog miatt sem. Az egyik, hogy ott vannak a többiek, a másik, hogy Payne újabb kihívás előtt áll, azaz mentortársam úgy döntött, hogy meg kell tanulnia bivalyokra vadászni. Egyetértek, de azzal nem, hogy egyedül akart nekivágni egy kölyökkel, mert a bivalyok veszélyes dögök, akár tetszik, akár nem, vagyis abban maradtunk, hogy errefelé visz az utam, és a háttérből figyelek, de ha szükséges, akkor besegítek. Rossz előérzetem van, valami azt súgja, nem lesz sétagalopp, pláne nem úgy, hogy Payne nemrég kapott új farkast, de ezt az az őrült nem hajlandó figyelembe venni. Baja esik, megölöm, igaz, idáig nem akarok eljutni, mégis azért jöttem ide, hogy megelőzzem a bajt, és résen legyek. Pár órája felkészültem, időnek előtte kiértem, levetkőztem, váltottam és lekushadtam az egyik bozótosba. Már csak dobolnom kellene az ujjaimmal, az hiányzik az összképből, semmi más. A pajzsom teljesen fent van, türelmesen hasalok, és figyelem a dögöket, akik tőlem jóval távolabb vannak, a szélirány kedvező alakulása miatt pedig még a szagomat sem érezhetik. Várok.
Izgatottan vártam a mai napot, mert ma vadászni indultunk. Mondjuk attól kicsit tartottam, hogy Darren nem jön velünk, de azt mondta, hogy a lehető legjobb kezekben leszek, szóval ne aggódjak. Úgyhogy próbáltam nem aggódni, csakhogy könnyű azt mondani, csinálni már kevésbé. Sebaj, inkább igyekeztem az izgatottságnak teret adni, mint a halovány félelemnek és úgy tűnik ez jó módszer volt, mert szépen lassan elpárolgott a félsz belőlem. A ruháinkat szépen lepakoltuk és elrejtettük, hogy aztán alakot váltva vessük bele magunkat az erdőbe. A kísérőmnek természetesen jóval gyorsabban ment a dolog, nekem több percre is szükségem volt, utána meg még néhányra, amíg kiszuszogtam magam, de Joana jófej volt és egyáltalán nem sürgetett, úgyhogy semmi probléma nem adódott. Mondjuk azon jót mosolyogtam, hogy a nősténynek is volt ám bőven tetoválás a karjain és habár a fekete bundán nem látszott annyira, mégis érdekes nézett ki. Persze pozitív értelemben. Főleg ha azt nézem, hogy Darrennek is tetoválva van a karja, tök jól mutathatnak egymás mellett. Majd egyszer megkérem őket, hogy álljanak egymás mellé és had nézzem meg így a két bundást. Na jó, inkább menjünk. Először csak megfuttattuk kicsit a bundásokat, aztán jöhetett a java. A bivalylegelők felé vettük az irányt, de Joana már jóval előbb biztosított róla, hogy ne aggódjak, egyelőre nem bivalyra fogunk vadászni, de tud egy tuti odút, ahol tegnap egy egész nyúlcsaládot fedezett fel és ha csak nem költöztek el, vagy nem vadászta le őket valaki, akkor tökéletes célpont lesznek mára. Gyakoroljuk csak kicsit az ügyességet és a gyorsaságot, hiszen egy nyulat elfogni s nagy kihívás, hiszen kicsi és gyors, nem csak mindig abból áll a vadászat, hogy hatalmas állatokra vadászunk. Hú, ez a hír még jobban fellelkesített, mert valami más, valami új, valami kihívás. Közelebb érve kísérőm lassít, így én is így teszek, nagyot szimatolok a levegőből, hogy megérezzem, merre bújnak a nyulak, hegyezem a fülem, hátha valami nesz megüti. Átengedem magam a farkasom ösztöneinek, lelapulok, hála égnek fehér farkasként nem olyan nehéz elrejtőzni a hóval borított területen. Közelebb kúszok, csendben, figyelve minden apró neszre, hogy amint az egyik kis bolyhos előugrik, máris mintha puskából lőnének ki. A kis ugrifüles nagyon rafkós, mert össze-vissza pattog, hirtelen változtat irányt, én meg nem egyszer kerülök közeli ismeretségbe a bokrokkal. Egyszer még egy fára is majdnem felkenődök, így a nyuszi is messzebbre jut tőlem, mint szeretném, de akkor sem adom fel. Jó pár percnyi üldözés után sikerül annyira utolérnem, hogy egy nagyobb ugrással vetődhessek rá. Csakhogy ismét megtréfál a kis bestia, mert az utolsó pillanatban ugrik a másik irányba, én pedig szépen felkenődök az egyik fára. Dühösen morrantok, mert a bundásomnak sem tetszik az, hogy a bolondját járatja velünk egy nyúl, megrázva a bundám tápászkodom ismét fel, hogy újabb prédát keressek. Ismét hasra vágom magam és fülelek, mindenféle neszre odakapom a szemem és energiáimmal is tapogatózok. Ezt még egyszer nem ússza meg az a bolyhoska..
// off megjegyzés: Joana az én multim, azért merek vele rendelkezni //
Kezdőlap
//
Ha meg mégis lenne, akkor visíts, vagy PM-ben megbeszéljük 
Köszönöm a játékot, a kezdőt pedig rád bízom, lévén, előbb helyszín kell hozzá… 
//
