Nem fogja feladni.. Se ő, se én. És én pontosan erre számítok. Ez kell nekem. Ha jól sejtem, vagyok olyan szerencsés, hogy pont olyan nőstényt fogtam ki magamnak, aki ebben hasonlít rám. Küzdeni, tépné, marni és nem feladni. Hogy mikor fogjuk ezt befejezni, azt nem tudom, de ln sem akarom őt megölni és ha jól érzem, ő sem rendelkezik ilyen ambíciókkal. Pont tökéletes. Ennél többet én sem kívánhatnék. Régen engedtem már el a bennem rejlő fenevadat, ideje volt már. Így most én húzódom a háttérbe, hogy a borzas vehesse át némileg az irányítást, kihasználva vérvonalam adottságát. Egyáltalán nem számítok olyasmire, hogy én fogok nyertesként kikeveredni a dologból. Ó, dehogy. Soha nem szabad az ellenfélt alábecsülni, még akkor sem, ha én tűnök erősebbre. Számítok még meglepetésekre a másiktól, figyelmem egy pillanatra sem lankad. A másik a földre kerül, eleresztem hát a törött lábát és újabb akcióra készülnék, ám ekkor ér egy nem túl kellemes meglepetés. Érzem a lágyékomnak nyomódó lábat, ám már késő, a lendületem segítségével én szépen fejjel megyek a fának. Morgás tör fel a torkomból, egy gyors fejrázást követően próbálom összeszedni magam és elűzni a csillagokat. Agyrázkódás? Enyhe legfeljebb, de ez is csak tovább tüzel. Érzem a kisebb karmolásokat a bundámon, ám csak megmosolyogtatna a dolog. ~ Ha simogatni szeretnél, keressünk másik időpontot és helyet.. ~ Gúnyos, viccelődő hangom juthat el a gondolataiba, ezeknek hallatán erősödhet a másikban az érzés, hogy tényleg nem akarok gyilkolni. A viccelődő él a hangomban amolyan „barátságos” csetepatéra utal. Hogy mi lesz belőle, az már más kérdés, no és az is talány, hogy a másik miként fog erre reagálni. Az előző kis koccanásnak hála a másikra esem, de ahogyan a hátsó lábaimmal már próbálom magam felnyomni, mit sem törődve azzal, éppen a földön avagy a nőstényen találok-e fogódzkodót, kapnék is a válla felé, ám a mancsaival azon igyekszik, hogy lesodorjon magáról. Nem terveztem még, hogy tökéletes pozíciómat feladjam, ám egyik mellső mancsom szépen fogságba esik a másik állkapcsai között. Nesze neked, visszakapom azt, amit adtam. Cseles, nagyon cseles. Ha a vállát nem tudom megkaparintani, hát igyekszem a fejénél sérülést okozni. Fogaimmal kapok a füle felé, hogy kicsit megcincálhassam azt, tudom, ez érzékeny pont, remélhetőleg kellő fájdalmat okoz ahhoz, hogy elengedje a mancsom. Közben másik mellső lábammal próbálom kaparni a pofáját, ezzel is segíteni próbálva a szabadulási folyamatot. Ha sikerül kiszabadulnom, akkor egy kicsit hátrálok, had vergődjön talpra a másik. Ha nem.. akkor majd eldöntöm, mihez kezdjek ezután.
Milyen kár, hogy alapvetően elég egyenlőtlen a küzdelem, de tény, hogy cseppet sem élvezném jobban, ha én lennék nyeregben, egy olyan esetet viszont mindenképpen, amikor az utolsó pillanatig nem világos, ki fog felülkerekedni. Nem baj, azért részemről jó móka ez így is, neki talán kevésbé, mert ügyesebb és erősebb nálam, ha meg is sebzem, közel sem annyira, hogy valóban megérezze. Talán ha valahogy át tudnám verni… Kisebb vagyok, és könnyedén mozgok, tudom, hogy egyszer majd én is leszek nagy és hatalmas, meg erős, meg… na jó hagyjuk, de most csupán a vérvonalam az, amitől kicsit nagyobb falat lehetek, mint a legtöbb velem egykorú farkas, meg persze a beteges vonzódásom a fájdalomhoz. Képes lennék addig menni, míg már késő, és a teremtő maga sem lenne képes életet lehelni a testembe, nemhogy Sura. Ám úgy érzem, ha én el is vesztem a teljes kontrollt, ő talán nem fogja. Végre egy kicsit ő is megérzi, hogy nem egy apró kis hangya vagyok hozzá képest, a baj csak az, hogy a lábam már eltört, és jó eséllyel egyedül nem fogom tudni helyrerakni. Szar ügy, ha az ember lánya magányos farkas, és jó eséllyel a kutya sem fogja összekaparni. No de sebaj, belehalni nem fogok. ~Hm, megfontolom az ajánlatot…~ Vágok vissza rögtön, történetesen tökéletesen félreértve a dolgot, nem mintha bajom lenne a csajokkal, eltekintve attól az apróságtól, hogy nincs a lábuk között ama testrész, amit meglehetősen szeretek érezni. Hm… nem, nem hagyjuk elterelődni a gondolatfolyamot kéretlen terepekre, most más fajta buli van. Ám azt legalább már tényleg biztosan tudom, hogy ma egyikőnk sem fog elpatkolni, nem mintha őt eddig fenyegette volna eme veszély, nekem azonban volt esélyem rá, ám immár nem lebeg a vörös posztó a fejem felett, és mondhatni, átengedhetem magam csupán a verekedés örömének, beengedve a fájdalom minden mardosó morzsáját, végre kiadhatom a fáradt gőzt, és nem kell a következmények miatt aggódnom. Egészen letaglózó érzés volt. Amint a mancsát érem a fogaim közt, már nem kímélem, elvégre, kölcsönkenyér visszajár, alaposan megrángatom, erőteljesen rázárva az állkapcsomat, s mint egy veszett kutya, nem eresztem, igyekszem összeroppantani, mint ő az enyémet, talán sikerül. Aztán basszus, lecsap a fülemre. A FÜLEMRE!!! Fura, de valahogy azt nem akarom, hogy letépje, hülyén néznék ki fül nélkül, bár, farkasalakban simán átvészelem, csak azért… na… A torkomból mély morgás tör elő, szűkölni azonban nem szűkölök a belém hasító fájdalomtól, ezt nálam nem fogja elérni semmivel, előbb tépem ki a saját nyelvem. Egyelőre nem eresztem, sőt, inkább az épp mancsommal igyekszem felmarni a mellkasát, de úgy, hogy azt már igenis megérezze úgy istenesen, és neki is okozzak legalább pár kellemetlen órát míg gyógyulgat. Úgy nézem, patt helyzet alakult ki, ő nem engedi a fülem, én nem engedem a lábát… ki tudnám tépni magam, de a fülem bánná, az meg valahogy zavarna, viszont elengedni sem akarom a mancsát, amíg nem okozok legalább olyan sérülést, mint ő nekem. Igazi makacs szuka vagyok, csak az a gond, hogy szerintem ő is. Persze, a pofám sem ússza meg, érzem, ahogy a vérem lassan elkezd csordogálni rajta, ami nem épp megnyugtató, de sosem voltam annyira hiú, hogy ezen kezdjek problémázni.
Ma csak egy kis bulira gondoltam. Érezni a vér szagát, a fájdalom ízért, mind a sajátomét, mind a másikét. Levezetni a feszültséget, szórakozni egy kicsit. Az csak hab a tortán, hogy a másik is hasonló ambíciókkal rendelkezik, így nem egy ártatlan valakit támadtam le, aki csak védekezésből küzd és az első adandó alkalommal fülét, farkát behúzva menekül. Bár az sem igazán érdekelt volna, elvégre a másik nőstény is ártatlannak tekinthető – a maga módján. Engem most ez nem érdekel, csak küzdeni akarok, verekedni végre egy jót, és úgy tűnik, meg is kapom azt, amit szeretnék. ~ Erre később visszatérünk… ~ Próbálkozom, hogy elterelhessem a figyelmét, remélve, hogy félreérti a dolgokat. Nekem sincsen semmi gondom a csajokkal, de valóban kevesebbek valamivel, mint a férfiak, az pedig nálam nem éppen elhanyagolható tényező. Mancsom a fogai között, nem éppen kellemes érzés, főleg ha arra gondolok, hogy bizonyára vissza kívánja adni azt, amit én is adtam neki, egy törött láb viszont egyáltalán nem hiányzik nekem. Főleg mivel egyedül én magam sem fogok vele boldogulni és hasonlóan a másikhoz, szintúgy szívok amiatt, hogy magányos farkasként tengetem mindennapjaim. Bukta, de majd ezzel ráérek akkor törődni, amikor odaérünk. Most még szeretném kiélvezni a harc minden egyes szekundumát. Egyre erősödik a szorítás, én pedig érzem, nem sokáig bírja már az a csont. Próbálok nem pont arra nehezedni, ellazítani az izmokat is, hátha megúszom törés nélkül. De most sokkal jobban izgat az, hogy viszonozzam valamivel a drágaság ajándékát, így hát.. ráharapok a fülére. Tudom, nem a legbecsületesebb húzás, de nah. Magam sem vagyok éppen híres a jó szívemről és becsületességemről, így hát mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül csócsálom meg picikét a fülecskéjét. Egy egészen picikét csupán. A mellkasomra lecsapó karmok fájdalmat okoznak, ismét érzem, ahogyan a bőröm szétnyílik és ismét véres lesz a bundám. Morgás tör elő a torkomból, cseles volt ez a húzás, nagyon is cseles. Jól fogok ám kinézni, főleg ha visszaöltöm az emberi alakomat. A hátsóm és a mellkasom. Príma. A pofája felé kapok, hátha ezzel sikerül elérnem, hogy elengedjen, de sajnos nem jön össze. Oké, akkor egy pillanatra félreteszem a makacsságomat és adok neki egy lépéselőnyt. Szorosan zárom össze a fogaim a füle körül, mégsem fogom letépni, max egy ingyenes fültágítás, az csak nem lehet olyan rossz, nem igaz? Elengedem hát a szóban forgó testrészt és rántok egyet a lábamon. Igen, ki akarom tépni a pofájából. Akár sikerül, akár nem, elérem azt, ami biztosan elég lesz arra, hogy eleresszen. Reccs. Ismét morgok egy sort, nem lesz kellemes törött lábbal rohangászni, de így legalább egálba kerültünk. De akár enged, akár nem, ismét akcióba kívánok lendülni, ezúttal egy előbbi próbálkozásomat igyekezvén megvalósítani. Ismét a válla felé kapok, hogy ott okozzak kárt, ahol a lába és a válla találkozik. Nem kell csontot törni ahhoz, hogy járásképtelenné tegyek valakit..
Ha pasi lenne, lényegesen több esélye lenne arra, hogy elterelje a figyelmemet, így csupán annyi marad meg a dologból, hogy talán vonzódik a nőkhöz is, de mérget azért nem vennék rá. Most azonban ez határozottan nem az a téma, ami érdekelne, sokkal inkább a folyamatosan támadó nőstény köti le a figyelmem, ami nem épp nagy csoda jelen helyzetben. Igaz, nem lóg a levegőben a halál lehelete, de attól még nagyon is komolyan veszem az egészséges kis csetepatét, máskülönben nem volna túl sok értelme. Nem szeretem fölösleges dolgokra pazarolni az időmet, akkor már tanuljak belőle valami csekélységet. Tudom, hogy nem kellene nagyon húznom az időt, mert a csonttörésemet nem farkaskarmokkal illetve harapással okozta, így jó eséllyel hamarosan már össze fog forrni, és bizonyosan rosszul. Ennek ellenére egészséges adrenalinnal tölt el a versenyfutás az idővel. Mi tagadás, a fülem rágcsálása meglep, de nem is tudom, miért, elvégre, azt támadjuk, amit érünk, borzongatóan kellemes a testemet hasogató fájdalom, és látszik, hogy élvezem a helyzetet. Tudom, valahol nagyon el vagyok cseszve, hogy ez nekem jó, de tettek róla az elmúlt évtizedekben, hogy ne legyek éppenséggel normális. A frissen fakadó vére ismét betölti az orromat, elégedetten konstatálom, hogy találtam, a benne felvillanó fájdalom is könnyen utat talál a tudatomba, jó érezni. Nem vagyok kifejezetten szadista, csak bizonyos szituációkban szeretem használni a körmeimet, vagy épp a fogaimat, de mások fájdalma alapvetően nem tölt el örömmel, a sajátom annál inkább. Tényleg mókás belegondolni, hogy először a fenekét csócsáltam meg, most meg a mellkasának adtam egy szépet, de hát na, ha éppen itt érem, akkor ez van. Csak egy kis idő kérdése, és nyoma sem lesz. A reccsenés bőven elég nekem arra, hogy eleresszem, elvégre, a kölcsönt már visszakapta, legalább egy kicsit szenvedjen a csont helyretételével ő is, ennyi a minimum. A többi seb közel sem olyan vészes szerintem, amit valójában megérezne egy farkas. A következő csapása azonban lehet túl gyorsan érkezik, vagy a törött lábam miatt vagyok lassabb, nem is tudom, mégis élesen villan testembe a fájdalom, és mondhatni térdre kényszerít. Próbálok kiszabadulni a harapásból, de valahogy ez rosszabbnak tűnik mozgás szempontjából, mint a már sérült lábam, és nem is tudok azzal védekezni, mert nem igazán vagyok képes megemelni. Így hát jobb híján csak a fogaim csattogtatom, de nem igazán találok rajta fogást, úgy tűnik, meglehetősen vert helyzetben vagyok. Érzem azt is, hogy a fülembe csorog a vérem, de azt jelenleg képtelen vagyok megállapítani, hogy a helyén van-e még vagy sem. Mivel lépni nem tudok, várom, mi jön, bár próbálok kihátrálni a harapásból, de az nagyban tőle függ, hogy sikerül-e, s mivel csak a hátsó lábaim tudom használni, jóval kisebb az erőkifejtésem…
Érdekes dologra leszek figyelmes, és habár nem vagyok benne teljes egészében biztos, van egy sanda gyanúm arra, hogy olyan nőstényt választottam, aki kifejezetten élvezi a kialakuló helyzetet, a fájdalmat. Egy egészséges határig én magam is rajongok a fájdalomért, noha ez valószínűleg azért a másik határát alulról közelíti meg. Szeretem érezni a fájdalmat, nagyon is azt sugallja, hogy élek és olykor eszméletlen jó adrenalin löketet ad. Ezúttal is ez a helyzet áll fenn. Az pedig, hogy élvezi ezt az egészet.. nos, rólam is elmondható. Kellett már egy kis hajtépés, úgy igazán. A legutóbbi Dylannel nem éppen olyan volt, mint amilyenre számítottam, lévén nagyon gyorsan lerendeztük a dolgot, arról nem is beszélve, hogy hiába adtam neki én is bőven, én maradtam alul. A jelenlegi helyzet teljesem más, mindenféle indíték nélkül estem a másiknak, ő pedig elfogadta a felkérésem. Egy ideje tépjük már egymást és ezúttal talán nem én leszek az, aki alulmarad. A frissen fakadó vérem keveredik az övével, egyáltalán nem bánom, mert imádom ezt az illatot. Kérnék még belőle és szaggatnám még a füleit, ha nem hallanám meg a reccsenést. Pompás, immár egálba kerültünk a lábtöréseket illetően. Habár nekem valószínűleg lassabban forr majd össze a csont, azért a veszély ezen az oldalon is fent áll, hogy netalán rosszul forr össze a két darab és akkor újra törni kell majd. De ez még a jövő zenéje, majd ráérek akkor ezen agyalni, ha eljutunk odáig. A vállára kapok rá, ismét földre kényszerítve, az agyam egyik hátsó szegmensébe száműzve a törött lábamban pulzáló fájdalmat. Ezúttal ez már kezd kicsit sok lenni, főként azért is, mivel az újabb támadás elfelejtette velem valamelyest a dolgot és jobban ránehezedtem a sérült végtagra, mint azt szerettem volna. Az ismét belém hasító fájdalommal megpróbálok nem foglalkozni, csupán morgás tör fel a torkomból, miközben a vállát harapdálom. Nem foglalkozom azzal, hogy a fogait csattogtatja, legfeljebb aprócska sérüléseket tud vele okozni, amiket egy szúnyogcsípéshez tudnék leginkább hasonlítani, úgyhogy ez nem érdekel. Viszont más támadás nem ér, úgyhogy egy utolsót szorítok az elkapott testrészen, majd elengedem és párat lépdelek hátra, óvatosan, kímélve a törött lábam. Megtépáztak kissé, ez látszik, mellkasomon a karmolás nyomok, körülöttük egyre pirosabb a vöröses bunda, ahogyan a faromon is hasonló a helyzet, ott feljebb, a hátam alsó részén érnek véget a sebek. A törött lábamra igyekszem minél kevesebb súlyt helyezni, de rálépek. Érezni akarom a fájdalmat, no és nem fogom magam után húzni, mint valami rühes kutya. Aranyló íriszeim a másikra siklanak, enyhén félredöntöm a fejem, amolyan ki nem mondott kérdést téve fel így: tépjük még egymást, vagy kiegyezünk ennyiben? Egyelőre nem fogok támadni, csak várok. Ha ő még nem elégedett meg ennyivel, akkor nem fogom visszautasítani, de ha ez elég volt neki is, akkor azt hiszem lassan a végéhez közeledünk.
Nem szeretem a vert helyzeteket, de van az úgy, hogy le kell nyelni a békát, mint jó eséllyel most is. Végtére is, amit akartam, azt már így is megkaptam, nem ragaszkodom mindenáron ahhoz, hogy egy erősebb farkas ellen próbáljak nyerni. Azt azért még én is képes vagyok felismerni, hogy mikor nincs értelme tovább firtatni a dolgokat. A vállamba maró fogak már azt a kategóriát képviselik, amikor jobb mondhatni megadni magam, lévén kilábalni a helyzetből nem tudok. Ahogy megpróbálok hátrafelé indulni, érzem, hogy a jobb hátsó lábam már nem alkalmas arra, hogy megtartson, támaszkodhassak rá, így képtelen vagyok kifarolni a helyzetből. A francba is. Nem, a fájdalom továbbra sem érdekel, sokkal inkább dühít a helyzet lehetetlensége, hogy le kell nyelnem a gombócot, és elismerni, hogy felülkerekedtek rajtam. Az azért némileg vígasztal, hogy ő sem úszta meg a dolgot olyan könnyedén, nem kíméltem, így kevésbé érzem magam gyengének, de még ez sem változtat a tényen, hogy elkalapáltak. Végül elenged, min annyira meglepődök, hogy a hátsómra esem, igazából, ez még jól is jön, így nem nehezedik súly a törött lábamra. Legalább a kulcscsontom nem tört el, annak már azért nem örültem volna, ha két csontomat is újra el kell törnöm, hogy visszakerüljön a helyére. A képességemet a háttérbe szorítom, mert most marhára nincs szükségem arra, hogy minél gyorsabban forrjon össze a csontom. Előbb sínbe kéne tenni, hogy biztosan ne mozduljon el, és ne legyen szükséges megint eltörni. Nem, arra azért nem vágyom túlzottan, a harc heve nélkül nem kifejezetten vágyom egy ilyen élményre. Érdeklődve, kissé félrebiccentett fejjel mélyeztem smaragdjaimat az ő aranyló íriszeibe, úgy érzem, már a másik nőstény is úgy gondolja, hogy elég. Szinte tocsogok a vérben, valamennyi már a szemembe is belefolyt, ami rendkívül zavaró, nem feltétlenül akarnék megint összeütközni vele, hisz az érzékeim már nem kicsit amortizálódtak le. A fülem sem biztos, hogy a helyén van, bár talán csak némi tépést sikerült eszközölni rajta. Végül csak biccentek felé, részemről mára elég volt ennyi móka, így is van mit összefoltozni rajtam, s bár jó eséllyel szimpatizálnék a nősténnyel, de most nincs kedvem olyannal bratyizni, aki az imént tépett meg, és fordítva. Majd talán egyszer annak is eljön az ideje, ám jelenleg inkább nyalogatom a sebeimet egyedül, mint ahogy magányos farkasok közt szokás. Így hát még vetek rá egy röpke pillantást, majd feltápászkodom, és még egy darabig hátrálok, de aztán ha semmi jelét nem látom annak, hogy ez csak egy átverés, akkor elfordulok és eltűnök a fák közt. Nem érzem olyan vészesnek azért a helyzetet, de fogalmam sincs, hogy fogom megoldani egyedül a jelenlegi helyzetet. Néha határozottan nem nyerő, ha nem tartozik egy falkához sem valaki, de jelenleg ez a helyzet…
Valószínűleg senki nem szereti a vert helyzeteket, de olykor valóban el kell fogadni, azt pedig máris becsülöm a másikban, hogy megtette. Szép küzdelmet tudhatunk magunk mögött, én legalábbis így vélekedem a dologról, egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármelyikünk is feladta volna a dolgot. Kerek egésszé zárul hát a keringőnk, elengedem a vállát és hátralépve pillantok rá, enyhén félredöntött fejjel, így figyelem a másikat. Elégedett vagyok, nagyon is, mert amellett, hogy én is kaptam, a másik nősténynek is bőven kijutott a dologból. Jóleső érzés végigpillantani a vér áztatta bundáján, a megtépázott fülén, a törött lábán. Nem vagyok én kárörvendő, de mégis én okoztam a sebeket és meglehet, hogy ő is hasonlóan érez, ahogyan rám néz. Tegye csak nyugodtan, elvégre ő is elégedett lehet a végeredménnyel. Pár pillanatig nézünk egymással farkasszemet, majd a nőstény bólint, magam is hasonlóan teszek, ezzel egyértelművé téve, hogy mindkettőnk részéről lezártnak tekinthető a dolog. Mézszín párosom végigkíséri a bundást, ám nyugodtan állok egy helyben, csak a két golyóbis mozog; nem kívánok már támadni, semmiféle álnok tervvel nem készültem. Amint hátat fordít nekem és eltűnik a fák között, magam is mozgásba lendülök. Természetesen csak módjával, elvégre a jobb mellső lábam törött és nem bírja a súlyt, a másik pedig, hogy máris érzem, megindult a regeneráció. Ezt normál esetben jó jelnek kellene felfognom, ám most egyáltalán nem az, tekintettel arra, hogy rosszul fog összeforrni és minden bizonnyal el kell majd újra törni. A többi sérülésem elviselhető, a lüktető fájdalom pedig jelen pillanatban csak erőt ad, aminek rettentően örülök. Soha nem voltam az a típus, aki már egyetlen kis karcolástól sírva fakad, kemény kiképzést kaptam apámtól, azóta pedig nemhogy veszítettem belőle, csak még többet tapasztaltam meg. Emmával ellenkező irányba indulok el, lassan haladva, lévén futni nem tudok. Vagyis talán tudnék, de nem szeretném kipróbálni a dolgot, hogy még nagyobb kárt tegyek a lábamban. El innen, a tisztás túl veszélyes terep, elvégre egy nagyobb placc, így eszméletlenül nyitott. Ha teljes jól lennék, egy cseppet sem zavarna, gond nélkül táncolnék a holdfényben, de így, hogy megtépáztak.. na kössz, inkább kihagyom és választom az erdő fáinak kavalkádját. Így hát utam a sűrűbe vezet, ott fogom megtenni a házamig vezető távot, útba ejtve a ruháimat, amiket egy törzsbe rejtettem el, hogy hazafelé tartva ne kelljen ruha nélkül szambáznom a házak között, mert az igencsak furcsa látvány volna…
//Szintúgy nagyon köszönöm! ^^ Aztán akár normális körülmények között is összefuthatunk egyszer. ;D//
Az éjszakai hűvösre való tekintettel vastag fekete pulóvert kaptam magamra indulás előtt és kétszer is átellenőriztem a hátitáskába rakott holmijaimat... kevés ezüstöt tartalmazó drótkötél, jelzőfény, mellé fényrúd, amit csak meg kell törni - nem a tinibulikban gyakran látható karkötő vastagságú darab... Vörösen izzik, figyelem felhívásnak tökéletes, akárcsak az apró, kisebb kavics méretű műszer. Hasonló hatást ér el, mint a kutyasíp, ha megnyomom rajta a gombot... Az övem derékrészénél megigazítottam az ezüst pengét, mely egyedül az önvédelmem szolgálja, nem rejlik benne gyilkos szándék... éppoly békepárti, mint jómagam, ha a holdvonyítókról van szó. A fa alacsonyabban is fellelhető ágainak lévén könnyedén feljebb tudtam kapaszkodni, hogy alaposan körbekémleljek a magasból - és miért is vagyok kinn telihold idején az erdőben, hol vígan csaholnak a farkasok? Nem, ezt nem érzem egy informátorhoz intézhető kérdésnek. Zavarással gondoskodom a tökéletes álcáról, amihez nem árt lepleznem az aurámat sem... lentről feltekintve jobbá a lombok takarnak, de első sorban a súlyos árnyak, míg én lustán pihentetem íriszeimet a kiszemelt ruhahalmon. Lassan tíz perce is, hogy letáboroztam mellette és gazdájára várakozom. Csak egy arc, egy ismertetőjel... Csendben lapulok, hátam a vastag törzsnek döntve, egyik térdem felhúzva, míg a másik lábam a levegőben lógatom. A természet közelségét élvezve erős késztetést érzek egy-egy hosszabb pillanat erejéig lehunyni szemeim, de lemondok erről a luxusról, töretlen figyelem a környéket, aminek meg is lesz az eredménye... mindössze egyetlen bő minuta után. Óvatosan eresztem le lábam, támasztom meg kezemmel a fát, hogy előredőlve vehessem szemügyre a... bicegő jószágot? Láthatóan nincs jó bőrben, megcakkozták bundáját és a sötét foltokból megítélve, ami szőrzetét tarkítja nem nehéz kikövetkeztetni miféle nyomokat is láthatok az állaton. Nem mozdulok meg feleslegesen, türelmesen várom a megfelelő pillanatot, ami csak akkor fog eljőni, ha megtudom hozzá tartoznak-e a darabok, ami a léptek irányából következik... ám a hova-tovább nem lőhető be egyelőre. Mélyet szippantok a levegőből, de ügyelek légzésemre ne hallatszódjék súrlódás, kifújáskor ne formálódjék sóhaj a finom légfuvallatból. A neszek az erdőben engem segítenek, de nem kockáztatom meg a lebukás veszélyét... az idő egyelőre a megfigyelésé. A lehetőség túl tökéletes ahhoz, hogy elszalasszam, ha már ezüst tálcán tolják elém...
A visszafele utam jóval lassabban tudom csak megtenni, hiszen nem tudok úgy száguldani, mint a hajtépés előtt. Akkor talán öt perc volt az intervallum, vagy még annyi se, ám most.. szerintem már jó tíz perce kutyagolok, ha nem több. Bizony, elég kényelmetlen és nehéz feladat ám törött mellső lábbal sétálgatni. Még szerencse, hogy a másik három végtagom sértetlen, így azért egész kényelmes tempóban tudok haladni. Az utam nyugodt, senki sem háborít, noha olykor megcsap egy-egy ismeretlen farkas szaga, nem érzem magam veszélyben, nem tartok attól, hogy bármelyik pillanatban rám törhetnek. Meglátom a kiválasztott fámat, mellette a dús bokrot, melynek tövébe rejtettem a ruháimat. Megpillantva azonban a kicsiny kupacot legszívesebben felpofoznám magam. Annyira érezni akartam a vért, annyira hajtott a vadászösztön, hogy nem figyeltem eléggé a ruhaneműk elrejtésére, így a csomag jócskán kilóg a növény alól. A fene essen bele, jobban mondva belém, amiért ilyen figyelmetlen voltam, nagyon bízom benne, hogy senki nem fedezte fel a hátrahagyott holmimat, vagy éppen ha meg is történt, nem foglalkozott vele, elvégre nem meglepő telihold éjszakáján egy-egy az erdőben felbukkanó ruhakupac. Mindegy is, már olyan felesleges ezen kattogtatnom az agyam, inkább ideje végre hazacaplatni. A kocsimat nem messze innen, a turistaösvény mellett kialakított kicsiny parkolóban hagytam, csak odáig kell eljutnom. Bár.. törött kézzel vezetni, na az se lesz sétagalopp, lehet hazacaplatok és pár nap múlva visszajövök a járgányért. Mélyet szippantok a levegőbe, körbeforgatom a fejem, sehol nem látok semmit, és a szagok sem utalnak arra, hogy valaki ólálkodna a közelben. Így tehát szépen megindul a visszaváltozási folyamat, nem kell fél perc és máris virít a fehér bőröm a leveleken átszűrődő kevéske holdfényben. Vagyis.. már egészen világosodik az ég alja, szóval már lassan felkel a nap. Csodálatos. A helyzethez mérten gyorsan kapkodom magamra a holmijaimat, mit sem törődve azzal, hogy a sebeimből szivárgó karmazsin nedű máris átáztatja a ruhadarabokat. A fenekemtől a hátam közepéig fut fel jó néhány vérző csík, Aaron ezt láthatja a fáról kukkolva. Az oldalamon egy-két kisebb karcolás, de azokat szinte meg sem érzem, sokkal nagyobbat nyom a latba a mellkasi sérülésem, ami a hátsó oldalamon lévőnek pontos mása, csak éppen a mellkasomon fut keresztül. Mekkora pech, az a nőstény azért tudta, milyen kényes részeket érjen a karomlása.. A legdurvább talán mégis a kezem, amellett, hogy eltörött, szabályosan kivehetőek a fognyomok, melyek durván felsértették a bőröm, sőt, egészen átharapta az a nyomorult a karom. Oké, ezzel majd otthon foglalkozom. Igyekeztem előrelátó lenni, így lazább ruhadarabokban jöttem el otthonról, ezek kényelmesek és nem simulnak olyan szorosan a bőrömre, lazábban lógnak rajtam; amolyan sportfelszerelés, egyszerű nadrág, póló, cipzáras felső. Az ereimben kerengő adrenalinnak köszönhetően még nem érzem a hűvös levegőt, így fázni egy cseppet sem fázom. Épp karommal túrok a szőke tincsek közé, hogy a szemembe hullott pár szálat hátrasimítsam. Felkapom a bakancsaimat, nem fogok azzal szarozni, hogy azokat is felvegyem, úgyhogy a kezemben fogok velük elsétálni, bizony, mezítláb.
Kicsit nehézkesen mozogtam, de csak ennyiben bosszantottak a sebeim, a fájdalom különösebben nem érdekelt, elvégre, még élveztem is a bizonyos szempontból beteg elmémmel. A pajzsomat nem húztam teljesen vissza, hátha találok valakit, akit ismerek, és esetleg segít helyretenni a lábam. A többi sérülésemmel nem volt gond, elvégre, azokat nem kell helyretenni, majd begyógyulnak, már most sokkal jobban mutatnék, ha engedném működésbe lépni a vérvonalam többnyire áldásos hatását. Azt viszont nem akarom, hogy teljesen összeforrjon a lábamban a csont, és még nehezebb lenne helyrehozni, egész hátralévő életemre meg eszembe sem volt sántának maradni, még ha újra el is törik, valami már nem lesz a régi. A francba is. Nem megyek olyan sokat, épp annyira csak, hogy már ne érezzem a nőstényt a közelemben, és leheveredek egy fa tövébe, látszik, ahogy remeg a jobb hátsó lábam, nyilván nem tett jót neki ez a csekélyke erőlködés sem, ami idáig érte. A fülemből még mindig csorog a vér, már a hallásom sem teljesen tökéletes érzéseim szerint. Kész szerencse, hogy nincsenek ellenségeim, mert most beszarhatnék, hogy valaki bevégzi, amit az iménti ellenfelem félbehagyott. A pofámról lenyalok annyi vért, amennyit tudok, de nem érem el az egészet, még a fejem átszelő karmolásból is szivárog a vér. Egy alapos megmártózás valami patakban jót tenne, de jelenleg nem nagyon érzek lelkierőt ahhoz, hogy keressek egyet. Ahogy a fának csapódtam korábban, lehetett némi baja a bordáimnak, de azt már nem nagyon érzem, valószínűleg csak repedés volt. Alattam hamar véres lesz az avar, elvégre, ott is látszanak a nőstény karmainak nyomai, nem kétséges, hogy igencsak biztosra ment, ami a ramaty állapotot illeti, de vígasztal a tudat, hogy ő sem úszta meg. Jelenleg a vállamat próbálom nyalogatni, az a legfrissebb sérülés, de szerencsére nem ment olyan mélyre, hogy a csontok is összeroppanjanak állkapcsának szorításától. Viszonylag hamar elengedett. Közben fülelek, már az ép szervemmel, a másikat hegyezni sem épp egyszerű, minden apró mozdulatra megrándulok. Basszus, még jó, hogy előtte falatoztam egy kicsit a bivalyból, meg Sarah vérét is megízleltem, sokkal gyatrább állapotban is lehetnék, noha így sem festek túl jól, de a lábamon kívül más sérülésem miatt nem aggódom. Ha nem akad a nyomora a kevéske ismerőseim közül valaki, esetleg maga a szentlélek, akkor jó eséllyel vissza kell változnom, és magamnak eltörni a lábam újra… Csodás kilátások, noha előtte nem ártana fedezékbe húzódnom, elvégre így túl könnyű préda voltam, márpedig még nagyon nem akartam eltávozni erről a világról.
*Telihold... Mint minden farkast engem is hívott. Ha tehettem volna bezártam volna magam egy szobába, de hát attól még hívna és kevés azaz ajtó vagy zár, mely ekkor bent tart egy farkast a börtönbe még akkor is ha önként megy be. Szerettem? Igen, és még sem. Farkasom fekete-fehér bundája hol feltűnt, hol pedig el az éjben. Játszott a prédával. Kiélvezte azt, hogy erősebb, gyorsabb és vadabb is mint bármely állat. Csúnya farkasom volt, szó se róla ami a jellemét illeti és teljesen ellentétben állt azzal, ami én magam voltam. De eddig is boldogultam vele, hisz ilyenkor megkapta ami kell neki. Jóllakottan bóklásztam haza fele, pontosabban a kocsimhoz mikor már a hold szava nem volt oly sürgető, követelőző, elemésztő és mindent elsöprő bennem. A kocsim nem állt messze, de a vadászat alatt jócskán beljebb kerültem. De csak andalogva sétáltam. Nem sürgetett semmi, nem várt senki. Gondolataim Carlo felé kavirnyáztak és a kölyköm felé, pontosabban pedig a Hegy irányába. Gondolataim közepette vér szagát fújta felém az éjszaka szellője és pajzsom csak úgy, mint mindig most is csak félig volt fent, pont annyira, hogy a korom és a vérvonalam továbbra is rejtve maradjon, de a Hotelben laktam, szóval a Hotel szagát nem tudtam elrejteni magamról és nem is akartam. Lépteim felgyorsultak és mintha dróton rángattak volna követtem a vér szagát. Egy ponton két felé vezetett, de az egyik irányba megéreztem más jelenlétét is így a másik irányba mentem. A fa tövében kucorgó, sebeit nyalogató farkas előtt megtorpantam pár méterre. Még mielőtt nekem ugrana... Ramatyul festett a feketés és kimerültnek. Így biztos voltam benne, hogy a pajzsa nincs fent.* ~ Ha hagyod, segítek... ~ Hangom lágy és kedves. Nem lesajnáló vagy valami, pusztán ilyen a természetem, na az a vicces ha én kiabálni akarok. Ilyen hanggal... mintha csak egy gyerek kiabálna. De csak azért szóltam hozzá, hogy nehogy támadásnak vegye a jelenlétem aztán neki álljon nekem kakaskodni. De ha válaszolt vagy jelét adta annak, hogy segíthetek akkor egy pillanat alatt változtam át és mentem oda hozzá meztelenül. Nem érdekelt a dolog, csak leguggoltam mellette és végig simítottam a gerincén. Egyrészt nyugtatásnak, másrészt, hogy érezzem minden rendben van-e a gerincében és sérült-e. - Vissza kéne változnod. Farkasalakban sokkal gyorsabban gyógyulsz de ez most nem előnyös. Menni fog egyedül vagy segítsek? * Éreztem, hogy fiatalabb mint én, tehát tudok neki segíteni. De nem kell bemutatni, hogy milyen egy büszke farkas. S bár a helyzet gyorsaságot követel, de pont rám nem lehet azt mondani, hogy nem foglalkozok mások érzéseivel, még ha egy baromságnak is vélem. S míg beszéltem felmértem a sérüléseit. Viszont Sarah szaga nem kerülte el a figyelmem. Már megint az a lány istenem...*
Érzem, hogy valaki közeledik, pár pillanatra megfeszülök, míg ki nem derítem, milyen hangulatban van. Úgy érzem, már jól lakott, tehát ha nem egy elmebeteg, szadista barommal van dolgom, akkor valószínűleg nem fogok még rosszabbul járni. Talán történhet valami pozitív is a változatosság kedvéért, és nem kell hamarosan alulról szagolnom az ibolyát. Mégis, csak akkor nyugodtam meg, mondhatni, amikor közelebb ért, és beleszimatoltam a levegőbe, kellemesen ismerős illata volt, egyből a Holidayhez tudtam kötni, de volt itt valami más is, amit egyelőre még nem igazán sikerült beazonosítanom. Hiába, némileg ramaty állapotban voltam már, nem igazán forogtak a fogaskerekeim. ~Oké.~ Annyira hülye sosem voltam, hogy belemarjak a kézbe, ami segíteni akar, márpedig éreztem, hogy nem hazudik, és valóban ilyen szándékkal jött ide. Meg aztán, tök kedves is volt, olyan, akinek könnyedén hisz el bármit az ember lánya. A kakaskodástól mára már bőven elment a kedvem, egy Teliholdra bőven elég egy verekedés, főleg ha ennyire leamortizálódom. Szóval ha akarnék, sem lennék képes ártani neki. Felé emeltem a fejem, mikor visszaváltozott, tudni akartam, hogy láttam-e már korábban, de nem, mégis, valahogy ismerős volt, de nem sikerült rájönnöm, miért. Ez azonban azt hiszem, várhatott. Jól esett, ahogy hozzámért, nem is rándultam össze, azt hiszem, a gerincemnek komolyabb baja nem esett, a repedések meg mostanra már helyre is jöttek. ~Megoldom.~ Nem lesz épp kellemes a lábam miatt, de én is tisztában vagyok vele, hogy jelen formában nehezebb helyretenni, így nem akadékoskodom. A farkasom már bőven megkapta azt, mi csillapítja a vérszomját és a vadászösztönét, így nem ragaszkodott ahhoz, hogy ő maradjon előtérben, egyébként is, jóban voltunk, nagyon is hasonló lelkülettel bírt, mint én, és azt is könnyen belátta, hogy rosszabbul járunk, ha húzzuk az időt. Végül hamarosan már meztelenül dőltem a fának, a bőröm feszítették a karmolás nyomok, a jobb fülemre nem hallottam semmit sem, és a vállamon is szuperül kirajzolódott a farkas állkapcsa. Mégis a lábam volt a legnagyobb gond, amivel mondjuk biztos nem mondtam újat a nősténynek. - Szerintem már így is késő, összeforrt, de rohadtul fáj, biztos, hogy nem tudnék ráállni. Nyilván tudja a másik is, hogy ez mit jelent, a kérdés csupán az volt, hogy vagyok-e olyan szerencsés, hogy tudja is, mit kell ezzen a helyzettel kezdeni, vagy sajnálatos módon a sötétben tapogatózik.
A farkas közeledése csak egyet jelenthet... bizonyossá válik erős sejtelmem, amint a metamorfózis kezdetét veszi és nem pislogok, mint Pilátus macskája. A gyél fényben alabástlomnak tűnő selyembálsonyt bolvölös nyomok bolítják, mélyen szántó seb szeli át a hátat, de nem ez kelti fel éldeklődésem és motiválja kezem, hogy nadlágom zsebébe nyúljak... a mobilomélt. Az alca is láthatóvá vált, egyetlen kép segítségével, pedig sepelc alatt lábukkanok a használt személyazonosságát övező kölülményekle... név, kol, munka, születési hely, légi ismelősök akál... A lezgést automatikusan kikapcsoltam még mielőtt idejöttem volna, a háttélvilágítást minimálisla tettem, a lebukás veszélyét lecsökkentettem, valahol a nulla kölül stagnál eszközhasználat közben. Jobbomban taltom, gyolsan belövöm a kamelát, mielőtt elszalasztanám a lehetőséget és valóban... amennyiben nem lenne ilyen komoly a szituáció, félleélthető lenne a szándékom, szelencséle senki nem látott meg eddig. Objektíven állok hozzá a munkához, távol áll a kukkolástól a megfigyelés... nem a vonalakla telelődik tekintetem és szájtátva, nyálcseppentve feledkezem beléjük. Élzem, a cselekvés ideje itt kopog a vállamon és gondolatban kálomkodok az első, elmosódott kép miatt... kevés időm maladt kolligálni, de sikelesen elcsípem a pillanatot. Nem a legnagyobb minőség, elbújhatok egy vélbeli fotogláfus háta mögött a kamelával, de nem is ez a funkció a fő... illetőleg felismelhető lesz a képlől a nő. Visszacsúsztatom helyéle a készüléket és válom távozását... nem, nem ennyiből fog állni az estém, hogy lefotózgatom az elle elhaladó likantlópokat. Mikol mál biztos távon kívülinek vélem onnan fenntlől a szőke üstökűt fogok leeleszkedni az ágaklól, nem feledkezve meg az estét övező misztikus jelentősséglől - telihold van, az eldő nyüzsög a tálsaitól. Puhán teszem lépteim, biztos támasztékot kelesek talpammal és csak ellől megbizonyosodva helyezem lá a súlyom, kivéve az utolsó akadálynál... uglanom kell. Neszezés, éppoly mint a többi a kölnyéken, bál sosem élthetem meg milyen a falkasok fülével élzékelni egy hangot, legyen akál zaj vagy apló egélpiszmogás. Az ilánnyal tisztában vagyok, míg lefelé másztam egy ideig szemmel tudtam követni a vélfalkast... hamal utol tudom élni, hamalabb, mint ő elélt odáig, ahol mostanla talt. S, hogy észleveszi-e közeledésem annak, ki éjszaka közepén szeletőként settenkedik el, tolvajként közeledik gyanútlan áldozata felé...? Pál pillanaton belül kidelül. Látom őt, de mételekkel odébb sétál, talpa az avalt éli... elősen láfókuszálok, pontosabban állkapcsála, szájála, mielőtt elsuttognám pisszenésnyi hangot kiadva a valázst fogantató szót. Nem fog tudni megszólalni, nyelve is elzsibbad, ahogy az alcán lévő izmok is egyalánt... nem akalok most más oldasokkal összefutni, őt helyezem a középpontba és lépek elő a fatölzs takalása mögül, mutatóujjam szám elé emelve. ~ Maradjunk csak csendben, nem hiányzik más hívatlan vendég. ~ Lassan teszem meg az első lépéseket... fontos mennyile lesz együttműködő, melt a séltett vadla másként leszek kénytelen leagálni, mint alla kinek bölcs fej ül nyakán...
// Poncius Pilátus beszédstílus innentől off... i hope you enjoyed it 30-1-1= 28 (ugye Leplezés feláron) & -2=26//
Törött karral rohadtul nehéz felöltözni, ezt most nagyon durván megtapasztalom. A nadrágot még úgy ahogy felcibálom magamra, elvégre mackónadrág féle, gumis derékkal, ez nem túl nehéz. Ám a póló.. fogaimat összeszorítva tűröm a dolgot, először bújtatom a sérült részt a ruha ujjába, így még könnyen tudom úgy egyengetni az anyagot, hogy csak minimálisan mozdítsam a karom. Ugyanígy teszek a pulcsival is, és lám, végül menetre készen vagyok, noha rettentően fáj a karom. Hogy összeforrt-e már, arról fogalmam sincsen, de mire hazaérek így, valószínűleg már úgyis mindegy lesz, törhetem el ismét. Az erdő peremén vagyok már, nem félek attól, hogy valamelyik fajtámbeli a torkomnak esik, a falkatagok csoportosan vadásznak, a magányosok pedig remélhetőleg jóval bentebb. Mindenesetre nem húzom fel teljesen a pajzsom, hogyha közeledik valaki, megérezzem. Már egy ideje sétálok, amikor egyértelműen olyan érzésem támad, hogy követnek, az azonban biztos, hogy nem bundásról van szó, így hát viszonylag nyugodtan sétálok tovább. Talán csak a lecsengő harc heve az, mitől képzelődöm kicsit, lehet csupán egy állat koslat mögöttem. Nem kell sok, hogy megbizonyosodjak arról, nagyon is tévedek. Zsibbadó érzést érzek az arcomban, pár pillanat múlva pedig már a szám sem érzem és hiába próbálom kinyitni, nem sikerül. Lassítok a lépteimen, majd amikor meghallom az egyértelmű zajt, mely valaki érkeztét tudatja, megállok és a szöszire emelem tekintetemet; a barnák párosa egyelőre nem sok jót ígér. Szórakozzon mással a kis vakarcs, ne engem pécézzen már ki magának, az Isten szerelmére.. Mikor a gondolatai a fejembe tolakodnak, szemet forgatva fújom ki a levegőt. Most komolyan gondolta? Ez a kis csipszar? Már bocsánat a megnevezésért, de egyáltalán nem vagyok most rá kíváncsi. Ostoba tréfaként fogom fel a dolgot, nem is szeretnék vele sokáig foglalkozni. Komolyan azt hiszi, hogyha lebénítja a nyelvemet, nem tudok jelezni a többi farkasnak? Na ne már.. azért ez sem így működik nálunk, valaki biztosan van a közelben, aki megérezné a jelenlétemet, ha kellőképpen letolom a pajzsomat. ~ Szórakozzál apáddal, fiacskám, én most nem érek rá ilyenekre.. ~ Mit sem törődve vele indítom meg ismét a lépteimet, jön utánam, vagy sem, ameddig nem érzek fenyegetést irányából, nem kívánok rárontani. Amúgy sem lenne túl szerencsés a dolog, elvégre a kezem eltörött, emberi alakban még kevesebb vagyok, mint farkasként és lehet, hogy átlényegülve sokkal erősebb és gyorsabb vagyok, megsérültem, no és az sem utolsó szempont, hogy Őrzővel van dolgom, k tudja mit rejteget még a tarsolyában. Szóval csak haladok előre, ha annyira fontos neki a dolog, úgyis utánam jön és elmondja, vagy megpróbál megállítani. Egyiknek sem örülnék túlzottan, a legjobb lenne, ha szépen elhúzná a csíkot és keresne mást alanyt, akit pesztrálgathat.
*Az engedély az engedély. Amire nemleges válasz esetén tettem volna magasról, de legalább tudom, hogy mire számítsak. Így azt is, hogy nem kell megerőszakolnom a saját érdekében, hanem hagyja, hogy megtegyem amit kell vagy épp amit tudok. Éppen ezért is mentem közelebb hozzá és vettem szemügyre a gerincét és onnan indulva a bordáit egy és még egy simításnak "álcázva", amire ellenkezés hiányában nem volt szükségem, de nekem ösztönös volt a finom bánás mód. Gyerekekkel dolgoztam évtizedeken keresztül, őket gyógyítottam. Jah, ezt a felnőttek zokon is szokták venni. De a nő nem tett megjegyzését.* - Rendben. Mindjárt jövök. * Feleltem és míg Ő visszaváltozott kicsit távolabb mentem. Nem azért mert szégyellős volna, vagy annak feltételeztem. Ezek itt most háttérbe szorulnak, pusztán két viszonylag egyenes fadarabot kerestem. Bár még nem tudtam, hogy mivel rögzítem, de megoldom. Vagyis máris... az összegyújtott fát letettem és visszaváltozva rohantam el a táskámért, melyet a pofámba fogva hoztam vissza. Nem volt olyan messze, így maximálisan három percembe telt míg visszaértem hozzá, vissza változtam és megtettem azt a pár lépést a botokért. Előtte letérdelve húztam el a számat bocsánatkérőn a szavaira.* - Mi folyik itt? Kétszer jövök ki, mind a kétszer sebesültbe botlok. Egymást vadásszátok le? Egyébként meg tudom. Az a heg, már begyógyult a vállad is gyógyulgat, ami mutatja, hogy nem az elmúlt két percben szerezted őket. El kell törnöm ismét. A járás utána még kevésbé fog menni, de haza viszlek. Kint áll a kocsim. Egyébként meg mi a neved és miért kaptatok össze Sarah-val? * Kérdeztem miközben ujjaim finoman, óvatosan tapogatták a nőstény lábát. Beszéltem, hogy eltereljem a figyelmét, a kérdéseim ugyan erre vonatkoztak, míg beszél bár nem fáj kevésbé, de nem vesz tudomást annyira róla. Mind a két oldalt kitapogattam a törés pontját, annak ellenére, hogy látszódott az, hogy hol van rosszul összeforrva. Biztosra mentem. Pajzsom nem engedtem le teljesen most sem, de csak szusszanva egyet pillantottam rá barna íriszeimmel, jelezve, hogy kezdem. Ujjaim erősen fogtak rá a lábára, törés alatt és közvetlen felette is. Nem akartam felesleges fájdalmat okozni így bizony egy hirtelen mozdulattal rántottam meg a kezeim mind a két irányba, szabadjára engedve a farkasom erejét, de csak annyira, hogy ne csináljak belőle szilánkos törést. Hallottam ahogy a csont reped, súrlódik egymáson, hogy próbálom a törés vonalán összeilleszteni. Szemeimben - melyek már kéken virítottak. - sajnálat mellett élvezet kélt. A farkasom élvezete. Azé mely képes volt ennek a nősténynek a fájdalmában élvezkedni, betakarózni vele. Azonban mind ez mellett ott volt emberi tudatom, mely sajnálta, hogy fájdalmat kell okoznia, sajnálta, hogy a másiknak fáj és igyekezte enyhíteni kezeim gyors mozdulataival, hogy minél kevesebb legyen. De nem húzhattam fel a pajzsom, éreznem kellett, hogy mi árad a nőből, ahhoz, hogy a munkám tudjam végezni. Tudnom kellett, hogy mikor fáj jobban mint azt szabadna neki. Nem az első törésem, bár az első az erdő közepén. Amint megvolt, a kezemmel tartottam és mellétettem a fadarabokat. Ezek közé eresztettem le a lábát. Ha minden igaz, akkor nem rángatta és eltudtam engedni biztonságosan, addig míg a pólóm aljából vágok le két darabot, hogy azzal hozzá köthessem. Mikor végeztem a nőre tekintettem.* - Nem maradhat így... be kell vigyelek gipszelésre. Neked is kórház fóbiád van? *Kérdeztem mert már nem egyszer küldtek el melegebbre mert kórházba akartam vinni valakit. Könyörgöm alapvető cucc van a kocsimban, de gipsz... na az nincs.*
- Oké, én itt várok. Csillogtatom meg páratlan humoromat, haha… igazából, azon gondolkodom, hogy vajon honnan is ismerős annyira, szép, és kedves, ez így együtt már önmagában kizárja az ismerőseim 99%-át, szóval elég kicsi az esélye, hogy nem csak behaluzok valamit. Na mindegy, majd kiderül, vagy nem, most ez nem is fontos. Várom, hogy visszajöjjön, kicsit fázom, ami jobban zavar, mint bármi egyéb jelen pillanatban, jobb volt bundás alakomban. Nem, nem a meztelenséggel van gondom, de azért ilyenkor már nincs épp gatyarohasztó hőség. Inkább nem néztem a lábamra, dühített a dolog, hogy rosszul forrt össze, vagyis, inkább az, hogy nekem nem jutott eszembe hamarabb, hogy a képességemet átmenetileg kiiktassam. - Hát, most épp Telihold van. Jegyzem meg első körben, mintha ez amúgy mindenre magyarázat lenne. Az én esetemben ez tán igaz is, elvégre ilyenkor gond nélkül szabadulok meg minden felelősségérzettől, ami egyébként terhel, és őszintén, ilyenkor sokkal szabadabbnak érzem magam, pedig egyébként sem jellemző rám, hogy túl komolyan venném az életet. - Igazából, de, majdnem az elmúlt két percben szereztem őket. A vállsebem a legújabb. Vontam meg az említett testrészt, amitől megfeszült kissé, és belém mart a fájdalom, de úgy tűnt, ez engem cseppet sem zavar, egészen jól megvoltam a fájdalommal. Fel is merült bennem, hogy azért beszél ennyit, hogy én is beszéljek, amivel tán eltereli a figyelmem, de igazából nem szükséges. Ennek ellenére nem világosítom fel a dologról, nem kell mindenkinek tudni, hogy én és a fájdalom puszipajtások vagyunk. - Csak nyugodtan, fel vagyok rá készülve, azt hiszem. Egyébként, Emma Ridley vagyok, örvendek a találkozásnak. Komolyan… belefuthattam volna valami baromba is. Sarahnak hívják? Na most már ezt is tudom. Igazából, szerintem csak mindkettőnk ki akart egy kicsit kapcsolódni, és levezetni a fölös energiákat, amúgy, semmi bajom vele, bár ő biztos nem kedveli a fekete farkasokat, mert amint meglátott, vérszemet kapott. Közben leesett, hogy azon munkálkodik, hogy újra eltörje a lábam, és nem kifejezetten érdekelt a dolog, a lényeg csupán az volt, hogy kerüljön a helyére, és ne nekem kelljen eltörni, az sokkal körülményesebb. Beszéd közben megfeszültem, némi agyarba és földbe markolva, mintha ezzel próbálnám megakadályozni, hogy ne ordítsak egy óriásit, nem feltétlenül akartam volna idevonzani senkit. A fájdalom hullámai szétömlöttek a tagjaiban, szinte a legbelsőmig hatolva, mégis, ez számomra más volt, mint a legtöbbeknek, már-már jól esett, s élveztem. Az is feltűnt, hogy neki meg a fájdalomokozás nem gond, vagy legalábbis a farkasának, hisz korábban úgy tűnt, nem akar ezzel az érzéssel megörvendeztetni. Ha így van, akkor fura egy ellentét lehet az emberi és a farkas én közt. - Ne aggódj… nem kell, jól bírom a fájdalmat. Jegyeztem meg végül, és tudtam, hogy hamarosan rájön a meglehetősen fura párhuzamra, konkrétan, hogy minél jobban fáj, annál jobban élvezem a dolgot. Hát, azt sosem állítottam, hogy normális lennék. Könnyen feltehette a rögtönzött sínt a lábamra, nem mozdítottam meg, csak figyeltem, mit csinál, valószínűleg én is valahogy így oldottam volna meg magamnak, eltekintve attól, hogy a ruháimért képtelen lettem volna elmenni. - Nem vagyok oda a kórházakért, de ha úgy gondolod, kell a gipsz, akkor túlélem. Ez a része már nem különösebben érdekelt a dolognak, reméltem, tudja úgy intézni, hogy ne sokan lássanak, oké, hogy az éjszaka közepén jártunk, de attól még éjszakai műszakosok voltak. Nem szívesen mutogatnám a sérüléseimet, hogy aztán véletlenül megint belefussak az illetőbe gyógyultan a városban, Murphy szokott ám vicces kedvében lenni. - Öhm, a ruháim fenn vannak egy fán valamerre arra... Ha nem gond… Mutattam arrafelé, amerre emlékeim szerint hagytam, szerintem meg fogja találni a szagom alapján, de az sem gond nekem, ha nem fárad ezzel, hanem hozzámvág valamit, amitől nem érzem majd úgy, mintha megfagynék.
*A telihold megjegyzésre - mert ez nem magyarázat - csak lemondóan megingattam a fejem. Mintha csak a kölyköm válaszolt volna. Luca is hasonlóan hiszi, hogy ez mindenre magyarázat. De nem, nekem nem. Azonban a nőstény senkim nem volt és amúgy sem szoktam számon kérni senkit, még a saját kölyköm sem. Viszont mikor közli, hogy nem rég szerezte őket csak rá pislogok.* - Regeneráció? * Inkább volt kijelentés mint kérdés, de akkor végképp nem értem, hogy miért nem változott vissza korábban. De mindegy, nem is ez a lényeg. Az viszont már igen, hogy én alapból is fecsegek össze-vissza, még ha értelem is van abban amit mondok. De a lányt beszéltetem, hogy könnyebb legyen. Legalábbis én kis naiv azt hiszem, hogy megkönnyítem a dolgát. Közben érzem, hogy Ő személy szerint legalább annyira fürdik a saját fájdalmában mint a farkasom. Csak egy értetlenkedő pillantást vetek rá, miközben hallgatom de nem kérdezek semmit. Nem az én dolgom és valószínűleg meg sem tudnám érteni.* - Vittoria de Luca. Bár én valami kellemesebb körülménynek jobban örültem volna. Nem tudom miért... nem rég őt varrtam össze, szóval csak ezért ismerem az illatát és tudom a nevét. * Magyaráztam meg, mintha volna min magyarázkodnom. De fogjuk fel amolyan tájékoztatásnak, viszont ez már elfogadhatóbb indok volt.* - Legközelebb menjetek inkább vásárolni... vagy táncolni. * Vigyorodtam el őszintén. Állítólag az is jó dolog, bár jó magam egyiket sem kedvelte túlzottan de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy továbbra sem hittem, hogy ez a jó megoldás. Azonban nem most fogok kiselőadást tartani. Hanem csak egyszerűen csináltam amit kellett és meg kell állapítsam Emma már tapasztalt beteg. Legalábbis erre következtettem, mert nem ugrált, nem rángatózott. Viszont, én kellemetlenül éreztem a farkasom miatt magam helyette is. De amint végeztem rá is csaptam a ketrec ajtaját.* - Két- három napra kéne... de nem tudom, hogy hanyadik fokon vagy. A sérülésed gyógyulásának üteméből egy nap elég lesz. Valahogy muszáj arra az időre fixálni. De a kórházban dolgozom másod állásban, beugrósként. Szóval én fogom megcsinálni, így nem kell aggódni mások miatt. S mivel ma szabad vagyok, utána haza is viszlek. Ha megmaradsz a lakásodban egy napig, akkor még csak tudomást sem szerez róla senki. * Tájékoztattam ismételten. Nyilván nem fogok elkezdeni a csillagokról beszélgetni, de mikor a ruháit említi csak megingatom a fejem némi bocsánatkéréssel.* - Nem szeretném húzni az időt. Ha hazavittelek és minden rendben, utána megkeresem neked ha még itt lesz és nem lesz valaki vicces kedvében. Most csak a sajátommal szolgálhatok. A kocsiban ott a köpenyem, szóval én is megleszek. * A táskámból előhalásztam egy pulcsit és segítettem felvenni neki, akkor is ha nem akarta. De okos kislány, nem hiszem, hogy a saját dolgát nehezítené. Ha mégis, hát megvívom én vele a csatám... mármint a büszkeségével. A neccesebb az a nadrágom volt. Karmaim megnövesztve vágtam le azt a szárat amelyik lába sérült volt, aztán első körben azt húztam rá, hogy a másikba beletudjon bújni de a lábát se zargassuk feleslegesen.* - Szóval... felveszlek. S míg kiérünk elárulhatod, hogy mivel foglalkozol, mit keresel ebben a jeges városban. A csend nyomasztó... * Nem kiszedni akartam belőle bármit is, pusztán nem szeretem a csendet és ha engedte akkor felkaroltam és elindultam vele kifelé, minden mást magam mögött hagyva. Reméltem, hogy belátja, hogy ez jobb... egyedül úgy sem tud járni, segítség kéne így is, úgy is... így viszont ez gyorsabb is.*
Válasz helyett csupán bólintottam, mert elég egyértelműnek tűnt ahhoz a dolog, hogy ne kelljen kinyitnom a számat. Azt hiszem, nem sok hasonlóság akad bennünk, de ez nem feltétlenül baj, unalmas lenne az élet, ha mindig olyanokba futnék bele, akikkel van bármiféle közös metszéspontom, már azon kívül, hogy farkasok vagyunk. Én sosem tagadtam meg semmit a bennem lapuló kis dögtől, mert úgy véltem, ha már belém költözött, legyen neki is a lehető legjobb. Aztán meghallom a nevét, és úgy kerekedik el a szemem, mintha legalábbis halottat látnék. A többi mondandóját is hallom, de csak vissza-visszatérek ahhoz a vezetéknévhez, és mélyebbet szippantok, hogy jobban érezzem az ő saját illatát, igen, kétségkívül észrevehető benne a szálloda lenyomata, mint ahogy az én szagomba is beleivódott már. Immár tudom hová tenni azt a különös érzést, lehet, csak beképzelem, de mintha hasonló lenne az illata Castoréhoz, halványan ugyan, de így érzem. - De Luca? Nahát… Van valami közöd a Holiday tulajdonosához? Kérdem enyhén felvont szemöldökkel, mélyebben egyelőre nem merek menni a témában, fogalmam sincs, hogy mennyit tud a dologról, én meg jobb szeretek óvatos lenni, ha valahová érdekek fűznek, márpedig a Betolakodókhoz egyre közelebb kerültem, és nem csak Castor miatt. - Jó, majd megemlítem neki, ha megint összefutunk. Mosolyodom el, hm, utoljára Castorral táncoltam… egész kellemes visszagondolni arra az estére, bár nem feltétlenül a táncot élveztem a legjobban. Ezt azonban bolond lennék bárkinek is ecsetelgetni, egyszerűen annyi jöhet le a nősténynek, hogy valamiért egy kicsivel jobb a kedvem. Ezt mondjuk foghatja arra is, hogy ráragadt valami a közvetlenségéből és derűjéből. Amikor felhúzza a pajzsát, akkor én is így teszek, elvégre, a kívánt segítség már megérkezett, több farkasra igazán nem vágyom ma éjszaka. - Azt hiszem, menni fog, bár lakásom nincs, a szállodában van egy szobám, arra meg már úgyis ismered a járást. Jegyeztem meg, nem mintha el szándékoznék ájulni, vagy valami, bár lehet most üdvösebbnek érezném, ha inkább a feketeségbe merülve esnék túl a regeneráción, utáltam, ha ágyhoz vagyok kötözve, legyen szó bármennyire csekély időről. - Világos, tulajdonképpen nem is fontos, ne fáradj vele később sem. Majd alkalomadtán összeszedem én, de amúgy is van még elég ruhám. Ha tudsz mit rám adni, nincs gond. Bólintottam, elvégre, nem akarok kórházi látványosság lenni meztelenül, úgyhogy örültem, hogy addig megkapom az ő ruháit. A sajátom innentől kezdve tényleg nem érdekelt, csupán praktikussági okokból kellettek volna. Tűrtem, hogy felöltöztessen, akár egy játék babát, igazából, valahol a lelkem mélyén jól esett, hogy valaki törődik velem, nem sokszor tapasztaltam ugyanis ilyesmit. Ezt persze szerencsére már nem érezhette felőlem, nem is szívesen adtam volna ennyire ki magam. - Oké. Mentem bele a dologba, bár nem mintha nagyon lett volna más választásom, ha nem akarom, hogy megint rosszul forrjon össze a csontom. Legszívesebben használtam volna a képességem, de addig nem mertem, amíg nem biztos, hogy minden a helyén van. - Fotós vagyok, nem rég nyitottam meg a stúdiómat itt is. Detroitban már van egy, bár azt értelemszerűen másra bíztam. Ami a jegességet illeti, tényleg nem a legnyerőbb, viszont fotós szemmel csodálatos helyek vannak, amik miatt érdemes itt időzni. Megkapaszkodtam a nyakában, bár nem gondoltam úgy, hogy nem bírna megtartani, de így stabilabbnak éreztem a dolgot. - A teljes igazság mondjuk az, hogy azért jöttem ide, mert azt hittem, itt megtalálom a Teremtőmet. Nos, tévedtem, mert nagyjából 100 éve halott. Ennyit elmondhattam, de mivel Castort nem akartam egyelőre emlegetni, a többiről hallgattam. Vélhetőleg sikerült elvinnie a kocsijáig, hogy aztán elindulhassunk a kórházba, és megkapjam azt a csodaszép fehér gipszet, amiért mondjuk nem lelkesedtem, de felfogtam, hogy jobban járok, ha megkapom. Vannak helyzetek, mikor nem éri meg makacskodni.
*A visszakérdésre ismét rákaptam a tekintetem, ami beszédesebb volt ezer szónál. Barna íriszeimben ott lapult a szeretet, a kétely, a hiány és ezer meg egy érzelem. Valahogy számítottam a kérdésre, minden alkalommal mikor bemutatkozom de... eddig tudtam, hogy mit mondjak. Most, hogy az igazság a kezemben volt feltárhatom ilyen nyíltan? Ő akarja egyáltalán, hogy tudják, hogy van egy húga? Akart egyáltalán magának egy gyenge pontok? Egyáltalán az lennék a számára?* - A bátyám... ismered? * Ostoba kérdés, melyben ott lapult némi remény. Egyértelmű volt, hogy ismeri az Alfát, ha más nem csak névről. De miért mástól vártam a választ? Ja igen, én csak egyszer találkoztam vele, azt is csak pár percre míg váltottunk pár szót, hogy erre fény derüljön és azt is több, mint háromszáz év után. Nem ismertem, nem tudtam, hogy milyen most... reménykedhetek abban, hogy mástól választ kapok a ki nem mondott kérdésemre? S ha nem épp pozitív véleményt hallok, nem tépném én magam ketté az illetőt? Legyen szó akár erről a nőstényről, akár bárki másról? Gyerekként sem voltam harcias, de a testvéreimért ölre mentem. Az idő ezt elmoshatta a belőlem? Kétlem... az ereim sem mosta ki ez a háromszáz év. Érzem benne a változást és ez halvány mosolyt csal az arcomra, de túl sok figyelmet nem tulajdonítok neki.* - Azért egy szobaszám nem árt Emma, ha csak nem az én ágyamban akarsz ébredni. * Vigyorodtam el, bármi közbe jöhet. Elájulhat... bár, ha elakarna ájulni már megtette volna akkor mikor helyre tettem a lábát. Attól nagyobb fájdalom már nem éri és vért sem vesztett sokat, hogy ez bekövetkezzen. De az ember lánya sosem lehet biztos a dolgában, csak akkor mikor már túl van rajta. Siettem kifelé, ámbár meghalni nem fog azonban nem szeretek feleslegesen fájdalmat okozni senkinek, szóval igyekeztem, ahogy közben arra is figyeltem, hogy feleslegesen ne rázódjon és hallgattam ahogy beszél. * - Az élet iróniája... jössz valaki után, de már halott. Más csak szórakozni ugrik be és olyan emberre, farkasokra bukkan akikről azt hitte, hogy háromszáz éve meghaltak vagy épp már kialakították a saját kis életük és soha nem futsz beléjük többet. *Előbbi a testvéreim voltak, az utóbbi meg a kölyköm és a teremtőm. Hát de jó nekem... igazság szerint mind a kettőt legalább annyira akartam látni, mint amennyire igyekeztem őket elkerülni az elmúlt években. Persze amerre jártam kutattam utánuk, de ha rájuk akadtam volna... talán elkerülöm és tovább állok.* - Mindenesetre sajnálom, hogy nem találtad meg. Bár még itt vagy... szóval biztos akadt valami ami itt tartott és azt még én sem veszem be, hogy a hely szépsége. * Mosolyodtam el halványan és rá pillantottam. Igazából ha nem róla volna szó is ezt mondtam volna. Egy nő nem marad a semmiért ott, ahol nincs semmilyen csak a foglalkozása. Tudtam, én is az vagyok. S én is tovább álltam volna, ha nem derül ki, hogy Castor Carlo, hogy Benito életben van és a kölyköm, Teremtőm is itt van. Csak azt nem értem, hogy ezeknek miért kell két külön falkában lenniük. Nem akartam belegondolni, hogy mi lesz. Carlo érjen haza, az a biztos. Közben mi meg kiértünk a kocsimhoz és beraktam a hátsó ülésre, így az ajtónak tudott támaszkodni és a lábát is felraktam az ülésre. Hajm... kell egy szélesebb utastérrel rendelkező autó. Magamra öltöttem a köpenyem és már indulhattunk is.* - Ez kellemetlen lesz... az útért nem én felelek. *Azért a nagyobb kátyúkat igyekeztem kerülni, ahogy azt is, hogy sokat rázódjon a kocsi, így se padló gáz, se satu fék nem játszott. Amúgy is higgadt vezető voltam és nagyon türelmes.
A kórházba érve azonban hátra mentem és egy gurulós széket hozva toltam be, hátul... Aki arra járt, persze felajánlotta a segítségét, meg furcsán néztek, lévén, hogy a köpenyem nem szeretem és mindig ki van gombolva. Hát most nincs és a fehér is átlátszó egy kicsit, de ez most nem érdekel.* - RTG, hogy tuti legyen a dolog... aztán pár perc és végzek. Szeretnél valamit? Kávét? Teát? Enni esetleg? * Kérdeztem meg, mert míg megjön a röntgen lelete addig van ideje. De közben már a telefon a fülemnél és a vállam közé volt szorítva, miközben toltam, hogy azonnaliként fogadják a röntgenen és ott ne kelljen várni.* //Két kör és végzünk... Bocsi, hogy ennyire húzódik az összeszedésed is. De már nem tudtam megkérdezni, hogy szeretnéd-e ugrani a kórházat vagy van e kedved még játszani. //
- A bátyád? Húha… Mosolyodtam el, azt hiszem, nagyon-nagyon kicsi ez a város, mindenesetre elég meglepő, hogy a szállodában nem, de itt belefutottam Castor testvérébe. Végül megcsóválom a fejem, mert azt semmilyen körülmények között nem merném kijelenteni, hogy ismerem a hímet. - Ezt így nem állítanám. Tudom, kiről van szó, kétszer volt szerencsém hozzá. Többet aligha volna értelme mondanom, egyrészt, úgy hiszem, ő eleve többet tud az említettről, mintsem én valaha fogok, másrészt pedig nyilván nem akarok belemenni sem a falkakérdésbe, sem a pikánsabb részletekbe. Meg aztán, volt egy olyan érzésem, hogy a hím a közelemben sokkal szabadabb, mint egyébként, éppen ezért egyszerűen ki volt zárva, hogy azt az oldalát lássam, amit a legtöbben. Ugyanígy esélyem sem volt azt megtudni, milyen testvérként, de őszintén, erre mondjuk nem is vágytam. - 104. Azért, én is vigyorogtam, de egész másért. Igencsak érdekes kérdéskört vetne fel az, ha én Castor húgának az ágyában ébrednék, még akkor is, ha nem történt semmi. Nem hiszem, hogy jól jönnék ki a dologból. Mindenesetre azért eljátszottam a gondolattal, biztos szórakoztató lenne a reakció. Egy darabig… mondjuk úgy két pillanatig. Egyébként, nem is vonzódom kifejezetten a nőkhöz, kipróbáltam párszor, de fura, hogy valahogy ma már másodszor kapok ilyen megjegyzést, még ha csak poénból is. - Ez tök komoly? Nem is tudtad, hogy itt van? Hogy meghalt? Hát ez durva… gondolom, nem kicsi lehetett akkor a meglepetés, mikor találkoztatok. Találkozniuk kellett, máskülönben vélhetőleg ki sem derült volna a rokoni szál, egy vezetéknév manapság nem sokat jelent. Mondjuk, az én esetemben pont nem így van, mert eddig csak amiatt szívtam, mert aki már hallotta életében, az mind gyűlöli is ezt a nevet, vagy inkább azt, akit képvisel. Szóval azt mindenképpen elértem vele, hogy felfigyeljenek rám. - Ne sajnáld, eddig mindenkitől azt hallottam, hogy egy óriási nagy seggfej volt, még senki olyannal nem találkoztam, aki egy kicsit is kedvelte volna. Vonom meg a vállam, a mondandója másik felével meg igencsak rátapintott a lényegre, csak épp ez még mindig kicsit zsákbamacska jellegű volt a számomra, holott azon dolgozom hetek óta, hogy minél több Betolakodót ismerjek meg. Nyilván nem véletlenül, és még csak nem is azért, mert fel akarom használni ellenük. - Igazából, renegát vagyok, nincs falkám, nem tartozom elszámolással senkinek, viszont azt sem tagadtam egy percig sem, és ezt Castor is tudja, hogy szándékomban áll letelepedni. Még nem döntöttem el. Azt hiszem, ez nem olyan info, amivel vissza lehetne élni, meg egyébként sem néztem ki ebből a nőstényből, hisz tök normálisan, kedvesen viselkedett velem, nehéz lenne azt feltételezni róla, hogy egy gátlástalan némber, bár tudom, a látszat sokszor csalhat. - Ugyan, rá se ránts. Vontam meg a vállam, s amilyen kényelmesen csak bírtam, elhelyezkedtem a hátsó ülésen. Nem érdekelt az sem, ha rázkódtunk, ez már igazán nem volt kellemetlenségnek nevezhető a történtek után.
- Ahh, tolókocsi, álmaim netovábbja. Azért vigyorogtam, hisz rohadtul mókásnak tartottam a szitut, úgy éreztem magam, mint egy óriási gyerek, de azért igyekeztem nem feltűnést kelteni, elvégre, minél kevesebben látnak, annál jobb. - Csak egy kis vizet. Aztán várakoztam türelmesen, ami a kajálást illeti, az már megvolt mára, sőt, vért is nyeltem eleget, de ezt inkább nem firtattam, elég beteges lett volna jelen körülmények között. Inni is csak azért kellett, hogy legyen bennem egy kis folyadék.
//A szobaszám csak hasra ütőcske, de gondolom úgysem akarunk átmenni, szóval jó lesz. :)Egyébként meg, semmi baj, van kedvem még játszani. //
*Mikor közli, hogy volt szerencséje a bátyámhoz szívem szerint megkérdeztem volna, hogy milyennek találja. De ostobaság lett volna és csak egy felesleges kérdés. A bátyám olyan amilyen, és bármilyen is legyen az marad. No meg, lehet, hogy kissé elfogult vagyok de akkor is jobb személyesen tapasztalni és nem mástól hallani. A szobaszámra csak bólintottam, legalább tudom, hogy hova vigyem.* - Nem egészen. Chicagóban voltam átutazóban, mikor hallottam, hogy több felé is a vezeték nevem suttogják. Ez felkeltette az érdeklődésem és rá kerestem a névre. Megláttam a cikket róla és egyből a bátyám jutott eszembe és Atyám, mivelhogy kiköpött mása. Először azt hittem, hogy csak egy leszármazott valamelyik testvérem révén akin inkább a mi vérünk ütközött ki. De erre a találkozás rácáfolt Car... Castorral. * Fejtettem ki a dolgot minden probléma nélkül. Nem árultam el semmit, semmi olyat ami veszélyeztetné a bátyám vagy olyanra derülne belőle fény, amire esetleg nem kéne. Még csak a keresztnevét is kijavítottam mielőtt kimondtam volna. * - Mi nagyon adunk a vérünkre. Ha elhagynánk azt, az olyan lenne mintha a családunkat, a vérünket tagadnánk meg. S eléggé régi név és nem is hétköznapi, megszokott. A farkasok pedig többnyire névváltoztatáskor a beolvadásra hagyatkoznak. De lemerem fogadni, hogy Castor viselt már életében jó pár kereszt nevet, de vezeték nevet csak egyet. Azt, amit a születésekor kapott. Akár csak én... * Nem, senki nem tudta volna bemesélni nekem, hogy a családunkból bármelyik férfi elhagyta volna a nevét. A nők igen, az esküvő után. Én nem mentem férjhez, hivatalosan soha. Így tartottam is a nevem. Abban az időben a név jelentett valamit, ebben éltünk, nevelkedtünk. Még Benito sem hagyhatta el, pedig Ő fiatalabb mint mi. * - Az lehet. Azonban attól még a Teremtőd. Legyen akármilyen. Emberi részed megtagadhatja, utálhat, gyűlölhet. De az ami benned van... az nem fogja és hiányolja, még ha nem is érzed, vagy nem veszel róla tudomást. Az Én teremtőm... nem tudom. Nem volt szép elválás, nem tudom milyen így röpke két száz év után... de ha bárki, egy rossz szót is szólna rá, szerintem neki ugrana a bestiám. Háromszázon túl vagyok, de még Ő is hiányolja, ennyi idő után is. Ahogy ugyan ez van, ha van egy kölyköd... az érzés kölcsönös. Teremtőként sem könnyebb a kölykünk nélkül. * Ez nem a naivságom, hanem így működik. Egy vér, egy kötelék és a farkasnak az isten sem fogja megmagyarázni, hogy rossz az akiből lett, akinek a létét köszönheti.* - Hmm... az Alfa tudja.... a másik vezető orrára is rá kötötted? * Kérdeztem egy halvány mosollyal. Egyetlen kérdés, ám a válasz megelőz minden továbbit, azaz a szándékát.
A kórházba érve, végül elértem az orvost míg hoztam Emmának inni és mosolyogva nyújtottam át neki.* - Ha megittad mehetünk is... * S mikor végzet a műanyag poharat kidobtam egy szemetesbe és a "babakocsit" tolva vittem Emmát az RTG-re, ahonnan pár percen belül ki jött a beteg és felém intett a fiatal orvos. Mentem is és Emmát az asztalra ültettem fel, majd kértem meg, hogy feküdjön le. Ha nem ment, akkor segítettem neki. Ahogy elkészült a felvétel kitoltam Emmát és az eredményt meg sem vártam, nem kellett, hisz láttam a képen mikor készült a fal és ablak mögül. * - Minden rendben.* Nem nyugtatás tényleg nem volt baj, szóval jöhet a gipsz az egyik kezelőben és már vittem is haza. Persze, egy pillanatig sem hittem azt, hogy a nő megmarad a hátsóján ebben az egy napban, szóval mellékeltem neki két mankót is, címszó; majd kérem vissza mikor leszedem a gipszet a lábáról. A hotelnél már nem pátyolgattam, azért mert a nő büszke. Egyetlen mondat elég volt, hogy ezt tudjam még az erdőben. Szóval hagytam, hogy a saját lábán tegye meg az utat a liftig, azért a szobájához elkísértem. Biztos voltam benne, hogy találkozunk még legalább egyszer, mikor megszabadul a terhétől. A többi meg majd elválik, ahogy én is tettem jelenleg és a saját szobám felé vettem az irányt.*
//Sajnálom. De azért nagyon szépen köszönöm a játékot.//
Örülök, hogy nem firtatja ezt a honnan és mennyire ismerem Castort témát. Nem feltétlenül szeretném, hogy bárki tudjon róla, mennyire jól sikerült elszórakoztatnunk egymást. Ezt valahogy szerettem volna megtartani magamnak, de hogy miért, arról már gőzöm sem volt. Talán csak nem akartam, hogy bárki rám süsse a széttettem a lábam, amiért előnyökhöz jutottam bélyeget. Nem mintha eddig bármi pozitívum származott volna a dologból, de nem is ezért tettem, hanem mert úgy esett jól. Sőt, megtenném megint… - Az én utam is Chicagóba vezetett először, bár én csak annyit tudtam meg, hogy ide költöztek, akkor még gőzöm sem volt róla, hogy már közel sem az a falka Alfája, akiről azt hiszem. Hallgattam figyelmesen, de nem tudtam mit mondani rá, közel sem ismertem jól Castort, úgyhogy fogalmam sem volt, használt-e valaha más vezetéknevet. Ám amit Vittoria mondott, az nagyon is logikusnak tűnt, így hajlottam arra, hogy bizonyosan úgy van, miként vélekedik a dologról. Nekem nem számított ennyit a név, volt már pár, és egyikhez sem ragaszkodtam túlzottan, a mostani az más, figyelemfelkeltő, és jelent is valamit, noha sosem tudom pontosan meghatározni, mit is. A Teremtővel kapcsolatos kiselőadás már sokkal kevésbé tetszik, de szerencsére ura maradok a vonásaimnak, a pajzsom meg ekkorra már fenn van. Nem tudom ugyan, hogy mi lett volna, ha még egyszer az életben találkozom vele, de farkassá válásom óta egyszer sem volt rá példa, sosem volt róla fogalmam, milyen lehet teljes mélységében egy normális Teremtő-kölyök kapcsolat. Ez sötét folt volt a számomra. Talán ezért féltem egy kicsit attól, hogy mi lenne, ha Castor közelében felbukkanna szellemként, és kommunikálnék vele. De… az már nem ugyanolyan, nem? Fene tudja… Nem biztos, hogy tudni akarom rá a választ. - Nincs kölyköm… szerintem soha nem is lesz. Uhh, egy istencsapása lennék szerencsétlennek, az biztos. Egyszerűen nem vagyok alkalmas az ilyesmire. Talán egyszer, ha majd kevésbé élek a pillanatnak, és nem az aktuális szeszélyem fúj arra, amerre épp haladok… - Nem érdekel a másik vezető. Csak ennyit feleltem, talán Castor húgával szemben nem volt túl nagy felelőtlenség. A hím meg már tudta, hogy vagy hozzájuk csatlakozom, vagy lelépek. Egy pillanatig sem az volt a kérdés, hogy melyik falka.
A kórházban aztán már nem voltam túl szószátyár, igazából, a gipsz gondolata nagyon lehervasztott, utáltam, ha ilyen módon korlátozzák a mozgásszabadságom, de nem voltam hülye, felfogtam, hogy szükséges. - Szuper! Ennek mondjuk tényleg örültem, nem akartam volna még egy újratörést elszenvedni, egyszer sem volt kellemes, még ha a fájdalmat jól is bírtam, sőt, szerettem is. Mára azért már nem kevés jutott ki belőlem, azt hiszem, elég volt. Meglehetősen értékeltem a mankós megoldást, bár azt hiszem, nem fogok élni vele, de mindenképp figyelmes dolog volt Vittoriától. Én az a fajta vagyok, aki magányosan nyalogatja a sebeit visszahúzódva a kis magánszférájába. Eszemben nem volt mankózva közlekedni, hogy a sebzett vad látszatát keltsem. Gyűlöltem a sérüléseket, és ha már kénytelen voltam lassabban regenerálódni, vagy súlyosabb sebem volt, akkor visszavonultam, eltűntem a világ elől. Mire való a szobaszervíz… Mikor végre elértem a szobám ajtaját, köszönetet mondtam neki, nyilván jövök neki egyel, amit most épp nem bántam, mert… igen, azt hiszem, csak azért nem, mert Castor testvére volt. Végül besántikáltam, és bezúgtam az ágyamba úgy ahogy voltam, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kimerültség, miközben szabadon eresztettem magamban Sura csodáját, most már tehette a dolgát…
Úgy volt, hogy majd egyszer (ha nagy leszek) kölyökmustrát kívánok tartani, még az előtt, hogy újra megkeresném Darrent. Az elgondolásokról és a tárgyalásról továbbra sem mondtam senkinek semmit. Ez nem megbeszélés kérdése, mellesleg kissé elkényelmesedve, mindennemű veszélyérzet nélkül figyelhetem meg, kissé kívül esve a helyzeten, hogy ki miként viselkedik olyankor, amikor nem túl kényelmes parancsokkal látom el a falkát. Számomra üdítő, hiszen tudom, hogy hamarosan minden könnyebb lesz, sőt, talán jobb is. s hogy minden bennrekedt feszültség és minden ki nem mondott és nekem célzott "kurvaanyád" remek helyet fog találni a Hegyi falka tagjainak arcán manifesztálódva.
A mai éjszakát a jövőnek szánom. Na persze nem lettem sem bolond, sem pedig okkultista, de Norina ügyei kissé sürgetik azt a bizonyos találkozót, mustrát. Tudom, hogy az emberölésén túl van - erről Bradley-nek még volt ideje beszámolni -, és azt is, hogy nagy remények ostoba hordozója a gyerek, de most mit csináljak... Meg kell oldanunk a Teremtő-kérdést, mert magában nem maradhat. Ha szépen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy igazság szerint a mai éjszakától függ az, hogy az élete milyen irányba mozdul el, már ha mozdul egyáltalán bármerre is. Mert ha tíz perc után kiakaszt, nem fecsérlek rá több időt vagy energiát. Ha nagyon kiborít, megölöm, ha közepesen, akkor lepasszolom a húgomnak, ha pedig egyáltalán nem... Nos, azt még meglátjuk. Bár abból kiindulva, hogy a múltkor jobban tudott viselkedni, mint egy 300-as ex-Alfa, talán egy kicsit még szabad reménykedni. - Lássam, meg tudod-e előzni a Teliholdat, és ha igen, mennyire. Dobom le a váltóruhás hátizsákot egy fa gyökeréhez, megtörve azt a csendet, amihez a Hotel elhagyása óta olyan makacsul ragaszkodom. - Ha mondandód van, intézzük el most, később már a tettekre akarok koncentrálni. Mégis mit várok, ő Norina! Egészen biztosan van valami kérdése vagy éppen megjegyzése a mai estével, vagy akár a történtekkel kapcsolatban. Ami azt jelenti, hogy jobb hamar túlesni rajtuk, mint mondjuk elrontani egy vadászatot.
Szereti a teliholdat, és nem azért, mert akkor kiélheti a szabadságvágyát, és az újabban egyre bonyolultabb vadászatokat -mert ezt megteheti anélkül is-, hanem azért is, mert kiengedheti a Bestiát. Akkor legalább nagyobb és erősebb is, a többi nem érdekli. Az, hogy az apja halott, és nem elment -mint megtudta-, az számára egyet jelent, a leglogikusabb lépést, ami következhet, vagyis azt, hogy ennyi volt a pályafutása. Mégsem foglalkozik vele, holott ezt erősíti benne az is, hogy maga az Alfa akarja elvinni vadászni. Távol mindentől, kettesben, mégis mi fordulhatna meg a fejében, ha nem az, hogy a saját kivégzésére indul? Ennek ellenére vidám, jókedvű, és cseppet sem törődik azzal, mi lesz egy óra múlva... vagy nem lesz, most akkor is vadászni fog, maximum egy teljes bivalycsorda lesz az ellenfele az egyik oldalról, a másikról meg Castor. Csodás kilátások, rajta áll, hogy melyiket választja. Kivételesen nem nyikkan meg, ami tőle tényleg meglepő, mert ha lehet, be nem áll a szája, most viszont a saját lehetőségeit veszi sorba, no meg a terepet kezdi el figyelni, amint megérkeznek. Táska ledob az egyik bokor aljába, jó az ott, a felszólításra pedig bólint, ezzel nem akad problémája, hála az égnek nyúzták annyit, hogy ez legyen a minimum. Mondandója pedig van, persze, hogy van, mert muszáj. -Tudom, hogy mit jelent Bradley halála, a Teremtő halott, akkor a kölyke is, nem maradhat teherként senkinek a nyakán. Hátráltató tényező, másnak plusz munka, lassítja a falkát. Elmondta, amit szeretett volna, lehet, még fiatal, de nem hülye, pontosan tudja, mire számíthat. Nőstény, kicsi, hiperaktív, ilyen kölyköt pedig inkább kiiktatnak, mint bárki is befogadja. Tiszta sor. Az egyetlen amit sajnálni fog, hogy végre megtalálta Natant, és akkor máris elválnak egymástól, de sebaj, egyszer majd rátalál ismét. Na de most végre vadászhat, és ha lehet, akkor máris lecsap a lehetőségre. Telihold ide vagy oda, nem várja meg, szépen leveszi a ruháit, rádobja a táskára, és már csak az átalakulással foglalkozik. De szeretné már, hogy egy pillanat alatt megoldja a kérdést, és bár most sem "fut" rossz részidőt, de ez nem olyan jó, mint amit elvár magától, de akkor is jobban szereti ezeket az éjszakákat. Amit viszont majd saját magán tesztel, az az, hogy mennyire tudja, illetve milyen gyorsan előhívni a Bestiát, hiszen ha bivalycsorda közelébe mennek, arra szüksége lesz. Egyelőre vár, azaz halk morranással jelzi, készen van, és előmászik, majd lelkesen hasal a földre az Alfa mellett, és kezd szaglászni a levegőbe, merre van a préda.
Kezdőlap
//
//
De azért nagyon szépen köszönöm a játékot.//
