◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Nickelback Éreztem, hogy nem túlzottan elégedett belül az eredményével, mindazonáltal nekem kifejezetten imponált. Jó, most mondhatnánk, hogy egy nőt legyőzni nem túl férfias, de itt most nem erről volt szó. Őrző és Vérfarkas közti versengésről beszélünk, és ott bizony mindig is a verseny szellem diktált. Jean, öreg barátom erre a legjobb példa. ~ Semmiség, begyógyul. Csalódottan konyul le kissé fülem, mikor meghallom kívánságát. Esszenciát. Bah, azért azt hittem, másra vágyik. Nyeh, ennyit erről. Túl sokat képzelek a nőktől néha. Én viszont férfi vagyok. Mi mást kívánhatnék? Egy nőtől? Egy Ilyen nőtől? ~ A legelején még te kérdezted, megbízható vagyok-e? Most én kérdezem ugyanezt. Ugyanis az első kívánságom, nem más, mint egy aprócska játék. Ahhoz viszont az kell, hogy megbízz bennem. Hagyok időt neki. Ha a válasz igen, karmos mancsom finoman vállára simul, majd enyhén, de ellent mondást nem tűrve lenyomom a földre, s fölé fekszem, de tartom magam, hisz nem akarom agyon nyomni. ~ Nem kell félned. - hangom nyugodt morgással vegyülve csendül elméjében. ~ Ez a játék arról szól, mennyire befolyásolod, hogy rossz fiú legyek. Ha ellenkezel, varázsolsz, erőt vetek be, és elrontjuk a játékot. De ha nyugodt leszel, s hagyod magad, jó fiú leszek, és semmi "rossz" nem történik veled. Csak bíznod kell bennem, ennyi az egész. Közelebb hajolok hozzá, hideg orrom bőre illatát magába issza, egyik karmos mancsom ujjával végig simítok arcának élén, majd állát kissé megfogva magam felé fordítom tekintetét, hogy Bestiám ezüstjébe olvadjon össze írisze. Lehunyom szemem, s Farkasom energiái csintalanul olvadnak bele a lány mágia foszlányaiba. Ujjam lassan sétál le nyaka bőrén, megvizsgálom kulcscsontjának kecses vonalát. Ruhájának anyaga zavar, de nem bántom, helyette az anyag felett alig érezhetően egy kör körös simítással táncolom körül szép melleit, de mintha mi sem történt volna, haladok tovább. Nemes egyszerűséggel gyűröm fel hasánál egészen mell aljig a felsőjét, hogy láttatni engedjem puha bőrét, s apró köldökét. Lejjebb hajolok, orrommal érintem bőrét, s érdes nyelvem hanyagul fut végig hasfalán. Illata körbeleng, karmos mancsom játszadozva simítja meg derekát, bundás testem forrón simul hozzá, de én csak játszok. Én csak játszok...
Kissé összehúztam a szemem a bizalmi kérdésre - bizalmatlanul. Ha kifejezetten kérve van, amögött mindig lapul valamilyen mocskos hátsó szándék, és realizálva a tényt, hogy ő hím, én meg nő vagyok... nem volt nehéz kombinálni, na. De ő nyert én pedig nem szerettem volna hazugnak tűnni, ki tudja, mikor futunk össze megint és milyen körülmények között, így lassan bólintottam. Innentől viszont egy pillanatra se vettem le róla a szemem, úgy figyeltem minden mozdulatát és tettét, ahogy Nero szokta lesni a kezem, amikor épp a kajáját készítem elő. Csak nem olyan éhesen. A hátamra döntött, fölém mászott félig emberi, félig farkas alakjában én pedig halvány feszültséggel fáradt tagjaimban vártam. Elmémbe küldött szavaira nem állhattam meg némi nevetés nélkül. - Szóval semmi választásom. Értem. - Értettem és nem tetszett, de nem moccantam, nem tettem semmit... és nem bíztam benne. Illetve: teljesen mindegy volt, hogy bíztam-e vagy sem, egyszerűen hagytam, hogy tegye, amit akart, közben pedig száraz tényszerűséggel tudatosítottam magamban, hogy ez még csak az első kérés. Minden esetre kíváncsi voltam, hogy neki mit jelenthetett az, hogy "jó fiú lesz", ha nem ellenkezek. Ha tudná, ha csak sejtené, hogy micsoda mocskos csapta nálam! Bár nem számított, így is, úgy is megtette volna ezt. Mintha valami fojtogatóan szorongatta volna a torkomat, de elhessegettem az érzést. A szemébe néztem, amikor azt akarta, s az egyetlen, amire igazán őszintén reagáltam, az a felém lökött energia volt, amiben tényleges valósággá vált számomra az, hogy mi ő. Ez a gesztus kis időre megnyugtatott, megbocsátottam a balszerencsémnek és el tudtam fogadni. Mindezt a nyugalmat szilánkosra zúzza a hatalmas mancsokkal tett kör-körösen simogató mozdulat a mellemnél. Erősebben zárom össze állkapcsom, megfeszülök, amikor feljebb húzza a felsőmet, hasamat pedig automatikusan behúzom, ahogy nyelve nedves érintését és a rá következő, hidegebbnek tűnő levegőt érzem. - Tetszik? - kérdezem könnyednek tetsző hangon. Nem varázsol, nem ellenkezik. Légzésem egyenletes, szabályos, csak erre koncentráltam.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
~ Azt hiszem, ezzel te is tisztában voltál. - morranok a szavaira. Nem bolond, pontosan tudja, mi vagyok, csupán csak erről szeretnek elfeledkezni azok, akik játszani kezdenek velem. Érzem testének megfeszülését, ahogy finoman, de mágiája is elárulja. Nem igazán izgat, minden figyelmem arra összpontosul, hogy a vonalakat csodáljam, hogy érintésem, még ha nem is szó szerint, de nyomot hagyjon rajta. Nadrágjának gombját könnyű szerrel nyitom fel, nem különösebben okoz gondot egy nő vetkőztetése még ebben az alakban sem. Csípője két oldalánál beakasztom a körmöket az anyagba, s lassan, nem rohanva húzom le a ruhát lábairól. Nem törődök a szemem elé táruló fehérneművel, újból hasához hajolok, s lüktető szívem ritmusát követve, érintem bundás államat bőréhez. Felpillantok rá, s szemeit fürkészve haladok lejjebb, lejjebb. Még csak véletlenül se simítom meg érzékeny pontján, mancsom finom simítással érinti bőrét. Játszva kalandoznak ujjaim belső combján, gyengéden masszírozom végig lába minden egyes pontján. Nem izgat, megrezdül-e, kedves, és gyengéd vagyok, mind addig, míg hagyja. ~ Tetszik. - morgom, némi megbújó szemtelen kacérsággal hangomban, s újból fölé magasodok, szemeink egy vonalba kerülnek, s egy szempillantásba se telik, emberi arcom, mosolyogva pillant le rá, csontjaim ropogva adják meg magukat, s forrnak vissza az akarat erejének, tincseim kócosan esnek le, keretet adva így ábrázatomnak, karmos mancsaim emberi ujjakba formálódnak, csupán a körmeim, és ezüst íriszeim árulják még el, hogy a Bestia nincs teljesen elaltatva. Lábai közéhez nyomva magamat, rejtem el meztelenségemet. Ajkaihoz hajolok, és még mindig tartva pimasz mosolyomat, gyengéd csókot lopok ajkairól. ~ És neked tetszik? - hallhatja hangomat csendülni elméjében, s közben egyik kezem a dereka alá nyúl, s kissé megemelem, hogy jobban hozzám simuljon a teste.
Mondhatnám, hogy a remény hal meg utoljára, de egyrészről ez túl elcsépelt volna, másrészről aligha érdekelné. Szóval okosan csöndben maradtam egyelőre. Figyelem a ténykedését, jó kislány vagyok, kissé megemelem a csípőm, hogy le tudja húzni a nadrágomat, de továbbra is annyi viszonzást kap, mintha egy szépen kifaragott fabábuval játszana. Mázli, hogy nem szálkással, különben a nyelve megsínylené ezeket a hasnyalogatásokat. Megfeszülök, ahogy lejjebb halad, szemtelen közelségbe, de nem érint - még? -, csak combom belső oldalával játszik, meg az idegeimmel, ha már itt tartunk. A nyakam hordott, gyűrűre hajazó ezüstkarika félrecsúszik, fejem mellett a fűben pihen és nem érzem tovább a hűvös érintést, amibe titkon eddig kapaszkodtam. Mintha elhagyna. Csodás... A farkas pofa pillanatok emberi arccá válik előttem, s a visszaváltozás szülte energiahullámzás mintha benne is elszakított volna valamit. Miközben szemem élénk kék íriszét az acélos szürkébe fúrom a lábam önálló életre kel és minden erőmet, amit a harcképzettséggel szereztem latba vetve térdelem tökön. Hajolt már fölém szürke szemű farkas, változott vissza úgy, hogy alatta feküdtem boldogságban úszva, naiv álmokat kergetve. De azt az arcot fekete tincsek keretezték, nem omlottak alá függönyként cirógatva az arcomat, az egy másik élet volt és a lelkem mélyébe mart, hogy egy közönséges fogadás elvesztésével így megcsúfolom az emlékét. Tiltakoztam. Legalább ennek a tettemnek a tudatával nyugtathatom majd magamat később. - Nem - emelem meg kissé a fejemet, miközben ő ki tudja mit tesz fájdalmában vagy mivel büntet a térdelésért. - És ezt most ne is várd tőlem. Ha csak így tudsz nőhöz jutni, legyen, vesztettem, csináld és essünk túl rajta, aztán mondd a következőt. Nem lesz több ellenkezés, de ne hazudj nekem azzal, hogy többnek vagy szebbnek próbálod beállítani annál, mint ami. Csak tedd meg. - És ne alázzon meg azzal, hogy kihasználja a szavam megtartását. Tizenöt éve nem voltam ilyen közel ilyen tekintetben hímhez - nem férfihoz, hímhez -, és szégyelltem magam valahol, hogy ilyen felelőtlen voltam. Hogy tönkretettem azt a békés beszélgetést ott a tisztáson a célom elérése érdekében. Sajnálom, Bestia, azt hiszem, sokkal rosszabb vagyok nálad...
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Különösebben nem izgat, hogy a másik csak egy bábnak menne el, vagy hogy megfeszül. Nem, nem értem hozzá úgy, szóval eddig különösebben nem kell, hogy idegeskedjen. Csak élvezem a teste közelségét. És a fájdalom úgy hatol bele a testem legféltettebb, s legérzékenyebb részébe, mintha épp tökön rúgnának. Mert tökön rúgott ez a boszorkány, talán azért? Az alsó ajkamba harapva tartom vissza a nem túl szép szavakat, és a további fájdalommal járó hangokat, aminek következtében eléggé furcsa grimaszt is vághatok. Hátam megfeszül, a fejem felszegem. Kezem a fűbe és anyaföldbe markol, mintha így adhatnám le a fájdalmat. Lenézek rá, mikor kezd enyhülni a kín, s kifújom a benn tartott levegőt, lehajolok hozzá, szavait hallva csupán egy gúnyos mosoly jelenik meg szám sarkában. Arcomat vállához érintem, s még mindig hallgatva őt, képességem finoman kúszik bele elméjébe. S nem is kell sokat bóklásznom, hisz erre gondolt. Így már minden világos. Kuncogni kezdek, úgy nézek rá újra, s ezüstöm belefúrom az ég kékjébe. Persze dühös vagyok, de jobban mulattat az ő haragja. - Ha megakarnálak dugni, azt már akkor megtettem volna, mikor lehagytál futás közben. Elkaplak, és megkettyintelek. De szórakoztatóbb volt belemenni a te ajánlatodba. Ez csak és kizárólag arról szólt, hogy játszok veled. Hogy játszok... vagy épp gúnyolódok egy Őrzővel, ki hogy nézi. - pimaszul kacsintok, s egy puszit kap a homlokára, majd legurulok róla. Még zsibbadnak a golyóim, azt elismerem, de megérte, mindezért. Felülök mellette, arcomon mosoly. Farkasom unottan ásít bennem, amire csak még inkább kiszélesedik a szám, s beletúrok előre hulló tincseimbe. Van még egy kívánságom. Hmm... - Azt hiszem, azt a kívánságot majd akkor lövöm el, ha esetleg bajba kerülnék a Protektorátussal szemben. Sosem árt, egy kiskapu, vagy valami enyhítő körülményféle. - felállok, s mit sem törődve pőrségemmel, fordulok felé. Kinyújtom a kezem először talán úgy tűnhet, hogy felakarom segíteni, ám nemes egyszerűséggel megfogom a karját, könnyed mozdulattal fölhúzom, s szabad kezem egy akkora csattanós seggrepacsiban részesíti csupasz kis fenekét, hogy még az én tenyerem is belesajdul, a csattanó hang, pedig zene kifinomult füleimnek. Elengedem, s ellépek tőle, kaján vigyorral nyugtázva az egészet. - Köszönöm a játékot. - biccentek.
Szavaira először csak elkerekedett a szemem, kissé még a számat is eltátottam, ám mire a homlokra adott csókhoz ért, már duzzogva szűkítettem össze a tekintetem. Te kis... Morcosan szusszantam egyet, amikor lemászott rólam, ő bezzeg tökéletesen szórakozott! Bosszantó volt, mégis valahol megenyhültem. - Érthető - biccentettem a kívánság tartalékolására, bár nem örültem neki, hogy így nagyjából bármikor számíthattam váratlan "támadásra". Főleg azért, mert falkás volt, nem nagyon szerettem az itteniek ügyébe folyni, ami azt illeti. Nem hozott zavarba a meztelensége, nem vagyok olyan ledér fajta, de azért láttam már elég csupasz férfitestet ahhoz, hogy ne öntse el kislányos pír a fejemet. Éppen ezért szívbaj nélkül fogadom elé a felém nyújtott kezet, talán kissé gyanútlanul is, ezért félig-meddig váratlanul ért a seggre pacsi. Megugrottam tőle meglepettségemben, halkan sikkantottam, és amint eleresztett, elléptem tőle, rosszallóan csóválva a fejem, de valódi harag ebben nem volt. - Rém szemtelen vagy - közöltem bujkáló mosollyal szám szegletében. Tényleg csak pimaszkodott eddig, ilyen miatt pedig egyszer nem lennék képes hosszútávú haragot, dacot vagy sértettséget érezni. Ha azt tette volna meg, amitől tartottam, akkor igen. Magamra kaptam a cuccom, majd ismét felé fordultam a köszönetre és enyhén oldalra biccentettem a fejem, úgy méregettem. Azon túl, hogy most játékos volt és szemtelen, nem sokat tudtam róla, a jelleméről, hogy milyen valójában, ez csak pillanatnyi benyomás volt, mégis... - Gyere ide - intettem kissé közelebb magamhoz, ám parancsoló él nélkül, s ha jött, akkor a legsúlyosabbnak tűnő sebe fölé tettem a kezem. Az se volt vészes, vagy olyan, amit több napjába kerülne regenerálni, mégis egyfajta hála volt a gyógyításom. - Legközelebb én nyerek - mosolyogtam fel rá, amikor abbahagytam a rásegítést és arrébb léptem. - Addig meg vigyázz magad, Bestia! - intettem neki búcsút, majd elindultam vissza az erdő mélye felé. Tulajdonképpen pocsékba ment a meditálásom, de nem bántam, viszont erre a gondolatra megtorpantam és ha még nem oldott keretet, hátrapillantottam a vállam fölött. - Visszajössz velem? Befejezném a meditálást. Akár jött, akár nem, én mentem, s amíg nagyjából vissza nem szereztem az elhasznált erőt, addig maradtam is. Csak ezt követően indultam a kocsim felé, hogy haza menjek.
//Köszönöm szépen ezt a maratoni játékot, nagyon élveztem! <33333333333//
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Arcára kiülő kislányos morcossága oly jó ízűen esett, hogy még egy kis nevetést is kicsikart belőlem. Ó, igen. Imádok szórakozni, kis boszorkány. Valhallai muzsika számomra, édes sikkantása, s egy pillanatra átfut a fejemen, hogy tényleg magamévá kellett volna tennem. Áh, most már mindegy, majd talán egy másik alkalommal. - Tudom. - mosolygok rá, s míg ő öltözik, szemeimmel vizslatom tovább. Kecses alakját még mindig magamba iszom, illatát magamban elraktározom. Csinos kis boszorkány. Álltam tekintetét, szemtelen mosolyom továbbra is fenn tartottam. Valahogy éreztem tekintetéből, hogy a belső ént keresi, kutatja. Oh, kis naiv Őrző. Túl nagy falat vagyok egy egész Falkának, hát akkor neked mit tartogatnék? Nem valószínű, hogy szépet és jót. Meglepődve ugyan, de felszólítására közelebb lépek hozzá. Farkasom kissé megmorran, ahogy a lány keze sebemhez közeledik, de nyugodtak maradunk, s a mágiája finoman segít rá a regenerálódás folyamatára. Mintha feltöltene, sebem már alig látszódik. Mikor befejezi, mosolyogva tekintek rá, s meghajolok szavai előtt. - Alig várom, következő játékunkat! Te is, kis Boszorkány! Még figyelem az erdő felé induló alakját, mikor visszafordul. Kissé félrebillentem fejem. - Hmm, miért is ne? Ezer örömmel! - azzal átbucskázok a fejem felett, s Farkas alakban battyogok mellé, s el is kísérem vissza a tisztásig. Egy darabig lefeküdtem a fűben, míg meditált, ám nem vártam meg, míg befejezi, egy kicsivel előbb távoztam, nem akartam zavarni már. Remélem, hamarosan újra összefutunk, Gyönyörű Boszorkány!
Rettenetesen féltem ettől a találkozótól és nem azért, mert régen láttam Siennát és az egyik telefonbeszélgetés során konkrétan elmondtam neki, hogy szeretem. Nem ettől tartottam, sokkal inkább mart belém a félsz amiatt, hogy rettegtem attól, miként fog reagálni mindarra, amit el szeretnék neki mondani. Ráadásul ott a falka, akik minden valószínűség szerint tudomást fognak szerezni arról, hogy a városban vagyok és az is lehet, hogy arról is, hogy beavatom Siennát. Az nem érdekel, ha rám szállnak, de a lányomat hagyják békén. Ugyanakkor ott van az a dolog, ahogyan a bátyámmal elváltunk. Borzalmas. Nem tudom, mihez kezdjek ezzel az egésszel, vagy mi lesz velünk a jövőbe. Akárhogyan is váltunk el egymástól az eddigi találkozóink alkalmával, akármennyire borzalmas volt és akármennyire kívántam őt a pokolba, még soha nem éreztem olyat, mint most. Elveszítettem. Ellöktem magamtól. Egyedül azért nem érzem magam ludasnak a dologban, mert ketten hoztuk ezt össze. Iszonyatosan szar érzés, de nem tudok mit csinálni. Fáj és megpusztulok az érzéstől, de talán az a legjobb, ha nem gondolok rá. Ha próbálom arrébb hessegetni a problémát, ahogyan felvetődik már csak pusztán a gondolata, de nehezen megy. Pláne úgy, hogy egy hat órás utat tudhatok a hátam mögött, ahol akárhogyan is bömböltetem a zenét, akkor sem tudom kizárni a gondolataimat. Viszont akárhogyan is pörgettem és forgattam a dolgokat, egy dologban biztos vagyok; nem fog ártani nekünk ez a kis szünet. Talán elég annyi, hogy egy ideig nem is találkozunk és magától helyrejönnek a dolgot. Hahh, milyen naiv vagyok. Ez eleinte még működött volna, de most már sokkal súlyosabb a helyzet. Már nem is tudom, mikor váltunk el a bátyámmal, egybemosódtak a szürke, unalmas hétköznapok. Amint a kezem jobban lett, otthonról intéztem a fontosabb munkahelyi dolgokat, próbáltam naponta beszélni a lányommal, ha nem is sikerült hosszabban, legalább csak pár percet, hogy tudjam, jól van-e. Tegnap este aztán bejelentettem, hogy jövök. Nem akartam tovább húzni, mert véleményem szerint minden nap számíthat, ráadásul már eszméletlenül nyomasztott a dolog, hogy mióta nem láttam már a kislányom. Ráadásul az igazság.. Jobb ezen előbb túlesni, mert ha őt is elveszítem, akkor minél előbb történjen meg, borzalmas ez a tétlenség és a bizonytalanság, hogy vajon miként fogja fogadni ezt az egészet. Ha ellök magától, ha elveszíti a belém vetett bizalmát, azt már képtelen leszek elviselni. Bele sem szeretnék gondolni, hogy mi lesz akkor. Leparkolok a ház előtt, annyit kértem tőle, hogy öltözzön fel melegen, mert elvinném egy kicsit kirándulni. Délután van és még mindig hűvös az idő, ezért is lesz szükség a meleg holmikra. Azt még meghagytam, hogy ne készüljön semmivel, bízzon mindent rám. A telefonomért nyúlok és úgy csörgetem meg, hogy megérkeztem. Nem voltam sem otthon, sem sehol, egyből idejöttem, minél kisebbre szeretném csökkenteni az esélyét annak, hogy bárki a falkából észrevegyen, nem kell plusz macera most a nyakamba, azzal ráérek majd ezután foglalkozni. - Szia! - köszöntöttem széles mosollyal, megpróbálva elűzni a fekete felhőket, bár félek, hogy túlzottan megismert és észre fogja venni, hogy sajnos nem olyan igazi a mosolyom, mint azt én szeretném. Mindenesetre nem szeretnék ilyen irányba elmenni, szóval máris felteszem a kérdést. - Mi újság? Hogy vagy? Hogy teltek a napjaid? - egyből három kérdés, hogy legyen miről beszélni és nehogy én kerüljek szóba. Nem terveztem túl messzire menni, de esélyes, hogy erre mégiscsak sor fog kerülni. Mindegy, én indítom a motort, haladjunk, essünk túl rajta minél előbb.
Erdősebb földútra felkanyarodva az út mentén állítom le az autót, semmi parkoló, ezúttal is kerülöm a feltűnést, máris pattanok ki a kocsiból, a hátsó ülésről előveszem a dzsekimet, ezt kanyarítom magamra és mutatva az utat indulok meg előre. Nagyjából tíz percnyi séta után állok meg, egy parányi kis tisztásféle dolgon, bár annak sem nevezném, itt csupán ritkásabban a fák, egy tűzrakóhely és egy fából készült asztal található itt, ehhez ülök le, bízva abban, hogy Sienna is csatlakozik hozzám. - Megígértem, hogy elmondom az igazságot, úgyhogy eljött az idő, nem szeretném tovább húzni a dolgot - vágok bele, magam sem tudom, mivel kezdhetném, zavartan vakarom meg a tarkóm, arcom kissé komor színezetet ölt, így Sienna is érezheti, hogy nem lesz túl egyszerű ez a dolog sem nekem, sem neki. - Emlékszel, hogy az első találkozásunkkor azt mondtad, hogy csak meg szeretnél ismerni? Meg szeretnél ismerni olyannak, amilyen vagyok és nem olyannak, amilyennek szerintem egy apának lennie kellene - várok egy pillanatot, hogy bólintson, vagy valahogyan tudassa velem, hogy emlékszik. Én minden egyes szóra emlékszem - Nos, erre most nagy szükségem lesz és arra is, hogy ismét kérlek, bízz bennem, oké? - újabb pillanatnyi, megerősítést váró szünet. - Készen állsz?
Nos, nemes egyszerűséggel belesikítottam a telefonba, mikor közölte, hogy jön, annyira megörültem a dolognak, rettenetesen hiányzott már, és aggódtam is érte, amiatt a Michelles dolog miatt, még mindig kész rejtély volt számomra a dolog, de volt egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem nagyon agyalok rajta. Úgyhogy nem tettem, próbáltam koncentrálni a suliban, elvégre hamarosan érettségi, a szalagavatót számba sem vettem, úgysincs kivel mennem, szóval kifejezetten nem agyaltam rajta, sőt, egyáltalán nem érdekelt. Csak a balett számított, szóval rengeteget gyakoroltam, hamarosan itt a szünet, megyek, vagy megyünk New Yorkba apával, ezt még nem tudom, miként is alakul, az biztos, hogy nekem el kell mennem a felvételi meghallgatásomra, máskülönben esélyem sem marad. Melegen öltöztem, bár ezt kérnie sem kellett, én még mindig szörnyen fáztam errefelé, szóval két harisnya húzódott a farmerom alatt, és még egy vastag zokni a bakancsomban, mert hát, kirándulást említett. Az atléta, garbó, vékony pulcsi, vastag pulcsi szintén alap volt a kabátom alatt, kicsit úgy éreztem, hogy konzervnyitóval sem lehetne kihámozni a sok ruhából. Még korábban szóltam a nénikémnek, hogy apa elvisz kirándulni, természetesen húzta a száját, nem örült neki, hogy vele töltöm az időmet, de nem volt mit tenni, azt ő is sejtette, hogy nekem jót tesz a dolog, máskülönben megakadályozta volna. Már ez ideje az ablakon kukucskáltam ki, hogy mikor áll meg a ház előtt, bár fölösleges volt, hiszen megcsörgetett telefonon, de én már vágódtam is ki az ajtón, és szaladtam, mint egy eszelős, hogy a nyakába ugorjak, és megölelhessem végre. - Sziaaaaaaaa! Az elnyújtott köszönés híven tükrözte, hogy hiányzott, és mennyire örülök, hogy végre látom, nem tehetek róla, képtelen voltam kikapcsolni a lelkesedésemet, úgy éreztem magam, mint egy öt éves, de különösképpen nem zavartattam magam miatta. - Semmi extra, jól vagyok, pláne most már, és sokat tanulok, meg gyakorlok, és még dolgozom is, nem nagyon van időm unatkozni. Foglalom össze röviden, igazából velem tényleg nem nagyon szoktak érdekes dolgok történni, hiszen én magam sem vagyok a legizgalmasabb egyéniség a világon. Ettől még jól éreztem magam, és boldog voltam a saját kis életemben, bát kétségkívül akkor lett volna az igazi, ha anya is itt lehetett volna. Azért utána elkezdtem neki lelkesen csacsogni a tavaszi szünetről, és hogy akkor most hogy lesz, tényleg velem akar-e jönni, mert jó volna tudnom. Én mindenképpen megyek, és mivel Charlotte néni a gyámom, már engedélyem is van rá, ő gond nélkül aláírta a papírokat.
Nem tudom ugyan, miért kellett ennyire kijönni a világ végére, legalábbis nekem, nagyvárosi lánynak már a civilizációtól egy köpésnyire is a világ végének számít, de nem bánom a dolgot, igazából csak az a lényeg, hogy végre láthatom. Le sem veszem róla a szemem, és mostanra bizony valóban feltűnt, hogy valami nem stimmel, amiért elkezdtem aggódni némileg, de próbáltam derűsen állni a helyzethez, hátha csak a kedve rossz. - Jól van. Bólintottam rá rögtön, noha legszívesebben azt mondtam volna, hogy megijeszt ezzel az egésszel kicsit, de azzal nem nagyon segítettem volna a helyzeten, úgyhogy ezt inkább kihagytam. - Persze, hogy emlékszem, hiszen én mondtam. Újabb helyeslő fejmozzanat, én általában eléggé józan gondolkodású teremtés vagyok, és nagyon is tudom, milyen helyzetben mit beszélek, ráadásként nem szokásom csak úgy nagy szavakkal dobálózni, ha nem igazak. Alapból sem vagyok képes hazudni. - Én bízom benned, de az az igazság, hogy rám hozod a frászt. A halántékomra siklott kesztyűs kezem, hogy megvakarjam, és nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy most jobb lenne azt mondanom, hogy nem. Illetve, csöppet sem éreztem úgy, hogy ez az egész jól fog elsülni, sóhajtottam egy nagyot. - Erre nem merném azt mondani, hogy igen, de mondd, bármi is az, megbirkózom vele. S én őszintén hiszem, hogy így is van…
Ahogy felém rohan és a nyakamba ugrik, hirtelen nem is tudom, mit kezdjek a helyzettel, de aztán átölelem és jó erősen magamhoz szorítom. Mélyen szívom magamba az illatát, kiélvezem a pillanatot, hiszen lehet, hogy ez az utolsó.. Mindent számításba kell vegyek és elképzelhető, hogy amint megtudja az igazságot, többé látni sem szeretne majd. Ezért szeretném kiélvezni ennek az ölelésnek minden egyes pillanatát, mert akármennyire is nehéz beismerni, de szeretem. Megszerettem a lányomat, fontos nekem, le sem tudnám tagadni. Próbálom minél hosszabbra nyújtani az ölelést, egészen addig, amíg nem válik túlságosan feltűnővé a dolog, akkor aztán leteszem és indulhatunk. Felteszem a kérdést, örömmel veszem, hogy csacsogni kezd, hiányzott már a hangja. Biztosítom róla, hogy igen, nagyon is komolyan gondoltam azt, hogy vele megyek és rettegek a gondolattól, hogy nem sokkal ezután nem hogy azt nem szeretné, hogy vele menjek, de egész egyszerűen látni sem akar majd. Számításba sem veszem, hogy jól is reagálhat, egyszerűen túl ártatlan és tiszta lelkű ő ehhez az egész világhoz.
No akkor vágjunk bele. - Hiszel a mesékben, Sienna? Hiszel abban, hogy létezhet egy másik világ a miénkben, egy olyan, amely eddig legfeljebb álmainkban jelent meg? - indítok egy ilyen kérdéssel, hiszen fogalmam sincsen, miként is vághatnék bele ebbe az egészbe, hiszen töménytelen mennyiségű ez az információ, amit megosztani készülök vele és rengeteg a darabka, amit össze kell raknia. Megvárom a válaszát, mely bármi is legyen, folytatom. - Tudod, először én sem/nem hittem benne. De aztán felnyitották a szememet és elmeséltek mindent, elejétől a végéig. Szívesen elmesélek én is mindent neked, de először tudnod kell rólam valamit. Meg kell ismerned az igazi énemet. Mély levegőt veszek, megdörzsölöm a halántékomat, birkózom a szavakkal, láthatja rajtam, hogy nehéz számomra mindez. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnék. - Bizonyára felmerült már benned a kérdés, hogy miért tűnök ilyen fiatalnak, amikor utánaszámolva rájöhettél, hogy bizony már negyven év fölött kellene járnom. Nos, ez a - ismét egy mély levegő - vérfarkas lét egyik adottsága. Nem várok túl sokat, hiszen nem szeretném, hogy megijedjen, vagy a félelem eluralkodjon rajta, hiszen a vérfarkasokról a legtöbbeknek első hallásra egy behemót, vérengző vadállat jut eszükbe, holott erről most szó sincsen. Szeretném, hogy felfogja, mit is mondtam és, hogy igen, valóban kimondtam ezeket a szavakat. - Vérfarkas vagyok, Sienna - úgy ejtem ki a szavakat, mintha magam sem igazán akarnám elhinni őket, vagy mintha nehezemre esne beismerni mindezt. Tulajdonképpen így is van - De kérlek, ne ijedj meg, egy közel sem olyan borzalmas, mint azt most gondolhatod! Nem vagyok vérengző vadállat és nem akarlak bántani sem! Elég komoly minden szavam ahhoz, hogy ne higgye holmi ugratásnak és poénnak ezt az egészet. Sajnos ez véresen komoly és ha akarom, sem tudom megváltoztatni a tényeket.
- Úgy érted, tündérek, álommanó, meg ilyenek? Nem mondom, hogy nem hittem túl sokáig a Mikulásban, de az ilyesmiből azért már kinőttem. Lehet, hogy illenék komolyabban vennem a dolgot, de egész egyszerűen fogalmam sincs, miről van szó, úgy értem… Elég furán kezdődik, márpedig én mindig is elég józan személynek vallottam magam, ám volt egy olyan érzésem, hogy ezt most nem biztos, hogy képes leszek befogadni. - Szeretném is megismerni az igazi énedet, apa. Nyúlok ki felé, hogy meg tudjam fogni a kezét, amikor visszateszi az asztalra, már ha visszateszi, és ezzel bíztassam. Tényleg nem áll szándékomban csak úgy itt hagyni, bármi is legyen, amit szeretne elmondani, bármilyen legyen az igazi énje, felőlem akár lehetne a Húsvéti Nyúl is, az sem zavarna, csak hozzon nekem elég csokit mindig. - Ohh, hát az fel. Szúrom közbe, igazából nem is nekem, mert én hajlamos vagyok az ilyen tények mellett csak úgy nyugisan elsiklani, de Nissy határozottan csodálkozott, és majd megette a pulykairigység, hogy nekem miért ilyen fiatalos az apám. Nos, ő nincs a legjobb viszonyban a sajátjával, de ez most nem is igazán tartozik ide. Az első pillanatokban úgy látszott, hogy fel sem fogom, amit hallok, vagy csak az elmém igyekezett félresöpörni az információt, ám amikor másodszor is meghallottam a szót, azt a szót, hogy vérfarkas, akkor először eltátottam a számat, és észre sem vettem, hogy eleresztettem a kezét, aztán felkeltem a padról. Talán a döbbenet, talán valami más, fogalmam sem volt, csak úgy éreztem, hogy megfordul felettem a világ. Ilyen nem létezik, nincs és kész. Ki akartam mászni a pad mögül, gőzöm sincs, miért, egyszerűen kellett egy kis tér, hallottam közben, hogy miket mond, bár elég halkan, a vérem a fülemben zubogott, vadul vert a szívem, aztán egy ütemet kihagyott, mert összeakadtak a lábaim, én meg hátraestem, át a padon, le a földre, még egy kisebb sikkantás is megelőzte a panaszos nyögésemet, aztán minden átmenet nélkül elkezdtem nevetni. Komolyan, kétségtelen volt, hogy kacagok, mert egyszerűen az agyam másként nem volt képes feldolgozni a hallottakat. - Hát ez nagyon vicces! Préseltem ki a szavakat nevetve, és meg sem próbáltam felállni, bár úgy sejtettem, még így is jól hallja, amit összevissza beszélek. A felszín alatt nagyon is tudom, hogy határozottan, sokkolóan komolynak tűnik, de ez az a tény, amit egyelőre nem vagyok hajlandó elfogadni. - Nagyon jó az előadás apa, de tényleg, már majdnem elhittem. Vannak valahol kamerák? Pedig még nincs is április elseje, bár tény, hogy így hatásosabb, akkor számítanék valami őrültségre, de ez… hát ez mindent visz, ilyet még senki sem talált ki, nagyon kreatív. Olyan gyorsan beszéltem, hogy sejthető volt, inkább saját magamat akarom meggyőzni arról, hogy ez az egész tényleg csak egy jó nagy vicc, és abszolút nem kell komolyan vennem, és ebben a pillanatban rendkívül hálás lettem volna azért, ha ő is elneveti magát, legyint egyet, és azt mondja, persze, hogy az volt, hisz ilyen nem létezik, nincsenek vérfarkasok. - Ugye? Nem vagyok tudatában, hogy a gondolatfolyamom utolsó szava kiszalad a számon, de Danny bizonyosan hallhatja, pláne akkor, ha azóta felállt, és megkísérel összekaparni a hóból, egyelőre azonban nem futja többre, mint idióta vigyorgásra.
- Inkább a vámpíros vonalra gondoltam. Vámpírok, vérfarkasok, alakváltók és ehhez hasonlók - pontosítok egy kicsit, mondjuk valóban rosszul fogalmaztam, hiszen a mese konkrétan azt jelenti, amit ő mondott, de mindegy, nem is ez a lényeg. Inkább legyintek, haladjunk tovább. A kezem az asztalon nyugszik, így könnyedén megfoghatja, eszméletlenül jól esik a gesztus, ez is olyan, mit igyekszem minél jobban kiélvezni. - Azt tudom, csak attól félek, hogy nem fog túlzottan tetszeni. Azt konkrétan egyelőre nem mondom ki, hogy félni fog tőle, hiszen kár lenne már előre ilyen érzelmeket ültetni belé. De szintén nem ez a lényeg, inkább haladok tovább, az a legegyszerűbb. Először csak a korom, sejtettem, hogy feltűnt neki, hiszen Katherine már negyven körül járhat, akkor nekem is minimum annyinak kellene lennem, de nem hinném, hogy jelen állapotomban kinézek annyinak. Legalábbis baromira remélem! Csak nézem, ahogyan feláll és hátrálni kezd, én mondom a magamét, bízva abban, hogy sikerül visszaültetni a szavakkal, az lenne a legrosszabb, ha megpróbálna elszaladni. Ehelyett csupán hátra esik, én pedig már máris pattanok fel, hogy mellé sétáljak és a kezemet nyújtsam felé, hogy felsegítsem. Nem lehetek rá mérges azért, amiért nem veszi komolyan a szavaimat, teljesen érthető a reakció, az ő helyében én is próbálnám valami viccként felfogni ezt az egészet. Először én is ugyanígy reagáltam erre az egészre, sőt, szerintem a legtöbben ezt élik át, akik nem drasztikus módon találkoznak a valósággal. - Én is pontosan ugyanígy reagáltam erre az egészre, amikor anno megtudtam - jegyzem meg csendesen, hiszen talán könnyebb így közelíteni, mintha egyből kijelenteném, hogy bizony nem vicceltem. Ha sikerült felsegíteni, akkor megállok, nem fogok leülni, elképzelésem szerint amúgy sem bírnám sokáig a fenekem, úgyhogy maradjunk így. - Sajnos nem vicceltem, Sienna. Minden igaz, amit elmondtam. Tényleg vérfarkas vagyok. Nézd. Lehet az a legegyszerűbb, ha nem csupán szavakkal próbálom az igazam bizonygatni, hanem képi bizonyítékot is adok az elhangzottak mellé. Felemelem az egyik kezem, megnőnek a körmeim, hogy aztán begörbüljenek, vastagodnak az ujjak, szőrösödik a kézfejem, míg végül már nem az emberi kéz, hanem egy mancs az, amit a szeme elé tartok. Nem sokkolom túl sokáig a látvánnyal, pillanatokon belül vissza is változtatom a kezem, hogy aztán egyből zsebre is vágjam, eltűntetve ezzel a lányom szeme elől. - Tudom, hogy ez iszonyatosan bizarr és félelmetes, de a mi világunk vérfarkasai közel sem olyanok, mint amilyeneket a legtöbb film megjelenít - próbálom megnyugtatni, habár sejtésem szerint ez közel sem lesz elegendő, de mielőtt tovább haladnék a történetben, szeretném, ha felfogná a szavaim jelentőségét és nem rohanna el. Abban az esetben mindenképpen meg fogom állítani, mert ha már belekezdtem, végig fogom mondani. Nem véletlenül kértem, hogy bízzon bennem. Egyelőre várok. Én akármennyit képes vagyok türelmesen várakozni, hiszen most a lányomról van szó. Szeretném magamhoz ölelni és elmondani neki, hogy attól még, mert vérfarkas vagyok, az érzelmeim irányába nem változnak meg, ugyanaz az vagyok, mint akit eddig megismert, csak van egy rejtett oldalam is, amiről mindenképpen tudnia kell.
Hagyom, hogy felsegítsen, eszembe sem jut, hogy esetleg el kellene húznom a kezeimet, de visszaülni képtelen vagyok, zavartan állok egyik lábamról a másikra, és képtelen vagyok bármit is mondani, vagy tenni, ám nagyon is zavar, hogy nem kezd el ő is nevetni ezen az egészen, hogy elfelejthessem, mintha sosem mondta volna azt, amit. Talán nem is lennék képes rá. - Ühüm. Szűröm a fogaim között, tehát nem tágít, lefagy az arcomról a mosoly, nem nevetek tovább, csak figyelem a vonásait, és próbálom nem elhagyni magam, elájulni, esetleg hisztérikus zokogásban kitörni a feszültségtől, vagy valami hasonló agyrém. Anya mindig arra nevelt, hogy legyek bátor, hogyha bántani akarnának, van pár fogás, amit alkalmazni tudnék, megmutatta őket, de azt sosem mondta, hogy mit kezdjek akkor, ha az édesapám bejelenti, hogy ő bizony vérfarkas. Ám nem elégszik meg ennyivel, talán ráérez, hogy igazság szerint a szavak szintjén nem biztos, hogy meg tudná győzni felettébb racionális elmémet, így hát olyasmit csinál, amitől legszívesebben tényleg kifutnék a világból. Elkerekedett szemekkel nézem, majd kiesek rajtuk, és még meg is dörzsölöm őket, mintha káprázna a szemem. Nos, nem, sajnos nem csak képzeltem. Egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, figyeltem, miként alakul vissza a keze, éreztem, hogy a szívem hevesebben ver, azt is, hogy a szám meg-megremeg, mint mikor valaki küzd a sírás ellen, mert másként már képtelen az adott szituációban létezni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne legyek gyenge, s ne gyöngyözzenek elő szemeimből a könnyek. Nem szeretnék sírni, nem szabad. Ez valami fontos, valami, ami ők, felnőtt módjára kellene kezelnem, elfogadnom, támogatnom, de egyelőre az is nehezemre esik, hogy megálljak a saját lábaimon. Rá akartam volna kérdezni, hogy hát akkor milyenek, de nem jöttek a szavak, hiába nyitottam ki a szám, nem bírtam beszélni, talán valójában nem is akartam. Volt mit mondanom? Bizonyosan, kellett, hogy legyen, hisz ez nem olyan helyzet, amit szavak nélkül el lehet rendezni, nem léphetek át rajta, nem felejthetem el, fel kell dolgoznom. Fel kellene. Percekig csak néztem rá, üveges szemekkel, csendesen, tudtam, hogy valamiképp reagálnom kellene a szavaira, de nem ment, abban is kételkedtem, hogy egyáltalán birtokomban van még a beszéd képessége. Azon kaptam magam, hogy remegek, és nem éppen azért, mert fázom, egyszerűen nem voltam benne biztos, hogy ezt valaha fel fogom tudni dolgozni. Az apám egy vérfarkas, az apám egy vérfarkas… Csak ezt ismételtem magamban, talán a szám is mozgott, bár alig, és csak kerek, barna lélektükreimet függesztettem rá, némán könyörögve, hogy csinálja vissza, én nekem ezt nem kell tudnom… Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy kell, hogy valami oka legyen, amiért mindezt megosztotta velem, nyeltem hát egyet. Tudnom kell, muszáj, máskülönben hogyan folytassam tovább a megszokott kis életem? Lesz már egyáltalán nekem olyan? Vajon ez mennyiben fogja megváltoztatni az én életemet? Biztosan meg fogja, hiszen nyilván nem véletlenül nem tudnak erről az… emberek. - Miért mondtad ezt el nekem? Kérdeztem nagyon csendesen, szelíden, nem féltem tőle, nem erről volt szó, de nem értettem semmit, s azt hiszem, soha az életben nem voltam még ennyire összezavarodva. Szerettem volna, ha továbbra is képes vagyok nevetni rajta, és a szőnyeg alá söpörni, de attól félek, erre képtelen lennék, így már semmiképpen, olyan volna, mintha megtagadnám őt, pedig egyáltalán nem akarom. Attól még az apám. Úristen, remélem nem örökletes a dolog, és azért számolt be róla, akkor inkább itt menten csapjon belém a gömbvillám, mert úgy hiszem, keresztet vethetnék minden álmomra, és abba tényleg belehalnék.
Szerettem volna megkímélni ettől az egésztől. Szerettem volna, ha neki soha nem kell tudnia erről a világról, ha megmaradhat olyan gyönyörűnek és ártatlannak, mint ahogyan eddig megismertem. Nem véletlenül kértem, hogy ne jöjjön Anchorage-be, hogy inkább Fairbanks-ben találkozzunk. Fogalmam sem volt róla, hogy itt sokkal inkább veszélyben lehet, mintha magamhoz vettem volna. Szeretnék mindent visszacsinálni, hogy már az első találkozásunk alkalmával csomagoljak és kijelentsem, hogy elmegyünk. Mindegy lenne, hogy hová, csak el innen, lehetőleg olyan helyre, ahol nem futunk számító, önző és lelkiismerettel nem rendelkező farkasokba. Szeretném, ha tökéletes élete lenne, ha sikerülne elérnie az összes vágyát és beteljesítenie az álmait, de félek, hogy már abban a pillanatban összeromboltam mindent, hogy hagytam, egyedül nézzen szembe Fairbanks-be, sőt, hogy egyáltalán azt mondtam, maradjon itt. Nyitott könyv számomra, érzem minden egyes rezdülését, a benne hullámzó érzelmeket és ahogyan meglátom, amint remegni kezd, még inkább elfog a késztetés, hogy magamhoz öleljem, szorosan és biztonságot nyújtóan, de úgy érzem, erre immáron semmi jogom sincsen. - Nem szeretnél leülni? - kérdésre kérdéssel felelek, talán jobb volna, ha leülne, ez esetben én magam is mellé telepednék, nem szeretném, ha elájulna. - Azért mondtam el neked, mert szerettem volna, ha tőlem tudod meg az igazságot. Ha tőlem tudod meg, hogy mi is vagyok valójában - a tekintetét keresem, szeretnék a szemeibe pillantani és hagyni, hogy ő is ezt tegye. Tudom, hogy sok lesz neki mindaz, amit még ezen felül tartogatok a számára, de belevágok. - Nem azért nem tudtam eljönni hozzád, mert üzleti problémáim adódtak. Azért nem jöhettem, mert Michelle meglátogatott és elég erőteljes összetűzésbe keveredtünk, mely odáig fajult, hogy igencsak szétkapta a kezemet. Egy hónapba telt, mire regenerálódott a sérült rész. A vérfarkas gének ilyenre is képesek - kezdek bele az egészbe, próbálok úgy magyarázni, hogy ő is értse és hogy egyszerre ne legyen túlságosan sok ez az egész. - Megfenyegettek, Sienna. Engem is és Duncant is. A bátyám itt hagyott csapot, papot, az itteniek pedig azt hiszik, miattam volt. Veszélyben vagy, Sienna. Ha Duncan nem jön vissza, akkor elvesznek tőlem és… és ezek nagyon csúnya dolgokra képesek. Könyökömmel támaszkodom meg a térdemen, hogy egyetlen pillanatra a tenyerembe temethessem az arcomat. Megrémítem, egészen biztos vagyok benne, de én magam is ugyanannyira rettegek. Rettegek attól, hogy elveszik tőlem. - Szeretnélek megvédeni, de egyedül vajmi kevés vagyok egy egész falka ellen. Michelle mindent tud, szándékosan próbál a közeledbe férkőzni, hogyha úgy adódik a helyzet, minden gond nélkül léphessen. Félek, hogy már ezzel is rengeteget ártottam, hogy elmondtam mindezt. Csupán azt szerettem volna, ha tőlem tudod meg az igazságot és nem ők mondják el neked. - mély levegőt veszek - Nem akarlak elveszíteni. Előbb, vagy utóbb, véleményem szerint, Sienna így is, úgy is megtudta volna, kizártnak tartom, hogy sikerült volna olyan megoldást találnunk, hogy őt semmiféle kár ne érje, ha más nem, az igazságra akkor is fény derült volna. Nekem nem mindegy, hogy kitől és hogyan tudja meg. Így talán van némi esély arra, hogy nem utál meg végérvényesen. Ismét várok. Tekintetem az arcát fürkészi, engem pedig ismét elfog a késztetés, hogy magamhoz öleljem.
- Nem, úgysem lennék képes ülve maradni. Hadartam, ideges voltam, amit nem is próbáltam tagadni, minek is tettem volna, szerintem épp eléggé nyilvánvaló volt. Ha leülnék, akkor csak fészkelődnék, és tudom, hogy perceken belül megint felpattannék. Ezt nem szerettem volna, még kínosabbnak éreztem volna a viselkedésemet, mint eddig. Szörnyű vagyok, nem lenne szabad így kiborulnom, azt kérte, bízzak benne, én meg így viselkedem. Igazán megtehetném, hogy legalább nyugodtan végighallgatom, és fáj, hogy nem vagyok rá képes, úgy érzem, bántom vele, amit egyáltalán nem szeretnék. - Ezek szerint úgy gondolod, mindenképpen megtudtam volna? Ha nem tőled, hát mástól? Kérdezem csendesen, mert ez esetben megértem, hogy ő akarta elmondani, de ha esetleg nem volt muszáj, ha egyébként sosem tudtam volna meg, akkor… jobb lett volna, ha hallgat, ezt azonban nincs szívem kimondani, nem érdemli. Próbálok lehiggadni, hideg fejjel gondolkodni, de elég nehéz, és az sem egyszerű, hogy újra és újra kénytelen vagyok a sírással megküzdeni. Pár pillanatig próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy keresi a tekintetemet, minden érdekesebbnek tűnik, kicsit félek a szemeibe nézni, hiszen nem akarom, hogy bármi olyasmit lásson benne, hogy félek tőle, esetleg szörnyetegnek tartom, ki tudja, miként értelmezi a bennem dúló vihart. Végül megteszem, legalább ennyit, igazán nem lehet olyan nehéz, de… mégis az. Abban a pillanatban, ahogy a lélektükreim találkoznak az övéivel, kigördül az első könnycsepp, hogy végigszánkázzon az arcomon. Csak hallgatom, és egy csapásra kitisztulni látszik minden, értem miért kell távol maradnom Michelletől, hogy valójában mi a baj vele, és most… érezhette a lelkemben fellobbanó haragot, ami rám abszolút nem jellemző érzés, de azt tudni, hogy valaki bántotta, egyszerűen kihoz a sodromból. Dacos-mérgesen szorulnak össze az ajkaim, és ha most meglátnám a nőt, biztos fel akarnám képelni, még abban a tudatban is, hogy valószínűleg képtelen lennék ezt megtenni, hisz ha gyorsabban regenerálódnak, valószínűleg sok minden igaz még rájuk, amit látni, illetve olvasni lehet. - Úristen… Nyíltak el az ajkaim. Ez komoly? Velem… fenyegetik? Ezek szerint Duncan is vérfarkas, hát persze, mi más is lenne, máskülönben vélhetőleg már rajta meglátszanának az eltelt évek, de ő sem látszik semmivel sem idősebbnek apánál. Könnyedén siklik bőrömre a rettegése, ha én magam nem riadtam volna meg a szavai hallatán, hát most igencsak könnyen sikerülne. Fél, ő is fél, érzem, és utálom, hogy így van. Miattam… Ez az egész az én hibám, ha nem vagyok, akkor nincs mivel sakkban tartani, akkor nem lenne semmi gondja, akkor lehetne ott nyugodtan Duncan, ahol most van. Biztosan így van. Megint bőghetnékem támad. Olyan érzésem van, mintha a világon sehol sem lenne helyem. Megérintem a vállát, próbálom azt sugallni, hogy nincs baj, jól vagyok, még… de azt hiszem, sokra nem megyek vele. Végül, kissé megsemmisülten csak leülök a padra, ő pedig ismét megszólal. - De… mit léphessen? Mit csinálnának velem? Meg… megölnek? Suttogtam elhalón, és a hóra meredtem, beleremegtem a gondolatba, én… sosem féltem még ennyire, még akkor sem, amikor anyát elítélték, és bevitték a börtönbe. Talán soha többé nem láthatom. Ez volt az a pillanat, ami végleg eltörölte minden ellenállásomat, és elkezdtem sírni. Nem zokogtam, csupán némán potyogtak sós könnyeim, de ő bizonyosan könnyedén kiszagolta, és ha oldalt, az arcomra pillantott, láthatta is őket, nem titkoltam. Mi értelme lett volna? - Én… apa… most mit fogunk csinálni? Akárhogy is rágtam magam rajta, nem tudtam, hogy ebből van-e olyan kiút, ami bárkinek jól sülhet el. Úristen, és vajon mi lesz a nénikémmel és az unokatestvéreimmel? Ugye ők nincsenek bajban? Kezdtem bepánikolni, így hát igyekeztem nagy levegőket venni, hogy valamelyest ura maradjak önmagamnak.
- Igen. Nem véletlenül szerettem volna, ha távol maradsz Anchorage-tól. A fene gondolta, hogy ezzel pontosan az oroszlán barlangjába küldelek - dörzsölöm meg a halántékomat. - Nézd, azt nem mondom, hogy mindenképpen megtudtad volna, de elég nagy rá az esély. Igencsak erős kártya lett volna a kezükben, én pedig nem bírtam volna elviselni, ha mástól tudod meg az igazat. Ferdíthetném és mondhatnám, hogy igen, mindenképpen megtudta volna, de nem fogom megint hazudni a lányomnak. Éppen eleget tettem ezt az elmúlt egy hónapban. - Szerettelek volna megkímélni mindettől, ha nem kell tudnod erről, ha soha nem ismered meg az igazi oldalamat. Nem azt mondom, hogy gyenge volna mindehhez, mert nagyon is jól tudom, hogy erős, egész egyszerűen túl mocskos neki ez a világ. Látom legördülni a könnycseppet, legutóbb a bátyámmal való kapcsolatot törtem ripityára, most a lányomat. Mit tehetek még tönkre? Mondom tovább, mert van még néhány olyan dolog, amiről tudnia kell és igencsak meglep, amikor megérzem a benne fellobbanó haragot, nem vagyok hozzászokva, ilyet még soha nem éreztem az irányából. Valahol jól esik a tudat, hiszen minden bizonnyal Misha személyének szól a düh, de félek attól, hogyha legközelebb összefut a nősténnyel, kiderül minden. Nem tudom, mit tegyek.. Megérinti a vállam, én pedig csak állok megsemmisülten, nem tudom, mihez kezdjek, mit szabad és mit nem, ha tudnám, mi zajlott le az előbb a fejében, minden bizonnyal már hevesen tiltakoznék ellene, hiszen egyáltalán nem szabadna magát hibáztatnia. Nézem, ahogyan leül, a kérdéseket hallva pedig én magam is hasonlóan cselekszem, mélyen szívom be a levegőt, hogy utána egy sóhaj kíséretében fújjam ki a tüdőmből. - Bármit. Meg is ölhetnek. Olyanná is tehetnek, mint mi. A vérfarkas lét harapás útján terjed - fűzöm még hozzá az aprócska magyarázatot és ez az a pont, ahol nem bírom tovább. Kimondva még borzalmasabb, így, hogy nem csupán hallom, vagy erre gondolok. Megölhetik. Beharaphatják. Képtelen volnék feldolgozni, bármelyik is történne meg. Kinyúlok és ha engedi, magamhoz húzom. Két karommal ölelem át, erősen szorítva magamhoz a törékeny, gyenge testet, biztonságot próbálok sugallni felé, állam helyezem a fejére, csókot hintek a kobakjára. - Megpróbálunk erősek maradni. Együtt, közösen. Azt mégsem mondhatom neki, hogy fogalmam sincsen, hogyan tovább. Semmi konkrétat nem beszéltünk a bátyámmal, csupán annyiban állapodtunk meg, hogy ezt együtt fogjuk végigcsinálni. De a közelmúltban történtek után félek, hogy a szövetségünk is darabjaira hullott, mi pedig itt maradtunk egymagunk, ketten. - Egy jó ideig itt maradok Fairbanks-ben és szeretném, ha hozzám költöznél - jegyzem meg, nem parancsolok, inkább kérlelés bújik meg a szavak között, szeretném, ha mellettem lenne, ha vigyázhatnék rá. Tudom, hogy egyedül valószínűleg kevés lennék, pláne, ha Misha jönne, de legalább a tudat legyen meg. És legalább a lányomnak had adjam meg azt a reményt, hogy én fogok vigyázni rá. Hogy minden rendben lesz. - Sienna… - ha eddig nem bújt ki az ölelésemből, akkor most elengedem, hogy két kezem közé foghassam az arcát, ezzel is kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen - Nem fogok lemondani rólad. Nem hagylak többé magadra, megígértem, emlékszel? - pillanatnyi szünetet hagyok csupán, mielőtt folytatnám a szavaimat - Eszméletlenül fontos vagy nekem, nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan sikerül belopnod magad a szívembe - halovány mosolyra görbülnek ajkaim, keserű ugyan, de őszinte - Szeretlek, Sienna és bármit megteszek azért, hogy megvédjelek.
- Ezt azt hiszem, értem, bár… gondolom, ezt titokban kellene tartanotok. Úgy értem, mindenkinek. Közületek. Nem lesz ebből bajod? Igazság szerint, az egészben csak az mozgatott, hogy ne essen semmi baja, mert azt nem viselném túlságosan jól. Nem tudom, hogyan mennek a dolgok a világában, de az holt biztos, hogy másként, mint az enyémben, ha őszinte akarok lenni, nem is biztos, hogy ezzel tisztába szeretnék kerülni, de inkább az, minthogy megbántsam. - Igazság szerint, gyakorlatilag megkértelek rá, hogy mondd el, még akkor is, ha valószínűleg jobb lett volna nekem, ha nem tudom. Nem hibáztathatlak érte. Próbáltam mindezt feldolgozni, és valahol önmagamat ostoroztam, hisz tulajdonképpen csak azt tette, amire kértem, bármennyire is legyen abszurd az egész helyzet. Nehéz megértenem, hogy vérfarkasok márpedig léteznek, s ha azok vannak, hát ki tudja még micsodák. Félelmetes, nem érzem késznek magam egy ilyen titok hordozására. - Jesszusom. Én… én ezt nem akarom. Szökik ki töretlen öszinteséggel az ajkaimon, én… nem célom bántani az édesapámat, távol álljon tőlem, de ami engem és az álmaimat illet, félelmetesen önző módon vagyok képes állni a dologhoz, és eddig nem tűrtem meg senkit és semmit, ami ebben akadályozott volna. Most pedig, roppant ironikus módon éppen az apám lesz, aki ezt megteszi? Annyira abszurd ez az egész. Nem csoda, hogy immár képtelen vagyok abbahagyni a sírást, és úgy érzem, egyszerűen össze fogok törni, nem tudom, mi célja van ezzel a sorsom fonalát szövőnek, de egyszerűen nem teheti ezt velem. Ha akarnék, sem volnék képes megállítani a mozdulatát, de tulajdonképpen jól esik, hogy magához von, s szeretnék is megnyugvást lelni a karjaiban, csakhogy az nem jön, miképpen szavak a számra sem, vagy épp bármi, amitől jobban érezném magam. Erősnek maradni… voltam én valaha az? Csak az vígasztal, hogy valóban nem szándékozik magamra hagyni, márpedig akkor csak több esélyem van megúszni, nemde? Fogalmam sem lehet arról, mekkorát tévedek. - Nem vagyok benne biztos, hogy ez jogilag lehetséges. Nem vagy megnevezve a születési anyakönyvi kivonatomon, és Charlotte néni sosem egyezne bele. Nyüszítettem fel, és épp annyira tűnt gyötrelmesen pocsék ötletnek, hogy ő költözzön oda. Senki sem venné jó néven, még ő maga sem, és ráadásul veszélybe sodorná a többieket is. Vagy én magam, lehet, hogy miattam eddig is abban voltak. - Én… talán… van egy lehetőség. Ez az, amit nagyon nem akartam felhozni, mert senkinek sem tenne jót, de… csak így működhet, ahhoz viszont nagyon nagyfokú együttműködésre lesz szükségem tőle, és valaki mástól is, aki egyelőre nagyon-nagyon messze van. Így hát, amíg nem mond valami bíztatót, bele sem kezdek, nem volna értelme. - Emlékszem. Hát hogyne emlékeznék, hisz annyira rettegtem tőle, és tudnom kellett, hogy nem maradok-e szülők nélkül, legalábbis anya hátralevő büntetéséig. Szeretem a nagynénémet, az unokatesóimat, de attól még az nem ugyanaz. - Nagyon félek. Suttogtam halkan, mikor visszabújtam hozzá, mérhetetlenül jólestek a szavai, de nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy veszélyben forog az életem, és ki tudja, mikor akarnak fülön csípni. Jesszusom, én még meg is öleltem azt a nőt… Hogy lehetek ennyire félelmetesen naiv?
- Amíg nem tudják, hogy elmondtam neked, addig nem - válaszolok határozottan, ismét csak egy olyan helyzet, amire először talán azt válaszoltam volna, hogy nem tudom. Persze, hogy nem szabad elmondanunk embereknek, de most muszáj volt. Hogy mi lesz, ha a falka fülébe, esetleg Misháéba jut, hogy beavattam a lányom… Nos, ez majd akkor kiderül, ha eljutunk odáig. - Szerintem ne menjünk abba bele, hogy ki miatt is kellett beszélnem. Ami pedig a legfontosabb, még véletlenül se hibáztasd magad, rendben? - ismét a tekintetét keresem, már csak az hiányzik, hogy magát okolja a történtek miatt. Duncan és én tehetünk arról, hogy ez az egész megtörtént, Sienna csupán rosszkor volt rossz helyen, így belerángatták őt is ebbe az egészbe. Félek, hogy azzal, hogy elmondtam az igazat, csak többet ártottam, mint használtam volna. Visszacsinálni már nem lehet. - Én sem szeretném, hidd el - csóválom meg a fejem egy keserű mosoly kíséretében. Egyáltalán nem bánt meg a megjegyzésével, sőt, tudom jól, hogyha megtörténik és emiatt minden álma darabjaira hullik, azért teljes mértékben én leszek a hibás és soha, se soha nem fogok tudni megbarátkoznia a gondolattal, hogy tönkre tettem a lányom életét. Jó apának lenni mérhetetlenül nehéz. Amiatt aggódtam, hogy olyan leszek, mint a saját nemzőapám, de be kell lássam, hogy van annál sokkal borzalmasabb dolog. Bele sem szeretnék gondolni, mi lesz akkor, ha Siennát közénk emeli valaki. - És minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ez ne történhessen meg. Rosszabbnál rosszabb eshetőségek merülnek fel bennem és mindegyiket kénytelen vagyok elvetni valamiért. Nem találok járható utat, megfelelő megoldást, mert akárhogyan csűröm, csavarom a dolgokat, valaki pórul fog járni. Elveszíteni a bátyámat, vagy a lányomat? Egyiket sem lennék képes. Akármennyire érzem úgy, hogy Duncan-nel mindennek vége közöttünk, azt a megmaradt, aprólékosan újraépített kapcsolatot is darabokra törtük, akkor sem hiszem, hogy képes volnék csak úgy elfelejteni. Átölelem, mert biztonságot szeretnék ezzel sugallni neki és azért is, mert nekem is mérhetetlenül szükségem van a közelségére. Hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Soha nem éreztem még magam annyira egyedül és elhagyatottan, mint amikor Duncan kilépett az ajtómon. A kétség, hogy vajon a lányom ellök-e magától, ha elárulom az igazat, mindennél rosszabb volt. Most mégis itt vagyok, elmondtam és nem küldött el. Fél, ahogyan én is, de legalább itt vagyunk egymásnak. - Akkor tegyünk ellene valamit… - suttogom a szavakat, ha kell, akár a nevemre is veszem, bármit megtennék ezért. Az ötletet, miszerint én költözzek hozzá, már abban a pillanatban elvetem, hogy megfogant a fejemben. Tudom, hogy Misha mindenkiről tud, de jobbnak vélem, ha távolabb maradunk tőlük, legfőképpen én. Már csak az hiányozna, hogy még több embert bedaráljon és magával rántson a gépezet. Már így is túl sokat ártottam. - Had halljam! - válaszolok azonnal, minden lehetőséget számba kell vennünk, legyen akármilyen elvetemült, vagy nehéz, nem számít. Jelen pillanatban semmi nem számít a lányomon kívül. - Nem lesz semmi baj - vonom ismét közelebb őt magamhoz, hogy újra átöleljem. Csalfa szavak, de talán jelen pillanatban használhatnak, Sienna okos lány, bizonyára tudja, hogy a helyzet közel sem ilyen egyszerű, hogy csak így dobálózzak ezzel a kijelentéssel, de vannak helyzetek, amikor igenis szükség van arra, hogy legalább csak egy kis időre is, de elmerüljünk a csalfa reményben - Együtt átvészeljük ezt az egészet. És aztán elmegyünk innen a fenébe. Nincs szükségem még egy ilyen esetre, Sienna gyenge ponttá vált számomra attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, ő a lányom, mindig is az lesz és ha egyszer kihasználták, legközelebb is minden lelkiismeret-furdalás nélkül megteszik. Én pedig képtelen volnék még egy ilyen átvészelni.
Az biztos, hogy tőlem nem tudja meg senki, legalábbis addig biztosan nem, amíg valaki elém nem áll, és nemes egyszerűséggel nem kérdezi meg, mert a dolog ott azon nyomban megdöglött. Hazudni nem vagyok képes, s ha meg is kísérelném, a testbeszédem hamarabb elárulna, minthogy kinyögném. Szóval nagyon remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, mert meglehetősen kínos lenne. Utána meg könnyen lehet, hogy végzetes. - Megpróbálom, de nagyon úgy tűnik, hogy ha én nem vagyok, akkor nem lenne kivel sakkban tartani. Fogalmam sincsen, hogy megy ez, illetve, csak nem létezik, hogy a vérfarkasok közt többen vannak olyanok, akik senkit sem engednek közel magukhoz, hogy ne lehessen nekik ártani. Az valahogy annyira szánalmas volna, az én mércémmel legalábbis. Elvégre, akkor mégis milyen életet élhetnek? Vajon milyen volt apa azóta, hogy elhagyta anyát, és azelőtt, hogy Duncannal újra találkozott? Elhiszem, nincs okom mást feltételezni, ettől még borzasztóan nehéz arra gondolnom, hogy esetleg belőlem is vérfarkast csinál majd valaki akaratom ellenére. Meglehet, vannak, akik rajonganának a gondolatért, számomra borzasztóan ijesztő, és nem nagyon szeretnék belegondolni, hogy mi lenne ha… - Ez valamennyire azért megnyugtat. Elvégre, mindenki a saját apukáját gondolja a legerősebb, legcsodálatosabb férfinak a földön, nemde? Fogalmam sem lehet róla, hogy ez mennyire nem igaz, és hogy milyen veszélyes alakok járják a várost, a világot. Keveset tudok, és az is elég, hogy riadtan húzzam össze magam, és inkább bújnék el a világ elől, hogy soha senki ne találjon rám. Egyelőre mindenképpen örülök, hogy csak nagyvonalakban érintettük a témát. Sóhajtok egyet, mielőtt elmondanám az ötletemet, mert ez az egész valószínűleg mindenkit meg fog viselni, de a legjobban azt, aki már eddig is megszenvedte apa személyét, akármennyire nem akart ő neki ártani. - Ha úgyis el kell mennünk New Yorkba, utána… esetleg tehetnénk egy nagyobb körutat. Mondjuk… Los Angeles felé. Várok egy kicsit, hogy lepottyanjon neki a dolog, de annyit nem, hogy elkezdjen tiltakozni, folytatom is rögtön, szeretném végigmondani, mielőtt nemet mond. - Ha viszünk magunkkal egy ügyvédet, akkor valószínűleg ott helyben alá tudja írni, hogy tényleg te vagy az apám, és és hogy jogosban áll felügyeletet gyakorolni felettem. Charlotte néni a gyámom jelenleg, de ez vélhetőleg vizsgálat nélkül módosítható, ha én azt mondom, hogy ezt szeretném. Meg fogom bántani, nagyon meg fogom, de ha úgy gondolod, hogy akkor nagyobb biztonságban van a családom többi része, ha nem vagyok a közelükben, akkor megteszem. Nem szerettem volna anyának szenvedést okozni, és tudom, hogy az bántaná a legjobban, hogy elvittem hozzá, hogy az én életemnek a része, ő pedig nem kellett neki, de ugyanakkor az én szívem is darabokra fog szakadni. A helyzet azonban az, hogy ha tudná az igazságot, inkább viselni el ezt, minthogy elveszítsen engem. Mondanám, hogy de hát már van baj, ám nem szeretném még inkább megerősíteni magam abban, hogy így van, ha folyton csak kellemetlen dolgokon jár az ember feje, hajlamos bevonzani a rossz dolgokat. Mindenesetre reménykedem benne, hogy igaza lesz, és mindannyian megússzuk, Duncant is beleértve. - Legyen igazad. Bólintottam a szavai nyomán, az bennem fel sem merült, hogy elhagynám a várost, vagy épp az országot, vagy úgy bármit, nekem terveim vannak, álmaim, mind a semmibe foszlana, ha a halál elől kellene folyamatosan menekülnöm. Nem bírnám itt hagyni Nissyt, az unokatestvéreimet, főleg Shinyt, a nagynénémet… S ha mégis megtenném, elég lenne meghallanom, hogy fenyegetnek valakit a szeretteim közül, máris vissza akarnék jönni.
- Nehogy azt hidd, Sienna. Megtalálnák a módját és amint a jelek mutatják, hogy egy ártatlant, fiatal emberlányt is képesek volnának… - megakadok, nagyot nyelek, nem szeretném még egyszer kimondani. Egyik verziót sem. - Nos, ez is azt mutatja, hogy bármire képesek - fejezem be a mondatot, legszívesebben nevetnék, keserűen és fájdalmasan, mert annyira undorító, amit csinálnak, hogy az eszméletlen. Ráadásul amikor Michelle felvázolta ezt az egészet… A legrosszabb az egészben az, hogy élvezi. Minden egyes percét élvezi, talán ez a legmegdöbbentőbb az egészben. Miféle ember az ilyen? Ember? Ch, még embernek sem nevezném az ilyet. Bólintok, ha nem is tudom teljes mértékben megnyugtatni - az elhangzottak után nem is csodálom -, azért ha egy picinyke megnyugvást hozhatok, nekem már az is siker. Nem vagyok erős. Nem vagyok tisztában azzal, hogy miféle az átlag életkora a falkának, de bőven elég, ha Misha jön ellenem, máris veszett az egész ügy, mert lepipálna. Ebbe azonban egyáltalán nem áll szándékomban beavatni, egyelőre legalábbis semmiképpen, bőven elég lesz feldolgoznia ezt az egészet. Kíváncsian hallgatom és habár sejtem, hogy mivel fog előállni, nem fogok addig ezen gondolkodni, amíg bizonyosat nem hallok. Sóhajt, belekezd, én csendben maradok és próbálok uralkodni magamon. Nem szólalok meg, amikor megemlíti Los Angeles-t és még csak tiltakozni sem kezdek el, csupán figyelek. A könyökömmel a térdemre támaszkodom, arcomba temetem a kezem, hogy a mozdulatot továbbvíve szántsanak ujjaim a szőkés tincsek közé, ott támasztva meg a fejemet néhány pillanat erejéig. Gondolkodom, mérlegelek, próbálom elnyomni a feltoluló emlékképeket. Aztán mély levegőt veszek és felegyenesedem, hogy a lányomra tudjak nézni. - Ha te készen állsz erre, akkor én is - válaszolok röviden, mindenféle belső huzavonámtól megkímélve a lányt. Nekem csupán szembe kell néznem a múltammal és találkozni kell azzal a nővel, akit magára hagytam a gyermekünkkel a szíve alatt. Nekik kettejüknek sokkal nehezebb lesz, bele sem merek gondolni, mit élhetnek majd át, ha ezt valóban véghez visszük. Egyetlen aláírás csupán, egyetlen tollvonás, mégis rengeteg mindent megváltoztat, még akkor is, ha azt mondjuk, csupán formalitás és a szükség szüli. Itt sokkal komolyabb és mélyebb dolgokról van szó, fogalmam sincsen, milyen a kapcsolat kettejük között, ám most ebbe is páros lábbal fogok beletrappolni. Mit tehetek még tönkre?! Talán a legjobb az lenne, ha mindent elfelejtene. Ha csupán távolról figyelném. Tényleg sokkal többet ártottam volna mindazzal, hogy beszéltem a lányommal, mint amennyit segítettem? Segítettem egyáltalán? Egyre inkább kétségbe és bizonytalanságba esek, szeretném visszaforgatni az idő kerekét, csakhogy nem lehet. Viselni kell tetteink következményeit, bármi is legyen az. Mérhetetlenül fáj. És valószínűleg sokkal jobban fog még. Bólintok ismét, mit sem szeretnék jobban, minthogy igazam legyen. Abban sem vagyok biztos, hogy a falka megengedné, hogy hosszabb időre elmenjünk. Nem számít, valamilyen módon akkor is el fogom érni, hogy mehessünk. És nem azért, mert mindenképpen útba kell ejtenünk Los Angelest, hogy Sienna nagyobb biztonságban legyen. New York az elsődleges cél, hiszen történjék bármi, nem fogom hagyni, hogy a lányom álmai darabjaira hulljanak. Ott leszek és szurkolni fogok neki, ő pedig le fogja venni a lábukról a bizottságot, vagy kiket, akik meg fogják őt nézni. Tudom, hogy így lesz. Átölelem ismét, magamhoz húzom, nem szólok többet. Nem tudom, mit mondhatnék még. Ha kérdezni szeretne, itt a tökéletes alkalom, de a csenddel is ugyanúgy megelégszem. Szeretném kiélvezni a nyugalmat addig, amíg még lehet. Tudni, hogy most még biztonságban vagyunk. Ha kell, órákon át képes volnék itt ücsörögni a padon, a lányomat ölelve. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy nem az egyik rémes elképzelésem vált valóra a reakcióját illetően. Nem lökött el magától. Ebben a törékeny pillanatban számomra pedig ez az egyik legfontosabb dolog.
- De… ez nekik miért jó? Miért játszanak mások életével? Annyira naiv, tiszta lélek vagyok, hogy számomra felfoghatatlan, egyáltalán hogyan jut eszébe bárkinek ilyesmi. Nem értem, s valószínűleg soha nem is fogom, elvégre, miként is érthetnék meg valamit kívülállóként. A helyzet azonban az, hogy bármilyen kellemetlenül is érintse ez az édesapámat, nem is szeretném kifejezetten beleásni magam ebbe az egészbe. - Félre ne érts, én tudom, hogy vannak rossz emberek, de… ártatlan életekkel fenyegetőzni nagyon ocsmány dolog. Nem volt rám jellemző, hogy ennyire mélyen érintsen. felzaklasson bármi is, negatív irányban persze, hisz igyekeztem mindent a kellemesebb oldaláról megfogni, de most nem igazán láttam azt a bizonyos fényt az alagút végén. Az egyetlen, ami vígasztalt, az volt, hogy nem akart magamra hagyni, sőt, biztosított róla, hogy mellettem lesz, és megvéd. Vagy legalábbis megpróbál. Úgy legyen, mert őszintén, egyáltalán nem vágyom megtudni ama kérdésre a választ, hogy mit éreznék, ha emiatt rosszra fordulnának a dolgok. Ha megölnének, nyilván semmit, de ha… vérfarkas lenne belőlem. Jesszusom, elképzelni sem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok kérdést feltehetnék erről az egészről neki, de bizonyos tekintetben nem akarok erről többet tudni, talán az is bőven több a kelleténél, mint amit már most tudok. Valamiért úgy érzem, hogy egy napra már ennyi is épp elég volt, és bár magamat ismerve előbb-utóbb úgyis ki fog bújni belőlem ilyen téren a kisördög, de inkább kivárom, most nem siettetnék semmit. Csak igyekszem lenyugodni, kell, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak. A testbeszéde elárulja, hogy nem feltétlenül díjazza az ötletemet, de úgy hiszem, nincs más viszonylag könnyen járható út. Anya bele fog menni, elég megkérnem, és bár Charlotte néni megharagszik, s nem fogja érteni, sem az unokatestvéreim, de nekem megéri ez az áldozat, ha nem esik bajuk. Bízni szeretnék benne, hogy így legalább őket megvédhetem, máskülönben maradnék ott simán. - Augusztus óta nem láttam anyát. Nem állok készen rá, de muszáj megemberelnem magam. Fújom ki a mélyen beszívott levegőt. Soha ekkora szükségem még nem volt az édesanyámra, de pusztító a gondolat is, hogy akkor sem mondhatnék el neki semmit, ha szabad lenne, hisz csak belekeveredne az egészbe. Végül nem mondok mást én sem, le kell ülepednie ennek az egésznek, hogy képes legyek felfogni, s kérdezni, jobban megismerni a világát, mert bizonyosan szükségem lesz rá, de nem most, most nem megy, és nem is akarom megerőltetni magam, abból jó nem sülne ki. Hozzá fogok szokni, csak kell egy kis idő, csak egy kevés jusson, utána megoldom, túlteszem magam rajta… Belebújtam hát az ismételt ölelésbe, és sokáig csak a szívverését hallgattam, már nem sírok, csak üresnek és gyengének érzem magam, és valahol a lelkem mélyén gyökeret ver a sötétség, hisz rajtam keresztül bántják, és ez az, amit talán még annál is rosszabbul viselek, minthogy vérfarkas. Nagyon-nagyon utálni fogom a világot, ha az apukámat is elveszi tőlem anya után, ebbe még csak nem is akarok belegondolni. Nem lehet ennyire igazságtalan az élet. Hát nekem nem jár egy kis boldogság? Miért vesz el előbb-utóbb mindent? Charles is meghalt, pedig ő legalább anyát boldoggá tette… Anya börtönben van. Apa vérfarkas. Azt hiszem, most nem lenne túl durva azt mondani erre, hogy szívás…
Már jó pár hét eltelt, mióta megérkeztem a városba, nem is tudom, az biztos, hogy rendkívül sűrű időszak volt, sok örömteli viszontlátással, és azt hiszem, hogy a múlt héten annyira sikerült bekarmolnom egy ízben, hogy azóta is iszonytatóan másnaposnak érzem magam. Nem szoktam én inni, de most valahogy magától jött a dolog, és nem mondtam nemet némi önfeledt szórakozásra. Közben természetesen gondoskodtam arról, hogy maradhassak, ami annyit tett nagyjából, hogy ellátogattam ehhez a Castor de Lucához, és engedelmes kislány módjára viselkedtem, azzal meghajoltam a nagysága előtt, és nem vitattam, hogy kettőnk közül ő a dominánsabb, magasabban álló a hierarchiában és a többi. Úgyhogy maradhattam, bár kétségkívül nem kedvelem a fickót, és ehhez még csak látnom sem kellett, elég volt megtudnom, hogy Vincent az ő keze által halt. Az teljesen biztos, hogy nem fogok semminemű erőfeszítést tenni az irányába, bár kétlem, hogy rá lenne szorulva, szóval ez nem is lényeges, csak az én lelkemet nyugtatja meg egy kicsit. A Vörös Holdat inkább hagyjuk, arról jobb volna nem beszélni, egész egyszerűen inkább elfelejteném. Azt nem állítom, hogy nem tanultam belőle semmit, mert ez nem volna igaz, de most még olyan friss a seb, a tudat, hogy meghaltam, majd valamilyen módon visszajöttem, hogy inkább kerülöm a témát. Most viszont nem agyalni, hanem vadászni jöttem ki, kiengedni a gőzt, felejteni kicsit, rendbe jönni teljesen. Jó volna egy kis friss szarvashusi, vagy bármi, amit lelek, csak a drága bundásom hasát tömhessük meg vele, nem szeretem, ha sokáig kell nélkülözne a vadászat, s az elejtett préda által nyújtott élvezeteket. Nem is szórakoztam túl sokat a dologgal, viszonylag hamar leterítettem egy öregebb példányt, és nem azért, mert azt tudtam elkapni, hanem mert ő egy idő után úgyis elhullott volna, szóval csak kicsit meggyorsítottam a természetes folyamatot. A fiatal állatok maradjanak csak meg későbbre. ~Jaj, hagyj már, nem érdekel, mennyire hiányzik a szarvashús íze.~ Ugyan nem beszéltem senki olyanhoz, aki élő volna, de miközben eszegettem a zsákmányom még meleg húsából, olykor fel-felmorogtam, holott rajtam kívül a világon senki sem volt ott. ~Nem, nem fogom elmesélni, hogy milyen érzés, biztos emlékszel rá.~ Néha nagyon bosszantóak tudtak lenni ezek a túlvilágiak, nem is értem, miért jó nekik, ha olyanokkal kínozzák magukat, amiket már sosem tapasztalhatnak meg. Nem mellesleg, békén hagyhattak volna legalább egy kicsit a történtek után, bár nem szép tőlem, hogy panaszkodom, sokan vannak, akik tekintettel vannak az elmúlt hetekre, de olyanok is szép számmal, akiket nem érdekel az egész. ~Hess már…~ Kaptam felé, noha kívülről valami olyasminek láthatott, hogy vagdalkozom a semmibe, mint valami zakkant. Nem véletlenül gondolják azt néha a falkában, hogy bediliztem, abszolút nem egyszerű, ha szinte minden pillanatban ragadnak az ember lányához a szellemek, amint egy megtudja valahol, hogy ott egy látó, már fel is bukkan hamarosan a többi. Értelmeset persze nem mondanak, csak hülyeségeket, meg félszavakat, apró elejtett morzsákat, hogy az ember bedilizzen a találgatástól, de ha konkrét kérdésem van, nem válaszolnak tisztességesen, vagy sokkal inkább sehogy. Végül megadja magát a nem túl kedves iránymutatásomnak, és magamra hagy, én pedig fél testemmel, s mellső mancsaimmal a szarvason henyélek, és falatozom tovább, bár mintha halványan érezném, hogy valaki van a közelben, de egyelőre ez nem tűnik égető problémának.
A Hold óta valahogy már sikerült visszarázódnom, viszont vadászni sehogyan sem jutottam el, hiába szerettem volna. Azért még mindig megviseltek az emlékek, ha csak eszembe jutottak annak az éjszakának a történései, és a halott társaim élettelen teste, de mostanra már csak kísértő pillanatképek maradtak a fejemben, semmi több. Valahogy túl kellett ezen lépnie mindenkinek, és nem egyfolytában a történeken keseregni. Persze mulatságos, hogy éppen én mondom, aki olyan hosszú évtizedekig kesergett egyetlen férfi miatt, itt pedig jóval többről volt szó, de voltam olyan önző jelenleg, hogy emiatt nem éreztem kellemetlenül magam. Végül, a vadászattal kapcsolatban legalább sikerült dűlőre jutnom magammal, és szándékosan úgy osztottam be az ügyeletet a kórházban, hogy szabad lehessek a mai estén. Hetek óta nem volt erre példa, de szerencsére Connor azért nem volt magányos ezeken az éjszakákon sem, mivel ott volt most már neki Naomi. Néha úgy is éreztem egy kicsit, hogy zavarom őket, és már túl sok a jelenlétem, ha esetleg úgy esett meg, hogy nálunk múlatták az időt, de ez már csak ilyen. Azt hiszem. Fogalmam sincs, hogy a mai fiataloknál hogyan zajlik ez az egész, csak azt tudom, amit a filmekben láttam, amiket a kórházban hallottam, és amiket most már én magam is megtapasztaltam általuk. Most viszont végre csak magamra kellett koncentrálnom, valamint a bennem lakó hatalmas, és még annál is éhesebb farkasra. Mondhatnám, hogy nehezen bírtam el vele, de ez nem igaz. Az elmúlt két és fél évszázadban nagyon jól összecsiszolódtunk mi már ketten, de pont ezért éreztem, hogy kikívánkozik most már, túl sokáig húztam az időt. Ezért is adtam neki teret, méghozzá már koraeste. Eleinte végignyargaltam északról délre az erdőt, majd keletről nyugatra fedeztem fel ugyanazt a területet, amit egyébként már olyan jól ismertem, akár a tenyeremet. Ez volt a kedvenc helyem, a maga háborítatlan békességével, ráadásul a legtöbb szarvast is ezen a területen lehetett megtalálni. Nagyjából másfél órával később, amikor a nagy fehér bundás kellőképpen kifárasztotta magát, és a hasát is megtömte egy méretesebb példánnyal az itteni csordából, visszavonulót fújt. Majdnem önként mászott vissza testem börtönébe, hogy újra nekem adja az irányítást, miután négy lábon visszatértem a ruhakupachoz, amit hátrahagytam. Már javában öltözködtem is fel, amikor megéreztem a közelben lévő farkast. A pajzsomat csak kicsit engedtem lentebb, de nem is bántam meg az esetleg ostobának tűnő lépést, amikor rájöttem, hogy nem idegenről van szó. Sőt, olyannyira nem volt idegen, hogy abban a pillanatban meg is indultam az energiája után. Úgy vonzott, akár a mágnes, és mire megláttam a falatozó nőstényt, ajkaimra barátságos mosoly szökött. - Lil? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért, de kétség sem férhetett hozzá, hogy a szőkeség az. Amennyiben valami jelét adta annak, hogy ő az, úgy megindultam felé. – Lil! Nem is gondoltam, hogy összefutok ma valakivel! De örülök neked! – mondjuk azt, hogy egy kicsit belelkesültem attól, hogy akadt társaságom, pedig azt hittem, hogy magányos estének nézek majd elébe.
Kezdőlap
<33333333333//
//
