Furcsa belegondolni, de éppen aludtam, amikor a hívás érkezett. Még félálomban tapogatóztam a telefon után, próbáltam megtalálni, hátha nem kapcsol ki azelőtt, hogy föl tudnám venni. Végül rácsapok, és magamhoz emelem. Nem értem, miért telefonál Abigail. Talán elfelejtett valamit, vagy csak a festés miatt szól… Inkább fölveszem, nem találgatok tovább. Attól, amit hallok, máris eltűnik a fáradtság a tekintetemből. – Adj tizenöt percet, és ott vagyok – mondom, és már ugrok is ki az ágyból. Úgy rángatom magamra az első nadrágot, amit találok, hogy közben már dübörgök is lefelé a lépcsőn. Fölkapok egy pólót a kanapéról, ahová még éjszaka dobtam. Már akkor aggódtam, hogy merre járhat a lány, de bíztam abban, hogy Darren annyira kimerítette, hogy ott aludt. Tudnom kellett volna, hogy valami baj van, hiszen normális esetben küldött volna SMS-t. Istenem, mekkora barom voltam. Nem kímélem a kocsit. Legalább a megengedett sebesség kétszeresével hajtok, és még ezt is lassúnak érzem. Útközben majdnem elgázolok egy macskát, és egészen biztos vagyok benne, hogy megöltem egy mókust, de nem törődök velük. „Viszont ez nem mindenkiről mondható el, aki itt volt, amikor a lányod átváltozott…” Ettől féltem a kezdetekből fogva. Ash bántott valakit. Valószínűleg nem akarattal tette, sőt… DE ha megtalálom azt, aki felelős érte, hát az biztos nem teszi zsebre, amit ezért kap. Duplán, ha az a hülye Sam vagy Jamie volt az. Az a kis idióta folyamatosan kikezdi a lányt, hát most meg is lett az eredménye. Egyszer kapjam csak a kezeim közé… Mintegy tíz perc alatt tudom le a távot, de nem irigylem magam azért a vezetésért. Soha újra… A nagy részére így sem emlékszem. Szétfeszít az ideg belülről, és iszonyodva nézek körbe. Nem látok semmi különöset, csak pár ténfergő embert, akik éppen nem tudják, hová tegyék a történteket. A bisztró mellett elhaladva belesek az ablakon, és elfordítom a tekintetem. Egy kibelezett embert látok a padlón feküdni… Te jóságos isten. Bárki takarít, rettenetesen sok dolga lesz. Nem maradok itt, rohanok tovább a következő helyre, az elsősegély-állomásra. Mindenféle teketóriázás nélkül nyitok be, és azonnal Ashhez rohanok. Előbb megbizonyosodom arról, hogy magánál van, és csak azután fordulok Abbie felé. Fáradtnak tűnik, és több, kisebb sebet is szerzett. Mégsem kezdhetem el őt pátyolgatni, miközben az unokahúgom ott fekszik, és megölt legalább egy embert… – Mi történt? – kérdezem, és még csak nem is gondolok arra, miként festhetek az öltönynadrágban, a felemás alkalmi cipőben meg egy kinyúlt pólóban. Aggódó pillantást vetek az eszméletlen lány felé, kezem az övére csúszik, hogyha felkelne, akkor egyből tudja, hogy itt vagyok, és minden rendben lesz. Legalábbis nagyon remélem, de nem vagyok biztos benne. Mi romolhatott el ennyire?
Szerencsére nem volt semmi komolyabb sérülésem, a meglévő kisebb sebeket meg nem tartott sokáig lekezelni. Ahogy végeztem, az órára pillantottam. Steve 15 percet mondott, akkor még van egy kis idő… Mivel Ashley még nem adta jelét annak, hogy fel akarna ébredni, így elővettem a telefonomat, és lerendeztem még egy gyors telefonhívást. Pár perccel később alig nyomtam ki a hívást, már csapódott is ki az ajtó, hogy Steve viharozzon be a szobába, mint valami kisebb hurrikán. Ahogy a lány felé sietett, egy szót se szóltam, csak nekidőltem a pultnak, a telefont ismét a zsebembe süllyesztve, s vártam. Önkéntelenül is újra az óra felé kalandozott a tekintetem, és azt kell mondjam, tényleg sikerült betartania az időt, sőt, talán még hamarabb is ideért. Vagy ilyen közel laknak, vagy ha nem, akkor képzelem, hogy siethetett… Hm… Azt hiszem, az utóbbi, legalábbis a kinézetéből ítélve. Persze engem aztán nem zavar az öltözéke, a lényeg, hogy itt van. A kérdését hallva közelebb léptem a vizsgálóasztalon fekvő lányhoz, és az arcát kezdtem figyelni, van-e valami változás. Nem tehetek róla, bár aggódtam érte, és vártam, hogy magához térjen, mégis, most úgy akartam beszélni Stevennel, hogy ne legyen fültanúja. Már csak a saját érdekében is, nem ismerem annyira, hogy tudjam, mire hogy reagál, vagy mennyire viseli meg. Már csak ezért is. -Röviden annyi, amit a telefonban is említettem. –kezdtek bele, majd sóhajtok egyet, mielőtt belevágnék a „teljes” verzióba- Nem sokkal azelőtt kezdődött az egész, hogy hívtalak, szerintem egy negyed óra sem telt el addig. Épp a büfében voltam, akár csak Ashley, néhány dolgozó és civil, és úgy tűnt, hogy minden rendben. Igaz, a lányod kissé megszeppentnek tűnt, de egyébként semmi extra. Utána az egyik pillanatról a másikra felkiáltott, átváltozott, és már rá is vetette magát a legközelebbi emberre. Nem tudom, benéztél-e idefelé jövet a büfébe… -mutatok a kezemmel abba az irányba, amerre kb. lehet- Ha nem, akkor esetleg vess rá egy pillantást, csak hogy képben legyél. Mondanom se kell, innentől kezdve kitört a pánik, az emberek össze-vissza rohangáltak, Ashley meg mint akinek vörös ködbe borult az agya, csak támadta mindig a legközelebbi mozgó célpontot. A gáz csak az volt, hogy az, ami elvette az eszét, ránk, őrzőkre is hatással volt valamilyen szinten, legalábbis alig volt olyan varázslat, amit tudtam használni, a többség egyáltalán nem „működött”. Furcsa… Azóta nem próbálkoztam újra. Te nem tapasztaltál valami furcsát, mielőtt hívtalak? Lehet, hogy a Vörös Hold hatása… Na mindegy, ez ráér később is. Ashley-hez visszatérve, a bénítás hála az égieknek, működött, így másban már nem tudott kárt tenni. Ám semmire sem reagált, hiába próbálkoztam meg beszéltem hozzá, csak továbbra is támadt volna, ha tud. Aztán pár perccel később, minden előzmény nélkül, egyszer csak visszaváltozott és elájult. Ahogy gyorsan megvizsgáltam úgy tűnt, hogy rendben van, így áthoztam ide, meg elkezdtem rom- eltakarítani egy kicsit, bár még mindig bőven van mit tenni. Nagyjából ennyi. Esetleg van valami más kérdésed a történtek kapcsán? Ha esetleg szeretnéd látni, hogy hogy is kezdődött az egész, akkor... –intettem a tekintetemmel bisztró irányába, hisz van nekünk az ilyen helyzetekre egy varázslatunk. Mindenesetre hagytam némi gondolkozási időt a férfinak, had emésztgesse magában a történteket. Elég tömény így estére, tudom… Viszont még korán sincs vége, és addig biztosan nem lesz ma alvás, amíg ezt az egész helyzetet el nem rendezzük. -Steve? –szólítom meg óvatosan néhány perc hallgatás után, hacsak ő nem töri meg a csendet korábban. A hangom halk és komoly, és tudom, hogy egy nem túl kellemes beszélgetésnek nézünk elébe, de előbb vagy utóbb át kell esni rajta. -Akármi is hatott rá, vagy vette át az irányítást a lányod elméje felett, az nem változtat a tényen, hogy megölt valakit. Egy kis időre ismét elhallgattam, amíg átgondolom, hogy mégis hogyan folytassam? Ha Steve korábban tényleg a CIA-nak dolgozott, ahogy azt korábban említette, akkor gondolom őt nem vágja a földhöz egy ember halála, viszont másfelől, most a lánya volt az elkövető, aki gondolom (de legalábbis nagyon remélem, hogy) nem ebben nőtt fel. És elvenni valaki életét, pláne első alkalommal, valljuk be, nem kis lelki teher. Mi több, ezt vérfarkasként tette, ez pedig már kapásból szélesebb kört érint. És akkor az elhunyt hozzátartozóiról ne is beszéljünk… -Beszéltem a Protektorral, a szemtanúk emlékeit egyértelműen törölni kell… csak reménykedek, hogy a közelben maradtak… A holttestet pedig át kell vinnünk az Egyetemre, a többit majd ott eldöntik, hogy mi legyen vele. Remélem, elég nagy a csomagtartód, mert most kivételesen nem szeretnék buszozni… Egyébként.. van valami elképzelésed, hogy Ashley hogy fog reagálni, ha felébred? Ja és jut eszembe, ha rosszul érzed magad, vagy kérsz valamit, csak szólj… szőlőcukor, víz, tea, nyugtató… Csak mert kissé sápadtnak tűnsz. -szabadkoztam, még csak az hiányzik, hogy ő is kidőljön itt a nagy stressztől.
Hallgatom, ahogy a történteket meséli, és közben próbálok nem feldühödni. Főleg azért, mert ennek a dühnek nincs fókusza, és úgy veszélyes, sőt, mi több, balga dolog lenne tőlem. Kit hibáztassak? Darrent, amiért rohadtul nem volt itt, a kölyke mellett, amikor szükség lett volna rá? Vagy magamat, amiért elengedtem ma este? Nem tudhattam előre, mi fog történni, persze, de sejtenem kellett volna, valami apró megérzést érezhettem volna, vagy valamit… Így azonban csak még kínzóbb az egész eseménysor, főleg annak végkimenetele. Egy ember meghalt, ráadásul Ashley keze által. vagy éppenséggel karmai által, hiszen nem emberi alakban tette, amitől csak még rosszabbá válik minden. A rendőröket még el tudnám intézni valami módon. Az Őrzők… Ők már más tészta. – Láttam a helyet – feleltem csöndesen. próbálom nem kimutatni, milyen irtózatos küzdelmet vívok magamban, de a szemem így is olyan, mint egy űzött vadé. Nem tudom, mihez kezdjek. A „Miként neveljünk tinédzser gyermeket” című örökzöld oktatókönyv nem írta meg, mihez kezdjek, ha a lány széttépne valakit. – És hidd el, ezernyi kérdésem van, de nem tudom, melyikre tudnál felelni. Kedvem lenne megmondani neki, hogy nem tudom, mihez kezdhetnék, de csak szorítom Ash kis kezét, és próbálok kitalálni valamit. Ezt nem lehet eltussolni, nem lehet megmásítani a jelentéseket, és a kenőpénz sem segít azon, hogy tovatűnjön a probléma. Ráadásul nem tudom, mi vette el az eszét, de ha felébred, és emlékszik az egészre… Te jóságos isten, annak nem lesz szép vége. – Tudom – sóhajtok lemondóan. – De te nem ismered őt. Ő sohasem… Nem tenne ilyet. Szándékosan biztosan nem. Kell, hogy legyen valami ésszerű magyarázat mindarra, ami történt. Csak még meg kell találnunk, mielőtt feltételezésekbe bocsátkoznánk. Amikor a teendőkről beszél, egyetértően bólogatok. Igen, ez így mind igaz. és szerencsére nem tesz semmi olyan kijelentést, amivel Ash bűnösségére utalna, mert lehet, hogy ebben a pillanatban nem állnék jót magamért. Hiába kedvelem Abbie-t, de Ash… Ő más. Ő a családom tagja, sőt, az egyetlen olyan emberi lény, akit még családtagnak nevezhetek. Nekem csak ő maradt meg, és nem számít, mit tett akaratlanul, vagy készakarva, nem mondok le róla. – Ha ő nem beszél róla, akkor nem említjük, rendben? – nézek rá. – Mert már a farkassá válás is éppen eléggé megviselte, egy ilyen… Ez az őrületbe kergetné. És mit mondott a Protektor? Nekünk kell elintéznünk a takarítást, vagy kiküld valakiket? És a kocsimat természetesen használhatjuk, de akkor siessünk, azelőtt kell elvinni a holttestet, mielőtt valaki magához térne, mert ha hívják a rendőröket, igen kellemetlen kérdések elé nézünk mindannyian. Rettenetesen tettrekésznek hangzok, de még mindig nem mozdulok meg. Meg kell emésztenem mindazt, ami történt, ráadásul nem vagyok hajlandó tágítani Ash mellől, amit föl nem ébred. Nem hagyhatom, hogy valami baja essen, ismét. Már azt sem fogom megbocsátani magamnak egyhamar.
Arra, hogy látta a helyet, csak szótlanul bólintok. Oké, legalább akkor most már mondhatni „teljesen” képben van, hogy mi a helyzet. -Ha gondolod, tehetsz egy próbát és felteheted őket, aztán utána majd meglátjuk, mennyivel vagyunk előrébb. Én nem fogok a fejedben „turkálni”, részben mert nem szeretek, részben meg abban sem vagyok már biztos, hogy menne, a korábbiak után… -sóhajtottam keserűen. Na igen, ami Ash agyát megborította, valószínűleg nálam is bezavarhatott, hogy nem tudtam a varázslatokat használni. Akkor lehet, hogy azt az egy embert is sikerült volna megmenteni, legalábbis szeretném azt hinni, hogy megakadályozhattam volna a dolgot. Pedig valószínűleg nem, hisz túl közel állt Ashleyhez, és túl gyorsan történt minden. -Tudom. –feleltem én is a szavai hallatán, kb. az összes megjegyzésére. Tudom, hogy nem ismerem a lányt, és azt is, hogy valószínűleg nem tenne ilyet magától. Mégis, ki lenne az, aki csak így ész nélkül gyilkol? Ennyi idősen? Ez nem normális… -Ne aggódj, Steve, biztosan meg is fogjuk találni, csak egy kis időre van szükség. -szorítottam meg egy pár pillanatra a kezét biztatóan, hogy tudja, nem egyedül kell végigcsinálnia ezt az egészet. Azt már fél sikernek könyvelem el, hogy a férfi egyet ért velem a teendőket illetően, azonban úgy tűnik, őt is eléggé felzaklatták a történtek. Csak nézem őket, ahogy Ashley kezét szorongatja, várva, hogy mikor tér magához. Az órára pillantok, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy a lány visszaváltozott, meg megérkezett az „erősítés”, ám ahogy meghallom Steven szavait, kissé furcsállva nézek rá. Oké… először bennem is felmerült az az ötlet, hogy esetleg a lány emlékeit is ki kéne törölni, de… elég gyorsan elvetettem magamban ezt a verziót. -Biztos vagy benne, hogy ez a megoldás? –kérdezem csendesen- Úgy értem, hogy tudom, hogy nem könnyű elfogadni, ha megöltél valakit és még csak nem is emlékszel rá, de… Steve, az eset megtörtént, előbb vagy utóbb úgy is visszahallaná másoktól a dolgot, ebben biztos vagyok. Nem lenne jobb, ha inkább tőled vagy tőlem tudná meg, ahelyett, hogy csak másoktól elcsípett fél mondatok alapján találgat, meg próbálja összerakni, hogy mi történt? Utána meg az lenne a baj, hogy miért titkoltuk el előle? Oké, tudom, hogy így sokkal nagyobb trauma eleinte, de idővel úgy is lecsillapodna, ahogy lassan feldolgozza magában a történteket. –kérdeztem komolyan- Egyébként ha felébred, úgy is érezni fogja a vérszagot, még ha fel is takarítunk addig… Ha gondolod, akkor felvállalom a „rossz hír hozó” szerepét, ne nektek menjen rá a jó családi kapcsolatot, és az úgy sem valószínű, hogy mi olyan sokat találkoznánk a közeljövőben. –ajánlom fel, hagyva egy kis időt, hogy átgondolja, aztán folytatom is- De ha még ezek után is úgy gondolod, hogy jobb, ha elhallgatjuk előle a dolgot, akkor elfogadom a döntésedet. Te vagy az apja, jobban is ismered mint én, én csak azt tudom, hogy a helyében engem jobban kiborítana, ha egy ilyet eltitkolnának előlem. Arrébb sétálok a vizsgálóasztaltól, egy kisebb kört leírva a rendelőben, mielőtt Steve felé fordulva folytatnám: -Ez jó kérdés… Nem is kérdeztem tőle, de… Figyelj! Ashley még nem tért magához, és szerintem még egy darabig nem is fog. Elég megterhelő fizikailag ilyen rövid időn belül átváltozni, majd vissza, pláne egy ilyen fiatal lány számára. Mit szólsz ahhoz, ha addig átállnál a hátsó bejárathoz, bepakoljuk a holttestet és gyorsan töröljük a szemtanúk emlékeit? Remélem, azzal nem lesz semmi gondom… Utána meg amíg Ashley mellett vagy, én elintézem a telefonhívást, hátha megússzuk a takarítást. Őszintén, ha nagyon muszáj, megcsinálom, de nem sok kedvem lenne hozzá… Nos, mit szólsz hozzá? –tettem fel a költői kérdést, mert inkább „programterv” volt, mintsem kérdés, lévén, hogy egyedül elég bajosan, szerencsétlenkedve tudnám ezeket megcsinálni nélküle. Szóval reménykedek benne, hogy összekapja magát, és akármennyire is aggódik a lányért, egy pár percre magára hagyja. Egyelőre csak várok, hogy mit reagál, vagy felel, aztán utána majd elválik, hogyan tovább. Képzelem, mennyire nehéz lehet most neki ez az egész helyzet, így aztán nem igazán akarom feleslegesen sürgetni, vagy ugráltatni, bár úgy tűnik, ma estére nekem maradt az „irányítós” szerep, aki tartja a frontot.
*Mély, kavargó és forró sötétség az, mely körül ölel. Nem látok, nem hallok és ez így jó. Végre pihenhetek, nem gyötörnek álmaim, Darren sárga szemei, fogai éles metszése, a fék nyikorgó hangja… Semmi nem létezett csak a pihentető „álom”. Nem akartam ébredni, talán most először pihenhetem ki magam mióta farkas vagyok. Így hét csak elmerültem ebben a semmiben. Ez volt a valódi csend, az, melyet akartam már egy ideje de a farkasom sosem hagyott nyugtom. Vagy hallottam mindent, vagy Ő maga morgott nekem egy kört. Meg kell hagyni, ezekből érdekes önmagammal való beszélgetéseim szoktak lenni. Tekintve, hogy az a kis dög még válaszolni is lusta vagy morog, vagy dacosan hátat fordít bennem. Hát ki érti ezeket a semmit mondó jeleket? Én tuti nem… de idővel kezdtem rájönni, hogy valami nem stimm. Még mindig nem kínoznak az álmaim és ez furcsa. Eleddig, az elmúlt hónapokban végig ezekkel keltem, feküdtem és töltöttem az éjszakát. Most meg sehol semmi. Hmmm… Na jó, ideje ébredni. Hallottam halk szófoszlányokat, vagyis inkább hangokat. Grr… már megint az a nő aaa… akárhonnan, ahol forró csokit akartam inni. Idegesítő hangja van, de azt hiszem ezt már mondtam. De hé… mit keres Darren lakásában vagy nálunk? Jajj ne… valamelyik összeszedte? Kérlek ne… ez legyen az opció. Na de, lábam meg van… és mozog is, bár fáj… a kezeim is rendben, de ez is fáj. Akkor pislogjunk egy kicsit… na ez még nem megy, a fejem tuti a helyén, mert akkor nem tudnám már ezeket végig gondolni. Na még egyszer… s lőn világosság. A francba… ez vakít. Nyöszörögve hunytam vissza a szemem és már hallottam is a sietős lépteket megállapodni az ágyam mellett. Ash, Ash… hallom a kétségbe esett hangot. Hát nem látja ez a dinnye, hogy én vagyok az és itt vagyok, csak épp még megszólalni nem bírok? Szomjas vagyok… de az előbb ittam. Elaludtam volna az asztalnál? Nem, azt nem hiszem, nem voltam (annyira) fáradt, pláne nem, hogy emberek közt térjek nyugovóra. Na még egyszer… Óvatosabban és lassabban nyitottam ki a szemem, és szemöldököm összeszaladt ezernyi ráncot rajzolva a homlokomra. Ahogy sikerült nyitva tartanom, még csak alig mértem fel a helyet, vagy vettem észre Stevent mikor a gyomrom dobot egy hátast egyenesen előre. Én meg már fordultam is ki oldalra, hogy megmutassam mit ettem vacsorára. Darren isteni rántottát csinál, milyen kár, hogy nem volt otthon és így a szendvicsem adtam vissza. * - Nem voltam vadászni… - Szólaltam meg reszelős hangon, ahogy tekintetem észrevette a padlón – és jobb esetben csak ott, már ha Steven vagy a nő elugrott és nem kapta telibe – a hús cafatokat, melyek szinte meg sem voltak rágva. Nesze neked emésztés… van valami emésztést elősegítő bogyó farkasoknak, ami lebontja az állatok, nyers húsát is? A gondolataim pörögtek miközben már a múlt heti kajám is kiadtam. De a lényeg, hogy mikor már nem birizgálta semmi a pocakom, visszahanyatlottam erőtlenül, ami nagyon egy ágynak tűnt.* - Mért vagyok az orvosiban… vagyis… egyáltalán hol vagyok, ez nem a farkaslak!? * Ingattam meg a fejem és nekem aztán mindegy volt, hogy ki válaszol, csak valaki tegye meg. Jobb kezem megemeltem és furcsa volt… az egy dolog, hogy izomlázam van, ez nem csoda az én edzéseim mellett. De…* - Hol a láncom? Hol van a mama lánca? * Kaptam körbe a tekintetem és bár szédelegve, de felültem az ágyon, hogy megkeresem, de csak eddig jutottam még akkor is, ha valaki megpróbált visszadönteni. Na nem, nem henyerészünk még nincs meg a mami lánca. * - Aludtam és nem voltak rémálmaim… * Vigyorogtam szélesen Stevenre. Első alkalom kérem szépen, tuti, hogy aludtam emlékszem arra a nyugtató sötétségre. De hogy nincsenek az álmaim… ez valami csoda számba ment, Legalábbis nekem. S zöld iriszeim kissé könnyesen – a hányástól - de mégis boldogan csillogtak, az örömtől. * - Jajj bocsánat… már megint bunkó vagyok. Asley McLoyd… ennek a töknek az unokahúga vagyis már a lánya. De hívjon csak Ashnek. * Nyújtottam a kezem vidáman a nőnek.* És kérhetnék egy pohár vizet… gondolom, fogkefét hiába kunyerálnék. * Húztam el a szám bocsánat kérőn.*
Reméltem, hogy nem kér meg rá, de ha ennyire akarja, akkor fölteszem azokat a kérdéseket. Tudom, hogy nem fog tudni választ adni rá, de annyit tényleg megtehetek, hogy megkérdezem. Nagy baj csak nem lehet belőle. Egyébként is, a válasza alapján talán kapaszkodhatok az utolsó szalmaszálba, márpedig arra most nagy szükségem lenne. Mint fuldokló a felé nyújtott karba, esküszöm... Ráadásul félek, hogy a Protektor mit fog szólni mindehhez. – Elsőként az érdekelne, mi a fene történt. Persze, tudom, elmondtad, és nem is vádolnálak meg hazugsággal. Soha. Azonban te nem ismered őt... Eddig tudott uralkodni a farkasán, méghozzá jól. Valaminek történnie kellett, ami előhozta ezt belőle. Nem láttál vele valaki mást? Egy fiatal, idióta farkast? – Na, tessék. Ha kiderül, hogy az a Sam nevű gyerek csinálta ezt, akkor nem nyugszom, amíg nyakon nem csípem, és el nem számolok vele ezért, meg az összes idióta marhasága miatt, amivel Asht idegesítette az elmúlt időszakban. – Az a baj, hogy nem tudom, mennyi időnk van, Abs – horgasztottam le a fejemet. Túlságosan könnyű arra gondolni, mi lenne a legegyszerűbb lépés a vezetőink számára jelen pillanatban. De csak nem tesznek ilyesmit... Hát persze, hogy nem, fenébe is, miket képzelek? Nem fogják elaltatni, mint valami veszett kutyát, sosem tennénk ilyesmit. Ezt tudom, min őrző. De mint Ash gyakorlatilag egyetlen, megmaradt vér szerinti hozzátartozója, rettegek. – Nem – rázom meg a fejem arra, hogy ha akarom, akkor eljátssza a rossz hír hozójának szerepét. Nem fogom hagyni. Egyébként is, tőlem talán Ash is könnyebben el fogja fogadni azt, hogy így alakultak az események. Ha pedig nem... Nos, akkor inkább rám sújtson le a haragja, a dühe, vagy bármi, ami kirobban majd belőle, mint Abbie-re. – Ha rákérdez, akkor elmondom neki. Ha nem... Akkor majd lassanként adagolom a dolgot. De ha most egyből a fejére zúdítanánk, ha nem emlékszik, akkor annak még nagyobb katasztrófa lenne a vége. Abbie, ez a lány alig pár hónapja vesztette el a szüleit, és fordult fel az élete fenekestül. Tudom, hogy gyengének tűnök most, de ha még jobban megterhelem, félek attól, mit tenne... Elhallgatok, és lehorgasztom a fejem. Szörnyű még erre gondolni is. Én magam is öltem már embert, de felnőtt fejjel, és ami még fontosabb, okkal. Ölj, vagy megölnek, ez volt annak az esetnek az elve, amikor először repítettem golyót valakinek a fejébe. Mégis nyomorultul éreztem magam utána. Ha Ash hasonlít rám, márpedig tudom, hogy hasonlít, akkor ez megtörné... Amit meg nem vagyok hajlandó megengedni. – Átállok a kocsival... Addig hívd fel a Protektort, és kérj embert az emlékek törléséhez. Te éppen eléggé kifáradtál már – mondom, és nem teszem hozzá, hogy én sem lennék az év melósa ilyen téren ma. Gondolataim ezer felé kalandoznak, és éppen elég lenne ez ahhoz, hogy valami végzetes hibát kövessek el. Vagy zöldséget csinálnék valami szerencsétlenből, vagy éppen rosszul törölném az emlékeit, és holnapra a vérfarkastámadásról szóló hírekkel lenne tele a újság. Magára is hagytam, hogy elintézzem a dolgokat. A holttest rövidesen a csomagtartóba került, bebugyolálva egy lepedőbe, és még egyszer letakarva. Ha rajtam múlik, elástam volna valahol a közelben, de úgy tűnik, be kell vinnünk az egyetemre. Szívem nem repesett a gondolattól, hogy talán még egy rendőr is lefülel bennünket egy hullával a csomagtartóban. Érdekes műsorszám lenne kimagyarázni, az egyszer biztos. Éppen visszaülök Ash mellé, amikor felébred, és már ugorhatok is hátra pár lépéssel, mert látom, mi következik. Ha a közelben állt, akkor rántom magammal Abbie-t is, és csak remélni merem, hogy mindketten megállunk biztos lábakon. A szavaira azonban összeszorul a szívem, miközben hallgatom őket. A lánc említésekor csak kérdőn nézek a társamra. Elvégre ő volt ott vele, amikor átváltozott, látnia kellett, mi történt a lánccal. Jobb esetben. Azért remélem, még megvan, mindannyiunknak nagy segítség lenne. Talán csökkentené kissé az elkövetkező időszak fájdalmát. – A síparadicsom orvosijában vagy, Ash. Mire emlékszel abból, ami történt? A láncot pedig megkeressük, ígérem... – kérdezem, miközben visszatelepedek mellé, és ügyelek, hogy ne álljak bele a hányásba. Még én is látom benne a húscafatokat, de úgy tűnik, vele ellentétben, mi tudjuk is, mitől származik. Szívesen hátrapillantanék a nőre, hogy ne kotyogja el, ha esetleg eszébe jutna, de nem teszem. Amikor az álmait említi, már meg is fogom a kezét, hogy így próbáljak támaszt nyújtani. Csak rámosolygok, biztatóan, hiszen ez mindannyiunk számára örömhír. Kár, hogy nem aludt, hanem el volt ájulva. – Persze, hogy kérhetsz. Máris hozok valamit, rendben? – mondom, és közben már el is indulok, hogy hozzak, arra a kis időre magára hagyva a két nőt. Legfeljebb ha másfél percig tart a munka, és már térek is vissza, teli pohárral a kezemben. Csak remélni merem, hogy ez idő alatt nem történt semmi végzetes dolog kettejük között. Semmilyen szempontból.
Tudom, hogy én erősködtem, hogy ne kíméljen a kérdésekkel, most mégis csak álltam, ahogy tornáztattam az agyam, hogy valami lehetséges válasszal álljak elő. -Nos, ha azt szeretnéd tudni, hogy mi történt, akkor ajánlom a Holtakból olvasást. De gondolom inkább úgy értetted, hogy miért történt az, ami… arra viszont tényleg nem tudok konkrét okot mondani. Egy idióta, fiatal farkas? –vonom fel a szemöldököm, de aztán megrázom a fejem- Nem, nem volt senki. Teljesen egyedül érkezett, az biztos. Miért, csak nem valaki gondjaira volt bízva, ő meg megszökött? –kérdeztem vissza- Talán a mágiához, a Holdhoz lehet valami köze, amikor történt, vörösen izzott az égen. Nálam például olyan volt, mint ha elvesztettem volna a varázserőmet, alig egy pár varázslat akart „működni”. Ashley fiatal, szóval hatniuk kellett volna, az nem magyarázat, hogy túl erős lenne. Ráadásul némelyiket már évtizedekkel ezelőtt tanultam, ennyi idő alatt azért megtanultam használni annyira, hogy egy kis stressz ne tegyen be… –magyaráztam- Nem tudom, Steve… talán később, ha beszélünk Willel, már tájékozottabb lesz. Lehet, hogy nem csak itt történtek ilyen furcsaságok. A szavaira, miszerint indul a kocsihoz, csak biccentek. Biztos ami biztos, addig itt maradok a lány mellett, ha esetleg felébredne, bár szerintem egy darabig még biztosan ki lesz ütve. Újra előkapom a telefonomat, hogy „rendeljek” a főnöknél egy takarító- illetve egy emléktörlős brigádot. Igen, tudom… engem se kellett sokáig győzködni, hogy átpasszoljam másnak a munkát. A hívás nem tart túl sokáig, így amíg Ashley ébredésére és Steve visszatértére várok, az ablakhoz sétálok, hogy mellette állva, a falnak dőlve nézelődjek kifelé. Amikor Steven visszaér, még akkor is az ablaknál maradok, csendben, elhatározva, hogy nem nyúzom tovább a tennivalókkal a lány ébredéséig… kb. egy percig? Mert úgy tűnik, Csipkerózsika ébredezik… No, jöhet az újabb kör! Szerencsére elég távol vagyok ahhoz, hogy ne fenyegessen a veszély, hogy Ash vacsija rajtam lásson újra napvilágot. Akkor én most azt hiszem megyek, és takarítok… áh, fenéket, majd a takarító brigád, Willt úgy is megígérte, hogy valaki majd beugrik hozzám váltani egy pár szót. Viszont ablakot azt nyitok, egy kis friss levegő nem fog ártani, közben pedig hallgatom, mit beszélgetnek… -A láncot? –kapom el Steve tekintetét, aztán leesik, hogy miről van szó- Ja, hogy a nyaklánc, rögtön… A pulthoz lépek, ahol a szétszakadt ruhák és iratok mellett ott hever a nyaklánc is, a medállal együtt. Óvatosan felcsippentem az ujjaim közé, majd lekapok a pultról egy doboz zsepit is. -Parancsolj. –nyújtom a lány felé, hogy a tenyerébe ejtsem a finom kis ékszert- Ahogy néztem, egy szem elszakadt rajta, de bármelyik ékszerész percek alatt megjavítja. –feleltem bíztatóan, majd a zsebkendőket is átnyújtom neki, vagy leteszem mellé, amelyik adja magát. Aztán csak a vizsgálóasztal mellett állva figyelek, miközben a tekintetem hol a lányra, hol az apjára vándorol, kíváncsian, hogy leszűrjem, Ash mennyire emlékszik a történtekre, illetve Steve milyen irányba viszi a beszélgetést. Ha már ígéretet tettem neki, ne szegjem meg rögtön az első mondatnál. Mondjuk ahogy meghallom, milyen becenévvel illeti a kiscsaj a kollégámat, önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, amit aztán hiába próbálok leplezni. -Semmi gond, Ash. Dr. Abigail Cecile Cross, de hívj nyugodtan Abie-nek, és a magázáshoz se ragaszkodok. Civilben a Síparadicsom ügyeletes orvosa lennék, egyébként pedig, mint őrző, Steven „kollégája”, fogjuk rá. Igaz én gyógyító vagyok, nem mágus. –ráztam kezet a lánnyal. Amit nem kedvelem a kézfogásokat, nem is nagyon szoktam senkivel, de most nem fogok ilyen apróságokon fennakadni. Komolyabb a helyzet annál. -Persze, hogy kérhetsz. Sőt, elvileg fogkeféből is akad… Steve? –szóltam a férfi után, majd a rendelő másik fele felé mutattam, az egymás mellett lévő két ajtóra, miközben magyarázni kezdtem neki. -A jobb oldali kicsi kis helység a konyha, a felső szekrényben találsz poharakat. –majd Ash felé fordulva folytattam- A bal oldali pedig egy kis mosdó, a falon lévő tükrös szekrényben lenni kéne még pár bontatlan fogkefének meg fogkrémnek is, úgyhogy ha szeretnél fogat mosni, az sem akadály. Viszont ha megkérhetlek, akkor egy pár percig még várj előtte, biztos ami biztos. A legtöbb ájulásból felébredő ember, hiába érzi úgy, hogy „jól” van, valójában még 5-10 percig képtelenek talpra állni és járni, többnyire pár lépés után elesnek vagy megint rosszul lesznek, az pedig most nem hiányzott. Ha esetleg Ash rákérdezne, hogy miért, akkor neki is hasonló magyarázattal állok elő, annyival kiegészítve, hogy én is ott voltam a közelében, amikor elájult, így került most a rendelőbe. -A gyomrod amúgy jobban van, vagy kerítsek egy lavórt? –s ha kell, akkor keresek is egyet gyorsan az egyik pult alatti szekrényből.
*Bizony nekem most a legfontosabb az a mamám lánca volt és kicsit sem tetszett Steven nem épp biztató válasza. * - De miért kéne megkeresni? A csuklómon volt… mint mindig és… * Kezdtem bele itt a nagy felháborodásomba, mikor ugyanis az idegesítő hangú nő – mivel még nem tudom a nevét nem tudom máshogy nevezni – felém nyújtja a láncot. Én pedig hálásan nyitom ki a tenyerem, hogy beleejtse. Zöld tekintetemből is a hálám süt, ahogy felemelem rá a tekintetem.* - Köszönöm szépen. Hmm… nem tudom hogy lehet, semmi baja nem volt. Mindegy… - Vontam meg örömittasan a vállaim. Aztán Stevennek folytattam. Bár nem hatott meg az ezüst, de a tenyerem kissé kipirosodott. Hisz eddig ott még nem kínoztam magam. – Holnapra? Kérlek… Azt nem mondom, hogy mára, mert valószínűleg már semmi nincs nyitva. De holnap igaz kész lesz. Beviszed, megvárod és haza sem jössz nélküle. Különben mehetsz is ám vissza, meg egy másik lakást keresni ahol meghúzhatod magad. * Vigyorodtam el. Tudtam, hogy mindent megfog tenni azért, hogy a mami láncát megcsináltassa. Nem azért mert én kértem, nem azért mert „megfenyegettem”, hanem mert tudja, hogy mennyit jelent nekem. De még nem adtam oda neki, csak a tenyerembe fogtam. Velem lesz addig míg, nem viszi el. Közben pedig a medált a kapocsba ügyeskedtem, hogy ne hagyjam el. Nah mikor a láncom rendbe volt, jöhetett csak a többi.* - Ööö… Darren nem vásárolt be, már megint. Én meg forró csokit akartam, mint minden este, mikor sokáig edzem és fáradt vagyok. Kijöttem ide a bisztróba vagy mi a neve annak az izének… Szóval bent meg feszült voltam. Rájöttem, hogy butaság volt még oda mennem. Na mindegy… sokan voltak és idegesítettek a hangok is, meg a szagok, meg úgy minden, pláne a pár vitája… hogy mit egyenek. – forgattam meg a szemeim. – Minden párkapcsolat ennyire droid? Nah de, aztán kértem elvitelre egy forrócsokit. S akkor jött egy idegesítő hangú nő, akinek a hangja még jobban idegesített, mint bárkié… szőke volt és épp a pultossal beszélgetet… - Nah de itt megakadtam, mert bizony rájöttem, hogy aza nő, ez a nő. Elvörösödve sütöttem le a tekintetem, mikor leesett, hogy ez a néni volt az, aki ott volt. * - Bocsánat… - rebegtem halkan és az istenért sem emeltem volna fel a tekintetem. S sokkal halkabban, kevésbé lelkesen számoltam be a továbbiakról. – Szóval a pultos benézett valamit, és ott fogyasztásra kaptam a csokim. De tudod, hogy nem vagyok kötekedős fajta, így úgy véltem, hogy kibírom. Leültem az asztalhoz, aztán meg, mint otthon ööö… - akadtam meg és vontam össze a szemöldököm, nagyon erősen gondolkoztam és ujjaim közt morzsolgattam a láncszemeket. – Nem emlékszem, hogy ittam volna belőle… aztán meg most itt vagyok. Biztos kimerültem, mert megint túlhajtottam magam… * Vontam meg egyszerűen a vállaim és már mosolyogva emeltem fel a tekintetem.* - De nyugi… jobban nem is lehetnék. Leszámítva azt az apróságot, hogy büdös, kutya szagom van és… ácsi… miért nem a saját ruháim vannak rajtam? * Tekintettem meglepetten a "felnőttekre." Egészen eddig míg beszéltem Steven kezein játszottak az ujjaim, kacskaringós mintákat leírva rá. A bemutatkozásra sort kerítve, fél kezem felé nyújtom, a másikkal még mindig a plédet vagy mit szorongatom. Még nem néztem meg, hogy mivel is lettem letakarva. De felőlem aztán fehérlepedő is lehet, amíg nem a halotti máglyámra visznek. Viszont a következő szavaival egyenesen boldoggá tesz.* - Húúú ez remek… Köszönöm Abi, jah és egyébként tudtam már abban az izéban is, hogy Őrző vagy. Áh nem kell. Farkas vagyok, gyorsabban regenerálódok. Szóval nem fogok összecsuklani, maximum ha izom lázam van. Az meg már alapból volt, kissé húzós az edzéstervem. * Vigyorodtam el és le is csusszantam az ágyról. S láss csodát… össze nem estem de baromira éreztem a csontjaimat. Kissé megmozgattam a lábaimat, még kapaszkodva.* - Már jól van… egészen addig, míg nem teszel ételt elém, vagy nem akarsz megetetni. *Nah igen ez vonatkozott a szagokra is, szóval remélem, hogy semmi kaja nincs a közelben. Bár ezt így nem fejtettem ki, ugyanis már annyira egyértelmű volt számomra, hogy elfelejtettem. Aztán már mentem is fogat mosni, de sebesen. Semmi kedvem nem volt érezni a hányadék szagát. Nah de valami furcsa volt mikor mostam, éreztem én, hogy valami a fogamban van és összevont szemöldökkel mentem ki mikor végre sikerült kipiszkálnom.* - Steven… miért van csontszilánk a fogamba? Nem is ettem ma húst… Darren csak rántottát tud főzni és nem voltam otthon sem. Vagy ez üvegszilánk, lenyeltem volna a poharat is? Na mindegy… * Aztán visszamentem befejezni a procedúrát és mosolyogva néztem a többiekre.* - Meg kapom a ruháim? Nekem vissza kell mennem a Farkaslakba. Kicsit sem hiányzik egy újabb büntetés, azért mert nem ismerem az órát és pláne nem egy fejmosás, mert tuti azt hiszi, hogy még mindig az erdőben kínzom magam valamelyik edzés programmal. Ja és Sam is vár a matek leckével. Muszáj mennem, mert évvégén meghúznak. *Forgattam meg a szemeim kelletlenül. Nem kívántam én a hátam közepére sem a srácot, de na… ami kell az kell. Már pedig a bizim pont ilyen.*
– Samnek hívják, és folyton Ash körül sündörög. Márpedig aggódom emiatt – mondom a másik farkast firtató kérdésemre adott válaszára. Jó, valószínűleg bennem van, hogy próbálom védeni a lányt, akit fel kell nevelnem. Hiába tudom, hogy meg tudná védeni saját magát, ha úgy adódna a helyzet, én csak nem akarom, hogy valaki megbántsa. Fenének sem hiányzik. Következő szavai egy nagyon kevés aggodalmat elűznek az arcomról, és a lelkemből egyaránt. Igen, valami ilyesmi történhetett. Biztos a rohadt hold volt, a farkasok mindig is kötődtek hozzá. – Rendben, akkor kivárunk. És köszönöm, hogy nekem szóltál, nem pedig másnak… Tényleg hálás vagyok érte, és ezt igyekszem is kimutatni. nem hagyom, hogy bármi munkát végezzen, a kocsit én parkolom le, a hullát én teszem a helyére. Éppen csak visszaérek Ash ébredésére, de ott már mosolygok rá, és próbálok bizalomgerjesztőnek tűnni. Pedig azért eléggé csehül érzem magam, mint szerintem a nő is. Ashnek a legjobb, ő nem tudja, mi történt. Már éppen nyitnám a számat, amikor Abbie előhozza a láncot. Felsóhajtok. Az első krízist megoldottuk, most már csak ezer másik tüzet kell kioldanunk ezen az éjszakán. De a kezdet mindenesetre bizakodásra ad okot, és egyébként is, nem vagyok hajlandó kétségbeesni. Ash számít rám, és nem fogom elbukni rögtön az első próbatételt ebben az új szerepkörömben. Azért némi tanácsot tudnék értékelni, öcsikém… De persze a szellemek hallgatnak. – Holnap beviszem a városba, és kiverek egy gyors javítást valakiből – bólintok. Tudom, mennyire fontos neki a lánc, nem lenne szívem megváratni vele. Csak hallgatom Abbie bemutatkozását és Ash beszámolóját, karba font kézzel. Amikor a kritikus ponthoz ér, mármint ahhoz, amikor… Nos, lássuk be, akaratlanul is, de beszól a nőnek, elkerekedik a szemem, és oldalra pillantok. A helyzet abszurd voltán akár föl is nevethetnék, ha nem kedvelném mindkettejüket. De Ash még azelőtt bocsánatot kér, hogy rá kellene szólnom, így csak egy esdeklő pillantást vetek Abbie-re, hogy hagyja most annyiban a dolgot. Később majd kárpótolom valamivel, ígérem, de most… Most nem tudok mit tenni. Viszont a szívem dermed mg egy pillanatra, amikor Ash a ruhái felől kérdezősködik. Nem hagyom, hogy rémületemből bármi kiüljön az arcomra, de magamban azért átkozódok. Sejtettem, hogy nem ússzuk meg ennyire egyszerűen a dolgot. Azonban az utánra hagyom a dolgot, hogy hoztam vizet, és fogat is mosott. – A bisztróban… – kezdek bele, miközben előrehajolok, és megfogom mind a két kezét. Egyenesen a szemébe nézek, hogy lássa, igaz, amit mondani fogok neki. Bárcsak megtehetném, hogy hazudok, de tudom, hogy csak jobban gyűlölne érte, mint egyébként fog. – Történt valami. Nem tudom, hogy mi, Ash, de ígérem, ki fogjuk deríteni. Átváltoztál. Ennek ismeretében beszélni fogok Darrennel, és megbeszélem vele, hogy ne kelljen visszamenned a Farkaslakba ma éjszaka. Ha szeretnéd, ma otthon aludhatsz, minden felelősséget vállalok. Még egy sóhaj. Ez nagyobb, mint az eddigiek, mert sokkal nehezebbnek érzem a sújt is, ami most következik. Még mindig nem mondtam el neki mindent, mert nem kérdezett rá, és addig nem akarom ezzel terhelni. Mégis hogyan tenném? Nem tudnék utána még csak a tükörbe sem nézni. – Viszont előtte el kell mennünk az Egyetemre. Az ottaniak biztosan meg tudják mondani, mi történt, válaszolni tudnak néhány kérdésre – mondom, és közben Abbie felé fordulok. Ha Ash nem akad ki nagyon, akkor kézen fogom. – Szerintem ne fecséreljük az időt, induljunk azonnal.
Nem ismerős a név, legalábbis ha a fairbanksi farkasokat nézzük. A köszönetére csak elmosolyodok. Egyébként is a közeli hozzátartozókat szokás értesíteni ha valami baj történik valakivel, így legalább ennyivel egyszerűbb a dolog, hogy ismerem a legközelibb hozzátartozót, és nem telefonból meg a rendőrséggel kell kisakkozni, hogy ki lehet az. Miután odaadtam a láncot a lánynak, csak kissé arrébb húzódva hallgatom a beszélgetésüket, nagyon nem tudok mit hozzászólni a témához. Kicsit ugyan furcsállom a lány „ugráltató” hangnemét, de ha az apját nem zavarja, akkor különösebben engem se. Hm, mit is mondott? Az anyukája nyaklánca? Steve viszont már többször is említette, hogy mi történt a szüleivel, így akkor már érthető az aggodalma. Érdekes, hogy az emberek mennyire tudnak ragaszkodni ezekhez az egyszerű kis tárgyakhoz, amihez annyi szép emlék kötődik. Nincs ez másképp nálam se, pár éve nekem is volt egy kicsinek nem épp mondható pánikozásom, amikor sikerült elhagynom a jegygyűrűmet. Igaz, másnapra előkerült, de azóta inkább otthon őrzöm, biztos ami biztos. Csak hallgatom a lány beszámolóját, közben Steve-re pillantva, hogy na ugye? Majdnem ugyanezt mondtam el én is, legalábbis ami a történéseket illeti. A párkapcsolatos kérdését hallva csak furcsállva nézek rájuk, vajon milyen példákat láthat otthon ez a lány maga körül, hogy ilyen következtetéseket von le? Ám ekkor esik le, hogy a következő mondatokban Ashley épp rólam nyilvánított véleményt, és nem épp a legmegnyerőbbet. Egyből el is vörösödök zavaromban, majd oldalra kapom a tekintetem, miközben elmotyogok egy halk „semmi baj”-t a bocsánatkérésre. Eddig már nem egyszer kötöttek bele a kinézetembe, vallásomba, szokásaimba, foglalkozásomba, de őszintén? A hangomra eddig még nem volt panasz… Nem mondom, hogy nem estek rosszul a lány szavai, azonban most még sem adtam hangot a véleményemnek. De tény, hogy nem díjaztam az ilyen elítélésekért, mert ha valakinek a viselkedésemmel, ízlésemmel, kinézetemmel van baja, jó, az valahol még érthető. De hogy az ilyen genetikai dolgokba kössenek bele? Azon aztán igazán nem tud változtatni az ember… Vagyis na, a mai világban az orvostudomány számára ez se akadály, de akkor is, nem ez a lényeg. Mindenesetre a továbbiakban igyekszem kevesebbet jártatni a számat, ha ennyire zavarja… Ahogy Ash lepattan a vizsgálóasztalról, önkéntelenül is előrébb lépek, hogy elkapjam, ha esetleg összecsuklana, de… Igaza van, tényleg nincs rá szükség. Csak fáradtan megdörzsölöm a halántékomat, majd visszasétálok a pulthoz, hogy neki dőlve várjam, hogy elkészüljenek. A csontszilánkos megjegyzésre igaz, kíváncsian fordulok a lány felé, de miután bemagyarázza, hogy üvegszilánk, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, had maradjon meg ebben a hitben. Aztán amikor Ashley ránk néz a ruháit keresve, én csak Steve felé fordulok, jelezve, hogy átadom a szót, ha már korábban annyira ragaszkodott hozzá, hogy ő világosítsa fel a lányát a történtekről. -Támogatom az ötletet! –szólaltam meg végül Steven szavait hallva, hogy indulás! A pulthoz léptem, hogy visszaadjam a lánynak az iratait is, majd nekiláttam, hogy belebújjak a kabátomba, megkeressem a táskámat, meg ilyesmik. -Steve, a kocsi még mindig hátul van, vagy visszaálltál vele előre? Csak mert akkor még leadom a kulcsot, és utánatok megyek én is, itt ne hagyjatok!
*Steve szavaira csak egy széles mosoly került az ajkaimra. Tudom, hogy képes valakit megverni ezért. De azért valakinek felnőttnek is kell lennie kettőnk közül.* - Ne légy agresszív, mert seggbe rúglak. Elég ha megkéred, hogy csinálják meg… ha meg nem hajlandóak van egy szép számlád. Inkább azzal főzd meg őket, mint erőszakkal. * Fedtem meg kissé, hogy ne pattogjon már állandóan. De oké, számomra tényleg fontos az a lánc. Azonban akkor se legyen ilyen tök miatta. Ha neki nem megy, akkor megcsináltatom Darrennel. Asztalos… az ékszerészet sem lehet túl messze tőle. Azonban valóban nem akartam megbántani a nőt, de nem is akarok magyarázkodni. Ami aztán mégis megtörténik mikor látom zavarát.* - Csak a farkas hallásom miatt. Két hónapos vagyok, nem szoktam meg, hogy mindent sokkal élesebben hallok. Ha nyugtat, akkor az is idegesít, mikor valaki elsétál a házunk előtt. * Igyekeztem menteni a menthetőt, de közel sem hazugsággal. Ez így volt igaz. Tényleg zavart minden, pláne ha fáradt voltam, mint mondjuk ma. DE aztán már készülésre készen voltam, mikor Steve belekezdett a mondani valójába. S kővé dermedtem egy pillanatra, amit aztán elsöpört a haragom, mely szinte felperzselt belülről. * - Miből gondolod, hogyha haza akarnék menni, akkor nem tehetném? Nem azért alszom Darrennél, mert ez van az órarendben. Hanem azért, mert ÉN ezt akarom. Ha nem akarok, akkor megfogom magam és haza megyek. De nem akarok. Csak annyit akarok, hogy túl legyek azon az idióta egyenleteken és bebújhassak az ágyba és felkészülhessek a holnapi edzéseimre. * Feleltem a fogaim közt szűrve, indulatos haraggal vágva Steven képébe. Ó a jó istenbe is… Előre dőlve öleltem át és nyomtam egy puszit az arcára.* - Bocsánat… valamiért… nem tudom, érzékeny vagyok. *DE ez még mit sem változtat azon, hogy szavaim azért komolyan gondoltam, ámbár nem rám vall ez a vehemencia, pláne nem ilyenben és vele szemben. Valami tényleg nem stimmelt, arra, hogy átváltoztam nem reagáltam. Lefoglalt az, hogy azt hiszi, hogy azért vagyok ott, mert ott KELL lennem. Pedig ez közel sem volt így. De az indulásra bólintottam, és ahogy leszálltam már, kezem Steve mancsába csúszott, ahogy a másikkal eltettem az irataim.* - Köszönöm. * Mosolyodtam el a nőre és már meg is tettem két lépést kifelé, mikor ledermedtem. Azaz eljutott hozzám a nő szavai. Hát a farkasom beköszönt, hisz az ő gyorsaságával perdültem meg, hogy a másikra nézzek.* - TE! NEM! VAGY! NORMÁLIS! * Kiabáltam minden szót. Nem elég hogy szőke, idegesít a hangja de még buta is? Hát ez kész… grr… és én mióta vagyok ilyen mocsok? Mindegy, ezzel majd foglalkozom később, most van egy fontosabb dolgom is.* - Steven úgy értette, hogy gyalog. Tudod, azzal a két szép virgácsoddal amin állsz. *Böktem az állaimmal a lábai felé. S tény, tényleg szépek voltak a lábai. Nem csak úgy mondtam, és irónia még csak halványan sem volt a szavaimban.* - Én nem ülök kocsiba a balesetem óta és nem most fogom elkezdeni. Mehetünk az egyetemre, engem aztán nem érdekel. De gyalog és az erdőn keresztül, hogy minél kevesebb emberrel találkozzunk. Nem megyek emberek közé, mert abból baj lesz és Én nem fogok bántani senkit. Még akkor sem, ha ez megeshet mert kölyök vagyok. Az én szüleim elvették, én nem fogom másét. * Reed számomra nem ember, csak egy név… de hogy Ő a temetőben végzi az is fix. Azonban az más. Nem, én nem vagyok gyilkos és nem is akarok az lenni egyenlőre. Ráérek életeket elvenni ha már Tark leszek és akkor is csak a falka védelmében. NAh de mikor megnyugtattak, hogy bizony gyalog megyünk, el is indultam, miközben megszólaltam Stevenek.* - Hívd fel Darrent kérlek és szólj neki, hogy hova megyünk. * Nah de ha nem ez volt a helyzet, akkor bizony nem mentem. Steven nem erőltetné rám az autót és így hogy Abigail tudta, hogy mi a stájsz remélem Ő sem. De hogy makacsan egy lépést sem tettem az is tuti.*
– Tudod, hogy így értettem, Ash – mondom. Nem erőszakoskodnék, ha nem lenne muszáj. Ha meg azzá válik, hát lerendezem gyorsan, és kíméletesen. Nem célom fájdalmat okozni senkinek, amíg az nem szolgál rá. Persze, ha az a bizonyos Reed elém kerülne, hát nem állnék jót magamért. De most nem szabad ilyesmin gondolkodnom, nem akarom, hogy még én is elveszítsem a fejem. Hallgatom inkább Ashley magyarázatát, és remélem, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy Abbie megbocsásson neki. Nem bírnék kettejük között szétforgácsolódni. Választanom kellene, és tudom, hogy Ashley lenne az, akit választanék, mégis... Abbie is fontos nekem. Ezután csak hallgatom a kirohanását, és kővé dermedten figyelek. Minden egyes szó, amit kimond egy-egy kard, amelyet a testembe döf, keresztül a szívemen. Csak nézek rá, tekintetem egy pillanatra megkeményedik, aztán üressé válik, ahogy arcom sem árul el semmiféle érzelmet. Sosem hittem, hogy erre a pajzsra szükségem lesz, főleg nem őelőtte, de... De nem akarom, hogy lássa, mennyire belemászott a lelkembe, mennyire megsértett ezzel a kijelentéssel. Szóval egyszerűen csak elrejtem a problémát. Eddig marha jól működött. – Semmi baj – mondom, de hangom ugyanolyan távoli, érzéketlen, akár a szemeim. Nem akarom, és szerintem nem is tudnám megmondani neki, mennyire belém gázolt most. Majd máskor elbeszélgetünk róla, de nem most. Van fontosabb dolgunk is, mint az én sértett önérzetemet dajkálni. Szóval nincsenek csípős beszólások, nincs semmi válasz. Csak a kifejezéstelen tekintet, a fatönkként eltűrt ölelés, és... És a fájdalom a sebben, amelyet szavai nyitottak föl. Ennyi, semmi több. Hallom, amit Abigail mondd, viszont Ashley válaszára összerezzenek, még én is. Váratlan? Az. Pedig nem is rám zúdul a haragja. Megragadom a vállát, és magam felé fordítom, hogy a szemembe kelljen néznie, és addig se szerencsétlen nőt büntesse, aki nem ártott neki. Én voltam a hülye és az ostoba. Megint. – Ashley, kérlek, nyugodj meg – kezdem. hangom még mindig távoli, de tényleg azon vagyok, hogy megnyugtassam. – Most az egyszer kérlek arra, hogy megtedd. Soha többé nem foglak, de most sietnünk kell, és nincs időnk sétálni. Szóval kérlek.... Ha akarod, hunyd le a szemed és fogd a kezem egész úton, csak... Csak ülj be, és menjünk. Kérlek. És fel fogom hívni Darrent, mielőtt még elindulnánk, ígérem. Talán ez megteszi a hatását. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Mindenesetre azután, amit mondott nincs sok kedvem kedvesnek lenni, mégsem vághatom be a csomagtartóba a hulla mellé. Akkor azt hiszem végleg lemondhatnék az év apukája címről, méghozzá joggal. Szóval inkább szavakkal próbálom meggyőzni, és csak remélni merem, hogy nem lesz belőle semmi nagyobb katasztrófa. Már épp elég dolog történt ma.
A „játékos” fenyegetést bár még mindig furcsállom, nem teszem szóvá. Ők tudják, ha ilyen viszonyban vannak, hogy nekik ez a természetes, akkor csak tessék. Ashley bocsánatkérésére csak megértően legyintek, hogy oké, semmi baj, nem fogok emiatt balhézni. Sőt, így belegondolva, tudhattam volna, hogy ez a magyarázat a dolgokra… áh, mindegy. Fárasztó nap a mai, és még közel sincs vége. Ami azonban azt következett, finoman szólva is megdöbbentett. A hangsúly, és a szavak, ahogy Steve-nek esett… Bár semmi közöm a lányhoz, de komolyan, még nekem is szarul esett, képzelem, akkor a címzett hogy érezheti magát. Valahol azért kiábrándító, hogy hová tart ez a mai világ. Emlékszem, ha ennyi idősen én, vagy akár a bátyám, vagy bármelyik korunk béli, így mert volna visszaszólni valamelyik szülőnek, azt hiszem, repült volna a saller, de akkora, hogy a fal adja a másikat. Oké, hogy Steve vér szerint nem az apja, mégis… Ha már vele lakik, akár tekinti inkább apának vagy inkább barátnak, esetleg példaképnek, azt hiszem, ez a hangnem egyik esetben sem elfogadható. Ez a követelőző, kioktató, öntelt stílus… Szerencsétlen férfi betegre aggódja magát miatta, próbál mindenben a kedvében járni, erre mit kap cserébe? Ilyen megalázó, földre tipró reakciót. Kezdem megérteni a múltkori szavai súlyát… Könyörgöm, mondja valaki, hogy ez is csak a Hold hatása a kis farkasnál… Amíg a kis közjáték lezajlik, csak kissé félrehúzódva, idegesen, a pulcsim ujját gyűrögetve várok, miközben figyelem őket. Egyszerűen nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy milyen hatással voltak a lány szavai a kollégámra, ám inkább hallgatok, nem akarok még nagyobb kellemetlenséget okozni neki. Így se lehet könnyű neki. A következő pár pillanat, Vörös Hold hatása ide vagy oda, de finoman szólva is sokkolt. Épp a pult mellett állva pakoltam a táskámba, ám amikor meghallottam a lány nekem címzett szavait, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, csak elkerekedett tekintettel pislogtam. Basszus, biztos csak álmodok, ilyen nincs… De mégis van. Ahogy belekezdett a sértegetéssel, én-vagyok-az-idősebb-és-nem-állok-le-vitázni-a-fiatalokkal ide vagy oda, de nálam betelt a pohár. Talán a hosszúra nyúlt műszak, a fárasztó nap, az egész vérfarkas-témadás vagy csupán a tudat miatt, hogy mi minden tennivalónk van még ma este, és milyen késő fogok így ágyba kerülni, de… elég volt! Dühösen ejtettem le a táskát a hűvös márvány pultra, miközben vettem egy mély lélegzetet. -Ebből elég legyen, most rögtön, Ashley McLoyd! –szólaltam meg olyan komoly és szigorú hangon, amilyet még senki sem hallhatott tőlem itt Fairbanksben- Először is, örülnék, ha lejjebb vennéd a hangerőd, meg a pimasz hangnemedből is visszavennél egy kicsit. Másodszor, lehet, hogy te ebben nőttél fel, vagy ez a természetes számodra, de akkor most közlöm, a nemtetszésedet normális emberi módon is ki lehet fejezni, ilyen hisztérikus ordibálás helyett is. Lehet, eddig nem tűnt fel, de itt mindenki épp azon fáradozik, hogy neked segítsen. Ha nem is fejezed ki a háládat, akkor legalább az is nagy segítség lenne, ha nem hátráltatnál minket, ahogy csak tudsz. –feleltem még mindig nyugodnak tűnő hangon, ám szavaimból mindenféle farkas-érzék nélkül is érezhető volt némi felháborodás, amit a viselkedése okozott. Ahogy Steven közbeavatkozik, és maga felé fordítja a lányt, én is visszafordulok a táskához. Kinyitom az egyik szekrényt, hogy néhány üvegcsét kerítek elő belőle, hogy el is pakoljam őket az útra. Egy kivételével. Miközben egy tiszta rongyra kitöltök egy jó adagot a barna üvegcséből, magamban elmormolok egy újabb varázslatot. Bár a varázserőm jócskán megcsappant, de erre azért még futja a farkas-kaland után. Pár pillanat, s miután az üvegre visszakerült a kupak, közelebb lépek a lányhoz, aki épp háttal áll nekem, s a fehér karmokkal felderengő kezem a ronggyal együtt Ashley orrára tapasztom. Másik karral pedig hátulról fogom le. Így, mágiával megnövelt erővel nem tartok attól, hogy lerázna magáról az alatt a pár másodperc alatt, amíg a kloroform hatni kezd, ő pedig újra álomba merül. Ráadásul a meglepetés erejével csaphattam le, hála Stevennek. Remélem, nem fog túlságosan utálni ezért a kis húzásomért, majd később bocsánatot kérek érte. Amikor a szer kifejti a hatását, ha Steve nem, akkor én azért még elkapom, mielőtt kiterülne a földön, és megütné magát. Hogy aztán már passzoljam is le a legközelebbi hozzátartozójának. -Ne haragudj, de nem volt jobb ötletem, és nem akartam az egész estét itt tölteni, veszekedve… Egy jó darabig még aludni fog, de pakoltam az útra is belőle. És ne aggódj, farkasokra teljesen ártalmatlan a szer, a gyógyászatban altatóként használják, műtéteknél. –magyaráztam halk hangon a tetteim okát Steve-nek címezve, de aztán már minden szó nélkül fogtam a táskát, a kulcsot kivettem a zárból, és mentem, hogy váltsak pár szót a takarító-brigáddal. A kulcsot szintén lepasszoltam nekik, néhány instrukcióval meg személyleírással, de aztán már siettem is a kocsi felé, hacsak nem hagytak még itt.
/ 24 – 15 (Minden vadak lelke, Medve) = 9 /
//…és részemről már mehetnek az egyetemre a további reagok//
*Hiába öleltem át Stevent, láttam a változást de leginkább éreztem. Szorosan hunytam össze a szemeim, és most sajnáltam, hogy Ő nem érzi minden apró rezdülésem, az érzelmeim. Hogy nem tudja, hogy mennyire is bánt, a viselkedésem. De tény, ami tény… ez Darren estéje… s nem azért vagyok ott, mert muszáj. Szeretek ott lenni, nyugodt vagyok és megnyugtat. Nem tehetek róla… nélküle csak fél vagyok. Steve nélkül nem is lennék. De ettől még… a franc ebbe az egészbe. A kirohanásomra Abigail reagál, hát istenem. Most petézzek le mert megemelte a hangját? Blablabla… valahol igaza van, tudom, látom, hallom. De valamit mind a ketten elfelejtenek. Az, hogy Abigail ez az idegen nő elfelejti, okés. De hogy Steve is… Aki közben maga felé fordít.* - Talán akkor nem kéne rángatni mint egy 5 éves gyereket. S figyelembe venni azt is, hogy félek a kocsiktól, s nem erőltetni azt, amire nem vagyok képes még farkasként sem lelkileg. *Hangom rideg, már sehol sincs, az a vidám leányzó, de nem néztem Abire, mert hát Steve maga felé fordított. Csendesen hallgattam a szavait és bármit, komolyan csúszva mentem volna az egyetemig ha azt kéri, de kocsival? Soha.* - Nem fog menni Steven…. tudom, hogy nem megy, hogy kilennék bukva, hogy…. Egyszerűen nem vagyok képes autóba ülni, még nem. Csak legyél türelmes, menjünk gyalog. Kérlek Steven… * Néztem rá esdekelve, de ár meg is éreztem magamon az erős szorítást és azt a bűzt az orrom előtt. Vergődtem, naná, hogy vergődtem. Szemeim sárgán néztek Stevenébe, ujjaim karmokba végződtek, ahogy próbáltam a nőt lemasszírozni magamról. Éreztem vére illatát, s biztos vagyok benne, hogy a karmai a kezébe vájtak, ahogy hevesen, farkasom erejét használva igyekeztem szabadulni a szorításából, míg nem egyszer csak megszűnt minden és… ismét aludtam. Ám utolsó pillantásomban Steven láthatta azt a mély csalodottságot. Hát sajnálom, én nem tudom elrejteni az érzelmeim, még a farkasszemekből sem. *
//Részemről is vége itt… szóljatok, ha kellhetek. //
Nagyon nem tetszik az, ahová ez fajul. A két nő beszédét hallgatom, és közben le sem veszem a tekintetem Ashről. Félek. Ritkán érzem ezt, persze azóta egyre többször, hogy ez történt vele... Ráadásul több mindentől is félek egyszerre. Félek attól, hogy elveszítem. Félek attól, hogy nem tudok felnőni az elvárásaihoz ebben az új apaszerepben. És félek attól, hogy elbukok, és nem sikerül rendes emberré nevelnem, amit a szülei elkezdtek. Márpedig egyre inkább úgy tűnik, hogy ez történik... Örülök annak, hogy Abigail átveszi tőlem a kioktató felnőtt szerepét, mert most nem lennék képes végigcsinálni. Tudom, hogy Ashley sok minden ment át, de neki is tudnia kellene, hogy mi ketten is marha fáradtak vagyunk. Főleg a nő, én legalább pihentem ma... De igaz, ami igaz, Ashleynek bizonyos fokon igaza van. Soha nem fogom tudni beültetni a kocsiba. Már készen is van egy terv a fejemben: megmondom, hogy Abs vigye a kocsit, és odaadom neki a kulcsot is, én pedig lesétálom a távot a lánnyal. Épp előadnám, amikor érzem, ahogy a nő megidézi a varázslatot, és csak felnyögök, amikor megérzem a vegyszer illatát. Basszus... Nem tudok tenni semmit, és tudom, meddő próbálkozás lenne megpróbálni lefeszegetni Abbie kezét Ashről, amikor a medvék ereje támogatja. Látom a karmokat, és tudom, hogy semmit sem tehetek. De ebbe a szívem szakad bele, még annak ellenére is, amit Ashley mondott az előbb. Lehajtom a fejem, de csak azután, hogy Ash tekintete többé nem mered rám. Istenem, de gyűlölöm magam ebben a pillanatban... – Soha többé ne csinálj ilyet – mondom. Nem vagyok dühös, igazán nem haragszom, mert tudom, hogy ennél jobb megoldást nem találhattunk ki időszűkében... De mégiscsak elkábította az unokahúgom, akit nekem kellene megvédenem. És ezt nem viselem jól, nem is fogom jól viselni soha. Mert Ashleyre senki nem emelhet kezet a jelenlétemben. Mondjuk, ha megüti már biztosan megtoroltam volna valamiképpen... – És most bocsáss meg egy pillanatra. Arrébb lépek egy picit, és felhívom Darrent. Elmondom neki, hogy az egyetemre viszem Ashleyt, és elmondok mindent, amit tudok a helyzetről. Hátha ő jobban érti, mi ez. De csak a hangposta válaszol, így... Így reménykedem abban, hogy megkapja az üzenetem. Ezután visszatérek az eszméletlen lányhoz, karjaimba veszem, és addig el sem engedem, amíg be nem fektetem a hátsó ülésre. Azután elindulunk az egyetem felé.
Ha az időd engedi, megoldható lenne, hogy valamikor személyesen váltsunk néhány szót? Szeretnék beszélni veled, mivel úgy érzem, hogy van néhány dolog, ami magyarázatot érdemelne, és egyszerűbb és hatékonyabb lenne, ha ezt nem telefonon vagy írásban tennénk. Ha neked is megfelel, akkor találkozhatunk a Síparadicsomban a rendelőmben, reggel 10-től délután 6 – fél 7-ig minden hétköznap megtalálsz. Amennyiben mégis gond lenne a hellyel vagy az idővel, akkor kérlek, üzenj, hogy neked mi lenne a megfelelő.
Előre is köszönöm, Üdvözlettel, Abigail
Csak reménykedni mertem, hogy célba jutott a levél, amit Ashley-nek szántam. Nem a miatt voltak kétségeim, hogy Steve átadta-e neki, azt biztosra mertem venni, hogy ezt az apró kérésemet teljesíti. Pláne azok után, hogy ő is támogatta a beszélgetést, amire sort szeretnék keríteni. Sokkal inkább a lány miatt aggódtam, nem-e haragszik rám annyira a Vörös Holdkor történtek óta, hogy olvasás nélkül apró darabokra tépi a levelemet, esetleg csak összegyűri és kidobja. Vagy ha ezen még túl is jutna szerény kis üzenetem, még mindig ott volt annak az esélye, hogy hiába olvassa el, úgy dönt, hogy nem érdekli ez az egész. És valahol az is érthető lettem volna… Hisz ki vagyok én neki? Senki, csupán Steve egyik munkatársa, ráadásul az egyetlen alkalommal, amikor találkoztunk, nem túl jó emlékeket szerzett rólam. Tudom, nekiállhatnék magyarázkodni, de a helyében valószínű, hogy én se ugrálnék örömömben egy olyan illető láttán, aki ilyet tesz velem. Attól függetlenül ami történt, megtörtént, és már majdnem két hónapja is az esetnek, így lassan nem ártana túllépni rajta, azt hiszem, mert kezd elég gyerekessé válni ez az egész helyzet. Legalábbis külső szemmel nézve, akik „benne” vannak, azoknak inkább csak napról napra feszültséget szít. Mondanám, hogy engem nem zavar különösebben a dolog, de sajnos nem lenne igaz. Azt hiszem, egy bocsánatkéréssel és egy magyarázattal minimum tartozok a lánynak, másrészt Steve akármennyire is próbál kímélni tőle, tény, hogy Vörös Holdas esett miatti feszültségek náluk részben nekem is köszönhetőek. Ergo nincs más dolgom, csak ülni, és várni, hátha betoppan a lány valamikor, hogy legalább ezt az egy konfliktust megpróbáljuk elsimítani. Igaz, akkor is marad még sok másik köztük, de akkor is, valahol el kell kezdeni, nem igaz? Miután az első pár napban Ashley nem jelentkezett, így egy kissé kezdtem elbizonytalanodni, hogy el fog-e egyáltalán jönni valamikor. Mindenesetre, még nem adtam fel a reményt. Lehet, hogy még egy levelet írnom kéne? Bár, ha ez nem hatotta meg, nem hiszem, hogy a továbbiakkal is sikert érnék el… Mivel a váróterem már egy ideje üresen állt, és a kismutató is elérte a 6-ost az órán, nekiláttam, hogy letudjam a szokásos napi rutint – átöltözni, takarítani, fertőtleníteni, aztán irány haza…
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 11, 2013 9:57 am-kor.
*Az egyik nap Steve haza állított, naná, hogy a szőkeségtől. Tudtam, hogy ott van, de jobb volt nekem otthon. Szóval meg sem lepődtem, hogy bekopogott. Nah de amit kaptam. Csak felvontam a szemöldököm, mire csak megvonta a vállát. Na már téptem is volna ketté… de finoman a kezemre tette a kezét és annyit kért, hogy olvassam el. Szerettem na… így megtettem, mients ment a dolgára. Nem mondtam semmit, jobb a csend… abból csak nem lehet veszekedés vagy vita. Szóval amint elment elolvastam és… a szemetes helyett az író asztalomra dobtam. Írásban pff… mégis mit gondolt? Hogy majd plátói leveleket váltunk vagy mi a fene? Különben meg… úgy sem tudok beszélni. A telefont meg inkább hagyjuk… csak abban bízom, hogy baromira nincs meg neki a számom, mert tuti leverem Steven ha mégis. Az Aktámban nem lehet benne… na nem azért, mert kivételt képezek, hanem mert folyton összetöröm vagy elhagyom alakváltások közben. Mire beiktatják már új számom van. Hát na… nehéz meló az átváltozás, de leginkább kiszámíthatatlan.
*** Két és fél héttel később… azaz; most. ***
Persze, Darrennek elmondtam, hogy mi a helyzet és mi történt. Még ha nehézkesen is ment. Szerinte meg kellett volna látogatnom az Őrzőt… de… szerintem baromira nem. Na de mikor már Ryan is ezzel cukkolt… hát köszönöm szépen, de nekem ennyi elég volt. No meg ott volt Sam is… hát jó srácok, ha ezt akarjátok… Oké… üzenetet nem küldtem, hogy megyek de minek, Ő akkor várt, azóta eltelt egy kis idő. Csak felálltam Darren és Ryan mellől, akik épp már megint valami meccset néztek. Nem mondom szórakoztató… ám inkább a két hím mintsem az ami ment. Szerintem ők is csak brahiból nézik, hogy nevessenek. Magamra kaptam egy vörös nadrágot, egy neon zöld felsőt, egy narancssárga szalaggal hátra fogtam a hajam és egy citromsárgából lilába hajló sálat tekertem a nyakamba. Jó kedvem volt és nyugodt voltam. A Ravenes incidens óta ezt elég sűrűn elmondhattam magamról, hisz az emberi felem jócskán megviselte a történtek, azonban így a farkasom került előtérbe. S hál istennek Darrennek egy elég nyugodt házi kedvence van. Késő volt, így már nem volt sok ember nem is meglepő, hogy az utolsó pillanatokra hagytam az érkezésem. Lábaim lajhár módjára verték az ütemet a fekete tornacipőmben. De ennyi kell… nem lehet mindig rohanni. Pláne nem olyankor ha olyanhoz megyünk amihez igazából semmi kedvem. Nem tudom, hogy mit várok… valahol szerettem volna elintézni ezt a nővel vagy így vagy úgy… csak ne marjuk egymást Stevevel. Utáltam ezt az egészet. Mármint azt, ami otthon volt. Már a folyosón éreztem, hogy bent van még… Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim, ahogy az ajtóhoz sétáltam. Egy határozott kopogással jelentkeztem be és ha hallottam valami féle invitálást akkor bizony kitártam és becsukva magam után támaszkodtam neki az ajtófélfának. Szándékosan nem néztem szét… nem kellett, hogy emlékezzek. Rossz indítás lenne. A nő kezében valami fűzet izé volt meg toll. Ilyet akkor láttam, mikor José fejjel volt a szekrényben. Ne kérdezzétek mit csinált, nem kötötte az orromra, nah de… lejárt lemez, azért megpróbálkozom megint.* - Segítek… közben elmondhatod, hogy mit szeretnél. * Böktem az állam a füzet felé. Hamár itt vagyok hasznom is legyen. Nem, de? Valószínűleg nem… de legalább csináljak valamit. José persze visszautasította, azonban na… Nem is hívatott magához, hanem én kerestem meg és láss csodát; Az ajtón végeztem egy csodás érintéssel a torkom körül. Vazz… de akkor is sikerrel jártam. Mondjon bárki, bármit. Elvállalt nem? A célom elértem és még csak nem is hazudtam. Azonban Abigail válaszát csendesebben és kevésbé lelkesen vártam. Nem, erről nem Ő tehetett. Mindössze nem voltam mostanában az a felpörgött búgócsiga akit nem lehetett lelőni. Zöldes tekintetem nem árulhatott el semmit, mert nem volt benne semmi… persze egy kis szürkét leszámítva az íriszeimben. Hangom nyugodt és higgadt. Talán képesek vagyunk beszélni és nem fogok megint kiakadni. Talán. Hajm… mi lesz ebből édes jó istenem? De ha hagyta, hogy segítsek, akkor csak vártam, hogy mit is kéne csinálnom. Ha meg nem, hát megvontam a vállaim, nekem így is jó. De akkor nem mozdultam felé, hanem csak ott álltam az ajtófélfának támaszkodva és vártam. Csuklómon persze ott volt a mami lánca, csak mint mindig. A legutóbbi találkozó óta Steve megcsináltatta nekem. Ahogy az ékszeres ládikója is kész lett a mamának, ami összetört a balesetben.*
Na, a takarítás letudva, viszont arra nem számítottam, hogy az utóbbi időben eléggé megfogyatkozott a készleten lévő gyógyszerállományom. Oké, háziorvos vagyok, szóval a betegeim java része helyi lakos, ismerik a várost, mint a tenyerüket, aztán hazafelé nyugodt szívvel ugranak be egy gyógyszertárba kiváltani a gyógyszereket. Viszont mivel a rendelőm a síparadicsomban volt, így a szokásos praxisom mellé megkaptam még az itteni sérültek és sebesültek ellátását is. Ők viszont szinte kivétel nélkül turisták, így érthető okokból kevésbé szokták díjazni a patikára-vadászást a városban, arról nem is beszélve, hogy az ő esetük többségében egyszerűbb bármit kezdeni velük, ha valamennyi gyógyszer itt is van, a rendelőben. Nyugtatók, fájdalom-csillapítók, láz ellen, allergiagyógyszer, vitaminok, meg néhány hasonló „alap” orvosság, aminek minden háztartásban illene lenni. Bár az esetek többségében ilyenkor már rég úton vagyok hazafelé, most mégis itt gubbasztottam a rendelőben. A pulton több kisebb-nagyobb doboz sorakozott egymás mellett, bennük a különféle felhasználású és hatású gyógyszerekkel. Én meg, kezemben a kis füzetemmel, abban pedig a különböző gyógyszernevek listájával csak álldogáltam ott csendben, miközben némán számoltam a dobozokat. Mondtam már, hogy mennyire nem szeretem a papírmunkát? Mindeközben a közelben érezhető farkas-energiáknak nem szentelek különösebb figyelmet – már hónapok óta itt dolgoztam, s mivel ez az őslakos falka területe, így nem szokatlan, hogy a nap folyamán csak úgy jönnek-mennek, arról nem is beszélve, hogy a kollégáim között is akad néhány farkas. Hogy a főnökasszonyról már ne is beszéljünk. Eleinte igaz, kissé furcsa volt megszokni ezt a sok vibráló energiát az éterben, mára azonban mondhatni természetessé vált. Több farkassal egész össze is barátkoztam, na meg néha, ha nagyon összetörtékunják magukat még be is ugranak meglátogatni, szóval minden jól megy ilyen téren. A kopogás ránt vissza a nosztalgiázásból a valóságba, én pedig rádöbbenek, hogy elvesztettem a számolás fonalát valahol túl a 34-en… Lehet, hogy fárasztóbb napom volt, mint azt hittem? A rendelőben ennyire nem szoktam szétszórt lenni. -Szabad! –válaszolok a kopogásra, és hátra is fordulok, hogy lássam, kit fújt erre a szél, amikor pedig meglátom a lányt, egy egészen picit elkerekednek a szemeim. -Szia Ashley! –köszöntöm a lányt és ahogy meghallom a szavait, önkéntelenül is a kezemben szorongatott füzetre pillantok. Egyedül is megbirkóznék a feladattal, max. kicsit tovább tartana az átlagosnál, na meg igazán nem azért hívtam ide, hogy munkára fogjam a lányt, de… ha már ilyen készségesen felajánlotta, akkor azt hiszem, kár lenne visszautasítani. Meg őszintén szólva, tényleg jó lenne mielőbb befejezni, pláne, hogy már mióta állok itt felette… a meg van egy olyan érzésem is, hogy mindkettőnk dolgát megkönnyítenénk, ha közben mással is „elfoglaljuk” magunk és nem csak egymással nézünk farkasszemet. -Azt megköszönöm. Épp ezeket gyógyszereket számolom, hogy melyikből hány dobozból van még, aztán majd abból számolom ki, hogy mennyi fogyott az elmúlt hónapban, holnap reggel meg elküldöm a listát a beszerzőnek. –magyaráztam, hogy ha felajánlotta, hogy segít, legalább minimálisan képben legyen a dologgal. - Neked jó úgy, ha te számolod a gyógyszeres-dobozokat, én meg írok és számolom a hiányt? –kérdeztem vissza, ahogy arrébb álltam, hogy ő is odaférjen a pulthoz. Azzal, ha nincs semmi kivetnivalója, akkor hozzá is kezdhetünk. Egy-két percig nem igazán szólalok meg, inkább csak próbálom értelmesen összeszedni a gondolataimat, mert… jó, hiába találtam ki magamban már többször is, hogy mit fogok neki mondani, ha mégis eljön, most mégis, semmi nem jutott eszembe ezekből. Talán kicsit a látogatása is váratlanul ért… Nem mondom, én hívtam, és még mindig bíztam benne, hogy jönni fog, de őszintén… így, több mint két hét után elég soványka remény maradt. Mindenesetre most örültem, hogy meggondolta magát, és itt van, így igyekeztem nem sokáig rabolni az idejét, és a lényegre térni. -Ashley… Azt hiszem, először is tartozok neked egy bocsánatkéréssel azok után, ahogy a Vörös Hold ideje alatt viselkedtem veled. Sajnálom, hogy csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül elaltattalak, meg rákényszerítettelek arra, hogy kocsiba ülj, holott rettegsz tőle. Hibáztam, és erre nem mentség sem az, hogy fárasztó napom volt, vagy az, hogy sürgetett az idő, nagy volt a Vörös Hold okozta káosz, máshol is volt még bőven elintézni valónk… Ha lenne rá esély, akkor így utólag visszagondolva biztos, hogy másképp cselekedtem volna, de persze ez sem vigasz így utólag, ezzel is tisztában vagyok. Szóval… szeretnék bocsánatot kérni tőled a történtek miatt. De ha nekem nem is bocsájtasz meg, akkor legalább Steve-re ne neheztelj emiatt. Esküszöm, semmit nem tudott arról, hogy mire készülök, sőt... talán még tőled is váratlanabbul érte ez az egész. –magyarázom csendben. Remélem, hogy a lány engedi, hogy végigmondjam a mondandómat, ám ha nem, és közben mindenáron diktálni akarja a darabszámokat, akkor közben is jegyzetelek, igaz, kissé döcögősen. Ha engedi végigmondani, akkor csak most jegyzem le az eredményeket, s várom, reagál-e valamit a mondottakra.
*A köszönésére csak bólintottam amolyan viszonzásképp, de inkább a segítségem ajánlottam fel. A köszönetére nem mondtam semmit, csak arra figyeltem, hogy mit is csinál ergo, hogy mi az, amiben segíteni tudok. Oké, azt már tudom, hogy mi lesz a végeredmény amit egy bólintással vettem tudomásul, de csak ezután érkezett az, hogy mi a feladatom. Ellökve magam sétáltam beljebb és álltam meg mellette a szekrény előtt.* - Ha nem másodfokú egyenletben kéred vagy grafikonon a végeredményt, akkor jó. * Kac-kac… najó, viccelni próbáltam de azt hiszem ez továbbra sem az erőségem, szóval ezt meghagyom Samnek. Neki olykor még jók is akadnak. Igen, enegem is képes megnevetettni csak nem mindig látszik fizikálisan. Hát most na nem vagyok vad alma. De tény, hogy képes jobb kedvre deríteni. De már untam a görbéket, meg a grafikonokat az egyenletekről nem is beszélve. Szóval maradjunk a számsornál. Nem nagy cucc. Minden hezitálás nélkül nyultam az egyik oszlophoz, hogy megtudjam számolni. Bíztam a látásomban, de biztos ami tuti alapon, egyesével a dobozokon is végig húztam az ujjam, hogy meglegyen az összes és ne számoljam el magam. Magamban számoltam és így csend volt.* - 12… * S már mentem is a következőhöz, ez nem volt nagy cucc, tekintve, hogy alig volt belőle. Csak futólag néztem rá és ha jól rémlik, akkor ez valami fájdalom csillapító. Hmm… * - 3… Farkasoknak is van fájdalomcsillapító? * Kérdeztem meg, hisz nekünk az emberi annyit ér, mint halottnak a csók. Vazz… Darren még mindig nem nézte meg velem a halott mennyasszonyt. S bizony, most épp nem… de alapjaimban néha rám fért volna edzések után egy-egy szem vagy valami. Bár legalább Abigailnak nem kell magyarázkodni, hogy miért kell. Steve biztos kipanaszkodta már magát, hogy folyton csak az edzések és a többi izé, meg fáj mindig, mindenem. De ez minden amit kérdeztem, no meg a számokon kívül ami elhagyta az ajkaim. Mikor beszélni kezdett figyeltem rá. De hehe… nő vagyok, vagy valami hasonló. Miközben hallgattam tovább számoltam és olykor-olykor benyögtem az eredményt. Persze ez csak a látszat volt, mélyen dühített az, ami történt és, hogy csak így elintézi. Hát köszönöm szépen, de… amikor még ki is mondja a kocsit összerezzenek és még azt is elfelejtem, hogy hol járok.. hát ez remek. Nah akkor még egyszer ezt az oszlopot. * -23… Megtörtént és ezen nem fog változtatni sem a bocsánatkérésed sem semmi más. Stevet meg hagyjuk… biztos csak poénból fordított neked háttal. A legnagyobb bajom az, hogy elcipeltetek, mint egy plüss macit egy olyan helyen voltam, amit nem ismerek úgy, hogy végig aludtam az egészet. Nem tudom, hogy mi történt vagy mi nem. Steve elmondta, hogy mi volt ezaz egész… de ettől még jogom lett volna szembenézni vele, nem pedig ágyban, párnák közt megtudni. És ócska kifogás volna, hogy nem tudtatok felkelteni… Ha semmilyen vacak nem hat, akkor is ott volt Darren az egyetemen, csak át kellett volna menni és szólni neki, mivel nem értétek el telefonon. Bármilyen mélyen alszom, Ő képes felrántani. *Néztem oldalra a nő szemében és láthatta… az a legnagyobb bajom, hogy nem tudtam szembe nézni a tetteim következményével, úgy, ahogy egy farkashoz illik. Ahogy a vérvonalamhoz illik. Elvett valami olyat, amit viselnem kellett volna, ami meghatározhatta volna a farkasom is. S lássuk be Steve a rokonom és imád. Rózsákkal és cukormázzal tálalta az egészet.* - De ha jobb nektek, akkor a bocsánatkérés elfogadva. Tudom, hogy tetszel Stevenek… én meg elvagyok Darrennél is. * Persze, nem akartam én senkinek sem rosszat, csak engem hagyjanak lógva. Abigail is Steve is és mindenki, olykor még Darren is. Nem kell nekem jó pofizni vagy pátyolgatni a lelkem. Az Ő dolguk, csak könyörgöm…* - De a szobám még mindig az enyém, akkor is ha nem vagyok otthon Abigail. Oda Apáimon kívül csak akkor mehet be valaki, ha Én megengedem és otthon vagyok. * Nem, ez nem szemrehányás volt. Hangom is színtelen még csak harag sem volt benne. Mindössze valószínűleg Steve nem közölte a határokat, hát akkor én majd most megteszem. Azonban láthatta… nem kértem, hogy ne jöjjön. Szóval tényleg nem szólok bele, csak hagyják meg a magán dolgaim. * - 32… Különben hogy megy a… tanulás? * Nah jah… Én is jártam tanulni Joshuához. Csak mi NFS-eztünk. De na én gyerek vagyok… valószínűleg ők is nyomogatnak, csak épp… egymást. Grr… nem akarom tudni, nem akarom tudni. De nem hiszem, hogy csak ezért hívatott... de nem kérdeztem. Hanem diktáltam a számokat. Majd mondja tovább ha akarja. Márha ezek után akarja persze.*
-Áh, isten őrizz… Hálát adok az égnek, hogy a középiskola óta nem kellett ilyenekkel foglalkoznom. –felelem a másodfokú egyenleteire, aztán ahogy számol, néha-néha vetek egy pillantást a dobozokra, mégis melyik gyógyszernél tart, amúgy meg csak szorgosan jegyzetelek. -Fájdalomcsillapító farkasoknak? Hmm… azt nem tudom, hogy kimondottan nekik valót állítottak-e már elő valahol. Arról, hogy forgalomban lenne-e ilyen, nem tudok, esetleg ha valamelyik falka gyógyítója civilben gyógyszerész, akkor talán… Én a normál gyógyászatban is használatos fájdalomcsillapítókat szoktam adni a farkasoknak is. Az erőssége meg, attól függ, hogy mi váltja ki a fájdalomérzetet. Mondjuk többnyire erősebbet szoktam nekik adni, mint az embereknek, hogy tovább tartson, meg általában ha ők megkeresnek, akkor ott már elég nagy szokott lenni a baj… -válaszolok a lány kérdésére, remélve, hogy megkapta a választ arra, amire szerette volna. Ha nem, akkor meg mást nem tovább kérdez vagy pontosít. A bocsánatkérésem után csak némán hallgatom, és valami ahhoz hasonló érzést váltanak ki a szavai, mint amikor megforgatnak egy tőrt az ember szívében. De jó… azt tudtam, hogy elég zavaros az az este, de… úgy tűnik, még annál is jobban, mint számítottam rá. Sóhajtottam egyet, aztán bele is kezdtem: -Tisztában vagyok vele, hogy a bocsánatkérésem nem fogja meg nem történtté tenni a dolgokat. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy az ott és akkor történtek elég komoly kihatással voltak az azóta eltelt időre, nem épp pozitív értelemben. Ezen viszont lehet változtatni, és részben ezért is szerettem volna beszélni veled. Ashley… Az, hogy Steve nekem háttal fordított, csak a véletlen műve volt. Ha tudta volna, hogy mire készülök, egész biztosan megakadályozta volna, ezt te is tudod, ahogy azt is érezheted, hogy igazat mondok. Az én hibám, hogy számodra úgy jött le a helyzet, hogy a „cinkostársam volt”. –feleltem komoly hangon, ha már elkezdjük a félreértéseket tisztázni. -És igazad van… másképp is megoldhattuk volna. Igazságtalan volt tőlünk, hogy pont a legfiatalabb érzéseivel törődtünk a legkevésbé, de… nem is tudom, hogy mondjam… Az az este valami hihetetlen káosz volt. Megfelelni mindenkinek, a Protektornak, az őrzői elvárásoknak, úgy, hogy közben figyelemmel vagy a munkatársad és a barátod érzéseire, az emberekre, próbálod megvédeni a lányát, aki épp elkövetett egy gyilkosságot, és mindezt úgy, hogy sürget az idő. A mai napig nem tudom, hogy lett-e volna egyáltalán olyan megoldás, ami mindenkinek jó. Igazad volt azzal is, hogy jogod lett volna megtudni, hogy mi történt… én is ezt a verziót preferáltam, de Steve ragaszkodott hozzá, hogy ha kell, akkor tőle tudd meg a dolgokat. Arra pedig nem számítottam, hogy így fogsz reagálni… Tartok egy kis szünetet, hogy legyen ideje feldolgozni a hallottakat. Gondolom Steve elmesélte neki a történteket, de azt hiszem, talán más szemszögből és érdekes lehet hallania a dolgokat. -Nem ismerem Darrent, csupán névről, de személyesen még nem volt hozzá szerencsém. Őszintén szólva, azt sem tudtam, hogy ő is ott van az egyetemen. Ahogy megérkeztünk, egy kb. 5-10 perces beszélgetést követően a Protektor elküldött, hogy segítsek be az orvosiban, rá pár percre pedig megtudtuk, hogy Ms. Reeves, a falkátok egyik tarkja életveszélyesen megsérült. Az este további részében azzal voltunk elfoglalva a farkaslakban, hogy egyáltalán megélje a reggelt. Szintén a Vörös Hold hatása, csak sokkal rosszabbul végződött, mint a te esetedben. –idéztem fel azt az éjszakát az emlékezetemben. Nem tudom, a lány mennyit hallott, vagy nem hallott róla, így aztán nem is akarok különösebben belemenni a részletekbe, no meg nem is amiatt vagyunk itt. Viszont volt valami, ami nem hagyott nyugodni… Tudom, hogy megígértem, hogy hagyom, ő mondja el a történteket, de arról utólag sem beszélt, hogy mennyire ment bele a részletekbe. Mert ha valami kimaradt, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy végre tisztázzuk a dolgot és pontot tegyünk az ügy végére. -Mondd csak, Ash, Steve milyen részletesen számolt be a történtekről? Csak azért kérdem, mert amikor átváltoztál, akkor kettőnk közül csak én voltam itt – őt csak akkor hívtam, miután elájultál és megtaláltam az irataidat. Ha esetleg van valami kérdésed amire önhibáján kívül nem tudott válaszolni információ hiányában, akkor kérdezz nyugodtan! Na, a bocsánatkérésem elfogadva, legalább egy nyúlfarknyit már előrébb jutottunk az ügyben. Egy kölyöknyúlfarnyit… Egy újszülött kölyöknyúlfarknyit! De az is több mint a semmi, nemde? Igaz, amit utána mond, meglep és meghökkent egy cseppet… -Hogy… hogy mi? –kérdezek vissza kissé zavartan, de aztán egy legyintéssel letudom a dolgot- Ugyan, biztos csak félreértesz valamit, nem hinném, hogy Steven… de várj, Ash… ez most úgy hangzott, mint ha csak azért „kéne” Darrennél lenned, hogy… engem elkerülj…? Figyelj, én nem akarom, hogy miattam kelljen „elmenekülnöd” otthonról, se „elszakítani” titeket egymástól. Ha erről van szó, akkor csak mondd és nem lesz belőle több problémád. Beszélek Steve-vel és hagyjuk az egész tanulósdit, ennyit nem ér meg. A szobádat pedig sajnálom, én… én nem tudtam. Amikor legutóbb nálatok jártam, szegény Steve már ki tudja mióta szenvedett a vasalással, gondoltam, segítek neki. Nem említette, hogy ennyire érzékenyen érint, ha belépek oda. Ha tudom, akkor nem tettem volna, de akkor ígérem, hacsak nincs valami vészhelyzet, nem megyek többet oda. Lejegyeztem az újabb számot, aztán válaszoltam is a kérdésére. -Köszönöm, azt hiszem, hogy jól… bár eddig még csak 2 „óra” volt. Csak pár napja, hogy hazaköltöztem, előtte James mellett voltam meg segítettem neki. –feleltem, aztán újabb sóhaj következett. A manóba is, hogy próbáljam meg elmagyarázni neki, hogy miért hívtam ide? Több az ok egyszerű bocsánatkérésnél, de nem olyan könnyű azt úgy megfogalmazni, hogy a másik ne értse félre, és átmenjen belőle a lényeg… -Ashley… hiába fogadod el a bocsánatkérést, ha attól még ugyanúgy nem változik semmi. Én nem akarom, hogy miattam veszekedjetek vagy emiatt legyen otthon feszültség köztetek. Steven miatt is aggódok. Lehet, hogy neked nem tűnt fel, de eléggé megviselték az elmúlt pár hónap eseményei meg a vitáitok. Haragudni valakire olyan, mint ha mérget innál, és azt várnád, hogy a másik haljon meg… Jó, tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske a történtek után, és egyik pillanatról a másikra se lehet megváltoztatni az ember érzéseit, de nem lehetne, hogy a jövőben ez másképp legyen? Vagy legalább tiszta lappal folytassuk? Tessék, csak kimondtam. Bár lehet inkább hasonlít valami szakítás utáni újrakezdéshez, de na...
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 12, 2013 11:44 pm-kor.
*Figyeltem a válaszára, még ha ez nem is látszódott rajtam. Miért ne tettem volna? Elvégre azért jöttem ide, mert küldtek érdekel. Pláne, hogy még kérdeztem is. * - De a nagyon erős fájdalomcsillapítókat csak receptre adják. * Húztam el a számat. Ez nem kérdés volt, mégha annak is hangzott. Ezt tudtam, hogy így van… ezért is szenvedtem folyton. Bár a fájdalom erősít azt mondják. De azért mindennek van határa és ha már itt tartunk valami bika altató sem ártana. Csakhogy tuti végig aludjam az éjszakát. Bár kétlem, hogy segítene a dolog. Így nem is említem. Különben még itt gyógyszer függőnek nézne vagy valami. Majd azt elintézem Jamesszel benne legalább lehet bízni, hogy nem mondja el Stevenek meg Darrennek. Aztán megint beszélni kezdett, de persze bőszen diktáltam neki közben a számokat. Tudok én több felé is figyelni, és eleddig csak egyszer kellett újra kezdenem. * - Ha nem mondanál igazat, már nem lennék itt. De nem tudom, hogy Steve meg-e tette volna… - Mármint, hogy megakadályozza. - Különben meg… ha annyira bántotta, nyugodtan közölhette volna, hogy nem visztek sehova, míg nem kellek fel. * Vontam meg a vállaim. De aztán ismét csendben hallgattam a szavait és itt már kétszer is elrontottam a számolást, de nem vagyok egy türelmetlen ember, szóval hajrá… harmadjára már csak sikerül. De ahogy befejezte, csak fáradtan túrtam a hajamba és fordultam felé.* - Nézd Abigail… ez te is tudod, hogy nem igaz. Persze, Te magad is elhiszed, hogy jobb volt így mert nem volt más, így nem hazudsz nekem, csak saját magadnak. De ne felejtsd el, hogy én magam ajánlottam fel a megoldást. Azt sem tudtam miért kell mennem, de önként ajánlottam fel, hogy elmegyek az Egyetemre. De gyalog. Farkas vagyok… az erdőn keresztül hamarabb oda értem volna a város határához, mint Ti kocsival. Onnan már csak pár perc lett volna gyalog. *Persze most is bűnbánat kélt életre a tekintetemben, ahogy kimondta a gyilkosság szót, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Megmásítani már nem tudom és az emlékeim azóta sem tértek vissza. * - Nem arról van szó, hogy kitől tudom meg… hanem arról, hogy oda kellett volna állnom a protektor elé. Nem vagyok bársonyba bugyolált királykisasszony. Eltudom viselni azt, amit teszek és sosem futok el a következmények elől. * Ha így lenne, Darren büntetése elől is megléptem volna. Pedig aztán… lássuk be, na az oktalan volt, mert Jamie kattant be és nem én. Mégis, én kaptam büntetést és nem a másik. Szóval hagyjuk is, elmúlt… Darren meg továbbra is egy tök. Igen, hallottam Tarzan esetéről. De most mit csinálja? Túlélte és ez a lényeg. A többi számomra elenyésző, még ha egy kiváló Tarkról is van szó. Ilyen a Tarkok élete… vörös hold vagy más miatt, de ez lekerülhetetlen. Újabb számokat diktáltam be, de a kezem megállt a mozdulatban ahogy kérdezhettem. De…* - Én nem emlékszem semmire, csak arra, hogy leültem az asztalhoz, utána már csak az meg, hogy mikor felébredtem hánytam. De amit tudott Steven elmondta. Mindegy, hogy miért vagy hogyan történt. Nem változtat semmin… az a fiú nem fogja visszakapni az életét és… *Én sem fogom jobban érezni magam. Bár nem emlékszem az arcára, nem emlékszem semmire.* - … De ha valahogy… bárhogy, megtudod mutatni azt a fiút akkor azt megköszönném. * Látni akartam, arcot akartam neki adni. Nem tudom miért, nem tudom, hogy hogyan tehetném. De csak egy fiú volt… azonban, kellett valami ami emberivé teszi. Hátha akkor megérzem a súlyát is a dolognak. Persze ettől rosszabb lesz nekem… de talán elég visszafogó erő, hogy ne történjen még egyszer ilyen. Nem az esemény érdekelt, hanem az, hogy a srác hogy nézett ki. Nah de az első szavaira csak felvontam a szemöldököm és úgy tekintettem rá. Hah és még én vagyok a naiv meg a vak. De azért megvártam míg befejezi a kis monológját. Majd aztán felnyitom a kicsi szemét… bár vicces… ennek fordítva kéne lennie, ha már a korokat vesszük figyelembe. No mindegy. Elfordultam a gyógyszerektől, úgy is már csak három oszlop volt. és karba font kézzel támaszkodtam a pultnak, ahogy oldalra biccentett fejjel néztem a nőt pár pillanatig néma csendben.* - Először is… ne akard bemagyarázni, hogy hülye vagyok, ha Steveről van szó. Jobban ismerem, mint Ő saját magát és ez igaz fordítva is. Az elmúlt 10 év alatt egyszer sem készülődött tovább, mint én. Jó ezt nem nehéz, mert nekem fürdéssel együtt megvan 5 perc alatt. De azért egy férfitől a félóra sok, ahogy azt sem kérdezte meg egyszer sem, hogy milyen az új öltönye. Mert tudja, hogy nem szeretem azokat a göncöket. Ha hívod vigyorog mint a vadalma, ha megy fütyörészik és bárgyú vigyorral a képén tér haza. Lassan olyan érzésem van mellette, mint amikor Sammievel vagyok. Csak annyi, hogy az a srác még esetlen is, de nem tudom hogyan viselkedik mikor veled van, szóval meglehet… – Na most lesápadtam. De szó szerint. Sam szerelmes, ahogy Steve is. Oké, Steve Abigailba ez tiszta sor… na de Sam? Jó, ezt majd megkérdezem Tőle, ha találkozok vele.– Lehet, hogy sok mindenről gőzöm sincs és fiatal vagyok, de én is voltam szerelmes és Stev olyan most, mint én voltam akkor. Nevetséges. *Nekem az volt. De lássuk be jó muri, mikor egy pasi azzal talál meg, hogy tuti jó-e ez a nyakkendő ahhoz az inghez és nem-e áll szét a haja és nagyon karikásak-e a szemei. Ahogy egy olyan lánytól is, akit alapjaiban sosem érdekelt és képes volt szabadidőben színházba menni. Viszont a farkasomra koncentráltam, hogy érezzem azt amit Abigail... nem másért, csak azért, hogy tudjam, hogy milyen érzéseket vállt ki belőle ha Steveről van szó. Hogy mennyire egyoldalú ez az egész... * - Pont erről beszélek – forgattam meg a szemeim – Komolyan Abigail… ennyire vak nem lehetsz. Steve minek vasalt volna, mikor van bejárónőnk? Biztos nem azért, hogy ki legyen vasalva a ruhám, tekintve, hogy nem szeretem a vasalt göncöket. Csupa olyan holmim van, aminek nem kell vasaló. De ha még kéne is, heti kétszer jön a bejárónő. Szóval neki adj uram isten azonnal kellett valami és hát kit várt? Téged. Nem mondta, mert valószínűleg nem akart megbántani, vagy elvenni a kedved. Pedig tudja… ez nem mostani heppem. Bostonban sem viseltem jobban. *Oké, ha nem fogja fel, akkor nem tudom mit csinálok. Megfejelek valamit… de komolyan. Ajkamra mégis egy szeretettel teli mosoly került. Eszembe jutott, mikro megcsinálták Papával a fa tetejére a kis vackomat. Steve nagyon szűkösen fért bele, de emlékszem, hogy mennyire örült és boldog volt, mikor felhívtam magammal és megkértem, hogy aludjon velem ott kint. Másnapra fájt minden tagja, de ott aludt. Hiányoztak azok az idők… * - Szeretek Darrennél lenni és még csak ki sem vágott mikor megérkezett a szobámhoz a bútorrendelés. * Vontam meg a vállaim ezzel egyúttal hárítva is a dolgot. Nem fogom azt mondani, hogy; Igen bazz, örülök, hogy leesett, de kurvára zavarsz otthon. Nem, mert Steve boldog és nekem aztán tényleg ne akarja megmagyarázni senki, hogy nem az. Oké, még írni nem tud de látom rajta, hamarosan visszatér az ichlete. Abigailnak köszönhetően. Mikor Jamest említi, lesütöm a tekintetem. Igen, ott ludas voltam több oknál fogva is. Egyrészt, mert miattam került olyan állapotba. Másrészt mert míg Abigail ápolgatta és mindennap belógtam hozzá, volt olyan, hogy többször is egy nap. Hát most na… szerettem és semmilyen őrző nem tarthat Tőle távol, csakis Ő maga. Erre pedig nem került sor. Nah de az újabb szavaira dühösen fújtattam egyet. Hát ez nem igaz… most komolyan nekem akarja elmondani, hogy Steve milyen állapotban van? Látom, ott vagyok és ismerem.* - De, észre vettem azért van két szép szemem. De hidd el, nem te vagy a legnagyobb problémám és ha te nem volnál csak annyiban lenne más a dolog, hogy akkor találunk valami mást. Kezd elegem lenni… Raven, James és még azon a tök Sammien sem tudok kiigazodni, plusz nem sokára… * Ajkamba harapva hagytam félbe a mondatot. Szép is volna, ha egy Őrzővel közölném, hogy nem sokára elutazom, hogy bosszút álljak. Haha… riasztaná is Stevet. Grrr… itt senkiben nem lehet megbízni, no meg ez egy olyan dolog, hogy… nem tudom. A lényeg, hogy nem mondtam végűl semmit. De azt érezheti, hogy van valami sokkal nagyobb és fontosabb gondom is. Amitől tartok… naná, ki ne félne tőle? Az első tudatos gyilkosság a magam módján… Még belegondolni is borzasztó, de megérdemli. Elvette a szüleim, az álmaim egyszóval az életem. *
-Nem véletlenül. Némelyik már-már felér egy kábítószerrel is, így érthető, ha nem teszik mindenkinek elérhetővé. Másfelől, ha hosszabb távon rendszeresen fogyasztják, a szervezet előbb-utóbb hozzászokik a különféle gyógyszerekhez, és az több okból sem egészséges, arról nem is beszélve, hogy utána kevésbé hatásos. Meg ott vannak a mellékhatások is, szóval azért nem teljesen veszélytelen a dolog, ha hozzá nem értők kezébe kerül. –válaszolom meg röviden a dolgot. Belemehetnék részletesen is, hogy miért nem egészséges, mert hogy függőséget okozhat, mert a szervezet hozzászokik és „ellustul”, gyengíti az immunrendszert és még ezer meg egy mellékhatása van, de nem hiszem, hogy különösebben kíváncsi lenne ezekre. Viszont a kíváncsiság az nem hagy nyugodni, így nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek vissza. -Egyébként miért kérdezted? Csak kíváncsiságból, vagy valakinek szüksége van rá? Ahogy a szavaimra reagálva megszólal, egy kissé meglep az éles stílusa, bár tény, az igazság néha kegyetlen. Mi meg azért vagyunk itt, hogy tisztázzuk a dolgokat, nem hogy még tovább kavarjuk, szóval… -Szerintem megtette volna. Legalábbis közölte, hogy soha többé ne csináljak ilyesmit. Szeret téged, és ha tudnád, hogy mennyire félt és aggódik miattad… –feleltem, aztán feljegyeztem a legutóbb elhangzott számokat. -Nem mondtam, hogy jobb volt így, vagy nem volt más, de most már azt hiszem, mindegy. Hibáztunk. –sóhajtottam fáradtan. Most jöhetnék azzal, hogy nekem nincs jogosítványom, vagy valamelyik „takarítót” megkérhettük volna, hogy vezessen, de akkor meg csak megint a kavarás ment volna, hogy miért írjuk felül a Protektor utasításait. Lehet, hogy Ash egyedül hamar odaért volna az egyetemre, viszont egyedül aligha engedtük volna el a történtek után, ha Steven is vele tart, akkor az pedig jócskán lassította volna őket… És akkor egy újabb szám lejegyezve a füzetbe, lapozhatunk. Rendben, szóval Steve elég részletesen elmondta amit el kellett, Asht se érdekli különösebben a dolog. Értem. A kérése hallatán hezitálok egy kicsit, hogy vajon mennyire lenne jó dolog, ha megtudná, ki volt az? Végül aztán csak aprót bólintok, hát legyen. Ha már felajánlottam, hogy kérdezzen, meg ő is bizonygatta, hogy nem futamodik meg egykönnyen… Ráadásul igaza van abban, hogy tényleg sok mindenből kimaradt. Joga van tudni és így, emlékezetkieséssel valóban kissé megfoghatatlan lehet számára az egész helyzet. -Megmutatom, de ahhoz hozzád kell, érjek. –„kérek” tőle engedélyt, de másképp nehezen lehetne végrehajtani a varázslatot. Ha nem adja jelét ellenkezésnek, akkor a füzetet és a tollat leteszem a pultra, majd finoman megérintem a halántékát. -Ha gondolod, hunyd be a szemed, úgy talán „kényelmesebb”. Mehet? –kérdezem és ha igen, akkor csendben elmormolom magamban a varázslatot az emlékek közvetítéséről. Én magam is lehunyom a szemem, így könnyebb a koncentráció. Felidézem magamban a Vörös Hold napján történteket... Először csak néhány rövid, bizonytalanul felvillanó képet láthat a lány, mire a keresés közben rábukkanok arra, amelyik nekem kell.
Délután 4 óra körül járhatott az idő, amikor egy fiatalember lépett be a rendelőm ajtaján. Az öltözéke alapján már sejtettem, hogy egy újabb itt nyaraló egyénhez lesz szerencsém, hát még amikor beljebb bicegett! Több se kellett, egyből a vizsgálóasztal felé terelgettem, hogy minél kevesebbet mozogjon, s már jött is a szokásos kérdés: Hogyan történt? Miközben én nekiláttam, hogy óvatosan megvizsgáljam a bokasérülését, ő elmesélte, hogyan is történt. Még reggel, ahogy a síparadicsom kölcsönzője felé tartott, megcsúszott egy jeges lépcsőfokon, s bár nem esett el, de rosszul érkezett és kifordult a bokája. Így aztán síelés helyett visszament a szállásra, hogy pihentesse, de miután csak egyre dagadt és lilult a bokája körüli rész, belátta, hogy jobb lesz, ha inkább orvosnak is megmutatja. A járással nem volt gondja azt leszámítva, hogy erősen bicegett, de mozgatni is bírta. Annyira nem tűnt súlyosnak a sérülés, hogy gipszet rakjak rá, viszont megeskettem, hogy 1-2 hétig pihentetni fogja. Azon túl amíg a duzzanat le nem lohad, akár jegelés, vizes borogatás is mehet, polcolni, és folyamatosan kenje, fáslizza. A gyógyszeres szekrényből hamar kerítettem is egy kenőcsöt, amit hasonló ízületi sérülések esetén szoktunk felírni, mellé egy köteg fásli, majd most el is láttam, hogy lássa, a későbbiekben hogyan célszerű betekerni a lábfejét, hogy jól tartson. Végül még egy receptet is írtam neki, biztos ami biztos, ha elfogyna a krém, és meghagytam, hogy két hét múlva mindenképp keresse fel a háziorvosát egy vizitre, hogy döntsön a kezelés további folytatásáról. Persze mindeközben csak bőszen bólogatott, mint a legtöbb ember… Azt hiszem, tipikus emberi viselkedés egy orvosi rendelőben. Az első pár napban még mindent betartanak, aztán meg… Megkaptam az iratait, az adatokat felvittem a rendszerbe, majd miután újra visszaadtam a kártyáit, kikísértem az ajtóig, és már jött is a következő beteg, egy influenzás kislány…
Ennyit az orvosi titoktartásról. Bár azt hiszem, ebben az esetben már nem sokat számít a dolog, lévén, hogy a fú már halott. Alvin Kelley, élt 28 évet, amerikai állampolgár. Miután elhagyta a rendelőt, csupán egyszer láttam viszont, amikor a műszak után betértem a büfébe. Ennyit az orvosi utasításokról, hogy pihentesse a lábát… Még magát is viszont láthatja az emlékben a lány, ahogy közelebb lépek mellé, a pulthoz, no meg ahogy hátrafordulva észreveszem a fiút az asztalnál ülve, de aztán az emléknek itt vége szakad, én pedig elengedem a lányt. Szándékosan nem azt az emléket szedtem elő, amikor megöli a férfit, hanem egy korábban történt, kellemesebb darabot. Ha akarja, akkor akár azt is megkaphatja, viszont azt hiszem, ennyi is elég ahhoz, hogy megbizonyosodjon a kiléte felől. Ahogy a lány megfordul, és beáll karba tett kézzel, csak felszaladnak a szemöldökeim. Valami rosszat mondtam volna? És akkor elkezdi mondani, s csak mondja, mondja, mondja… Az előbbi megjegyzésére azt mondtam, hogy meglepődtem? Hát, azt hiszem tévedtem, az előbbi ehhez képest semmi sem volt. Az én ereimben meg úgy hűl meg szép lassan a vér, sápadok le, kerekednek el a szemeim, a pulzusom meg minimum 20-30-at ugrik... Már épp közbe akarok szólni, hogy most ugye csak viccel, de… mi a francért tenné? -Hogy… hogy mi? Hogyan viselkedik? Olyan… normálisan. –bököm ki, miután nagy nehezen megtaláltam a megfelelő szavakat- Olyan… visszafogottan. Sehogy se utalt rá, még egy szóval se, hogy… hogy…. így érezne. Te jó ég… -kaptam a szám elé a kezem. De Ashley már mondta is tovább, én meg éreztem, hogy a sápadtság helyett szép lassan elvörösödök. Még ez is, de jó! Mármint a pirulás, Ash most biztos totál hülyének néz, úgy viselkedek mint valami tizenöt éves… még dadogok is mellé össze-vissza, meg csessze meg az akcentus is, már csak az hiányzott a boldogsághoz… lehet, hogy jobb lenne, ha meg se szólalnék inkább. Még jó, hogy azért akartam beszélni vele, hogy egyszerűsítsünk a dolgokon, ahhoz képest azt hiszem, most nem kicsit sikerült bonyolítani rajta. Nem, nem akadtam ki… annyira, sőt, kedvelem is Stevent, de ez most váratlanul ért, na! Még James-ből is előbb néztem volna ki bármi ilyesmit, miután az első találkozásunk óta „fáraszt” a poénjaival meg beszólásaival, hogy ezt a két hetet már ne is említsem, de… nála legalább tudom, hogy nem gondolja komolyan, csak hülyül, meg élvezi, ha zavarba hoz a szavaival. Viszont ez, amit most Ash említett, ez már tényleg „súlyosabbnak” tűnik. Ahogy a lány belekezdett a vasalós sztori magyarázatába, én is nekidőltem a pultnak, és csak masszívan bámultam magam elé a semmibe. -Nem tudtam, hogy van bejárónőtök… -motyogtam magam elé, bár inkább csak azért, hogy mondjak valamit, mielőtt azt hinné, hogy megnémultam. Bele akartam kötni valamibe, hogy de nem, biztos tévedés, de… az utóbbi pár percben szinte minden állításomra durván rácáfolt a lány, így aztán csak hallgattam. Igaz, a kérdésemet szépen kikerülte, de az előzőek ismeretében azt hiszem, hogy ez a hárítás beszédesebb volt minden szónál. Hát ez nagyszerű, és én eddig abban a naiv hitben éltem, hogy csak a Vörös Hold alatt történtek miatt haragszik. Erre? Az apja pont abba szeret bele akit talán a legjobban utál a városban? Basszus, basszus, basszus… Így már teljesen más megvilágításba kerül az a sok veszekedés is, amit Steve emlegetett. Közelebb húztam az egyik széket, és kissé megtörve rogytam le rá, miközben a halántékomat masszíroztam és tovább hallgattam Ashley-t, mi új hírekkel tud még szolgálni a mai nap folyamán, azonban a mondata egyszer csak félbe maradt. -Nemsokára…? Micsoda? –néztem felé.
*Hallgattam a bővebb válaszát a gyógyszerre, de sok újat nem mondott. Ezeket én is tudtam, legalábbis csak annyira mint amennyire az órákon tanultuk. De ez azt hiszem benne volt. A kérdésére azonban csak megvontam a vállaim.* - Nekem. De ilyen áron inkább nem kell. Bíztam benne, hogy a farkasok immunisak a függőségre mert gyorsabban lebontja a szervezetük. De viselem, ahogy eddig is tettem, csak megakartam könnyíteni a dolgom egy kicsit, hogy legalább aludni tudjak. * Persze naiv álom az egész. Hisz még ha a fájdalmaim hagynak is aludni, az álmaim nem ahhoz meg… kész gyógyszertár kéne altató, nyugtató vagy valami ilyesmi. Hallhatja a hangsúlyomon, hogy így tényleg tárgytalan. De na… néha én is eljátszhatok a gondolattal, hogy könnyebb is lehet valami és nem kell mindig a nehezebb úton végig menni. * - Tudom, hogy szeret… de mindenkinek meg van a maga prioritása. A féltéséről is van fogalmam… vele élek és kamasz vagyok. * Emlékeztettem. Naná, Samet is kapából erdőtűzzé akarta avanzsálni mikor haza mentem az első találkozó után. Szóval pontosan tudom, hogy Steve aggódik, hiába próbálja leplezni többnyire. Látszik rajta… én meg vele élek. Arra, hogy miként tudja megmutatni bólintottam és ránéztem. Az utasítást követve lehunytam a szemem és néztem… nem, nem azt, hogy mi történt vagy hol volt. Csak és kizárólag a fiúra összpontosítottam. Magas volt és bár nem volt nyurga, de izmosnak sem mondható. Szőke haja rövidre volt nyírva és kék szemei csibészesek voltak. Hoppá… nem is volt olyan fiú, hisz elég idős volt. Legalábbis hozzám képest… Alvin Kelley… Azt hiszem ez a név szintén olyan, ami örökre belém ég. Ahogy az arca is. Lelkemben… így, hogy már érző, lélegző lény volt… sokkal nagyobb volt a valósága, a lelkiismeretem és a bánatom. Ahogy kinyitottam a szemem, ha Abigail figyelmes, akkor ezt észre is veheti. Hisz eddig semmi érzelmet nem fedezhetett fel a tekintetemben, most viszont minden ott volt.* - Köszönöm. * Igen, igen, tudok én ilyet is. De csak eddig néztem a szemébe és inkább visszafordultam a gyógyszerek felé no meg Stevet kezdtem el ismertetni a nővel, miközben kiélezve figyeltem minden apró rezdülését. Hmmm… ez a nő tényleg naiv. Mit eszik rajta Steve? Ilyennek nekem kéne lennem.. Jó, vagyok is csak épp nem akkor ha Steveről van szó. De ez lényegtelen, nekem még elnézhető azt hiszem. Érzem a zavarát, hallom ahogy megnövekszik a pulzus száma és ez szinte a fejembe lüktet. Lélegezz mélyeket Ash… nem akarsz átváltozni. A frászt nem… de nem szabad. Szemeim lehunyva figyeltem a légzésem egyenletes ritmusára, míg vártam a csodát, hogy a nőnek leessen a dolog. Viszont a döbbenete olyan nagy, hogy még így is érzem. Meg talán kétségbeesést? Nem, ebben nem vagyok biztos, de olyasmi lehet… Arra, hogy nem tudta, hogy van bejárónőnk most istenem. Majd kiírom a bejárati ajtóra, hogy; Ki itt belépsz, vigyázz mit lépsz. Csak heti kétszer jön a bejárónő! Jah… Steve meg is ölne nyomban. A visszakérdésére csak könnyedén vontam meg a vállaim.* - Lényegtelen… úgy sem érint. * De nem ám… és ha mázlim van egyetlen Őrzőt fog érinteni, őt is csak akkor, ha haza jövök, vagyis jövünk. Így ez már igazán nem tartozik a nőre. De hajm… miért nem bírom nézni ahogy itt ül, mint egy gyerek aki megtudta, hogy nincsen Télapó, a Fogtündér is csak egy mese és a Jézuska helyett a szülei veszik az ajándékot és teszik a fa alá. Elbattyogtam egy pohár vízért és vissza érve guggoltam le a nő elé.* - Igyál, még mielőtt itt sokkot kapsz nekem. Nem vagyok orvos és maximum nyakon önteni tudnálak.* Arcomon egy meglepő mód ugyan, de kedves mosoly lapult ahogy felé nyújtottam a poharat. Ha elkapom a tekintetét akkor igyekszem fogva tartani.* - Nézd… utálom, hogy Steve ennyire be van zsongva Tőled. De én is látom, hogy jó hatással vagy rá és boldogabb. Pár hét és szerintem már írni is fog tudni… újra. Szóval nem zavar… csak annyit szeretnék kérni, hogy a magán dolgaim, mint a szobám azt hagyjátok békén. Különben meg… ne sütit küldözgess, hanem inkább taníts meg sütni. * Vigyorodtam el. Igen, ez egy baráti jobb volt csak épp a magam módján. Azt nem mondom, hogy szeretem a csajt mert ez nincs így. De Steve miatt megér egy próbát ez a barátkozósdi. Ha nem jön össze… hééé… ne temessem már az elején. Legalább azt várjam meg, míg a nő rábólint vagy valami.* - És készíts képeket is, hogy Ryan, Darren és Sammie jót röhöghessen. * Hátna… furcsán próbáltam némi életet lehelni a nőbe, de senki ne mondja, hogy nem próbálkoztam. De persze ha kérdése volt vagy valamit nem értet, vagy kíváncsi volt valamire itt voltam. Elvégre nem rohantam egyből kifelé, miután fogjuk rá, hogy megbeszéltük ezt az izét.*
-Ha gondolod, akkor keríthetek neked valamit. Amennyiben a fájdalmak miatt nem tudod hosszú távon kipihenni magad, az sem egészséges. Normális alkalmazás mellett úgy sem lesz függő az emberből, annyi intelligenciát meg kinézek belőled, hogy nem esel túlzásokba vele. A függőségre visszatérve pedig… elég körbenézni – alkohol, dohányzás… Nem csak az emberek körében hódít. –felelem, miután meghallgattam a gyógyszerek kapcsán a mondandóját. A szavaira, miszerint tisztában van ezekkel, csak bólintok. Részemről rendben, csak hajlamosak vagyunk nem észrevenni azokat a dolgokat, amik az orrunk előtt történnek, vagy napról napra találkozunk vele, az apró de folyamatos változásokat, amik a szemünk láttára történnek. -Nincs mit. –feleltem egy halvány mosollyal. Ha mást nem, örültem, hogy legalább ennyit „adhattam neki” azok után, ami akkor és ott történt. Aztán pedig jött is a híráradat, ami olyan váratlanul ért, mint egy kisebb hideg-zuhany. Amikor a kérdésemet hallva Ash csak int, hogy nem fontos, csak elbóbiskolva bólintok egyet, de közben agyilag még mindig teljesen máshol járok. Úgy sikerül belemerülnöm ebbe a kétségbeesetten-agyalós állapotba, hogy igazából fel sem tűnik, amikor a lány eltűnik mellőlem, s csak az ránt vissza a valóságba, amikor elém guggolva egy pohár vizet nyújt át nekem. Kíváncsian emelem rá a tekintetem és bár elveszem a poharat, majd az utasítását szépen követve bele is kortyolok, de aztán mégis visszaeresztem, s csak bámulom tovább a vizet. Ahogy meghallom a megjegyzését, talán egy pillanat erejére észreveheti az arcomra kúszó kis mosolyt, de az sem tart túl sokáig. Amikor ismét beszélni kezd, pár szó után újra a szemébe nézek, várva, hogy ezek után mi jöhet még. Kapom is egyből a feddést, mire még elveszettebben próbálom összehúzni magam a széken, mint valami kis óvodás, aki rossz fát tett a tűzre, és most lebukott, de… ahogy folytatja, valami megváltozik, én pedig csak értetlenül nézek meg pislogok rá. Akkor most mi van?! Utálja a helyzetet, de mégis örül neki? Vagy ha azt nem is, de elviseli? Eltűri? Amíg jól viselkedek? Ésésés… és… jól hallottam azt a sütés dolgot? Jól hallottam, vagy most tényleg sokkot kaptam és csak képzelődök? Hol is van az a maradék víz? -Persze, megígérem, békén hagyom, de… mi az, hogy „már írni is fog tudni”? Eddig nem ment neki, vagy micsoda? –kérdezek vissza óvatosan, hogy nem-e értettem félre valamit, amikor pedig meghallom a sütis megjegyzését, nem bírom megállni, és csendben felnevetek. -Jól értettem, hogy szeretnél megtanulni sütni? –kaptam fel a fejem a hír hallatán. Na igen, végre biztonságosabb vizekre evezünk, legalábbis a főzőtudományomban pár fokkal határozottan biztosabb vagyok, mint a nem kicsit összezavarodott érzelmeimben. Egy pár nap, aztán majd feldolgozom meg letisztázom szép lassan magamban a dolgokat, hogy mi-hogy-merre-mennyi, na meg hogyan tovább, még ha ehhez 1-2 „órát” le is kell mondanom Steve-nél. Nem az ő hibája, vagyis de… mégis ki másé lenne?!, de nem hiszem, hogy most képes lennék normálisan viselkedni a jelenlétében, és nem csak elvörösödni meg össze-vissza dadogni… Meg mindjárt itt a hétvége is, szóval… hajrá Abi! -Részemről rendben, szívesen segítek. A fényképeket pedig csak bízd ide, van egy pár fotós a családban, annyira béna csak nem lehetek a fényképezőgéppel… –válaszolom, immár egy bátrabb mosollyal az arcomon, de hú… Te jó ég, ez a lány aztán most meglepett! Nem hittem volna, hogy azok után, ahogy a beszélgetést elkezdtük, ide fogunk kilyukadni… Persze örültem neki, sőt… mi az hogy! Csak álmomban se reméltem volna, hogy ennyire… jó véget is érhet egyáltalán ez a beszélgetés. Mondjuk azt hiszem, meglepetésekből bőven kijutott a mai estére. Ezek után már csak az jöhetne, hogy ha arra kell hazaérnem, hogy a kutya szétkapta a házat, vagy elszökött, vagy… na jó, ennyi elég! Ennyi elég volt, ezt is idő lesz feldolgozni. -Esetleg majd gondolkozz, hogy mit szeretnél sütni, aztán majd időt kerítünk rá valamikor, ha mindkettőnknek jó. És Ashley? Köszönöm.
Kezdőlap
