Jó pár pohárral? Ezt nevezem pontos és szakszerű megállapításnak. Mindegy, az én hibám, ilyen állapotban miért is várnék többet bárkitől is?
-Mondjuk megkérdezhetted volna, mielőtt még kidőlt? Vagy mondjuk megnézhetted volna az iratait…? Vagy ennyi erővel akár az egyetemre is vihetted volna, úgy is mindig akad 1-2 szabad szoba, vagy ha nem, szerintem a társalgóban is jót aludt volna. Hm… Így belegondolva, megnéztem volna Will fejét, ha hozzá állítotok be, és nem hozzám. Biztos büszke lett volna, milyen komoly és felelősségteljes őrzői vannak. –feleltem némi szarkazmussal a hangomban, bár nem hittem, hogy Adam érzékelné.
Legalábbis az után, hogy mindenből kettőt lát… Fogadok, csak azért javított, mert gyanúsan nem mutattam más összeget az ujjaimmal, vagy csak szimplán feltűnt, milyen arckifejezést vágok hozzá. Mit ne mondjak, ő se gyengén van berúgva, bár hogy a kortárs-oktatók kifejezésével éljek, ő még csak „oroszlán” állapotban van, amikor bátrabbá, lazábbá válik az italtól, meg némi rosszullét. Aztán jön a „disznó”, amikor már sokkal durvábbá válik a rosszullét, hányingerrel kiegészítve, végül pedig a „szarvasbogár”. Tekintetem önkéntelenül is Steve-re kúszott. Azt kérdezi bárki is, miért pont szarvasbogár? Kezeket a fejek fölé, ahogy kiterülve fekszik a földön, és azt hiszem, nem is kell tovább magyarázni a dolgot…
-Azt hiszem, ez már egy kicsit késő bánat… -húzom el a számat, ahogy a mosdó felé indulok- De ha már így alakult, és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, akkor megkérhetlek, hogy majd segíts? – pillantottam rá a vállam felett, majd a másik jómadárra, mielőtt elmondtam volna magamban az Elemi kapocs varázslatot.
Ha Adam beért, akkor pedig megragadtam a grabancát, másik kézzel pedig teljesen megnyitottam a csapot, a férfi arcára vezetve az összes vizet. Körben persze ügyeltem arra, hogy ne fulladjon meg, meg ne is legyen csurom vizes, de azt hiszem, ez majd kicsit visszarántja a valóságba az illuminált állapotából. Hacsak nem birkózik le, akkor terveim szerint vagy 5 percig tart a „fürdetés”, mielőtt elzárnám a csapot és elengedném. Akkor aztán irány a konyha, hogy a minimalista fűszeres-dobozomból előtúrjak néhány szem zöld kardamomot, a férfi kezébe nyomva azt.
-Ezt rágcsáld el, segít a fejfájáson meg az émelygésen. –magyarázom, aztán Steve felé intek- Most fel tudnád pakolni nekem a vizsgálóasztalra? Addig hozom a tűt, cérnát…
Meg a gézt, gumikesztyűt, fertőtlenítőt, meg a szokásos dolgokat, a lényeg, hogy mire Adam letudja a kis feladatát, addigra én is „harcra készen” állok. Az érzéstelenítés most kimarad, ha már a fiúk úgy is ilyen jól rádolgoztak előre, így aztán csak gyors fertőtlenítés, pár öltés, és már kész is vagyunk! Rá egy kis géz meg vízlepergetős ragtapasz, aztán jöhet a második felvonás.
-Adam, hoznál nekem egy lavór vizet, ha szépen megkérlek? Ott van a mosdó alatt egy kicsi. –fordultam a férfi felé, s ha eleget tett a kérésemnek, amint ideért a víz, hátrébb léptem egy kicsit a vizsgálótól, ismét segítségül hívtam a mágiámat, aztán had menjen az a fejmosás „Csipkerózsikának” is, amíg fel nem ébred…
A vádak egészen jogosak, csak hát van velük egy kis probléma valamely szempontból. - Amikor még elég józan volt, hogy közölje... nem gondoltam volna, hogy ez lesz... amikor meg már gondolnom kellett volna rá... akkor meg én nem voltam elég józan... szerintem Will ott dob be minket a detoxba... Hát annyira talán tényleg nem voltam szétcsapva, de amilyen gyakran látogatom meg buborékat, néha ez is soknak tűnhetett. Pont elég ahhoz, hogy rosszul legyek ehhez az egésztől és elgondolkodjak rajta, miért is fogtam meg a poharat... aztán eszembe jut, hogy igazából milyen keveset is ittam és már minden érthető. Vagy nem is tudom, mi számít kevésnek... nézőpont kérdése azt hiszem. Talán meg kéne kérdezni valakit, aki ért hozzá... de a szobában levő egyetlen ilyen személy eléggé nem volt képben. - Ez a legkevesebb... - biztosítom az együttműködésemmel kapcsolatban, bár nem tudom, mit tud kezdeni velem ilyen állapotban. Hamarosan megtudtam. Átbattyogtunk valami csempés helyre, nem láttam teljesen tisztán. Miez, konyha? Áh, ki van csukva... ahhhaaa, szóval mosdó... csak azután realizáltam, hogy gyanúsan közel került valami képződmény, melyet mosdónak hívnak és paff... na mi jött szembe? Bakker, Abi slagot tart a fürdőjében vagy mi van? Mert amilyen szögből nyomta rám a vizet... persze értettem, hogy mit akar elérni és megtámaszkodtam a szélében a porcelánnak, tűrve az arcomba vágódó hideg vizet. Bennem volt, hogy elmozdulok, de a lány elég határozottan tartott a helyemen, szóval inkább maradtam, hagyva, hogy szépen lassan letisztítson a víz. Mikor végül abbamaradt... hát nem mondom, hogy teljesen rendben voltam, de legalább már annyit láttam mindenből, amennyi van... meg úgy ahogy élesen... de a hányingere még motoszkált bennem és picit kábának éreztem magam. - Eh, hol a slag? - lepődtem meg, mivel semmi ilyet nem láttam, de a kezembe került valami. - Rendben. Számban a fűszerrel mentünk vissza a rendelőbe és kaptam meg a feladatot. Nem volt veszélytelen, mert bár jelentősen javult a helyzet, néhány dolog még nem úgy működött, ahogyan kellene. Steve felemelésével még nem volt gond... de a lerakásával majdnem, mert félig melléraktam az ágynak és majdnem lezúgott a földre... még időben sikerült visszatolnom... ah, tényleg nem fogja megköszönni nekem, ha magához tér. - Hideget vagy meleget? Elszédelegtem a mosdóba a kért felszerelési tárgyért, melybe a kért hőmérsékletű vizet engedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy mire kell... aztán megtudtam és ahha, velem is ez volt. Viszont most végre nem sikerült melléülnöm annak a széknek, amelyikkel megjártam pár perce, így helyet foglaltam.
Adam szavaira csak fáradtan sóhajtottam egyet, de ha már ez van, ezt kell szeretni. Mondjuk szívesen megnéztem volna, drága protektorunk mihez kezd a fiúkkal. Te jó ég, de nagy a kísértés, hogy odakísérjem őket, hogy innentől az ő gondjaira bízom a két őrzőt…
Adam beleegyezik, fél siker! Ő legalább még valamennyire használható, s bár a hideg víz segített valamicskét, attól tartok, ennél többet én se tudok tenni. Majd az idő jótékony hatása...
-Nem slag, mágia. –feleltem, majd amikor a kis készülődésem közben meghallom a kérdését, csak visszakiáltok neki, hogy „Hideget!”.
Még csak az hiányzik, hogy leforrázzuk szerencsétlent, van így is elég baja, nem hiszem, hogy ez hiányozna a boldogságához. Aztán beleadok mindent, hogy felébresszem a férfit, hideg „zuhany”, arcpaskolás, szólongattam, de pár nyomott nyöszörgésnél többet csak nem sikerült kiszednem belőle, szóval azt hiszem, kár folytatni. Inkább a telefonomért nyúltam, hogy tárcsázzam az egyik kollegina számát.
-Szia Mandy, itt Abie. Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de ráérsz egy kicsit? Ide tudnál jönni autóval a rendelőmhöz? Majd később mindent elmagyarázok… -foglaltam össze gyorsan, aztán miután letettem a telefont, egy papírlapot vettem magam elé, hogy megírjak egy rövid kis üzenetet, ami terveim szerint nemsokára Steve zsebében, vagy éjjeliszekrényén fog pihenni...
Amikor megérkezett az erősítés, nagy vonalakban vázoltam a helyzetet, bár azt hiszem, a látvány magáért beszélt, szóval hamar áttértem inkább a további teendőkre… Steve-et hazavinni, a lakáskulcsát úgy is megtaláltam a zakójának a zsebében, szóval most még csak betörnöm se kell, mint legutóbb. Aztán irány az egyetem, hogy Adamet is hazavigyük, na meg azért is örök hálám üldözné, ha esetleg az én házam felé tenne egy kitérőt, mielőtt hazamegy. Szóval… harcra fel, Adamet megkértem, hogy kapja vállra az öntudatlan kollégánkat, meg egy marék papírzacskót, aztán már indulhattunk is éjszakai hadjáratunkra.
És az említett levél…
Spoiler:
Szervusz „Drágám”,
Mivel tegnap este nem igazán voltál olyan állapotban, hogy beszéljünk, gondoltam, hagyok egy kis üzenetet, aztán majd elolvasod, ha már képes leszel rá. A lakáskulcsod belül a zárban – ha minden jól megy -, a kocsid meg ahol hagytad, azért nem mentünk külön kört… Igazából nem is tudom, mit írjak… Azt hiszem, „teljesítmény”, hogy mit alakítottál az augusztusi esethez képest, nem számítottam rá egyhamar, hogy… ilyen oldaladról is megismerlek. Remélem tisztában vagy vele, hogy most játszottad el az utolsó esélyedet, a következő hasonló esetet nem úszod meg ilyen könnyen. Ui.: Kitartást a gyógyulgatáshoz, igyál sok vizet, az segít! 5 nap múlva meg várlak varratszedésre a rendelőmben, józanon, addig, ha lehet, ne piszkáld a sebet.
A sikeres felpakolást követően én csak csendben üldögéltem a széken, melynek sikerült nem mellé ülni. A fejem olyan volt, mint egy felrobbanni akaró bomba, még ha az aktiváló gomb jó messze is mászott most hirtelen. A víz valamelyest észhez térített, ámbátor egy kiadós alvásra tuti szükségem lesz. Egek, mennyire nem vagyok én ehhez hozzászokva! Az ember azt hinné, hogy a kor hozzásegíti valami természetes védelemhez lassan... aham, ez igaz is volt, csak nem az ital ellen. Ez a mocsok olyan alattomos, hogy még a gátakon is átmozog... aztán csodálkozik az ember, hogy ha így végzi, mint most én, aki nem szeret berúgni, de mégis odakerül. Most megfogadnám, hogy nem iszok többé, de igazából magával az ivással nincs gondom. Olykor jól esett elfogyasztani egy-két pohárral... de amikor átmegyünk nagyipari mennyiségbe, az már nem jó. Inkább attól kellene távol tartanom magam, de súlyosan.
Fél füllel meg szemmel figyelek az eseményekre. A jelek szerint Abie éppen Steve-be próbált életet verni, de a fülemig eljutó dünnyögésből ítélve nem igen ment. Idővel a szőke feladta és felhívta... na kit? Na szép, kicsit akkor kopjon meg még jobban az én renomém is. Érdekes látvány lesz ez Amanda számára, az szent. Azok után, hogy a szeme láttára öltem meg egy vérfarkast és nyomoztunk hetekig... hát valószínűleg meg fogja kérdőjelezni azt, hogy én tényleg komoly ember vagyok-e. Aztán... kicsit kiesett az idő és arra tértem magamhoz, hogy Amanda belép. Kába tekintettel intettem oda neki, de aztán megint eléggé érdekes lett a cipőm széle. Viszont nem merenghettem vissza, Abie ugyanis kiadta az indulási parancsot. Szóval felkeltem, felnyaláboltam Steve-et - kivételesen most nem akartam se leejteni, se beverni semmijét a közeli tereptárgyakba -, majd elindultunk. Hamarosan már Amanda kocsijában ültünk, én újfent a hideg ablaknak döntve a fejemet.
Egész úton az egyetem felé azon gondolkoztam, hogy hogyan a manóban fogok én felkelni holnap... és ráadásul hogyan leszek bevethető állapotban. - Abie - szólaltam meg halkan. - Légyszives szólj Je... Lissy-nek, hogy holnap kicsit... késni fogok...
H itetlenkedve bámultam a kezemben lévő tesztet. Már a harmadik különböző fajtát tartom a kezemben és még mindig nem bírom felfogni, hogy két csíkot mutat. ~Ez nem történhet meg velem!~ Sosem voltam felelőtlen és mégis, minden kétséget kizáróan úgy tűnik okkal késik a menstruációm. Igazából eddig annyira ki voltam akadva a velem történtek miatt, hogy teljesen elfelejtettem figyelni rá, pedig már két hete késik. Az időszakos rosszulléteimet is a szűkössé vált határidő számlájára írtam, hiszen kész idegbeteg voltam mostanság és agyonhajtottam magam. Bele se merek gondolni, hogy Adam-mel mit végig nem edzettünk úgy, hogy fogalmam sem volt róla milyen állapotban vagyok. Igazából kész csoda, hogy el nem vetéltem eddig.
Az utóbbi napokban szinte minden reggel, de legalább napjában egyszer hánytam és most először kezdtem el gondolkozni azon, hogy talán mégsem az idegeskedés az oka. Végre túl vagyok az aktám megtekintésén is és a protektorral való találkozáson is, ami kellemes csalódást okozott. S bár az emiatt bennem lévő idegesség eltűnt belőlem vagy legalábbis csillapodott, a rosszulléteim - melyeket igyekeztem titkolni Adam és mások elől - továbbra sem szűntek meg. Nos, ezért is mentem el és vettem terhességi tesztet. Szerintem hülyének néztek az eladók, mert a különböző fajták közül nem tudtam dönteni, így a három legszimpatikusabbat vásároltam meg, miután a legelső próbálkozás alkalmával terhességet jelzett a teszt.
A sírás már kaparja a torkomat és a szemem is könnyes már, egyszerűen olyan régóta akartunk már gyereket Zuang-gal és sosem jött össze. Most meg elsőre "becsúszott", amikor Adam-mel egymásba gabalyodtunk. Néha úgy érzem, hogy nem fair az élet. Most arra kéne koncentrálnom, hogy mielőbb visszaszerezzem az emlékeimet és letegyem a vizsgát. Belegondolni is szörnyű, hogy még egy életért felelek, ami most a nyakamba szakadt. Mert, ha elbukom akkor már nem pusztán csak Adam-et rántom magammal, hanem a meg nem született csöppséget is. Nem, eszemben sincsen elvetetni. Ez a bennem növekvő kis élet nem tehet semmiről, nem büntethetem őt a botlásomért.
A könnyeim már csípik a szememet és végre kisírom magamat, mielőtt megtenném, amit meg kell. Hagyom, hogy rázzon a sírás és átmosson teljesen; mert ezután még erősebbnek kell lennem. Ugyanakkor fogalmam sincsen, hogy mitévő legyek. Megkaptam ugyan a szociális munkás állást, de ha ez kitudódik nem tudom megtartanak-e. Koránt sem veszélytelen ez a munka, és akkor a farkasokról még szó sem esett. Muszáj lenne valakitől tanácsot kérnem vagy legalább csak elmondanom mindazt, amit érzek. Úgy érezem nem bírom magamban cipelni egyedül ezt sokáig. Márpedig nem állok készen arra, hogy Adam-nek ezt elmondjam. Nem akarom, hogy úgy érezze tartozik bármiért is nekem. Hogy adott esetben csak a gyerek miatt vegyen esetleg el vagy akarja velem összekötni az életét.
Igazából fogalmam sem volt, hogy egyáltalán ő akarna-e gyereket vagy sem. Homályos emlékeim voltak ilyetén lévő viccelődésekről, de komolyan sosem beszéltük erről vagy csak még nem emlékszem rá. Bárhogy is van, muszáj valakit - lehetőleg egy nőt - találnom, akivel beszélhetek erről. Mei-re gondoltam először, de aztán elvetettem az ötletet. Ha megtudja, hogy Adam az apa biztosan felhívja, hogy meggratulálja. Nem, valaki mást kellett találnom. Olyat, akiben megbízok annyira, hogy ebben az elég kínos kérdésben kikérjem a tanácsát és véleményét. Így végül egyetlen egy illető jöhetett csak szóba, a korábban megismert doktornő. Ő orvos is, ráadásul őrző.
Azonban fogalmam sem volt róla, hogy mi a teljes neve vagy, hogy hol rendel. Ezért a telefonkönyvből kiderítettem a telefonszámát. Szerencsére nem sok Dr. Cross volt Fairbanksban, pláne nem nő. Így tárcsáztam a rendelőjéhez tartozó telefonszámot és időpontot egyeztettem ma délutánra. Aztán letusoltam. Nem szokásom sokáig fürdeni, de most kifejezetten jól esett a forró zuhany alatt állni órákig. Megnyugtatott és erre nagy szükségem volt. Megengedtem magamnak azt a luxust, hogy taxiba ültem és elvitettem magamat a Síparadicsomban lévő rendelőhöz. Igazság szerint "Daniel" támadásának estéje óta nem találkoztam a nővel, így számítottam rá alaposan meglepem majd betoppanásommal. Rajtam kívül voltak még a rendelőben, így megérkezésem után helyet foglaltam és vártam, hogy beszólítsanak. A terhességi teszteket magammal hoztam, táskám mélyébe rejtve várták, hogy kielemezhesse Dr. Cross őket.
A nem is olyan régi, de szép idők… Amikor még megérkeztem ide, Fairbanksbe és rábólintottam erre a síparadicsomi orvosi állásra… Akkor még azt hittem, hogy egyedül is simán megbirkózok a feladattal, és sokáig így is volt. Azonban változnak az idők, egyre több mentorált, egyre több farkasos incidens, előléptetés és ezzel együtt sokkal több papírmunka és kevesebb szabadidő. Tetszik, nem tetszik, de azt hiszem, elérkezett az idő, hogy én is felvegyek egy asszisztenst mellém, aki legalább a civil munkámban besegít egy kicsit az adminisztrációs munkákkal, meg kezeli a telefonhívásokat, előjegyzéseket, időpontokat, adatfelvételt, orvosi kartonokat, meg a többi hasonló dolgot, mert attól tartok, egyedül már nem bírnék mindent kézben tartani.
Így került aztán ide Molly, aki amilyen fiatal volt, olyan lelkes és energikus, ennek ellenére azonban egész megbízhatónak tűnt a munkáját tekintve. Eddig jól kijöttünk, szóval remélem, nem gondolja úgy, hogy pár héten belül tovább áll, kár lenne érte…
A mai nap sem volt, mint bármelyik másik, többnyire a körzetembe tartozó betegek jöttek hozzám, csupán 1-2 kisebb rándulás volt a síelők részéről, néhányan védőoltásért, vagy vizitre jöttek vissza, szóval csak az átlagos.
-Rendben, akkor ha nincs más, akkor mára végeztünk, Mrs. Prouse. Jövő kedden várom vissza, viszontlátásra! –búcsúztam el a középkorú hölgytől, azzal visszahuppantam a számítógép elé, hogy a szokásos kis adminisztrációt letudjam részemről, majd vártam, hogy ki lesz a következő páciens.
Amikor azonban belépett az ajtómon, azt hiszem, sikerült meglepnie, rá aztán végképp nem számítottam volna. Vagyis… mivel ő is őrző, valamilyen számítottam rá, hisz lassan kívülről fújom mindenki orvosi kórtörténetét, de… a többiek viszonylag ritkán keresnek itt, a rendelőmben, ráadásul rendelési időben. Nem csodálom, néha megfordulok én az egyetemen is, a lusta banda inkább ott szokott utolérni…
-Miss McKinley? Fáradjon beljebb. Hogy halad az emlékek visszanyerésével? Adam szokta emlegetni, hogy hogy haladnak a tanulnivalóval. Minden rendben? Tudok segíteni valamiben?
E léggé ideges voltam, alig bírtam a fenekemen megülni a váróteremben. Abigail nem jött ki, csak a betegek adták egymásnak a kilincset. Nekem az a negyed óra is egy örökkévalóságnak tűnt, ameddig rám került a sor és az előttem beszólított, középkorú nő kijött végre. Idegesen szorongattam a nagy retikülömet, amiben a tesztek voltak. Fogalmam sincsen igazából, hogy hogyan is jutottam el az ajtóig, mert úgy éreztem minden lépésnél, hogy szédülök és mindjárt összeesem az idegességtől. Csoda, hogy most nem volt hányingerem egyből.
Belépve az ajtón lopva néztem körül, a Abigailt keresve. A számítógépnél ült, én pedig gyorsan becsuktam az ajtót magam mögött. Éppen eléggé kínos lesz ez nekem, nincs arra szükség hogy pletykáljanak is még erről. Úgy tűnt megleptem és nem számított rá, hogy jövök. Fura, pedig direkt egyeztettem időpontot is. - Doktor Cross, üdvözlöm. - Köszönök én is, majd invitálásának engedve helyet foglalok a vizsgáló asztalon. - Hát... lassan, de egyre több minden tér vissza. Bizakodó vagyok, köszönöm igen. - Válaszolom meg a kérdését. - De most nem emiatt kerestem fel. Én... én... szóval nem vagyok benne biztos, de azt hiszem állapotos vagyok. - Muszáj megállnom kicsit, mielőtt folytatnám a dolgot.
-Eddig azt hittem, hogy az idegeskedéstől, meg az életemben bekövetkezett változások miatt késik. Tudja hogy van ez... de már két hete nem jött meg... és... szóval... én... és Adam... és ez volt 5 éve az első ilyen... és olyan... olyan gyorsan történt ez az egész. Csináltam teszteket, háromfélét is... és mindegyik szerint ez a helyzet. Mondja... nem lehet, hogy... hogy valami tévedés történt? Mikor még Kínában éltem, akartunk gyereket Zuang-gal. De nem sikerült. Akkor azt hittem, hogy velem van a baj, tudja... merthogy nem öregszem úgy, mint Zuang vagy a többi ember. 10 év röppent el és rajtam semmi se látszott. És most meg elsőre összejön, amikor nem is terveztem? Még fel sem fogtam, hogy egyáltalán megtörtént az egész Adam-mel. Nem... nem tudna esetleg megvizsgálni vagy valami? - Kérdezem.
Kissé szégyenkezve hajtom le a fejemet, mert hát hiába áldás egy gyerek, ha a legrosszabbkor fogant meg. Most a harcot kellene gyakorolnom, a mágiát tanulni és a vizsgákra kellene koncentrálnom, nem ezen idegeskedni meg görcsölni. És akkor még arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincsen Adam-nek mit fogok mondani. Kissé aggódva nézek magam elé, miközben a teszteket tartalmazó táskámat szorítom magamhoz. - Én... én... elhoztam a teszteket. Nem nézné meg őket? De ugye nem fog semmit sem mondani Adam-nek? Nem akarom, hogy azért akarjon velem lenni, mert így alakult. Én még... még nem tudom, hogy mit fogok kezdeni, ha tényleg terhes lettem... fogalmam sincsen, hogy mit mondjak neki vagy, hogy jó anya lennék-e. - Vallom be. Elég kellemetlenül érint az, hogy erről beszélnem kell bárkinek is. Az pedig csak még inkább tetézi mindezt, hogy Abigail is ismeri Adam-et, ez még nehezebbé teszi az egészet.
Amikor a nő arról kezd mesélni, hogy az emlékei a legutóbbi találkozásunk óta is folyamatosan térnek vissza, csak elmosolyodok, és már épp rákérdeznék, hogy ha nem emiatt, akkor miért látogatott el a rendelőmbe? Amikor azonban megelőz, és elmondja, enyhe meglepettség ül ki az arcomra.
-Ó… Megkérdezhetem, hogy miért gondolja? –kérdeztem vissza a beállt pillanatnyi csendben.
Nem mint ha nem tudnám, mivel ját egy ilyen állapot, egy fájdalmasan rövid ideig még én is megtapasztaltam régebben, viszont… Ez azért egy kicsit bonyolultabb. Hallgatom, ahogy mesélni kezd, közben pedig néha aprót bólintok, hogy jelezzem, figyelek.
-Ami azt illeti, a rendelőmben nincsenek meg a kellő műszerek egy ilyen jellegű vizsgálathoz, de a varázslatainkkal azt hiszem, meg tudom oldani, hogy kiderítsük, mi a helyzet. Viszont amennyiben tényleg állapotos, mindenképp fel kell keresnie egy nőgyógyászt, már csak a szükséges szűrővizsgálatok miatt is.
Ahogy a tesztekre terelődik a szó ismét bólintok, egy pillantást azért vetnék rájuk. Igaz, minimális „hibalehetőség” azoknál is felmerül, amikor rosszul mutatják az eredményt, ám ez elég csekély, pláne, ha 3 különböző is ugyanazt az eredményt hozta ki. Amennyiben ideadja őket, elveszem, megnézem, de különösebb említést nem teszek miattuk.
-Ne aggódjon, nem fogom neki említeni a dolgot. –mosolyodtam el, hogy megnyugtassam- Megértem az érzéseit, de azt javaslom, hogy ne titkolja előle túl sokáig, már csak az Ön helyzete miatt is. A felkészülés, a hajtás, az edzések… Önmagában is kimerítőek, nem még olyankor, amikor az ember szervezete ilyen változáson megy át, és akkor a magzat állapotáról még nem is beszéltünk. –osztom meg vele a tanácsomat, bár hogy mennyire fogadja meg, az úgy is az ő döntése.
-Egyébként amennyire tudom, a tetoválásaink nincsenek hatással a fogamzó-, vagy nemzőképességre, az öregedést lassító, ahogy a neve is mutatja, csak lassítja magát a folyamatot. Lehetséges, hogy korábban sem Önnel volt a „probléma”, hanem a párjával… Vagy egyszerűen csak kettőjük között nem működött a dolog… Hm… esetleg még az jutott eszembe, hogy az étrend volt az oka, számos olyan növény és fűszer létezik a világban, ami rendszeres vagy nagyobb mennyiségben történő fogyasztás esetén nehezíti nőknél a teherbe esést, vagy későbbi vetéléshez vezethet. –magyarázok, bár így látatlanba nehéz lenne megmondani, hogy mi lehetett a pontos ok, most én is inkább csak találgatok, mik szoktak a leggyakoribb magyarázatok lenni ilyen esetben.
Azon pedig, hogy Adam az apa… Nos, annyira nem lepődök meg, hisz mióta Elisabeth felbukkant nálunk, hamar híre ment az edzéseiknek, meg hogy Adam rég nem látott ismerőse… A férfi meg úgy megváltozott ilyen rövid idő alatt, hogy szerintem laikusok számára is egyértelmű, hogy ez több egyszerű barátságnál. Arra viszont, hogy ennyi idős létükre ilyen felelőtlenül „viselkedtek”, nem találok szavakat… Ha mint nő, nézem a helyzetüket, a szívem mélyén irigylem őket, hogy ilyen szerencsések, újra egymásra találtak, és a családalapítás sem váratott sokáig magukra… Ha viszont mint orvos, vagy mint őrző gyógyító nézem az esetet, akkor már koránt sem vagyok ilyen bizakodó. Az amnézia, a rövid határidő, az edzések, az újratanulások mind-mind megterhelőek, nem csak fizikailag, de mentálisan is, ha így nézzük, akkor tényleg nem épp a legjobbkor jött az „áldott állapot”.
-Igaz, a menstruáció késését számos más dolog is okozhatja, a stressz, a hirtelen fogyás, változás az étrendben, esetleges betegségek, de ha a tesztek ezt az eredményt hozták, akkor valószínűleg, hogy tényleg a terhesség lesz a magyarázat. Mindenesetre megvizsgálom, aztán majd meglátjuk, hogy mi a helyzet, hogyan tovább. Megtenné, hogy leveszi, vagy felhúzza a ruháit, hogy hozzáférjek a hasához? Utána pedig az lenne a legegyszerűbb, ha lefekszik a vizsgálóra. Ó igen, és van valami egyéb tünet, változás az utóbbi néhány hétben? Szédülés, rosszullét, émelygés, vagy hasonló? A másik pedig, hogy tudja, dátum szerint mikor történt a teherbeesés? Ha pontosan nem is, legalább körülbelül.
A doktornő persze nem kicsit lepődik meg a hallottakon, amin nincs is mit csodálkozni. Felelőtlenség volt, egy hirtelen és váratlan dolog, aminek most talán a következménye éppen itt növekszik bennem. A kérdése miatt szégyen pírja önti el arcomat. Nem vagyok én ilyen felelőtlen. Talán a régi énem az oka, rám az ilyesmi sosem volt jellemző. De most már mindegy, nem lehet visszacsinálni a dolgot, megtörtént akármi is lesz a vizsgálat eredménye. Amikor azt mondja, hogy nincs kellő műszer a rendelőben a vizsgálatokhoz már mondanám épp, hogy akkor visszajövök holnap az egyetemi rendelőbe ám megelőz. Értetlenkedve nézek rá egy pillanatig, hogy mégis hogyan jön ide a mágia. Biztos valami gyógyítós dolog lesz a ludas vagy magasabb szintű varázslat, mert én ilyesmiről még nem hallottam. Adam jegyzeteiben se volt erről semmi.
- Úgy gondolja, hogy ez jó ötlet? Ugye nem fog fájni? - Kérdem, s bár nem tudom árthat-e az ilyesmi a dolog elszenvedőjének vagy hogy van-e bennem tényleg egy apró pocaklakó, ösztönösen is munkálkodni kezdenek bennem az anyai ösztönök. - Értem, feltétlenül úgy fogok tenni. Ez esetben ajánlana valakit? Tudja... nem igazán ismerem az itteni orvosokat. - Vallok színt, majd átadom a három tesztet tartalmazó zacskót. Egy kicsit megnyugszom tőle, mikor megígéri hallgatni fog a dologról. Azt szeretném, hogy Adam tőlem tudja majd meg ezt, de egyelőre nem állok készen még rá, hisz az is lehet hogy csak vaklárma. - Go..gondolja, hogy ez jó ötlet? Félek tőle, hogyan reagálna. Mi van, ha ő nem akarja megtartani? - Na igen, bennem fel se merült, hogy nem tartom meg. Hisz olyan régóta vágytam erre.
- Azt se akarom, hogy a kicsi miatt kötelességének érezze gondoskodni rólunk és csak muszájból legyen ott velem. - Figyelek arra, hogy mit mond hiszen semmi fogalmam a terhességről és a környezetemben se tapasztaltam hasonlót még Angliában. - Én... szóval... nekem semmi fogalmam sincsen arról, hogy ez az egész mivel fog járni. - Árulom el lehajtott fejjel. Egyszerűen ez kimaradt a gyorstalpalón, amit még az angol követségen kaptam az életről évekkel ezelőtt. -Egyáltalán edzhetek így tovább? - Csak most jut el az agyamig, hogy mekkora hatalmas slamasztikába kevertem talán saját magamat és Adam-et is. A vizsgának muszáj sikerülnie, különben tönkretettem három ember életét. Amikor azt mondja, hogy a tetoválásoknak semmi köze ahhoz, hogy korábban nem estem teherbe elgondolkozom. Talán tényleg igaza van és nem bennem volt a hiba.
Minden esetre halovány mosollyal köszönöm meg, hogy nem egyből bennem keresi a hibát. Én vádoltam eleget magamat érte, talán teljesen feleslegesen. - Az étrend? Sok halat ettünk, némi rizst és kását többnyire, némi zöld fűszert. De azokat a párom szerezte be és fogalmam sincsen mik voltak azok. Tudja egy hajón éltem igen sokáig távol mindenkitől. Miután egy viharban majdnem belefulladtam a tengerbe újfent, a párom nagyon óvott még a széltől is. A partra sem tehettem ki a lábamat nagyon sokáig. Azt hiszem túlságosan vigyázni akart rám, hogy ne veszítsen el. - Nem könnyű ezekről beszélni, s ez érződik is a hangomon. Mégis mintha egy dugót húztak volna ki és csak úgy ömlik belőlem minden szó, ami nyomta a lelkemet és eltemettem magamban régebben. Akkoriban még fel sem fogtam, hogy szinte rabként éltem.
Az én kis világom akkoriban Zuang volt és ennyivel is beértem. Mostani, elnyugatiasodott énemet talán zavarná, hogy a szabadságomban akarna korlátozni. Akkoriban csak azt láttam, hogy mennyire szeret és védelmez engem. Nem tűnök boldognak egyáltalán, amikor azt mondja valószínűleg állapotos vagyok tényleg. Egyszerűen ez most rosszkor jött, a lehető legrosszabbkor érzem. - Nem tudok róla, hogy bármiféle betegségem volna és fogyni se fogytam különösképpen. Persze, ahogy óhajtja doktornő. - Mondom, majd nekiállok levenni a kabátomat és a felsőmet. Ha Abigail szól, hogy elég lesz, akkor nem veszem le a pulóveremet - elvégre hideg van - csak felhúzom a hasamról és felfekszem a vizsgálóasztalra. Közben gondolkozom a kérdésén, de egyetlen dolog jut csak eszembe.
- Néhány hete kezdődött, néha rosszul voltam és hánytam. Azt hittem, hogy csak elcsaptam a hasamat mert pár nap múlva már el is múlt a dolog. De az utóbbi héten megint előfordult a dolog minden különösebb ok nélkül, amihez szédülés és gyengeség is társult. Ezután kezdtem gyanakodni és vettem meg a teszteket is. - Gondolkozni kezdek, hogy mikor is jöttem Fairbanksbe, mert hát azon a héten történt, amikor először összefutottunk. Ezen sajnos nincsen mit szépíteni. - Pontosan tudom, hogy mikor történt. Még szeptemberben, mi másnap találkoztunk az egyetemnél, emlékszik? Mostanában kellett volna megjönnie, mondom már körülbelül olyan két hete késik. - Úgy érezem muszáj magyarázkodnom, hogy Abigail ne írjon le egyből. - Az egész váratlanul történt. Ott volt az a farkasos dolog és... és Adam utána hazakísért, meg mutatott régi képeket... rólam. Aztán... aztán már nem is tudom, hogyan de megcsókolt és... és... onnantól nem volt megállás... csak... csak... egyszerűen megtörtént. -
-Hogy fájni? Ugyan… nem, dehogy! –kérdezem kissé meglepve, bár tény, hogy a gyógyítás folyamata sokszor tud fájdalmas lenne, pláne komolyabb sérüléseknél, de most szó sem volt semmi féle sérülésről, csak egy egyszerű vizsgálatnak nézünk elébe- Esetleg enyhe meleg, bizsergető érzés az lehetséges, de fájdalom semmiképp, és ne aggódjon, semmi ártalmas. –mosolyodok el, hogy megnyugtassam a nőt- Persze, majd megadom a kolléga elérhetőségeit. Elveszem tőle a zacskót, majd vetek egy gyors pillantást a tesztekre. Na igen, azt hiszem, elég bizonyos a dolog, de azért mindjárt magam is meggyőződöm róla. -Nos… Hogy őszinte legyek, elég nyugodt embernek ismertem meg Adamet, de ön biztosan jobban ismeri, és tudja, hogyan reagálna. Én a helyében nem húznám az időt sokáig, de az Ön döntése… akárcsak az, hogy szeretné-e megtartani, vagy sem. –feleltem, mert az apának jogilag nem sok beleszólása van a dologba ilyen téren, a döntés az anyáé. Hogy párkapcsolati téren meg milyen kavar lenne abból, ha a férfi nem szeretne gyereket… az meg megér még egy misét, de minek feleslegesen aggódni ilyesmi miatt, amikor van annyi más aktuálisabb dolog is, nem igaz? Egyszerre csak egy probléma bőven elegendő… -Ilyennek ismeri? –kérdezek vissza a kétségei hallatán hisz igaz, ő jobban ismeri Adamet, mégis, én ennyi ismeretség után egyáltalán nem nézném ki belőle, hogy csak azért gondoskodjon a nőről meg a gyermekükről, mert lelkiismeret-furdalása van… Elég csak ránézni, szinte a homlokára van írva, hogy mennyire odáig van érte. -Ami az edzést illeti… Számos pozitív hatása van, hogy miért ajánlott, viszont a józan ész határain belül… Nem ajánlott a túlhajszolás, a megerőltető edzés, meg még lehetne sorolni… Ami jól esik, kényelmes, nem megerőltető, azokat nyugodtan végezheti, mint például a séta, az úszás, jóga, torna, ilyesmik, viszont amik hirtelen mozdulatokat kívánnak, haspréssel, ugrálással, ütéssel, rúgással járnak, mint a különböző harcművészetek és a labdajátékok, azokat a továbbiakban kerülni kéne. Nem tudom, Adammel pontosan hogyan edzenek a vizsgára, viszont a kimondottan őrző harcosok által használt edzésterveket én nem ajánlanám a továbbiakban, mert akár vetéléshez is vezethet… -fejtem ki a véleményem kicsit bővebben. Na igen… még egy dolog amiért beigazolódik a „nem épp a legjobbkor” dolog. -Nos, akkor lehet az is, hogy túl egyoldalú volt az étkezés, a szervezete nem kapta meg a szokásos tápanyagokat és ásványi anyagokat, amikhez korábban hozzászokott. De ez tényleg csak találgatás, pontosat komolyabb vizsgálatok után lehetne mondani, bár azt hiszem, az most annyira nem égető kérdés. –legalábbis akadnak jóval fontosabb dolgok is, amik most megoldásra várnak, ahelyett, hogy ilyen régi dolgokon agyalnánk. –Ami azt illeti, elég sok mindennel jár egy terhesség, mind fizikai, szellemi, vagy életmódbeli változást tekintve… Mire kíváncsi pontosan? Csak mert egyébként hetekig lehetne beszélni a témáról. –azt hiszem, az a legegyszerűbb, ha elárulja, pontosan mire kíváncsi, mint hogy én kezdjek el találgatni, hogy vajon mennyire tájékozott a témában. -Értem. –biccentek, amikor sorolja a tüneteket, eddig stimmel a dolog, annak ellenére, hogy más-más embernél teljesen más mellékhatásokkal tud járni az állapot. Van, akinek szinte semmi baja, míg más végigszenvedi az első pár hónapot a hormonális változások miatt fellépő rosszullétektől. -Akkor az annyi mint… -idéztem fel fejben, hogy pontosan mikor is volt az az eset- Szeptember közepén találkoztunk, most október közepe van, azaz a 8. hét lesz… -gondolkozok hangosan, majd amíg Lissy kiszabadítja a hasát. Nekem teljesen elég, ha csak felhúzza a pólóját, pulcsiját, bár nincs hideg a rendelőben, de azt hiszem, ez mégiscsak kényelmesebb, nem sok embert ismerek, aki örömmel feküdne félmeztelenül egy orvosi vizsgálóasztalon. Na jó, talán Jamesből kinézem, hogy ő élvezné… Mindenesetre a nyakamba akasztom a sztetoszkópot, aztán elmormolom magamban a megfelelő varázslatot, miközben finoman a nő hasára helyezem a kezem. Közben fél füllel arra is koncentrálok, amit a nő mesél, s bár ennyire részletesen nem rémlik, hogy rákérdeztem volna a dolgokra, nem szakítom félbe a mondandóját. Mint gyógyító, a feladataim közé tartozik a közösség megfelelő szellemi egészsége is, így hagyom, had könnyítsen a lelkén. Elhiszem, milyen nehéz lehet most a helyzete, a kétségek, a kérdések, alig várja az ember, hogy valakivel megoszthassa a problémáit, csak a kérdés többnyire az szokott lenni, hogy… kivel? Mert igen, akivel kéne, annak sokszor nem merjük elárulni a dolgokat… -A viszonttalálkozás öröme. –felelem, közben pedig tovább vizsgálom a hasát, óvatosan „simogatva” a kezemmel, miközben érezheti azt a korábbi érzést, amit az előbb említettem neki, ahogy átjárja a mágiám. Egyelőre csak „feltérképezem” belülről, hogy mi a helyzet, milyen állapotban találom a belső szerveit, illetve tényleg ott van-e az a bizonyos magzat, csak egy egyszerű kis gyógyító varázslat, amivel mindig kezdeni szoktam, hogy tudjam, mire számítsak. Bár egy alap szintű gyógyítást minden őrző tanul, mégis, a gyógyítók azért jóval mélyebben beleássák maguk a témába. -Valóban gyermeket vár. –szólalok meg pár perccel később, miután megbizonyosodtam róla, hogy egy másik életet is „érzékelek”. Elvettem a kezem, majd magamban megidéztem a hiúz lelkét, aminek köszönhetően halvány, fehér derengés formájában lassacskán kirajzolódtak az állatra jellemző, pamacsos fülek is a fejem felett. Felvettem a sztetoszkópot, majd miután kicsit megmelengettem a kezemmel a „tappancsot”, a nő hasára helyeztem, hogy meghallgassam a magzat szívverését. A 6. hét után már hallható, a megfelelő műszerekkel, így viszont, kiélesedett hallással én is meg tudom nézni. -Igen, most már biztos. Tisztán hallom a szívdobogását.
Ú gy érzem magam, mintha ostoba lennék. De tényleg nincsen fogalmam se a terhességgel, se a vizsgálattal kapcsolatos dolgokról. Igazából nagyon keveset tudok a nyugati világról, de igazából a keletiről se túl sokat. És persze félek is emiatt kicsit ettől az egésztől, így talán elnézhető a kérdésem, amit az imént botor módon feltettem. Kicsit megnyugtat, amikor Abigail biztosít arról, hogy semmi ártalmas vagy fájó dologgal nem kell szembenéznem. Figyelem az arcát, miközben a teszteket vizsgálgatja és korántsem azt mutatja amit reméltem. Nem, nagyon úgy tűnik, nincsen itten semmiféle tévedés kérem szépen.
Igazából a doktornő szavai döbbentenek rá arra, hogy talán túlreagálom a dolgot megint. El is szégyenlem magam, hogy ilyet feltételeztem Adam-ről egy másodpercig is. Eddig egyetlen egy jelét nem adta annak, hogy ne volna tisztességes vagy rendes ember, én meg egyből feltételezésekbe bocsátkozom, ráadásul hangosan is. - Nem... én... én nem úgy értettem. De tudja milyen Adam, nyilván jobban ismeri milyen; mint amire én jelenleg emlékszem vele kapcsolatban. Fogalmam sincsen miként reagálna a hírre. - Vallom be őszintén. - Azonban azt már most tudom róla, hogy a tetteiért vállalná a felelősséget, ráadásul úgy érzi vezekelni kell az elmúlt, 15 külön töltött évért. Mintha nem szenvedtünk volna eleget mindketten már így is! Ez pedig esetemben azt jelentené, hogy a kicsiről gondoskodni akarna, mert úgy érezné ez a dolga. Én nem akarom, hogy úgy érezze muszáj ezt tennie. Érti? -
- Még abban sem vagyok biztos, hogy ezt az új énemet, akivé váltam akarja majd és kell neki. Tudja folyton Jenny-nek hív és ezzel megőrjít teljesen! Én nem vagyok az az ember, nem emlékszem arra az életre. Bár a kezdetekkor tiltakoztam ellene, mostanra már ráhagytam. És félek nem engem, aki most vagyok szeret; csak egy árnyat a múltból. Úgy érzem néha, hogy már sosem leszek az ő Jenny-je, hiába jönnek elő emlékek, érzések... már más emberré lettem. Ő pedig az emlékekbe kapaszkodik és azt hiszi visszakapta azt a régi lányt. Én pedig lassan Elisabeth sem leszek többé, hanem valami mássá válok, megváltozom megint a visszatérő emlékektől. És félek ettől, hogy elveszítem a végére saját magamat. Így se könnyű ez az egész nekem, de igyekszem, tényleg igyekszem megfelelni a feladatnak, felkészülni a próbákra tudja. Egy gyerek csak megbolygatna még jobban mindent. -
Amikor azt mondja nem húzná a helyemben a dolgot, jobb híján tőle kérek tanácsot. Elvégre senki más nincsen, akivel ezt megbeszélhetném. - És meddig titkolhatom el... izé várhatok vele, hogy elmondjam neki? Mikortól látszik egyértelműen, hogy mi a helyzet? Ha kiderül úgy alakult, persze hogy megtartom. A kicsi nem tehet arról, hogy nem a legjobb az időzítés. Nincsen jogom dönteni élet és halál felett. - Mondom komolyan Abigail szemébe nézve, ez egy percig sem lehet kérdés. Egy kicsit megnyugszom, hogy kiderül nem kell teljesen hanyagolni az edzést és talán még esélyem is van felkészülni a vizsgára rendesen. Viszont az, hogy a harcművészetek tiltólistára került nem a legjobb hír. - És, a korai hónapokban sem? Adam távol-keleti módon készít fel, azzal a harctechnikával, amit régen tanultunk. Szerinte mindenre újra emlékezni fogok hamarosan. De már kb. két hónapja csináljuk az edzéseket, gondolja bajom lehet tőle tényleg, ha eddig semmi különöset nem tapasztaltam? - Nézek rá kissé megszeppenve, amikor vetélésről beszélt éppen.
Ha tényleg babát várok nem akarom elveszíteni. Túl régóta vágyom rá. - Nem tudom, igazából nem sok fogalmam van arról, hogy mire készüljek. Mondjuk elsősorban a fizikai és olyan változások érdekelnének, amik komolyabban befolyásolják az életemet ezután és oda kell figyelnem rá az elkövetkező időben. - Közben hallgatom, hogy kiszámolja hol is tarthatok. Fura azt hallani, hogy már akár 8 hét is eltelt anélkül, hogy nekem tudomásom lenne arról gyereket várok. Már két hónap. A hasamról felhúzom a pulóvert, majd idegességemet magyarázkodással próbálom palástolni. De lehet így is elkéstem és valami rossz életű nőszemélynek néz a doktornő a történtek miatt. Érzem, amint valami melegség kezdi átjárni a hasamat, ami Abigail kezéből árad, miközben simogatja a pocakomat. Furcsa, de kifejezetten kellemes érzés uralkodik el rajtam eközben.
Amikor közli ezután, hogy állapotos vagyok egyszerre vagyok ijedt és boldog. A kezét elveszi, de én még mindig mozdulatlan ülök és bámulok kifelé a fejemből bambán. A hír azt hiszem most taglózott le teljesen. Eközben látom, hogy furcsa fényaura jelenik meg Abigail feje felett, mintha valamiféle állatot formázna de nem ismerem fel. Meglepődve pislogok párat, hogy tényleg jól láttam-e, mire a nő ismét megvizsgálja a hasamat, ezúttal a sztetoszkópjával. Amikor azt mondja, most már egészen biztos benne és hallja a szívverését is, eltörik a mécses nálam és amint felegyenesedik a nyakába vetem magam és semmivel sem törődve átölelem. Egy kis idő múlva megnyugszom annyira, hogy eleresszem bár még mindig szipogok. - Én... én... kérem ne haragudjon az előbbiért doktornő... én csak... én csak olyan boldog vagyok most. Kérem, megtisztelne vele, hogy a kicsi keresztanyja lesz? Önben megbízom és sokat jelentene, ha elvállalná. Szerintem Adam sem fogja bánni, ha... ha majd elmondom neki a nagy hírt. - Törölgetem még mindig a könnyeim maradékát.
-Ugyan, semmi baj, nem szükséges magyarázkodnia. –csitítgatom a nőt, ahogy Adam kapcsán mentegetőzésbe kezd, de ha már mondja, figyelmesen hallgatom, amikor kell, egy-egy bólintással jelzem, hogy figyelek, miközben igyekszem haladni is a dolgommal. -Szívesen segítenék, ha tudnék, de azt hiszem, hogy ezek mind csupa olyan dolgok, amiket magával Adammel kéne megbeszélni. Mondja el neki a kétségeit, vagy mi az, ami zavarja… Például ha nem szeretné, hogy Jennynek hívja, meg a többi hasonló. –bátorítottam, elvégre ha problémáink adódnak, a legjobb azzal megbeszélni őket és megoldást találni rájuk, akihez kötődnek, nem igaz- Ha gondolja, esetleg megadhatom egy pszichológus, vagy párterapeuta kolléga elérhetőségét… -Ez elég változó, hogy pontosan mikortól. Az első baba többnyire később szokott látszódni, legalábbis ha a pocak-növekedésről van szó, de függ az edzettségtől, alkattól is… De többnyire 16. hét után válik láthatóvá. Persze van, akinél csak a 20. hét után, de ahogy mondtam, ez változó. –felelem, amikor pedig az edzésre terelődik a szó, csak sóhajtok: -A korai hónapokban sem… Teljesen mindegy, hogy milyen harctechnika, mindegyik okozhat olyan sérülést, amiből baj lehet. Így látatlanban ezt sem tudom pontosan megmondani, miben nem ismerem az adott technikát. Ha nem végez hirtelen mozdulatokat, vagy nem éri a has tájékot ütés, rúgás, nem túl kimerítő vagy megerőltető, akkor elvileg nem lehet baj, de jobb az óvatosság. –sóhajtottam, mert így, hogy nem tudom pontosan, hogy néz ki náluk egy edzés, én se tudok pontosabbat mondani. - Értem én, hogy fontos az edzés is, meg szorít a határidő, de van egy pont, ahol nem árt újragondolni a dolgokat és új fontossági sorrendet felállítani. Lehet, hogy ez így most kissé kegyetlenül fog hangzani, de mi a fontosabb? Hogy egészséges legyen a baba, vagy, hogy minél hamarabb visszanyerje a harcképzettségét? Ami pedig a változásokat illetik, pár könyvem akad otthon a témáról, ne aggódjon, nem kimondottan orvosi szakkönyvek, hanem kismamák számára írt példányok, ha gondolja, odaadhatom őket. Valamelyik nap úgy is be kell mennem az egyetemre. –feleltem, nálam már úgy is elvesztette aktualitását a téma, és nem úgy néz ki, mint ha a közeljövőben szükségem lenne rájuk. Amikor Lissy egyik pillanatról a másikra a nyakamba borult, csak meglepetten pislogtam párat, mire óvatosan megpaskoltam a hátát bátorításként, amikor pedig eljutott a tudatomig, hogy mit is kérdezett, szinte a szavam is elállt a döbbenettől. -Hogy… hogy én? Semmi baj… Szentséges ég, komolyan gondolta? Ez… igazán nagy megtiszteltetés lenne, de… De… Nem kéne Adamet is megkérdeznie erről? Úgy értem, ha mégiscsak ő az apuka… Egyébként mikor tervezte elmondani neki? Ó… és azt hiszem, nyugodtan tegeződhetünk a továbbiakban, ha szeretné, tekintve, hogy Ön is őrző… meg egy ilyen felajánlás után… Nem is tudom, miért maradtunk meg ilyen sokáig a magázásnál, annyira nem jellemző rám őrző körökben… -csóváltam a fejem.
A bi tanácsaira csak bólogatok, de mielőtt adott esetben Adam elé állnék ezzel szerintem még alszom rá a biztonság kedvéért. Szeretem megtervezni a dolgokat, kivárni a tökéletes pillanatot és alkalmat. - Úgy gondolja, hogy ezek olyan súlyos dolgok és szakembert is be kellene vonnunk a helyzet rendezésébe? - Kicsit megszeppentnek tűnök, van egyfajta viszolygás bennem az ilyesmivel kapcsolatban. Elvégre ezek privát, magán jellegű dolgok; amit az ember nem oszt meg akárkivel. Azt, hogy erről most beszéltem Abigail-nek a véletlen és a szükség hozta így. De valamiért úgy érzem, benne megbízhatok. Talán mert orvos, nem tudom. Aztán a téma másfelé terelődik hála égnek. Kezdett már kínos lenni.
Megint okosabb leszek pár dologgal, de ez csak újabb kérdéseket szül bennem. Azonban kiderül, hogy akár még komolyabb bajom is lehetett volna a dologból. Amikor a fontossági sorrendről beszél összeszorul a gyomrom. Ez a "rohanás" nem csak a határidő miatt volt. De ezt persze a doktornő nem tudhatja. - Ez bonyolult. Nem a harcképzettségemről szól, itt jóval többről van szó. Ha nem sikerül, akkor... - Alsó ajkamba harapok, mert már így is túlságosan közlékeny voltam. Nem lett reklámozva túlságosan, hogy mi a helyzet velem. S talán nem véletlen volt ez a dolog a protektor részéről. Mondjuk így is elég nagy a nyomás rajtam, nem tudom mihez fogok kezdeni ha tényleg babát várok. Természetesen egészséges babát akartam, de mindez semmit sem fog érni, ha elveszítjük az emlékeinket. Talán örökre elveszítem Adam-et, nem csak átmenetileg.
- Azt megköszönném, az sokat segítene. - Mosolyodom el, hála égnek a korábbi kellemetlen témát ignoráltuk és lapoztunk. Persze megint nem a megfelelő módon reagálom le a talán nem is olyan váratlan eseményeket. Zavartan mosolyogtam miután eleresztettem szegényt, s közben meg a könnyeimet törölgettem. - Igen, komolyan. Nem igazán tudom, hogyan is szokás ezt csinálni. De örülnék, ha ön lenne a kicsi keresztanyja. Úgysem igazán szereztem barátokat mióta Faribanks-be kerültem. Mondjuk időm se volt rá, csak kapkodtam a fejemet, hogy mi történik velem. Látja, meg is lett az eredménye. - Viccelődöm kicsit. - Adam? Ő majd kiválaszthatja, hogy ki legyen a keresztapa. Abba meg én nem fogok beleszólni. Igazából nem tudom, hogy meddig leszek képes eltitkolni ezt előle. Mármint naponta találkozunk, de át kell gondoljam hogyan is vezetem ezt elő neki. -
Amikor a doktornő felajánlja, hogy tegeződjünk mosolyogva fogadom el a dolgot. - Ó… azt hiszem ez az én hibám. Tudja Kínában a gyógyítóknak nagy tisztelet jár és azt hiszem részben emiatt nem is forszíroztam annyira a tegeződést. Azt esetleg kérhetem majd, hogy felírja...d az elérhetőségeidet? Meg akkor annak a nőgyógyásznak is, ugye lehet női orvost választani? - Kérdeztem. Zuang-on és Adam-en kívül nem látott más férfi még teljesen meztelenül. Kínában is női orvosok vizsgáltak meg, gondolom hogy kényelmesebben érezzem magam. Eléggé feszélyezett akkoriban a sok ember, főleg a férfiak jelenléte. Fura volt a hajón lévő életemhez képest az a sok ember, nem viseltem túl jól az elején. Ám szerencsére mára már belerázódtam a dolgokba. Hála égnek könnyen tanulok, ami ilyenkor különösen jól jön. - Ha végeztünk, akkor én szerintem hazamennék. -
-Ha egymással nem sikerült megbeszélni, akkor természetesen nem szükséges. De ha nem megy, akkor azt hiszem, jobb szakemberhez vonulni, mint hosszasan veszekedni. Csupán említettem, mint egy lehetséges opció. –korrigálom magam, mielőtt még félreértené a dolgot és úgy jönne át, hogy ez már annyira „súlyos” eset, hogy semmiképp nem oldható meg másképp. A szavaira csak bólintok egyet, de azt hiszem, jobb, ha nem forszírozzuk tovább a témát. Én felvilágosítottam arról, amit tudnia kell, a döntéshozatal már az ő felelőssége lesz, mindezek tükrében. -Rendben. –biccentek, aztán fel is firkantom a noteszembe, hogy akkor ne felejtsem el összeszedni a könyveket. Igazából én sem tudom, hogy hogy megy ez az egész, sosem jutottam még eszébe senkinek, mint keresztanya, még a bátyám is inkább mást keresett a gyerekeinek. Egyszer voltam esküvői tanú… és itt talán ki is merült a sor. -Értem. Ez esetben, köszönöm. –feleltem a nő szavai hallatán, bár nekem kissé fura volt, hogy Adam nélkül így eldöntötte a dolgot, de hát az ő döntésük, én inkább nem szeretnék belefolyni. Mindenesetre szívet melengető érzés belegondolni, hogy lesz egy keresztfiam. Vagy keresztlányom. -Semmi baj, és persze, már írom is őket. És igen, úgy emlékszem, hogy női orvos is van, legfeljebb utána kell érdeklődni, pontosan melyik napokon is rendel ő – úgy emlékszem, hogy felváltva dolgoznak. –felelem, azzal magam elé veszek egy papírt, és a számítógépből elkezdem összeírni a szükséges adatokat, elérhetőségeket. Végül a saját névjegykártyámból is előveszek egyet, majd a kis „listával” együtt átnyújtom Lissynek. -Azt hiszem, minden rajta van, ami szükséges lehet. És rendben, amíg a többi vizsgálat eredménye nincs meg, addig úgy sem igazán tudnánk mit lépni az ügyben. Viszont akkor azt javaslom, hogy Adammel minél előbb beszéld meg a dolgot. Illetve… lenne itt még valami. Mivel elég kevesen vagyunk, és ez egy elég komoly „helyzet”, azt hiszem, a protektorunkat sem ártana értesíteni a helyzetről, már csak az edzések és a vizsga miatt is. –teszem még hozzá és remélem, érti, hogy mire próbálok célozgatni – hacsak nem esküszik meg rá, hogy mihamarabb őt is tájékoztatja, akkor én leszek az, aki szól neki. Ha viszont nincs más, akkor nem is tartom fel, elbúcsúzok, majd folytatom a munkám.
// Akkor részemről ennyi lenne, köszöntem, és sok sikert a továbbiakban! //
A nnak nagyon örültem, hogy nem ellenkezett és elfogadta a felkérésemet. Legalább lesz valaki, akire számíthatok és nőként lesz mellettem. Igazából elképzelésem sem volt róla, hogy ez mivel járhat csak hallomásokból van némi fogalmam például a rosszullétekről vagy hogy kívánóssá válik az ember lánya. Még mindig a vizsgálóasztalon ülve vártam, hogy felírja a címeket és neveket is. Minden esetre megnyugtató hír, hogy van a szakorvosok között nő is. Majd utána kell nézzek a rendelésnek, de ez a legkevesebb. Amint felém nyújtja, elveszem a névjegykártyát és öltözni kezdek. Azonban megtorpanok. Előjön egy olyan téma, amit még szerettem volna későbbre tartogatni. - Igen, persze. Azt hiszem még a héten túlesem rajta. Ha beszéltem Adam-mel, a protektornak is szólni fogok majd mi a helyzet. Talán az lenne a legjobb, ha én mondanám el neki és nem mástól hallaná először, nem gondolod?! - Reméltem megérti és nem ő akarja elmondani neki. - De addig szeretném titokban tartani a többiek előtt egyelőre, ha nem gond. Most a pletykákra van a legkevésbé szükségünk vagy hogy téma legyünk Adam-mel. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. - Számítok a diszkréciójára, a segítségére; majd búcsúzóul megölelem és megköszönök mindent újra, amit értem tett végül pedig távozom.
//Én is köszönöm a játékot, majd még találkozunk. Úgyis el fog rángatni vásárolni majd Liz babakelengyét, erre készülj lélekben! //
Felvezetés: Abigail hajlamos belefeledkezni a munkába, így talán nem meglepő, hogy Adam érkezése ébreszti rá arra, hogy mennyi az idő. A Harcos megbizonyosodott róla, hogy nyugalom honol a környéken, gondolta beköszön Abigailhez, ha már erre járt. A látszólagos, teázgatós nyugalmat csak a Hold Vörös derengése zavarja fel. Időpont: 22:00 Civilek száma: 0 civil
• 1 Hiába van hétvége, én mégis már délután óta a rendelőben dekkolok. Hogy miért? Ügyelet… Miután pedig ennek is a végére értem, jöhetett a szokásos leltározás, összeállítani a listát, hogy miket kell majd pótolni a jövő hét folyamán. Aztán még jöhetett a szokásos kis takarítás is… Hiába volt a síparadicsomban takarító, a rendelőmet jobb szerettem én rendben tartani – így legalább mindig tudhattam, hogy rendesen és alaposan megtörtént a fertőtlenítés, a takarítás, és minden a helyére került vissza. Szép is lenne, ha nekiállnék a rendelési időben a saját felszerelésemet keresgélni… Épp a picuri konyhában pakolásztam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki kopog. -Szabad! –kiáltottam ki, aztán még gyorsan a helyére raktam a maradék pár csészét, majd a cukortartó is be a szekrénybe, és ha eddig nem jött be az, aki bekopogott, akkor én mentem ajtót nyitni. A tavalyi év tapasztalataiból okulva, ahol következett az idei Vörös Hold, egyre inkább hatalmába kerített a félelem, még ha próbáltam is titkolni. Killiannek biztosan feltűnt, ha már az is szemet szúrt neki, amikor a Hollyval való találkozás miatt rágódtam magamban, ám azzal ellentétben ezt a félelmemet említem neki, amennyiben rákérdez. Magam sem tudom, hogy inkább kerüljem a vérfarkasokat, nehogy egy olyan társaságát fogjam ki a Vörös Hold idejére, mint aki még egyszer régebben zaklatott, vagy inkább keressem a társaságukat, hogy amennyiben emberekre támadnának, segíteni tudjak. Elég csiki-csuki helyzet, mit ne mondjak. Épp ezért, amikor megláttam, hogy Adam az, nagy kő esett le a szívemről. Ő nem vérfarkas, így aztán nem lehet gond, nem igaz? -Szia! –köszöntöttem vidáman, ahogy az arcom is mosolyra húzódott, s csak ekkor vettem észre, hogy hogy elszaladt az idő – Minden rendben? Hogyhogy ilyen későn jársz erre? Csak nem történt valami? –kérdezem egy kis aggodalommal a hangomban, hisz túl gyakran tényleg nem fordul meg a rendelőmben. Amikor legutóbb erre járt, akkor épp részeg volt, és egy még részegebb Steve-vel a vállán érkezett, most azonban a férfi sehol, így gondolom, más cél vezérelte.
- Figyeljetek rám! Mind tudjátok, milyen nap jön el holnap. Minden évben megvolt a bajunk akkor, mikor feljött a Vörös Hold az égre. Emlékezzetek, tavaly mi történt! Nem tudhatjuk, mi vár ránk holnap este... de akármi történik, akármivel is találjuk szembe magunkat: mi őrzők vagyunk! Meg kell védenünk Fairbanks ártatlan lakóit, kerül amibe kerül. Azt akarom, holnap mindannyian a tőletek telhető legnagyobb felkészültségben legyetek! Nem engedhetjük meg magunknak a figyelmetlenséget, a lazaságot! Most nem! Legyetek óvatosak odakint... és ha baj van, azonnal hívjatok segítséget, ne hősködjetek!
Will szavai visszhangoztak bennem, amikor körbejártam újra a rám kiszabott területet. Tegnap hívta össze a harcosokat és tartott eligazítást a mai éjszakát követően... a Vörös Hold... már hallottam róla, meséltek azok, kik tavaly is megjárták az eseményt. Az a rengeteg haláleset, ami történt... az őrülten rohangáló farkasok, a káosz... örültem neki, hogy akkor még nem voltam itt, mindennél jobban gyűlöltem azt az állapotot. De most... most itt voltam és a vezetőnk szavai kísértek. Nem volt benne semmi túlzás, semmi ugratás... csak a kemény valóság, ahogyan azt már megszokhattuk Williamtől. Ebből mind tudhattuk... a szokottnál is nagyobb készültség kell.
- Adam, minden rendben odakint? - rántott ki a fülhallgatómban megszólaló Wallace a gondolataimból. - Semmi mozgás, egyelőre minden békés - válaszoltam a kabátomra csiptetett mikrofonba. - Tegyek még egy kört? - Ne, így is órák óta kint vagy. Gyere vissza a központi házba! Kiküldöm Adomert váltásnak. - Rendben, itt megvárom. Az afrikai férfi öt perc múlva megérkezett. Barátságosan biccentettünk egymásnak, majd elindultam a távolban levő épület felé. Úgy terveztem, hogy csak egy fél órát pihenek. Nem akartam lazsálni, főleg ma este nem. Viszont ahogyan elsétáltam Abigail állomása előtt. Az ajtóra nézve valahogy ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy bemenjek hozzá. A legutóbbi látogatásom nem pont a legfényesebbre sikeredett, talán most tudom őt kompenzálni. - Wallace, ránézek Abie-re. - Baj van? - Nem, csak rég láttam már. Az operátor ennyivel megelégedett, én pedig bekopogotam.
Abie a rá jellemző mosollyal fogadott, miután beléptem hozzá. Viszonoztam a gesztust, valahogy mindig örült a szívem, ha találkoztam vele. - Szia Abie. Nem, ne félj, semmi baj, csak gondoltam meglátogatlak... bár ha gondolod felfoghatod ellenőrzésként is, hogy jól vagy-e. Így kezdődött. Ott maradtam Abie-nél a szünetem idejére. Amilyen stresszes nap volt ez, jó volt egy pillanatra, de tényleg csak egy kicsit örömöt látni. Valahogy minden ragyogott a nő körül, akárhányszor találkoztam vele. Színes folt az őrzőknél... s annyira ritka ez a mai világban. Idővel előkerült néhány bögre is, bele teával. S beszélgettünk... erről arról, nem feltétlenül a munkáról. Olyan jó érzés volt most megállni egy kicsit egy jóbarát társaságában... mi rossz történhet...
... és történt... bassza meg, történt! A hatodik érzékem, mely egész éjszaka aktív volt, visító hangot hallott a fejemben. Éppen a keleti vallások dolgairól beszélgettünk, amikor egyszer csak úgy éreztem, majd megfulladok. Gyorsan leraktam a bögrét, azt hittem, félrenyeltem... de nem... lassan szorító érzés telepedett a szívemre... a gyomromra... mint ha rám ült volna valami... mint ha... szorulna rám... tekeregne, akár egy anakonda... lassan köhögni kezdtem, a fejembe aztán fájdalom hasított. S akkor megéreztem... alapvetően a neveltetésem miatt volt, hogy megéreztem a negatív energiák jelenlétét... de most gyakorlatilag egy árhullám közeledett, ahogyan a kígyó belém vájta a fogait. Rángatózni kezdtem a székben, fájdalmasan nyögtem fel... aztán a kígyó, mint valami parazita, elkezdte belém enni magát... - Abie... vigyázz... - nyögtem fel, mielőtt szilárd akaraterőm úgy omlott össze, mint valami kártyavár. Hogy miért figyelmezettem? Éreztem, hogy ami belém szövi magát az... nincs rá szó egyszerűen.
Aztán a rángatózás abbamaradt, ahogyan a kígyó sikerrel járt. Egy darabig előre lógattam a fejem, a tartásom szétesettségről árulkodott, mint aki éppencsak él... majd szépen lassan felemelkedett a fejem... s Abigail Cecile Cross... olyan szempárral találkozhatott, melyet tőlem még nem láthatott. - Ostoba nőszemély... hogy képzelted, hogy párjává válhatsz? Életeddel fizetsz az ostobaságodért, ribanc! Túlvilági hang volt, mélyről jövő, dühös... olyan hang, amin én soha, még legnagyobb mérgemben sem beszéltem volna Abie-vel. A tekintetem pedig... az olykor sötét, de barátságos tekintet most metsző éllel sütött a nőre. Ez nem az a férfi volt, akit annak idején fogadott a repülőtéren... nem az, akivel eddigre barátokká váltak... ez valaki más volt... valami más...
S nem is pazaroltam az időt, ahogyan a kezembe kerülő legvastagabb könyvet ragadtam fel a nő asztaláról és támadtam rá vele.
Nem történt semmi baj. Hála az égnek… Bár ami késik, nem múlik, nem igaz? Ma van a Vörös Hold éjszakája. A táskám összekészítve, a telefonom készenlétben, így ma estére nem is marad más dolgom, „csak” várni, hogy mikor jeleznek a többiek, kell-e mennem valahová gyógyítani, életet menteni. Eddig is azért próbáltam minden aprósággal elfoglalni magam, hogy ne emiatt stresszeljek, így viszont, hogy Adam is benézett hozzám, hagyom az amúgy sem létszükséglet pakolászást. Elővarázsolok némi kekszet és teát, majd a bejárat mellett lévő kis fotelekbe huppanva tartunk egy kis szünetet. Rá is ráfér, pláne, ha egész este fent kell lennie, no meg én is örültem a társaságának. Mostanában, hogy felpörögtek kicsit az események, a tennivalóim is felgyülemlettek kissé, így aztán csak elvétve találkoztunk, akkor is többnyire az egyetemen. Szeretek Adammel beszélgetni. Hála az égnek, már jóval közvetlenebb és beszédesebb, mint amikor annak idején a reptéren fogadtam, ráadásul ő az egyetlen a csapatunkban, aki Ázsiában élte le az élete nagy részét. Igaz, hogy a két ország kultúrája elég különböző, mégis, még így is közelebb áll egymáshoz, mint az ázsiai és az európai, vagy amerikai életvitel. Igaz, hogy Killian is leélt egy évtizedet Indiában, viszont ő is több száz évesen felnőttként került oda, az pedig teljesen más, mint ott felnőni. Szóval témákban nem volt hiány. Meditálás, tanoncévek, vallás, hogy csak néhányat említsek azokból, amik felmerültek ebben a néhány percben, egészen addig, amíg Adammel valami furcsaság nem kezdett történni. Magam is letettem a bögrémet, hogy sietve közelebb lépjek hozzá. Első pillantásra azt hittem, hogy csak félrenyelt, vagy valami egyszerű rosszullét tört rá, de milyen tüneteket felsorakoztatott néhány pillanaton belül, inkább kezdtem valami rohamra gyanakodni. -Adam? Hallasz engem? Fáj valahol? Válaszolj! –ragadtam meg a vállainál fogva, majd a tekintetét kerestem, elvégre abból elég sok minden megállapítható, orvosi szempontból is, nekem most pedig erre volt szükségem. A figyelmeztetésére csak felvontam a szemöldököm – mégis mitől féljek? Én vagyok az orvos és ő nincs jól – de azért biztos ami biztos, elléptem mellőle, ha netán hányingere lenne… Nem az volt, és úgy tűnik, a roham is alább hagyott. Ahogy lehanyatlott a feje, óvatosan megpaskoltam az arcát, miközben a nevén szólongattam, ám amikor újra felnézett rám, az aggódó arckifejezésem egyből riadttá változott. Hát még amikor megszólalt! Mint valami riadt macska, úgy ugrottam hátra ijedtemben, miközben pillanatok alatt falfehérré sápadtam. De hisz… hogy… Hogyan? Mégis hogyan tudhat róla? Amikor még Willnek is csupán annyit mondtam, hogy egy régi ismerősöm? Csak nem...? De… Basszus… basszus, BASSZUSKULCS!!! -Én… -kezdtem bele kissé remegő hangon, miután világossá vált, hogy Adam is a Vörös Hold erejének hatása alá került, és volt is egy erős gyanúm, hogy kinek köszönhetően, ám ettől többet nem tudtam kinyögni. Ahogy a könyvért nyúlt és utánam vágta a vaskos olvasnivalót, megpróbáltam kitérni előle, de a meglepettségtől még mindig le voltam fagyva egy kissé, így a karomat sikerült elkapnia vele. Aucs… Holnapra biztos, belilul, de most ez érdekelt a legkevésbé. Első körben gyorsan elmormoltam magamban a vésztartalék varázslatot, biztos ami biztos, elvégre mégiscsak egy harcos az ellenfelem, ez egyik első vérfarkas szelleme által megszállva. Jut eszembe, ilyenkor a vérfarkas-specifikus varázslatok is működnek? Mindenesetre nem meditáltam sokat a témán, már küldtem neki az egészalakos bénítást is (végtagok, törzs, fej… a belső szerveket még véletlenül sem!), mielőtt trapára veri a rendelőmet, vagy kárt tesz magában/bennem. És hogy őszinte legyek, én se szeretnék fájdalmat okozni neki, hisz mégiscsak Adam az…
Óóó, a szellemek kegyelmére, micsoda balfék egy testbe másztam bele! Hát milyen őrző az, amelyik szaros egy méterről nem képes valakit fejbedobni?! Ennyi lett volna... kar lendít, fejbe találom ezt a nőcskét, bekábul, onnantól meg azt teszek vele, amit akarok. Másodpercek alatt végezhettem volna vele. Erre, talál? Nem, csak egy kis horzsolás a karján. Óóó, meg ne sajnáljalak, hagy tépjem fel még jobban! Nincs más hátra, kénytelen leszek pusztakézzel elintézni a dolgot. Ha már egy átokverte harcost szálltam meg csak van valami fizikai ereje, amivel ezt ki lehet csinálni egy nőt. Szóval már talpra is álltam és lendültem volna a hátráló szőke felé... hogy aztán úgy essek pofára a következő másodpercben, ahogyan az nem szégyen. Arrrgh... KILAUN!!! Te átkok netovábbja! Miért, miért nem tudtál inkább valami üresfejű szőke libát összeszedni, aki csak széttenni tudja a lábát?! Nem, neked ki kellett fogni egy intelligenset, aki nem piszkítja össze magát első rémületében! Hát köszönöm hogy még ebben is kicseszel velem!
Alig tudtam mozogni, szinte csak kúszni tudtam a földön lassan, mint valami pondró. Milyen megalázó. Igyekeztem lerázni magamról a nő béklyóját, de el fog tartani jódarabig. Az ördögbe! Nekem pedig kevés az időm... hát jó... ha már nem tudok közvetlenül hozzá érni, akkor annyi sérülést okozok neki, amennyit csak a tudok. Nem fogja olcsón megúszni, azt már nem! Éreznie kell magán a dühöt... a dühöt, amit a kedves párja gyújtott lángra bennem évszázadokkal korábban. Ah... párja... még a gyomrom is felfordul a gondolattól. De ha már őrzőt szálltam meg, s vannak olyan képességei, melyek egy farkasnak a büdös életben nem lesznek, hát használjuk. Láttam ugyanis jópár potenciális fegyver a környéken... ideje varázsolni.
S ahogyan a Szellemkéz varázslat aktiválódott, minden olyan tárgy, melyet láttam, hirtelen megemelkedett és neki akart vágódni Abigail-nek. Nem számított, hogy törékeny, éles, vagy éppen nehéz-e... csak fájjon annak az átokverte nőnek! - Mégis mit hittél? Hogy majd kéz a kézben fogjátok élni az életeteket, mint a mesékben?! Na ne röhögtess, sosem leszel méltó arra, hogy felérj egy vérfarkashoz, egyenrangú párja lehess! Még egy ilyen aljadék, áruló söpredéknek is, mint amilyen Kilaun!!! A falak szinte remegnek az indulattól, amit a szavaim gerjesztenek. Minden egyes szó, minden egyes kiadott hangban indulat van... fájdalom... düh... évszázadok felgyülemlett, csillapíthatatlan dühe, mely most a nőt célozta meg a varázslattal felé hajított tárgyak mellett.
• 3 Adam egy puffanással terül el a lépcsőn, én pedig ezzel egy időben rezzenek össze. Könyörgöm, térj magadhoz! Fáj látnom, hogy mit művel Alignak a testével, ahogy az is szörnyű bűntudattal tölt el, hogy fájdalmat kell okoznom neki, de nincs más választásom – ha hagyom magam, minden lelkiismeret-furdalás nélkül ülne meg, ezt a luxust pedig nem engedhetem meg magamnak, amíg ennyien számítanak rám. Killian, Alice, Will és az egész protektorátus, a rokonaim, a betegeim, az ismerőseim… A bénításom működött, hála az égnek, de így is szinte perzselő a harag, ami felőle árad. Ennek ellenére megpróbálok közelebb lépni hozzá, miközben azon gondolkozok, hogy lehetne kiűzni az ősi szellemet belőle. Kloroform? Vajon ha elveszti az eszméletét, vagy bealtatózom, az használ? Tavalyra visszaemlékezve, Ashleynél pár perc alatt elmúlt az egész… De tavaly egy őrzőt sem szállt meg, a fenébe is! A szavai marnak, mint a sav, de mégis mit mondhatnék rá? Hogy tudom, hogy egy egyszerű, és még egész fiatal őrzőként nem érhetek fel egy vérvonal-alapítóhoz? Hogy nem vagyunk egy súlycsoport? Vagy egyenrangúak? Hogy 15 évvel ezelőtt azt hittem, hogy ennyi idősen már legalább közös 5 lurkótól fog visszhangzani a fehérre meszelt nem olyan kis családi házunk? Ahhoz képest… 3 hónap alatt többet vitáztunk, mint előtte összesen? Nem hiszem, hogy nagyon meghatnák a magánéleti problémáim, amikor nem egy leszármazottja itt van a városban… Hisz nem megmondta, hogy is érhetnék én fel egy vérfarkashoz? -Tisztában vagyok vele. De ha ez a véleményed, hogyhogy most épp velem, egy egyszerű kis őrzőre pazarolod az energiáidat? –ismertem be keserűen, de nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek vissza. Visszagondolva az újratalálkozást követő első „vitáink” egyikére, amikor már kibukott párszor hasonló téma – Hogy mit hittem? Álmomban sem hittem volna, hogy valójában vérfarkas… Hogy ő Kilaun… Hogy valaha viszont láthatom, de mégis itt van. Sosem hittem, hogy egyszer alkalmam lesz a legidősebb vérfarkas szellemével beszélnem, most mégis itt vagy. –próbáltam a modortalan stílusa ellenére tisztelettudóan választani, amennyire tudtam, de a végére már én is lehalkítottam a hangom - Ne nevezd aljadéknak! –suttogtam elszántan, majd már mormoltam is magamban az újabb varázslatot, hogy lakatot tegyek arra a mocskos szájára… Egészen pontosan csak egy sorvasztás varázslatot küldtem a nyelvére. Azt hiszem, kár volt, ugyanis nem kicsit sikerült felbosszantanom vele. Gondolom már a szavaimat se díjazta, de a sorvasztás meg a kandírozott cseresznye a fagylaltkehely tetején… Ahogy az apró használati tárgyaim egymás után a levegőbe emelkedtek, hirtelen azt sem tudtam, hogy menekülhetnék fedezékbe, így aztán csak a karommal próbáltam hárítani a támadást, magamban pedig hálát adtam az égnek, hogy rendet raktam, mielőtt jött. Nem mondom, kisebb-nagyobb sérülésekből így is kijutott, valahonnan még a szikémet is előkerítette, amivel többször is végighasította a bőrömet – de épp, hogy letöröltem a vért, néhány pillanatnyi fáziskéséssel már kezdett is dolgozni a korábbi varázslatom, s folyamatos, stabil, ám kissé lassú tempóban, de gyógyultak a sérüléseim. Azért egy páncél varázslatot is bevetettem. Ezt a pár percet csak kibírom vele… mert nem lesz több, ugye? Még jó, hogy most nincsenek civilek a környéken. Mindenesetre, hacsak eddig nem bújt ki a bénításom alól, most közelebb merészkedtem hozzá, hogy letérdelve elé, az arcát a két kezembe fogva próbáljam meg észhez téríteni. -Adam! Hallasz engem? Tarts ki kérlek, tudom, hogy ez nem te vagy! Ne hagyd, hogy irányítson!
Tán kegyetlenek a szavaim? Tán érzékenyen érinthették, átdöfhették? Tán úgy szabadítottam rá a valóság keserűségét egyik pillanatról a másikra, mint egy lavinát? Igen, így volt és rohadtul nem érdekelt mellé, milyen lelki károsodást szenved el, mennyire nehezítem meg innentől az életét, ha túl is éli a velem való találkozást. Nem bájcsevegni jöttem, se nem rokonlátogatásra. Egyetlen egy célja volt eljövetelemnek... megbüntetni mindenkit, aki rászolgált erre... s ez a szőke nő, ez a Kilaun cafkája, rajta volt a listámon. Nem elég, hogy összefeküdt vele, de még képes volt boldog perceket is adni neki... perceket? Éveket! Annak a mocsadéknak szenvednie kell, s nem, nem teltem be annyival, amennyi amúgy érte eddig. Még jobban szenvednie kell, még jobban meg kell törnie lélekben, mielőtt végzek vele! S azzal, hogy elveszem az utolsó dolgokat is, melyek valaha örömet okoztak neki, ezt fogják eredményezni. Nem hiába pont a fattyát ugrasztottam rá arra az átokverte Eeyeekaldukra is. Éreznie kell, mily szenvedést okozott nekem. - Mert te, pici őrzőcske, elkövetted az egyik főbenjáró bűnt a szememben. Boldogságot adtál annak a mocskos árulónak, kinek csak a szenvedés jár. Nem tűrhetem, hogy az idill látszatát keltsd, megöllek! - bár jelenleg fogalmam sem volt, miként fogom ilyen állapotban ezt kivitelezni, de megoldom. - Ha azt hiszed, hogy ezzel feloldozod magad a bűnöd alól, rohadtul tévedsz! És fejezd be ezt az álilledelmességet, mert mocskosul nem vagyok rá kíváncsi. Na aztán a szavaimnak is meglett a böjtje, ahogyan éreztem, hogy ennek a szerencsétlennek a nyelve jócskán megfogyatkozik... mondjuk lehet szerencsés is volt, mert akkor itt nem kell most sípszót tenni. - 'ulva! - dörrentem rá dühösen. Ezt követően indult meg az én kis kidobós játékom. Tényleg nem válogattam az eszközökben, mindent összeszedtem, ami csak fegyverként használhatóvá vált. Ez ugyan jelentősen lezabálta a test mágikus erejét, de nem érdekelt. Kevés az idő, mindent be kellett vetnem, amim csak volt tartalékon. Pechemre viszont a várt halálos sérülést nem tudtam elérni, csak könnyebbeket. De legalább kis elégtétellel töltött el, hogy annyira még sem hasznavehetetlen ez a szerencsétlen. Amikor Abigail odajött hozzám és elkezdte a szentbeszédet... tett nekem egy szívességet, mert megláttam a súlyos könyvet, melyet újra megragadtam a szellemkézzel. - Hiába minden reményed, nem hall téged - ez most eléggé akadozva ment, mert még nem állt teljesen helyre a nyelvem. - Senki se szegülhet ellen az akaratomnak, senki se szabadulhat fel! Ez a szánalmas, gyenge bolond meg aztán főleg nem! Lehet meg kellene látogatnom a szukáját is, hogy ő is magán viselhesse a tehetetlensége árát. S ebben a pillanatban a könyv megindult hátulról Abigail feje irányába.
• 4 -Érdekes rangsorolásod lehet, ha ez már főbenjáró bűnnek számít. Akkor az minek számított volna, ha gyermeket szülök neki? –kérdeztem vissza merő kíváncsiságból, bár volt egy sanda gyanúm, hogy ezzel is csak tovább öntöm az olajat a tűzre. Nagyon úgy tűnik, hogy Alignak parazita szelleme rossz „gazdatestet” választott, ugyanis egyelőre igencsak nyeregben éreztem magam ellene. Most örültem neki, hogy annak idején, amikor őrzővé váltam, inkább a védelmi varázslatokat részesítettem előnyben. Nem akartam nagy kárt tenni Adamben, viszont eddig ő se sokra ment a támadásaival ellenem. -Majd valamelyik unalmas estémen elmegyek gyónni, ha attól helyreáll a lelki békéd. – feleltem a feloldozásra, ez azonban biztos nem mostanában lesz. Ha valami, hát unalmas perceim nem sűrűn szoktak lenni. -Még egy hasonló megszólalás, és szappannal mosom ki a szád. - reagáltam teljesen komolyan a nyelvsorvadós káromkodására, ha valamiért, hát akkor ezért igazán tudtam haragudni. Ha másra nem is lesz jó, de legalább elhallgattatja. Leguggolva elé egyből neki is láttam, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni Adammel, kevés sikerrel. Először nem is foglalkoztam a szellem szavaival, egészen addig, amíg fel nem keltette valami figyelmemet… -Senki se szabadulhat fel? –kérdeztem vissza bizonytalanul, és nagyon remélem, hogy nem a megszállottságra értette. Tavaly nem tartott sokáig… Azonban tavaly nem egészen így zajlott. A tekintetem egyből a faliórára siklott – hogy minek, azt magam sem értem. Ahogy Adamre rátört a rosszullét, nem pont a faliórát figyeltem, így csak megjegyeztem, most hol áll a mutató, legalább később tudjak viszonyítani. -És neki ugyan mi a vádja? –kérdeztem vissza, s fel sem tűnt, hogy miben settenkedik ez az átokfajzat. A könyv meglepetésként ért, pláne, hogy én még mindig guggoltam. Ahogy hátulról fejbe kapott a vaskos kötet, az egyensúlyomból kizökkentve egyből át is estem a férfin. Én nem tudtam, hogy támad, ő viszont azt nem láthatta, hogy nem sokkal korábban vontam magamra a egy mágiából létrehozott páncélt, így bár az ütése úgy betalált, hogy filmbe illő jelenet lehetne, kárt már annál kevesebbet okozott. Szép lassan feltápászkodtam, de azért a hátán ülve maradtam, amíg tovább beszéltem hozzá: -Nem nyert. Nem akarod még abbahagyni? Tudom, hogy fáj beletörődni, hogy pont egy őrző nő fog ki rajtad, de azt kell mondjam, hogy a jelenlegi helyzetedben nem vagy túl jó helyzetben. Ha jövőre se lesz jobb dolgod, mint hogy megpróbálj megölni, jobban válassz. Ez a tanulópénz.
Kezdőlap
//
Úgyis el fog rángatni vásárolni majd Liz babakelengyét, erre készülj lélekben! 
//
