Megőrülök!!! KOMOLYAN MONDOM MEGŐRÜLÖK!!! Micsoda egy fellengzős nőszemély!!! - Teeeee... ha ez meg mered tenni, esküszöm a szellemekre, hogy legközelebb téged szállak meg és a tulajdon két kezeddel fogod kitörni a fattyaid nyakát! Na már csak ez hiányozna! Hogy az az átokverte még szaporodjon is, hogy megtapasztalhassa a gyermekáldás örömeit! Nem... nem, azt már nem, ezt nem engedhetem meg! Kilaun így is túlságosan sok örömben részesült eddig, mint amennyit megérdemel! Széttépem... már ha meg tudnék mozdulni, abba a büdösmocskoséletbe! - Anyáddal szórakozz! Ne emlegessen csak semmi pogány dolgot nekem ez a nő. Mint ha néhány elmondott szó fel tudna oldozni akárkit a bűnök alól. Mily ostobák is az emberek ezekkel a berögzült szokásaikkal... feleannyit se tudnak arról, mi is az igazság. - 'edd, ne' ne'em ár'as. Ott guggol előttem a nő, próbál lelkére beszélni szegény nyomorultnak, de hiába. Nem hallja, az egész teste az én irányításom alatt van. Elnyomtam őt, mint valami idegesítő rovart a szélvédőn. S közben pedig igyekeztem szabadulni a rám nehezedő béklyóból. Azt már nem, én nem fogok itt feküdni, mint egy levágott irha! Koncentráltam, hogy ki tudjak szabadulni... s mint ha a karom meg is moccant volna. - Senki... míg bosszúm be nem teljesedik, senki! Persze ez hazugság volt. Az időm javát már ki is töltöttem ebben a nyamvadt testben, de erről nem kellett tudnia. Legyen csak benne ennyi kétség, ennyi kilátástalanság, hogy sosem engedem el ezt a nyomoroncot. Bár úgy lenne... akkor egy testtel akár több árulót és bűnöst is el tudnék tenni láb alól. Páran talán beledöglenének, de kit érdekel. Ők csak bábok, húsbábok. Bosszúm eszközei. Semmi több. Feláldozható valamik. Na a kérdésével megfog. - Lesz rá egy évem, hogy kitaláljak valamit. S közben valóban mesterkedtem. A könyv, mely valószínűleg volt párszáz oldalas - éljen az orvostudomány -, lassan támadópozícióba került. Aztán lesújtott... critical hit! A nő rám borult, miután kapott egy kiadós sallert a könyvtől. Elégedetten sóhajtottam egyet. Na, most legyen nagy a pofád, cafka. Ugyan nem halálos ez se, de megtanítja, hol a helye. Na most... mi a... naelmészabbaatupilekhempergetteárulóvérbemostmár! Az okoskodására először kiköptem az irányába. - Először ezt az éjszakát éld túl! S midőn ezt kimondtam, Abigail észrevehette, hogy hirtelen eléggé elkezdett felszökni a hőmérséklet.
Olajat említettem volna? Azt hiszem, a benzineshordó helytállóbb lenne! Az eddigi, ellenem irányuló fenyegetései miatt már nem igazán foglalkoztam, hisz eddig sem sokra ment velük. Azonban ahogy meghallom a következő szavait, teljesen lefagyok. Szentséges ég, erre nem is gondoltam… Az egy, ha engem bánt, de az, hogy egyszer, ha úgy adódik, akkor a gyerekeimre is fenyegetést jelentsen, már most jeges fenyegetésként élt bennem. Ha egy vérfarkas testéből beszélne, akkor valószínűleg erre csak legyintenék, de így… egy másik őrző testéből, egy barátom testéből hallva a szavakat. Félek. Mi lesz, ha egyszer tényleg megszáll? És a saját vérem, a barátaim, neadjisten Killian ellen használna fel, hogy kárt tegyen bennük? Erre már nincs semmi frappáns visszavágásom, és biztosra veszem, hogy ezzel a néhány mondatával még sok éven keresztül fog kísérteni álmaimban. Próbálom Adamet magához téríteni, elérni a hatalmas szellem megszállása mögött, sikertelenül, közben pedig tovább ébreszti bennem a kétkedést a jövővel kapcsolatban. Mi van, ha tényleg végleg szállta meg szegény férfit? Nem, az nem lehet… Ha képes lenne ilyesmire, már jóval előbb megtette volna! Vagy már korábban is megtette, csak én, mi nem tudtunk róla…? -Hajrá. –felelem elszántan. Ha neki van egy éve, hogy kitalálja, mihez kezd velem, nekem is ugyanennyi időm lesz, hogy találjak valami „védelmet” ellene. Lehet, hogy elég lenne elhagyni a város területét? Hisz korábban soha nem történt velem ilyesmi, mióta meg itt vagyok… 2-ből 2-szer volt szerencsém „szembenézni” vele. Repül a nehéz könyv, hátulról, aljasan, hogy védekezni sem tudok ellene, én pedig egyensúlyomat vesztve terülök el a férfin. Feltápászkodok én, azon ne múljon, azonban valami megint nem stimmelt. Miért van ennyire melegem? Hisz még csak nem is nagyon mozogtunk… Mindenesetre nekiállok kibújni a pulcsimból, hogy a vizsgálóasztalra dobjam a ruhadarabot, közben pedig lassan leszállok a férfi hátáról is. Kezd idegesíteni a szövegelése, hozok neki kloroformot. De előtte, még egy kérdés: -Mondd… Alignak. Miért? A testvéreddel ti voltatok az első vérfarkasok, a többiek valószínűleg még mindig követnének, ha nem akartál volna zsarnok módon uralkodni felettük. Mire volt jó ez az egész?
Na véééééééééégre befogta. Csak nem sikerült olyat mondanom, ami elgondolkodtatta, hogy nem kéne felelőtlenül szájalni velem. Mert hiába él most engem túl, hiába hiszi, hogy csak üres fenyegetés, amit mondok... hiába van most nyeregben... bizony, én vissza fogok jönni. Újra és újra, évről évre kísérteni fogok, eljövök... s elpusztítom azokat, kik annak idején ellenem szegültek, vagy vádat találtatok velük szemben. Mindenkit utol fog érni haragom, kivétel nélkül. Előbb vagy utóbb... inkább előbb. De az idő nekem dolgozik. - Meg fogod te ezt még bánni. Mert nekem aztán nem okozna nagy szívfájdalmat akár egy pár hónapos babának sem elroppantani a torkát. Vessen a szüleire, akik a világra hozták... ja, ha halott akkor nem tud. Viszont most már tényleg hozzányúltam a legvégső eszközhöz, ami az őrző fejében lakozott. Ahhoz a pusztító erőhöz, melyre évekkel korábban tett szert és még a fajunk gyilkolására is felhasználta. A tűz... az a gyönyörű őselem, mely mindent elemészt, akárcsak a haragom. Oh, milyen szép is lesz... felgyújtani ezt az egészet, rágyújtani az őrzőre, kit majd elemésztenek a lángok. A tűz az egyetlen elem, mely mindent megtisztít... nem, nem a víz, az csak elpuhít. A tűz könyörtelenül égeti ki még az írmagját is a szennynek, felismerhetetlen salakká változtatva. Most is erre lesz szükség... hogy a nőből semmi se maradhasson. - Mégis, mit hiszel, mik vagyunk mi? Holmi plüssök? Vérfarkasok vagyunk, a farkasokat pedig irányítani kell, erős kézzel, ha kell, zsarnokként! Mindig kell valaki, ki az élünkön áll, utat mutat! S ez volt az, amit a bolond öcsém és a fattyaink nem tudtak felfogni. S alighogy ezek elhangzottak, fellobbant az első lángnyelv a kezemben, készen rá, hogy az egész területet égő pokollá változtassák. A lángnyelvek az akaratom eszközei, úgy mozognak, ahogyan én akarom. Így pedig indulnak is, ahogyan a tűzförgeteg méreteiben is megnő és pontosan a szőke nőt veszik célba.
• 6 -Irányítani, de nem mindegy, hogy hogyan. A félelem nagy úr, de a szeretet még mindig erősebbnek bizonyul. –felelem szűkszavúan. Lefogadom, hogy ha ő másképp áll annak idején a leszármazottaikhoz, akkor ők sem lázadtak volna ellene. Ha úgy nézzük, valamilyen szinten én is vezető vagyok, még ha csak egy egész aprócska kis csoporté is, a gyógyítóké, de soha eszembe nem jutna zsarnokoskodni felettük, amikor szép szóval is meg tudjuk oldani a nézeteltéréseinket. De nem is erőltetem tovább a magyarázkodást, amilyen fafejű, úgy sem értené meg. Nincs bajom az idősekkel, de amit sosem szerettem, az az, hogy sokan abban a hitben élnek, csak azért mert idősebbek, automatikusan okosabbak is mindenki másnál. Pedig mennyire nem! Tapasztaltabbak, az mindenképp, de a kettő nagyon nem ugyanaz. Inkább lekászálódtam Adamről, hogy visszapakoljak néhány levert tárgyat a helyére, amit a Szellemkézzel vagdosott hozzám néhány perccel ezelőtt, majd keressek valami ütős kis nyugtatót, altatót, kloroformot, hasonlót, mielőtt még lehajolhattam volna az első földön heverő könyvért, észrevettem, hogy mire is készül… Ijedten kapom fel a könyvet, hogy kivédjem a felém igyekvő tűzcsóvát, de nem épp a legjobb anyagból választottam pajzsot magamnak – a könyv egy szempillantás alatt lángra gyúl, vérzik a szívem érte, mert igen ritka példány volt. A lángok egy pillanat alatt kebelezik be, s ahogy a kezemet is elérik, egy kisebb sikoly kíséretében dobom le a földre, abban a reményben, hogy majd ott marad… Francokat… Ez mágia, itt kicsit másképp működnek a fizika törvényei. A páncélom, bár a fizikai támadások ellen egész hatásos, a hőmérséklet viszontagságaival szemben kevésbé… bár valamit tompít a tűz forróságán, még így is éget, így végső megoldásként a vízzel szállok szembe vele. Végső soron nem szeretném, hogy felgyújtsa a rendelőmet… Igaz, túl sok éghető dolog nincs itt, hisz minden csupa csempe és fém, de a bútorok, a könyvek, még mindig lángra kaphatnak. Egyelőre igyekszem csak a támadásai visszaverni a megidézett kis „vízgömbjeimmel”, ha valami lángra kapna, megpróbálom mielőbb eloltani, no meg elsősorban magamat védeni… De ha nem támad elég intenzíven, akkor megpróbálom a teste felett is átvenni az irányítást – elvégre majd’ 60-70%-a vízből áll.
- A szeretet? A szeretet fabatkát se ér, ha irányítani kell! Abból nem lehet láncot szőni, mely megregulázza a farkasokat! A fegyelem... a tekintély! Na az már valami. Mondjuk miért is várom el tőle, hogy megértsen? Egy ilyen kis burokban növekedett halandó... ugyan, miért is hiszem azt, hogy felfogja nekünk, a farkasoknak dolgait? Meg úgy egyáltalán, miért is méltatom válaszra? Ahelyett, hogy kinyírnám? Mert bizony ez fog történni. A láng lassan fellobban a kezemben, készen a támadásra. S talán ez is a hátránya egyedül ennek az őselemnek. Hogy sokáig tart, mire olyan állapotba kerül, mire lehet vele kezdeni valamit. Hevíteni kell, dúsítani az energiáját... de utána szinte semmi sem állhat az útjába. S rá is szabadítom a nőre az első lángnyelvet, hogy felgyújtsam... na igen ám, de nem hiába emlegettem az időigényt... ugyanis annak a szőke cafkának pont lett annyi ideje, hogy észrevegye, mi készül ellene és... nanemár... most komolyan egy könyv az, amely megállítja a tüzemet? Hát pedig így van... ott kenődik szét az első támadásom a papírfecnik hátlapján. De nem adom fel... nem ám... újabb és újabb tűznyelvek csaptak ki a tenyeremből, megindulva Abigail felé. Naja, csak lehet visszafele is játszani a játékot, és miért is ne pont a vizet tudja használni! A két közel egyforma erejű, őselem manifesztáció egymásba robban, újra és újra. Mindeközben pedig fáradhatatlanul lövellem ki a tüzet felé... meghalsz...
... de aztán hirtelen kialszik a tűz a kezemben. Fájdalmas üvöltés tölti be a rendelőt... fájdalmas? Inkább dühös... baromira dühös. Letelt az időm... a testem megrándul, ahogyan lassan elkezd kivetni magából az őrző... történik mindez a bénítás ellenére. Vérben fogó szemekkel nézek hát rá a szőke nőre, ki ezúttal megmenekült a haláltól. - Jövőre... eljövök érted! S ekkor az arcom visszahanyatlik a földre... de már nem az én arcom... én már, mint valami sötét árnyék, távozok a testből...
Olyan hirtelen volt minden. Egyik pillanatban még fájdalomtól remegtem a székben, most pedig... most pedig már fekszem... de a tudatom gyakorlatilag csak ennyit fog fel a külvilágból. A tudatom valahol a semmi közepén lelek, csak annyit fogok fel, amennyivel érintkezek is... de azt is tompán, távolról. Olyan furcsa ez az állapot... magamnál vagyok, de mégse... nyál csörgedezik ki tátott számból, ahogyan magatehetetlenül fekszek a boldog tudatlanságban... olyan szívesen itt maradnék, nem akarok visszatérni abba a rohanó világba... itt minden csendes... minden nyugodt... minden olyan... semmilyen... s mégis... olyan szép. S közben mit sem tudtam arról, mit tettem az elmúlt percekben... de lehet, jobb is így... még jobb...
Talán ha 1-2 percig tart az egész tűz-víz párbajunk, nekem mégis sokkal többnek tűnik. Pár égési sérülést sikerült is szereznem, ám hála a védelmi varázslataimnak, azok is szép lassú regenerációba kezdtek néhány pillanaton belül. Ahogy Alignak szelleme tovább áll és Adam teste elernyed, már lépek is oda, hogy elkapjam esés közben – bár teljesen nem sikerül megtartanom és nekiesünk az egyik szekrénynek, de legalább nem kenődik végig a padlón. Szerencsétlent már így is eleget bántottam ma este, remélem, még szóba áll velem a történtek után. Miután vártam még pár pillanatot, és meggyőződtem róla hogy tényleg ketten maradtunk, nem csak Alignak csillogtatja nekem színészi tehetségét, elkezdem az egyik fotel felé vonszolni, hogy leültessem. Ahhoz ide kevés vagyok, hogy felpakoljam a vizsgálóra, a földre meg csak nem fogom fektetni… Épp, hogy belehuppan Adam a fotelbe, már csörög is a telefonom, én pedig hirtelen azt sem tudom, hogy hol keressem a nagy felfordulásban… Végül azonban csak rábukkanok, és sikerül felvennem, mielőtt letenné a másik? -Killian? Mi tör… -kezdenék bele, amikor valami hirtelen hang zavar be, én pedig riadtan kapom arrébb a fülem a bántó hangra. Arra azonban álmomban sem gondolok, hogy a következő mondat, amit kihallok a telefonból, milyen hatással lesz az estémre… „- Hát ezért hívtatok haza? Hogy egyesével lemészárolj mindünket?” Mielőtt bármit is szólhatnék, egy újabb, az előzőnél sokkal nagyobb ricsaj hallatszik át a túloldalról, én pedig, ha nem lennék még mindig falfehér, most biztosan teljesen lesápadnék. Pár pillanatig még lefagyva bámulok a kezemben lévő készülék kijelzőjére, hallgatva azt a jellegzetes pittyegést ami azt jelzi, megszakadt a vonal, aztán mint valami őrült, keresem ki a híváslistából a férfi számát, hogy visszahívjam. Hiába, már ki sem cseng… Még teszek pár hamvában holt kísérletet arra, hogy elérjem, de hiába… Bár én megszabadultam Alignaktól, úgy tűnik, most Killianen próbál bosszút állni. Amit én bosszantottam és hergeltem, annak most ő issza meg a levét… ~Bocsáss meg… ~ sóhajtok magamban, ahogy a tekintetem az ablakon át a vöröses fényben úszó Holdra téved, majd ismét Adam felé fordulok. Szívem szerint rohannék, hogy megkeressem Killiant, segítsek neki, még ha nem is biztos, hogy sokat tudnék, de… nem tehetem, amikor itt is szükség van rám. ~Tarts ki, kérlek! ~ Igaz, ez a pár perces kis látogatás a nagy szellemtől eléggé megcsapolta az energiámat, de még így is maradt bőven varázserőm ahhoz, hogy helyrepofozzam a sérüléseit, amíg magához nem tér – a sorvadó félben lévő nyelvét, feloldani a bénítást, eltűntetni azt a pár zúzódást amit az esés közben szerzett… végtére is nem sok, de így is mérhetetlen lelkiismeret-furdalást érzek amiatt, hogy ennyire is szükség volt. Amikor ébredezni kezd, addigra lezavarok még pár reménytelen telefonhívást Killian felé, néhányat az egyetemen lévő őrzőkkel, és még egy pohár vizet is kerítek neki, hogy első körben megitassam vele – mint ha nem kapott volna eleget tőlem – majd még pár percig nem hagyom, hogy felkeljen. Ismerem, milyen elhivatott tud lenni, és akármennyire is nagy a baj odakint, nem engedhetem, hogy úgy induljon vissza, hogy nincs minden rendben. Így is kevesen vagyunk, még mindig jobban járunk, ha valamivel később érkezünk a segítséggel, mint ha elesünk és többé senkinek sem tudunk segíteni, nem igaz? Az ájulása után talán 20-25 perc, és kész vagyok, indulásra, meg amúgy is, a folytonos idegeskedéstől. Nem szívesen hagyom itt ilyen felforgatott állapotban a rendelőmet, de most hív a kötelesség, vannak fontosabb dolgaim is mint az, hogy idebent rend legyen – a gyógyítók vezetőjeként egy kisebb csapatot kell koordinálnom, hogy a leghatékonyabban dolgozhassunk, segíthessünk a rászorulóknak. Tekintetem folyton vissza-vissza téved a faliórához, s ha jól sejtem, mostanra már Killian is túl van a harcon… Vajon mi történhetett? Ugye nem esett bajod...? Mire az egyik kollégánk megérkezik, addigra már mi is kint várjuk az épület előtt, hogy mihamarabb visszajuthassunk az egyetemre – pontosabban én, ugyanis mostanra szinte már 5-10 percenként csörög az a kis készülék… Két hívás között azonban csak sikerül elmondanom neki, és a sofőrnek, Wallace-nak, hogy mi a helyzet. Az egyik lakótelep közelében lévő játszótér felől is észleltek zavargást, ott kéne alaposabban körbekémlelni, hogy mi a helyzet. -Akkor tudjátok, hogy mi a teendő. Valamelyik gyógyítót elküldöm veletek, hogy el tudja látni a sérülteket, utána pedig, ha nagyon súlyos a helyzet, a falkatagokat nyugodtan vigyétek a Farkaslakba. Már tavaly is így ment, mindjárt odaszólok nekik, hogy számítsanak rá, hogy vendégük lehet – teljesen békés szándékkal. Ők úgy is jobban értenek hozzá, hogy a sorstársaiknak milyen gyógymódra van szüksége ilyenkor. Ha meg emberrel, őrzővel, vagy kóborral találkoztok, ha súlyos a sérülése, hozzátok be ide őket, kérlek. Az első kettőt mindenképp, farkasként meg majd látjátok, milyen gyorsan regenerálódik, vagy mennyire szorul segítségre. –daráltam a két férfinak, miközben az egyetem felé közeledtünk. Odaérve aztán már pattanok is ki a kocsiból, mint akit rakétából lőttek ki, majd szólok nekik, hogy várjanak még pár percet. Besietek, pár perccel később pedig egy jobb gyógyítót küldök ki harmadiknak hozzájuk. Nem túl sok, de így is kevesen vagyunk, és szükségünk van mindenkire. Magam is az orvosi felé sietek, azonban már újra csörög a telefon…
// Köszöntem, otoo Akkor innentől tiéd a terep ^^//
Mióta Aida megszületett, csak egészen keveset jártam a rendelőm környékén, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Nem mint ha nem bíztam volna az ideiglenes helyettesítő kollégában, akit alkalmaztak erre az időre, egyszerűen csak hiányzott a gyógyítás, elvégre az elmúlt tíz évben szinte még szabadságra sem nagyon mentem, olyan szinten a munkának szenteltem az életem. Még magam sem vagyok biztos benne, hogy mikor tudnék pontosan visszatérni, hisz Killian eltűnésével igencsak bonyolulttá vált néhány kérdés, ami egyébként fel sem merült volna, mint probléma, de egy rossz szavam sem lehet – mondta, hogy bármikor bekövetkezhet egy ilyen fordulat az életünkben, és tudatában voltam annak, hogy valószínűleg előbb vagy utóbb bekövetkezik a nap, amikor ismét egyedül maradunk. Egészen egyszerűen csak arra nem számítottam, hogy ennyire hamar jön el... De ha az elmúlt évtizedben képes voltam magam boldogulni, akkor most sem fogok magamba zuhanni, vagy beleroppanni a történtekbe, mert nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Nem csak azért, mert a többi őrző számít rám, de most már a lányomért is felelősséggel tartozok. Késő délutánra beszéltem meg a találkozót Naomival, addigra a síparadicsom ezen része egészen nyugodt hellyé szokott avanzsálni, ráadásul praktikusabb is varázslatok gyakorlására, mint az otthonom. Nem mint ha odahaza ne lennék elég jól felszerelkezve, de egy rendelővel mégsem hasonlítható össze, arról nem is beszélve, hogy ahhoz sem kell messzire mennünk, hogy egy vérfarkassal találkozzunk. Mivel jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztem – részben, hogy kellően felkészüljek, részben, hogy a kollégáimmal, ismerőseimmel is váltsak néhány szót, mi újság erre mostanság? – így hogy elüssem az időt, készítettem egy adag teát. Igaz, nyár van, de Alaszka lévén eléggé le szokott hűlni a levegő, és emlékeztem rá, hogy Naomi is hozzám hasonlóan „rajong” az itteni időjárásért.
Újra meg újra ott állok, hogy lassan vizsgáznom illene, de nem nagyon haladok egyről a kettőre, talán inkább azért, mert már nem érzem égető szükségét, és valljuk be, hiába igyekszem elsajátítani az elméleti tudást, a gyakorlati tapasztalatot csak évek múltával vagyok képes hozzácsatolni, s addig nem is leszek olyan szinten erős, hogy ténylegesen hasznos legyek a Protektorátusnak. Jobbára viszont minden önkéntes alapú segítségnyújtásban igyekszem részt venni, hogy előbbre haladjunk Alignak kapcsán, de fogalmam sincs, hogy alapvetően halad-e valamerre az egész. Összességében viszont határozottan jól érzem magam a bőrömben, az utóbbi hónapok boldogsága meglátszik a bőrömön is, kevésbé fakó, és sokkal élettel telibb, és még pár kiló fel is szaladt, nem érzem magam csont sovány, zörgő csontú szerencsétlenségnek. Annyira lehetetlennek tűnt az elmúlt években, hogy valaha fogok így érezni, még az együttélésünk első hónapjai is arról szóltak, hogy gyomorszorító érzésekkel megyek haza, és szinte várom, mikor szalad megint a fejemre az ég, aztán tessék, most itt vagyunk, már alig várom, hogy hazaessek, és a nyakába vessem magam. Szinte már várom a pofont, amit a másik kezével ad majd az élet, hogy helyrebillenjen az egyensúly. Abival már volt alkalmam pallérozni az elmémet, és most sem volt kérdés, hogy megkeresem, ha jut ideje rám a kicsi lány mellett, mert nagyon szerettem vele dolgozni, és tény, ami tény, a személye majdhogynem meggyőzött arról minden fenntartásom ellenére, hogy gyógyító legyek. A hegyimentő állomáson még nem jártam, de nem bántam, hogy ide kell jönnöm, fő a változatosság ugyebár. Igaz, arra azért megkértem Jacksont, hogy hozzon fel, mert ide nem mertem volna még bevállalni az utat, hiába a friss jogsi, aztán egy gyors csókkal – na jó, khm, végül nem lett olyan gyors – búcsúztam el tőle, és siettem be az épületbe. Tisztában van vele, milyenek tudnak lenni ezek a tanulós alkalmak, így nem feltétlenül várta, hogy egyhamar haza esz a fene, de úgyis telefonálok majd neki, amint tudok. - Halihó! – Teszem be magam mögött az ajtót, és máris Abit keresem a tekintetemmel, ha valahol beljebb „rejtőzködik”, vélhetőleg majd kijön elém, vagy szól, hogy merre is az arra. Kíváncsi leszek, vele miként fog alakulni ez az alkalom. Nagyon szeretek másoktól tanulni, még akkor is, ha ilyen szempontból rettenetesen tömény volt az elmúlt két évem, de nem bánom, csak újabban már kevesebb időm maradt rá, nem könnyű összeegyeztetni Mayával, főleg nem nyáron. Nem hagyhatom állandóan Jacksonra, hiába nincs most szezon neki.
Mivel ilyen tájt már egészen kihalt volt a környék, a közeledő autó hangjára kikukucskáltam az ablakon, így pedig mire Naomi belépett a síparadicsom épületébe, én már a rendelőm ajtajából integettem neki, hogy merre jöjjön. Igaz, nem egy bődületesen nagy építmény, és egész egyszerá az eligazodás is benne, de azért mégiscsak akadnak bőven ajtók, egyszerűbb, ha nem kell keresgélnie, melyik is tartozik őrző fennhatóság alá. - Szia! Erre, erre. - várom meg, amíg ideér, majd miután egy öleléssel köszöntöttem, már tessékelem is befelé a rendelőmbe, mely talán egy fokkal otthonosabbnak mondható a sima orvosi rendelőkhöz képest, lévén egyik sarokban egy aprócska kis teakonyha kapott helyet, az ajtó mellett pedig kis asztalka, hozzá illő, kényelmesebb karfás székekkel. Ide készítettem az időközben elkészült frissítőt is, amennyiben megszomjazna tanulás közben. - És, hogy telik a „nyári szünet” így, hogy már egy lurkó is vár otthon? - érdeklődtem, hogy mi újság feléjük, hisz ahhoz képest, hogy a kislányom születése előtt milyen gyakran jártam az egyetemen, és találkoztam másokkal, ahhoz képest mostanság jóval kevesebbszer van időm és lehetőségem más őrzőkkel találkozni, igaz, igyekszem szép lassan visszatérni, ha nem is teljes gőzzel, de jobban, mint az elmúlt egy évben. - Hallottam, hogy a legutóbbi vizsgád már terepen zajlott. Így azért már sokkal kevésbé iskolapad-szagú az egész, nem igaz? - kérdezem mosolyogva. Személy szerint inkább szeretem az életszerűbb megoldásokat, de azzal is tisztában vagyok, hogy el kell érni egy bizonyos szintet az alapokkal, mielőtt ez egyáltalán lehetséges lenne. - Igaz, van egy elképzelésem, hogy melyik varázslatokat gyakorolhatnánk, de mielőtt belevágnánk ebbe az egészbe, két gyors kérdés, már csak a tájékozódás végett. Tudod már, hogy mit szeretnél következő mesterszavadnak? Illetve, van már olyan varázslat, amit másokkal tanultál, gyakoroltál? Csak mert akkor inkább valami újat választunk helyette. - igazából bármelyik varázslat lehet, ami szimpatikus számára, a hely is alkalmas hozzá, és kellő felszerelés is van, hogy tesztelni tudjuk őket.
Mosolyogva ölelem vissza Abit, el sem hiszi, milyen megkönnyebbülés, hogy ő sosem problémázik ezen, hisz vannak, akik döbbenten fogadják az ehhez hasonló gesztusokat, én meg szeretek puszit meg öleléseket osztogatni. - Igazság szerint a nyár nagy részében nekem nem okozott nagy változást, mert Jackson otthon van, és így gyakorlatilag egymást boldogítják, amíg én dolgozom. – Még nem gyújtották fel a házat, úgyhogy nem is aggódom kifejezetten, meg aztán, egyébként is régebb óta ismerik egymást, köztük kicsit talán könnyedebben bizalmas a viszony, bár én sem panaszkodhatok, bár vannak problémák Mayával bőven, de azt sosem éreztem, hogy esetleg nem fogadna el. Hála a magasságosnak. - Ti hogy vagytok? Kivel van most a leányzó? – Itt szemmel láthatólag nincs, így valószínűleg vigyáz rá valaki. - Ohh, igen, Roxan és Jackson nagyon szépen átvágtak, de egyébként nagyon izgalmas volt, én imádtam. Igaz, ami igaz, egyedül nyilván nem boldogultam volna, mert nincs elég tapasztalat mögöttem, és túl idős lett volna számomra a farkas, de hát gondolom nem is fogok még jó ideig egyedül dolgozni. – Az tény, hogy a legutóbbi vizsgám már nagyon más volt, s atya ég, milyen rég volt már az is, ahhoz képest, ahogy eddig hajtottam, belassultam kissé, de ami késik, nem múlik. Nem kételkedem abban, hogy meg fogom ugrani ezt a lécet is, csak úgy tűnik, több idő kell hozzá, nem egyszerű összeegyeztetni minden mással a családi életet, de nem panaszkodom, hiszen tökéletesen boldog vagyok így, a vonat nem szalad el, időm van, ellenben a lányom csak egyszer cseperedik fel gyermekből felnőtté. Ezt az időszakot nem pazarolhatom el, ha már élete első 9 évében nem voltam mellette. - A mesterszavamnak a csapdát szeretném, és azt már gyakoroltam Andrzejjel, sosem fogom tudni kimondani a nevét, illetve, az Ezüstkarmot is begyakoroltam Celeste segítségével, a többiből meg van mit ténykedni, bár azért igyekeztem mindennek szerét ejteni önszorgalomból, meg Jacksonnal gyakorolgatva otthon, csak kicsit lassabban haladok, mint eddig… – Ebből a szempontból (is) tök jó, hogy együtt lakunk, mert ha valamit elkezdeni sem tudok, ő elmagyarázza, és most még a gyógyszere sem gurul el, ha valamit nehezebben fogok fel, bár szerencsére ilyen nagyon ritkán van, lévén egészen jó a felfogásom, ha mágiáról van szó.
- Áh, értem. Gondolom, így mindenkinek kényelmesebb és kellemesebb, mint ha valami idegenre lenne bízva, hogy felügyeljen a kislányra, amíg dolgoztok. Lassan meg kezdődik az újabb tanév. Hányadik osztályos is lesz Maya? – érdeklődtem, mert bár az életkora az rémlett, de attól függően még sok minden beleszólhatott abba, hogy melyik évfolyamba is irakkozzon be valaki. Melyik hónapban született, meddig járt oviba, a szülők hogy döntenek, tanulmányi átlag, hiányzások száma... - Jól, kissé talán fáradtan, megvagyunk... Aida már egész gyorsan kúszik-mászik négykézláb, ráadásul az első fogacskája is elkezdett bújni, én meg nem győzöm bababiztossá varázsolni a házat. Most épp a nagynénje... a „fogadott” nagynénjét fárasztja a változatosság kedvéért. Ismered Maeve-t? - kérdezek rá, ha pedig így keresztnévről nem lenne ismerős számára, akkor kiegészítem annyival a mondandómat, hogy a falka egyik fiatal gyógyítója. - Az a lényeg, hogy neked tetszett, ráadásul sikerült is, szóval... és igen, ez az átvágós téma általában egész jól fekszik az informátoroknak, már csak a tetoválásuk miatt is. Képzelem, milyen öröm lehet „meglepni” egy vérfarkast is azzal, hogy halihó, valójában nem ember vagyok, hanem őrző! - mosolyodtam el, magam is sokkal jobban szerettem az ilyen terepi vizsgákat, még ha nem is mondhattam azt, hogy olyan sokszor vizsgáztattam volna másokat. Az meg tényleg nagy könnyebbség, ha azt sem tudja az ember, hogy épp vizsgázik, legalább nem parázik miatta annyira. - Ami pedig a tényleges munkát illeti, nem valószínű, hogy egyedül küldenének terepre, de a mágusok sokszor amúgy is inkább, mint segítők, kísérik a többieket. Nagyobb szinten meg a rituálék a specialitásuk. - amire ugyebár más kasztok képtelenek, mert nem tanulják olyan magas szinten a mágia elsajátítását. De ennyire kár lenne előre szaladni, hisz még hosszú az út addig, bár biztosan érdekes lenne azt is látni, ahogy Naomi eléri azt a szintet tanulmányai során. Pláne, hogy már akkor is ezen a Protektorátuson voltam, amikor elhívták őrzőnek. Figyelmesen hallgatom, ahogy a varázslatokról mesél, miket, és kikkel gyakorolt, amikor pedig a végére ér, csak aprót bólintok. - Ha tudsz vele gyakorolni, az nagy segítség tud lenni. Az első férjem is informátor volt, de szentséges ég... emlékszem, valami páratlanul ügyetlen volt a varázslatokhoz, szóval nálunk a közös gyakorlás már csak ezért is felejtős volt. - én naiv, akkor még tényleg elhittem, hogy ez az igazság... azóta már tudom, azért makacskodott mindig vele, mert valójában nem is tudott, vérfarkas lévén... - Nos, ha már szóba került a terepmunka, mit szólnál hozzá, ha most is olyan varázslatokat néznénk, amiknek ott veszed hasznát? - kérdeztem rá, hisz itt voltunk a város peremén, vérfarkasból is akadt szép számmal a közelben, így akár még tesztelni sem lesz lehetetlenség a varázslatok sikerét. Ha pedig nincs Naomi ellenére, akkor magyarázok is tovább. - Elsőként az Oltalom (sz)árnyára gondoltam, utána pedig megyünk, sétálunk egyet a közelben a másik varázslat előtt. Ha már önszorgalomból ismerkedtél a varázslatokkal, ezzel mennyire vagy képben? - jön a következő kérdésem, már csak amiatt is, hogy csak nagyjából van képben a varázslattal, vagy a hozzá kötődő érdekességekkel is tisztában van?
- Igen, így azért sokkal jobb a helyzet. Most lesz negyedikes, júliusban töltötte be a 10. életévét. – Annyira fura. Vajon, ha már húsz éves lesz, kevésbé fogom elvesztegetettnek érezni azokat az éveket, amiket egymás nélkül töltöttünk? Erre sajnos nem fogadnék, ugyanakkor bízom benne, hogy idővel lesz elég közös élményünk ahhoz, hogy ne azt nézzem, mi minden lehetett volna még. Az vígasztal mindösszesen, hogy a most megélt dolgaira sokkal inkább fog emlékezni, mint az egész kicsi gyermekkorára. - Reméljük, nem akar majd megrágni mindenféle kósza kábelt a friss fogacskával majd, a húgom nagyon szeretett mindent megcsócsálni, az aljzatok voltak a kedvenc játékszerei ilyen téren. Most már azért így két évesen meggyőzhető arról, mennyire nem buli a dolog. Nem, nem ismerem, bár a múltkor Balthazar is feltette nekem ezt a kérdést, ezek szerint illene már ismernem. – Mosolyodom el, s ami késik, határozottan nem múlik, valószínűleg majd keresztezi egymást az utunk, ha már ebbe az irányba mutat több dolog is. - Igen, biztosan nagyon mókás lehet, őrző szemmel mindenképpen. – Hogy a vérfarkasok mit gondolnak erről, az már egészen más kérdés, de nem fogok közvélemény kutatást tartani. A tavaly szeptemberi kislányos eset óta azért igyekszem tartani az ismeretlenektől egy bizonyos távolságot, mert ki tudja, melyik kattant éppen meg. - Tudom, ezért is fekszik jobban nekem. Alig várom, hogy elég idős és erős legyek a rituálékhoz, persze még borzasztóan messze van, de egyszer majdcsak eljön az az időszak is. – Egyelőre még egy szimpla varázslat elvégzése is földöntúli öröm a számomra, következésképpen ráérek még a rituálékkal foglalkozni. - Ohh, nála nincs ilyen gond, inkább belőlem nem nézett ki semmit eleinte, igaz, még most sem biztos, hogy sokat változott a véleménye, de legalább talán már használhatatlannak nem tart. – Nem mintha ne lennék tudatában, hogy még sokat nem lehet kezdeni velem, a terepmunka, ahol nem keveredek össze vérfarkasokkal, nagyon tetszik, de velük kapcsolatosan még maximum a pár éves kölykök kapcsán jutnék valamire… Igaz, legalább cserébe gyorsabban is fogok fejlődni, mint ők, bár nem is élek annyit. Ez részemről egyébként nem is probléma, mert nem szeretnék több száz évig élni. - Jó ötlet! – Határozottan lelkesedem a felvetett dolog kapcsán, s kíváncsian szemlélem kedvenc Gyógyítóm arcát, hogy vajon most mi következik. - Azt tudom, hogy mi a szerepe, a nem informátor kaszttal rendelkezők rejtőzködését segíti elő, és próbálgattam is végrehajtani, de gőzöm sincs, sikerült-e, mert nem volt kin letesztelni. Következésképpen egyelőre nem tudom, megy-e egyáltalán. Én úgy éreztem, sikerült, de azért száz százalékig nem vagyok benne biztos. – Magyarázom, mondjuk, vérfarkas itt sincs, de talán Abi egy körrel fogékonyabb a mágiára Jacksonnál, és meg tudja mondani ő is, ha nem… hát maximum majd keresünk egy vérfarkast, talán itt nagyobb szerencsénk lesz.
- Istenem, milyen nagy már... kész kis hölgy. - mosolyodtam el - Hogy rohan az idő, nem? Belegondolva, hogy már lassan egy éve itt él veletek... meglásd, mire észbe kapsz, lassan már hessegetheted az udvarlóit. - tettem hozzá komolytalanul, mert az azért mégis csak odébb lesz, de gyorsan elrepülnek az évek, az biztos. - Ne is mondd... a kábelektől már nem kell félnie, de hihetetlen, hogy valamit mindig talál... Hiába a játékok, valahogy az ilyen ott-felejtett dolgok mindig vonzóbbak. Múltkor az egyik könyvem borítóját nyammogta meg egy kicsit. - csóváltam a fejem, úgy látszik, ez már sosem változik... legalábbis ahogy eddig hallottam másoktól, úgy tűnik, nem egyedi a „probléma”. - Ami késik... - Balthazart még én sem ismerem túl régóta, de úgy tűnik, az ifjú mágusunk meg őt ismeri régebb óta, ha már előtte is említette a menyasszonyát. Igaz, az után a videó után van még olyan ember a városban, aki ne tudna róla, hogy kettőjüknek köze van egymáshoz? - Nos, igen... bár amíg olyan farkas ellen veted be, akivel te is elbírsz, addig nem probléma. Erősebb ellen én sem nagyon dicsekednék... - fűzöm hozzá így mellékesen, igaz, gyógyító lévén sokkal kevesebbet kell terepen dolgoznom, mint a többieknek, vagy ha mégis, akkor többnyire örülni szoktak az érkezésemnek, nem pedig ellenségesen fogadni. - Annyira azért az sincs már olyan messze. Lehet, hogy egyedül még kevés vagy hozzá, de vannak ám olyanok is, amikhez több őrző szükséges, többnyire ott is egy gondoskodik a varázslatról, a többiek pedig csak a mágiájukkal járulnak hozzá. - igaz, az ilyenek sem túl gyakoriak, de sosem lehet tudni, mikor lesz szükség ilyesmire... és lehet, hogy a hosszú évek tapasztalata egyelőre hiányzik Naomi háta mögül, de varázserővel szépen gyarapodik. - Hát nézd... megvan az előnye annak is, ha lebecsülik az embert, annál nagyobb lesz a döbbenet, ha később bizonyítasz. Egyébként csak nem... vagy ha mégis, ha több közös munkátok lesz, biztosan megváltozik a véleménye. - főzöm hozzá a gondolathoz, mielőtt még rátérnénk a tanulásra a kis bevezető „pletyidélután” után. - Így van! Igazából az informátorok tetoválása olyan, mint ha megállás nélkül rajtuk lenne ez a varázslat, igaz, a tanonc évek alatt valamivel kevésbé hatékony, ott még az idősebb farkasok megérezhetik az energiáikat. - osztok meg vele egy érdekességet, amiről talán kevesebben tudnak, pláne, hogy mostanában nálunk sem igazán akadt olyan tanonc, akinek ez a kaszt lett volna a szimpatikus. - Nos, akkor hajrá! Tegyünk egy próbát vele, aztán megyünk, sétálunk egyet, hogy leteszteljük. - indítványozom, elvégre a síparadicsomban vagyunk, szinte a szomszédban van a Farkaslak, ergo bundásokból nincs hiány... Magam is megidézem a varázslatot, Naomira pillantva, érzékel-t valamit abból, hogyan változott meg az őrző energiám kisugárzása, majd intek neki is, hogy rajta a sor... ha pedig úgy érzi, sikerrel járt, akkor nyúlok is a kabátomért, hisz a következő varázslathoz a kinti terep szerencsésebb.
// 50 pont – 5 pont (Oltalom (sz)árnya) = 45 pont //
- Szerintem fogja ő magának hessegetni, lévén szabályosan rosszul van a csóktól is, bár abban a korban még nekem is a hideg futkosott a hátamon az ilyen „nyálas” dolgoktól. - Kuncogom el magam, aztán hagyjuk is, hogy mikor gimi első osztályában megismerem Jacksont, milyen szinten nem számított már az ilyesmi, sőőőt, szabályosan ragadtam rá, mint valami kis pióca, alig láttam a szerelemtől. Ami azt illeti, jelenleg is valami hasonló állapotban leledzek, csak annyira nem teszem nyilvánvalóvá a rajongásomat, jobban mondva igyekszem felnőttesebben kifejezni magam, mint dilis becézgetéseket és nyakba ugrást nyomatni ezerrel. - Hú, igen, a papírokat szeretik megcsócsálni, a húgom a múltkor valami gyógyszeres dobozt csócsált meg, apa azóta elzár mindent elég alaposan. – Ami a kisasszonyt illeti, remek húsban van, bár már megint túlságosan régen láttam, szerintem valamelyik hétvégén szezon előtt még elcitálom a többieket, vagy ha Jacksonnak nincs kedve New Yorkhoz, akkor csak Mayát. Abban az esetben szerintem Pandát is elrángatom, úgyis rég volt már valami csajos programunk. Arra csak bólogatok, hogy bizonyára lesz majd alkalmam összefutni ezzel a Maevevel, noha amióta nálunk van Maya, jobbára mindenkivel csak összefutni tudok, de nem bánom, ki szeretnék élvezni minden pillanatot, elég hamar tovaszállnak az évek, s egyszer csak azon kapnám magam, hogy már itthon sincs délutánonként, mert kamasz lett, és ciki otthon lógni az ősökkel. - Persze, ezt tudom, Savannahval már csináltam ilyet. – Az említésére összeszorul kicsit a gyomrom. - Egyébként ilyenkor nem számít a szint, a mágia mennyisége meg ilyenek? Vagy a kor? Mert, ha számít, akkor nem sok értelme lenne ilyenekben részt vennem, ha viszont csak a szint számít, akkor hamarabb hasznosabb lehetnék, mint gondoltam. – Gondolkodom hangosan, nagyon érdekel a téma, bár talán nem pont őt kellene faggatnom róla, majd alkalomadtán szerintem megbeszélem Dimitrissel a kérdéseimet, vagy ha őt nagyon nem érem el, akkor Roxant fogom zaklatni vele. - Már igazából azért változott, de tudod, elég bénácska tudok lenni civilben, és ő inkább azt az oldalamat ismerte eddig, szóval nem is meglepő, hogy nem fűzött hozzám túl nagy reményeket ilyen téren. – Mondjuk most már simán nyakon vágnám érte, mert tudom magamról, hogy ebben jó vagyok, és nem fogom hagyni senkinek, hogy lehúzzon, még Jacksonnak sem. Igaz, amióta úgymond újra egymást boldogítjuk, sokkal inkább támogató, mint valaha remélhettem volna a múltunk fényében. - Akkor nekik ezt a varázslatot nem is kell elsajátítaniuk? Vagy igen, csak ad nekik valami pluszt? – Ez kissé homályos előttem, úgyhogy inkább kérdezek, biztos, ami biztos alapon. - Oké! – Lelkesen kezdek bele a koncentrációba, igazság szerint már egész könnyen megy, az újabb varázslatokkal, amikkel még ismerkedem, kicsit többet pepecselek, de abszolút nem vészes mennyiségben. Mivel saját magamra figyelek, ezért rögtön nem érzékelem, hogy Abival valami más lenne, ellenben úgy sejtem, hogy nekem sikerült elvégeznem a varázslatot, vagyis nagyon remélem, valahogy tompán furán érzem magam, de lehet, csak bemesélem magamnak. - Éééééés, hogyha valaki sokkal idősebb nálam, akkor átlát a varázslaton? Vagy ezen nem tudnak átfurakodni, amíg el nem múlik? – Ebben nem vagyok biztos, úgyhogy ismét inkább Abit zaklatom a válaszért, nem árt tudnom, hogy mennyire kell aggódnom, ha idősebb farkast látok, már ha tudom róla, hogy farkas.
// 20 pont – 5 pont (Oltalom (sz)árnya) = 15 pont //
- Igaz is... ennyi idősen ki nem érez így? - hagyja el egy röpke nevetés az ajkaimat - India biztos tetszene ilyen téren neki, vagy Ázsia legtöbb országa, nem sűrűn látna ilyesmit. - tekintve, hogy a legtöbb országban az utcán még a kézfogás is tabunak számít párok közt, nem hogy más... Eléggé más világ Amerikával összehasonlítva. - Ó jajj... a gyógyszeres doboz sem hangzik túl jól. Még szerencse, hogy nem sikerült kibontania. - igaz, a többség már „bababiztos”, de azért a tablettákat talán még így is ki tudnák bontani, ha sokáig ügyeskednek vele... Hála az égnek, nálam az ilyesmik alapból el vannak pakolva, bár ha Aida nagyobb lesz, lehet, a dolgozószobám ajtajának kulcsát is rejtegethetem előle. Ha a gyógyszereket nem szerencsés megkóstolgatni, a különféle szárított gyógynövényeket sem feltétlenül. - Nos, ha már Savannah-val csináltál ilyet... ott is besegítettél a mágiáddal? - mert ha igen, úgy már a kérdésére is választ kaphat - Nos... tekintve, hogy elég kevés az a mágus, aki a tanulmányai végére ért – legalábbis a varázslatokat, rituálékat tekintve – így többnyire az ilyen bonyolultabbaknál a legtapasztaltabb szokta végrehajtani a rituálét, hisz neki van meg a tudása hozzá. Viszont tekintve, hogy milyen energiairényesek tudnak lenni, többiek a varázserejükkel járulnak hozzá a sikerhez. Az pedig, hogy kinek mennyi mágiája van, nem kimondottan kor függő. - persze minél idősebb az őrző, feltehetően annál több varázserővel rendelkezik, de attól is függ, milyen kasztú, hogy áll a tanulmányaival... ezért is van az, hogy hiába számítok őrzők közt én is egészen fiatalnak, gyógyító létemre még így is jobb vagyok mágiában, mint több, idősebb harcos, vagy informátor társam. - Nos, tekintve, hogy milyen ügyesen haladsz a tanulmányaiddal, szerintem emiatt végképp nem kell aggódnod, a segítő kéz amúgy is mindig jól jön. - fűztem hozzá derűsen. Még ha fiatal és tapasztalatlan is, akkor is akadnak olyan feladatok, amiknél be tud segíteni... Nálam sem volt másképp, fiatal gyógyítóként is gyakran vittek magukkal az idősebbek, részben, hogy segítsek, részben, hogy tanuljak az esetekből. - Ó, vagy úgy! Az évek alatt elég sokat tud változni az ember, úgyhogy biztosan lesznek még meglepetések. - fűztem hozzá, nálunk legalábbis akadtak bőven, akár magánéleti téren, akár az őrző-vérfarkas téma kapcsán... Lenne még mindig, de tekintve, hogy Killian minden szó nélkül eltűnt, annyira most nem aktuális nálunk a téma. - Nekik is el kell, elvégre minden őrzőnek ismernie kell a szintjének megfelelően minden varázslatot, de nem hinném, hogy nagyon összetörnék maguk miatta, tudtommal ez semmi pluszt nem ad nekik. Mondjuk vizsgán szép szívatás lehet tőlük ezt kérdezni, el tudom képzelni, mennyire törik maguk miatta. - elvégre ha sikeresen elsajátítják a 3. szintet, megkapják a tetoválásukat, és onnantól teljességgel felesleges számukra a varázslat. Ha már ennyit emlegettük, akkor használjuk is a varázslatot, majd miután mindketten megidéztük, intek is Naominak, hogy közben készülődhetünk a sétához. - Papírforma szerint, ha jól csinálod, akkor akármilyen idős a farkas, nem kéne éreznie az energiáidat. Hacsak meg nem szünteted idő közben... - tekerek egy vékony sálat a nyakam köré. Tudom, tudom, augusztus van... de nemsokára itt a tél! És egyébként is, az itteni nyári idő olyan meleg, mint az indiai telek. Ha elkészült, akkor bezárom a rendelő ajtaját, majd a folyosón elindulva a hátsó raktár rész felé indulok, intve Naominak, hogy kövessen... majd az egyik hátsóbb irodába kopogok be. Nem is telik bele sok idő, hogy egy számomra ismerős arc bukkanjon fel, Martin, a kollégánk, aki a beszerzést és szállítmányozást intézi – és nem mellesleg vérfarkas is. Így miután gyorsan bemutatom őket egymásnak, nem is zavarom sokáig, láva, hogy megint tornyokban áll a papírmunka az asztalán – csupán arról érdeklődök, hogy ha nélkülem látná a fiatal tanoncot az utcán, gyanakodna rá, hogy valójában őrző, és nem egyszerű ember? Egy darabig szemléli, koncentrálva, de aztán csak megrázza a fejét, majd miután megköszöntem a segítségét, már el is tűnik sietve az iratok között, mi pedig a hátsó kijárat felé folytatjuk utunkat.
- Hajaj, az biztos, ugyanakkor megnézem majd 5-6 év múlva, miként fog állni ehhez a kérdéskörhöz. Hú, előre félek attól, ha elkezd pasizni, holt biztos, hogy óvszerekkel fogom kitapétázni a szobáját. – Ezt mondjuk nem viccnek szánom, sőt, szerintem simán feliratok neki gyógyszert is, ha valaki elkezd sündörögni körülötte, ne járjon már úgy, mint én. Abi azért relatíve képben van a múltam ezen részét illetően, nem egyszer, nem kétszer jártam már nála, nem keveset tanultam már tőle, szóval teljes mértékig megbíztam benne. - A papírdoboz látta kárát csak, a buborékos csomagolásig nem jutott szerencsére. – Tényleg durva lett volna, ha mondjuk gyomormosásra kell vinni a leányzót. - Őszintén szólva, fogalmam sincs, semmit sem kellett csinálnom, csak ott lennem, de azt nem tudnám megmondani, hogy mennyi szerepe volt benne az én mágiámnak, lehetséges, hogy semennyi. – Bevallom, ezt tényleg nem tudnám megfejteni, akkor még tapasztalatlanabb is voltam jóval. - Nem korfüggő, ezt tudom, ez inkább szintfüggő, nem? Mármint, én lassan hármas leszek, pedig nemrég vagyok őrző, de attól még túl sokra alapból nem megyek vele, ellenben ezek szerint a rituáléknál elegendő maga a mágia, nem szükséges hozzá a mögötte álló erő is? – Gondolkodom hangosan, néhány dolog még most sem teljesen letisztult, de gondolom, teljesen normális, hogy a tanulás folyamán mindig felmerülnek újabb kérdések. Az jót tett a kis lelkemnek, hogy segíteni már így is tudok majd, ez azt jelenti, hogy erre legalább biztosan hasznos leszek, aminek rettentően örülök, mert így legalább nem kell szükségtelennek éreznem magam. - Efelől nincs kétségem, miként én magam változtam, biztos vagyok benne, hogy ő is. – Meg már sokszor tapasztaltam, bár legalább néha megint látom mosolyogni, hihetetlen, mekkora megkönnyebbülés, hogy így van, mert az, ahogy viszont láttam tavaly májusban, engem is rettentően összetört, akármennyire voltam darabokban azóta szintén. - Szóval megtanulják elméletben, de soha nem használják. – Mire idáig eljutnak, már megvan a tetoválásuk jó eséllyel, következésképpen gyakorlatilag akkor nem nagyon tudják ténylegesen használni. Bár, ebbe mindig belezavarodok, az holt biztos, hogy nekem már ott ragyog az életfám a lábamon. - Ohh, hát ez szuper. Akkor ezen egyáltalán nem látnak át, mindegy milyen vének. Ez jó hír. – Azt hiszem, jobban járok, ha a jövőben állandóan rajtam lesz, hiszen valljuk be, rettentő ügyesen keveredek mindig bajba, és ha csak a felét megúsznám ezeknek, csak mert egyszerű embernek néznek, még csodásabb lenne az élet. Elindulok kifelé Abihoz hasonlóan, és nyakig begombolom a szövetkabátomat, ami engem illet, rettentően tudok fázni, itt meg közel sem Nonóbarát a világ, valljuk be. Kissé izgatottan figyelem a pasast, akitől megérdeklődi Abi, hogy érez-e felőlem valamit, és tekintettel a nemre, széles vigyorral indulok el az ajtó felé, hogy kimenjünk a levegőre. - Hú, ezek szerint sikerült, de jó! Ő egyébként mennyi idős, azt tudod? – Már megint tisztára be vagyok sózva, mint szinte mindig, amikor varázslatokkal ténykedek, imádom. - Annyira izgi… – Lépek ki a levegőre, de rögtön elhúzom a számat. Nyár. Egy igazi, forró nyár, az hiányzik. Igaz, nyaraltunk egy hetet a Vörös Hold előtt, de még ott sem volt az a gatyarohasztó hőség, bár, ott jó eséllyel Jackson lett volna az, aki kiolvad a bőréből, az sem cél. Majd jövőre felhajtok valaki hozzám hasonlóan forróság rajongót, és meglógunk egy hétre.
- Biztosra veszem, hogy értékelni fogja ezt a fajta szülői... figyelmességet. - igyekszem elfojtani egy mosolyt, mert hiába roppant komoly a téma, attól még elképzelni egy ilyesfajta tapétát... nos, rendhagyó lenne, az biztos. 15-16 év múlva biztos én is hasonló elszántsággal viseltetnék a téma iránt, de a tudat, hogy Kilaunnak és Alignaknak hála mi is vár ránk, abban sem vagyok biztos, hogy a nyarat megéljük, nem hogy ilyen nagy távlatokban tervezzek, igyekszem hát inkább nem is gondolni rá, és maradni a jelennél. Hisz tennivaló akad most is. - Még szerencse, kicsiknél minden orvosi beavatkozás sokkal kényesebb. - részben, mert ők képtelenek nyugton maradni, mint a felnőttek, részben, mert pusztán a csöpp méretük is sok nehézséget okoz a többnyire felnőttekre „méretezett” műszerekkel, részben, mert eleve még nagyon intenzív fejlődésben van a szervezetük. Valószínűleg Naomi számára sem ismeretlen a téma, hisz a gyógyszerek megválasztásánál, adagolásánál szintén fontos, hogy hány éves is az illető, gyermek-e még, vagy felnőtt? - Ó, azt hittem, Savannah beavatott, hogy mi is történt pontosan. - vonom fel a szemöldökem csodálkozva, de ha nem, hát nem, igyekszem én segíteni, hogy magyarázatot kaphasson a kérdéseire - Valami ilyesmi, igen. Hogy is lenne jól szemléltetni a dolgot... Mondjuk... mint amikor leáll egy autó motorja. Egy ember ül a kormány mögött, és vezet, irányítja az egész műveletet, míg mindenki más csak hátulról támogatja azzal, hogy az erejét beleadva tolja az autót. Nem az számít, hogy közülük kinek mennyi tapasztalata van a vezetésben. – próbálom máshonnan megközelíteni a témát - Én mindig úgy képzeltem el, hogy az ilyen mágia-megosztós, rituálés pillanatoknál egy ember az, aki az egész varázslatot végrehajtja, a többiektől csak a mágiát „veszi kölcsön”, ha önmaga nem rendelkezik elegendővel. Példál ha Dimitris rituáléjába mindketten besegítenénk, valószínűleg az lenne az egyetlen különbség kettőnk között, hogy tőlem valamivel többet tud kölcsönözni, de másban nemigen különböznénk. - tekintettem Naomira, hogy az újabb kis magyarázatomat követően tisztább-e a kép számára, hogyan is működhet az ilyesmi a gyakorlatban. - Véleményem szerint ritka az, hogy valaki ne változzon. Folyamatosan érnek minket a környezetünktől származó ingerek, események, amiket megél az ember, így vagy úgy reagál rájuk, alkalmazkodik, formálja, tapasztalatot szerez... Azt hiszem, erről a témáról talán Elle bővebben tudna mesélni, az ő szakterülete a pszichológia. - én csupán belekóstoltam az egyetemi évek alatt, de a lélek helyett inkább a test gyógyítása mellett döntöttem. - Igen, valami olyasmi, nagyjából annyit érne a tetoválásuk mellett, mint a tengerbe vizet hordani. Felesleges mágia-pazarlás. - értek egyet vele, bár tekintve, hogy pont egy informátorral lakik együtt, akár rá is kérdezhet, igazam van-e. Mondanám, hogy az én kamu-informátor férjem se használta sose, de az igazat megvallva a szentem vérfarkas lévén egy varázslatot se használt... - Pontosan. Lehet, hogy sok varázslathoz még tapasztalatlan vagy vérfarkasok ellen, de szerencsére azért akadnak bőven olyanok is, amiknek most is jó hasznát tudod venni. Csak kreatívnak kell lenni hozzá. Egyébként... hiába, hogy csak nem olyan rég vagy őrző, én meg több, mint harminc éve, a legtöbb vérfarkas ellen én sem sokra megyek például. - igaz, én gyógyító vagyok, nem mágus, nem is ez az erősségem, de legalább szemléltetésnek jó, hogy a mögötted álló évek sem feltétlenül számítanak annyira. A varázslatot követően, miután bebizonyosodik, hogy Naominak is sikerült, már indulunk is tovább terepre, megköszönve a kolléga gyors együttműködését. - Martin? Ő... úgy emlékszem, valamivel több, mint 200. - pontosan nem tudom, elvégre elég sokakat ismerek az egykori őslakosok közül, néha nehéz mindent észben tartani róluk. - Terepen, munka közben még inkább az, de remélhetőleg így is tetszeni fog. - jegyzem meg, miközben szorosabbra húzom magamon a kabátot, a sapkámat, sálamat is megigazítom, majd intek Naominak, hogy kövessen. Nem megyünk messzire, eszem ágában sincs túrázni ilyen ramaty időben, csak egy pár perc séta az egész az erdő mélye felé, hogy kevésbé legyünk szem előtt. - Nos, itt is lennénk. A burok névre hallgató varázslatról mennyit tudsz? Azzal próbálkoztál már korábban? - fordulok a fiatal tanonc felé.
Erre csak bólogatni tudok, eleve rettenetesnek tartom, ha egy pici babát kell példának okáért műteni. Az egy dolog, hogy kontrollokra kell vinni állandóan, de egész más, mikor hosszas kórházi tartózkodásra vannak ítélve. Az valami borzalmas. Kész szerencse, hogy Mayával akkor sem volt ilyen baj, amikor nem mi neveltük, és most sem jellemző, hogy gyakran betegeskedne, azt hiszem, az tönkre tudna tenni. - Annyira azért nem mentünk mélyre a témában, azt tudtam, hogy elég volt, hogy ott vagyok, tulajdonképpen mást nem kellett csinálnom. – Azt hiszem, akkor még igazán nem volt szükségem az információra, vagy csak szimplán elkallódott a füves süti rengetegben. Mindenesetre még most sem vagyok lekésve a fejtágításról ilyen téren. - Áhh, így már értem, már egyébként az autós példa is elég érthető volt. – Bólintok, határozottan megnyugtató, hogy ilyen helyzetben azért én is be tudnék segíteni, főleg talán mostanában, mikor mágus fronton annyira szerintem nem állunk jól. Savannah emlegetése azért megint okoz esetemben némi hangulatcsökkenést, de szerintem sosem fogok eljutni arra a szintre, hogy ne hiányozzon. - Ohh, hát vele elég sokszor találkoztam már. – Mélyebben nem vágyom belemenni, hogy volt időszak, amikor elég gyakran jártam hozzá, mert bizonyos dolgokat le kellett küzdenem, de már elég sok idő eltelt az utolsó foglalkozásunk óta, és már nem is szándékozom a lelki fejlődésemet ilyen téren megtámogatni. Jelenleg több, mint jól érzem magam minden téren, bár tény, hogy ez nem jelenti azt, hogy most már mindig így lesz, de szeretnék bizakodó lenni, és remélni, hogy többet nem lesz szükségem agyturkászra. Erre csak bólintok, akkor jól éreztem, igaz, ami igaz, ezt Jacksontól is megkérdezhettem volna már bármikor, nem is értem, miért nem tettem, talán mert alapvetően igyekszem nem keverni a magánéletemet az őrzőket érintő dolgokkal. Olykor így is elkerülhetetlen, de ha már otthon van, és együtt vagyunk, akkor inkább nem ilyesmi az, amiről beszélni szeretek vele. Következésképpen ez ilyenkor a háttérbe szorul, nyilván, ha valamire égető szükségem van, vagy gyakorolni kell, akkor segít, de ebből én a magam részéről igyekszem nem rendszert csinálni. Szezonban példának okáért így is alig látom. - Persze, de neked nem is ellenük kell lenned úgymond, hisz gyógyító vagy. Nekem meg idővel túl sok is múlhat azon, hogyha kevés vagyok valamelyikük ellen. Bár, Alignak meg nem válogat a vörös holdak alkalmával… – Igaz, akkor meg mindegy, milyen erős valójában valaki, úgysem az fog számítani. Határozottan nem. - Hát ez nagyon jó. Eddig, tudom is én miért, élt bennem az az aggodalom, hogy az ilyesmi is korhatáros úgymond, és a nagyon idős farkasok képesek átlátni rajta. – Örülök, hogy tévedtem, bár tény, nem sok értelme lenne oltalom szárnyának nevezni, hogyha nem óvna mindig bennünket a lebukástól ilyen téren. Nekem különösen jól jöhet még a használata ilyen fiatalon, de szerintem bármelyik őrzőnek, aki ilyen-olyan okokból inkább kerülné a feltűnést. Közben a karjaimat magam előtt összefonva követtem, ahh, megőrülök ettől a hidegtől… sosem fogom megszokni, pedig már több mint három éve itt élek, ideje lenne már, mert elköltözni esélyesen egyáltalán nem fogunk még jó pár évig. Nem is szeretnék, sokat kaptam ettől a várostól, és addig nem áll szándékomban menni, amíg nem jön el kényszerűen az ideje, mert mondjuk nem annyinak nézünk ki, mint amennyinek lennünk kéne az eltelt évek számának okán. - Ismerem, de nem próbálkoztam még vele. A célpont körül egy nagyobb gömb jön létre, és a burkon belül eseményekről szinte semmi nem észlelhető a külvilág számára. Ha például most végrehajtanánk, és valaki erre járna, észre sem venne minket, de ha a varázslat megfoganásának pillanatában látná, akkor azért még észlelhető lenne számára a dolog. Gondolom, jól jöhet olyan helyzetekben sürgősségi megoldásként, amikor emlékeket kell módosítani később. Sőt, jobb esetben talán elkerülhető, ha időben cselekszik az őrző. – Legalábbis nekem most így első körben ez jutott eszembe, elvégre az emberek elől sok mindent okosabb dolog elrejteni, máskülönben tömve lennének a pszichiátriák.
- Értem. - bólintok Naomi szavaira - Egyelőre szerintem ennyi is bőven elég róla, ha pedig oda jutsz, biztosra veszem, hogy Dimitris úgy is részletesen elmagyarázza az egésznek a csínját-bínját, miértjeit. - vagy nem, attól függően, hogy milyen lábbal kelt fel, vagy mennyire szétszórt aznap. Néha én magam sem bírtam eligazodni rajta, de hát nem vagyunk egyformák. - Akkor őt sem kell bemutatni. - mosolyodtam el, mielőtt áttárgyaltuk volna a főbb tudnivalókat, érdekességeket a varázslatról, annyira, hogy Naomi is próbát tegyen vele. - Igen, ez igaz. De gyógyítóként sokszor kényszerül terepre az ember, és ott nem árt, ha meg tudja védeni magát. Pláne, ha egyedül van. Hmm... mióta felkértek vezetőnek, azóta speciel nem túl sokszor volt rá példa, inkább innen az egyetemről szoktam koordinálni a többieket, vagy itt látom el a sérülteket, ha behoznak valakit, de például a falkaösszevonás előtti időkben! Vagy még Indiában... szerintem többet gyógyítottam terepen, mint az őrzők bázisán. - meséltem egy kicsit arról, hogy nálam hogy néz ki ez az egész gyógyító szemszögből, az utolsó állításával azonban csakis egyetérteni tudtam, még ha nem is épp a legvidámabb téma volt. - Ő nem... az biztos. - feleltem csendesen, miközben már úton voltunk kifelé, az alaszkai mínuszokba - Hm, talán azért, mert a legtöbb varázslat tényleg így működik. Egy fiatalabb ellen lehet, hogy hatásos, de egy idősebb könnyű szerrel átlát rajta, vagy alig hat rá. Nos, kivétel erősíti a szabályt, ráadásul kimondttan hasznos varázslatnál. - nos, igen... ha ismeretlen vérfarkas kerül a képbe, akkor talán az egyik legjobb ütőkártya lehet az őrző kezében, én magam is előszeretettel használom, ha úgy adódik – az meg más téma, hogy mostanában nem volt rá szükségem túl gyakran. - Pontosan. Se fény, se hang... mint ha ott sem lenne. - egészítem ki a „feleletét” - Részben. Jól jön, ha valamit el kell rejteni más szeme elől, ha valami olyan információt kell átadni a másiknak, amit külsősöknek nem lenne szerencsés hallani, olyankor is, ha menekülni, rejtőzködni kénytelen az ember... Kimondottan sok féle képpen lehet hasznosítani, attól függően, hogy épp mire van szüksége az embernek, vagy mit lehet kihozni az adott szituációból. Amikor megidézed a varázslatot, akkor te vagy a burok középpontjában, az alapterülete pedig nagyjából... - húzok egy vonalat a lábamtól, hogy leszámoljam, körülbelül milyen méretű gömböt képzeljen majd el - idáig tart. Azért nem kicsi.- az ő szintjén kb. 3 méter sugarú kör, az én esetemben valamivel nagyobb, de többnyire az a 6 méteres átmérő is elég szokott lenni, ha már szükség van a varázslatra. - Először megmutatom én, hogy lásd, a gyakorlatban hogyan is néz ki ez az egész, utána pedig tiéd a terep, rendben? - fordultam felé, majd hacsak nem volt tovább kérdés, úgy neki is láttam, hogy megidézzem a varázslatot. Más beszélni, olvasni róla, vagy elképzelni, hogy milyen az, amikor a szemed láttára halványulnak el valaki vonásai, vagy hogy egy szempillantás alatt nyoma veszik valakinek, és más látni, hogy hogyan is néz ki ez az egész Azt hiszem, a varázslatok esetében is tökéletes igaznak bizonyul a mondás, miszerint a látvány többet mond minden szónál. A varázslat után még kivárok néhány pillanatot, mielőtt integetnék Naominak, sikerül-e bármit is kivennie a varázslat fátylán keresztül a mozdulataimból, utána azonban teszek egy kört a burok belső pereme mentén – hogy amikor megszűntetem a varázslatot, látható maradjon a szem számára, mekkora területtel gazdálkodhattam. - Nos, ennyi lenne. - battyogok végül vissza hozzá, jelezve, hogy rajta a sor.
// 45 pont – 5 pont (Burok, mesterszó) = 40 pont //
- Igen, biztosan. – Vagy ha nem, úgyis lesz hozzá vagy ezer kérdésem, szóval kénytelen lenne, de egyébként úgy gondolom, hogy Dimitris tisztességesen megoldja a kötelességét, szóval felkészítene egy esetleges rituáléra, bár szerintem minden elhangzottól függetlenül én még ahhoz úgymond kicsi vagyok. Nem mintha elutasítanám a lehetőséget, ó dehogy, minden tapasztalatot szívesen veszek, csak tanulhatok belőle. - Egyedül? Olyan is elő szokott fordulni, hogy valaki egyedül megy terepre? Az nem túlságosan rizikós? – Nyilván függ attól, milyen erős valaki, de azért egy vérfarkasokkal teletömött területen szerintem túlságosan könnyen kerülhet egy magában hátrányba egy őrző. Vagy csak még nem igazán látok át egyes összefüggéseket, az erőviszonyok nem kristályosodtak ki a szememben, de idővel úgyis megtanulok majd mindent, ami szükséges lehet ahhoz, hogy sikerrel vegyem az elém gördülő akadályokat. - A kivételeket már a matekórákon is nagyon szerettem. – Ironizálok mosolyogva, de ezt eztán úgyis megjegyzem, szerencsére igencsak jó memóriával áldott meg az ég, a varázslatokra meg különösképpen fogékony vagyok, következésképpen ez biztos nem fog elsikkadni elmém útvesztőjében. - Ez is egy kivétel? Tehát jöhet mellettem teszem azt bármilyen erős vérfarkas, amíg tart a varázslat, addig nem képes átlátni rajta? – Meglehetősen fajsúlyos kérdés a szememben, mert ha így van, akkor a kezdeti éveimben mindenképpen érdemes lehet gyakran használnom. Igaz, ami igaz, nem gyűjtöttem ellenséget, de egyes embereknek sem kell ártani ahhoz, hogy kegyetlenségeket kövessenek el, szóval élek a gyanúval, hogy ez a vérfarkasok esetében is igaz. Sőt, a múltkoriban Nicholassal pont egy olyan farkasba botlottunk bele, aki kisgyerekeket fogyasztott vacsorára. Szerencsére sikerült kiiktatnunk. Egyébként figyelmesen hallgatom Abit, iszom minden szavát, és már készülök rá, hogy ezt a varázslatot is elvégezzem majd, alig várom, biztos nagyon újszerű tapasztalat lesz. Úgymond láthatatlan még senki számára nem voltam. - Persze, szuper, figyelek! – Azaz figyelnék, de pillanatok múlva már nem nagyon van mit. Tudom, hogy hol volt, de a szememet képes volt becsapni a varázslattal, ami közel sem lehet túl nehéz feladat, lévén az érzékelésünk nagy része erősen elcsökevényesedik azért, mert leginkább a szemünkre támaszkodunk minden helyzetben. Rögtön támad is két kérdésem. Az elsőhöz előre lépek, hogy megnézzem, be tudok-e úgymond törni a védelmi varázslat mögé, és akkor láthatóvá válik-e Abi. Mikor megszünteti a varázslatot, még valami világossá válik a számomra, tehát tulajdonképpen még a kérdést sem kellene feltennem, de azért megteszem a magam kis megállapítását, hogyha esetleg rosszul gondolnám, kijavíthasson. - A látottak alapján a kör ott marad, ahol megidéztük, tehát nem mozog velünk. – Pusztán egy leheletnyit szalad felfelé a hangom a kérdő hangsúly felé. Mikor rajtam a sor, bólintok egyet, és elképzelem, ahogy a földtől kiindulva összezáródik egy kupola a fejem felett, ezáltal elrejtve a világ elől. Megint olyan érzésem van, hogy sikerült, bár elég furának tartom, hogy ennyire könnyen, fogalmam sincs, mi lehet az oka. Ellenben kisvártatva hülye fejeket kezdek vágni, makogok, mint egy majom, még a fejtetőmet is vakarom hozzá, maximum, hogyha nem sikerült, röhög rajtam egy jót.
A lakókerület külső részén tűz ütött ki egy idős házaspár kétszintes házában. A hölgy elaludt a fotelben, a vacsorának előkészített étel, pedig a sütőben maradt, ami kövéren ontotta magából a fekete színű füstöt, végül a sütő ajtajának kinyitásakor a beáramló oxigéntől még jobban belobbant a már szénné égett szárnyas… Az öregúr azokban az emeleten rekedt. Érte mentünk Craig-gel, aki az épület másik oldalán várta a jelzést. Azaz várnia kellett volna rá és nem állapotjelentés nélkül cselekednie. A szerencsén múlt és a vastag hótakarón a kertben, hogy nem tört el semmim csak enyhén zúzódott, ahogy földet értem. A szél az ő irányából érkezett, ami az ablak kinyitásakor a levegő egyértelmű beáramlását és a tűz tökéletes tovább táplálását eredményezte. A hirtelen keletkezett hő hatására, pedig berobbantak az ablakok és a detonáció ereje letaszajtott a létráról, egyenest a napok óta el nem kotrott hókupacra. A vizsgálatok semmi komolyat nem mutattak, ami miatt bent kellett volna tartaniuk a kórházban megfigyelésre, fájdalomcsillapítóval, kötelező pihenés elrendelésével küldtek haza a tegnapi nap folyamán. Az oldalamon éktelenkedik az eset kínteljes emlékeztetője egy egybefüggő vagy három tenyérnyi méretű véraláfutás formájában… A terület nagyon érzékeny a felírt gyógyszer ellenére is és amikor a fürdőben áttúrtam a ládát, nem bukkantam rá az Abie-től kapott kencére, hogy orvosolni kívánjam a problémát. Nem emlékszem, fekete nadálytő krém vagy…? Passz. A nevét rendre elfelejtem, szánom is, meg bánom is, de mentségemre szóljon, senkinek nem származott belőle baja, amiért nem jegyeztem még meg… Első sorban ennek okán érkezem. Az elfogyott adagot pótolni vagy ha van jobb tanácsa, azt megfogadjam. A jegelésnél bizonyára akad remélem legalábbis, mert elég kellemetlen félig lefagyott hassal akárcsak létezni is… Nem váratlanul, előzetes bejelentés nélkül toppanok be hozzá. A délelőtti órákban küldtem neki egy üzenetet, íratlan #ráérős jeligével.
Tizennégykor tudsz fogadni a rendelőben?
A napom szabadnak mondható, csak a Mrs. Huchins-nak beígért ajtójavításnak van fix időpontja fél hatkor most sajnos különösen lelkesedem érte..., így nem jelentett gondot idomulni a doktornő ráéréséhez. A váróteremben kényelmesen foglalok helyet, míg kivárom a soromat és az előttem érkezetteket kezelésben részesülnek. Türelmesen kezdek bele a magammal hozott könyv olvasásába és csak akkor szakadok el a soroktól, mikor finoman megbökik a vállamat: én jövök. Körbenézek gyorsan, mielőtt hálás biccentést követően felállnék ez az élmény megér egy szájelhúzást… és az ajtóhoz sétálnék, kopogásra készített ököllel. A fa lapja azonban előbb nyílik, minthogy hozzáérnék és nem sokon múlik orrba ne nyomjam Abie-t… - Ufh, ez közel volt… Bocsi és szia! – meglepettségtől egy pillanatra elkerekedett tekintetem és vonásaim rendeződnek a köszönéshez érve, egy megkönnyebbülten kiszakadó sóhajtást is mellékelek mellé.
Furcsa dolog, de mióta Aida bölcsibe jár, akárhányszor megcsörren vagy rezzen a telefonom, egyből azt hiszem, hogy onnan hívnak. Az első néhány nap, sőt hét, mondhatni katasztrofálisan telt. Egyszerűen végigsírta a napokat, hogy a szívem szakadt meg minden alkalommal, amikor ott kellett hagynom, ám hiába vettem ki pár napot szabadságot, hogy hátha zökkenő mentesebben megy a beszoktatás, sajnos nem... Mondhatnám, hogy nem így terveztük, és én sem épp így képzeltem el a dolgot, amikor kiderült, hogy érkezik a kicsi, de miután az élet, meg minden elhunyt vérfarkasok szellemének leggonoszabbika teljességgel felülírták minden elképzelésünket, és másodszor is elveszítettem a férjemet, sok választásom nem maradt. Vagy visszaköltözök anyámékhoz, akik nem tudják, hogy valójában őrző vagyok, és magyarázkodhatnék egy sort nekik is, vagy megpróbálok egyedül boldogulni, mint már oly sokszor korábban... S bár nem volt könnyű, de azt hiszem, elmondhatjuk, hogy így néhány hónap után már a bölcsit is sikerült megszoknia a kisasszonynak, igaz, az én lelki békém még mindig nem állt vissza a korábbira. Néha úgy érzem, hogy talán sohasem fog már, ám szerencsére ez alkalommal nem az óvónők kerestek, csak az egyik páciensem, amikor pedig egy újabb beteget engedek útjára, jelzem is Mollynak, az asszisztensemet, hogy írja be Mr. Zarot a kívánt időpontra. Kíváncsi vagyok, hogy vajon őt is a mostanában taroló vírus kapta el, vagy egy újabb munkahelyi sérüléssel lett gazdagabb, de a szűkszavú üzenetből sajnos nem derül ki, így kénytelen vagyok türelemmel várni, amíg meg nem érkezik. Lévén a téli szezon mindig sokkal hajtósabb, mint a nyári, így szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan elrohant az a néhány óra, még úgy is, hogy csak egy egészen rövidke ebédszünetet tartottam a síparadicsom büféjében egy adag saláta társaságában, mielőtt visszasiettem volna dolgozni. A betegek szinte egymásnak adták a kilincset, volt vírus, megfázás, törés, zúzódás... s csak akkor estem ki kissé a ritmusból, amikor az egyik beteg távozása után percekig csend honolt a rendelőmben, mert nem jött senki sem következőnek. Mi a manó? Már épp indultam, hogy kinézzek a váróterembe, mert az egyszerűen nem létezik, hogy elfogyjanak a betegek, ám amint kinyitottam az ajtót, Damiennel találtam szembe magam - egy pillanatra csak lefagytam, pláne, hogy úgy látszik, kölcsönösen sikerült meglepnünk egymást, ám aztán amint feleszméltem, már léptem is oldalra, hogy bentebb fáradhasson. - Szervusz! Semmi baj, gyere csak. - zárom be utána az ajtót, kíváncsi tekintettel fürkészve, hogy vajon mi lehet a gond? Igaz, kissé nyúzottnak tűnik, de kétlem, hogy csak ennyi miatt jött volna. - Csüccs a vizsgálóra, aztán mesélj, hogy érzed magad? Kérdezném, hogy ugye minden rendben? De az emberek többnyire nem azért járnak orvosi rendelőkbe, mert unatkoznak... - kivétel erősíti a szabályt, akadnak ilyen nyugdíjasok, akiknek már ez is kikapcsolódásnak számít, no meg hogy is feledhetném egykori tanítványomat, Jamest.
Kezdőlap
Akkor innentől tiéd a terep ^^//
