Reméltem, hogy nem kér meg rá, de ha ennyire akarja, akkor fölteszem azokat a kérdéseket. Tudom, hogy nem fog tudni választ adni rá, de annyit tényleg megtehetek, hogy megkérdezem. Nagy baj csak nem lehet belőle. Egyébként is, a válasza alapján talán kapaszkodhatok az utolsó szalmaszálba, márpedig arra most nagy szükségem lenne. Mint fuldokló a felé nyújtott karba, esküszöm... Ráadásul félek, hogy a Protektor mit fog szólni mindehhez. – Elsőként az érdekelne, mi a fene történt. Persze, tudom, elmondtad, és nem is vádolnálak meg hazugsággal. Soha. Azonban te nem ismered őt... Eddig tudott uralkodni a farkasán, méghozzá jól. Valaminek történnie kellett, ami előhozta ezt belőle. Nem láttál vele valaki mást? Egy fiatal, idióta farkast? – Na, tessék. Ha kiderül, hogy az a Sam nevű gyerek csinálta ezt, akkor nem nyugszom, amíg nyakon nem csípem, és el nem számolok vele ezért, meg az összes idióta marhasága miatt, amivel Asht idegesítette az elmúlt időszakban. – Az a baj, hogy nem tudom, mennyi időnk van, Abs – horgasztottam le a fejemet. Túlságosan könnyű arra gondolni, mi lenne a legegyszerűbb lépés a vezetőink számára jelen pillanatban. De csak nem tesznek ilyesmit... Hát persze, hogy nem, fenébe is, miket képzelek? Nem fogják elaltatni, mint valami veszett kutyát, sosem tennénk ilyesmit. Ezt tudom, min őrző. De mint Ash gyakorlatilag egyetlen, megmaradt vér szerinti hozzátartozója, rettegek. – Nem – rázom meg a fejem arra, hogy ha akarom, akkor eljátssza a rossz hír hozójának szerepét. Nem fogom hagyni. Egyébként is, tőlem talán Ash is könnyebben el fogja fogadni azt, hogy így alakultak az események. Ha pedig nem... Nos, akkor inkább rám sújtson le a haragja, a dühe, vagy bármi, ami kirobban majd belőle, mint Abbie-re. – Ha rákérdez, akkor elmondom neki. Ha nem... Akkor majd lassanként adagolom a dolgot. De ha most egyből a fejére zúdítanánk, ha nem emlékszik, akkor annak még nagyobb katasztrófa lenne a vége. Abbie, ez a lány alig pár hónapja vesztette el a szüleit, és fordult fel az élete fenekestül. Tudom, hogy gyengének tűnök most, de ha még jobban megterhelem, félek attól, mit tenne... Elhallgatok, és lehorgasztom a fejem. Szörnyű még erre gondolni is. Én magam is öltem már embert, de felnőtt fejjel, és ami még fontosabb, okkal. Ölj, vagy megölnek, ez volt annak az esetnek az elve, amikor először repítettem golyót valakinek a fejébe. Mégis nyomorultul éreztem magam utána. Ha Ash hasonlít rám, márpedig tudom, hogy hasonlít, akkor ez megtörné... Amit meg nem vagyok hajlandó megengedni. – Átállok a kocsival... Addig hívd fel a Protektort, és kérj embert az emlékek törléséhez. Te éppen eléggé kifáradtál már – mondom, és nem teszem hozzá, hogy én sem lennék az év melósa ilyen téren ma. Gondolataim ezer felé kalandoznak, és éppen elég lenne ez ahhoz, hogy valami végzetes hibát kövessek el. Vagy zöldséget csinálnék valami szerencsétlenből, vagy éppen rosszul törölném az emlékeit, és holnapra a vérfarkastámadásról szóló hírekkel lenne tele a újság. Magára is hagytam, hogy elintézzem a dolgokat. A holttest rövidesen a csomagtartóba került, bebugyolálva egy lepedőbe, és még egyszer letakarva. Ha rajtam múlik, elástam volna valahol a közelben, de úgy tűnik, be kell vinnünk az egyetemre. Szívem nem repesett a gondolattól, hogy talán még egy rendőr is lefülel bennünket egy hullával a csomagtartóban. Érdekes műsorszám lenne kimagyarázni, az egyszer biztos. Éppen visszaülök Ash mellé, amikor felébred, és már ugorhatok is hátra pár lépéssel, mert látom, mi következik. Ha a közelben állt, akkor rántom magammal Abbie-t is, és csak remélni merem, hogy mindketten megállunk biztos lábakon. A szavaira azonban összeszorul a szívem, miközben hallgatom őket. A lánc említésekor csak kérdőn nézek a társamra. Elvégre ő volt ott vele, amikor átváltozott, látnia kellett, mi történt a lánccal. Jobb esetben. Azért remélem, még megvan, mindannyiunknak nagy segítség lenne. Talán csökkentené kissé az elkövetkező időszak fájdalmát. – A síparadicsom orvosijában vagy, Ash. Mire emlékszel abból, ami történt? A láncot pedig megkeressük, ígérem... – kérdezem, miközben visszatelepedek mellé, és ügyelek, hogy ne álljak bele a hányásba. Még én is látom benne a húscafatokat, de úgy tűnik, vele ellentétben, mi tudjuk is, mitől származik. Szívesen hátrapillantanék a nőre, hogy ne kotyogja el, ha esetleg eszébe jutna, de nem teszem. Amikor az álmait említi, már meg is fogom a kezét, hogy így próbáljak támaszt nyújtani. Csak rámosolygok, biztatóan, hiszen ez mindannyiunk számára örömhír. Kár, hogy nem aludt, hanem el volt ájulva. – Persze, hogy kérhetsz. Máris hozok valamit, rendben? – mondom, és közben már el is indulok, hogy hozzak, arra a kis időre magára hagyva a két nőt. Legfeljebb ha másfél percig tart a munka, és már térek is vissza, teli pohárral a kezemben. Csak remélni merem, hogy ez idő alatt nem történt semmi végzetes dolog kettejük között. Semmilyen szempontból.
Tudom, hogy én erősködtem, hogy ne kíméljen a kérdésekkel, most mégis csak álltam, ahogy tornáztattam az agyam, hogy valami lehetséges válasszal álljak elő. -Nos, ha azt szeretnéd tudni, hogy mi történt, akkor ajánlom a Holtakból olvasást. De gondolom inkább úgy értetted, hogy miért történt az, ami… arra viszont tényleg nem tudok konkrét okot mondani. Egy idióta, fiatal farkas? –vonom fel a szemöldököm, de aztán megrázom a fejem- Nem, nem volt senki. Teljesen egyedül érkezett, az biztos. Miért, csak nem valaki gondjaira volt bízva, ő meg megszökött? –kérdeztem vissza- Talán a mágiához, a Holdhoz lehet valami köze, amikor történt, vörösen izzott az égen. Nálam például olyan volt, mint ha elvesztettem volna a varázserőmet, alig egy pár varázslat akart „működni”. Ashley fiatal, szóval hatniuk kellett volna, az nem magyarázat, hogy túl erős lenne. Ráadásul némelyiket már évtizedekkel ezelőtt tanultam, ennyi idő alatt azért megtanultam használni annyira, hogy egy kis stressz ne tegyen be… –magyaráztam- Nem tudom, Steve… talán később, ha beszélünk Willel, már tájékozottabb lesz. Lehet, hogy nem csak itt történtek ilyen furcsaságok. A szavaira, miszerint indul a kocsihoz, csak biccentek. Biztos ami biztos, addig itt maradok a lány mellett, ha esetleg felébredne, bár szerintem egy darabig még biztosan ki lesz ütve. Újra előkapom a telefonomat, hogy „rendeljek” a főnöknél egy takarító- illetve egy emléktörlős brigádot. Igen, tudom… engem se kellett sokáig győzködni, hogy átpasszoljam másnak a munkát. A hívás nem tart túl sokáig, így amíg Ashley ébredésére és Steve visszatértére várok, az ablakhoz sétálok, hogy mellette állva, a falnak dőlve nézelődjek kifelé. Amikor Steven visszaér, még akkor is az ablaknál maradok, csendben, elhatározva, hogy nem nyúzom tovább a tennivalókkal a lány ébredéséig… kb. egy percig? Mert úgy tűnik, Csipkerózsika ébredezik… No, jöhet az újabb kör! Szerencsére elég távol vagyok ahhoz, hogy ne fenyegessen a veszély, hogy Ash vacsija rajtam lásson újra napvilágot. Akkor én most azt hiszem megyek, és takarítok… áh, fenéket, majd a takarító brigád, Willt úgy is megígérte, hogy valaki majd beugrik hozzám váltani egy pár szót. Viszont ablakot azt nyitok, egy kis friss levegő nem fog ártani, közben pedig hallgatom, mit beszélgetnek… -A láncot? –kapom el Steve tekintetét, aztán leesik, hogy miről van szó- Ja, hogy a nyaklánc, rögtön… A pulthoz lépek, ahol a szétszakadt ruhák és iratok mellett ott hever a nyaklánc is, a medállal együtt. Óvatosan felcsippentem az ujjaim közé, majd lekapok a pultról egy doboz zsepit is. -Parancsolj. –nyújtom a lány felé, hogy a tenyerébe ejtsem a finom kis ékszert- Ahogy néztem, egy szem elszakadt rajta, de bármelyik ékszerész percek alatt megjavítja. –feleltem bíztatóan, majd a zsebkendőket is átnyújtom neki, vagy leteszem mellé, amelyik adja magát. Aztán csak a vizsgálóasztal mellett állva figyelek, miközben a tekintetem hol a lányra, hol az apjára vándorol, kíváncsian, hogy leszűrjem, Ash mennyire emlékszik a történtekre, illetve Steve milyen irányba viszi a beszélgetést. Ha már ígéretet tettem neki, ne szegjem meg rögtön az első mondatnál. Mondjuk ahogy meghallom, milyen becenévvel illeti a kiscsaj a kollégámat, önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, amit aztán hiába próbálok leplezni. -Semmi gond, Ash. Dr. Abigail Cecile Cross, de hívj nyugodtan Abie-nek, és a magázáshoz se ragaszkodok. Civilben a Síparadicsom ügyeletes orvosa lennék, egyébként pedig, mint őrző, Steven „kollégája”, fogjuk rá. Igaz én gyógyító vagyok, nem mágus. –ráztam kezet a lánnyal. Amit nem kedvelem a kézfogásokat, nem is nagyon szoktam senkivel, de most nem fogok ilyen apróságokon fennakadni. Komolyabb a helyzet annál. -Persze, hogy kérhetsz. Sőt, elvileg fogkeféből is akad… Steve? –szóltam a férfi után, majd a rendelő másik fele felé mutattam, az egymás mellett lévő két ajtóra, miközben magyarázni kezdtem neki. -A jobb oldali kicsi kis helység a konyha, a felső szekrényben találsz poharakat. –majd Ash felé fordulva folytattam- A bal oldali pedig egy kis mosdó, a falon lévő tükrös szekrényben lenni kéne még pár bontatlan fogkefének meg fogkrémnek is, úgyhogy ha szeretnél fogat mosni, az sem akadály. Viszont ha megkérhetlek, akkor egy pár percig még várj előtte, biztos ami biztos. A legtöbb ájulásból felébredő ember, hiába érzi úgy, hogy „jól” van, valójában még 5-10 percig képtelenek talpra állni és járni, többnyire pár lépés után elesnek vagy megint rosszul lesznek, az pedig most nem hiányzott. Ha esetleg Ash rákérdezne, hogy miért, akkor neki is hasonló magyarázattal állok elő, annyival kiegészítve, hogy én is ott voltam a közelében, amikor elájult, így került most a rendelőbe. -A gyomrod amúgy jobban van, vagy kerítsek egy lavórt? –s ha kell, akkor keresek is egyet gyorsan az egyik pult alatti szekrényből.
*Bizony nekem most a legfontosabb az a mamám lánca volt és kicsit sem tetszett Steven nem épp biztató válasza. * - De miért kéne megkeresni? A csuklómon volt… mint mindig és… * Kezdtem bele itt a nagy felháborodásomba, mikor ugyanis az idegesítő hangú nő – mivel még nem tudom a nevét nem tudom máshogy nevezni – felém nyújtja a láncot. Én pedig hálásan nyitom ki a tenyerem, hogy beleejtse. Zöld tekintetemből is a hálám süt, ahogy felemelem rá a tekintetem.* - Köszönöm szépen. Hmm… nem tudom hogy lehet, semmi baja nem volt. Mindegy… - Vontam meg örömittasan a vállaim. Aztán Stevennek folytattam. Bár nem hatott meg az ezüst, de a tenyerem kissé kipirosodott. Hisz eddig ott még nem kínoztam magam. – Holnapra? Kérlek… Azt nem mondom, hogy mára, mert valószínűleg már semmi nincs nyitva. De holnap igaz kész lesz. Beviszed, megvárod és haza sem jössz nélküle. Különben mehetsz is ám vissza, meg egy másik lakást keresni ahol meghúzhatod magad. * Vigyorodtam el. Tudtam, hogy mindent megfog tenni azért, hogy a mami láncát megcsináltassa. Nem azért mert én kértem, nem azért mert „megfenyegettem”, hanem mert tudja, hogy mennyit jelent nekem. De még nem adtam oda neki, csak a tenyerembe fogtam. Velem lesz addig míg, nem viszi el. Közben pedig a medált a kapocsba ügyeskedtem, hogy ne hagyjam el. Nah mikor a láncom rendbe volt, jöhetett csak a többi.* - Ööö… Darren nem vásárolt be, már megint. Én meg forró csokit akartam, mint minden este, mikor sokáig edzem és fáradt vagyok. Kijöttem ide a bisztróba vagy mi a neve annak az izének… Szóval bent meg feszült voltam. Rájöttem, hogy butaság volt még oda mennem. Na mindegy… sokan voltak és idegesítettek a hangok is, meg a szagok, meg úgy minden, pláne a pár vitája… hogy mit egyenek. – forgattam meg a szemeim. – Minden párkapcsolat ennyire droid? Nah de, aztán kértem elvitelre egy forrócsokit. S akkor jött egy idegesítő hangú nő, akinek a hangja még jobban idegesített, mint bárkié… szőke volt és épp a pultossal beszélgetet… - Nah de itt megakadtam, mert bizony rájöttem, hogy aza nő, ez a nő. Elvörösödve sütöttem le a tekintetem, mikor leesett, hogy ez a néni volt az, aki ott volt. * - Bocsánat… - rebegtem halkan és az istenért sem emeltem volna fel a tekintetem. S sokkal halkabban, kevésbé lelkesen számoltam be a továbbiakról. – Szóval a pultos benézett valamit, és ott fogyasztásra kaptam a csokim. De tudod, hogy nem vagyok kötekedős fajta, így úgy véltem, hogy kibírom. Leültem az asztalhoz, aztán meg, mint otthon ööö… - akadtam meg és vontam össze a szemöldököm, nagyon erősen gondolkoztam és ujjaim közt morzsolgattam a láncszemeket. – Nem emlékszem, hogy ittam volna belőle… aztán meg most itt vagyok. Biztos kimerültem, mert megint túlhajtottam magam… * Vontam meg egyszerűen a vállaim és már mosolyogva emeltem fel a tekintetem.* - De nyugi… jobban nem is lehetnék. Leszámítva azt az apróságot, hogy büdös, kutya szagom van és… ácsi… miért nem a saját ruháim vannak rajtam? * Tekintettem meglepetten a "felnőttekre." Egészen eddig míg beszéltem Steven kezein játszottak az ujjaim, kacskaringós mintákat leírva rá. A bemutatkozásra sort kerítve, fél kezem felé nyújtom, a másikkal még mindig a plédet vagy mit szorongatom. Még nem néztem meg, hogy mivel is lettem letakarva. De felőlem aztán fehérlepedő is lehet, amíg nem a halotti máglyámra visznek. Viszont a következő szavaival egyenesen boldoggá tesz.* - Húúú ez remek… Köszönöm Abi, jah és egyébként tudtam már abban az izéban is, hogy Őrző vagy. Áh nem kell. Farkas vagyok, gyorsabban regenerálódok. Szóval nem fogok összecsuklani, maximum ha izom lázam van. Az meg már alapból volt, kissé húzós az edzéstervem. * Vigyorodtam el és le is csusszantam az ágyról. S láss csodát… össze nem estem de baromira éreztem a csontjaimat. Kissé megmozgattam a lábaimat, még kapaszkodva.* - Már jól van… egészen addig, míg nem teszel ételt elém, vagy nem akarsz megetetni. *Nah igen ez vonatkozott a szagokra is, szóval remélem, hogy semmi kaja nincs a közelben. Bár ezt így nem fejtettem ki, ugyanis már annyira egyértelmű volt számomra, hogy elfelejtettem. Aztán már mentem is fogat mosni, de sebesen. Semmi kedvem nem volt érezni a hányadék szagát. Nah de valami furcsa volt mikor mostam, éreztem én, hogy valami a fogamban van és összevont szemöldökkel mentem ki mikor végre sikerült kipiszkálnom.* - Steven… miért van csontszilánk a fogamba? Nem is ettem ma húst… Darren csak rántottát tud főzni és nem voltam otthon sem. Vagy ez üvegszilánk, lenyeltem volna a poharat is? Na mindegy… * Aztán visszamentem befejezni a procedúrát és mosolyogva néztem a többiekre.* - Meg kapom a ruháim? Nekem vissza kell mennem a Farkaslakba. Kicsit sem hiányzik egy újabb büntetés, azért mert nem ismerem az órát és pláne nem egy fejmosás, mert tuti azt hiszi, hogy még mindig az erdőben kínzom magam valamelyik edzés programmal. Ja és Sam is vár a matek leckével. Muszáj mennem, mert évvégén meghúznak. *Forgattam meg a szemeim kelletlenül. Nem kívántam én a hátam közepére sem a srácot, de na… ami kell az kell. Már pedig a bizim pont ilyen.*
– Samnek hívják, és folyton Ash körül sündörög. Márpedig aggódom emiatt – mondom a másik farkast firtató kérdésemre adott válaszára. Jó, valószínűleg bennem van, hogy próbálom védeni a lányt, akit fel kell nevelnem. Hiába tudom, hogy meg tudná védeni saját magát, ha úgy adódna a helyzet, én csak nem akarom, hogy valaki megbántsa. Fenének sem hiányzik. Következő szavai egy nagyon kevés aggodalmat elűznek az arcomról, és a lelkemből egyaránt. Igen, valami ilyesmi történhetett. Biztos a rohadt hold volt, a farkasok mindig is kötődtek hozzá. – Rendben, akkor kivárunk. És köszönöm, hogy nekem szóltál, nem pedig másnak… Tényleg hálás vagyok érte, és ezt igyekszem is kimutatni. nem hagyom, hogy bármi munkát végezzen, a kocsit én parkolom le, a hullát én teszem a helyére. Éppen csak visszaérek Ash ébredésére, de ott már mosolygok rá, és próbálok bizalomgerjesztőnek tűnni. Pedig azért eléggé csehül érzem magam, mint szerintem a nő is. Ashnek a legjobb, ő nem tudja, mi történt. Már éppen nyitnám a számat, amikor Abbie előhozza a láncot. Felsóhajtok. Az első krízist megoldottuk, most már csak ezer másik tüzet kell kioldanunk ezen az éjszakán. De a kezdet mindenesetre bizakodásra ad okot, és egyébként is, nem vagyok hajlandó kétségbeesni. Ash számít rám, és nem fogom elbukni rögtön az első próbatételt ebben az új szerepkörömben. Azért némi tanácsot tudnék értékelni, öcsikém… De persze a szellemek hallgatnak. – Holnap beviszem a városba, és kiverek egy gyors javítást valakiből – bólintok. Tudom, mennyire fontos neki a lánc, nem lenne szívem megváratni vele. Csak hallgatom Abbie bemutatkozását és Ash beszámolóját, karba font kézzel. Amikor a kritikus ponthoz ér, mármint ahhoz, amikor… Nos, lássuk be, akaratlanul is, de beszól a nőnek, elkerekedik a szemem, és oldalra pillantok. A helyzet abszurd voltán akár föl is nevethetnék, ha nem kedvelném mindkettejüket. De Ash még azelőtt bocsánatot kér, hogy rá kellene szólnom, így csak egy esdeklő pillantást vetek Abbie-re, hogy hagyja most annyiban a dolgot. Később majd kárpótolom valamivel, ígérem, de most… Most nem tudok mit tenni. Viszont a szívem dermed mg egy pillanatra, amikor Ash a ruhái felől kérdezősködik. Nem hagyom, hogy rémületemből bármi kiüljön az arcomra, de magamban azért átkozódok. Sejtettem, hogy nem ússzuk meg ennyire egyszerűen a dolgot. Azonban az utánra hagyom a dolgot, hogy hoztam vizet, és fogat is mosott. – A bisztróban… – kezdek bele, miközben előrehajolok, és megfogom mind a két kezét. Egyenesen a szemébe nézek, hogy lássa, igaz, amit mondani fogok neki. Bárcsak megtehetném, hogy hazudok, de tudom, hogy csak jobban gyűlölne érte, mint egyébként fog. – Történt valami. Nem tudom, hogy mi, Ash, de ígérem, ki fogjuk deríteni. Átváltoztál. Ennek ismeretében beszélni fogok Darrennel, és megbeszélem vele, hogy ne kelljen visszamenned a Farkaslakba ma éjszaka. Ha szeretnéd, ma otthon aludhatsz, minden felelősséget vállalok. Még egy sóhaj. Ez nagyobb, mint az eddigiek, mert sokkal nehezebbnek érzem a sújt is, ami most következik. Még mindig nem mondtam el neki mindent, mert nem kérdezett rá, és addig nem akarom ezzel terhelni. Mégis hogyan tenném? Nem tudnék utána még csak a tükörbe sem nézni. – Viszont előtte el kell mennünk az Egyetemre. Az ottaniak biztosan meg tudják mondani, mi történt, válaszolni tudnak néhány kérdésre – mondom, és közben Abbie felé fordulok. Ha Ash nem akad ki nagyon, akkor kézen fogom. – Szerintem ne fecséreljük az időt, induljunk azonnal.
Nem ismerős a név, legalábbis ha a fairbanksi farkasokat nézzük. A köszönetére csak elmosolyodok. Egyébként is a közeli hozzátartozókat szokás értesíteni ha valami baj történik valakivel, így legalább ennyivel egyszerűbb a dolog, hogy ismerem a legközelibb hozzátartozót, és nem telefonból meg a rendőrséggel kell kisakkozni, hogy ki lehet az. Miután odaadtam a láncot a lánynak, csak kissé arrébb húzódva hallgatom a beszélgetésüket, nagyon nem tudok mit hozzászólni a témához. Kicsit ugyan furcsállom a lány „ugráltató” hangnemét, de ha az apját nem zavarja, akkor különösebben engem se. Hm, mit is mondott? Az anyukája nyaklánca? Steve viszont már többször is említette, hogy mi történt a szüleivel, így akkor már érthető az aggodalma. Érdekes, hogy az emberek mennyire tudnak ragaszkodni ezekhez az egyszerű kis tárgyakhoz, amihez annyi szép emlék kötődik. Nincs ez másképp nálam se, pár éve nekem is volt egy kicsinek nem épp mondható pánikozásom, amikor sikerült elhagynom a jegygyűrűmet. Igaz, másnapra előkerült, de azóta inkább otthon őrzöm, biztos ami biztos. Csak hallgatom a lány beszámolóját, közben Steve-re pillantva, hogy na ugye? Majdnem ugyanezt mondtam el én is, legalábbis ami a történéseket illeti. A párkapcsolatos kérdését hallva csak furcsállva nézek rájuk, vajon milyen példákat láthat otthon ez a lány maga körül, hogy ilyen következtetéseket von le? Ám ekkor esik le, hogy a következő mondatokban Ashley épp rólam nyilvánított véleményt, és nem épp a legmegnyerőbbet. Egyből el is vörösödök zavaromban, majd oldalra kapom a tekintetem, miközben elmotyogok egy halk „semmi baj”-t a bocsánatkérésre. Eddig már nem egyszer kötöttek bele a kinézetembe, vallásomba, szokásaimba, foglalkozásomba, de őszintén? A hangomra eddig még nem volt panasz… Nem mondom, hogy nem estek rosszul a lány szavai, azonban most még sem adtam hangot a véleményemnek. De tény, hogy nem díjaztam az ilyen elítélésekért, mert ha valakinek a viselkedésemmel, ízlésemmel, kinézetemmel van baja, jó, az valahol még érthető. De hogy az ilyen genetikai dolgokba kössenek bele? Azon aztán igazán nem tud változtatni az ember… Vagyis na, a mai világban az orvostudomány számára ez se akadály, de akkor is, nem ez a lényeg. Mindenesetre a továbbiakban igyekszem kevesebbet jártatni a számat, ha ennyire zavarja… Ahogy Ash lepattan a vizsgálóasztalról, önkéntelenül is előrébb lépek, hogy elkapjam, ha esetleg összecsuklana, de… Igaza van, tényleg nincs rá szükség. Csak fáradtan megdörzsölöm a halántékomat, majd visszasétálok a pulthoz, hogy neki dőlve várjam, hogy elkészüljenek. A csontszilánkos megjegyzésre igaz, kíváncsian fordulok a lány felé, de miután bemagyarázza, hogy üvegszilánk, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, had maradjon meg ebben a hitben. Aztán amikor Ashley ránk néz a ruháit keresve, én csak Steve felé fordulok, jelezve, hogy átadom a szót, ha már korábban annyira ragaszkodott hozzá, hogy ő világosítsa fel a lányát a történtekről. -Támogatom az ötletet! –szólaltam meg végül Steven szavait hallva, hogy indulás! A pulthoz léptem, hogy visszaadjam a lánynak az iratait is, majd nekiláttam, hogy belebújjak a kabátomba, megkeressem a táskámat, meg ilyesmik. -Steve, a kocsi még mindig hátul van, vagy visszaálltál vele előre? Csak mert akkor még leadom a kulcsot, és utánatok megyek én is, itt ne hagyjatok!
*Steve szavaira csak egy széles mosoly került az ajkaimra. Tudom, hogy képes valakit megverni ezért. De azért valakinek felnőttnek is kell lennie kettőnk közül.* - Ne légy agresszív, mert seggbe rúglak. Elég ha megkéred, hogy csinálják meg… ha meg nem hajlandóak van egy szép számlád. Inkább azzal főzd meg őket, mint erőszakkal. * Fedtem meg kissé, hogy ne pattogjon már állandóan. De oké, számomra tényleg fontos az a lánc. Azonban akkor se legyen ilyen tök miatta. Ha neki nem megy, akkor megcsináltatom Darrennel. Asztalos… az ékszerészet sem lehet túl messze tőle. Azonban valóban nem akartam megbántani a nőt, de nem is akarok magyarázkodni. Ami aztán mégis megtörténik mikor látom zavarát.* - Csak a farkas hallásom miatt. Két hónapos vagyok, nem szoktam meg, hogy mindent sokkal élesebben hallok. Ha nyugtat, akkor az is idegesít, mikor valaki elsétál a házunk előtt. * Igyekeztem menteni a menthetőt, de közel sem hazugsággal. Ez így volt igaz. Tényleg zavart minden, pláne ha fáradt voltam, mint mondjuk ma. DE aztán már készülésre készen voltam, mikor Steve belekezdett a mondani valójába. S kővé dermedtem egy pillanatra, amit aztán elsöpört a haragom, mely szinte felperzselt belülről. * - Miből gondolod, hogyha haza akarnék menni, akkor nem tehetném? Nem azért alszom Darrennél, mert ez van az órarendben. Hanem azért, mert ÉN ezt akarom. Ha nem akarok, akkor megfogom magam és haza megyek. De nem akarok. Csak annyit akarok, hogy túl legyek azon az idióta egyenleteken és bebújhassak az ágyba és felkészülhessek a holnapi edzéseimre. * Feleltem a fogaim közt szűrve, indulatos haraggal vágva Steven képébe. Ó a jó istenbe is… Előre dőlve öleltem át és nyomtam egy puszit az arcára.* - Bocsánat… valamiért… nem tudom, érzékeny vagyok. *DE ez még mit sem változtat azon, hogy szavaim azért komolyan gondoltam, ámbár nem rám vall ez a vehemencia, pláne nem ilyenben és vele szemben. Valami tényleg nem stimmelt, arra, hogy átváltoztam nem reagáltam. Lefoglalt az, hogy azt hiszi, hogy azért vagyok ott, mert ott KELL lennem. Pedig ez közel sem volt így. De az indulásra bólintottam, és ahogy leszálltam már, kezem Steve mancsába csúszott, ahogy a másikkal eltettem az irataim.* - Köszönöm. * Mosolyodtam el a nőre és már meg is tettem két lépést kifelé, mikor ledermedtem. Azaz eljutott hozzám a nő szavai. Hát a farkasom beköszönt, hisz az ő gyorsaságával perdültem meg, hogy a másikra nézzek.* - TE! NEM! VAGY! NORMÁLIS! * Kiabáltam minden szót. Nem elég hogy szőke, idegesít a hangja de még buta is? Hát ez kész… grr… és én mióta vagyok ilyen mocsok? Mindegy, ezzel majd foglalkozom később, most van egy fontosabb dolgom is.* - Steven úgy értette, hogy gyalog. Tudod, azzal a két szép virgácsoddal amin állsz. *Böktem az állaimmal a lábai felé. S tény, tényleg szépek voltak a lábai. Nem csak úgy mondtam, és irónia még csak halványan sem volt a szavaimban.* - Én nem ülök kocsiba a balesetem óta és nem most fogom elkezdeni. Mehetünk az egyetemre, engem aztán nem érdekel. De gyalog és az erdőn keresztül, hogy minél kevesebb emberrel találkozzunk. Nem megyek emberek közé, mert abból baj lesz és Én nem fogok bántani senkit. Még akkor sem, ha ez megeshet mert kölyök vagyok. Az én szüleim elvették, én nem fogom másét. * Reed számomra nem ember, csak egy név… de hogy Ő a temetőben végzi az is fix. Azonban az más. Nem, én nem vagyok gyilkos és nem is akarok az lenni egyenlőre. Ráérek életeket elvenni ha már Tark leszek és akkor is csak a falka védelmében. NAh de mikor megnyugtattak, hogy bizony gyalog megyünk, el is indultam, miközben megszólaltam Stevenek.* - Hívd fel Darrent kérlek és szólj neki, hogy hova megyünk. * Nah de ha nem ez volt a helyzet, akkor bizony nem mentem. Steven nem erőltetné rám az autót és így hogy Abigail tudta, hogy mi a stájsz remélem Ő sem. De hogy makacsan egy lépést sem tettem az is tuti.*
– Tudod, hogy így értettem, Ash – mondom. Nem erőszakoskodnék, ha nem lenne muszáj. Ha meg azzá válik, hát lerendezem gyorsan, és kíméletesen. Nem célom fájdalmat okozni senkinek, amíg az nem szolgál rá. Persze, ha az a bizonyos Reed elém kerülne, hát nem állnék jót magamért. De most nem szabad ilyesmin gondolkodnom, nem akarom, hogy még én is elveszítsem a fejem. Hallgatom inkább Ashley magyarázatát, és remélem, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy Abbie megbocsásson neki. Nem bírnék kettejük között szétforgácsolódni. Választanom kellene, és tudom, hogy Ashley lenne az, akit választanék, mégis... Abbie is fontos nekem. Ezután csak hallgatom a kirohanását, és kővé dermedten figyelek. Minden egyes szó, amit kimond egy-egy kard, amelyet a testembe döf, keresztül a szívemen. Csak nézek rá, tekintetem egy pillanatra megkeményedik, aztán üressé válik, ahogy arcom sem árul el semmiféle érzelmet. Sosem hittem, hogy erre a pajzsra szükségem lesz, főleg nem őelőtte, de... De nem akarom, hogy lássa, mennyire belemászott a lelkembe, mennyire megsértett ezzel a kijelentéssel. Szóval egyszerűen csak elrejtem a problémát. Eddig marha jól működött. – Semmi baj – mondom, de hangom ugyanolyan távoli, érzéketlen, akár a szemeim. Nem akarom, és szerintem nem is tudnám megmondani neki, mennyire belém gázolt most. Majd máskor elbeszélgetünk róla, de nem most. Van fontosabb dolgunk is, mint az én sértett önérzetemet dajkálni. Szóval nincsenek csípős beszólások, nincs semmi válasz. Csak a kifejezéstelen tekintet, a fatönkként eltűrt ölelés, és... És a fájdalom a sebben, amelyet szavai nyitottak föl. Ennyi, semmi több. Hallom, amit Abigail mondd, viszont Ashley válaszára összerezzenek, még én is. Váratlan? Az. Pedig nem is rám zúdul a haragja. Megragadom a vállát, és magam felé fordítom, hogy a szemembe kelljen néznie, és addig se szerencsétlen nőt büntesse, aki nem ártott neki. Én voltam a hülye és az ostoba. Megint. – Ashley, kérlek, nyugodj meg – kezdem. hangom még mindig távoli, de tényleg azon vagyok, hogy megnyugtassam. – Most az egyszer kérlek arra, hogy megtedd. Soha többé nem foglak, de most sietnünk kell, és nincs időnk sétálni. Szóval kérlek.... Ha akarod, hunyd le a szemed és fogd a kezem egész úton, csak... Csak ülj be, és menjünk. Kérlek. És fel fogom hívni Darrent, mielőtt még elindulnánk, ígérem. Talán ez megteszi a hatását. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Mindenesetre azután, amit mondott nincs sok kedvem kedvesnek lenni, mégsem vághatom be a csomagtartóba a hulla mellé. Akkor azt hiszem végleg lemondhatnék az év apukája címről, méghozzá joggal. Szóval inkább szavakkal próbálom meggyőzni, és csak remélni merem, hogy nem lesz belőle semmi nagyobb katasztrófa. Már épp elég dolog történt ma.
A „játékos” fenyegetést bár még mindig furcsállom, nem teszem szóvá. Ők tudják, ha ilyen viszonyban vannak, hogy nekik ez a természetes, akkor csak tessék. Ashley bocsánatkérésére csak megértően legyintek, hogy oké, semmi baj, nem fogok emiatt balhézni. Sőt, így belegondolva, tudhattam volna, hogy ez a magyarázat a dolgokra… áh, mindegy. Fárasztó nap a mai, és még közel sincs vége. Ami azonban azt következett, finoman szólva is megdöbbentett. A hangsúly, és a szavak, ahogy Steve-nek esett… Bár semmi közöm a lányhoz, de komolyan, még nekem is szarul esett, képzelem, akkor a címzett hogy érezheti magát. Valahol azért kiábrándító, hogy hová tart ez a mai világ. Emlékszem, ha ennyi idősen én, vagy akár a bátyám, vagy bármelyik korunk béli, így mert volna visszaszólni valamelyik szülőnek, azt hiszem, repült volna a saller, de akkora, hogy a fal adja a másikat. Oké, hogy Steve vér szerint nem az apja, mégis… Ha már vele lakik, akár tekinti inkább apának vagy inkább barátnak, esetleg példaképnek, azt hiszem, ez a hangnem egyik esetben sem elfogadható. Ez a követelőző, kioktató, öntelt stílus… Szerencsétlen férfi betegre aggódja magát miatta, próbál mindenben a kedvében járni, erre mit kap cserébe? Ilyen megalázó, földre tipró reakciót. Kezdem megérteni a múltkori szavai súlyát… Könyörgöm, mondja valaki, hogy ez is csak a Hold hatása a kis farkasnál… Amíg a kis közjáték lezajlik, csak kissé félrehúzódva, idegesen, a pulcsim ujját gyűrögetve várok, miközben figyelem őket. Egyszerűen nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy milyen hatással voltak a lány szavai a kollégámra, ám inkább hallgatok, nem akarok még nagyobb kellemetlenséget okozni neki. Így se lehet könnyű neki. A következő pár pillanat, Vörös Hold hatása ide vagy oda, de finoman szólva is sokkolt. Épp a pult mellett állva pakoltam a táskámba, ám amikor meghallottam a lány nekem címzett szavait, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, csak elkerekedett tekintettel pislogtam. Basszus, biztos csak álmodok, ilyen nincs… De mégis van. Ahogy belekezdett a sértegetéssel, én-vagyok-az-idősebb-és-nem-állok-le-vitázni-a-fiatalokkal ide vagy oda, de nálam betelt a pohár. Talán a hosszúra nyúlt műszak, a fárasztó nap, az egész vérfarkas-témadás vagy csupán a tudat miatt, hogy mi minden tennivalónk van még ma este, és milyen késő fogok így ágyba kerülni, de… elég volt! Dühösen ejtettem le a táskát a hűvös márvány pultra, miközben vettem egy mély lélegzetet. -Ebből elég legyen, most rögtön, Ashley McLoyd! –szólaltam meg olyan komoly és szigorú hangon, amilyet még senki sem hallhatott tőlem itt Fairbanksben- Először is, örülnék, ha lejjebb vennéd a hangerőd, meg a pimasz hangnemedből is visszavennél egy kicsit. Másodszor, lehet, hogy te ebben nőttél fel, vagy ez a természetes számodra, de akkor most közlöm, a nemtetszésedet normális emberi módon is ki lehet fejezni, ilyen hisztérikus ordibálás helyett is. Lehet, eddig nem tűnt fel, de itt mindenki épp azon fáradozik, hogy neked segítsen. Ha nem is fejezed ki a háládat, akkor legalább az is nagy segítség lenne, ha nem hátráltatnál minket, ahogy csak tudsz. –feleltem még mindig nyugodnak tűnő hangon, ám szavaimból mindenféle farkas-érzék nélkül is érezhető volt némi felháborodás, amit a viselkedése okozott. Ahogy Steven közbeavatkozik, és maga felé fordítja a lányt, én is visszafordulok a táskához. Kinyitom az egyik szekrényt, hogy néhány üvegcsét kerítek elő belőle, hogy el is pakoljam őket az útra. Egy kivételével. Miközben egy tiszta rongyra kitöltök egy jó adagot a barna üvegcséből, magamban elmormolok egy újabb varázslatot. Bár a varázserőm jócskán megcsappant, de erre azért még futja a farkas-kaland után. Pár pillanat, s miután az üvegre visszakerült a kupak, közelebb lépek a lányhoz, aki épp háttal áll nekem, s a fehér karmokkal felderengő kezem a ronggyal együtt Ashley orrára tapasztom. Másik karral pedig hátulról fogom le. Így, mágiával megnövelt erővel nem tartok attól, hogy lerázna magáról az alatt a pár másodperc alatt, amíg a kloroform hatni kezd, ő pedig újra álomba merül. Ráadásul a meglepetés erejével csaphattam le, hála Stevennek. Remélem, nem fog túlságosan utálni ezért a kis húzásomért, majd később bocsánatot kérek érte. Amikor a szer kifejti a hatását, ha Steve nem, akkor én azért még elkapom, mielőtt kiterülne a földön, és megütné magát. Hogy aztán már passzoljam is le a legközelebbi hozzátartozójának. -Ne haragudj, de nem volt jobb ötletem, és nem akartam az egész estét itt tölteni, veszekedve… Egy jó darabig még aludni fog, de pakoltam az útra is belőle. És ne aggódj, farkasokra teljesen ártalmatlan a szer, a gyógyászatban altatóként használják, műtéteknél. –magyaráztam halk hangon a tetteim okát Steve-nek címezve, de aztán már minden szó nélkül fogtam a táskát, a kulcsot kivettem a zárból, és mentem, hogy váltsak pár szót a takarító-brigáddal. A kulcsot szintén lepasszoltam nekik, néhány instrukcióval meg személyleírással, de aztán már siettem is a kocsi felé, hacsak nem hagytak még itt.
/ 24 – 15 (Minden vadak lelke, Medve) = 9 /
//…és részemről már mehetnek az egyetemre a további reagok//
*Hiába öleltem át Stevent, láttam a változást de leginkább éreztem. Szorosan hunytam össze a szemeim, és most sajnáltam, hogy Ő nem érzi minden apró rezdülésem, az érzelmeim. Hogy nem tudja, hogy mennyire is bánt, a viselkedésem. De tény, ami tény… ez Darren estéje… s nem azért vagyok ott, mert muszáj. Szeretek ott lenni, nyugodt vagyok és megnyugtat. Nem tehetek róla… nélküle csak fél vagyok. Steve nélkül nem is lennék. De ettől még… a franc ebbe az egészbe. A kirohanásomra Abigail reagál, hát istenem. Most petézzek le mert megemelte a hangját? Blablabla… valahol igaza van, tudom, látom, hallom. De valamit mind a ketten elfelejtenek. Az, hogy Abigail ez az idegen nő elfelejti, okés. De hogy Steve is… Aki közben maga felé fordít.* - Talán akkor nem kéne rángatni mint egy 5 éves gyereket. S figyelembe venni azt is, hogy félek a kocsiktól, s nem erőltetni azt, amire nem vagyok képes még farkasként sem lelkileg. *Hangom rideg, már sehol sincs, az a vidám leányzó, de nem néztem Abire, mert hát Steve maga felé fordított. Csendesen hallgattam a szavait és bármit, komolyan csúszva mentem volna az egyetemig ha azt kéri, de kocsival? Soha.* - Nem fog menni Steven…. tudom, hogy nem megy, hogy kilennék bukva, hogy…. Egyszerűen nem vagyok képes autóba ülni, még nem. Csak legyél türelmes, menjünk gyalog. Kérlek Steven… * Néztem rá esdekelve, de ár meg is éreztem magamon az erős szorítást és azt a bűzt az orrom előtt. Vergődtem, naná, hogy vergődtem. Szemeim sárgán néztek Stevenébe, ujjaim karmokba végződtek, ahogy próbáltam a nőt lemasszírozni magamról. Éreztem vére illatát, s biztos vagyok benne, hogy a karmai a kezébe vájtak, ahogy hevesen, farkasom erejét használva igyekeztem szabadulni a szorításából, míg nem egyszer csak megszűnt minden és… ismét aludtam. Ám utolsó pillantásomban Steven láthatta azt a mély csalodottságot. Hát sajnálom, én nem tudom elrejteni az érzelmeim, még a farkasszemekből sem. *
//Részemről is vége itt… szóljatok, ha kellhetek. //
Nagyon nem tetszik az, ahová ez fajul. A két nő beszédét hallgatom, és közben le sem veszem a tekintetem Ashről. Félek. Ritkán érzem ezt, persze azóta egyre többször, hogy ez történt vele... Ráadásul több mindentől is félek egyszerre. Félek attól, hogy elveszítem. Félek attól, hogy nem tudok felnőni az elvárásaihoz ebben az új apaszerepben. És félek attól, hogy elbukok, és nem sikerül rendes emberré nevelnem, amit a szülei elkezdtek. Márpedig egyre inkább úgy tűnik, hogy ez történik... Örülök annak, hogy Abigail átveszi tőlem a kioktató felnőtt szerepét, mert most nem lennék képes végigcsinálni. Tudom, hogy Ashley sok minden ment át, de neki is tudnia kellene, hogy mi ketten is marha fáradtak vagyunk. Főleg a nő, én legalább pihentem ma... De igaz, ami igaz, Ashleynek bizonyos fokon igaza van. Soha nem fogom tudni beültetni a kocsiba. Már készen is van egy terv a fejemben: megmondom, hogy Abs vigye a kocsit, és odaadom neki a kulcsot is, én pedig lesétálom a távot a lánnyal. Épp előadnám, amikor érzem, ahogy a nő megidézi a varázslatot, és csak felnyögök, amikor megérzem a vegyszer illatát. Basszus... Nem tudok tenni semmit, és tudom, meddő próbálkozás lenne megpróbálni lefeszegetni Abbie kezét Ashről, amikor a medvék ereje támogatja. Látom a karmokat, és tudom, hogy semmit sem tehetek. De ebbe a szívem szakad bele, még annak ellenére is, amit Ashley mondott az előbb. Lehajtom a fejem, de csak azután, hogy Ash tekintete többé nem mered rám. Istenem, de gyűlölöm magam ebben a pillanatban... – Soha többé ne csinálj ilyet – mondom. Nem vagyok dühös, igazán nem haragszom, mert tudom, hogy ennél jobb megoldást nem találhattunk ki időszűkében... De mégiscsak elkábította az unokahúgom, akit nekem kellene megvédenem. És ezt nem viselem jól, nem is fogom jól viselni soha. Mert Ashleyre senki nem emelhet kezet a jelenlétemben. Mondjuk, ha megüti már biztosan megtoroltam volna valamiképpen... – És most bocsáss meg egy pillanatra. Arrébb lépek egy picit, és felhívom Darrent. Elmondom neki, hogy az egyetemre viszem Ashleyt, és elmondok mindent, amit tudok a helyzetről. Hátha ő jobban érti, mi ez. De csak a hangposta válaszol, így... Így reménykedem abban, hogy megkapja az üzenetem. Ezután visszatérek az eszméletlen lányhoz, karjaimba veszem, és addig el sem engedem, amíg be nem fektetem a hátsó ülésre. Azután elindulunk az egyetem felé.
Ha az időd engedi, megoldható lenne, hogy valamikor személyesen váltsunk néhány szót? Szeretnék beszélni veled, mivel úgy érzem, hogy van néhány dolog, ami magyarázatot érdemelne, és egyszerűbb és hatékonyabb lenne, ha ezt nem telefonon vagy írásban tennénk. Ha neked is megfelel, akkor találkozhatunk a Síparadicsomban a rendelőmben, reggel 10-től délután 6 – fél 7-ig minden hétköznap megtalálsz. Amennyiben mégis gond lenne a hellyel vagy az idővel, akkor kérlek, üzenj, hogy neked mi lenne a megfelelő.
Előre is köszönöm, Üdvözlettel, Abigail
Csak reménykedni mertem, hogy célba jutott a levél, amit Ashley-nek szántam. Nem a miatt voltak kétségeim, hogy Steve átadta-e neki, azt biztosra mertem venni, hogy ezt az apró kérésemet teljesíti. Pláne azok után, hogy ő is támogatta a beszélgetést, amire sort szeretnék keríteni. Sokkal inkább a lány miatt aggódtam, nem-e haragszik rám annyira a Vörös Holdkor történtek óta, hogy olvasás nélkül apró darabokra tépi a levelemet, esetleg csak összegyűri és kidobja. Vagy ha ezen még túl is jutna szerény kis üzenetem, még mindig ott volt annak az esélye, hogy hiába olvassa el, úgy dönt, hogy nem érdekli ez az egész. És valahol az is érthető lettem volna… Hisz ki vagyok én neki? Senki, csupán Steve egyik munkatársa, ráadásul az egyetlen alkalommal, amikor találkoztunk, nem túl jó emlékeket szerzett rólam. Tudom, nekiállhatnék magyarázkodni, de a helyében valószínű, hogy én se ugrálnék örömömben egy olyan illető láttán, aki ilyet tesz velem. Attól függetlenül ami történt, megtörtént, és már majdnem két hónapja is az esetnek, így lassan nem ártana túllépni rajta, azt hiszem, mert kezd elég gyerekessé válni ez az egész helyzet. Legalábbis külső szemmel nézve, akik „benne” vannak, azoknak inkább csak napról napra feszültséget szít. Mondanám, hogy engem nem zavar különösebben a dolog, de sajnos nem lenne igaz. Azt hiszem, egy bocsánatkéréssel és egy magyarázattal minimum tartozok a lánynak, másrészt Steve akármennyire is próbál kímélni tőle, tény, hogy Vörös Holdas esett miatti feszültségek náluk részben nekem is köszönhetőek. Ergo nincs más dolgom, csak ülni, és várni, hátha betoppan a lány valamikor, hogy legalább ezt az egy konfliktust megpróbáljuk elsimítani. Igaz, akkor is marad még sok másik köztük, de akkor is, valahol el kell kezdeni, nem igaz? Miután az első pár napban Ashley nem jelentkezett, így egy kissé kezdtem elbizonytalanodni, hogy el fog-e egyáltalán jönni valamikor. Mindenesetre, még nem adtam fel a reményt. Lehet, hogy még egy levelet írnom kéne? Bár, ha ez nem hatotta meg, nem hiszem, hogy a továbbiakkal is sikert érnék el… Mivel a váróterem már egy ideje üresen állt, és a kismutató is elérte a 6-ost az órán, nekiláttam, hogy letudjam a szokásos napi rutint – átöltözni, takarítani, fertőtleníteni, aztán irány haza…
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 11, 2013 9:57 am-kor.
*Az egyik nap Steve haza állított, naná, hogy a szőkeségtől. Tudtam, hogy ott van, de jobb volt nekem otthon. Szóval meg sem lepődtem, hogy bekopogott. Nah de amit kaptam. Csak felvontam a szemöldököm, mire csak megvonta a vállát. Na már téptem is volna ketté… de finoman a kezemre tette a kezét és annyit kért, hogy olvassam el. Szerettem na… így megtettem, mients ment a dolgára. Nem mondtam semmit, jobb a csend… abból csak nem lehet veszekedés vagy vita. Szóval amint elment elolvastam és… a szemetes helyett az író asztalomra dobtam. Írásban pff… mégis mit gondolt? Hogy majd plátói leveleket váltunk vagy mi a fene? Különben meg… úgy sem tudok beszélni. A telefont meg inkább hagyjuk… csak abban bízom, hogy baromira nincs meg neki a számom, mert tuti leverem Steven ha mégis. Az Aktámban nem lehet benne… na nem azért, mert kivételt képezek, hanem mert folyton összetöröm vagy elhagyom alakváltások közben. Mire beiktatják már új számom van. Hát na… nehéz meló az átváltozás, de leginkább kiszámíthatatlan.
*** Két és fél héttel később… azaz; most. ***
Persze, Darrennek elmondtam, hogy mi a helyzet és mi történt. Még ha nehézkesen is ment. Szerinte meg kellett volna látogatnom az Őrzőt… de… szerintem baromira nem. Na de mikor már Ryan is ezzel cukkolt… hát köszönöm szépen, de nekem ennyi elég volt. No meg ott volt Sam is… hát jó srácok, ha ezt akarjátok… Oké… üzenetet nem küldtem, hogy megyek de minek, Ő akkor várt, azóta eltelt egy kis idő. Csak felálltam Darren és Ryan mellől, akik épp már megint valami meccset néztek. Nem mondom szórakoztató… ám inkább a két hím mintsem az ami ment. Szerintem ők is csak brahiból nézik, hogy nevessenek. Magamra kaptam egy vörös nadrágot, egy neon zöld felsőt, egy narancssárga szalaggal hátra fogtam a hajam és egy citromsárgából lilába hajló sálat tekertem a nyakamba. Jó kedvem volt és nyugodt voltam. A Ravenes incidens óta ezt elég sűrűn elmondhattam magamról, hisz az emberi felem jócskán megviselte a történtek, azonban így a farkasom került előtérbe. S hál istennek Darrennek egy elég nyugodt házi kedvence van. Késő volt, így már nem volt sok ember nem is meglepő, hogy az utolsó pillanatokra hagytam az érkezésem. Lábaim lajhár módjára verték az ütemet a fekete tornacipőmben. De ennyi kell… nem lehet mindig rohanni. Pláne nem olyankor ha olyanhoz megyünk amihez igazából semmi kedvem. Nem tudom, hogy mit várok… valahol szerettem volna elintézni ezt a nővel vagy így vagy úgy… csak ne marjuk egymást Stevevel. Utáltam ezt az egészet. Mármint azt, ami otthon volt. Már a folyosón éreztem, hogy bent van még… Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim, ahogy az ajtóhoz sétáltam. Egy határozott kopogással jelentkeztem be és ha hallottam valami féle invitálást akkor bizony kitártam és becsukva magam után támaszkodtam neki az ajtófélfának. Szándékosan nem néztem szét… nem kellett, hogy emlékezzek. Rossz indítás lenne. A nő kezében valami fűzet izé volt meg toll. Ilyet akkor láttam, mikor José fejjel volt a szekrényben. Ne kérdezzétek mit csinált, nem kötötte az orromra, nah de… lejárt lemez, azért megpróbálkozom megint.* - Segítek… közben elmondhatod, hogy mit szeretnél. * Böktem az állam a füzet felé. Hamár itt vagyok hasznom is legyen. Nem, de? Valószínűleg nem… de legalább csináljak valamit. José persze visszautasította, azonban na… Nem is hívatott magához, hanem én kerestem meg és láss csodát; Az ajtón végeztem egy csodás érintéssel a torkom körül. Vazz… de akkor is sikerrel jártam. Mondjon bárki, bármit. Elvállalt nem? A célom elértem és még csak nem is hazudtam. Azonban Abigail válaszát csendesebben és kevésbé lelkesen vártam. Nem, erről nem Ő tehetett. Mindössze nem voltam mostanában az a felpörgött búgócsiga akit nem lehetett lelőni. Zöldes tekintetem nem árulhatott el semmit, mert nem volt benne semmi… persze egy kis szürkét leszámítva az íriszeimben. Hangom nyugodt és higgadt. Talán képesek vagyunk beszélni és nem fogok megint kiakadni. Talán. Hajm… mi lesz ebből édes jó istenem? De ha hagyta, hogy segítsek, akkor csak vártam, hogy mit is kéne csinálnom. Ha meg nem, hát megvontam a vállaim, nekem így is jó. De akkor nem mozdultam felé, hanem csak ott álltam az ajtófélfának támaszkodva és vártam. Csuklómon persze ott volt a mami lánca, csak mint mindig. A legutóbbi találkozó óta Steve megcsináltatta nekem. Ahogy az ékszeres ládikója is kész lett a mamának, ami összetört a balesetben.*
Na, a takarítás letudva, viszont arra nem számítottam, hogy az utóbbi időben eléggé megfogyatkozott a készleten lévő gyógyszerállományom. Oké, háziorvos vagyok, szóval a betegeim java része helyi lakos, ismerik a várost, mint a tenyerüket, aztán hazafelé nyugodt szívvel ugranak be egy gyógyszertárba kiváltani a gyógyszereket. Viszont mivel a rendelőm a síparadicsomban volt, így a szokásos praxisom mellé megkaptam még az itteni sérültek és sebesültek ellátását is. Ők viszont szinte kivétel nélkül turisták, így érthető okokból kevésbé szokták díjazni a patikára-vadászást a városban, arról nem is beszélve, hogy az ő esetük többségében egyszerűbb bármit kezdeni velük, ha valamennyi gyógyszer itt is van, a rendelőben. Nyugtatók, fájdalom-csillapítók, láz ellen, allergiagyógyszer, vitaminok, meg néhány hasonló „alap” orvosság, aminek minden háztartásban illene lenni. Bár az esetek többségében ilyenkor már rég úton vagyok hazafelé, most mégis itt gubbasztottam a rendelőben. A pulton több kisebb-nagyobb doboz sorakozott egymás mellett, bennük a különféle felhasználású és hatású gyógyszerekkel. Én meg, kezemben a kis füzetemmel, abban pedig a különböző gyógyszernevek listájával csak álldogáltam ott csendben, miközben némán számoltam a dobozokat. Mondtam már, hogy mennyire nem szeretem a papírmunkát? Mindeközben a közelben érezhető farkas-energiáknak nem szentelek különösebb figyelmet – már hónapok óta itt dolgoztam, s mivel ez az őslakos falka területe, így nem szokatlan, hogy a nap folyamán csak úgy jönnek-mennek, arról nem is beszélve, hogy a kollégáim között is akad néhány farkas. Hogy a főnökasszonyról már ne is beszéljünk. Eleinte igaz, kissé furcsa volt megszokni ezt a sok vibráló energiát az éterben, mára azonban mondhatni természetessé vált. Több farkassal egész össze is barátkoztam, na meg néha, ha nagyon összetörtékunják magukat még be is ugranak meglátogatni, szóval minden jól megy ilyen téren. A kopogás ránt vissza a nosztalgiázásból a valóságba, én pedig rádöbbenek, hogy elvesztettem a számolás fonalát valahol túl a 34-en… Lehet, hogy fárasztóbb napom volt, mint azt hittem? A rendelőben ennyire nem szoktam szétszórt lenni. -Szabad! –válaszolok a kopogásra, és hátra is fordulok, hogy lássam, kit fújt erre a szél, amikor pedig meglátom a lányt, egy egészen picit elkerekednek a szemeim. -Szia Ashley! –köszöntöm a lányt és ahogy meghallom a szavait, önkéntelenül is a kezemben szorongatott füzetre pillantok. Egyedül is megbirkóznék a feladattal, max. kicsit tovább tartana az átlagosnál, na meg igazán nem azért hívtam ide, hogy munkára fogjam a lányt, de… ha már ilyen készségesen felajánlotta, akkor azt hiszem, kár lenne visszautasítani. Meg őszintén szólva, tényleg jó lenne mielőbb befejezni, pláne, hogy már mióta állok itt felette… a meg van egy olyan érzésem is, hogy mindkettőnk dolgát megkönnyítenénk, ha közben mással is „elfoglaljuk” magunk és nem csak egymással nézünk farkasszemet. -Azt megköszönöm. Épp ezeket gyógyszereket számolom, hogy melyikből hány dobozból van még, aztán majd abból számolom ki, hogy mennyi fogyott az elmúlt hónapban, holnap reggel meg elküldöm a listát a beszerzőnek. –magyaráztam, hogy ha felajánlotta, hogy segít, legalább minimálisan képben legyen a dologgal. - Neked jó úgy, ha te számolod a gyógyszeres-dobozokat, én meg írok és számolom a hiányt? –kérdeztem vissza, ahogy arrébb álltam, hogy ő is odaférjen a pulthoz. Azzal, ha nincs semmi kivetnivalója, akkor hozzá is kezdhetünk. Egy-két percig nem igazán szólalok meg, inkább csak próbálom értelmesen összeszedni a gondolataimat, mert… jó, hiába találtam ki magamban már többször is, hogy mit fogok neki mondani, ha mégis eljön, most mégis, semmi nem jutott eszembe ezekből. Talán kicsit a látogatása is váratlanul ért… Nem mondom, én hívtam, és még mindig bíztam benne, hogy jönni fog, de őszintén… így, több mint két hét után elég soványka remény maradt. Mindenesetre most örültem, hogy meggondolta magát, és itt van, így igyekeztem nem sokáig rabolni az idejét, és a lényegre térni. -Ashley… Azt hiszem, először is tartozok neked egy bocsánatkéréssel azok után, ahogy a Vörös Hold ideje alatt viselkedtem veled. Sajnálom, hogy csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül elaltattalak, meg rákényszerítettelek arra, hogy kocsiba ülj, holott rettegsz tőle. Hibáztam, és erre nem mentség sem az, hogy fárasztó napom volt, vagy az, hogy sürgetett az idő, nagy volt a Vörös Hold okozta káosz, máshol is volt még bőven elintézni valónk… Ha lenne rá esély, akkor így utólag visszagondolva biztos, hogy másképp cselekedtem volna, de persze ez sem vigasz így utólag, ezzel is tisztában vagyok. Szóval… szeretnék bocsánatot kérni tőled a történtek miatt. De ha nekem nem is bocsájtasz meg, akkor legalább Steve-re ne neheztelj emiatt. Esküszöm, semmit nem tudott arról, hogy mire készülök, sőt... talán még tőled is váratlanabbul érte ez az egész. –magyarázom csendben. Remélem, hogy a lány engedi, hogy végigmondjam a mondandómat, ám ha nem, és közben mindenáron diktálni akarja a darabszámokat, akkor közben is jegyzetelek, igaz, kissé döcögősen. Ha engedi végigmondani, akkor csak most jegyzem le az eredményeket, s várom, reagál-e valamit a mondottakra.
*A köszönésére csak bólintottam amolyan viszonzásképp, de inkább a segítségem ajánlottam fel. A köszönetére nem mondtam semmit, csak arra figyeltem, hogy mit is csinál ergo, hogy mi az, amiben segíteni tudok. Oké, azt már tudom, hogy mi lesz a végeredmény amit egy bólintással vettem tudomásul, de csak ezután érkezett az, hogy mi a feladatom. Ellökve magam sétáltam beljebb és álltam meg mellette a szekrény előtt.* - Ha nem másodfokú egyenletben kéred vagy grafikonon a végeredményt, akkor jó. * Kac-kac… najó, viccelni próbáltam de azt hiszem ez továbbra sem az erőségem, szóval ezt meghagyom Samnek. Neki olykor még jók is akadnak. Igen, enegem is képes megnevetettni csak nem mindig látszik fizikálisan. Hát most na nem vagyok vad alma. De tény, hogy képes jobb kedvre deríteni. De már untam a görbéket, meg a grafikonokat az egyenletekről nem is beszélve. Szóval maradjunk a számsornál. Nem nagy cucc. Minden hezitálás nélkül nyultam az egyik oszlophoz, hogy megtudjam számolni. Bíztam a látásomban, de biztos ami tuti alapon, egyesével a dobozokon is végig húztam az ujjam, hogy meglegyen az összes és ne számoljam el magam. Magamban számoltam és így csend volt.* - 12… * S már mentem is a következőhöz, ez nem volt nagy cucc, tekintve, hogy alig volt belőle. Csak futólag néztem rá és ha jól rémlik, akkor ez valami fájdalom csillapító. Hmm… * - 3… Farkasoknak is van fájdalomcsillapító? * Kérdeztem meg, hisz nekünk az emberi annyit ér, mint halottnak a csók. Vazz… Darren még mindig nem nézte meg velem a halott mennyasszonyt. S bizony, most épp nem… de alapjaimban néha rám fért volna edzések után egy-egy szem vagy valami. Bár legalább Abigailnak nem kell magyarázkodni, hogy miért kell. Steve biztos kipanaszkodta már magát, hogy folyton csak az edzések és a többi izé, meg fáj mindig, mindenem. De ez minden amit kérdeztem, no meg a számokon kívül ami elhagyta az ajkaim. Mikor beszélni kezdett figyeltem rá. De hehe… nő vagyok, vagy valami hasonló. Miközben hallgattam tovább számoltam és olykor-olykor benyögtem az eredményt. Persze ez csak a látszat volt, mélyen dühített az, ami történt és, hogy csak így elintézi. Hát köszönöm szépen, de… amikor még ki is mondja a kocsit összerezzenek és még azt is elfelejtem, hogy hol járok.. hát ez remek. Nah akkor még egyszer ezt az oszlopot. * -23… Megtörtént és ezen nem fog változtatni sem a bocsánatkérésed sem semmi más. Stevet meg hagyjuk… biztos csak poénból fordított neked háttal. A legnagyobb bajom az, hogy elcipeltetek, mint egy plüss macit egy olyan helyen voltam, amit nem ismerek úgy, hogy végig aludtam az egészet. Nem tudom, hogy mi történt vagy mi nem. Steve elmondta, hogy mi volt ezaz egész… de ettől még jogom lett volna szembenézni vele, nem pedig ágyban, párnák közt megtudni. És ócska kifogás volna, hogy nem tudtatok felkelteni… Ha semmilyen vacak nem hat, akkor is ott volt Darren az egyetemen, csak át kellett volna menni és szólni neki, mivel nem értétek el telefonon. Bármilyen mélyen alszom, Ő képes felrántani. *Néztem oldalra a nő szemében és láthatta… az a legnagyobb bajom, hogy nem tudtam szembe nézni a tetteim következményével, úgy, ahogy egy farkashoz illik. Ahogy a vérvonalamhoz illik. Elvett valami olyat, amit viselnem kellett volna, ami meghatározhatta volna a farkasom is. S lássuk be Steve a rokonom és imád. Rózsákkal és cukormázzal tálalta az egészet.* - De ha jobb nektek, akkor a bocsánatkérés elfogadva. Tudom, hogy tetszel Stevenek… én meg elvagyok Darrennél is. * Persze, nem akartam én senkinek sem rosszat, csak engem hagyjanak lógva. Abigail is Steve is és mindenki, olykor még Darren is. Nem kell nekem jó pofizni vagy pátyolgatni a lelkem. Az Ő dolguk, csak könyörgöm…* - De a szobám még mindig az enyém, akkor is ha nem vagyok otthon Abigail. Oda Apáimon kívül csak akkor mehet be valaki, ha Én megengedem és otthon vagyok. * Nem, ez nem szemrehányás volt. Hangom is színtelen még csak harag sem volt benne. Mindössze valószínűleg Steve nem közölte a határokat, hát akkor én majd most megteszem. Azonban láthatta… nem kértem, hogy ne jöjjön. Szóval tényleg nem szólok bele, csak hagyják meg a magán dolgaim. * - 32… Különben hogy megy a… tanulás? * Nah jah… Én is jártam tanulni Joshuához. Csak mi NFS-eztünk. De na én gyerek vagyok… valószínűleg ők is nyomogatnak, csak épp… egymást. Grr… nem akarom tudni, nem akarom tudni. De nem hiszem, hogy csak ezért hívatott... de nem kérdeztem. Hanem diktáltam a számokat. Majd mondja tovább ha akarja. Márha ezek után akarja persze.*
-Áh, isten őrizz… Hálát adok az égnek, hogy a középiskola óta nem kellett ilyenekkel foglalkoznom. –felelem a másodfokú egyenleteire, aztán ahogy számol, néha-néha vetek egy pillantást a dobozokra, mégis melyik gyógyszernél tart, amúgy meg csak szorgosan jegyzetelek. -Fájdalomcsillapító farkasoknak? Hmm… azt nem tudom, hogy kimondottan nekik valót állítottak-e már elő valahol. Arról, hogy forgalomban lenne-e ilyen, nem tudok, esetleg ha valamelyik falka gyógyítója civilben gyógyszerész, akkor talán… Én a normál gyógyászatban is használatos fájdalomcsillapítókat szoktam adni a farkasoknak is. Az erőssége meg, attól függ, hogy mi váltja ki a fájdalomérzetet. Mondjuk többnyire erősebbet szoktam nekik adni, mint az embereknek, hogy tovább tartson, meg általában ha ők megkeresnek, akkor ott már elég nagy szokott lenni a baj… -válaszolok a lány kérdésére, remélve, hogy megkapta a választ arra, amire szerette volna. Ha nem, akkor meg mást nem tovább kérdez vagy pontosít. A bocsánatkérésem után csak némán hallgatom, és valami ahhoz hasonló érzést váltanak ki a szavai, mint amikor megforgatnak egy tőrt az ember szívében. De jó… azt tudtam, hogy elég zavaros az az este, de… úgy tűnik, még annál is jobban, mint számítottam rá. Sóhajtottam egyet, aztán bele is kezdtem: -Tisztában vagyok vele, hogy a bocsánatkérésem nem fogja meg nem történtté tenni a dolgokat. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy az ott és akkor történtek elég komoly kihatással voltak az azóta eltelt időre, nem épp pozitív értelemben. Ezen viszont lehet változtatni, és részben ezért is szerettem volna beszélni veled. Ashley… Az, hogy Steve nekem háttal fordított, csak a véletlen műve volt. Ha tudta volna, hogy mire készülök, egész biztosan megakadályozta volna, ezt te is tudod, ahogy azt is érezheted, hogy igazat mondok. Az én hibám, hogy számodra úgy jött le a helyzet, hogy a „cinkostársam volt”. –feleltem komoly hangon, ha már elkezdjük a félreértéseket tisztázni. -És igazad van… másképp is megoldhattuk volna. Igazságtalan volt tőlünk, hogy pont a legfiatalabb érzéseivel törődtünk a legkevésbé, de… nem is tudom, hogy mondjam… Az az este valami hihetetlen káosz volt. Megfelelni mindenkinek, a Protektornak, az őrzői elvárásoknak, úgy, hogy közben figyelemmel vagy a munkatársad és a barátod érzéseire, az emberekre, próbálod megvédeni a lányát, aki épp elkövetett egy gyilkosságot, és mindezt úgy, hogy sürget az idő. A mai napig nem tudom, hogy lett-e volna egyáltalán olyan megoldás, ami mindenkinek jó. Igazad volt azzal is, hogy jogod lett volna megtudni, hogy mi történt… én is ezt a verziót preferáltam, de Steve ragaszkodott hozzá, hogy ha kell, akkor tőle tudd meg a dolgokat. Arra pedig nem számítottam, hogy így fogsz reagálni… Tartok egy kis szünetet, hogy legyen ideje feldolgozni a hallottakat. Gondolom Steve elmesélte neki a történteket, de azt hiszem, talán más szemszögből és érdekes lehet hallania a dolgokat. -Nem ismerem Darrent, csupán névről, de személyesen még nem volt hozzá szerencsém. Őszintén szólva, azt sem tudtam, hogy ő is ott van az egyetemen. Ahogy megérkeztünk, egy kb. 5-10 perces beszélgetést követően a Protektor elküldött, hogy segítsek be az orvosiban, rá pár percre pedig megtudtuk, hogy Ms. Reeves, a falkátok egyik tarkja életveszélyesen megsérült. Az este további részében azzal voltunk elfoglalva a farkaslakban, hogy egyáltalán megélje a reggelt. Szintén a Vörös Hold hatása, csak sokkal rosszabbul végződött, mint a te esetedben. –idéztem fel azt az éjszakát az emlékezetemben. Nem tudom, a lány mennyit hallott, vagy nem hallott róla, így aztán nem is akarok különösebben belemenni a részletekbe, no meg nem is amiatt vagyunk itt. Viszont volt valami, ami nem hagyott nyugodni… Tudom, hogy megígértem, hogy hagyom, ő mondja el a történteket, de arról utólag sem beszélt, hogy mennyire ment bele a részletekbe. Mert ha valami kimaradt, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy végre tisztázzuk a dolgot és pontot tegyünk az ügy végére. -Mondd csak, Ash, Steve milyen részletesen számolt be a történtekről? Csak azért kérdem, mert amikor átváltoztál, akkor kettőnk közül csak én voltam itt – őt csak akkor hívtam, miután elájultál és megtaláltam az irataidat. Ha esetleg van valami kérdésed amire önhibáján kívül nem tudott válaszolni információ hiányában, akkor kérdezz nyugodtan! Na, a bocsánatkérésem elfogadva, legalább egy nyúlfarknyit már előrébb jutottunk az ügyben. Egy kölyöknyúlfarnyit… Egy újszülött kölyöknyúlfarknyit! De az is több mint a semmi, nemde? Igaz, amit utána mond, meglep és meghökkent egy cseppet… -Hogy… hogy mi? –kérdezek vissza kissé zavartan, de aztán egy legyintéssel letudom a dolgot- Ugyan, biztos csak félreértesz valamit, nem hinném, hogy Steven… de várj, Ash… ez most úgy hangzott, mint ha csak azért „kéne” Darrennél lenned, hogy… engem elkerülj…? Figyelj, én nem akarom, hogy miattam kelljen „elmenekülnöd” otthonról, se „elszakítani” titeket egymástól. Ha erről van szó, akkor csak mondd és nem lesz belőle több problémád. Beszélek Steve-vel és hagyjuk az egész tanulósdit, ennyit nem ér meg. A szobádat pedig sajnálom, én… én nem tudtam. Amikor legutóbb nálatok jártam, szegény Steve már ki tudja mióta szenvedett a vasalással, gondoltam, segítek neki. Nem említette, hogy ennyire érzékenyen érint, ha belépek oda. Ha tudom, akkor nem tettem volna, de akkor ígérem, hacsak nincs valami vészhelyzet, nem megyek többet oda. Lejegyeztem az újabb számot, aztán válaszoltam is a kérdésére. -Köszönöm, azt hiszem, hogy jól… bár eddig még csak 2 „óra” volt. Csak pár napja, hogy hazaköltöztem, előtte James mellett voltam meg segítettem neki. –feleltem, aztán újabb sóhaj következett. A manóba is, hogy próbáljam meg elmagyarázni neki, hogy miért hívtam ide? Több az ok egyszerű bocsánatkérésnél, de nem olyan könnyű azt úgy megfogalmazni, hogy a másik ne értse félre, és átmenjen belőle a lényeg… -Ashley… hiába fogadod el a bocsánatkérést, ha attól még ugyanúgy nem változik semmi. Én nem akarom, hogy miattam veszekedjetek vagy emiatt legyen otthon feszültség köztetek. Steven miatt is aggódok. Lehet, hogy neked nem tűnt fel, de eléggé megviselték az elmúlt pár hónap eseményei meg a vitáitok. Haragudni valakire olyan, mint ha mérget innál, és azt várnád, hogy a másik haljon meg… Jó, tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske a történtek után, és egyik pillanatról a másikra se lehet megváltoztatni az ember érzéseit, de nem lehetne, hogy a jövőben ez másképp legyen? Vagy legalább tiszta lappal folytassuk? Tessék, csak kimondtam. Bár lehet inkább hasonlít valami szakítás utáni újrakezdéshez, de na...
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 12, 2013 11:44 pm-kor.
*Figyeltem a válaszára, még ha ez nem is látszódott rajtam. Miért ne tettem volna? Elvégre azért jöttem ide, mert küldtek érdekel. Pláne, hogy még kérdeztem is. * - De a nagyon erős fájdalomcsillapítókat csak receptre adják. * Húztam el a számat. Ez nem kérdés volt, mégha annak is hangzott. Ezt tudtam, hogy így van… ezért is szenvedtem folyton. Bár a fájdalom erősít azt mondják. De azért mindennek van határa és ha már itt tartunk valami bika altató sem ártana. Csakhogy tuti végig aludjam az éjszakát. Bár kétlem, hogy segítene a dolog. Így nem is említem. Különben még itt gyógyszer függőnek nézne vagy valami. Majd azt elintézem Jamesszel benne legalább lehet bízni, hogy nem mondja el Stevenek meg Darrennek. Aztán megint beszélni kezdett, de persze bőszen diktáltam neki közben a számokat. Tudok én több felé is figyelni, és eleddig csak egyszer kellett újra kezdenem. * - Ha nem mondanál igazat, már nem lennék itt. De nem tudom, hogy Steve meg-e tette volna… - Mármint, hogy megakadályozza. - Különben meg… ha annyira bántotta, nyugodtan közölhette volna, hogy nem visztek sehova, míg nem kellek fel. * Vontam meg a vállaim. De aztán ismét csendben hallgattam a szavait és itt már kétszer is elrontottam a számolást, de nem vagyok egy türelmetlen ember, szóval hajrá… harmadjára már csak sikerül. De ahogy befejezte, csak fáradtan túrtam a hajamba és fordultam felé.* - Nézd Abigail… ez te is tudod, hogy nem igaz. Persze, Te magad is elhiszed, hogy jobb volt így mert nem volt más, így nem hazudsz nekem, csak saját magadnak. De ne felejtsd el, hogy én magam ajánlottam fel a megoldást. Azt sem tudtam miért kell mennem, de önként ajánlottam fel, hogy elmegyek az Egyetemre. De gyalog. Farkas vagyok… az erdőn keresztül hamarabb oda értem volna a város határához, mint Ti kocsival. Onnan már csak pár perc lett volna gyalog. *Persze most is bűnbánat kélt életre a tekintetemben, ahogy kimondta a gyilkosság szót, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Megmásítani már nem tudom és az emlékeim azóta sem tértek vissza. * - Nem arról van szó, hogy kitől tudom meg… hanem arról, hogy oda kellett volna állnom a protektor elé. Nem vagyok bársonyba bugyolált királykisasszony. Eltudom viselni azt, amit teszek és sosem futok el a következmények elől. * Ha így lenne, Darren büntetése elől is megléptem volna. Pedig aztán… lássuk be, na az oktalan volt, mert Jamie kattant be és nem én. Mégis, én kaptam büntetést és nem a másik. Szóval hagyjuk is, elmúlt… Darren meg továbbra is egy tök. Igen, hallottam Tarzan esetéről. De most mit csinálja? Túlélte és ez a lényeg. A többi számomra elenyésző, még ha egy kiváló Tarkról is van szó. Ilyen a Tarkok élete… vörös hold vagy más miatt, de ez lekerülhetetlen. Újabb számokat diktáltam be, de a kezem megállt a mozdulatban ahogy kérdezhettem. De…* - Én nem emlékszem semmire, csak arra, hogy leültem az asztalhoz, utána már csak az meg, hogy mikor felébredtem hánytam. De amit tudott Steven elmondta. Mindegy, hogy miért vagy hogyan történt. Nem változtat semmin… az a fiú nem fogja visszakapni az életét és… *Én sem fogom jobban érezni magam. Bár nem emlékszem az arcára, nem emlékszem semmire.* - … De ha valahogy… bárhogy, megtudod mutatni azt a fiút akkor azt megköszönném. * Látni akartam, arcot akartam neki adni. Nem tudom miért, nem tudom, hogy hogyan tehetném. De csak egy fiú volt… azonban, kellett valami ami emberivé teszi. Hátha akkor megérzem a súlyát is a dolognak. Persze ettől rosszabb lesz nekem… de talán elég visszafogó erő, hogy ne történjen még egyszer ilyen. Nem az esemény érdekelt, hanem az, hogy a srác hogy nézett ki. Nah de az első szavaira csak felvontam a szemöldököm és úgy tekintettem rá. Hah és még én vagyok a naiv meg a vak. De azért megvártam míg befejezi a kis monológját. Majd aztán felnyitom a kicsi szemét… bár vicces… ennek fordítva kéne lennie, ha már a korokat vesszük figyelembe. No mindegy. Elfordultam a gyógyszerektől, úgy is már csak három oszlop volt. és karba font kézzel támaszkodtam a pultnak, ahogy oldalra biccentett fejjel néztem a nőt pár pillanatig néma csendben.* - Először is… ne akard bemagyarázni, hogy hülye vagyok, ha Steveről van szó. Jobban ismerem, mint Ő saját magát és ez igaz fordítva is. Az elmúlt 10 év alatt egyszer sem készülődött tovább, mint én. Jó ezt nem nehéz, mert nekem fürdéssel együtt megvan 5 perc alatt. De azért egy férfitől a félóra sok, ahogy azt sem kérdezte meg egyszer sem, hogy milyen az új öltönye. Mert tudja, hogy nem szeretem azokat a göncöket. Ha hívod vigyorog mint a vadalma, ha megy fütyörészik és bárgyú vigyorral a képén tér haza. Lassan olyan érzésem van mellette, mint amikor Sammievel vagyok. Csak annyi, hogy az a srác még esetlen is, de nem tudom hogyan viselkedik mikor veled van, szóval meglehet… – Na most lesápadtam. De szó szerint. Sam szerelmes, ahogy Steve is. Oké, Steve Abigailba ez tiszta sor… na de Sam? Jó, ezt majd megkérdezem Tőle, ha találkozok vele.– Lehet, hogy sok mindenről gőzöm sincs és fiatal vagyok, de én is voltam szerelmes és Stev olyan most, mint én voltam akkor. Nevetséges. *Nekem az volt. De lássuk be jó muri, mikor egy pasi azzal talál meg, hogy tuti jó-e ez a nyakkendő ahhoz az inghez és nem-e áll szét a haja és nagyon karikásak-e a szemei. Ahogy egy olyan lánytól is, akit alapjaiban sosem érdekelt és képes volt szabadidőben színházba menni. Viszont a farkasomra koncentráltam, hogy érezzem azt amit Abigail... nem másért, csak azért, hogy tudjam, hogy milyen érzéseket vállt ki belőle ha Steveről van szó. Hogy mennyire egyoldalú ez az egész... * - Pont erről beszélek – forgattam meg a szemeim – Komolyan Abigail… ennyire vak nem lehetsz. Steve minek vasalt volna, mikor van bejárónőnk? Biztos nem azért, hogy ki legyen vasalva a ruhám, tekintve, hogy nem szeretem a vasalt göncöket. Csupa olyan holmim van, aminek nem kell vasaló. De ha még kéne is, heti kétszer jön a bejárónő. Szóval neki adj uram isten azonnal kellett valami és hát kit várt? Téged. Nem mondta, mert valószínűleg nem akart megbántani, vagy elvenni a kedved. Pedig tudja… ez nem mostani heppem. Bostonban sem viseltem jobban. *Oké, ha nem fogja fel, akkor nem tudom mit csinálok. Megfejelek valamit… de komolyan. Ajkamra mégis egy szeretettel teli mosoly került. Eszembe jutott, mikro megcsinálták Papával a fa tetejére a kis vackomat. Steve nagyon szűkösen fért bele, de emlékszem, hogy mennyire örült és boldog volt, mikor felhívtam magammal és megkértem, hogy aludjon velem ott kint. Másnapra fájt minden tagja, de ott aludt. Hiányoztak azok az idők… * - Szeretek Darrennél lenni és még csak ki sem vágott mikor megérkezett a szobámhoz a bútorrendelés. * Vontam meg a vállaim ezzel egyúttal hárítva is a dolgot. Nem fogom azt mondani, hogy; Igen bazz, örülök, hogy leesett, de kurvára zavarsz otthon. Nem, mert Steve boldog és nekem aztán tényleg ne akarja megmagyarázni senki, hogy nem az. Oké, még írni nem tud de látom rajta, hamarosan visszatér az ichlete. Abigailnak köszönhetően. Mikor Jamest említi, lesütöm a tekintetem. Igen, ott ludas voltam több oknál fogva is. Egyrészt, mert miattam került olyan állapotba. Másrészt mert míg Abigail ápolgatta és mindennap belógtam hozzá, volt olyan, hogy többször is egy nap. Hát most na… szerettem és semmilyen őrző nem tarthat Tőle távol, csakis Ő maga. Erre pedig nem került sor. Nah de az újabb szavaira dühösen fújtattam egyet. Hát ez nem igaz… most komolyan nekem akarja elmondani, hogy Steve milyen állapotban van? Látom, ott vagyok és ismerem.* - De, észre vettem azért van két szép szemem. De hidd el, nem te vagy a legnagyobb problémám és ha te nem volnál csak annyiban lenne más a dolog, hogy akkor találunk valami mást. Kezd elegem lenni… Raven, James és még azon a tök Sammien sem tudok kiigazodni, plusz nem sokára… * Ajkamba harapva hagytam félbe a mondatot. Szép is volna, ha egy Őrzővel közölném, hogy nem sokára elutazom, hogy bosszút álljak. Haha… riasztaná is Stevet. Grrr… itt senkiben nem lehet megbízni, no meg ez egy olyan dolog, hogy… nem tudom. A lényeg, hogy nem mondtam végűl semmit. De azt érezheti, hogy van valami sokkal nagyobb és fontosabb gondom is. Amitől tartok… naná, ki ne félne tőle? Az első tudatos gyilkosság a magam módján… Még belegondolni is borzasztó, de megérdemli. Elvette a szüleim, az álmaim egyszóval az életem. *
-Nem véletlenül. Némelyik már-már felér egy kábítószerrel is, így érthető, ha nem teszik mindenkinek elérhetővé. Másfelől, ha hosszabb távon rendszeresen fogyasztják, a szervezet előbb-utóbb hozzászokik a különféle gyógyszerekhez, és az több okból sem egészséges, arról nem is beszélve, hogy utána kevésbé hatásos. Meg ott vannak a mellékhatások is, szóval azért nem teljesen veszélytelen a dolog, ha hozzá nem értők kezébe kerül. –válaszolom meg röviden a dolgot. Belemehetnék részletesen is, hogy miért nem egészséges, mert hogy függőséget okozhat, mert a szervezet hozzászokik és „ellustul”, gyengíti az immunrendszert és még ezer meg egy mellékhatása van, de nem hiszem, hogy különösebben kíváncsi lenne ezekre. Viszont a kíváncsiság az nem hagy nyugodni, így nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek vissza. -Egyébként miért kérdezted? Csak kíváncsiságból, vagy valakinek szüksége van rá? Ahogy a szavaimra reagálva megszólal, egy kissé meglep az éles stílusa, bár tény, az igazság néha kegyetlen. Mi meg azért vagyunk itt, hogy tisztázzuk a dolgokat, nem hogy még tovább kavarjuk, szóval… -Szerintem megtette volna. Legalábbis közölte, hogy soha többé ne csináljak ilyesmit. Szeret téged, és ha tudnád, hogy mennyire félt és aggódik miattad… –feleltem, aztán feljegyeztem a legutóbb elhangzott számokat. -Nem mondtam, hogy jobb volt így, vagy nem volt más, de most már azt hiszem, mindegy. Hibáztunk. –sóhajtottam fáradtan. Most jöhetnék azzal, hogy nekem nincs jogosítványom, vagy valamelyik „takarítót” megkérhettük volna, hogy vezessen, de akkor meg csak megint a kavarás ment volna, hogy miért írjuk felül a Protektor utasításait. Lehet, hogy Ash egyedül hamar odaért volna az egyetemre, viszont egyedül aligha engedtük volna el a történtek után, ha Steven is vele tart, akkor az pedig jócskán lassította volna őket… És akkor egy újabb szám lejegyezve a füzetbe, lapozhatunk. Rendben, szóval Steve elég részletesen elmondta amit el kellett, Asht se érdekli különösebben a dolog. Értem. A kérése hallatán hezitálok egy kicsit, hogy vajon mennyire lenne jó dolog, ha megtudná, ki volt az? Végül aztán csak aprót bólintok, hát legyen. Ha már felajánlottam, hogy kérdezzen, meg ő is bizonygatta, hogy nem futamodik meg egykönnyen… Ráadásul igaza van abban, hogy tényleg sok mindenből kimaradt. Joga van tudni és így, emlékezetkieséssel valóban kissé megfoghatatlan lehet számára az egész helyzet. -Megmutatom, de ahhoz hozzád kell, érjek. –„kérek” tőle engedélyt, de másképp nehezen lehetne végrehajtani a varázslatot. Ha nem adja jelét ellenkezésnek, akkor a füzetet és a tollat leteszem a pultra, majd finoman megérintem a halántékát. -Ha gondolod, hunyd be a szemed, úgy talán „kényelmesebb”. Mehet? –kérdezem és ha igen, akkor csendben elmormolom magamban a varázslatot az emlékek közvetítéséről. Én magam is lehunyom a szemem, így könnyebb a koncentráció. Felidézem magamban a Vörös Hold napján történteket... Először csak néhány rövid, bizonytalanul felvillanó képet láthat a lány, mire a keresés közben rábukkanok arra, amelyik nekem kell.
Délután 4 óra körül járhatott az idő, amikor egy fiatalember lépett be a rendelőm ajtaján. Az öltözéke alapján már sejtettem, hogy egy újabb itt nyaraló egyénhez lesz szerencsém, hát még amikor beljebb bicegett! Több se kellett, egyből a vizsgálóasztal felé terelgettem, hogy minél kevesebbet mozogjon, s már jött is a szokásos kérdés: Hogyan történt? Miközben én nekiláttam, hogy óvatosan megvizsgáljam a bokasérülését, ő elmesélte, hogyan is történt. Még reggel, ahogy a síparadicsom kölcsönzője felé tartott, megcsúszott egy jeges lépcsőfokon, s bár nem esett el, de rosszul érkezett és kifordult a bokája. Így aztán síelés helyett visszament a szállásra, hogy pihentesse, de miután csak egyre dagadt és lilult a bokája körüli rész, belátta, hogy jobb lesz, ha inkább orvosnak is megmutatja. A járással nem volt gondja azt leszámítva, hogy erősen bicegett, de mozgatni is bírta. Annyira nem tűnt súlyosnak a sérülés, hogy gipszet rakjak rá, viszont megeskettem, hogy 1-2 hétig pihentetni fogja. Azon túl amíg a duzzanat le nem lohad, akár jegelés, vizes borogatás is mehet, polcolni, és folyamatosan kenje, fáslizza. A gyógyszeres szekrényből hamar kerítettem is egy kenőcsöt, amit hasonló ízületi sérülések esetén szoktunk felírni, mellé egy köteg fásli, majd most el is láttam, hogy lássa, a későbbiekben hogyan célszerű betekerni a lábfejét, hogy jól tartson. Végül még egy receptet is írtam neki, biztos ami biztos, ha elfogyna a krém, és meghagytam, hogy két hét múlva mindenképp keresse fel a háziorvosát egy vizitre, hogy döntsön a kezelés további folytatásáról. Persze mindeközben csak bőszen bólogatott, mint a legtöbb ember… Azt hiszem, tipikus emberi viselkedés egy orvosi rendelőben. Az első pár napban még mindent betartanak, aztán meg… Megkaptam az iratait, az adatokat felvittem a rendszerbe, majd miután újra visszaadtam a kártyáit, kikísértem az ajtóig, és már jött is a következő beteg, egy influenzás kislány…
Ennyit az orvosi titoktartásról. Bár azt hiszem, ebben az esetben már nem sokat számít a dolog, lévén, hogy a fú már halott. Alvin Kelley, élt 28 évet, amerikai állampolgár. Miután elhagyta a rendelőt, csupán egyszer láttam viszont, amikor a műszak után betértem a büfébe. Ennyit az orvosi utasításokról, hogy pihentesse a lábát… Még magát is viszont láthatja az emlékben a lány, ahogy közelebb lépek mellé, a pulthoz, no meg ahogy hátrafordulva észreveszem a fiút az asztalnál ülve, de aztán az emléknek itt vége szakad, én pedig elengedem a lányt. Szándékosan nem azt az emléket szedtem elő, amikor megöli a férfit, hanem egy korábban történt, kellemesebb darabot. Ha akarja, akkor akár azt is megkaphatja, viszont azt hiszem, ennyi is elég ahhoz, hogy megbizonyosodjon a kiléte felől. Ahogy a lány megfordul, és beáll karba tett kézzel, csak felszaladnak a szemöldökeim. Valami rosszat mondtam volna? És akkor elkezdi mondani, s csak mondja, mondja, mondja… Az előbbi megjegyzésére azt mondtam, hogy meglepődtem? Hát, azt hiszem tévedtem, az előbbi ehhez képest semmi sem volt. Az én ereimben meg úgy hűl meg szép lassan a vér, sápadok le, kerekednek el a szemeim, a pulzusom meg minimum 20-30-at ugrik... Már épp közbe akarok szólni, hogy most ugye csak viccel, de… mi a francért tenné? -Hogy… hogy mi? Hogyan viselkedik? Olyan… normálisan. –bököm ki, miután nagy nehezen megtaláltam a megfelelő szavakat- Olyan… visszafogottan. Sehogy se utalt rá, még egy szóval se, hogy… hogy…. így érezne. Te jó ég… -kaptam a szám elé a kezem. De Ashley már mondta is tovább, én meg éreztem, hogy a sápadtság helyett szép lassan elvörösödök. Még ez is, de jó! Mármint a pirulás, Ash most biztos totál hülyének néz, úgy viselkedek mint valami tizenöt éves… még dadogok is mellé össze-vissza, meg csessze meg az akcentus is, már csak az hiányzott a boldogsághoz… lehet, hogy jobb lenne, ha meg se szólalnék inkább. Még jó, hogy azért akartam beszélni vele, hogy egyszerűsítsünk a dolgokon, ahhoz képest azt hiszem, most nem kicsit sikerült bonyolítani rajta. Nem, nem akadtam ki… annyira, sőt, kedvelem is Stevent, de ez most váratlanul ért, na! Még James-ből is előbb néztem volna ki bármi ilyesmit, miután az első találkozásunk óta „fáraszt” a poénjaival meg beszólásaival, hogy ezt a két hetet már ne is említsem, de… nála legalább tudom, hogy nem gondolja komolyan, csak hülyül, meg élvezi, ha zavarba hoz a szavaival. Viszont ez, amit most Ash említett, ez már tényleg „súlyosabbnak” tűnik. Ahogy a lány belekezdett a vasalós sztori magyarázatába, én is nekidőltem a pultnak, és csak masszívan bámultam magam elé a semmibe. -Nem tudtam, hogy van bejárónőtök… -motyogtam magam elé, bár inkább csak azért, hogy mondjak valamit, mielőtt azt hinné, hogy megnémultam. Bele akartam kötni valamibe, hogy de nem, biztos tévedés, de… az utóbbi pár percben szinte minden állításomra durván rácáfolt a lány, így aztán csak hallgattam. Igaz, a kérdésemet szépen kikerülte, de az előzőek ismeretében azt hiszem, hogy ez a hárítás beszédesebb volt minden szónál. Hát ez nagyszerű, és én eddig abban a naiv hitben éltem, hogy csak a Vörös Hold alatt történtek miatt haragszik. Erre? Az apja pont abba szeret bele akit talán a legjobban utál a városban? Basszus, basszus, basszus… Így már teljesen más megvilágításba kerül az a sok veszekedés is, amit Steve emlegetett. Közelebb húztam az egyik széket, és kissé megtörve rogytam le rá, miközben a halántékomat masszíroztam és tovább hallgattam Ashley-t, mi új hírekkel tud még szolgálni a mai nap folyamán, azonban a mondata egyszer csak félbe maradt. -Nemsokára…? Micsoda? –néztem felé.
*Hallgattam a bővebb válaszát a gyógyszerre, de sok újat nem mondott. Ezeket én is tudtam, legalábbis csak annyira mint amennyire az órákon tanultuk. De ez azt hiszem benne volt. A kérdésére azonban csak megvontam a vállaim.* - Nekem. De ilyen áron inkább nem kell. Bíztam benne, hogy a farkasok immunisak a függőségre mert gyorsabban lebontja a szervezetük. De viselem, ahogy eddig is tettem, csak megakartam könnyíteni a dolgom egy kicsit, hogy legalább aludni tudjak. * Persze naiv álom az egész. Hisz még ha a fájdalmaim hagynak is aludni, az álmaim nem ahhoz meg… kész gyógyszertár kéne altató, nyugtató vagy valami ilyesmi. Hallhatja a hangsúlyomon, hogy így tényleg tárgytalan. De na… néha én is eljátszhatok a gondolattal, hogy könnyebb is lehet valami és nem kell mindig a nehezebb úton végig menni. * - Tudom, hogy szeret… de mindenkinek meg van a maga prioritása. A féltéséről is van fogalmam… vele élek és kamasz vagyok. * Emlékeztettem. Naná, Samet is kapából erdőtűzzé akarta avanzsálni mikor haza mentem az első találkozó után. Szóval pontosan tudom, hogy Steve aggódik, hiába próbálja leplezni többnyire. Látszik rajta… én meg vele élek. Arra, hogy miként tudja megmutatni bólintottam és ránéztem. Az utasítást követve lehunytam a szemem és néztem… nem, nem azt, hogy mi történt vagy hol volt. Csak és kizárólag a fiúra összpontosítottam. Magas volt és bár nem volt nyurga, de izmosnak sem mondható. Szőke haja rövidre volt nyírva és kék szemei csibészesek voltak. Hoppá… nem is volt olyan fiú, hisz elég idős volt. Legalábbis hozzám képest… Alvin Kelley… Azt hiszem ez a név szintén olyan, ami örökre belém ég. Ahogy az arca is. Lelkemben… így, hogy már érző, lélegző lény volt… sokkal nagyobb volt a valósága, a lelkiismeretem és a bánatom. Ahogy kinyitottam a szemem, ha Abigail figyelmes, akkor ezt észre is veheti. Hisz eddig semmi érzelmet nem fedezhetett fel a tekintetemben, most viszont minden ott volt.* - Köszönöm. * Igen, igen, tudok én ilyet is. De csak eddig néztem a szemébe és inkább visszafordultam a gyógyszerek felé no meg Stevet kezdtem el ismertetni a nővel, miközben kiélezve figyeltem minden apró rezdülését. Hmmm… ez a nő tényleg naiv. Mit eszik rajta Steve? Ilyennek nekem kéne lennem.. Jó, vagyok is csak épp nem akkor ha Steveről van szó. De ez lényegtelen, nekem még elnézhető azt hiszem. Érzem a zavarát, hallom ahogy megnövekszik a pulzus száma és ez szinte a fejembe lüktet. Lélegezz mélyeket Ash… nem akarsz átváltozni. A frászt nem… de nem szabad. Szemeim lehunyva figyeltem a légzésem egyenletes ritmusára, míg vártam a csodát, hogy a nőnek leessen a dolog. Viszont a döbbenete olyan nagy, hogy még így is érzem. Meg talán kétségbeesést? Nem, ebben nem vagyok biztos, de olyasmi lehet… Arra, hogy nem tudta, hogy van bejárónőnk most istenem. Majd kiírom a bejárati ajtóra, hogy; Ki itt belépsz, vigyázz mit lépsz. Csak heti kétszer jön a bejárónő! Jah… Steve meg is ölne nyomban. A visszakérdésére csak könnyedén vontam meg a vállaim.* - Lényegtelen… úgy sem érint. * De nem ám… és ha mázlim van egyetlen Őrzőt fog érinteni, őt is csak akkor, ha haza jövök, vagyis jövünk. Így ez már igazán nem tartozik a nőre. De hajm… miért nem bírom nézni ahogy itt ül, mint egy gyerek aki megtudta, hogy nincsen Télapó, a Fogtündér is csak egy mese és a Jézuska helyett a szülei veszik az ajándékot és teszik a fa alá. Elbattyogtam egy pohár vízért és vissza érve guggoltam le a nő elé.* - Igyál, még mielőtt itt sokkot kapsz nekem. Nem vagyok orvos és maximum nyakon önteni tudnálak.* Arcomon egy meglepő mód ugyan, de kedves mosoly lapult ahogy felé nyújtottam a poharat. Ha elkapom a tekintetét akkor igyekszem fogva tartani.* - Nézd… utálom, hogy Steve ennyire be van zsongva Tőled. De én is látom, hogy jó hatással vagy rá és boldogabb. Pár hét és szerintem már írni is fog tudni… újra. Szóval nem zavar… csak annyit szeretnék kérni, hogy a magán dolgaim, mint a szobám azt hagyjátok békén. Különben meg… ne sütit küldözgess, hanem inkább taníts meg sütni. * Vigyorodtam el. Igen, ez egy baráti jobb volt csak épp a magam módján. Azt nem mondom, hogy szeretem a csajt mert ez nincs így. De Steve miatt megér egy próbát ez a barátkozósdi. Ha nem jön össze… hééé… ne temessem már az elején. Legalább azt várjam meg, míg a nő rábólint vagy valami.* - És készíts képeket is, hogy Ryan, Darren és Sammie jót röhöghessen. * Hátna… furcsán próbáltam némi életet lehelni a nőbe, de senki ne mondja, hogy nem próbálkoztam. De persze ha kérdése volt vagy valamit nem értet, vagy kíváncsi volt valamire itt voltam. Elvégre nem rohantam egyből kifelé, miután fogjuk rá, hogy megbeszéltük ezt az izét.*
-Ha gondolod, akkor keríthetek neked valamit. Amennyiben a fájdalmak miatt nem tudod hosszú távon kipihenni magad, az sem egészséges. Normális alkalmazás mellett úgy sem lesz függő az emberből, annyi intelligenciát meg kinézek belőled, hogy nem esel túlzásokba vele. A függőségre visszatérve pedig… elég körbenézni – alkohol, dohányzás… Nem csak az emberek körében hódít. –felelem, miután meghallgattam a gyógyszerek kapcsán a mondandóját. A szavaira, miszerint tisztában van ezekkel, csak bólintok. Részemről rendben, csak hajlamosak vagyunk nem észrevenni azokat a dolgokat, amik az orrunk előtt történnek, vagy napról napra találkozunk vele, az apró de folyamatos változásokat, amik a szemünk láttára történnek. -Nincs mit. –feleltem egy halvány mosollyal. Ha mást nem, örültem, hogy legalább ennyit „adhattam neki” azok után, ami akkor és ott történt. Aztán pedig jött is a híráradat, ami olyan váratlanul ért, mint egy kisebb hideg-zuhany. Amikor a kérdésemet hallva Ash csak int, hogy nem fontos, csak elbóbiskolva bólintok egyet, de közben agyilag még mindig teljesen máshol járok. Úgy sikerül belemerülnöm ebbe a kétségbeesetten-agyalós állapotba, hogy igazából fel sem tűnik, amikor a lány eltűnik mellőlem, s csak az ránt vissza a valóságba, amikor elém guggolva egy pohár vizet nyújt át nekem. Kíváncsian emelem rá a tekintetem és bár elveszem a poharat, majd az utasítását szépen követve bele is kortyolok, de aztán mégis visszaeresztem, s csak bámulom tovább a vizet. Ahogy meghallom a megjegyzését, talán egy pillanat erejére észreveheti az arcomra kúszó kis mosolyt, de az sem tart túl sokáig. Amikor ismét beszélni kezd, pár szó után újra a szemébe nézek, várva, hogy ezek után mi jöhet még. Kapom is egyből a feddést, mire még elveszettebben próbálom összehúzni magam a széken, mint valami kis óvodás, aki rossz fát tett a tűzre, és most lebukott, de… ahogy folytatja, valami megváltozik, én pedig csak értetlenül nézek meg pislogok rá. Akkor most mi van?! Utálja a helyzetet, de mégis örül neki? Vagy ha azt nem is, de elviseli? Eltűri? Amíg jól viselkedek? Ésésés… és… jól hallottam azt a sütés dolgot? Jól hallottam, vagy most tényleg sokkot kaptam és csak képzelődök? Hol is van az a maradék víz? -Persze, megígérem, békén hagyom, de… mi az, hogy „már írni is fog tudni”? Eddig nem ment neki, vagy micsoda? –kérdezek vissza óvatosan, hogy nem-e értettem félre valamit, amikor pedig meghallom a sütis megjegyzését, nem bírom megállni, és csendben felnevetek. -Jól értettem, hogy szeretnél megtanulni sütni? –kaptam fel a fejem a hír hallatán. Na igen, végre biztonságosabb vizekre evezünk, legalábbis a főzőtudományomban pár fokkal határozottan biztosabb vagyok, mint a nem kicsit összezavarodott érzelmeimben. Egy pár nap, aztán majd feldolgozom meg letisztázom szép lassan magamban a dolgokat, hogy mi-hogy-merre-mennyi, na meg hogyan tovább, még ha ehhez 1-2 „órát” le is kell mondanom Steve-nél. Nem az ő hibája, vagyis de… mégis ki másé lenne?!, de nem hiszem, hogy most képes lennék normálisan viselkedni a jelenlétében, és nem csak elvörösödni meg össze-vissza dadogni… Meg mindjárt itt a hétvége is, szóval… hajrá Abi! -Részemről rendben, szívesen segítek. A fényképeket pedig csak bízd ide, van egy pár fotós a családban, annyira béna csak nem lehetek a fényképezőgéppel… –válaszolom, immár egy bátrabb mosollyal az arcomon, de hú… Te jó ég, ez a lány aztán most meglepett! Nem hittem volna, hogy azok után, ahogy a beszélgetést elkezdtük, ide fogunk kilyukadni… Persze örültem neki, sőt… mi az hogy! Csak álmomban se reméltem volna, hogy ennyire… jó véget is érhet egyáltalán ez a beszélgetés. Mondjuk azt hiszem, meglepetésekből bőven kijutott a mai estére. Ezek után már csak az jöhetne, hogy ha arra kell hazaérnem, hogy a kutya szétkapta a házat, vagy elszökött, vagy… na jó, ennyi elég! Ennyi elég volt, ezt is idő lesz feldolgozni. -Esetleg majd gondolkozz, hogy mit szeretnél sütni, aztán majd időt kerítünk rá valamikor, ha mindkettőnknek jó. És Ashley? Köszönöm.
-Nem, viszont csak ott okoz halált. Bár nem tudom melyik a jobb, a függőségbe meghalni vagy több száz évet leélni félemberként. De köszönöm, nem kérek. Nem csak ezen múlik az alvásom.. * Bár tény, hogy nem mondtam el, hogy mi játszott még közre. De lehet, hogy felesleges is lett volna. Nem tudtam, hogy Steve mennyit osztott meg a másikkal. De azokon csak újabb gyógyszerek segíthetnek, amikből valóban nem kérnék, az már sok lenne. Szerintem. DE hogy egy orvos véleményét is kikérjem ahhoz el kéne mondanom. De majd inkább James, Ő úgy is tud róla. Viszont rá kell jönnöm, hogy nem is olyan lehetetlen a csaj. Legalább utasításokat tud követni. Ez jó. Bár nem tudom, hogy Steve mióta lett domináns, de ha neki ez kell. Ám legyen, én csak mosolyogva fogadom, hogy a nő iszik. Remek, hamarosan rendbe jön. Remélem. Vagy legalábbis két lábbal áll majd a földön. Már köszöntem is volna meg az ígéretét, de újabb kérdést tett fel. Lemondó sóhajjal ereszkedtem le a földre vele szemben. Törökülésbe helyeztem magam és a könyököm a lábaimon támasztottam meg, hogy aztán az állam a tenyeremen landoljon.* - Hajm Abigail… remélem, azt azért tudod, hogy a Télapó nem létezik, a Húsvéti nyuszi is egy baromság és a jézuska is csak a fantázia szüleménye, ahogy a Fogtündér is. – vontam fel kérdőn a szemöldököm kissé, de folytattam. – Igen, eddig nem ment Stevenek. Kat, a balesetem aztán meg ez az egész tamagocsizás megviselte és nem tudott írni. *Igazából csak azért mondtam el mert éreztem, hogy milyen kis elveszet. Tisztára Samre emlékeztetett. De most komolyan, az a kölyök tizenhét. Abi mennyi is? Nem tudom, de nem is most fogom megkérdezni. * - Nem, csak a képzeleted játszott veled. * Csaptam a homlokomra, ez nehezebb, mint hittem. Oké, értelmes felnőtt, nő. Akkor miért viselkedik úgy mint egy gyerek? * - Persze Abi, azt mondtam tehát az úgy van. Nem szokásom hazudni… * Osztottam meg vele ezt az aprócska tényt. De igen, szerettem volna megtanulni. Nem sokára itt van Darren szülinapja… jó, még messze van de nem elég messze, hogy valami értelmeset is tudjak alkotni. No meg…* - Nem tudom. Rád bízom… de nem olyan rég palacsintát kaptam reggelire és szeretném viszonozni. * Vontam meg a vállaim könnyedén de kerültem a nő tekintetét. Egyértelmű, hogy nem Apáim voltak ilyen édesek. Már csak azért sem, mert egyik sem tud a konyhában alkotni, Darren is csak a rántottáig jut el de azt legalább mesteri szintre fejlesztette. De ettől még nem lennék vörös. No mindegy… Nem tudja, hogy Sammel aludtam és tőle van a reggeli. Szóval…* - Mit köszönsz? * Néztem rá bambán, hisz gőzöm sem volt róla. Azt, hogy sokkoltam. Hát kérem szépen erre bármikor képes vagyok és igazából bárkit. Nah de, Ő már tudja, hogy mi a helyzet Stevevel azonban fordítva még nem került sor az eszmecserére. Vazz… úgy érzem magam mint egy kerítő nő. Pedig egyáltalán nem ez a szándékom, de hát derüljön ki most, mintsem mikor már nagyobb lesz a kár. Bár… ennél nagyobb aligha lehetne. Ha kiderülne, hogy…* - És mond csak Abi… Stevenek ölre kell menni a kegyeidért vagy csak ezzel az ártatlan éneddel kell megvívnia a harcot? * Jujj de szépen fogalmaztam, bár azt hiszem, a tapintatosságom otthon hagytam. Hmm… van nekem egyáltalán olyanom? No mindegy, majd ha haza megyek abból a rumliból előkerítem és közben még rend is lesz a szobámba. Legfeljebb nem találom meg. De ez már mellékes. Azonban kíváncsian fürkésztem az arcát és továbbra is figyeltem a belőle áradó érzelmekre. A hazugságot egyből kiszúrom… de a többivel olykor akadnak gondjaim így kellett a koncentráció. *
Ha nem, hát nem. Én felajánlottam a segítségem, ha esetleg szüksége lesz rá, akkor majd szól, így aztán a beszélgetés ezen fonalát annyiban is hagytam. Ahogy meghallom a lány sóhaját, és lehuppan a földre, csak a rendelő másik felébe pillantottam. -Nem kell a földön ülnöd, van másik szék… Nehogy még a végén felfá… Áh, mindegy. Mindig elfeledkezem róla, hogy ti nem tudtok lebetegedni. –felelem kissé szórakozottan aztán már hallgatom is, amit mond, közben pedig egész felszalad a szemöldököm. A télapóra, fogtündérre, és a bagázs többi tagját hallva csak egy megrovó pillantással reagálok, de hogy a húsvéti nyuszi se létezzen?! Ez már több a sok(k)nál… Viszont a többi infóból tényleg akad olyan, ami nekem is új… Milyen Kat? Az valaki rokona? Mindegy, inkább nem találgatok, mielőtt még Ash megint rosszul lesz az értetlenkedésemtől… De most mégis, honnan kéne nekem ezeket tudnom, ha egyszer a kutya se kötötte az orromra? -Ki az a Kat? Meg milyen tamagocsizás? Ahogy a homlokára csap, kissé összerezzenek. Banyek, lehet, hogy megint túlzásba vittem a dolgot? A palacsintás megjegyzésére önkéntelenül is elmosolyodok, bár sejtem, hogy nem ugyanarról a palacsintáról van szó, amit én küldtem neki még vagy 2-3 héttel ezelőtt… -Rendben, akkor majd gondolkozok pár recepten, és választunk együtt, hogy te melyiket szeretnéd. –felelem. Most viszont rajtam volt a sor, hogy a másik naivságán meglepődjek. Hogyhogy mit köszönök meg? Hát ennyire nem egyértelmű? -Ezt az egészet… Hogy végül időt és energiát szakítottál rá, hogy beszélhessünk, hogy meghallgattál, hogy adtál egy esélyt arra, hogy a jövőben esetleg másképp menjenek a dolgok… -magyaráztam, hátha így már kezdi kapizsgálni a dolgot, majd belekortyoltam a vízbe. Ekkor a lány ismét megszólalt, én meg a hallottaktól úgy félrenyeltem, hogy csoda, hogy nem fulladtam meg ott helyben. -Hogy micsoda?!!! –szólaltam meg ismét pipacsvörös fejjel, miután magam mögött tudtam egy kisebb köhögő rohamot- Én… akarom mondani… igen… vagyis nem! Én… nem tudom… hogy érted? Ezt… ezt egyszerűen nem hiszem el, komolyan. Nyugtasson meg valaki, hogy csak rosszul hallottam, és nem szegezte nekem ilyen könyörtelenül azt a kérdést, amit hallani véltem. Ráadásul ilyen laza baráti hangnemben… te jó ég, az összes mai fiatal ilyen… szókimondó? Egy pár pillanatig csak riadtan pislogtam rá, mint aki még mindig nem akarja elhinni, amit hallott, de úgy tűnik, nem csak a képzeletem játszott velem. És egyre kínosabb ez a nagy hallgatás, és ha tovább húzom az időt szótlanul, akkor sem fog Ash láthatatlanná válni. Még jó, hogy a kiscsaj egy két lábon járó hazugságvizsgáló… mármint eszem ágában sincs hazudni neki, csak kicsit zavaró jelen helyzetben, hogy minden rezdülésemet érzékeli… Arról nem is beszélve, hogy az időhúzásommal csak még kínosabb lesz a helyzet, nekem legalábbis mindenképp, pedig már így sem volt kutya, így aztán fáradtan sóhajtottam egyet, miközben megpróbáltam valamit értelmes válasszal előállni neki. -Nézd, Ash… Ez nem olyan egyszerű dolog, mert a felnőttek mindent szeretnek túlbonyolítani. Te Stevennel élsz, és a te jelenlétedben biztos másképp, sokkal felszabadultabban viselkedik, de azokat hallva, amiket az előbb elmeséltél… Nehezen tudok belőle ilyeneket kinézni, lévén, hogy semmi hasonló viselkedést nem tapasztaltam még tőle. Mindig olyan komoly, visszafogott… az utóbbi időben olyan gondterhelt… Nehéz elhinni, hogy akit otthonról ismersz, és akit én ismerek, az ugyanaz az ember, és nem két különböző. Nem mondom azt, hogy nem szeretem Steve-et, mint barátom, vagy mint kollégám, mert az hazugság lenne, de… ez még nem szerelem. És hogy a későbbiekben ez hogy alakul, azt egyelőre nem tudom… Ez most egy kissé hirtelen jött és kell egy kis idő, hogy átgondoljam ezt az egészet. De tényleg nem tudom így hirtelen, hogy hogyan tovább, sőt, még azt se nagyon, hogy ezek után hogy nézzek Steve szemébe, ha találkozunk… Arról nem is beszélve, hogy ez egy két emberes „feladat” lesz, szóval… valahogy majd megoldjuk. -dőltem hátra a széken, a poharat pedig letettem magam mellé a pultra, s egyfajta tanácsért újra a lány felé fordultam- Te hogyan reagálnál rá, ha egyik pillanatról a másikra valaki közölné veled, hogy egy barátod szerelmes beléd? Hogy is hívják azt a fiút, akit emlegettél? Itt van a neve a nyelvemen, na, mindjárt eszembe jut… pedig James-nél is volt látogatóban… Áh, megvan! Sam! Te mihez kezdenél, ha egyszer csak megtudnád, hogy beléd szeretett? –teszem fel a kérdést végül. Persze közben már eszembe is jutott egy másik kérdés is, ám azzal előbb megvárom a válaszát, s csak utána teszem fel neki. Vagyis nem kimondottan kérdés, inkább csak egy kérdésnek álcázott megjegyzés. -Jamesről jut eszembe… Arra számítottam, hogy te is el fogsz jönni meglátogatni, azok után, hogy annyian voltak nála…
-Köszönöm… de így kényelmes. * Hárítottam a széket, na nem azért mert piszkos vagy valami. Tényleg így volt kényelmes. Jobban szerettem így ücsörögni, de hát van ilyen. A megrovó pillantásra csak egy vigyor szaladt az ajkaimra. jó, ez tényleg gonosz volt. De legalább már tudja, hogy úgy viselkedik mint egy gyerek. Én meg elég nagy vagyok, hogy felnyissam a szemüket. Mázli, hogy nem volt kis testvérem. Bár még lehet ha már Steve terhességi tesztet olvasgat takarítás közben, elvégre Steve még megajándékozhat eggyel. Aztán viszem vadászni és megtanítom a pengék használatára. Belőle talán tényleg Őrző lesz. Nah de lassítsak. Még nője sincs. A kérdésére azonban bocsánat kérőn mosolyodtam el.* - Tamagocsizás alias Farkasosdi. Így neveztem el mikor leittam magam. Katról pedig… egy nő. De már így is többet mondtam, mit szabad lett volna. Majd ha egyszer Steve úgy véli, akkor majd elmeséli neked. A lényeg, hogy ha Fairbanksbe jön, akkor megmutatom neki, hogy milyen szép árja van a folyónak. * Ha most farkas lenne érezhetné a gyűlöletem. Persze, félszer nem láttam a csajt és már nem is akarom. Undorító az amit Stevevel művelt. Elhitette, hogy meghalt aztán felbukkant közölte, hogy mégse és megint lelécelt. * - Valami krémeset… hogyha beszól akkor fegyver is lehessen. * Nevettem el magam, ahogy elképzeltem, hogy Samnek nem ízlik és hangot ad neki mire kedvesen megismertetem vele közelebbről. Jó persze ez abszurd… Sam nem mondaná el, hogyha nem lett jó. Pláne mert tudja, hogy tök vagyok a konyhában. Viszont mikor válaszolt, hogy mit is köszön csak megvontam a vállaim.* - Darrennél vagyok ma… nem volt nehéz átsétálni. No meg így legalább megúszom, hogy cseszegetnek és nem utolsó sorban a meccs végét. De nincs mit köszönnöd… te is tudod, hogy nem miattad jöttem ide. * Hanem Steven miatt, de ezt már az orrára kötöttem elég érthetően. Másképp nem jöttem volna. De mivel érinti így muszáj volt, bár tény, hogy nem erre számítottam, de hát annyi baj legyen. Talán jobb lesz így. Viszont mikor fulladozni kezd felpattanva kezdem el ütögetni a hátát. Ebbe meg mi ütött? Nehogy pont most dobja fel a bakancsot! JAjj ne… az isten sem mossa le rólam, hogy én fojtottam meg. Mikor elmúlik a köhögés abba hagyom a háta ütögetését is és kissé ijedten nézek rá.* - A sírba viszel…. ne akkor akard már feldobni a pacskert mikor ott vagyok. * Fedtem meg a nagy ijedségemben a másikat, csípőre vágott kézzel. De láthatta, hogy megijedtem. Viszont a makogásából nem tudtam kiszedni, hogy most van vagy nincs. Persze ha ezt az egy-egy választ ahhoz teszem ami nekem jó, már kaptam. De hajm… nem érti.* - Úgy, hogy van pasid, férjed, szeretőd vagy tudomisén… olyan hím, akivel megosztod az életed, az ágyad és randizni jársz… * Fejtettem ki kissé bővebben. Elvégre… ennél vörösebb már úgy sem lehet, de lemondóan sóhajtottam.* - Kezdem magam úgy érezni, mint Steve, mikor szexuális felvilágosítást adott. Pedig ez aztán jóval könnyebb téma. *De a beállt csendben szinte hallottam a légy zümmögését is, ami meg nem volt. De én hallottam… vagy ezek újabb hangok a fejemben? Kitudja a lényeg, hogy vártam és hazámra csend borult, hol itt, hol ott szólt egy kurta hang a távolból, mely halk rettegéssel kérdezte; Ki tőri meg hazám fényét, zord sötéttel? Ki szegi a nevetés hangját fájó könnyek pergésével? Ó anyám és én mióta költök ilyesmiket? Jézusom… nagyon agyamra ment valami. Na szólalj meg… légyszi-légyszi. Nem akarok ilyen sorokat a buksimban. Szuggeráltam én a másikat és bár váratott magára, de végül csak megszólalt. Én pedig csendesen figyeltem. DE ahogy egyre jobban halad előre kikerekednek a szemeim.* - Ácsi Abigail… nem azt mondtam, hogy most azonnal és gyerünk olyan csicsás, fehér izét vásárolni amit a nők hordanak az esküvőn… csak azt kérdeztem, hogy van-e valakid… a kettő nem ugyan az. Ez nem egy megszervezet házasság mint a kőkorban. Csak az érdekelt, hogy ha elhívna mitomén… mondjuk randizni, akkor kikosaraznád-e vagy sem. Ennyi… nem kell egyből porontyokra meg lagzira gondolni. * Jézusom… mikor élt a nő? 1700-ban? Jó, nem azt mondom, hogy én olyan hű de modern vagyok de nem rohanok templomba mert valaki szépen mosolyog. Bár tény, ha valaki elhív randizni szét rúgom a seggét, csak a mihez tartást véget. * - Na nem mintha nem örülnék pár unoka tesónak de ha lehet fiú legyen, a lányoktól frászt kapok. Egyébként Steve alapjaiban zárkózott teremtés és magának való. Nem láttam még olyan embert, farkast de még őrzőt sem akit rajtam kívül közel engedett volna magához, vagy megnyílt volna neki. Nem tudom, hogy viselkedik. Ezt neked kell tudnod. Különben meg könnyen Abigail… * Oda lépve hozzá az ujjam az álla alá helyeztem és kissé megemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.* - Nah… pontosan így nézel majd Steve szemébe is. Bár ha Ő így ér hozzád, abból más lesz és olyankor inkább csukd be a szemed. * Vigyorodtam el. Ez már csak gonoszkodás volt, de tény, ami tény. Ha rajtam kívül Steve valakivel olyan gyengéd mint amilyen most én voltam Abigaillal akkor abból csók lesz. A csókból csókolózás,a csókolózásból ölelés,az ölelésből simogatás,a simogatásból szeretkezés. Feltéve persze ha hagyja. No mindegy, ez már igazán nem az én dolgom. Nah de a kérdésére elsápadok. Hééé ez övön aluli volt, oké? Nem kell itt egyből mentőt hívni, különben is egy mentőállomáson vagyok. Szóval nincs vész… csak nyelj egyet Ash mert megfulladsz a saját nyáltermelésed okozta nedvvel. Hűűű… belehalt már valaki abba, hogy megfulladt a saját nyálába? Nem tudom, de nyeltem egy nagyot, mint aki egy gombócot próbál lenyelni. De aztán csak megvontam a vállaim.* - Nézd Abi… Melyik srác szeretne bele egy olyan lányba, aki négy találkozóból háromszor rúgta szét a seggét valamilyen útón módon? Egysem… így a kérdésed tárgytalan. Különben meg, egyszer azt álmodtam, hogy Sam szerelmet vallott és nem akartam szét szedni… annyira. Szóval nem tudom… bizonyára nem repesnék az örömtől és lássuk be, nekem ott vannak az edzéseim. Nincs időm fiúzni… no meg minek? A fiatalabbakat még a testiség irányítja. Tapasztalat. * Hátmost na… ez az igazság. Egy lyukért lehazudják a csillagos eget is, csak betömhessék. Ennyi erővel mehetnének kőművesnek is vagy aszfaltozónak. * - Különben meg nem tudom… Sammie… aranyos. Talán túlságosan is az, olyan ártatlan és mégis más. Nem tudom szavakba önteni… de azt tudom, hogy az eddigi találkozóink alkalmával hamarabb vinnénk egymást a sírba és lelkileg tracsra mintsem boldogan élünk míg meg nem halunk. Az csak a mesékben van… * Oké, miért is beszélek Samről? Csak egy kérdést tett fel Abi… szóval ideje is abba hagyni a dolgot, még mielőtt túl sokat mondanék. Esetleg olyat is amit nem kéne, vagy nem tudtam eddig vagy csak nem akartam… Ah… túl sok a vagy. Szóval inkább kuss és kész. Nah de a következő megjegyzése sem jobb. De erre nem reagálok csak felállok és visszafordulok a gyógyszerek felé és számolgatni kezdem ott ahol abba hagytam. Nem mondhatom, hogy nem tettem mert nem igaz, de ha azt mondom, hogy tettem akkor meg lebukok. Szóval nem szóltam semmit.*
-Rendben. –bólintok egyet a szavaira. Engem nem zavar, ha neki így kényelmesebb, bár már csak az illem miatt is meg kellett kérdeznem. Egyébként meg tőlem se áll olyan távol ez a földön ücsörgés, igaz, én jobban preferálom az otthoni, kandalló előtt ücsörgést, némi tea, süti és olvasnivaló társaságában. -Ó, így már egyből érthetőbb! –felelem a farkasos témára. Hát… az, hogy az a bizonyos Kat nő, nem nagy újdonság, sejtettem, hogy nem férfi van a dologban. Bár amikor meghallom, a lány milyen érzéseket táplál iránta, hát hú… Azt hiszem, nem szeretnék haragban lenni vele, úgy istenesen. Szerintem még Ash is érzékelhet egy kis riadalmat irányomból, miután végighallgattam a kis megjegyzését. -Na, ez is jól kezdődik… -nevetek vele együtt a tortás megjegyzésre- Akkor valami egyszerű, finom, gyors, krémes süti… Legalábbis nekem nem lenne szívem úgy elpocsékolni egy süteményt, hogy előtte fél napig a konyhában bíbelődtem vele. Majd átnézem a receptes jegyzeteimet otthon. Persze, hogy tudom, hogy nem miattam jött ide, elvégre nem győzi hangsúlyozni egész este… ám mivel részben engem is érintenek az elhangzottak, így aztán valahol mégis sántít ez a megjegyzése. Tudom, tudom, a kényszer, meg a szükséges rossz… A félrenyelés meg a köhögés annyira nem vészes, legalábbis szívósabb vagyok attól, hogy ennyi eltegyen láb alól, de attól még egy hálás mosollyal köszönöm meg a lánynak a segítséget. Ám ahogy utána meghallgatom ahogy megfed, ráadásul azzal a csípőre tett kézzel, önkéntelenül is az anyukám jut eszébe róla, ő szereti mindig így túlaggódni a dolgokat. Na nem mint ha én különb lennék… -Nyugi, eszem ágában sincs, fiatal vagyok én még ahhoz… De ne aggódj, egy korty víztől nehezen fullad meg az ember, maximum elájul, elernyednek az izmok aztán lefolyik a víz. Szilárd étellel már kicsit neccesebb a dolog, pláne ha a „vákuum” miatt rossz helyen akad meg… Ahogy meghallom a korábbi kérdése bővebb kifejtését, csak sóhajtva dőlök hátra. Nem, nem vörösödök el jobban, ettől jobban ugyanis már fizikai képtelenség lenne, meg azt hiszem, már kezdem túltenni magam a nagy kezdeti sokkokon… Azt mondtam, hogy hasonlít az anyámra? Kísértetiesen, legalábbis ami a vallatói képességeket illeti. Bár belőle kinézem, hogy ha még fiatalabb lettem volna vagy náluk laktam volna, a név mellé kapásból kérte volna az összes többi alapadatot is, önéletrajzzal, erkölcsi bizonyítvánnyal, családfával, orvosi aktával, na meg fényképpel kiegészítve. Vagy lehet, hogy Ashley-nél is az lesz a következő? Mert akkor azt hiszem, mázlim van, hogy nem túl hosszú a lista… -Férjem… de csak volt… januárban volt 10 éve, hogy megölték. –felelem csendesen, de aztán mielőtt még hatalmába kerítene a letargia, sóhajtok egyet, aztán inkább folytatom- Pasija a tizenéves lányoknak van – már bocs, ne vedd magadra -, szeretőt tartani meg valahogy sosem volt az én műfajom… Még valamit esetleg, amire kíváncsi vagy? -Szegény, megnéztem volna az arcát közben! Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy ez könnyebb téma. Az „csak” biológia. Bár, lehet, hogy csak az orvosi miatt van… Vagy mert annyit éltem Indiában, ott kissé másképp állnak a témához, nem sűrűn hallasz ilyesmikről beszélgetni embereket… Ahogy aztán a kis „vallomásomat” követve megint magyarázni kezd, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el a szavain. -Jajj neeem, dehogy is… Én sem így gondoltam, bocsi, ha így jött át a dolog. A kérdésedre válaszolva, nem, nincs senkim. Megszervezett házasság pedig tudtommal még nem létezett a kőkorban… legalábbis úgy rémlik, hogy csak az ókortól létezik, amikor elkezdtek belemenni ezekbe a jogi dolgokba, bár azt nem tudom, akkor mennyire voltak megszervezettek. Egyébként meg Ázsia több országában a mai napig nagyon népszerű… Mielőtt megkérdezed, nem, nem így mentem férjhez annak idején… És nem hiszem, hogy kikosaraznám… Hacsak nem derül ki, hogy a hátsókert hullákkal van tele, vagy hogy szabadidejében embereket kínoz. Egy esélyt mindenki érdemel, nem igaz? Aztán a következő felszólalására már én vagyok az, aki csípőre tett kézzel kezd bele a „fejmosásba”. -„Pár unokatesónak”?! Hékás, az előbb még te mondtad, hogy ne szaladjunk annyira előre, most meg pont te vagy az, aki a gyerekekkel jön? Ez aztán a következetesség, mondhatom… -csóválom a fejem, persze semmi harag vagy szigorúság nincs a szavaimban- Amúgy legalább 3-4 gyerkőcig úgy se lesz megállás, abban meg jó eséllyel lesz fiú is, lány is, így, hogy van egy bátyám, egy kislánynak jobban örülnék, bár úgy is az apán múlik, hogy x vagy y kromoszómát örököl a gyerek… Majd ha biológiából elértek a genetikáig, úgy is fogjátok bővebben tanulni… Na de ennyire felesleges előre tervezni, szóval mindegy is. –legyintek. Ahogy Ash közelebb lép, csak kissé furcsállva nézek rá, amikor pedig hozzám ér, egy pillanatra lefagyok… Hogy aztán a mondandója után nevetve „lökjem félre” a kezét. -Az biztos… mert ha eszembe jut ez a mostani tetted, tuti nem bírom megállni nevetés nélkül a dolgot. Egyébként az ez utáni első beszélgetésre gondoltam, akkor meg csak nem így fog köszönteni… Akkor tuti úgy ledöbbennék, hogy egy szót se bírnék szólni nagy hirtelen. Látom, hogyan reagál a lány a kérdésemre, az arcom pedig széles diadalittas mosolyra húzódik. Na ki is a vak? Meg a naiv? -Hát figyelj… vannak olyan mazochista alakok, akinek ez jön be. –vonok vállat a kérdésére, meg nehogy már azon aggódjon, hogy csak azért, mert kicsit harciasabb meg túlteng benne az önbizalom, nagy ívben elkerülik majd a fiúk. -Na látod. Tudod, van az az elmélet, hogy az álmokat a tudatalattink vezéreli, segít feldolgozni a történteket, információval lát el, az önmegismerés egy fontos eszköze… -kezdtem bele sokatmondóan, de a mondat végét nyitva hagytam, ha okos lány, úgy is levonja a következtetéseket belőle, mire akarok kilyukadni vele. Nem mondom, hogy szerelmes lenne a fiúba, de ha már álmában is előjönnek ilyesmi gondolatok, nos, azt hiszem, hogy ott már van valami. -Egyébként meg az a leggyengébb kifogás, valamire azt mondani, hogy „nincs időm”. Mindenkinek arra van ideje, amire időt akar szánni. Ami a testiséget illeti, az jogos, bár a többség sosem növi ki pár év alatt megtanulja kezelni. Amúgy ne értsd féle, nem akarlak itt arra biztatni, hogy most azonnal vesd bele magad a „pasizásba”… A te korodban engem se érdekelt különösebben a téma, inkább a tanulásra koncentráltam. Úgy is érzed majd, ha eljön az ideje. Ha 1-2 éven belül, vagy 10-20 év múlva, esetleg még később, akkor akkor, ez úgy is olyan dolog, amit kár erőltetni. Én annyira nem ismerem ezt a Sammie nevű fiút, hisz csupán egy párszor találkoztam vele, amikor James-hez jött látogatóba, viszont szívet melengedtető, ahogy a lány beszél róla. De azt ennyi „ismeretség” után is megállapítottam róla, hogy aranyos gyerek. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni amikor el akartam küldeni, hogy sajnálom, nincs látogatás, és nekiállt kérlelni, hogy engedjem be… Hát lehet így nemet mondani? Azért kíváncsi vagyok, hogy pár év múlva milyen irányba fog változni, ha túl lesz a tomboló-hormonos serdülőkorszakán… Mondjuk, azt Ash-nél is megnézném… Amikor viszont Ashley a megjegyzésem után csak szótlanul folytatja a munkát, csak meglepve pislogok utána. Na jó, itt valami gyanús, de nagyon… Felkelek a székről, majd én is odalépek mellé, a pulthoz. Fogom a füzetet is, ha esetleg közben diktálna, akkor fel tudjam jegyezni, ám az a 3 sornyi doboz már igazán nem sok. Megvárom, hogy elfogyjanak, s csak utána szólalok meg újra, hacsak addig nem kezd ő beszélni. -Ezek szerint voltál nála, igaz? Csak olyankor, amikor nem voltam ott… vagy… várjunk csak, csak nem az ablakon másztál be? Akkor azért volt összefogdosva az ablak? És én még azt hittem, hogy csak James akart szellőztetni, hogy legyen egy kis friss levegő a szobában, csak mivel nem lát, ki kellett tapogatnia… Azt hiszem, így utólag már úgy is mindegy. –felelem- Remélem, azért nem gondoltad azt, hogy nem engedtelek volna be hozzá… A szavaim mögött nincs semmi harag, vagy dorgálás, csupán azt sajnálom egy kissé, hogy a lány ilyen „kiskapukhoz” kényszerült folyamodni, csak mert én ápoltam a férfit.
*Persze éreztem, hogy a szavaim mit váltottak ki Abigailból, de csak oldalra biccentett fejjel néztem rá. Most megnyugtassam vagy ne? Áh... semmi értelme így hagyni.* - Nyugi... nem eszek embert... csak ha bántja Stevet. * Hát... nem tudom, hogy ez végül is mennyire volt nyugtató, de lássuk be megpróbáltam és tényleg nem bántok én senkit. Még egy legyet se. No meg ne felejtsük el, hogy Kat is Őrző, innentől kedve meg megette a fene az egészet. Egyszerűen lebénít és ott hagy a fenébe. De na... azért álmodozni jó dolog és leszek én még idősebb és ha a nőt nem viszi el az öregség hát majd én fogom, már ha megpróbálkozik valamivel. De kétlem. Vagy csak ebben bíztam? Mindegy is, hisz most nincs itt. * - Fél napig? Na nem mintha nem szánnék annyi időt a konyhára de nem esküvői tortáról van szó, hogy fél napot legyek ott. Csak egy egyszerű viszonzás. Különben meg jó hallani, hogy nevetsz... * Jegyeztem meg és már annyit beszéltünk a kajáról, hogy a gyomrom is észre vette ezt az apróságot és hangosan adta a tudtomra, hogy éhes. Hát ezzel még várni kell, még itt van dolgom és mégis mit csinálhatnék? Kaja bizonyára nincs itt én meg be nem megyek a bisztróba. De jön egy orvosi magyarázat amire csak a szemem forgatom.* - Oké, akkor legközelebb nem kezdek el segíteni, hanem vigyorogva végig nézem, hisz; úgy sem lehet bajod. * Pillogtam bájosan, csak azért, hogy érezze, hogy ösztön és reflex volt a tettem. Felőlem aztán írhat bármit a könyv, akkor is ez van és ezt fogom tenni legközelebb is, még ha nem is tetszik neki. Viszont a kifejtett kérdésemre adott válaszára lesütöm a szemeim és... most az egyszer sajnálom, hogy kérdeztem. * - Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni. * Na nem azt, ami történt a sajnálat nem segítene a nőn, ahogy senki máson sem. A kérdésére azonban halványan elmosolyodtam.* - Kedvenc szín, milyen kaját szeretsz, hol éltél, mikor vesztetted el a szüzességed... * Vigyorodtam el és szemeim csillogtak. Csak baromkodtam, nem érdekeltek ezek. Mindössze csak arra akartam a kérdéssorozattal célozni, hogy bármit is akar megosztani én meghallgatom. Elvégre valahol el kell kezdeni az ismerkedést és mindig jobb úgy, hogy önként mesél valamit. Jobban jár, mintha én kérdezem.* - Indiában? * Tekintetem felcsillant és máris egy teherautónyival érdeklődőbben figyeltem a másikat. Ott vannak azok a színes porok meg ruhák amiket hogy is hívnak... ööö... sari vagy mi. Bezony, ez érdekelt. Bár egy szavas kérdés, de na... ha van egy csöpp esze, akkor észre veszi, hogy nem azért kérdezem mert nem értettem jól. Nah de mikor ismételten elkezdi a tudományos magyarázatát a fejem a pult oldalán koppan és a mennyezetet kémlelem, de igazából vicces.* - Jól van na... addig csinálod, míg történelem könyv lesz a beceneved. * Nevettem el magam, mindent olyan tudományosan magyaráz és köt a realitáshoz, hogy az már csúcs. De legalább okos. Ez egy jó pont. De én meg csak átvitt értelemben értettem, de ezt most már megjegyzem. Ókor, politikával együtt kötelező házasság. Hajm... még párszor beszélek Abivel és nem kettes lesz az év végi jegyem hanem minimum egy négyes. * - Igen. Érdemel. Azonban csakis magunk látjuk, hogy az érdemes-e időt fordítani arra az esélyre. * Háhá.. ha csak ráhelyeseltem volna nekem is kéne adnom majdnem mindenkinek. Na nem... én tudom, hogy felesleges időpazarlás lenne. De örülök, hogy Abi ad egyett Stevenek és ahogy ismerem, Ő úgy sem cseszi el nagyon. * - Héééé... én csak eljátszottam a gondolattal. * Emeltem magam elé "védekezően" a kezeim, még mielőtt itt bekap. De az ajkaimon ott volt a vigyor. Kezdem jól érezni magam vele, még akkor is, ha ilyen számon kérősnek is indult a dolog és még mindig az, csak már sokkal könnyedebb vagy nem tudom. * - Már tanultuk a genetikát felületesen... de ne akarj mindent tudományosan megmagyarázni, nem poén. * És nem lehet belekötni, így nincs mivel élcelődni. Na ezaz ami valójában zavart, hogy elveszi a mókát azzal a sok könyvvel meg tudásával. De ahogy ellöki a kezem én is vele nevetek.* - Áh... Steve kizárt, hogy így indítson. De látod, ha nevetsz már is megoldódik a problémád, hogy miként nézel a szemébe. Csak ciki, nehogy azt higgye, hogy a szándékot neveted ki. * Kacsintottam rá, bizonyára ilyen részletesen nem fogok Stevenek beszámolni a dologról, hogy ennyire nyilvánvaló legyen minden. Csak a lényeget foglalom neki össze, már ha egyáltalán érdekelni fogja. * - De komolyra fordítva a szót... ne parázd túl Abigail. Steve nem emberevő és bizonyára Ő is fog ezekről szólni ha meg nem, hát észreveszed. De mért ne nézhetnél a szemébe? * Kérdeztem mert nem értettem, nem tudtam, hogy most ebben mi olyan nagy kaland. Akkor volna probléma ha kapásból elzárkózna és tudja, hogy Stev mit akar és folytatják az órákat. * - Jó, lehet. De egy nőnek és még egy lánynak is, olyan hímre van szüksége aki képes megvédeni, aki mellett biztonságban érzi magát. És nem fordítva... * Ingattam meg a fejem, na de mikor elkezdi ecsetelni az álmos dolgot... vörösödöm és zavartan sütöm le a szemem.* - Én nem akarom, hogy Sam... vagy akárki más szerelmet valljon. Nem akarok olyat Abi. Csak a baj van vele, féltékenység, veszekedés, megcsalás... *Húztam el a számat kissé. Nem, nem akartam még egy ilyet. Csak a romok vannak az ilyen után az én koromban. Persze majd felnőttként kelleni fog, de addigra talán felnőnek a srácok is a feladathoz, hogy csomót kötnek a micsodájukra. * .- Ez igaz... de nem is akarom Nyussz, hogy legyen időm ilyesmire. Tényleg csak a baj van vele. Meg most képzeld el... haza állítok egy fiúval. Szerinted Steve mit szólna hozzá? Így is örülök, hogy még nem kérdezte meg, hogy ki aludt nálam a...* Hűűűű... elszóltam magam. Ajkamba harapva kerestem valami kiutat, hogy miként is tehetném semmisé az elkezdett mondatot, de sehogy. Nincs visszajátszás...* - ... multhéten, mert tuti, hogy fellógatta volna Samet. * Fejeztem be inkább halkan és nem néztem Abi szemébe. De nem, nem is kértem, hogy ne mondja el Stevenek legalább addig ne, míg nem kérdez rá, mert bizony csesztem el mosogatni, így a serpenyő ott maradt. Inkább azon agyalta, hogy hova rejtsem el Samet Steve féltő lángjai elől. Hát ez pech... de hogy nekem miért jár folyton a szám??? Én barom. Jobb lenne kivágni a nyelvem. Igen, igen ráparáztam arra, hogy mit fog szólni hozzá Steve. De csak egy lemondó sóhajt engedtem meg. S a James kérdéssel karöltve ez egy totál érvágás volt és inkább a számolással foglalkoztam. Nem volt sok, így azt befejeztem és csak bíztam benne, hogy Abi hagyja a témát. De nem.* - De igen... Mikor először voltam meglógtam az egyetemről. Felhívtad volna Stevet, hogy ott vagyok. Ahogy utána be sem engedtél volna, mert nem lehet látogatni Jamest. * Néztem a nőre. Nem bíztam benne, de ez talán nem is csoda. Nem adott okot rá, ahogy arra sem, hogy kételkedjek. De inkább kételkedek és maximum pozitívan csalódok, mintsem, hogy bízzak és orra essek. *
Kezdőlap
