-Áh, isten őrizz… Hálát adok az égnek, hogy a középiskola óta nem kellett ilyenekkel foglalkoznom. –felelem a másodfokú egyenleteire, aztán ahogy számol, néha-néha vetek egy pillantást a dobozokra, mégis melyik gyógyszernél tart, amúgy meg csak szorgosan jegyzetelek. -Fájdalomcsillapító farkasoknak? Hmm… azt nem tudom, hogy kimondottan nekik valót állítottak-e már elő valahol. Arról, hogy forgalomban lenne-e ilyen, nem tudok, esetleg ha valamelyik falka gyógyítója civilben gyógyszerész, akkor talán… Én a normál gyógyászatban is használatos fájdalomcsillapítókat szoktam adni a farkasoknak is. Az erőssége meg, attól függ, hogy mi váltja ki a fájdalomérzetet. Mondjuk többnyire erősebbet szoktam nekik adni, mint az embereknek, hogy tovább tartson, meg általában ha ők megkeresnek, akkor ott már elég nagy szokott lenni a baj… -válaszolok a lány kérdésére, remélve, hogy megkapta a választ arra, amire szerette volna. Ha nem, akkor meg mást nem tovább kérdez vagy pontosít. A bocsánatkérésem után csak némán hallgatom, és valami ahhoz hasonló érzést váltanak ki a szavai, mint amikor megforgatnak egy tőrt az ember szívében. De jó… azt tudtam, hogy elég zavaros az az este, de… úgy tűnik, még annál is jobban, mint számítottam rá. Sóhajtottam egyet, aztán bele is kezdtem: -Tisztában vagyok vele, hogy a bocsánatkérésem nem fogja meg nem történtté tenni a dolgokat. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy az ott és akkor történtek elég komoly kihatással voltak az azóta eltelt időre, nem épp pozitív értelemben. Ezen viszont lehet változtatni, és részben ezért is szerettem volna beszélni veled. Ashley… Az, hogy Steve nekem háttal fordított, csak a véletlen műve volt. Ha tudta volna, hogy mire készülök, egész biztosan megakadályozta volna, ezt te is tudod, ahogy azt is érezheted, hogy igazat mondok. Az én hibám, hogy számodra úgy jött le a helyzet, hogy a „cinkostársam volt”. –feleltem komoly hangon, ha már elkezdjük a félreértéseket tisztázni. -És igazad van… másképp is megoldhattuk volna. Igazságtalan volt tőlünk, hogy pont a legfiatalabb érzéseivel törődtünk a legkevésbé, de… nem is tudom, hogy mondjam… Az az este valami hihetetlen káosz volt. Megfelelni mindenkinek, a Protektornak, az őrzői elvárásoknak, úgy, hogy közben figyelemmel vagy a munkatársad és a barátod érzéseire, az emberekre, próbálod megvédeni a lányát, aki épp elkövetett egy gyilkosságot, és mindezt úgy, hogy sürget az idő. A mai napig nem tudom, hogy lett-e volna egyáltalán olyan megoldás, ami mindenkinek jó. Igazad volt azzal is, hogy jogod lett volna megtudni, hogy mi történt… én is ezt a verziót preferáltam, de Steve ragaszkodott hozzá, hogy ha kell, akkor tőle tudd meg a dolgokat. Arra pedig nem számítottam, hogy így fogsz reagálni… Tartok egy kis szünetet, hogy legyen ideje feldolgozni a hallottakat. Gondolom Steve elmesélte neki a történteket, de azt hiszem, talán más szemszögből és érdekes lehet hallania a dolgokat. -Nem ismerem Darrent, csupán névről, de személyesen még nem volt hozzá szerencsém. Őszintén szólva, azt sem tudtam, hogy ő is ott van az egyetemen. Ahogy megérkeztünk, egy kb. 5-10 perces beszélgetést követően a Protektor elküldött, hogy segítsek be az orvosiban, rá pár percre pedig megtudtuk, hogy Ms. Reeves, a falkátok egyik tarkja életveszélyesen megsérült. Az este további részében azzal voltunk elfoglalva a farkaslakban, hogy egyáltalán megélje a reggelt. Szintén a Vörös Hold hatása, csak sokkal rosszabbul végződött, mint a te esetedben. –idéztem fel azt az éjszakát az emlékezetemben. Nem tudom, a lány mennyit hallott, vagy nem hallott róla, így aztán nem is akarok különösebben belemenni a részletekbe, no meg nem is amiatt vagyunk itt. Viszont volt valami, ami nem hagyott nyugodni… Tudom, hogy megígértem, hogy hagyom, ő mondja el a történteket, de arról utólag sem beszélt, hogy mennyire ment bele a részletekbe. Mert ha valami kimaradt, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy végre tisztázzuk a dolgot és pontot tegyünk az ügy végére. -Mondd csak, Ash, Steve milyen részletesen számolt be a történtekről? Csak azért kérdem, mert amikor átváltoztál, akkor kettőnk közül csak én voltam itt – őt csak akkor hívtam, miután elájultál és megtaláltam az irataidat. Ha esetleg van valami kérdésed amire önhibáján kívül nem tudott válaszolni információ hiányában, akkor kérdezz nyugodtan! Na, a bocsánatkérésem elfogadva, legalább egy nyúlfarknyit már előrébb jutottunk az ügyben. Egy kölyöknyúlfarnyit… Egy újszülött kölyöknyúlfarknyit! De az is több mint a semmi, nemde? Igaz, amit utána mond, meglep és meghökkent egy cseppet… -Hogy… hogy mi? –kérdezek vissza kissé zavartan, de aztán egy legyintéssel letudom a dolgot- Ugyan, biztos csak félreértesz valamit, nem hinném, hogy Steven… de várj, Ash… ez most úgy hangzott, mint ha csak azért „kéne” Darrennél lenned, hogy… engem elkerülj…? Figyelj, én nem akarom, hogy miattam kelljen „elmenekülnöd” otthonról, se „elszakítani” titeket egymástól. Ha erről van szó, akkor csak mondd és nem lesz belőle több problémád. Beszélek Steve-vel és hagyjuk az egész tanulósdit, ennyit nem ér meg. A szobádat pedig sajnálom, én… én nem tudtam. Amikor legutóbb nálatok jártam, szegény Steve már ki tudja mióta szenvedett a vasalással, gondoltam, segítek neki. Nem említette, hogy ennyire érzékenyen érint, ha belépek oda. Ha tudom, akkor nem tettem volna, de akkor ígérem, hacsak nincs valami vészhelyzet, nem megyek többet oda. Lejegyeztem az újabb számot, aztán válaszoltam is a kérdésére. -Köszönöm, azt hiszem, hogy jól… bár eddig még csak 2 „óra” volt. Csak pár napja, hogy hazaköltöztem, előtte James mellett voltam meg segítettem neki. –feleltem, aztán újabb sóhaj következett. A manóba is, hogy próbáljam meg elmagyarázni neki, hogy miért hívtam ide? Több az ok egyszerű bocsánatkérésnél, de nem olyan könnyű azt úgy megfogalmazni, hogy a másik ne értse félre, és átmenjen belőle a lényeg… -Ashley… hiába fogadod el a bocsánatkérést, ha attól még ugyanúgy nem változik semmi. Én nem akarom, hogy miattam veszekedjetek vagy emiatt legyen otthon feszültség köztetek. Steven miatt is aggódok. Lehet, hogy neked nem tűnt fel, de eléggé megviselték az elmúlt pár hónap eseményei meg a vitáitok. Haragudni valakire olyan, mint ha mérget innál, és azt várnád, hogy a másik haljon meg… Jó, tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske a történtek után, és egyik pillanatról a másikra se lehet megváltoztatni az ember érzéseit, de nem lehetne, hogy a jövőben ez másképp legyen? Vagy legalább tiszta lappal folytassuk? Tessék, csak kimondtam. Bár lehet inkább hasonlít valami szakítás utáni újrakezdéshez, de na...
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 12, 2013 11:44 pm-kor.
*Figyeltem a válaszára, még ha ez nem is látszódott rajtam. Miért ne tettem volna? Elvégre azért jöttem ide, mert küldtek érdekel. Pláne, hogy még kérdeztem is. * - De a nagyon erős fájdalomcsillapítókat csak receptre adják. * Húztam el a számat. Ez nem kérdés volt, mégha annak is hangzott. Ezt tudtam, hogy így van… ezért is szenvedtem folyton. Bár a fájdalom erősít azt mondják. De azért mindennek van határa és ha már itt tartunk valami bika altató sem ártana. Csakhogy tuti végig aludjam az éjszakát. Bár kétlem, hogy segítene a dolog. Így nem is említem. Különben még itt gyógyszer függőnek nézne vagy valami. Majd azt elintézem Jamesszel benne legalább lehet bízni, hogy nem mondja el Stevenek meg Darrennek. Aztán megint beszélni kezdett, de persze bőszen diktáltam neki közben a számokat. Tudok én több felé is figyelni, és eleddig csak egyszer kellett újra kezdenem. * - Ha nem mondanál igazat, már nem lennék itt. De nem tudom, hogy Steve meg-e tette volna… - Mármint, hogy megakadályozza. - Különben meg… ha annyira bántotta, nyugodtan közölhette volna, hogy nem visztek sehova, míg nem kellek fel. * Vontam meg a vállaim. De aztán ismét csendben hallgattam a szavait és itt már kétszer is elrontottam a számolást, de nem vagyok egy türelmetlen ember, szóval hajrá… harmadjára már csak sikerül. De ahogy befejezte, csak fáradtan túrtam a hajamba és fordultam felé.* - Nézd Abigail… ez te is tudod, hogy nem igaz. Persze, Te magad is elhiszed, hogy jobb volt így mert nem volt más, így nem hazudsz nekem, csak saját magadnak. De ne felejtsd el, hogy én magam ajánlottam fel a megoldást. Azt sem tudtam miért kell mennem, de önként ajánlottam fel, hogy elmegyek az Egyetemre. De gyalog. Farkas vagyok… az erdőn keresztül hamarabb oda értem volna a város határához, mint Ti kocsival. Onnan már csak pár perc lett volna gyalog. *Persze most is bűnbánat kélt életre a tekintetemben, ahogy kimondta a gyilkosság szót, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Megmásítani már nem tudom és az emlékeim azóta sem tértek vissza. * - Nem arról van szó, hogy kitől tudom meg… hanem arról, hogy oda kellett volna állnom a protektor elé. Nem vagyok bársonyba bugyolált királykisasszony. Eltudom viselni azt, amit teszek és sosem futok el a következmények elől. * Ha így lenne, Darren büntetése elől is megléptem volna. Pedig aztán… lássuk be, na az oktalan volt, mert Jamie kattant be és nem én. Mégis, én kaptam büntetést és nem a másik. Szóval hagyjuk is, elmúlt… Darren meg továbbra is egy tök. Igen, hallottam Tarzan esetéről. De most mit csinálja? Túlélte és ez a lényeg. A többi számomra elenyésző, még ha egy kiváló Tarkról is van szó. Ilyen a Tarkok élete… vörös hold vagy más miatt, de ez lekerülhetetlen. Újabb számokat diktáltam be, de a kezem megállt a mozdulatban ahogy kérdezhettem. De…* - Én nem emlékszem semmire, csak arra, hogy leültem az asztalhoz, utána már csak az meg, hogy mikor felébredtem hánytam. De amit tudott Steven elmondta. Mindegy, hogy miért vagy hogyan történt. Nem változtat semmin… az a fiú nem fogja visszakapni az életét és… *Én sem fogom jobban érezni magam. Bár nem emlékszem az arcára, nem emlékszem semmire.* - … De ha valahogy… bárhogy, megtudod mutatni azt a fiút akkor azt megköszönném. * Látni akartam, arcot akartam neki adni. Nem tudom miért, nem tudom, hogy hogyan tehetném. De csak egy fiú volt… azonban, kellett valami ami emberivé teszi. Hátha akkor megérzem a súlyát is a dolognak. Persze ettől rosszabb lesz nekem… de talán elég visszafogó erő, hogy ne történjen még egyszer ilyen. Nem az esemény érdekelt, hanem az, hogy a srác hogy nézett ki. Nah de az első szavaira csak felvontam a szemöldököm és úgy tekintettem rá. Hah és még én vagyok a naiv meg a vak. De azért megvártam míg befejezi a kis monológját. Majd aztán felnyitom a kicsi szemét… bár vicces… ennek fordítva kéne lennie, ha már a korokat vesszük figyelembe. No mindegy. Elfordultam a gyógyszerektől, úgy is már csak három oszlop volt. és karba font kézzel támaszkodtam a pultnak, ahogy oldalra biccentett fejjel néztem a nőt pár pillanatig néma csendben.* - Először is… ne akard bemagyarázni, hogy hülye vagyok, ha Steveről van szó. Jobban ismerem, mint Ő saját magát és ez igaz fordítva is. Az elmúlt 10 év alatt egyszer sem készülődött tovább, mint én. Jó ezt nem nehéz, mert nekem fürdéssel együtt megvan 5 perc alatt. De azért egy férfitől a félóra sok, ahogy azt sem kérdezte meg egyszer sem, hogy milyen az új öltönye. Mert tudja, hogy nem szeretem azokat a göncöket. Ha hívod vigyorog mint a vadalma, ha megy fütyörészik és bárgyú vigyorral a képén tér haza. Lassan olyan érzésem van mellette, mint amikor Sammievel vagyok. Csak annyi, hogy az a srác még esetlen is, de nem tudom hogyan viselkedik mikor veled van, szóval meglehet… – Na most lesápadtam. De szó szerint. Sam szerelmes, ahogy Steve is. Oké, Steve Abigailba ez tiszta sor… na de Sam? Jó, ezt majd megkérdezem Tőle, ha találkozok vele.– Lehet, hogy sok mindenről gőzöm sincs és fiatal vagyok, de én is voltam szerelmes és Stev olyan most, mint én voltam akkor. Nevetséges. *Nekem az volt. De lássuk be jó muri, mikor egy pasi azzal talál meg, hogy tuti jó-e ez a nyakkendő ahhoz az inghez és nem-e áll szét a haja és nagyon karikásak-e a szemei. Ahogy egy olyan lánytól is, akit alapjaiban sosem érdekelt és képes volt szabadidőben színházba menni. Viszont a farkasomra koncentráltam, hogy érezzem azt amit Abigail... nem másért, csak azért, hogy tudjam, hogy milyen érzéseket vállt ki belőle ha Steveről van szó. Hogy mennyire egyoldalú ez az egész... * - Pont erről beszélek – forgattam meg a szemeim – Komolyan Abigail… ennyire vak nem lehetsz. Steve minek vasalt volna, mikor van bejárónőnk? Biztos nem azért, hogy ki legyen vasalva a ruhám, tekintve, hogy nem szeretem a vasalt göncöket. Csupa olyan holmim van, aminek nem kell vasaló. De ha még kéne is, heti kétszer jön a bejárónő. Szóval neki adj uram isten azonnal kellett valami és hát kit várt? Téged. Nem mondta, mert valószínűleg nem akart megbántani, vagy elvenni a kedved. Pedig tudja… ez nem mostani heppem. Bostonban sem viseltem jobban. *Oké, ha nem fogja fel, akkor nem tudom mit csinálok. Megfejelek valamit… de komolyan. Ajkamra mégis egy szeretettel teli mosoly került. Eszembe jutott, mikro megcsinálták Papával a fa tetejére a kis vackomat. Steve nagyon szűkösen fért bele, de emlékszem, hogy mennyire örült és boldog volt, mikor felhívtam magammal és megkértem, hogy aludjon velem ott kint. Másnapra fájt minden tagja, de ott aludt. Hiányoztak azok az idők… * - Szeretek Darrennél lenni és még csak ki sem vágott mikor megérkezett a szobámhoz a bútorrendelés. * Vontam meg a vállaim ezzel egyúttal hárítva is a dolgot. Nem fogom azt mondani, hogy; Igen bazz, örülök, hogy leesett, de kurvára zavarsz otthon. Nem, mert Steve boldog és nekem aztán tényleg ne akarja megmagyarázni senki, hogy nem az. Oké, még írni nem tud de látom rajta, hamarosan visszatér az ichlete. Abigailnak köszönhetően. Mikor Jamest említi, lesütöm a tekintetem. Igen, ott ludas voltam több oknál fogva is. Egyrészt, mert miattam került olyan állapotba. Másrészt mert míg Abigail ápolgatta és mindennap belógtam hozzá, volt olyan, hogy többször is egy nap. Hát most na… szerettem és semmilyen őrző nem tarthat Tőle távol, csakis Ő maga. Erre pedig nem került sor. Nah de az újabb szavaira dühösen fújtattam egyet. Hát ez nem igaz… most komolyan nekem akarja elmondani, hogy Steve milyen állapotban van? Látom, ott vagyok és ismerem.* - De, észre vettem azért van két szép szemem. De hidd el, nem te vagy a legnagyobb problémám és ha te nem volnál csak annyiban lenne más a dolog, hogy akkor találunk valami mást. Kezd elegem lenni… Raven, James és még azon a tök Sammien sem tudok kiigazodni, plusz nem sokára… * Ajkamba harapva hagytam félbe a mondatot. Szép is volna, ha egy Őrzővel közölném, hogy nem sokára elutazom, hogy bosszút álljak. Haha… riasztaná is Stevet. Grrr… itt senkiben nem lehet megbízni, no meg ez egy olyan dolog, hogy… nem tudom. A lényeg, hogy nem mondtam végűl semmit. De azt érezheti, hogy van valami sokkal nagyobb és fontosabb gondom is. Amitől tartok… naná, ki ne félne tőle? Az első tudatos gyilkosság a magam módján… Még belegondolni is borzasztó, de megérdemli. Elvette a szüleim, az álmaim egyszóval az életem. *
-Nem véletlenül. Némelyik már-már felér egy kábítószerrel is, így érthető, ha nem teszik mindenkinek elérhetővé. Másfelől, ha hosszabb távon rendszeresen fogyasztják, a szervezet előbb-utóbb hozzászokik a különféle gyógyszerekhez, és az több okból sem egészséges, arról nem is beszélve, hogy utána kevésbé hatásos. Meg ott vannak a mellékhatások is, szóval azért nem teljesen veszélytelen a dolog, ha hozzá nem értők kezébe kerül. –válaszolom meg röviden a dolgot. Belemehetnék részletesen is, hogy miért nem egészséges, mert hogy függőséget okozhat, mert a szervezet hozzászokik és „ellustul”, gyengíti az immunrendszert és még ezer meg egy mellékhatása van, de nem hiszem, hogy különösebben kíváncsi lenne ezekre. Viszont a kíváncsiság az nem hagy nyugodni, így nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek vissza. -Egyébként miért kérdezted? Csak kíváncsiságból, vagy valakinek szüksége van rá? Ahogy a szavaimra reagálva megszólal, egy kissé meglep az éles stílusa, bár tény, az igazság néha kegyetlen. Mi meg azért vagyunk itt, hogy tisztázzuk a dolgokat, nem hogy még tovább kavarjuk, szóval… -Szerintem megtette volna. Legalábbis közölte, hogy soha többé ne csináljak ilyesmit. Szeret téged, és ha tudnád, hogy mennyire félt és aggódik miattad… –feleltem, aztán feljegyeztem a legutóbb elhangzott számokat. -Nem mondtam, hogy jobb volt így, vagy nem volt más, de most már azt hiszem, mindegy. Hibáztunk. –sóhajtottam fáradtan. Most jöhetnék azzal, hogy nekem nincs jogosítványom, vagy valamelyik „takarítót” megkérhettük volna, hogy vezessen, de akkor meg csak megint a kavarás ment volna, hogy miért írjuk felül a Protektor utasításait. Lehet, hogy Ash egyedül hamar odaért volna az egyetemre, viszont egyedül aligha engedtük volna el a történtek után, ha Steven is vele tart, akkor az pedig jócskán lassította volna őket… És akkor egy újabb szám lejegyezve a füzetbe, lapozhatunk. Rendben, szóval Steve elég részletesen elmondta amit el kellett, Asht se érdekli különösebben a dolog. Értem. A kérése hallatán hezitálok egy kicsit, hogy vajon mennyire lenne jó dolog, ha megtudná, ki volt az? Végül aztán csak aprót bólintok, hát legyen. Ha már felajánlottam, hogy kérdezzen, meg ő is bizonygatta, hogy nem futamodik meg egykönnyen… Ráadásul igaza van abban, hogy tényleg sok mindenből kimaradt. Joga van tudni és így, emlékezetkieséssel valóban kissé megfoghatatlan lehet számára az egész helyzet. -Megmutatom, de ahhoz hozzád kell, érjek. –„kérek” tőle engedélyt, de másképp nehezen lehetne végrehajtani a varázslatot. Ha nem adja jelét ellenkezésnek, akkor a füzetet és a tollat leteszem a pultra, majd finoman megérintem a halántékát. -Ha gondolod, hunyd be a szemed, úgy talán „kényelmesebb”. Mehet? –kérdezem és ha igen, akkor csendben elmormolom magamban a varázslatot az emlékek közvetítéséről. Én magam is lehunyom a szemem, így könnyebb a koncentráció. Felidézem magamban a Vörös Hold napján történteket... Először csak néhány rövid, bizonytalanul felvillanó képet láthat a lány, mire a keresés közben rábukkanok arra, amelyik nekem kell.
Délután 4 óra körül járhatott az idő, amikor egy fiatalember lépett be a rendelőm ajtaján. Az öltözéke alapján már sejtettem, hogy egy újabb itt nyaraló egyénhez lesz szerencsém, hát még amikor beljebb bicegett! Több se kellett, egyből a vizsgálóasztal felé terelgettem, hogy minél kevesebbet mozogjon, s már jött is a szokásos kérdés: Hogyan történt? Miközben én nekiláttam, hogy óvatosan megvizsgáljam a bokasérülését, ő elmesélte, hogyan is történt. Még reggel, ahogy a síparadicsom kölcsönzője felé tartott, megcsúszott egy jeges lépcsőfokon, s bár nem esett el, de rosszul érkezett és kifordult a bokája. Így aztán síelés helyett visszament a szállásra, hogy pihentesse, de miután csak egyre dagadt és lilult a bokája körüli rész, belátta, hogy jobb lesz, ha inkább orvosnak is megmutatja. A járással nem volt gondja azt leszámítva, hogy erősen bicegett, de mozgatni is bírta. Annyira nem tűnt súlyosnak a sérülés, hogy gipszet rakjak rá, viszont megeskettem, hogy 1-2 hétig pihentetni fogja. Azon túl amíg a duzzanat le nem lohad, akár jegelés, vizes borogatás is mehet, polcolni, és folyamatosan kenje, fáslizza. A gyógyszeres szekrényből hamar kerítettem is egy kenőcsöt, amit hasonló ízületi sérülések esetén szoktunk felírni, mellé egy köteg fásli, majd most el is láttam, hogy lássa, a későbbiekben hogyan célszerű betekerni a lábfejét, hogy jól tartson. Végül még egy receptet is írtam neki, biztos ami biztos, ha elfogyna a krém, és meghagytam, hogy két hét múlva mindenképp keresse fel a háziorvosát egy vizitre, hogy döntsön a kezelés további folytatásáról. Persze mindeközben csak bőszen bólogatott, mint a legtöbb ember… Azt hiszem, tipikus emberi viselkedés egy orvosi rendelőben. Az első pár napban még mindent betartanak, aztán meg… Megkaptam az iratait, az adatokat felvittem a rendszerbe, majd miután újra visszaadtam a kártyáit, kikísértem az ajtóig, és már jött is a következő beteg, egy influenzás kislány…
Ennyit az orvosi titoktartásról. Bár azt hiszem, ebben az esetben már nem sokat számít a dolog, lévén, hogy a fú már halott. Alvin Kelley, élt 28 évet, amerikai állampolgár. Miután elhagyta a rendelőt, csupán egyszer láttam viszont, amikor a műszak után betértem a büfébe. Ennyit az orvosi utasításokról, hogy pihentesse a lábát… Még magát is viszont láthatja az emlékben a lány, ahogy közelebb lépek mellé, a pulthoz, no meg ahogy hátrafordulva észreveszem a fiút az asztalnál ülve, de aztán az emléknek itt vége szakad, én pedig elengedem a lányt. Szándékosan nem azt az emléket szedtem elő, amikor megöli a férfit, hanem egy korábban történt, kellemesebb darabot. Ha akarja, akkor akár azt is megkaphatja, viszont azt hiszem, ennyi is elég ahhoz, hogy megbizonyosodjon a kiléte felől. Ahogy a lány megfordul, és beáll karba tett kézzel, csak felszaladnak a szemöldökeim. Valami rosszat mondtam volna? És akkor elkezdi mondani, s csak mondja, mondja, mondja… Az előbbi megjegyzésére azt mondtam, hogy meglepődtem? Hát, azt hiszem tévedtem, az előbbi ehhez képest semmi sem volt. Az én ereimben meg úgy hűl meg szép lassan a vér, sápadok le, kerekednek el a szemeim, a pulzusom meg minimum 20-30-at ugrik... Már épp közbe akarok szólni, hogy most ugye csak viccel, de… mi a francért tenné? -Hogy… hogy mi? Hogyan viselkedik? Olyan… normálisan. –bököm ki, miután nagy nehezen megtaláltam a megfelelő szavakat- Olyan… visszafogottan. Sehogy se utalt rá, még egy szóval se, hogy… hogy…. így érezne. Te jó ég… -kaptam a szám elé a kezem. De Ashley már mondta is tovább, én meg éreztem, hogy a sápadtság helyett szép lassan elvörösödök. Még ez is, de jó! Mármint a pirulás, Ash most biztos totál hülyének néz, úgy viselkedek mint valami tizenöt éves… még dadogok is mellé össze-vissza, meg csessze meg az akcentus is, már csak az hiányzott a boldogsághoz… lehet, hogy jobb lenne, ha meg se szólalnék inkább. Még jó, hogy azért akartam beszélni vele, hogy egyszerűsítsünk a dolgokon, ahhoz képest azt hiszem, most nem kicsit sikerült bonyolítani rajta. Nem, nem akadtam ki… annyira, sőt, kedvelem is Stevent, de ez most váratlanul ért, na! Még James-ből is előbb néztem volna ki bármi ilyesmit, miután az első találkozásunk óta „fáraszt” a poénjaival meg beszólásaival, hogy ezt a két hetet már ne is említsem, de… nála legalább tudom, hogy nem gondolja komolyan, csak hülyül, meg élvezi, ha zavarba hoz a szavaival. Viszont ez, amit most Ash említett, ez már tényleg „súlyosabbnak” tűnik. Ahogy a lány belekezdett a vasalós sztori magyarázatába, én is nekidőltem a pultnak, és csak masszívan bámultam magam elé a semmibe. -Nem tudtam, hogy van bejárónőtök… -motyogtam magam elé, bár inkább csak azért, hogy mondjak valamit, mielőtt azt hinné, hogy megnémultam. Bele akartam kötni valamibe, hogy de nem, biztos tévedés, de… az utóbbi pár percben szinte minden állításomra durván rácáfolt a lány, így aztán csak hallgattam. Igaz, a kérdésemet szépen kikerülte, de az előzőek ismeretében azt hiszem, hogy ez a hárítás beszédesebb volt minden szónál. Hát ez nagyszerű, és én eddig abban a naiv hitben éltem, hogy csak a Vörös Hold alatt történtek miatt haragszik. Erre? Az apja pont abba szeret bele akit talán a legjobban utál a városban? Basszus, basszus, basszus… Így már teljesen más megvilágításba kerül az a sok veszekedés is, amit Steve emlegetett. Közelebb húztam az egyik széket, és kissé megtörve rogytam le rá, miközben a halántékomat masszíroztam és tovább hallgattam Ashley-t, mi új hírekkel tud még szolgálni a mai nap folyamán, azonban a mondata egyszer csak félbe maradt. -Nemsokára…? Micsoda? –néztem felé.
*Hallgattam a bővebb válaszát a gyógyszerre, de sok újat nem mondott. Ezeket én is tudtam, legalábbis csak annyira mint amennyire az órákon tanultuk. De ez azt hiszem benne volt. A kérdésére azonban csak megvontam a vállaim.* - Nekem. De ilyen áron inkább nem kell. Bíztam benne, hogy a farkasok immunisak a függőségre mert gyorsabban lebontja a szervezetük. De viselem, ahogy eddig is tettem, csak megakartam könnyíteni a dolgom egy kicsit, hogy legalább aludni tudjak. * Persze naiv álom az egész. Hisz még ha a fájdalmaim hagynak is aludni, az álmaim nem ahhoz meg… kész gyógyszertár kéne altató, nyugtató vagy valami ilyesmi. Hallhatja a hangsúlyomon, hogy így tényleg tárgytalan. De na… néha én is eljátszhatok a gondolattal, hogy könnyebb is lehet valami és nem kell mindig a nehezebb úton végig menni. * - Tudom, hogy szeret… de mindenkinek meg van a maga prioritása. A féltéséről is van fogalmam… vele élek és kamasz vagyok. * Emlékeztettem. Naná, Samet is kapából erdőtűzzé akarta avanzsálni mikor haza mentem az első találkozó után. Szóval pontosan tudom, hogy Steve aggódik, hiába próbálja leplezni többnyire. Látszik rajta… én meg vele élek. Arra, hogy miként tudja megmutatni bólintottam és ránéztem. Az utasítást követve lehunytam a szemem és néztem… nem, nem azt, hogy mi történt vagy hol volt. Csak és kizárólag a fiúra összpontosítottam. Magas volt és bár nem volt nyurga, de izmosnak sem mondható. Szőke haja rövidre volt nyírva és kék szemei csibészesek voltak. Hoppá… nem is volt olyan fiú, hisz elég idős volt. Legalábbis hozzám képest… Alvin Kelley… Azt hiszem ez a név szintén olyan, ami örökre belém ég. Ahogy az arca is. Lelkemben… így, hogy már érző, lélegző lény volt… sokkal nagyobb volt a valósága, a lelkiismeretem és a bánatom. Ahogy kinyitottam a szemem, ha Abigail figyelmes, akkor ezt észre is veheti. Hisz eddig semmi érzelmet nem fedezhetett fel a tekintetemben, most viszont minden ott volt.* - Köszönöm. * Igen, igen, tudok én ilyet is. De csak eddig néztem a szemébe és inkább visszafordultam a gyógyszerek felé no meg Stevet kezdtem el ismertetni a nővel, miközben kiélezve figyeltem minden apró rezdülését. Hmmm… ez a nő tényleg naiv. Mit eszik rajta Steve? Ilyennek nekem kéne lennem.. Jó, vagyok is csak épp nem akkor ha Steveről van szó. De ez lényegtelen, nekem még elnézhető azt hiszem. Érzem a zavarát, hallom ahogy megnövekszik a pulzus száma és ez szinte a fejembe lüktet. Lélegezz mélyeket Ash… nem akarsz átváltozni. A frászt nem… de nem szabad. Szemeim lehunyva figyeltem a légzésem egyenletes ritmusára, míg vártam a csodát, hogy a nőnek leessen a dolog. Viszont a döbbenete olyan nagy, hogy még így is érzem. Meg talán kétségbeesést? Nem, ebben nem vagyok biztos, de olyasmi lehet… Arra, hogy nem tudta, hogy van bejárónőnk most istenem. Majd kiírom a bejárati ajtóra, hogy; Ki itt belépsz, vigyázz mit lépsz. Csak heti kétszer jön a bejárónő! Jah… Steve meg is ölne nyomban. A visszakérdésére csak könnyedén vontam meg a vállaim.* - Lényegtelen… úgy sem érint. * De nem ám… és ha mázlim van egyetlen Őrzőt fog érinteni, őt is csak akkor, ha haza jövök, vagyis jövünk. Így ez már igazán nem tartozik a nőre. De hajm… miért nem bírom nézni ahogy itt ül, mint egy gyerek aki megtudta, hogy nincsen Télapó, a Fogtündér is csak egy mese és a Jézuska helyett a szülei veszik az ajándékot és teszik a fa alá. Elbattyogtam egy pohár vízért és vissza érve guggoltam le a nő elé.* - Igyál, még mielőtt itt sokkot kapsz nekem. Nem vagyok orvos és maximum nyakon önteni tudnálak.* Arcomon egy meglepő mód ugyan, de kedves mosoly lapult ahogy felé nyújtottam a poharat. Ha elkapom a tekintetét akkor igyekszem fogva tartani.* - Nézd… utálom, hogy Steve ennyire be van zsongva Tőled. De én is látom, hogy jó hatással vagy rá és boldogabb. Pár hét és szerintem már írni is fog tudni… újra. Szóval nem zavar… csak annyit szeretnék kérni, hogy a magán dolgaim, mint a szobám azt hagyjátok békén. Különben meg… ne sütit küldözgess, hanem inkább taníts meg sütni. * Vigyorodtam el. Igen, ez egy baráti jobb volt csak épp a magam módján. Azt nem mondom, hogy szeretem a csajt mert ez nincs így. De Steve miatt megér egy próbát ez a barátkozósdi. Ha nem jön össze… hééé… ne temessem már az elején. Legalább azt várjam meg, míg a nő rábólint vagy valami.* - És készíts képeket is, hogy Ryan, Darren és Sammie jót röhöghessen. * Hátna… furcsán próbáltam némi életet lehelni a nőbe, de senki ne mondja, hogy nem próbálkoztam. De persze ha kérdése volt vagy valamit nem értet, vagy kíváncsi volt valamire itt voltam. Elvégre nem rohantam egyből kifelé, miután fogjuk rá, hogy megbeszéltük ezt az izét.*
-Ha gondolod, akkor keríthetek neked valamit. Amennyiben a fájdalmak miatt nem tudod hosszú távon kipihenni magad, az sem egészséges. Normális alkalmazás mellett úgy sem lesz függő az emberből, annyi intelligenciát meg kinézek belőled, hogy nem esel túlzásokba vele. A függőségre visszatérve pedig… elég körbenézni – alkohol, dohányzás… Nem csak az emberek körében hódít. –felelem, miután meghallgattam a gyógyszerek kapcsán a mondandóját. A szavaira, miszerint tisztában van ezekkel, csak bólintok. Részemről rendben, csak hajlamosak vagyunk nem észrevenni azokat a dolgokat, amik az orrunk előtt történnek, vagy napról napra találkozunk vele, az apró de folyamatos változásokat, amik a szemünk láttára történnek. -Nincs mit. –feleltem egy halvány mosollyal. Ha mást nem, örültem, hogy legalább ennyit „adhattam neki” azok után, ami akkor és ott történt. Aztán pedig jött is a híráradat, ami olyan váratlanul ért, mint egy kisebb hideg-zuhany. Amikor a kérdésemet hallva Ash csak int, hogy nem fontos, csak elbóbiskolva bólintok egyet, de közben agyilag még mindig teljesen máshol járok. Úgy sikerül belemerülnöm ebbe a kétségbeesetten-agyalós állapotba, hogy igazából fel sem tűnik, amikor a lány eltűnik mellőlem, s csak az ránt vissza a valóságba, amikor elém guggolva egy pohár vizet nyújt át nekem. Kíváncsian emelem rá a tekintetem és bár elveszem a poharat, majd az utasítását szépen követve bele is kortyolok, de aztán mégis visszaeresztem, s csak bámulom tovább a vizet. Ahogy meghallom a megjegyzését, talán egy pillanat erejére észreveheti az arcomra kúszó kis mosolyt, de az sem tart túl sokáig. Amikor ismét beszélni kezd, pár szó után újra a szemébe nézek, várva, hogy ezek után mi jöhet még. Kapom is egyből a feddést, mire még elveszettebben próbálom összehúzni magam a széken, mint valami kis óvodás, aki rossz fát tett a tűzre, és most lebukott, de… ahogy folytatja, valami megváltozik, én pedig csak értetlenül nézek meg pislogok rá. Akkor most mi van?! Utálja a helyzetet, de mégis örül neki? Vagy ha azt nem is, de elviseli? Eltűri? Amíg jól viselkedek? Ésésés… és… jól hallottam azt a sütés dolgot? Jól hallottam, vagy most tényleg sokkot kaptam és csak képzelődök? Hol is van az a maradék víz? -Persze, megígérem, békén hagyom, de… mi az, hogy „már írni is fog tudni”? Eddig nem ment neki, vagy micsoda? –kérdezek vissza óvatosan, hogy nem-e értettem félre valamit, amikor pedig meghallom a sütis megjegyzését, nem bírom megállni, és csendben felnevetek. -Jól értettem, hogy szeretnél megtanulni sütni? –kaptam fel a fejem a hír hallatán. Na igen, végre biztonságosabb vizekre evezünk, legalábbis a főzőtudományomban pár fokkal határozottan biztosabb vagyok, mint a nem kicsit összezavarodott érzelmeimben. Egy pár nap, aztán majd feldolgozom meg letisztázom szép lassan magamban a dolgokat, hogy mi-hogy-merre-mennyi, na meg hogyan tovább, még ha ehhez 1-2 „órát” le is kell mondanom Steve-nél. Nem az ő hibája, vagyis de… mégis ki másé lenne?!, de nem hiszem, hogy most képes lennék normálisan viselkedni a jelenlétében, és nem csak elvörösödni meg össze-vissza dadogni… Meg mindjárt itt a hétvége is, szóval… hajrá Abi! -Részemről rendben, szívesen segítek. A fényképeket pedig csak bízd ide, van egy pár fotós a családban, annyira béna csak nem lehetek a fényképezőgéppel… –válaszolom, immár egy bátrabb mosollyal az arcomon, de hú… Te jó ég, ez a lány aztán most meglepett! Nem hittem volna, hogy azok után, ahogy a beszélgetést elkezdtük, ide fogunk kilyukadni… Persze örültem neki, sőt… mi az hogy! Csak álmomban se reméltem volna, hogy ennyire… jó véget is érhet egyáltalán ez a beszélgetés. Mondjuk azt hiszem, meglepetésekből bőven kijutott a mai estére. Ezek után már csak az jöhetne, hogy ha arra kell hazaérnem, hogy a kutya szétkapta a házat, vagy elszökött, vagy… na jó, ennyi elég! Ennyi elég volt, ezt is idő lesz feldolgozni. -Esetleg majd gondolkozz, hogy mit szeretnél sütni, aztán majd időt kerítünk rá valamikor, ha mindkettőnknek jó. És Ashley? Köszönöm.
-Nem, viszont csak ott okoz halált. Bár nem tudom melyik a jobb, a függőségbe meghalni vagy több száz évet leélni félemberként. De köszönöm, nem kérek. Nem csak ezen múlik az alvásom.. * Bár tény, hogy nem mondtam el, hogy mi játszott még közre. De lehet, hogy felesleges is lett volna. Nem tudtam, hogy Steve mennyit osztott meg a másikkal. De azokon csak újabb gyógyszerek segíthetnek, amikből valóban nem kérnék, az már sok lenne. Szerintem. DE hogy egy orvos véleményét is kikérjem ahhoz el kéne mondanom. De majd inkább James, Ő úgy is tud róla. Viszont rá kell jönnöm, hogy nem is olyan lehetetlen a csaj. Legalább utasításokat tud követni. Ez jó. Bár nem tudom, hogy Steve mióta lett domináns, de ha neki ez kell. Ám legyen, én csak mosolyogva fogadom, hogy a nő iszik. Remek, hamarosan rendbe jön. Remélem. Vagy legalábbis két lábbal áll majd a földön. Már köszöntem is volna meg az ígéretét, de újabb kérdést tett fel. Lemondó sóhajjal ereszkedtem le a földre vele szemben. Törökülésbe helyeztem magam és a könyököm a lábaimon támasztottam meg, hogy aztán az állam a tenyeremen landoljon.* - Hajm Abigail… remélem, azt azért tudod, hogy a Télapó nem létezik, a Húsvéti nyuszi is egy baromság és a jézuska is csak a fantázia szüleménye, ahogy a Fogtündér is. – vontam fel kérdőn a szemöldököm kissé, de folytattam. – Igen, eddig nem ment Stevenek. Kat, a balesetem aztán meg ez az egész tamagocsizás megviselte és nem tudott írni. *Igazából csak azért mondtam el mert éreztem, hogy milyen kis elveszet. Tisztára Samre emlékeztetett. De most komolyan, az a kölyök tizenhét. Abi mennyi is? Nem tudom, de nem is most fogom megkérdezni. * - Nem, csak a képzeleted játszott veled. * Csaptam a homlokomra, ez nehezebb, mint hittem. Oké, értelmes felnőtt, nő. Akkor miért viselkedik úgy mint egy gyerek? * - Persze Abi, azt mondtam tehát az úgy van. Nem szokásom hazudni… * Osztottam meg vele ezt az aprócska tényt. De igen, szerettem volna megtanulni. Nem sokára itt van Darren szülinapja… jó, még messze van de nem elég messze, hogy valami értelmeset is tudjak alkotni. No meg…* - Nem tudom. Rád bízom… de nem olyan rég palacsintát kaptam reggelire és szeretném viszonozni. * Vontam meg a vállaim könnyedén de kerültem a nő tekintetét. Egyértelmű, hogy nem Apáim voltak ilyen édesek. Már csak azért sem, mert egyik sem tud a konyhában alkotni, Darren is csak a rántottáig jut el de azt legalább mesteri szintre fejlesztette. De ettől még nem lennék vörös. No mindegy… Nem tudja, hogy Sammel aludtam és tőle van a reggeli. Szóval…* - Mit köszönsz? * Néztem rá bambán, hisz gőzöm sem volt róla. Azt, hogy sokkoltam. Hát kérem szépen erre bármikor képes vagyok és igazából bárkit. Nah de, Ő már tudja, hogy mi a helyzet Stevevel azonban fordítva még nem került sor az eszmecserére. Vazz… úgy érzem magam mint egy kerítő nő. Pedig egyáltalán nem ez a szándékom, de hát derüljön ki most, mintsem mikor már nagyobb lesz a kár. Bár… ennél nagyobb aligha lehetne. Ha kiderülne, hogy…* - És mond csak Abi… Stevenek ölre kell menni a kegyeidért vagy csak ezzel az ártatlan éneddel kell megvívnia a harcot? * Jujj de szépen fogalmaztam, bár azt hiszem, a tapintatosságom otthon hagytam. Hmm… van nekem egyáltalán olyanom? No mindegy, majd ha haza megyek abból a rumliból előkerítem és közben még rend is lesz a szobámba. Legfeljebb nem találom meg. De ez már mellékes. Azonban kíváncsian fürkésztem az arcát és továbbra is figyeltem a belőle áradó érzelmekre. A hazugságot egyből kiszúrom… de a többivel olykor akadnak gondjaim így kellett a koncentráció. *
Ha nem, hát nem. Én felajánlottam a segítségem, ha esetleg szüksége lesz rá, akkor majd szól, így aztán a beszélgetés ezen fonalát annyiban is hagytam. Ahogy meghallom a lány sóhaját, és lehuppan a földre, csak a rendelő másik felébe pillantottam. -Nem kell a földön ülnöd, van másik szék… Nehogy még a végén felfá… Áh, mindegy. Mindig elfeledkezem róla, hogy ti nem tudtok lebetegedni. –felelem kissé szórakozottan aztán már hallgatom is, amit mond, közben pedig egész felszalad a szemöldököm. A télapóra, fogtündérre, és a bagázs többi tagját hallva csak egy megrovó pillantással reagálok, de hogy a húsvéti nyuszi se létezzen?! Ez már több a sok(k)nál… Viszont a többi infóból tényleg akad olyan, ami nekem is új… Milyen Kat? Az valaki rokona? Mindegy, inkább nem találgatok, mielőtt még Ash megint rosszul lesz az értetlenkedésemtől… De most mégis, honnan kéne nekem ezeket tudnom, ha egyszer a kutya se kötötte az orromra? -Ki az a Kat? Meg milyen tamagocsizás? Ahogy a homlokára csap, kissé összerezzenek. Banyek, lehet, hogy megint túlzásba vittem a dolgot? A palacsintás megjegyzésére önkéntelenül is elmosolyodok, bár sejtem, hogy nem ugyanarról a palacsintáról van szó, amit én küldtem neki még vagy 2-3 héttel ezelőtt… -Rendben, akkor majd gondolkozok pár recepten, és választunk együtt, hogy te melyiket szeretnéd. –felelem. Most viszont rajtam volt a sor, hogy a másik naivságán meglepődjek. Hogyhogy mit köszönök meg? Hát ennyire nem egyértelmű? -Ezt az egészet… Hogy végül időt és energiát szakítottál rá, hogy beszélhessünk, hogy meghallgattál, hogy adtál egy esélyt arra, hogy a jövőben esetleg másképp menjenek a dolgok… -magyaráztam, hátha így már kezdi kapizsgálni a dolgot, majd belekortyoltam a vízbe. Ekkor a lány ismét megszólalt, én meg a hallottaktól úgy félrenyeltem, hogy csoda, hogy nem fulladtam meg ott helyben. -Hogy micsoda?!!! –szólaltam meg ismét pipacsvörös fejjel, miután magam mögött tudtam egy kisebb köhögő rohamot- Én… akarom mondani… igen… vagyis nem! Én… nem tudom… hogy érted? Ezt… ezt egyszerűen nem hiszem el, komolyan. Nyugtasson meg valaki, hogy csak rosszul hallottam, és nem szegezte nekem ilyen könyörtelenül azt a kérdést, amit hallani véltem. Ráadásul ilyen laza baráti hangnemben… te jó ég, az összes mai fiatal ilyen… szókimondó? Egy pár pillanatig csak riadtan pislogtam rá, mint aki még mindig nem akarja elhinni, amit hallott, de úgy tűnik, nem csak a képzeletem játszott velem. És egyre kínosabb ez a nagy hallgatás, és ha tovább húzom az időt szótlanul, akkor sem fog Ash láthatatlanná válni. Még jó, hogy a kiscsaj egy két lábon járó hazugságvizsgáló… mármint eszem ágában sincs hazudni neki, csak kicsit zavaró jelen helyzetben, hogy minden rezdülésemet érzékeli… Arról nem is beszélve, hogy az időhúzásommal csak még kínosabb lesz a helyzet, nekem legalábbis mindenképp, pedig már így sem volt kutya, így aztán fáradtan sóhajtottam egyet, miközben megpróbáltam valamit értelmes válasszal előállni neki. -Nézd, Ash… Ez nem olyan egyszerű dolog, mert a felnőttek mindent szeretnek túlbonyolítani. Te Stevennel élsz, és a te jelenlétedben biztos másképp, sokkal felszabadultabban viselkedik, de azokat hallva, amiket az előbb elmeséltél… Nehezen tudok belőle ilyeneket kinézni, lévén, hogy semmi hasonló viselkedést nem tapasztaltam még tőle. Mindig olyan komoly, visszafogott… az utóbbi időben olyan gondterhelt… Nehéz elhinni, hogy akit otthonról ismersz, és akit én ismerek, az ugyanaz az ember, és nem két különböző. Nem mondom azt, hogy nem szeretem Steve-et, mint barátom, vagy mint kollégám, mert az hazugság lenne, de… ez még nem szerelem. És hogy a későbbiekben ez hogy alakul, azt egyelőre nem tudom… Ez most egy kissé hirtelen jött és kell egy kis idő, hogy átgondoljam ezt az egészet. De tényleg nem tudom így hirtelen, hogy hogyan tovább, sőt, még azt se nagyon, hogy ezek után hogy nézzek Steve szemébe, ha találkozunk… Arról nem is beszélve, hogy ez egy két emberes „feladat” lesz, szóval… valahogy majd megoldjuk. -dőltem hátra a széken, a poharat pedig letettem magam mellé a pultra, s egyfajta tanácsért újra a lány felé fordultam- Te hogyan reagálnál rá, ha egyik pillanatról a másikra valaki közölné veled, hogy egy barátod szerelmes beléd? Hogy is hívják azt a fiút, akit emlegettél? Itt van a neve a nyelvemen, na, mindjárt eszembe jut… pedig James-nél is volt látogatóban… Áh, megvan! Sam! Te mihez kezdenél, ha egyszer csak megtudnád, hogy beléd szeretett? –teszem fel a kérdést végül. Persze közben már eszembe is jutott egy másik kérdés is, ám azzal előbb megvárom a válaszát, s csak utána teszem fel neki. Vagyis nem kimondottan kérdés, inkább csak egy kérdésnek álcázott megjegyzés. -Jamesről jut eszembe… Arra számítottam, hogy te is el fogsz jönni meglátogatni, azok után, hogy annyian voltak nála…
-Köszönöm… de így kényelmes. * Hárítottam a széket, na nem azért mert piszkos vagy valami. Tényleg így volt kényelmes. Jobban szerettem így ücsörögni, de hát van ilyen. A megrovó pillantásra csak egy vigyor szaladt az ajkaimra. jó, ez tényleg gonosz volt. De legalább már tudja, hogy úgy viselkedik mint egy gyerek. Én meg elég nagy vagyok, hogy felnyissam a szemüket. Mázli, hogy nem volt kis testvérem. Bár még lehet ha már Steve terhességi tesztet olvasgat takarítás közben, elvégre Steve még megajándékozhat eggyel. Aztán viszem vadászni és megtanítom a pengék használatára. Belőle talán tényleg Őrző lesz. Nah de lassítsak. Még nője sincs. A kérdésére azonban bocsánat kérőn mosolyodtam el.* - Tamagocsizás alias Farkasosdi. Így neveztem el mikor leittam magam. Katról pedig… egy nő. De már így is többet mondtam, mit szabad lett volna. Majd ha egyszer Steve úgy véli, akkor majd elmeséli neked. A lényeg, hogy ha Fairbanksbe jön, akkor megmutatom neki, hogy milyen szép árja van a folyónak. * Ha most farkas lenne érezhetné a gyűlöletem. Persze, félszer nem láttam a csajt és már nem is akarom. Undorító az amit Stevevel művelt. Elhitette, hogy meghalt aztán felbukkant közölte, hogy mégse és megint lelécelt. * - Valami krémeset… hogyha beszól akkor fegyver is lehessen. * Nevettem el magam, ahogy elképzeltem, hogy Samnek nem ízlik és hangot ad neki mire kedvesen megismertetem vele közelebbről. Jó persze ez abszurd… Sam nem mondaná el, hogyha nem lett jó. Pláne mert tudja, hogy tök vagyok a konyhában. Viszont mikor válaszolt, hogy mit is köszön csak megvontam a vállaim.* - Darrennél vagyok ma… nem volt nehéz átsétálni. No meg így legalább megúszom, hogy cseszegetnek és nem utolsó sorban a meccs végét. De nincs mit köszönnöd… te is tudod, hogy nem miattad jöttem ide. * Hanem Steven miatt, de ezt már az orrára kötöttem elég érthetően. Másképp nem jöttem volna. De mivel érinti így muszáj volt, bár tény, hogy nem erre számítottam, de hát annyi baj legyen. Talán jobb lesz így. Viszont mikor fulladozni kezd felpattanva kezdem el ütögetni a hátát. Ebbe meg mi ütött? Nehogy pont most dobja fel a bakancsot! JAjj ne… az isten sem mossa le rólam, hogy én fojtottam meg. Mikor elmúlik a köhögés abba hagyom a háta ütögetését is és kissé ijedten nézek rá.* - A sírba viszel…. ne akkor akard már feldobni a pacskert mikor ott vagyok. * Fedtem meg a nagy ijedségemben a másikat, csípőre vágott kézzel. De láthatta, hogy megijedtem. Viszont a makogásából nem tudtam kiszedni, hogy most van vagy nincs. Persze ha ezt az egy-egy választ ahhoz teszem ami nekem jó, már kaptam. De hajm… nem érti.* - Úgy, hogy van pasid, férjed, szeretőd vagy tudomisén… olyan hím, akivel megosztod az életed, az ágyad és randizni jársz… * Fejtettem ki kissé bővebben. Elvégre… ennél vörösebb már úgy sem lehet, de lemondóan sóhajtottam.* - Kezdem magam úgy érezni, mint Steve, mikor szexuális felvilágosítást adott. Pedig ez aztán jóval könnyebb téma. *De a beállt csendben szinte hallottam a légy zümmögését is, ami meg nem volt. De én hallottam… vagy ezek újabb hangok a fejemben? Kitudja a lényeg, hogy vártam és hazámra csend borult, hol itt, hol ott szólt egy kurta hang a távolból, mely halk rettegéssel kérdezte; Ki tőri meg hazám fényét, zord sötéttel? Ki szegi a nevetés hangját fájó könnyek pergésével? Ó anyám és én mióta költök ilyesmiket? Jézusom… nagyon agyamra ment valami. Na szólalj meg… légyszi-légyszi. Nem akarok ilyen sorokat a buksimban. Szuggeráltam én a másikat és bár váratott magára, de végül csak megszólalt. Én pedig csendesen figyeltem. DE ahogy egyre jobban halad előre kikerekednek a szemeim.* - Ácsi Abigail… nem azt mondtam, hogy most azonnal és gyerünk olyan csicsás, fehér izét vásárolni amit a nők hordanak az esküvőn… csak azt kérdeztem, hogy van-e valakid… a kettő nem ugyan az. Ez nem egy megszervezet házasság mint a kőkorban. Csak az érdekelt, hogy ha elhívna mitomén… mondjuk randizni, akkor kikosaraznád-e vagy sem. Ennyi… nem kell egyből porontyokra meg lagzira gondolni. * Jézusom… mikor élt a nő? 1700-ban? Jó, nem azt mondom, hogy én olyan hű de modern vagyok de nem rohanok templomba mert valaki szépen mosolyog. Bár tény, ha valaki elhív randizni szét rúgom a seggét, csak a mihez tartást véget. * - Na nem mintha nem örülnék pár unoka tesónak de ha lehet fiú legyen, a lányoktól frászt kapok. Egyébként Steve alapjaiban zárkózott teremtés és magának való. Nem láttam még olyan embert, farkast de még őrzőt sem akit rajtam kívül közel engedett volna magához, vagy megnyílt volna neki. Nem tudom, hogy viselkedik. Ezt neked kell tudnod. Különben meg könnyen Abigail… * Oda lépve hozzá az ujjam az álla alá helyeztem és kissé megemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.* - Nah… pontosan így nézel majd Steve szemébe is. Bár ha Ő így ér hozzád, abból más lesz és olyankor inkább csukd be a szemed. * Vigyorodtam el. Ez már csak gonoszkodás volt, de tény, ami tény. Ha rajtam kívül Steve valakivel olyan gyengéd mint amilyen most én voltam Abigaillal akkor abból csók lesz. A csókból csókolózás,a csókolózásból ölelés,az ölelésből simogatás,a simogatásból szeretkezés. Feltéve persze ha hagyja. No mindegy, ez már igazán nem az én dolgom. Nah de a kérdésére elsápadok. Hééé ez övön aluli volt, oké? Nem kell itt egyből mentőt hívni, különben is egy mentőállomáson vagyok. Szóval nincs vész… csak nyelj egyet Ash mert megfulladsz a saját nyáltermelésed okozta nedvvel. Hűűű… belehalt már valaki abba, hogy megfulladt a saját nyálába? Nem tudom, de nyeltem egy nagyot, mint aki egy gombócot próbál lenyelni. De aztán csak megvontam a vállaim.* - Nézd Abi… Melyik srác szeretne bele egy olyan lányba, aki négy találkozóból háromszor rúgta szét a seggét valamilyen útón módon? Egysem… így a kérdésed tárgytalan. Különben meg, egyszer azt álmodtam, hogy Sam szerelmet vallott és nem akartam szét szedni… annyira. Szóval nem tudom… bizonyára nem repesnék az örömtől és lássuk be, nekem ott vannak az edzéseim. Nincs időm fiúzni… no meg minek? A fiatalabbakat még a testiség irányítja. Tapasztalat. * Hátmost na… ez az igazság. Egy lyukért lehazudják a csillagos eget is, csak betömhessék. Ennyi erővel mehetnének kőművesnek is vagy aszfaltozónak. * - Különben meg nem tudom… Sammie… aranyos. Talán túlságosan is az, olyan ártatlan és mégis más. Nem tudom szavakba önteni… de azt tudom, hogy az eddigi találkozóink alkalmával hamarabb vinnénk egymást a sírba és lelkileg tracsra mintsem boldogan élünk míg meg nem halunk. Az csak a mesékben van… * Oké, miért is beszélek Samről? Csak egy kérdést tett fel Abi… szóval ideje is abba hagyni a dolgot, még mielőtt túl sokat mondanék. Esetleg olyat is amit nem kéne, vagy nem tudtam eddig vagy csak nem akartam… Ah… túl sok a vagy. Szóval inkább kuss és kész. Nah de a következő megjegyzése sem jobb. De erre nem reagálok csak felállok és visszafordulok a gyógyszerek felé és számolgatni kezdem ott ahol abba hagytam. Nem mondhatom, hogy nem tettem mert nem igaz, de ha azt mondom, hogy tettem akkor meg lebukok. Szóval nem szóltam semmit.*
-Rendben. –bólintok egyet a szavaira. Engem nem zavar, ha neki így kényelmesebb, bár már csak az illem miatt is meg kellett kérdeznem. Egyébként meg tőlem se áll olyan távol ez a földön ücsörgés, igaz, én jobban preferálom az otthoni, kandalló előtt ücsörgést, némi tea, süti és olvasnivaló társaságában. -Ó, így már egyből érthetőbb! –felelem a farkasos témára. Hát… az, hogy az a bizonyos Kat nő, nem nagy újdonság, sejtettem, hogy nem férfi van a dologban. Bár amikor meghallom, a lány milyen érzéseket táplál iránta, hát hú… Azt hiszem, nem szeretnék haragban lenni vele, úgy istenesen. Szerintem még Ash is érzékelhet egy kis riadalmat irányomból, miután végighallgattam a kis megjegyzését. -Na, ez is jól kezdődik… -nevetek vele együtt a tortás megjegyzésre- Akkor valami egyszerű, finom, gyors, krémes süti… Legalábbis nekem nem lenne szívem úgy elpocsékolni egy süteményt, hogy előtte fél napig a konyhában bíbelődtem vele. Majd átnézem a receptes jegyzeteimet otthon. Persze, hogy tudom, hogy nem miattam jött ide, elvégre nem győzi hangsúlyozni egész este… ám mivel részben engem is érintenek az elhangzottak, így aztán valahol mégis sántít ez a megjegyzése. Tudom, tudom, a kényszer, meg a szükséges rossz… A félrenyelés meg a köhögés annyira nem vészes, legalábbis szívósabb vagyok attól, hogy ennyi eltegyen láb alól, de attól még egy hálás mosollyal köszönöm meg a lánynak a segítséget. Ám ahogy utána meghallgatom ahogy megfed, ráadásul azzal a csípőre tett kézzel, önkéntelenül is az anyukám jut eszébe róla, ő szereti mindig így túlaggódni a dolgokat. Na nem mint ha én különb lennék… -Nyugi, eszem ágában sincs, fiatal vagyok én még ahhoz… De ne aggódj, egy korty víztől nehezen fullad meg az ember, maximum elájul, elernyednek az izmok aztán lefolyik a víz. Szilárd étellel már kicsit neccesebb a dolog, pláne ha a „vákuum” miatt rossz helyen akad meg… Ahogy meghallom a korábbi kérdése bővebb kifejtését, csak sóhajtva dőlök hátra. Nem, nem vörösödök el jobban, ettől jobban ugyanis már fizikai képtelenség lenne, meg azt hiszem, már kezdem túltenni magam a nagy kezdeti sokkokon… Azt mondtam, hogy hasonlít az anyámra? Kísértetiesen, legalábbis ami a vallatói képességeket illeti. Bár belőle kinézem, hogy ha még fiatalabb lettem volna vagy náluk laktam volna, a név mellé kapásból kérte volna az összes többi alapadatot is, önéletrajzzal, erkölcsi bizonyítvánnyal, családfával, orvosi aktával, na meg fényképpel kiegészítve. Vagy lehet, hogy Ashley-nél is az lesz a következő? Mert akkor azt hiszem, mázlim van, hogy nem túl hosszú a lista… -Férjem… de csak volt… januárban volt 10 éve, hogy megölték. –felelem csendesen, de aztán mielőtt még hatalmába kerítene a letargia, sóhajtok egyet, aztán inkább folytatom- Pasija a tizenéves lányoknak van – már bocs, ne vedd magadra -, szeretőt tartani meg valahogy sosem volt az én műfajom… Még valamit esetleg, amire kíváncsi vagy? -Szegény, megnéztem volna az arcát közben! Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy ez könnyebb téma. Az „csak” biológia. Bár, lehet, hogy csak az orvosi miatt van… Vagy mert annyit éltem Indiában, ott kissé másképp állnak a témához, nem sűrűn hallasz ilyesmikről beszélgetni embereket… Ahogy aztán a kis „vallomásomat” követve megint magyarázni kezd, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el a szavain. -Jajj neeem, dehogy is… Én sem így gondoltam, bocsi, ha így jött át a dolog. A kérdésedre válaszolva, nem, nincs senkim. Megszervezett házasság pedig tudtommal még nem létezett a kőkorban… legalábbis úgy rémlik, hogy csak az ókortól létezik, amikor elkezdtek belemenni ezekbe a jogi dolgokba, bár azt nem tudom, akkor mennyire voltak megszervezettek. Egyébként meg Ázsia több országában a mai napig nagyon népszerű… Mielőtt megkérdezed, nem, nem így mentem férjhez annak idején… És nem hiszem, hogy kikosaraznám… Hacsak nem derül ki, hogy a hátsókert hullákkal van tele, vagy hogy szabadidejében embereket kínoz. Egy esélyt mindenki érdemel, nem igaz? Aztán a következő felszólalására már én vagyok az, aki csípőre tett kézzel kezd bele a „fejmosásba”. -„Pár unokatesónak”?! Hékás, az előbb még te mondtad, hogy ne szaladjunk annyira előre, most meg pont te vagy az, aki a gyerekekkel jön? Ez aztán a következetesség, mondhatom… -csóválom a fejem, persze semmi harag vagy szigorúság nincs a szavaimban- Amúgy legalább 3-4 gyerkőcig úgy se lesz megállás, abban meg jó eséllyel lesz fiú is, lány is, így, hogy van egy bátyám, egy kislánynak jobban örülnék, bár úgy is az apán múlik, hogy x vagy y kromoszómát örököl a gyerek… Majd ha biológiából elértek a genetikáig, úgy is fogjátok bővebben tanulni… Na de ennyire felesleges előre tervezni, szóval mindegy is. –legyintek. Ahogy Ash közelebb lép, csak kissé furcsállva nézek rá, amikor pedig hozzám ér, egy pillanatra lefagyok… Hogy aztán a mondandója után nevetve „lökjem félre” a kezét. -Az biztos… mert ha eszembe jut ez a mostani tetted, tuti nem bírom megállni nevetés nélkül a dolgot. Egyébként az ez utáni első beszélgetésre gondoltam, akkor meg csak nem így fog köszönteni… Akkor tuti úgy ledöbbennék, hogy egy szót se bírnék szólni nagy hirtelen. Látom, hogyan reagál a lány a kérdésemre, az arcom pedig széles diadalittas mosolyra húzódik. Na ki is a vak? Meg a naiv? -Hát figyelj… vannak olyan mazochista alakok, akinek ez jön be. –vonok vállat a kérdésére, meg nehogy már azon aggódjon, hogy csak azért, mert kicsit harciasabb meg túlteng benne az önbizalom, nagy ívben elkerülik majd a fiúk. -Na látod. Tudod, van az az elmélet, hogy az álmokat a tudatalattink vezéreli, segít feldolgozni a történteket, információval lát el, az önmegismerés egy fontos eszköze… -kezdtem bele sokatmondóan, de a mondat végét nyitva hagytam, ha okos lány, úgy is levonja a következtetéseket belőle, mire akarok kilyukadni vele. Nem mondom, hogy szerelmes lenne a fiúba, de ha már álmában is előjönnek ilyesmi gondolatok, nos, azt hiszem, hogy ott már van valami. -Egyébként meg az a leggyengébb kifogás, valamire azt mondani, hogy „nincs időm”. Mindenkinek arra van ideje, amire időt akar szánni. Ami a testiséget illeti, az jogos, bár a többség sosem növi ki pár év alatt megtanulja kezelni. Amúgy ne értsd féle, nem akarlak itt arra biztatni, hogy most azonnal vesd bele magad a „pasizásba”… A te korodban engem se érdekelt különösebben a téma, inkább a tanulásra koncentráltam. Úgy is érzed majd, ha eljön az ideje. Ha 1-2 éven belül, vagy 10-20 év múlva, esetleg még később, akkor akkor, ez úgy is olyan dolog, amit kár erőltetni. Én annyira nem ismerem ezt a Sammie nevű fiút, hisz csupán egy párszor találkoztam vele, amikor James-hez jött látogatóba, viszont szívet melengedtető, ahogy a lány beszél róla. De azt ennyi „ismeretség” után is megállapítottam róla, hogy aranyos gyerek. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni amikor el akartam küldeni, hogy sajnálom, nincs látogatás, és nekiállt kérlelni, hogy engedjem be… Hát lehet így nemet mondani? Azért kíváncsi vagyok, hogy pár év múlva milyen irányba fog változni, ha túl lesz a tomboló-hormonos serdülőkorszakán… Mondjuk, azt Ash-nél is megnézném… Amikor viszont Ashley a megjegyzésem után csak szótlanul folytatja a munkát, csak meglepve pislogok utána. Na jó, itt valami gyanús, de nagyon… Felkelek a székről, majd én is odalépek mellé, a pulthoz. Fogom a füzetet is, ha esetleg közben diktálna, akkor fel tudjam jegyezni, ám az a 3 sornyi doboz már igazán nem sok. Megvárom, hogy elfogyjanak, s csak utána szólalok meg újra, hacsak addig nem kezd ő beszélni. -Ezek szerint voltál nála, igaz? Csak olyankor, amikor nem voltam ott… vagy… várjunk csak, csak nem az ablakon másztál be? Akkor azért volt összefogdosva az ablak? És én még azt hittem, hogy csak James akart szellőztetni, hogy legyen egy kis friss levegő a szobában, csak mivel nem lát, ki kellett tapogatnia… Azt hiszem, így utólag már úgy is mindegy. –felelem- Remélem, azért nem gondoltad azt, hogy nem engedtelek volna be hozzá… A szavaim mögött nincs semmi harag, vagy dorgálás, csupán azt sajnálom egy kissé, hogy a lány ilyen „kiskapukhoz” kényszerült folyamodni, csak mert én ápoltam a férfit.
*Persze éreztem, hogy a szavaim mit váltottak ki Abigailból, de csak oldalra biccentett fejjel néztem rá. Most megnyugtassam vagy ne? Áh... semmi értelme így hagyni.* - Nyugi... nem eszek embert... csak ha bántja Stevet. * Hát... nem tudom, hogy ez végül is mennyire volt nyugtató, de lássuk be megpróbáltam és tényleg nem bántok én senkit. Még egy legyet se. No meg ne felejtsük el, hogy Kat is Őrző, innentől kedve meg megette a fene az egészet. Egyszerűen lebénít és ott hagy a fenébe. De na... azért álmodozni jó dolog és leszek én még idősebb és ha a nőt nem viszi el az öregség hát majd én fogom, már ha megpróbálkozik valamivel. De kétlem. Vagy csak ebben bíztam? Mindegy is, hisz most nincs itt. * - Fél napig? Na nem mintha nem szánnék annyi időt a konyhára de nem esküvői tortáról van szó, hogy fél napot legyek ott. Csak egy egyszerű viszonzás. Különben meg jó hallani, hogy nevetsz... * Jegyeztem meg és már annyit beszéltünk a kajáról, hogy a gyomrom is észre vette ezt az apróságot és hangosan adta a tudtomra, hogy éhes. Hát ezzel még várni kell, még itt van dolgom és mégis mit csinálhatnék? Kaja bizonyára nincs itt én meg be nem megyek a bisztróba. De jön egy orvosi magyarázat amire csak a szemem forgatom.* - Oké, akkor legközelebb nem kezdek el segíteni, hanem vigyorogva végig nézem, hisz; úgy sem lehet bajod. * Pillogtam bájosan, csak azért, hogy érezze, hogy ösztön és reflex volt a tettem. Felőlem aztán írhat bármit a könyv, akkor is ez van és ezt fogom tenni legközelebb is, még ha nem is tetszik neki. Viszont a kifejtett kérdésemre adott válaszára lesütöm a szemeim és... most az egyszer sajnálom, hogy kérdeztem. * - Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni. * Na nem azt, ami történt a sajnálat nem segítene a nőn, ahogy senki máson sem. A kérdésére azonban halványan elmosolyodtam.* - Kedvenc szín, milyen kaját szeretsz, hol éltél, mikor vesztetted el a szüzességed... * Vigyorodtam el és szemeim csillogtak. Csak baromkodtam, nem érdekeltek ezek. Mindössze csak arra akartam a kérdéssorozattal célozni, hogy bármit is akar megosztani én meghallgatom. Elvégre valahol el kell kezdeni az ismerkedést és mindig jobb úgy, hogy önként mesél valamit. Jobban jár, mintha én kérdezem.* - Indiában? * Tekintetem felcsillant és máris egy teherautónyival érdeklődőbben figyeltem a másikat. Ott vannak azok a színes porok meg ruhák amiket hogy is hívnak... ööö... sari vagy mi. Bezony, ez érdekelt. Bár egy szavas kérdés, de na... ha van egy csöpp esze, akkor észre veszi, hogy nem azért kérdezem mert nem értettem jól. Nah de mikor ismételten elkezdi a tudományos magyarázatát a fejem a pult oldalán koppan és a mennyezetet kémlelem, de igazából vicces.* - Jól van na... addig csinálod, míg történelem könyv lesz a beceneved. * Nevettem el magam, mindent olyan tudományosan magyaráz és köt a realitáshoz, hogy az már csúcs. De legalább okos. Ez egy jó pont. De én meg csak átvitt értelemben értettem, de ezt most már megjegyzem. Ókor, politikával együtt kötelező házasság. Hajm... még párszor beszélek Abivel és nem kettes lesz az év végi jegyem hanem minimum egy négyes. * - Igen. Érdemel. Azonban csakis magunk látjuk, hogy az érdemes-e időt fordítani arra az esélyre. * Háhá.. ha csak ráhelyeseltem volna nekem is kéne adnom majdnem mindenkinek. Na nem... én tudom, hogy felesleges időpazarlás lenne. De örülök, hogy Abi ad egyett Stevenek és ahogy ismerem, Ő úgy sem cseszi el nagyon. * - Héééé... én csak eljátszottam a gondolattal. * Emeltem magam elé "védekezően" a kezeim, még mielőtt itt bekap. De az ajkaimon ott volt a vigyor. Kezdem jól érezni magam vele, még akkor is, ha ilyen számon kérősnek is indult a dolog és még mindig az, csak már sokkal könnyedebb vagy nem tudom. * - Már tanultuk a genetikát felületesen... de ne akarj mindent tudományosan megmagyarázni, nem poén. * És nem lehet belekötni, így nincs mivel élcelődni. Na ezaz ami valójában zavart, hogy elveszi a mókát azzal a sok könyvvel meg tudásával. De ahogy ellöki a kezem én is vele nevetek.* - Áh... Steve kizárt, hogy így indítson. De látod, ha nevetsz már is megoldódik a problémád, hogy miként nézel a szemébe. Csak ciki, nehogy azt higgye, hogy a szándékot neveted ki. * Kacsintottam rá, bizonyára ilyen részletesen nem fogok Stevenek beszámolni a dologról, hogy ennyire nyilvánvaló legyen minden. Csak a lényeget foglalom neki össze, már ha egyáltalán érdekelni fogja. * - De komolyra fordítva a szót... ne parázd túl Abigail. Steve nem emberevő és bizonyára Ő is fog ezekről szólni ha meg nem, hát észreveszed. De mért ne nézhetnél a szemébe? * Kérdeztem mert nem értettem, nem tudtam, hogy most ebben mi olyan nagy kaland. Akkor volna probléma ha kapásból elzárkózna és tudja, hogy Stev mit akar és folytatják az órákat. * - Jó, lehet. De egy nőnek és még egy lánynak is, olyan hímre van szüksége aki képes megvédeni, aki mellett biztonságban érzi magát. És nem fordítva... * Ingattam meg a fejem, na de mikor elkezdi ecsetelni az álmos dolgot... vörösödöm és zavartan sütöm le a szemem.* - Én nem akarom, hogy Sam... vagy akárki más szerelmet valljon. Nem akarok olyat Abi. Csak a baj van vele, féltékenység, veszekedés, megcsalás... *Húztam el a számat kissé. Nem, nem akartam még egy ilyet. Csak a romok vannak az ilyen után az én koromban. Persze majd felnőttként kelleni fog, de addigra talán felnőnek a srácok is a feladathoz, hogy csomót kötnek a micsodájukra. * .- Ez igaz... de nem is akarom Nyussz, hogy legyen időm ilyesmire. Tényleg csak a baj van vele. Meg most képzeld el... haza állítok egy fiúval. Szerinted Steve mit szólna hozzá? Így is örülök, hogy még nem kérdezte meg, hogy ki aludt nálam a...* Hűűűű... elszóltam magam. Ajkamba harapva kerestem valami kiutat, hogy miként is tehetném semmisé az elkezdett mondatot, de sehogy. Nincs visszajátszás...* - ... multhéten, mert tuti, hogy fellógatta volna Samet. * Fejeztem be inkább halkan és nem néztem Abi szemébe. De nem, nem is kértem, hogy ne mondja el Stevenek legalább addig ne, míg nem kérdez rá, mert bizony csesztem el mosogatni, így a serpenyő ott maradt. Inkább azon agyalta, hogy hova rejtsem el Samet Steve féltő lángjai elől. Hát ez pech... de hogy nekem miért jár folyton a szám??? Én barom. Jobb lenne kivágni a nyelvem. Igen, igen ráparáztam arra, hogy mit fog szólni hozzá Steve. De csak egy lemondó sóhajt engedtem meg. S a James kérdéssel karöltve ez egy totál érvágás volt és inkább a számolással foglalkoztam. Nem volt sok, így azt befejeztem és csak bíztam benne, hogy Abi hagyja a témát. De nem.* - De igen... Mikor először voltam meglógtam az egyetemről. Felhívtad volna Stevet, hogy ott vagyok. Ahogy utána be sem engedtél volna, mert nem lehet látogatni Jamest. * Néztem a nőre. Nem bíztam benne, de ez talán nem is csoda. Nem adott okot rá, ahogy arra sem, hogy kételkedjek. De inkább kételkedek és maximum pozitívan csalódok, mintsem, hogy bízzak és orra essek. *
-Ejha… és eddig hányan estek áldozatul? –kérdeztem vissza komolytalanul a kérdésére, és már majdnem hozzátettem volna, hogy ugyan, még hogy én, bántani, akárkit is? Aztán eszembe jutott, hogy a Vörös Holdas eset után lehet, hogy nem épp Ashleynek kéne bizonygatni, hogy milyen ártalmatlan is vagyok… kicsit hülyén venné ki magát a dolog, azt hiszem. Viszont a következő szavait hallva nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el újra. -Hm, pedig most, hogy mondod… esküvői tortát még sohasem készítettem, lehet, egyszer majd kipróbálom. Biztos jó móka lehet marcipánból megformázni a díszeket rá! Mondjuk arra biztos nem fogok sütni, amire majd most megyünk augusztusban, Kanadába kicsit nehéz lenne repülőgéppel vinni… De sebaj, majd, egyszer! –ötleteltem egyre lelkesedve, és közben az agyam már azon pörgött, hogy lehet, csak úgy kedvtelésből is kipróbálom a dolgot, amikor leesett, hogy hoppá… Ashley értesült róla, hogy oda elvileg Steve is jön? Bár mindegy, max. ha rákérdez, akkor majd én megemlítem a dolgot. Hiába magyarázok épp, még így is meghallom, ahogy a lány hasa megkordul, én pedig képzeletben egyből a homlokomra csapok. Én birka, még csak meg se kínáltam semmivel… -Van egy zacskó keksz, pár csoki meg alma a „minikonyhámban”, ha gondolod, akkor szívesen idehozom. Tudom, nem egy hét fogásos menü, de többnyire csak az uzsonna miatt szoktam ilyeneket tartani, vagy ha nincs időm normálisan enni…–biccentettem a fejemmel a pici kis helység felé- Esetleg kérsz még valamit inni? Kávé? Tea? Tej? Víz? Bodzaszörp? –soroltam fel az italválasztékot is, aztán ha kér valamit, akkor már indulok is, hogy előkerítsem a lánynak minikonyhából. -Jól van na, nem így gondoltam… Köszönöm, hogy segítettél! Még mindig jobb, mint fuldokolni, csak na… Amikor pedig bocsánatot kér, csak halványan elmosolyodok. -Ugyan, semmi baj, nem tudhattad. –felelem, de ahogy meghallom, milyen komolytalanul nyomja utána a hülyeséget, csak egy sóhajjal meg egy fejcsóválással reagálok. Hihetetlen ez a csaj, komolyan… -A ruhaméreteimet, eddigi kisállatkáim nevét meg a családfámat ne írjam össze neked? Esetleg a helyeket, hogy hol laktam ezidáig? Orvosi kórtörténet? Bármi más? –kérdeztem vissza hasonló komolytalansággal. Ahogy India hallatán felcsillan a szemében az a bizonyos fény, én is hasonlóan belelkesedek, ugyanis valljuk be… elég ritka az ilyen reakció a nyugaton szocializálódott emberektől. A legtöbbet csak zavartan/lesajnálóan mosolyognak, esetleg udvariasságból megjegyzik, hogy milyen jó, valójában meg épp ellenkező véleménnyel vannak a helyről… Amit nem is csodálok, tényleg igaz az országra, amit mondanak: Ezerarcú, csak a többség sajnos csak a negatív oldalait ismeri. Pedig mennyi szép is található ott! -Igen. Egészen fiatal voltam, amikor a családom Londonból Indiába költözött. Édesapám fényképész, úgyhogy főleg az ő döntése volt, hogy hol éljen a család, de én nagyon szerettem azt a vidéket. Igaz, elég sokat költöztünk ott is, néhány évente új városban, faluban telepedtünk le, de legalább jobban megismertem a környéket. Megvan a maga hangulata, az tény… mint ahogy az is, hogy szinte minden alkalmat megragadnak az ünneplésre. Kicsit hiányzik is az ottani pörgés, a fesztiválok, amikor egy éjszakán át az egész országot megszámlálhatatlan mennyiségű gyertya világítja be, vagy amikor reggel tisztán, fehér ruhában mész el otthonról, estére pedig a szivárvány minden színében pompázol, tetőtől talpig… Bár azt hiszem, a Holi fesztivál okozta honvágy kicsit alább hagyott, miután múltkor sikerült Steve nyakába borítanom azt a vödör festéket… Amúgy nagyon ki volt akadva miatta, amikor hazament? Amikor rákérdeztem, csak tagadta… -kérdeztem rá óvatosan, de aztán már kezdtem is a mentegetőzést- Egyébként csak szólj, ha untatlak, ez az India pont egy olyan téma, amiről órákig képes lennék mesélni… Mondjuk van is miről sztorizni, kb. 10 éve költöztem vissza Londonba utána, ahhoz képest meg Fairbanks. Mit ne mondjak, még mindig visszasírom néha az ottani időjárást… Meg úgy tűnik, az ottani ruhákat is csak emléknek meg dísznek hoztam, nem úgy néz ki, hogy itt gyakran hordanám őket, sőt… Szerintem mióta ide költöztem, azóta ott pihennek a szekrényben. Mondjuk ha azt nézzük, hogy itt a nyár olyan, mint ott a tél… Az új becenevem hallatán csak egy szemforgatással válaszolok. -Pont törikönyv? Pedig sosem rajongtam annyira a történelemért… legalábbis azért, amit az iskolákban tanítanak, valahogy az egyéb kis érdekességek amit itt-ott máshol olvas mellé az ember, sokkal érdekesebbek. –vontam vállat. -Már kezdtem azt hinni, hogy összebeszéltél az unokaöcsémmel. Nem olyan rég érkezett a városba, és rögtön első nap mivel fogadott? Hogy van-e már unokatesója, vagy még csak tervbe van véve… Na igen, nem is Ronnie lenne, azt hiszem… Múltkor James-szel is előkerült a téma, igaz, ott az én „hibám” volt, most meg Ash jött ezzel... Vajon ki lesz a következő? Komolyan, már szinte várom… -Még hogy a tudomány nem poén? Szoktál te Mythbusterst nézni? Mert ha nem, akkor ajánlom, hogy vess rá egy pillantást ha van egy kis szabad időd, nem fogod megbánni! –vágok vissza a kritikájára, amikor pedig ismét Steve kerül szóba, csak legyintek- Akkor megnyugodtam. De ne aggódj, ha így történne, majd elmondom neki, hogy hogyan oktattál ki, aztán biztos ő is jót mulat a dolgon. Nem emberevő? Akkor csak te képviseled ezt a „vonalat” a családban? –utaltam vissza a korábbi megjegyzésére, amikor viszont visszakérdez, csak töprengve elkezdtem a halántékomat masszírozni. -Ejj, te lány, de jókat tudsz kérdezni… Na várj, hogy magyarázzam ezt meg? Mert a szerelemről beszélni olyan, mint egy receptről kottázni, vagy egy önéletrajzról tájképet festeni… Izé, úgy értettem, hogy… Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember engedje szeretni magát. És nem vagyok meggyőződve róla, hogy én olyan hú-de-bátor ember lennék… Meg tudod, hogy kellett volna „papírforma” szerint történnie…? Még legalább hetek, hónapok eltelnek, mire mindketten rádöbbenünk, hogy jé, szerelmesek vagyunk… Ahhoz képest? Most finoman szólva bedobtál mindkettőnket a mély vízbe... Meg nem akarom az ördögöt a falra festeni, de még az is benne van a pakliban, hogy mi van, ha rosszul végződik ez az egész? Mindketten csak néhány hónapja élünk itt, még egy éve sem, és ha tetszik, ha nem, az őrző lét miatt kollégák vagyunk és kénytelenek vagyunk időről időre együtt dolgozni, így pedig elég kellemetlen és kényelmetlen lenne az elkövetkező pár év… De kár is ennyire negatív előképeket vetíteni, meg valamit majd kitalálunk, nagyok vagyunk, megoldjuk, ne aggódj. De ennyit rólunk, „nagyokról”, ideje újra áttérni a „kicsikre”. -Na igen, többnyire ez a felállás szokott lenni, bár tudod, hogy van ez, kivétel erősíti a szabályt. Egyébként meg, ahogy tapasztaltam, az ilyen korú fiúk többsége manapság valami hihetetlenül önbizalom hiányos, bezzeg a lányok… finoman szólva is sokkal magabiztosabbak meg talpraesettek. Persze ez se általános, van jó pár kivétel, de visszaemlékezve azokra az időkre, amikor én voltam ennyi idős – te jó ég, ez most tisztára úgy hangzott, mint ha már valami nyugdíjas lennék – inkább fordítva volt jellemző. Mint ha kissé felcserélődtek volna ezek a „társadalmi szerepek”. De visszakanyarodva a témához, szerintem pár év, aztán Sam is biztos összekapja magát. –megnyugtatgattam, a következő kis vallomására pedig csak halványan elmosolyodok. -Ugyan Ash, ennyire azért nem vészes a helyzet. Jó, ez is benne lehet a pakliban, bár ez szerintem inkább ember- és személyiség függő, nem mindenki képes ilyesmikre. És egyébként is, ez egy ilyen „két emberes műfaj”, szóval ha már idáig fajul a dolog, akkor abban jó eséllyel mindkét fél vétkes, úgy gondolom. Egyébként meg ugyan már, nem kell ennyire borúsan látni a dolgokat, a szerelem alapvetően jó dolog, legalábbis ha sikerül megfelelő párt találni hozzá. –próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni, ne legyen már ennyire negatív, a következő megjegyzését hallva viszont nem bírom megállni nevetés nélkül. -Steve? Na, azt el bírom képzelni, legalábbis ha a saját apámból indulok ki… Hm… előzetes figyelmeztetés meg fenyegetés, fegyverekkel, sörétes puskával, vagy ha már őrző, akkor mágiával? Meg mi van még… pitbullokat nem tartotok, de a hátsó kert attól még örök klasszikus... –soroltam nevetve- De komolyra fordítva a szót… Ne aggódj, lányos apáknál ez teljesen normális, hogy minden fiútól féltik a kis szemük fényét, meg ilyenkor finoman szólva is túlparázzák a dolgokat. Ne aggódj, ha majd találsz valakit, akit szeretsz, ő is ugyanúgy fog örülni a boldogságodnak, sőt… fogadok, még össze is haverkodnak majd, nagy beszélgetések meg sörözések… csak arra vigyázz, nehogy a végén emiatt pont rád ne maradjon a fiúnak ideje. A Sam-es megjegyzésre csak halványan elmosolyodok. A francba, a fellógatást az előbb kihagytam a felsorolásból! Mint az élve megnyúzást… Egyébként nem volt semmi megjegyzésem mellé, elvégre ez a saját magánügye, és amúgy is számos oka lehet annak, hogy ott aludt nála a fiú, ezt az okot pedig nem osztotta meg velem. Amúgy meg a reakcióját látva egyértelmű, hogy csak véletlenül szólta el magát, így aztán nem akarom tovább fokozni a zavarát. Attól meg, hogy Steve-nek elmondanám, különösebben nem kell tartania, semmi okom nincs rá. Nem úgy, mint annál a bizonyos szökésénél… -Ééértem. –sóhajtottam. Azért rám nézve egy csöppet ciki, hogy egy a kiscsaj hogy túljárt az eszemen, és szökött be a hátam mögött úgy, hogy még csak fel sem tűnt- Abban igazad van, hogy akkor szóltam volna neki, de csak azért, mert szegény így is betegre aggódta magát miattad… De hé, ennyire én se vagyok szőrös szívű! Igaz, hogy eleinte nem örültem túlzottan a sok látogatónak, mert James így is elég ramaty állapotban volt, és ráfért a pihenés, de most őszintén… Ha egy csomó olyan falkatársadat beengedtem hozzá, akiket ott láttam először, akkor azt hiszed, pont téged küldtelek volna el? Ugyan már, Ash, ne butáskodj, ennyire én se vagyok hárpia, még ha az első találkozásunk miatt nem is vagy túl jó benyomással rólam… -csóváltam a fejem. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy hogyan is indítottuk ezt a mai beszélgetést, meg mennyire tartottam tőle, hogy milyen kimenetele lesz a dolognak, kellemeset csalódtam mind a lányban, mind abban, amilyen „jó” irányban halad a beszélgetés. Már kezdtem látni, hogy miről beszélt korábban Steve, amikor annyit dicsérte a lányt, meg hogy arra a bizonyos első találkozásra tényleg hogy rányomta a bélyegét a Vörös Hold…
A motor robogva száguldott föl a hegyen. Itt a síparadicsomba vezető utakon egész simán ment, és reméltem más mellékútra nem fogok átvergődni. Néhány ajánlást kaptam anno az egyetemen, kiknél kaphatok órákat, és úgy voltam vele, oké, miért ne. Mentor még nincs a láthatáron, de ez nem azt jelenti, hogy akkor egész nap punnyadni fogok, és csak kuksolok a kollégiumi szobámban. Amúgy is tetszett a vidék, és felakartam fedezni. Furcsa volt egy nagyváros után egy ilyen "porfészek", de nyugisabb, bár lehet, később unalmasnak fogom érezni. Na mindegy. Szóval, feldübörögve a hegyre, zötyögtem a mentőállomás felé. Állítólag itt lesz egy hölgy, aki Gyógyító, és néhány leckét tud adni nekem. Telefonon beszéltem vele pár szót, hogy azért mégse tök váratlanul, valami műtét kellős közepén toppanjak be. Az erdőn hűvös szellő kísért végig, hajamat összeborzolta. Elszáguldva a bérházak közelében, s néhány állomásnál, végül megtaláltam a hegyi "centrumban" a mentőállomást. Leparkoltam az épület előtt. Kendőmet lehúztam az arcomról, szabaddá téve így a pofázmányomat, a védőszemüveget levettem a szememről, majd a hátizsákomba dobtam. Jegyzetfüzet, meg egy elsősegély könyvecskét hoztam magammal, hátha kell. Franc tudja, gyógyításhoz mit kell hozni. Na lássuk, mi lesz. Beléptem a bejárati ajtón, és... síri csönd. Jó, nem egy bizottságot vártam, de... na. A folyosón elindulva olvasgattam a névtáblákat, végül egy ápolóba botolva sikerült megkérdeznem, merre találom a Gyógyító rendelőjét. Az ajtó előtt senki nem várakozott, úgyhogy mély levegőt vettem, határozottan kopogtam, majd benyitottam a helyiségbe. - Jó napot, Abigail Cecile Cross-t keresem!
Bár Willtől hozzám is eljutott a hír, idáig a síparadicsomig, hogy két új taggal bővült kis közösségünk, őszintén szólva, arra nem számítottam, hogy ilyen hamar alkalmam is lesz találkozni velük – legalábbis az egyikükkel. Miután Velkan megkeresett, abban maradtunk, hogy ma, a rendelési idő után benéz hozzám. Tudom, így talán egy kissé fáradtabb leszek, mint ha reggel találkoznánk, viszont gondolom, a fiú nem rajong a hajnali kelésért, no meg így legalább kevésbé van behatárolva az időnk, és nem kell azon stresszelni, hogy jujj, egy fél óra, és jönnek a betegek… Így aztán csak az órámra pillantottam, s mivel még volt pár perc a megbeszélt időpontig, betotyogtam miniatűr kis konyhámba, hogy főzzek egy kávét. Amíg készült, a konyhapultnak dőlve elmajszoltam néhány kekszet, miközben azon gondolkoztam, hogy mégis mit kéne tanítanom a fiúnak? Hisz még nem ismerem, és Will elmondása alapján csak annyit tudtam meg, hogy a fiú bár túl van a második szintvizsgáján, még nem köteleződött el egyik „szakirány” mellett sem, ezért szeretne egy kicsit jobban „belekóstolni” a dolgokba, mielőtt választ. Valahol érthető ez a hozzáállás. Ez lenne a nagy lehetőség, hogy elnyerjem a fiú tetszéség a gyógyászat iránt? Tisztára mint manapság az egyetemi nyílt napok… Na mindegy, megteszek minden tőlem telhetőt, bár ha abban a bizonyos levélben az állt, hogy az egykori mentora informátornak ajánlja, akkor abban azért lehet valami – mégiscsak ő ismerte a legjobban. Épp hogy kikapcsolom a kávéfőzőt, már hallom is a kopogást, majd az ajtónyitást, mielőtt még szólhatnék, hogy… -Szabad… -lépek vissza a rendelőbe- Örvendek! Én vagyok. Te pedig… Velkan, ugye? –gondolkozok el egy pillanatig, mire beugrik a neve, de mit ne mondjak, nem egy átlagos tucatnév, meg kell hagyni. -Fáradj beljebb! Kérsz valamit? Egy kávét esetleg? Épp most készült el. –felelem, azzal a válaszától függően teszek egy újabb kis kitérőt a konyha felé, és vagy csak a saját bögre tejeskávémmal térek vissza, vagy egy kis tálcával, egy kávéval az ő részére is, és minden egyéb ízesítővel ami van „raktáron” – cukor, tej, tejszín… Utána azonban a rendelő egyik felében lévő székek felé intek, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Ha így tesz, én is helyet foglalok, ellenkező esetben csak a vizsgálóasztalnak dőlve folytatom a beszélgetést. -Szóval, Velkan… Először is, remélem nem gond, ha tegeződünk. Másodszor, a telefonbeszélgetésnél elfelejtettem megkérdezni, de milyen előképzettséged van gyógyítás terén? Csak hogy ne álljak le olyanról magyarázni neked, ami túl bonyolult lenne számodra, se olyat, amit már egyszer megtanultál, mert az úgy megint nem túl izgalmas… A gyógyító varázslatot gondolom ismered, ha jól értesültem a dolgokról. Egyéb, amiről nem árt tudnom? Anatómia, gyógynövények, főzetek, mérgek, vérfarkasok, vagy valami? Vagy esetleg van olyan, amiről szívesen hallanál, tanulnál? –soroltam fel pár lehetőséget, majd amíg a válaszát vártam, a kávémat kezdtem kortyolgatni.
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 16, 2013 4:08 pm-kor.
Mikor beléptem, legnagyobb meglepetésemre egy fiatal, csinos nő lépett be a kórterembe. Mi? Ő lenne Abigail? Ez tévedés, nekem azt mondták, egy tapasztalt gyógyítóval fogok találkozni! Ő itt... Elrejtettem az arcomra kiülő döbbenetet, majd kérdésére bólintottam. Atyaég, mennyi idős lehet? Invitálására beljebb léptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Ezt minél előbb meg kell szoknom! - Igen, köszönöm, elfogadom, ha már így felajánlja! - mondtam de szemeimmel követtem, ahogy ismét eltűnt a helyiségből. Addig jobban körbe kémleltem a szobát. Egy átlagos orvosi szoba, székkel, polcokkal, vizsgálóasztallal... Semmi különös, mely a hölgy "másik" énjére utaló jel lenne. Persze, lehet én vagyok csak ennyire bolond, hogy valami kirívót keressek. Nem elég kirívó, hogy ilyen fiatalosan néz ki??? Összeborzoltam a hajam, majd levettem a motoros kabátot, s a fogasra akasztottam. Mikor visszatért, elfogadtam a felém nyújtott kávét. Csak egy kevés tejet tettem bele, aztán a felém kínált helyre pillantva ültem le. Mintha valami illemórán lennék... Mikor leült velem szemben, bele kortyoltam a kávéba, s közben hallgattam szavait. ingattam a fejem, hogy nem, nem zavar a tegeződés, bár nekem még szokatlan volt, és nem tudtam megígérni, hogy én is így fogok tenni. - Tanultam elsősegélyt. - feleltem kérdésére - És sikeresen le is vizsgáztam belőle. Elgondolkodtam kérdésein. Hmm... mi érdekelne? - Igen, a gyógyítás megy már, azzal azt hiszem, nem kell foglalkoznunk, bár ha tesztelne, szívesen állok elébe. Ha esetleg nehéz helyzetbe kerülnék, ne csak zúzódásokat tudjak ellátni. A legvészesebb sebesülés, amit elláttam eddig, az lőtt sebek ill. törött csontok voltak. Egy kicsit elgondolkodtam a felsorolásán, majd átvillant egy mosoly az arcomon. De ez a mosoly nem volt az az örömmel átitatott, sokkal inkább gúny, és titokzatosság tükröződött benne, még ha csak egy pillanatig tartott, akkor is. - Érdekelnének a mérgek. Azok nagyon is! De ugyanígy érdekelnek a gyógyítás egyéb ágai, a gyógynövények, főzetek... mire lehet allergiás egy farkas esetleg? - vontam vállat. Minél több dologgal szerelem fel magam, és minél több tudás birtokosa leszek, annál jobb. Ha meg valamelyik nem érdekel, azt úgyis a hölgy tudtára adom.
Akkor két kávé rendel! Pár perccel később pedig már kényelmesen elhelyezkedve kortyolgattam a jól megérdemelt koffeinemet, miközben a fiú szavait hallgattam. -Helyes, nagyon is helyes! –feleltem a sikeres elsősegély vizsgája hallatán- Remélem, nem csak átmeneti tudás lesz, mint azok többségénél, akik a jogosítvány miatt tanulják… Bemagolják a vizsgára, egy hónappal később meg töredékére sem emlékeznek. A gyógyítás kapcsán csak elégedetten bólintok egyet. -Nos, örömmel hallom, hogy ilyen fiatalon ilyen jól megy. Egész ügyes gyógyító lehetne belőled. Ez itt a reklám helye! –mosolyodok el – Ez esetben, majd ha adódik rá alkalom, bizonyíthatsz. Mármint úgy értem, gyógyításra váró sérült lesz, csak ezért nem akarom, hogy bárki bevállaljon egy-egy sérülést. –mosolyodok el, majd belekortyolok a kávémba. Azt hiszem, bőven lesz még ilyen alkalom a jövőben. Legalábbis ha az alapján következtetek, hogy mi minden történt az elmúlt pár hónapban… hát, unatkozni biztos nem fogunk. A fiú hangulatváltozását véletlenül épp sikerül elkapnom, és hirtelen nem tudom hova rakni a dolgot, egészen addig, amíg meg nem szólal. Ó… szóval pont a mérgek? Szép… -Azt kell mondjam, tudtommal az ezüstön kívül nem allergiásak semmire, legalábbis hosszú távon. Igaz, az emberek számára halálos mérgek sem végzetesek számukra, attól függetlenül elég csúnyán ki lehet őket ütni rövidebb időkre… Nem olyan rég pont a mérgező növényekről tartottam egy kis előadást két tanítványomnak. Kár, hogy nem jöttél kicsit hamarabb, akkor neked is szólok, szerintem tetszett volna. –felelem, aztán újra átgondolom a fiú szavait, és akármennyire is szájbarágósnak tűnhet a következő gondolatom, mindenképp tisztázni akarok egy fontos dolgot a fiúval- Velkan, remélem, hogy tisztában vagy vele, hogy mi a gyógyítók feladata… Ahogy a nevükben is benne van, a gyógyítás – bár ismerjük a test gyenge pontjait, de ezzel nem élhetünk vissza. Remélem, a mérgek iránti lelkesedés sem ennek tudható be. –öltött a hangom egy fokkal szigorúbb árnyalatot, de aztán már újra a megszokott, vidám, csevegő hangnemben folytattam. -Hm, azt hiszem, akkor bőven van miből „csemegéznünk”. Mondjuk… ez most lehet, furán fog hangzani, de lehet, nem a rendelő a legalkalmasabb hely a tanulásra. Vagyis, ha csak elméletre vagy kíváncsi, azt el tudom mondani, csak az magában úgy hiszem, édes kevés, a gyakorlattal sokkal jobban rögzül. Pár főzetet igaz itt is tartok, de készíteni alapvetően otthon szoktam őket, ott megvan minden hozzávaló, felszerelés. Könyvek szintén, és az egyetem orvosi gyakorlójában lévő könyvtárat is ajánlom figyelmedbe, ha a szakhoz kapcsolódó dolgokra vagy kíváncsi. Ha növények, akkor a botanikus kert az egyik legjobb helyszín, vagy elmenni kirándulni egyet… Ha anatómia, akkor… hát, amennyiben bírod a boncolást, az egyetemen azt hiszem, az is megoldható, bár eddig még nem volt itt hozzá szerencsém, de mást nem, körbeérdeklődöm a többieket. Tudom, hogy még nem szakosodtál, de… mondd csak, Velkan, neked már van valami elképzelésed arról, hogy mi szeretnél lenni, őrzőként? Esetleg ahhoz is igazíthatjuk a dolgokat, azért vannak itt apró átfedések, meg hasznos tudnivalók aminek egy mágus, harcos, vagy informátor hasznát veheti. Amúgy mesélj magadról egy kicsit, hogyhogy ilyen fiatalon már „váltottál”? Többnyire évekig szoktak várni az első tovább állással az ifjú őrzők… Csak nem valami személyes oka volt? Hol éltél korábban?
- Én nem felejtettem el, a Mentorom nem hagyta. - mosolyodtam el. - Volt, hogy úgy tett próbára, hogy ő volt az alany. - mondtam, bár cseppet sem voltam túl boldog, mikor direkt tömegközlekedési balesetekre rángatott ki, New York kellős közepére, csak hogy tesztelje, milyen gyorsan tudom kiszedni a sebesülteket a kocsikból, és tudom ellátni őket. Báh, egyszer még a metrón azt is megjátszotta velem, hogy rosszul lett, és nekem kellett ellátnom. Hogy mennyire tudtam utálni érte. Hallgattam mit mondd. Figyeltem az arcát, de nem akartam különösebben hozzáfűzni a dolgokhoz semmit. A vérfarkasok gyenge pontjai igenis érdekelnek, ha csak az ezüst hat ellenük, hát akkor csak az ezüst. Nem igazán akartam megosztani a hölggyel, bármennyire is csinos, és kedves mosolyú, hogy mi a valódi célom. Ez, az én dolgom. - Igen, tisztában vagyok vele. - feleltem végül - Ezért vagyok itt. - mondtam, s részemről ennyivel ez a rész le is volt zárva. A gyógyítást védelemre akartam használni, a húgom védelmének akartam szánni, másrészről azonban a másik végletet is szívesen megtanulom, az ellenségeimmel szemben mindenképp hasznomra válhatnak. Hogy milyen helyszínt választunk, nekem teljesen mindegy volt, de a gyakorlattal szívesen kezdtem volna már most, nem csak az elmélettel. Ha kirándulunk, az is jó, de ha boncolunk, az is, esetleg nála folytatjuk... Mindegy. A kérdésére ingattam a fejem. - Nem, Miss Cross, még nem tudom. Mindegyik szakosodás előnyét végiggondoltam már, és őszintén szólva, mindegyik érdekel a maga nemében. Jelenleg úgy vagyok vele, amelyikben a legjobbnak érzem magam, azt fogom választani. De ehhez persze először, ki kell próbálnom mindegyiket. - kortyoltam bele ismét a kávéba. Bár ha igazán választanom kéne, legjobban az Informátor és Harcos szakok érdekeltek, a "szabad terepe" melók. Azok a nekem valók. Harcosként erőssé akartam válni, likvidálni a farkasokat, védeni akit kell. Informátorként pedig beépülni, lebuktatni a farkasokat, titkokra rájönni, felfedezni az új embereket. - A Mentorom meghalt. - feleltem nemes egyszerűséggel, mikor kérdezett, s az üres kávés poharat letettem az asztalra. - New Yorkban tanultam, éltem, de Mentorom halála után azt ajánlották, jöjjek ide, Fairbanksbe. Sok pozitív tapasztalat, és hír jutott el hozzánk, így úgy döntöttek, ide küldenek. - vállat vontam - Azt mondták, itt kellő tudásra tehetek szert. Meg aztán, New Yorkon kívül, még nem igazán jártam máshol. Kellett egy kis környezet változás.
-Igen, igen, ez nekem is ismerős… Meg ahogy eddig tapasztaltam, a gyógyítók egyik „rossz” szokása, hogy magukat nevezik ki „alanynak”, de hát mit lehet tenni… Mást nehéz találni ilyen feladatra, pláne tanuláshoz, amúgy meg, ha gyógyító az illető, egyrészt tudja jól, mit csinál – gondolok itt arra, hogy hogy tisztában van az anatómiával és a saját képességeivel, meg valószínűleg meg is tudja gyógyítani magát… -mosolyodtam el a fiú szavaira, és eszembe jutott az utóbbi pár óránk Alice-szel, ahol dettó ugyanez volt a szitu – én a karomat vagdostam, ő meg gyakorolta a gyógyító varázslatot. A fiú válaszát követően a kis intésem kapcsán csak egy darabig még szótlanul vizslatom az arcát, szigorú tekintettel, hogy aztán mintegy varázsütésre, ismét visszatérjen a mosoly az arcomra. -Rendben! Akkor ezt tisztáztuk. Hallgatom, hogy hogyan mesél az elképzeléséről, közben pedig csak szótlanul kortyolgatom a kávémat, egészen addig, amíg kényesebb témához nem érünk. Jajj… Kellett nekem ilyen személyes dolgokra rákérdezni. De most már úgy is mindegy. -Részvétem. –felelem csendesen. Még két korty, és ennyi volt, elfogyott. Amikor hallom, hogy máshol milyen pozitív véleménnyel vannak helyi kis közösségünkről, önkéntelenül is eltölt a büszkeség valahol a szívem mélyén, még akkor is, ha történetesen még én is újoncnak számítok erre felé… Mennyi ideje is vagyok itt? Valamivel több, mint fél éve… -Értem. –tettem vissza a bögrét a tálcára, azzal nyújtóztam egyet ültömben, és megvártam, hogy a fiú is végezzen az italával. Vagy ha később akarja meginni, nekem az is jó, ebben az esetben egy kis várakozás után felkeltem, és az egyik szekrényhez sétáltam, miközben magyarázni kezdtem. -Ahogy a korábbi kis beszélgetésünkből leszűrtem, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy magához az elsősegélynyújtáshoz és a sebesültek ellátásához az átlaghoz képest jobban értesz. Viszont, a mi szakmánk sem csak ennyiből áll… -guggoltam le, és kezdtem el bőszen keresgélni az egyik szekrény aljában, mígnem megtaláltam, amit kerestem. Visszasétáltam a vizsgálóasztalhoz, és több kisebb-nagyobb fiolát, üvegcsét, tégelyt sorakoztattam fel egymás mellett, azzal intettem a fiúnak, hogy jöjjön közelebb, ha még nem tette volna meg. -Mondd csak, Velkan, a különböző gyógyfűzetekkel, bájitalokkal, krémekkel találkoztál már? –tettem fel a kérdést, és természetesen nem az egyszerű, patikában kapható változatokra gondoltam, hanem a mágikus fajtáikra, amik kimondottan az őrző gyógyítók specialitásainak számítottak. Külsőre semmi extra különbség nem volt rajtuk látható, barna és fehér üvegcsék, különböző színű címkékkel, némelyik dugóval, némelyik kupakkal zárható, de azon túl tényleg semmi árulkodó, ami elárulta volna, hogy nem hétköznapi készítményekről van szó.
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 20, 2013 1:26 am-kor.
Részvéte kinyilvánítása nem hatott meg. Bár jól esett. Igaz, sosem mutattam, hogy a Mentorom halála kellően megviselt volna, valahol azonban mindig hiányzott az öreg, a hülyeségeivel és okoskodásával együtt. Elvégre ő volt, aki Elhívott, és ő volt a legelső Mentorom. De most nem lelki bajok megvitatására jöttem, kávé délutánnal, ha arra jöttem volna, másnap estig sem végeznénk. Figyelem, ahogy kutatni, keresni kezd a polcok közt, és ahova kiteszi a fiolákat, érdeklődve állok fel a székről, hogy a tartalmukat megnézhessem. Nem veszem kézbe őket. Még egy darabig legalábbis nem. Kérdésére megingattam a fejem, ahogy beálltam mellé az asztalhoz. - Nem, még nem igazán. Még a női szépség és ápolókrémek reklámjairól csak-csak, meg esetleg az arcszeszes üveget felismerem, de amúgy? Semmi. Ilyesmikbe nem merültem bele. Az egyik fényesebb fiolát a kezembe akartam venni, de persze Abire pillantottam, szabad-e. Ha igen, akkor letekerem a tetejét, és kezemmel, enyhe fuvallatot gerjesztek a fiola fölött, nem szívesen szagolnék bele közvetlenül. Még a végén az egyik ilyen fiolától hanyatt vágódok, és ki leszek ütve az elkövetkezendő 24 órára. Köszönöm, inkább nem kockáztatok. Ha közben magyarázni kezd, hallgatom, és minden figyelmem a hölgyre összpontosul, ill. arra, amit mondd.
-Nos, akkor épp itt az ideje! –feleltem a szavai hallatán. Annyira nem meglepő, ha ilyen fiatalon még nem volt szerencséje az ilyesmihez, bár azok után, hogy milyen képzést kapott az alapokból gyógyítás terén, furcsa volt, hogy pont ezek kimaradtak. Ha készíteni nem is tanulta, hiszem azt többnyire csak akkor kezdik el a tanoncok, amikor már a gyógyításra szakosodtak, de használatban azért már korábban is előfordulhat. Mondjuk, attól függ, milyen körökben mozog az illető… Egyébként meg semmi probléma, azért van most itt, hogy pótolja a hiányosságokat, nem igaz? Amikor az üvegcse felé nyúl, csak némán intek neki, hogy csak nyugodtan. Addig, amíg nem akar kárt tenni benne, vagy meginni, addig nem látom szükségesnek, hogy mint valami óvodás kisgyerektől, eltiltsam tőle. Viszont egy kis magyarázattal szolgálok mellé: -Az, amit épp a kezedben tartasz, egy egyszerű mágikus főzet, méregtelenítésre. Említettem az előbb, hogy nem olyan rég a mérgező növényekről tanultunk néhány diákommal, és miután egyikük egy vérfarkas, felajánlotta, hogy tart egy kis bemutatót, hogy rájuk hogyan hat egy egyébként erősen mérgező növény elfogyasztása. Ezt a főzetet pár nappal később készítettem, lényegében segít minél előbb eltávolítani a káros anyagot a szervezetből. Mondjuk a mellékhatásai nem túl kellemesek, de még mindig jobb, mint adott esetben a halál. Vártam egy kicsit, hogy van-e bármi kérdés ennek kapcsán, s ha nem volt, akkor folytattam a tájékoztatást a különféle főzetekről, miközben sorban rámutattam, épp melyikről van szó. -Amik most itt vannak nálam, többnyire egyszerűbb főzetek, amiket a leggyakrabban használok. Ez a halvány színű például egy erős fájdalomcsillapító, ez, mellette altató hatású, az a nagyobb üvegcsés segíti a regenerációt, mellette, ugyanolyan színű címkével, de a krém változat pedig a külső sérüléseknél fejt ki hasonló hatást. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy a mai orvostudomány mellett mégis mi szükség van ezekre? Nos… Igaz, hogy a hatásuk hasonló, de a mágia segítségével egy kicsit jobb hatást lehet elérni. Gyorsabban hat, erősebb, tovább tart, meg hasonlók, hogy lényegre törő legyek. A gyógynövények előnyeit a mesterséges gyógyszerekkel szemben meg remélem, nem kell részleteznem, mennyivel „ember-barátabb” készítmények állíthatók elő vele. Hagyom, hogy a többit is megnézze közelebbről, megszagolgassa… Hát, a kóstolást még továbbra sem engedem, ha rajtam múlik, de ha mégis kipróbálná, akkor sem történne semmi komoly baja. Illatra szinte mindegyik enyhe fűszeres, gyógynövény illatot áraszt attól függően, hogy épp milyen növényekből készült, ízre pedig… Hát, elég változatosak. Van, amelyik kellemes, édeskés, van ami eszméletlenül ocsmány ízű, akad köztük olyan, ami keserű és ami gyümölcsös-fűszeres ízű… Hát igen, valamit azért lehet javítani rajtuk, hogy ihatóbbak legyenek, de csodákat nem mindig lehet tenni ez ügyben. -Én többnyire otthon szoktam elkészíteni őket. Ott minden felszerelés rendelkezésre áll, hogy mikor épp milyet készítek az meg attól függően, hogy előtte milyen gyógynövényeket sikerül beszereznem. Most is van némi alapanyag, ami elkészítésre vár, arra gondoltam, hogy ha érdekel a dolog, akkor esetleg ott folytathatnánk az órát, gyakorlat közben úgy is jobban rögzülnek az elméleti dolgok is. Segíthetnél elkészíteni őket, vagy ha jól megy, akkor akár egyedül is megpróbálkozhatsz vele. Mit szólsz hozzá?
Forgattam az üveget, s közben hallgattam Abi szavait. - Mik a mellékhatásai? - kérdeztem érdeklődve. Bár egy pillanatra a nőre pillantottam, mikor arról beszélt, hogy egy farkas tartott bemutatót az ifjoncoknak. Nálunk is voltak persze New Yorkban, de... Nem tudom, tőlem ez még mindig idegen. Az illatok kellemesen kúsznak az orromba. Erősebb, csípősebb, enyhén édeskés, változatosak. - Nehéz az elkészítésük, vagy ez is nehézségi fokhoz van kötve? - kérdezem, miközben az egyik krém tubus fedelét nyitom fel, s egy keveset elkenek a kézfejemen. Fura, olyan mint valami egyszerű bőrápoló cucc. - Itt Alaszkában elég gyógynövény megtalálható hozzájuk? Vagy mindent az Egyetem Botanikus kertjében termelnek? - kérdeztem, elvégre azért nem olvasatlanul jöttem ide. - Gyakran kihívják farkasokhoz, Miss Cross? Vagy csak az Őrzőket és embereket kell gyógyítani? - továbbra is csak az üvegcsékkel és a készítményekkel vagyok elfoglalva. Nem akarom, hogy vallatásnak vegye, csak érdeklődök, érdekel, milyen itt Fairbanksben az Őrzők és Farkasok kapcsolatai, hogy viszonyulnak egymáshoz. Következő szavaira felpillantok. - Ha ott esetleg több a lehetőség, akkor persze, szívesen. Van autója, vagy elvihetem esetleg motoron?
-Hogy ennek? –kérdeztem vissza, az üvegcse felé pillantva- Az részben személytől és méregtől függ. Hányás, hasmenés, erős izzadás… Mármint nem egyszerre mind, hanem valamelyik. Nézem, ahogy a különböző üvegcséket nézegeti, szagolgatja, amikor pedig meghallom az újabb kérdést, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Végre egy olyan tanítvány, aki kérdez! Hiába hangoztatom én folyton, hogy kérdezzenek bátran, a legtöbben mégis bátortalanok hozzá. Nem hibáztatom őket, régen én se voltam különb… -Az elkészítés is változó. Van, amit könnyebb, mondhatni, szinte már rutinfeladat, de van olyat is, amit nehezebb, komplikáltabb elkészíteni, vagy nehezebb hozzájutni egy-egy hozzávalójához. –majd a következő kérdésre válaszolva- Ez azért egy kicsit bonyolultabb… A világ más-más tájain eltérő növényeket használnak a gyógyítók, szóval egy-egy hasonló hatású főzet elkészítéséhez több különböző recept is létezik. A példa okáért, én Londonból jöttem ide, előtte pedig évtizedekig Indiában éltem, az ottani növények jó része pedig nem termeszthető ezen az éghajlaton. Sőt, hogy őszinték legyünk ezen az éghajlaton elég kevés minden képes megmaradni… Amiből lehet, abból a helyi növényeket használjuk. Jól mondtad, hogy egy részét a Botanikus Kertben termelik, viszont nem mindent lehetséges. Részben a korlátozott hely miatt, részben pedig, mert egyszerűen lehetetlenség olyan körülményeket teremteni, ahol az adott növény jól érzi magát. Épp ezért, egy részüket egyenesen a természetből gyűjtjük be. Ezen kívül van, amit úgy rendelünk szárítva, és azt használjuk fel. –magyaráztam. Bár lehetett volna sokkal részletekbe menőbben is, de nem akartam rögtön az elején elriasztani szegény fiút. -Mivel háziorvosként praktizálok, így többnyire embereket szoktam, de egyébként a többi őrző gyógyítása, orvosi is a mi feladatunk. Amennyiben persze nem akarnak más orvost, persze… Viszont azt kell mondjam, az itteni őrzőket egész jól megedzette a helyi klíma… Ehhez képest farkasokat csak viszonylag ritkán szoktam gyógyítani, én legalábbis. Bár, ha az utóbbi pár hónapot nézzük… Az őslakosok két tagjához is engem hívtak ki. Az ő gyógyítóikhoz képest elég más „módszerekkel” dolgozunk, úgyhogy néha jól tud jönni nekik a segítség, pláne, ha nagy a baj. –sóhajtok. Sajnos… Igaz, James nem volt életveszélyes állapotban, de az ő állapota sem volt túl rózsás, hogy az épp-hogy-életben-lévő Tazannáról már ne is beszéljek! -Ez, ahol most vagyunk, a civil rendelőm. Bár az egyetemen is van felszerelés ilyenekhez, mégis, én jobb szeretek otthon dolgozni a saját eszközeimmel, mint csak ezért útba ejteni a bázisunkat. Egész sok alapanyagot sikerült felhalmoznom, úgyhogy már csak a kész főzeteket szoktam bevinni, esetleg ha valami receptet keresek, ott is körbenézek. Egyébként nincs autóm… A jogosítványom is évekkel ezelőtt lejárt, meg egyébként is a bal oldali vezetéshez szoktam, szóval annyira nem is törtem magam hogy megújíttassam. Szóval kerékpár, legalábbis így nyáron. De annyira nem lakok messze, talán még egy fél óra sincs. Ha neked jó, akkor mehetünk együtt, vagy ha valamit még szeretnél elintézni előtte, akkor mondjuk találkozhatunk egy óra múlva is, ez esetben megadom a címet. Vagy inkább egy másik nap kerítsünk rá sort?
//a te reagod még jöhet ide, utána meg majd a válaszodtól függően fél/1 órával / pár nappal későbbi időugrással folytatom a házhoz //
Csendben hallgatom, és a lehető legtöbb információt igyekszem elraktározni. Nem kifejezetten tölt el örömmel, hogy a Farkasok az Őrzők segítségét is igénylik ilyen téren, de ezt nem adom a nő tudtára. Néha bólintok, hallgatom az oktatást. Végül az utolsó üvegcse is visszakerül a kezemből az asztalra. Nem is rossz eddig. Bár nem hiszem, hogy jó gyógyítónak számítanék, ha vérfarkasokon is kellene segítenem. Előbb mélyíteném el a sebüket, minthogy összevarrjam. - Rendben, akkor menjünk el önhöz. Nekem most is megfelel. Elmosolyodok, ami néha napján nálam is előfordul. Kedves nő, legalábbis nekem szimpatikus. Bár ki tudja milyen, ha épp mérgeket kever... Megvárom, míg összepakol, és felírja a címét. Kikísérem, bár mikor a biciklijével kezd el babrálni, még egy darabig figyelem, nem-e gondolja meg magát. Közben felülök a vasparipára, s mikor látom, hogy azért is cangával jön, intek neki, és el is indulok, hogy a megadott címen találkozzunk.
Fejemet a hideg ablaküvegnek nyomtam, azonnal éreztem az üveg hűsének pozitív hatását. Inkább nem leheltem magam elé, mert bár nem voltam részeg, ittam... inkább nem akarom felidézni, hány pohárkával, jó? A lényeg, hogy nem szívesen szagoltam volna meg a saját szájszagomat... meg lehelnék rá másra, sajnos a tik-takból már kifogytam és én hülye nem vettem újat. Pedig ha belegondolok, hogy mennyire adtam a megjelenésre bizonyos esetekben, illetve igyekeztem rendben tartani magamat... bár azt is csak mostanában, hiszen eléggé antiszoc alkatom alakult ki a közelmúltban. De azért viszonylag igyekeztem rendben tartani magam... részben.
Na a helyzet a következő. Steve berúgott... valami kegyetlen módon. Nem tudom, mennyit ivott, de hogy nálam jóval többet, az tény. Az egésznek az lett a vége, hogy félkábán kellett kitámogatnom a kocsmából, miután kifizettem a italokat. Aztán innen jött a neheze? Hova menjünk. A legcélszerűbb talán hazavinni lett volna, de nem tudtam hol lakik... és mivel az én agyam se fogott valami jól, eszembe se jutott, hogy megnézzem az iratait... a detoxba nem akartam vinni, elvégre azért ez még nem a beteges szint... bár aki képes a nyankatot gurgolázni... aztán... hát eszembe jutott egy lehetséges mentőöv: a mi kedves szőke gyógyítónk... akkor még nem tudtam, mit hozok a fejünkre.
Szóval taxit hívtam. Abi ilyenkor nem az egyetemnél rendelt, hanem a hegyimentő állomáson... fent a Síparadicsomban. Az egyetemig talán még megkockáztattam volna elsétálni... oké, tudom, hogy könnyű prédák lettünk volna, de hé, ittam, nem tudok józanul gondolkodni ilyen kérdésekben... de azért felmászni a Síparadicsomba... azt még a ködös agyam is elutasította. Szóval jött a taxi, bemásztunk és az Akácos út Steve változatát hallgatva mentünk fel az említett helyre. Ott kifizettem a taxist - meg mernék rá esküdni utólag, hogy jócskán többet adtam, mint amennyit kért -, aztán kioperáltam a kollégát a taxiból, felkaptam a vállamra és elindultam vele... kapásból rossz irányba, mert nekimentem egy villanypóznának.
A gyors korrigálás után már tényleg a házat felé mentem... igen ám, csak hát nem számoltam vele, hogy kissé az alkohol ki fogja kezdeni az egyensúlyérzetemet... szóval, történt, hogy miközben sétáltam, talán már félúton voltam, amikor megbotlottam... oké, rólam azt már lehetett tudni, hogy józanul is képes vagyok elesni - mint múltkor az Aleut ösvényen, de legalább ott megismertem az eset kapcsán Summert, szóval jól jöttem ki a dologból -, de így meg főleg nem volt esélyem korrigálni. Szóval szépen eltanyáltunk a hideg földön és pár percbe beletelt, mire összeszedtem magam, lehámoztam magamról Steve-t és az előző állapotunkban tovább indultam vele. Több ilyen nem volt, leszámítva a kisebb megingásokat, de ahogy odaértem a rendelő ajtajához, homályos tudatomban felrémlett, hogy talán ez mégse volt valami jó ötlet... de ha már itt vagyok és még pénzt is adtam a taxisnak, már menjünk a dolgok elébe, nemde? Szóval beléptem...
Kezdőlap
//
//
